medicine

[- Rántottát reggeliztél -]

2001.  j ú n i u s  27.

• outfit •

Your blood should run cold, so cold
You, you two timing, cheap lying, wannabe
You're a fool, if you thought that I'd just let this go

I see red, red, oh red

A végére már zsibbad a kezem. Én nem varrásra vagyok kitalálva... Vágni és kutatni szeretek, nem pedig könyékig tapicskolni egy élő-lélegző ember vérében. De ha már eddig eljutottunk, azért sem fog meghalni a kezeim közt. Az túlzottan sértené az önbecsülésemet, pedig az azon ülő bevonatnak mindig csillognia kell... Hiszen Caraveo vagyok, és ha már anyám nem is tudja, én büszkén viszem tovább a nevet.
- Lehet gyakrabban le kellett volna hánynom téged - közli Sean, miközben már majdhogynem beszélgetésbe elegyedünk. Persze ezt nem tudnám annak csúfolni, de legalább közelít... A professzorom most nem lenne boldog, de szerencsémre nincs is itt, amiről pedig nem tud, az egyikünknek sem fáj. - Legalább volt benne valami érdekes?
Kicsit oldalra biccentem a fejem, miközben megpróbálok visszaemlékezni. Mint mondtam, az én elmém tényleg kitűnő. Ahogy a memóriám is. Amit igazán akarok, azt megjegyzem - vagy inkább amit az agyam akar, azt megjegyzi. Az agyam irányít engem, vagy én az agyamat, az nem is számít. A végeredményen nem változtat. Nincs fotorealisztikus memóriám, de a tankönyvek nagy részét mégis szinte fel tudnám mondani, annyiszor átböngésztem őket... Mármint az érdekesebb részeket, persze. Az unalmas részleteken ki nem kalandozik el sorról-sorra?
- Rántottát reggeliztél - mondom büszke mosollyal. - Valószínűleg sok paradicsommal, vagy paprikával. Nem tudom, melyik, de piros volt. Kérdezz bármit!
Ahogy megfordul, elkezdem összeöltögetni a hátát is. Ez is hasonlóan borzalmasan néz ki... Ha nem rosszabban. A tény, hogy valószínűleg komolyabb ellátásra szorul, kissé aggaszt, így ezután a legcélszerűbb lenne egyből a Mungóba hoppanálnia, onnan pedig már nem érdekel, milyen sztorival áll elő. Onnantól már nem az én dolgom. Remélhetőleg nem is találkozunk többet.
Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, de ismét valamiféle csendbe burkolózunk. Legfeljebb egy-két szót lökünk oda a másiknak, de én is túlságosan belemerülök a munkámba, annyira, hogy azt sem veszem észre, mennyi idő telik el. A boncterem pedig a föld alatt van, ide nem szűrődik be a fény vagy a madarak zaja. Még az is csak akkor tűnik fel, hogy elkezdte feltakarítani a vért, amikor megszólal.
- Oké, csak hogy tisztázzuk - magyaráz, miközben hátralépek, és megszemlélem a mesterművemet. - Segítettél és most én is segítek, mert nem akarok neked tartozni.
Nem reagálok egyből, csak figyelem a varrásokkal és kötésekkel átszőtt felsőtestét és karjait, és minden egyéb porcikáját, ahol szüksége lehetett segítségre. Aztán elégedetten elmosolyodom, és haloványan biccentek egyet.
- Azt hiszem, medimágusnak is elmehetnék! - állapítom meg. - Neked viszont ezután nem ártana egy látogatás a Mungóba, a belsővérzést ugyanis...
A szavamba vágódik az ajtó. Valaki akkora erővel rántja fel, hogy megrezzenek, és mikor odanézek, Leo lihegő feje bukkan fel.
- Srácok! Ó, még éltek? Szuper! Túl nagy volt a csend, és már azt hittem... - Összehúzom egy kicsit a szememet. - Ó, és azt hiszem, jön valaki! Beszélgetést hallottam, meg lépéseket...
Merlin seggére... Mennyi az idő?! Felpillantok a falon lógó órára, és majdnem eltátom a számat, amikor realizálom, hogy már hat óra. Hat óra! Mi a franc? Hiszen még csak fél négy volt...
Mélyen beszívom a levegőt, aztán előkapom a pálcámat, hogy felseperjem a maradék vért és szennyet a földről meg a boncasztalról, aztán a kis eszköztartó felé legyintek, hogy ott is rendbeszedjék magukat a kellékek. Aztán megakad a tekintetem Sean-en. A koszos, szakadt ruháin. Én pedig érzem a vesztünket... De nem, nem, nem vesztünk! Nem, amíg én is itt vagyok. Végigpörgetem a fejemben azt a rohadt bűbájlistát, és Seanra fogom a pálcámat.
- Vestimentum reparo! - suttogom a varázsigét, hogy a ruhai hirtelen újra épnek tűnjenek, aztán megpróbálkozom még egy Mundus effectum-mal is nála, meg az én köpenyemen is, hátha az letisztítja az anyagról a vért és a sarat, mielőtt...
- Mi folyik itt, hölgyeim és uraim? - Abban a pillanatban pördülök vissza az ajtó felé, hogy a férfi bedugná a fejét. A professzor, aki az anatómiát oktatja - egyben az az ember, aki akkor sem tudná megjegyezni a diákjai arcát, ha az élete múlna rajta. Muszáj névtáblákat viselnünk nála, különben mindenki csak "kis szőke" vagy "hátsó vöröske" lenne. És olykor még így is az.
Összefonom az ujjaimat a hátam mögött, mielőtt a tekintete rám tévedne, a szívem a torkomban dübörög, mert tudom, hogy az egész kézfejem véres. És ha meglátja, nekünk végünk... nekem végem. És ezt nem hagyhatom. Túl fontos ehhez a jövőm, hogy egy rohadt felvágott-jelölt csak úgy sutba vágja.
- Jó reggelt, professzor úr! - köszönök rezzenéstelen hangon, miközben saját magamnak is kántálom a következő hazugságokat. Leo közben észrevétlenül kijjebb húzódik az ajtókeretből. A professzor összehúzott szemekkel végigpillant rajtam.
- Maguk mi a fészkes fenét keresnek itt?
A fenébe, rajtam van a köpenyem! Ezt csak a boncteremben hordjuk, sok haszna nincs, de legalább higiénikusnak tűnik, vagy mi... Oké. Semmi baj.
- A dékán megkért, hogy készítsem elő a bonctermet, és ellenőrizzem, minden készen áll-e az előadásra. - A hátam mögött húzódó eszköztartóra bökök fejemmel, ügyelve arra, hogy nehogy kiszúrja a kezemet. - Én pedig... Nem mertem egyedül jönni, így a fiúk elkísértek. - A professzor felhúzza a szemöldökét, én pedig inkább csak beharapom az alsó ajkam, hogy valami ostoba, félénk liba látszatát keltsem... vagy bármi hasonlót.
- Az ott géz?! - Franc, franc, franc... - Maguk szerint egy boncolás után bekötözzük szegény pára sebeit?! Merlinre, és a dékán döntéseire... Inkább jöjjenek velem, maga pedig vegye már le magáról, mit képzel, maga az előadó?! Mozgás!
A professzor hátat fordít és megindul a folyosón, belőlem pedig kiszakad egy halk kis sóhaj. Gyorsan kioldom hátul a köpenyt, és miközben kiindulok, kibújok belőle, félúton pedig Sean felé pillantok, amolyan "kuss és gyere" féle csillogással a szememben. Merlin seggére! Ez nem úgy sikerült, ahogy terveztem, de pillanatnyilag nem látok feltűnésmentesebb s jobb megoldást, mint hogy Sean is követ minket a galériára.
A szaktársak és néhány kíváncsi professzor a galéria bejárata előtt álldogál már most, hiába van még egy kis idő a kezdésig - zárva van, Leo bezárta, ahogy kértem. Legalább ezt nem cseszte el!
A stréberek mindig hamar érkeznek. Valószínűleg én is itt állnék már most, alapesetben is... frissen és kipihenten, ehelyett? Fáradtan, karikás szemekkel, több órás varrogatás után. Kell egy kávé, vagy legalább három. Közben a kezemben szorongatott sárgás köpennyel takargatom véres ujjaimat. Ezt nem volt időm lemosni.
Az anatómia professzor még mindig a dékán ítélőképességét bírálja bajsza alatt, miközben egy legyintéssel kinyitja a galériára vezető ajtót, mi pedig bepréselődünk a többiekkel együtt. Egy halk sóhajjal vetem neki a hátamat a bejárat mellett a falnak, miközben a többiek tankönyvvel a kezükben felmásznak a padokra. Én viszont felpillantok Seanra, persze csak ha addig nem őrült meg, és rohant el valamerre...
- Nagyszerű... - motyogom halkan, és lassan tovább törölgetem köpenyembe a kezemet, hátha leszedem róla a vérét. - Nos, úgy néz ki, egy időre itt ragadtál, Csak Sean.

[- Rántottát reggeliztél. Valószínűleg sok paradicsommal, vagy paprikával. Nem tudom, melyik, de piros volt. Kérdezz bármit!]

☾ Ain't it funny how life is such a struggle? ☽

F a i t h C a r a v e o

2-0-0-1-j-ú-n-i-u-s-2-7

☾ m y f u r ☽

- Rántottát reggeliztél. Valószínűleg sok paradicsommal, vagy paprikával. Nem tudom, melyik, de piros volt. Kérdezz bármit!
- Jaj, de büszke vagy magadra - forgatom meg a szemeimet. De aztán elgondolkodom. Piros volt. Mi van, ha az vér volt benne? Valahogy egyre jobban az a gyanúm, hogy már akkor is vérfarkas voltam. Remek. És basszameg, Kat tudta. Annyira tudta. Elszorul a torkom, de aztán csak összekaparom magam. - Biztos azért ültem melléd amúgy, hogy szekáljalak - dünnyögöm. Lehet az akkori énem is már egy méretes troll volt, aki mindenkit az őrületbe kergetett?
Érzem a bőrömet összetartó varratokat, és még mindig nem múlt el a környékükön lévő zsibbadás. De azért egy ideig nem kéne asszem jógamozdulatokat végezni, nem szeretném szétszaggatni a varratokat. Kizárt hogy bemenjek emiatt a Mungóba, és semmi kedvem ehhez a csajhoz sem, hogy megint hallgassam a rinyálását mert megakadályozom a karrierjének a felfelé törésében. Vagy mi.
Ahh faszom. Óvatosan magamra rángatom a cuccomat, majd vigyorgok egy sort, hogy összevarázsolta azt is. Amúgy meg jön valaki. De semmi kedvem mondjuk ezt közölni, mert akkor tuti lebuktatnám magam. És amúgy is kint van az őrszem csávó. Nekem meg amúgy sem származik belőle károm, ha lebukunk. Olyan jó arc vagyok nem? Rápillantok Faith-re.
- Azt hiszem, medimágusnak is elmehetnék!
- Persze. Imádnának az emberek - forgatom meg  szememet. - Te lennél a rettegett sebész, aki alá senki se akarna befeküdni, csak max a haláluk után - folytatom a cukkolását gonosz vigyorral a szám sarkában. Valahogy a hálálkodás már régóta nem szerepel a szótáramban. Nem fogok csillogó kiskutya szemekkel bámulni rá, csak azért mert a saját érdekében is összetákolt. Mondjuk még jó  is, hogy nem tudja mi vagyok. Az emberek hajlamosak leszarni azt, hogy a vérfarkas is ember néha napján és inkább hagyják megdögleni. Nem is értem miért csodálkoznak, ha utána meghalnak miattunk.
- Neked viszont ezután nem ártana egy látogatás a Mungóba, a belsővérzést ugyanis...
- Kizárt, hogy betoljam a seggem a Mungóba... - vágok közbe, de aztán beront a csávó is, és megint végigmér minket.
- Srácok! Ó, még éltek? Szuper! Túl nagy volt a csend, és már azt hittem...  
- Mit? Hogy éppen megerőszakolom? Nem is rossz ötlet - vonogatom jelentőségteljesen a szemöldökömet, miközben farkas-szemezek vele. Abban sajnos tök jó vagyok. Aztán a csávó inkább úgy dönt csak valami lapos pillantással illet. Úgy tűnik a nekromágusok mindenki felé lapos pillantásokat szórnak.
- Ó, és azt hiszem, jön valaki! Beszélgetést hallottam, meg lépéseket...- magyarázza, aztán be is toppan a terembe afószer, én pedig szépen kivárok. Nem nagyon van kedvem belefolyni a beszélgetésbe, sokkal jobban szórakoztat az, ahogy Faith és a szőke gyerek is kínosan álldogál, és magyarázkodik.
- Az ott géz?! Maguk szerint egy boncolás után bekötözzük szegény pára sebeit?! - háborog a professzor, vagy ki a tököm, de ezt már én sem tudom megállni szó nélkül.
- Ha egyszer életében sem volt némelyik nagy durranás, legalább a géztől nem kell az ocsmány fejüket bámulni - vetem közbe vigyorogva, mire a professzor felháborodva pislog rám, aztán már csak azt veszem észre, hogy nyakik benne vagyok, de úgy tényleg nyakig merülök a szarban, mert nekem is mennem kell utánuk. Fasza. Komolyan, fasza. A szememet forgatva követem őket, pedig mindennél jobban vágyok arra, hogy eltűnjek egy sötét kis sikátorban. Nem, ehelyett végig kell mennem ezeken a kibaszott fehér folyosókon.
Makacsul bámulom magam előtt a padlót, mert képtelen vagyok kiűzni a gondolataimból a fehér szobát, Kat illatát, a gyönyörű fekete hajzuhatagát, a hangját, ahogy a nevemen szólít. És a vére máris ott bugyog a torkomban. SZinte észre sem veszem, ahogy beérünk valami elbaszott terembe, én pedig továbbra is a földet bámulom. Nem, ez így egyáltalán nem rám vall. Emelt fővel szoktam menni még akkor is, ha a kicseszett múlt minden egyes vércafata ott bugyog a torkomban. Szóval most is lazán hátamat a falnak vetem és igyekszem kizárni a sok hülye emberszagot, amik befurakodnak az orromba.
- Nagyszerű... Nos, úgy néz ki, egy időre itt ragadtál, Csak Sean.
- Remélem te is pont annyira örülsz nekem, mint én neked - mormogom. - Csak Sean? Milyen kreatív vagy,  cariño - forgatom meg a szememet.
Néhány pillanat elteltével kicsapódik mellettünk az ajtó, és berobog egy nekromágus faszi, maga előtt tolva valami hullazsákot a tologatós boncasztalon.
Jó reggel, hölgyeim és uraim! Remélem kellően kipihenték magukat és készen állnak arra, hogy egy újabb csodás testet tanulmányozzanak - szól az ipse, miközben én össszevont szemöldökkel figyelem. Vörösesszőke, nyurga, sápadt alak, beesett, fakó szemekkel.
- Na, majd évek múlva te is pont ugyan így fogsz kinézni - cukkolom Faith-t, de aztán amikor nagy lendülettel kicipzározza a hullazsákot, engem megcsap a szag.
- A mai test roppant különleges lesz! - mondja lelkesen, én pedig elkerekedett szemekkel bámulom a boncasztalon fekvő férfit. Vele marakodtam össze este, felismerem a támadásom nyomat rajta. És még mindig nagyon is él.
- Életben van - csúszik ki a számon, és abban sem vagyok biztos, hogy Faith vagy bárki is meghallja. A nekromágus pedig előveszi a szikét, és a szemem láttára vágja fel a fajtársamat, aki aztán úgy ugrik fel a fájdalomtól és a döbbenettől, bennem meg megfagy a vér.
- Ó, ez csak egy kis technikai probléma, nyugodjanak meg. Tudják a halál után is felléphet idegrángás... - húzza elő a szikét a felnyitott mellkasból.
- Persze, és a halál utáni légzés is éppen olyan gyakran előfordul.

[- Nem kevésbé kreatív, mint te -]

2001.  j ú n i u s  27.

• outfit •

Your blood should run cold, so cold
You, you two timing, cheap lying, wannabe
You're a fool, if you thought that I'd just let this go

I see red, red, oh red

Fogalmam sincs, hogy vette be a csávó. Hiszen nem szoktak diákokat küldeni előre, hogy ellenőrizzék a termet... Bárcsak ez így lenne! Akkor talán még valami menő nekromágus boncolására is besírhatnám magam. De persze nincs ekkora szerencsém. Az összes Mandragórás professzor olyan kiégett és száraz, mintha csak ez valami felvételi kikötés lenne.
- Ha egyszer életében sem volt némelyik nagy durranás, legalább a géztől nem kell az ocsmány fejüket bámulni - nyögi be azért Sean rohadt okosan, mire sötét pillantással illetem, de aztán megpróbálom visszarángatni magamra a nyugalmat, nehogy gyanús fogjon a tanár. Az úgy tűnik, csak teljesen kiég a srác megjegyzésén, de aztán csak legyint egyet, betudva ezt a mostani diákság pofátlan ostobaságának.
Követem a tanárt, és néha azért Sean felé lesek, követ-e minket. Leo előttünk ballag, de félúton nagy szemeket ereszt rám, mintha csak el se akarná hinni, ami történik... Életemben először pedig azt hiszem, totálisan egyetértek vele, de talán ez is csak az agyam álmos illúziója.
A lelátó előtt már gyülekeznek páran, annak ellenére, hogy azért van még egy kis időnk addig, amíg kezdődik. Legalábbis, ha a lenti óra helyesen jár. Márpedig helyesen jár. Hogy a fenébe cseszhettem el ennyi időt azzal, hogy összeszabjam ezt a köcsögöt? És még csak egy minimális kis hálát sem mutatott... jó, persze, azon kívül, hogy feltakarította a koszt, amit hagyott. Na, nem mintha rá lennék szorulva a köszönömjére, tényleg. Igazából nem különösképpen érdekel. Nem is érte tettem, csak is kizárólag magamért, és mert ez egyszerűbb volt, mint valahogy elkeveredni a Mungóba...
Belépve a galériába megállok a falnál, és nekivetem annak a hátamat, frusztrálva fújva ki a levegőmet, miközben lebámulok a boncteremre az üvegen keresztül. A többiek mint talárban, felszereléssel a kezükben üldögélnek a padon, én pedig csak a hülye köpenyemet szorongatom a kezemben... Ah! Kell egy kávé. Nagyon kell egy, de erre már nem sok esély van.
- Remélem te is pont annyira örülsz nekem, mint én neked. Csak Sean? Milyen kreatív vagy,  cariño. - Sötét pillantást vetek felé és összefonom magam előtt a karjaimat. Vajon alapból tud spanyolul, vagy csak ezt a szót? Mert az egyből valamelyest kevésbé imponáló. A falnak biccentem a fejemet, és onnan pislogok fel rá.
- Nem kevésbé kreatív, mint te - válaszolok. - Elrontottad a napomat. Ha innen kiszabadulunk, akkor ajánlom, hogy többet ne keveredj elém... se véresen, se nem véresen, se sehogy.
Egy rövid pillanatig gyászolom az ezelőtti, tökéletesen nyugadalmas életemet, aztán ahogy lassacskán megjelenik a nekromágus, előre fordulok, és ellökve magam a faltól kicsit közelebb tolakodom az üveghez. Uuuu, izgi... Valahogy a látvány feltölt kicsit energiával és éberséggel, a tudat pedig, hogy mindjárt láthatok vért és húst és szerveket... A francba, nagyon kellett volna egy kávé!
- Na, majd évek múlva te is pont ugyan így fogsz kinézni - idegesít tovább Sean, mire csak megforgatom a szememet. Kicsit közelebb hajolok, hogy senki ne hallja, ahogy visszamormogok felé.
- Te már ebben a pillanatban így nézhetnél ki, ha én nem vagyok... Szívesen!
Lapos pillantással illetem, aztán visszafordulok előre. Az üvegen keresztül  szuggerálom a halottat, a sápadt, beesett arcát,  de különös figyelmet nem szentelek az arcának. Nem fontos... Úgyse létezik már, igazából csak egy váz, ami nem bánja, akármit is csinálsz vele. Hiszen már nem létezik.
Sean motyog valamit mögöttem, de figyelemre se méltatom, csak csillogó szemekkel figyelem az első vágást, ahogy a fickó végighúzza a pengét a test mellkasán... és aztán elszabadul a káosz. Teljességgel.
- Ó, ez csak egy kis technikai probléma, nyugodjanak meg. Tudják a halál után is felléphet idegrángás... - próbálkozik a nekromágus, de a csapat egységgel mordul fel, ahogy az alany hirtelen felül, és zihálva, rémült arccal bámul rá a felnyitott a mellkasára. Én meg lesokkolódom. Teljességgel. Mi a Merlin redves... Halál utáni rángás?! Ezt meri annak nevezni? Jézusom! Ez az ember nem normális!
- Persze, és a halál utáni légzés is éppen olyan gyakran előfordul - jegyzi meg Sean, én meg továbbra is hitetlenkedve megcsóválom a fejemet. Ez őrület...
- Tegye már le azt a rohadt szikét! - kiabál le néhány diák a boncterembe, ahogy a nekromágus és az asztalon heverő rémülten merednek egymásra. Én pedig a srác mellkasát bámulom, ahogy lassan lüktet ki azon egyre több és több vér.
- Komolyan, a mai napon senki sem tud felismerni egy halottat? - hitetlenkedem, aztán az ajtó felé pördülök, hogy a többiekkel együtt kiverekedjem magam a galériáról, és félúton valami ostoba ötlet hatására megragadom Sean karját is, hogy húzzam magam után, eszébe se jusson itt maradni. Alapvetően az embereknek nem is kéne ilyet látnia, ha nem diákok a Mandragórán. Látom, hogy amíg néhányan pánikolnak, addig páran már elindulnak szólni a tanároknak, de én levetem magam a bonctermek irányába. Ez hihetetlen... Persze fogalmam sincs, mit fogok csinálni, de nem tudok csak úgy álldogálni itt.
Felrántva a boncterem ajtaját a férfi képe fogad, amint dumál valamit az asztalon értetlenül heverő, sápadt srácnak, és még a szikével is felé hadonászik. A másikat meg lassan teljesen beteríti a vér. Ezt a látványt talán még élvezném is, ha nem lenne ilyen abszurd. És nem lenne ilyen őrület, hogy valaki épp felvágott egy élő embert.
- Maga normális? Tegye már le! El kell állítani a vérzést, és össze kell varrni...
A nekromágus erre váratlanul felénk pördül - ha persze Sean hajlandó volt követni, és azalatt nem tűnt el máshova -, és látom, ahogy a kezében tartott pengével most minket céloz meg, másik öklében pedig felbukkan a pálcája, hasonlóan támadásra készen. Erre pedig megmerevedek az ajtókeretben. Merlinre...
- Egy lépést se közelebb! Ez itt egy szörnyeteg... - hörgi a fickó. Magán kívül van, a szemében pedig valami furcsa fény villog... Én pedig inkább nem nyúlok a pálcámért, akármilyen apró mozdulat is volna. - És most meg fog halni.

[- Nem kevésbé kreatív, mint te. Elrontottad a napomat. Ha innen kiszabadulunk, akkor ajánlom, hogy többet ne keveredj elém... se véresen, se nem véresen, se sehogy -]

☾ Ain't it funny how life is such a struggle? ☽

F a i t h C a r a v e o

2-0-0-1-j-ú-n-i-u-s-2-7

☾ m y f u r ☽

Kellemetlenül bizseregnek a varratok a testemen, mert kezd tompulni a fájdalomcsillapító, de nem mintha zavarna. Semmi sem fájhat már nekem annyira azt hiszem, hogy eszemet veszteném tőle. Meg kellett tanulnom eltárni mindent, hogy a nagy őrjöngésem közepén ki ne ugorjon belőlem megint az a pszichopata vadállat. Mert ha ő irányít akkor egészen biztos, hogy megöl valakit. Megölök. Megölünk. Faszom se tudja, mi ide a helyes. Mert nem kenek rá semmit. Ha telihold van is én vagyok, egy részem még mindig az a Sean, és én ugyan úgy benne vagyok a gyilkolásban olyankor, mint a vérfarkas. Ez van, fogadd el, hogy örök életedre gyilkos maradsz...
Az egész helyzet kezd szórakoztató lenni, leszámítva a rohdat fehér épületet, mert minden egyes pillanatban bevillan az a kurva fehér szoba. A fehér szoba, a nyakunknak feszülő szar, ami addig fojtogat minket, míg el nem sötétedik az a cseszett fehérség. És Kat... Ahogy a földet bámulom már megint ott van előttem. Az a kép, amitől sosem szabdulok, pedig annyira, de annyira nem akarok arra emlékezni. Sem az ízére a számban, ami örökre elmosta annak a fűszeres és különösen édes csókunknak nem csak az emlékét, hanem a nyomát, az ízét. Mert fel se tudom rendesen idézni. Csak a vér van. A vér szaga létezik és annak az íze a számon, a torkomban a gyomromban, mindenhol csak a vér. Összepréselem a számat, ahogy benyomakodok a többi velem egykorúval valahova. A többi egyetemistával, akiknek halad valamerre az életük, akik lesznek valakik. Én meg csak egy rohadt kóbor korcs vagyok, aki az utcán él.
Néha eszembe jut, hogy valami fedett helyre behúzódjak. Betörjek olyan lakásba ahol éppen nincsenek otthon a lakók. De valamiért nem érzem magam odabent biztonságban. Nem tudom megmagyarázni ezt a viszolygást sem azt, hogy miért érzem úgy, hogy bármelyik percben kigyulladhat a ház. De biztos ez is valami mélyről jövő ösztönszerű szar, amire sosem lesznek meg a válaszok. Mert csak a kérdések vannak, és a kérdésektől fuldoklom.
Hogy ne őrüljek bele a saját kilátástalanságomba, és kicsit eltereljem a figyelmemet a dühös farkasról is, aki - velem együtt - mondjuk el akar innen húzni, inkább folytatom tovább Faith szekálását. Hátha, hátha bevillan valami. Mondjuk nem kéne ebbe olyan idióta módon reménykedni. De mégis valami elképesztő módon lüktet bennem, hogy meg kell tudnom. Meg kell tudnom mi történt velem. Meg kell tudnom, ki az a lány, akit látok, hogy miért érzem néha a füst fojtogatását, a lángok melegét és miért félek a tűztől olyan kibaszottul. Nem vagyok erre büszke... és még csak az okát se tudom.
Kifújom a levegőt és a tekintetemmel felnézek a diákok gyerekes arcára, majd az üres boncterembe. Egyszer egészen biztos így végzem. Csak egy útszéli hulla leszek, akit felszednek a járőrök és bedugnak egy boncterembe, hogy aztán random emberek tanulmányozzák a belsőmet... akik rájönnének, hogy minden szervem ellenére nincs bennem semmi, és totálisan üres vagyok. De aztán csak rápillantok Faith-re, hogy a saját gondolataimat az idegesítésével tereljem el. Köcsög vagyok, ez van.
- Nem kevésbé kreatív, mint te. Elrontottad a napomat. Ha innen kiszabadulunk, akkor ajánlom, hogy többet ne keveredj elém... se véresen, se nem véresen, se sehogy - erre csak elfojtok egy röhögést. Hirtelen nem tudom eldönteni, hogy a farkasom kap röhögőgörcsöt vagy én. Mintha annyira megrémülnék ilyen béna fenyegetéstől. Ha. Ha. Ha.
- Hogy én ezt mennyire sajnálom - mondom érezhetően olyan hangsúllyal, hogy amúgy tökre nem sajnálom. - Legalább most már egy élő embert is össze tudsz varrni. És nyugi, ha vége ennek a szarnak... Amúgy miért rángattál magaddal?... Akkor még a szagodat is elkerülöm  - válaszolom nagyon szellemesen, aztán végre haladunk és betolják a hullát. valami nem stimmel vele, de túlságosan lefoglal Faith szekálása, hogy ilyenekkel foglalkozzak. Amúgy is, ki a francot érdekel egy halott fószer?
- Te már ebben a pillanatban így nézhetnél ki, ha én nem vagyok... Szívesen!
- Nem én kértelek rá, hogy megments, nem tehetek róla hogy előjöttek a mentsünk embert ösztöneid - vonogatom a  vállam, miközben megforgatom a szemem. Én és a köszönöm? Pff, mpersze, majd pont egy embernek leszek hálás? Talán túl büszke vagyok, talán csak nem érdekelnek mások szívességei... De nekem eddig se sok mindent kellett megköszönnöm, amióta megvannak az emlékeim. Szívás.
Aztán a következő pillanatban minden felborul, és rájövök. Rájövök arra, hogy ez az egyik fajtársam akivel összezörrentem az erdőben. És nem halott. Nagyon nem. A bennem lévő farkas egyszerre dühös és felháborodott, de mielőtt bármit is csinálnék Faith megint megragad és cibálni kezd, be a boncterembe. Ahol olyan intenzíven pofán csap a friss vér. A friss vérfarkas vér, miközben valamit hadonászik ez a faszi. A tekintetem megint találkozik a csávóéval, aki hirtelen el se tudja dönteni, hogy örül-e nekem, vagy gyűlöl. De nem is érdekel, most nem. Rápillantok a sápadt nekromágusra, aki előrántja a pálcáját is, miközben egy szikét is is szorongat.
- Egy lépést se közelebb! Ez itt egy szörnyeteg... És most meg fog halni.
Erre szinte elönt a düh. Szinte kedvem lenne neki esni, ahogy a farkasnak is, de nem. Nem esek neki. Még a vérfarkasom is lenyugszik. És amúgy is kettőnk közül én vagyok a vadász ő meg csak egy szánalmas préda. És bekapcsol bennem az, aki valóban vagyok. Egy kegyetlen hidegvérű gyilkos. Pedig meg sem akarom ölni, túlságosan nagy vétek lenne. legalább is nem itt, nem most. Szóval farkasokat ölünk? Tudom, hogy én is megtettem ezt, pár évvel ezelőtt. Tudom, hogy a kezeimen a vérük szárad. De mégis undorító. Undorodom magamtól, és ettől a nyeszlett fazontól is. Aztán heves mozdulattal a rémült fazonnak esik szikéstől, mintha mi ott se lennénk. Én pedig amilyen gyorsan csak tudok mögé lépek és hátra csavarom a szikét tartó kezét, mire fájdalmasan felnyög.
- Szörnyeteg... Ebben a szobában csak egy valaki a szörnyeteg - mondom hideg hangon, majd a másik kezemmel megragadom hátulról a tarkóját és rányomom a fejét a boncasztalra. Talán kicsit erősen. Talán ezért tört be hangos reccsenéssel az orra. Előhúzom a pálcámat és a nyakába mélyesztem.
- Ezért kirúgatom - hörrögi, mire elvigyorodom.
- Próbálja csak meg. De szerintem ember élet veszélyeztetése miatt maga fog innen repülni.
- Ez itt... nem ember... - nyekergi a kezeim alatt, miközben Faithre és a fazonra pillantok, aki elfehéredett arccal és összeszorított ajkakkal bámul hol engem, hol a többieket. Annyira kedvem lenne az orra alá dörgölni, hogy én sem vagyok ember. Hogy tőlem jobban kéne tartania mint az összes vérfarkastól, akivel eddig találkozott. De nem teszem, inkább a lány felé fordulok.
- Hajrá Faith, már úgyis profin tudsz varrni.
Közben pedig eszembe jut, hogy ha valaki kihívja ide az aurorokat akkor kurva vagy szarban leszek.

[- Sean! -]

2001.  j ú n i u s  27.

• outfit •

Your blood should run cold, so cold
You, you two timing, cheap lying, wannabe
You're a fool, if you thought that I'd just let this go

I see red, red, oh red

Sosem gondoltam volna, hogy egyszercsak majd azt kívánom, bár hamar vége lenne a boncolásnak. Amire persze nem sok esély van, de Sean marha idegesítő. Miért nem tudja legalább csak egy kicsit befogni? Aztán ha belelendülünk a tanulásba, akár el is hoppanálhat, ha tud. A helyzet pedig megoldva, és végre nem kell egymás fejét bámulnunk meg olyan rohadt szellemes csipkelődésekkel dobálóznunk.
Van erre esély? Erősen kétlem.
Amint betolják a testet, valami átsuhan az arcán, de nem igazán tudom megállapítani, mi is az. Aztán inkább nem is rá figyelek, hanem a sápadt testre... amely a következő pillanatban megmozdul.
Szemem sarkából érzékelem, ahogy mindenki felugrik a padokról és teljesen kiakad, azonban én elnémulok egy pillanatra. Mi a fene folyik itt? Sosem történt még ilyen. Sosem láttam még olyan nekromágust, aki nem lett volna képes megállapítani valakiről, hogy halott... Persze Leot itt most inkább nem is említem, ő mellesleg sem nekromágus még - nem mintha ez mentség lenne. Azt, hogy valaki halott, annyira nem nehéz megállapítani. Elsőkörben elég a nyakára nyomni az ujjad.
A nekromágus viszont nem tágít. Ez pedig egyre jobban zavar. A viselkedése különös, abnormális. Mintha igazából... A fenébe!
Nem is tudom, miért, de megragadom Sean kezét, hogy magam után rángassam le a lépcsőn, olyan sebesen, ahogy csak tudom. A szívem a torkomban dübörög, és minden másodperc baromi hosszúnak tűnik, mire végül berándulunk az ajtónyílásba. A fickó pedig abban a pillanatban már nem csak az asztalon kuporgót fenyegeti pengével.
Visszatartom a lélegzetem, és nem mozdulok. A nekromágus magas, szőke alakja mögött hátrapillantok a fiúra. Már áll, a falhoz húzódva, és a lepellel próbálva magát takargatni valamennyire, a szemében zavaros félelem csillog. De aztán észreveszi Seant, és méginkább elkerekedik a szeme... Az egész pedig csak még zavarosabb így.
Sean felé pillantok, de annyira ő már nincs ott.
- Sean! - Megőrült. De tényleg. Ki a fene veti rá valakire magát fegyvertelenül, akinél pálca és szike van?! Düh és idegesség gyűlik bennem, ami akkor sem akar lankadni, ahogy láthatólag leteperi a nekromágust.
- Szörnyeteg... Ebben a szobában csak egy valaki a szörnyeteg - hörgi Sean, én meg belépek a küszöbön, és végre előhúzom a pálcámat. Undorodva pillantok le a nekromágus sápadt arcára, arra az őrült homályra, ami a szemét fedi. Olyan zavaros, mint a kép, mint ez a egész helyzet, olyan, mintha képtelen volnék kiverekedni a ködből, pedig én szeretek tisztán látni.
- Hajrá Faith, már úgyis profin tudsz varrni. - Felpillantok Sean arcára, de egyelőre nem lépek a srác felé, akármennyire is tudom, hogy így csak egyre több vért veszít. Halkan beszívom a levegőt, és akármennyire is nem akarom, számra erőltetem a szavakat.
- Engedd el, Sean! - Felpillantok a galéria felé, de szerencsére az már üres. Valószínűleg mindenki épp lefelé vagy a professzorokért igyekszik. Ha pedig ideérnek, akkor Seannek úgysem lesz esélye... Mert ez a Mandragóra. Ez az elmebeteg itt pedig egy nekromágus.
Elkapom a tekintetem a fickó tekintetéről, és inkább a sérülthöz lépek, miközben hallom a hátam mögött, hogy megérkeznek a professzorok. Feltehetően ők. Ennek itt pedig befedi az egész mellkasát a vér.
- Oké, nyugalom... - mormogom neki, mikor ki akarna előlem térni. A sérülése nem mély, így varázslattal is elintézhetem, és az most gyorsabb is, mint varrogatni. - Csak meggyógyítalak, aztán feltehetőleg beszállítanak a Mungóba.
A srác még egy ideig bizalmatlanul méreget, de engem ez nem különösképpen érdekel. Megcélzom a mellkasát és rámotyogom a bűbájt, amit szerencsére a pálcám kivitelez is, és a vágás szép lassan összezár, a maradék vért pedig egy újabb legyintéssel könnyedén eltüntetem mellkasáról. Komolyan... ez az egész abszurd.
- Mi a jóságos cickányfark történt itt, Mr. Hollowan? - A dékán hangját hallom, ahogy nekifeszül a nekromágusnak, én pedig lassan a káosz felé fordulok. A professzorok felgyűlnek, néhány pedig a srác felé indul, valószínűleg tényleg azért, hogy a Mungóba vigyék. Elteszem a pálcámat, amíg a dékán tovább magyaráz valamit a nekromágusnak, végül pedig Seanra és rám vándorol a tekintete. - Köszönjük a szolgálatukat, Miss Caraveo és... -kissé kérdőn tekint a fiúra, aztán úgy tűnik, inkább nem foglalkozik a dologgal. Sóhajt egyet.- Távozhatnak!
Nem habozok, kiindulok a boncteremből. Nem akarok itt lenni tovább egy pillanatot sem. Ez a nap már így is sokkal őrültebb, mint lennie kéne. És olyan dolgokba keveredtem bele, amikbe egyáltalán nem akartam. Nem is figyelek arra, hogy Sean követ-e, egészen a folyosó végéig, ahol végre már megcsap a friss levegő. Az emberek miért ilyen lehetetlenül ostobák? Megölhette volna. És meg is akarta ölni... De miért? Nagyon zavar, hogy a válasz nem egyértelmű.

[- Engedd el el Sean!]

☾ Ain't it funny how life is such a struggle? ☽

F a i t h C a r a v e o

2-0-0-1-j-ú-n-i-u-s-2-7

☾ m y f u r ☽

Belgondolva nem is olyan kibaszott meglepő ez. Mármint hogy vannak ilyen önkéntesek akik a saját undorító módszereikkel ölik a verfarkasokat. És nem hogy nyomoznak utánuk, még pacsi és vállbaveregetés is jár nekik. De a világ már csak ilyen logikusan működik. Szopat egyfolytában, és akik tényleg bűnösök szabadon járkálnak. Pont mint én. Retteg jvilág. Retteg te szarházi itt a karmaim között. Szinte borzalmas nagy erőfeszítésbe kerül visszafogni magam es a bennem lévő farkast is. Mert remeg a dühtől és az ölés hívószavától. A neon fehér fénye belevakít a szemembe, hunyorhok kicsit. Nem, nem ölök. Persze, hogy nem. Majd elkapjuk, morog bennem a farkas, mire sötét mosolyra húzom a számat. Nem kéne ennyire revanst venni ettől a patkánytól, de tudom hogy a farkas kinézte magának. Ami egyet jelent azzal, hogy előbb utóbb kiforditva fog előttem feküdni. Kedves random nekromágus, lassa2te is egy trófea leszel a farkasom szentélyében.
Faith hangja zökkent ki, mire felpillantok es rábámulok.
- Engedd el el Sean!
- Ki van zárva - közlöm egyszerűen majd elcibálom az asztaltól de mind a kezét erősen hatracsavarva tartom, miközben az vérző dühödt arccal próbál szabadulni. Szokj csak hozzá milyen amikor a fogaim között vergődsz. Közben rápillantok a vergődő verfarkasra az asztalon, mand ahogy Faith odalép hozzá berobban az egyetem vezetősége. Ártatlan vigyorral az egyikük felé lököm a faszit majd Faith mellé lépek.
- Mi a jóságos cickányfark történt itt, Mr. Hollowan? - Ó, remek. Már a nevét is tudom. Kösz nyanya. Azonban a kérdezett csak tébolyodottan hadonászik a srác felé akivel pár pillanat után hopponálnak a Mungóba. Bár asszem ő nem olyan körözött személy mint én. Milyen szerencsés... Jah, kurvára.
-Köszönjük a szolgálatukat, Miss Caraveo és... Távozhatnak - legyint aztán, mire Faith azonnal kereket old, de olyan hévvel, minta tüzes billoggal rohanna utána valaki. Én lazán követem, és igyekszem nem kiborulni, hogy minden kibaszottul fehér.
- Egy élmény volt - kacsintok rá vigyorogva, miközben a bennem lévő farkas dühösen és sértődötten tombol. De most en vagyok az erősebb. - Remélem minden turkálós napod ilyen rohad izgalmas. De  ha unazkozol, beugrok - mondom majd zsebre dugom a kezem. Nem mintha komolyan gondolnám. Valószínűleg semmi közöm nem lesz hozzá ezután, bár ő jelenleg az egyetlen fonál ami kigyűrűzik abból a kibaszott szürke gomolygó semmiből. És tudom, hogy kurva könnyű lenne ezt is szettepni. Olyan könnyű, mint amilyen volt Katé is.
- Légy jó, ha tudsz carino - ]vetem még oda, majd kilépek az épület ajtaján hogy eltűnjek oda ahova igazán illek. Egy koszos patkányokkal teli sikátorba.

☾ köszönöm a játékot  ☽