+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Rose Teegan
| | | | |-+  Chesterfield Rd 17-18. (Moderátor: Rose Teegan)
| | | | | |-+  amíg el nem fogy a levegő
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: amíg el nem fogy a levegő  (Megtekintve 3185 alkalommal)

Rose Teegan
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 06. 04. - 12:34:17 »
+1

közös nyarunk
_____



"I got lost in him, and it was the kind of lost that's exactly like being found."

Naplózva


Jayce Hansel
Mardekár
*


idegenné válik a lélegzetvétel

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 06. 05. - 17:27:30 »
+1

melletted a levegö sem méreg
20010712



.:Rosie:.
Kimondanám, mint egy valódi költő,
Nem elkoptatott szavakkal,
De cukorba fullad a lángoló szív,
S azt bevonja édes sziruppal!
Ott vagy egy molylepke verdeső szárnyán,
Ott vagy a falat kenyérben,
Az esti olvasmány behajtott lapján,
A karomra karcolt névben!

16+, mert csúnya beszéd.


És itt vagyok, a vonaton ülök, és robogok Rose felé. Pedig nem kellene, tudom, hogy nem kellene, és mégis most utazom, felé utazom, afelé a kis napsugár fénye felé, ami annyi meleget ad, hogy nem érzem a fagyoma, nem érzem a szilánkok karcolgatását a bőröm alatt.
Pedig veszélyt jelentek rá, nagyobbat, mint amit el tudna képzelni, mert ha nem találnak otthon megkeresnek. És még anyám húga sem tudná megmagyarázni, ő már csak bolyong. És mégis azon csodálkozom, hogy nem dobta még be anyám a mungóba. De talán még az elbaszott elmélyének a mélyén ott pislákolhat a tudat, az a kibazsottul erős tudat, hogy a család mindenek felett áll. És képtelen megszabadulni a bedilizett húgától se. Nem mintha olyan sok vizet zavarna, és legalább még a kertet is gondozza. De a is lehet, hogy anyám pont emiatt nem szabadul meg tőle. Nincs gondja rá és még kertészkedik is.
De megborzongok, akárhányszor eszembe jut, hogy mennyire meg tudnak tenni mindent. És mennyire lelkiismeret nélkül képesek embert, boszorkányt, varázslót és muglit ölni. De még ha feljelenteném őket se mennének ezzel sokra az aurorok. Mert körözés is van rajtuk. És mégsem tudják elkapni őket. De most ahogy a vonat egyre jobban messzire visz London kipufogógázas levegőjéből, egyre jobban kitölti Rose a gondolataimat.
Vonz a melege, a mosolyának kedves lágy sugara, a hangja, a szürkés tekintete és a virágillata, amibe olyan jó beletemetkezni. És mellette minden olyan más színű lesz, nem fagyos keges pusztaság, hanem talán még a színeket is látom vele. Miközben belül egy józanabbik énem mindig figyelmeztet. Hogy veszélyben van miattad. És mégis makacsul ellenkezem ennek a hangnak, és belebújuk a sugarakba.
A vonaton aztán valahogy bealszok, így arra kelek fel, hogy az benyomja a féket, én meg beleborulok az előttem lévő szék támlájára. Elmotyogok egy bosszús, és tompa akurvaéletbasszameg-et, majd felkapom a cókmókom, és lekászálódok a peronra, ahol egyből kiszúrom Rose alakját. Megvan a magasság előnye, de ezen kívül néha már elegem van abból, hogy mindenba beleverem a fejem, ha nem figyelek.
Odaérva hozzá magamhoz húzva megölelem, és aprón megcsókolom, mert valamiért még mindig félek, hogy erőszakos leszek és elriad. Fogalmam sincs honnan ez a megérzés, de minden erőmet bevetve igyekszem finom és lovagias lenni, habár ez leginkább  ahülye griffendélesek asztala, asszem.
- Hiányoztál Rosie - suttogom az ajkainak a szavakat, majd összekulcsolom a kezünket. - Eddig hány követ olvastál el? - kérdezem vigyorogva, majd hagyom, hogy magával húzva elinduljunk valamerre.
Naplózva


Rose Teegan
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 06. 09. - 23:03:07 »
+1

Jayce Hansel
2001. július 12.
dress


we were kissed by poems,
taken away by seas of prose.


Még nem dőlt el a kérdés, vajon az őrültség nem a legmagasabb rendű intelligencia-e. Finoman végigsimítottam a fekete betűkön, a lap puhán érintette bőrömet, mint a vaj, az állomás lágy zaja pedig el-elsuhant fejem mellett, és igyekeztem felfogni a mondatot. De nem sikerült. A szívem a torkomban dübörgött. Ideges voltam. Nagyon ideges voltam, és most a könyv sem segített ezen. Pedig ezért hoztam magammal. De haszontalannak bizonyult.
Igazából nem volt igazán okom erre az izgalomra. Hiszen... ő csak Jay. Az a Jay, akit ismerek, akivel összetapadva töltöttük az utolsó heteinket az iskolában. Aki még arra is képes volt egy idő után, hogy Charlotte borús, szomorú emlékét elüldözze kissé a fejem felől. Akivel könnyebbnek tűnt minden, a gondolkodás, a lélegzés, de még a létezés is. Mert nem volt ott Charlotte. Mert nem fojtogatott a képe.
Az iskola vége óta nem láttuk egymást, és ezzel együtt hirtelen arcon csapott a valóság, pláne, ahogy hazautaztam, és újra felderengett az a szürke, élettelen ház ott mellettünk. És visszatért minden, hogy olykor úgy éreztem, csak az ő levelei tartanak életben, azok a jóillatú lapok, mert talán Jay észre sem vette, de még a papír is átvette az illatát. Én pedig úgy szagolgattam, mint aki zakkant.
Ez az első nyaram Charlotte nélkül, mióta megismertem. És egyszerűen... túl hangos a csend. Túl zsúfolt az üresség. Túl sűrű a levegő, amelyet nem tölt be a hangja. És úgy éreztem, én is haldoklom. A magány csápjai lassacskán túl szorosra fonódtak.
És anyáék ezt pontosan érezték, azt hiszem. Előttük képtelenség lett volna titkolózni... pedig megpróbáltam, persze. Hisz már olyan régen volt. Lassan... lassan egy éve. Mindjárt egy éve. Itt az ideje elengedni valamelyest, de derengtek bennem Murphy professzor szavai, hogy tudjam, ez lehetetlen. Az emlékét képtelen voltam kiradírozni magamból, és nem is igazán akartam... hisz szükségem volt rá. Az emlékére, a szavaira, a gondolataira, arra, hogy mit tenne most Charlotte?
De most nem volt itt Charlotte. Jay pedig annál inkább. Mármint, még nem... de akármelyik pillanatban befuthat a vonata.
Igazából már itt üldögéltem egy ideje, mert egyszerűen képtelen voltam otthon maradni. Olyan izgatott voltam, kétszer is átpakolásztam a fél házat, hogy minden a helyén van-e... Persze anyáék tudtak Jayről. Mondom, nekik képtelen voltam hazudni. Főleg anyának, akinek valami fura anyaösztön miatt egyből leesett, hogy fiú van a dologban. Pedig még én sem hittem el igazán... és még mindig nem.
Anyáék úgy döntöttek, elutaznak egy hétre, én pedig ezt nem bántam. Megérdemeltek egy kis kikapcsolódást itt nyáron, és egészen addig a pontig úgy volt, hogy természetesen én is megyek, amíg eszembe nem jutott Jay... úgy értem, anyának. Anyának jutott eszébe. És én még mindig nem hiszem el. Apa pedig azt hiszem, még mindig nem tért magához.
Halkan kifújtam a levegőt, és felpillantottam az érkező vonatra, hogy ezen vajon már kiszúrom-e Jayt, valamelyik fülke ablakán át. Persze apának egy határozott kijelentése volt, hogy szigorúan és csak és kizárólag a vendégszobában aludhat, ebbe pedig már akkor is belevörösödtem, de még most is, a gondolattól. Úgy értem... nem mintha megfordult volna a fejemben vele együtt aludni, meg mást sem csinálni, hiszen, hiszen... nem, nem, dehogyis.
Végighúztam fogaimat alsó ajkam bőrén. Rose, elég, elég!
A hangos bemondta az ő járatának az érkezését, mire újra verdesni kezdett ide-oda a szívem, és becsúsztattam a könyvet a táskámba, majd felpattantam. Minden nagyon hangos volt, főleg a vonatok, de Newbury nem volt egy hatalmas város, hogy olyan sok ember tolakodjon mindenfelé. Végigsimítottam karomon, és figyeltem a vonat lejáratát, hogy végre felderengjen Jayce alakja, nekem pedig a szívem holtan összerogyott, vagy nem is tudom. De abban a pillanatban már megint csak ő létezett, és senki meg semmi más.
Egy egész végtelenségnek tűnt, mire odaért hozzám, vagy én hozzá, vagy nem is tudom, talán inkább félúton találkoztunk? Aztán végre beférkőzhettem a karjai közé, és szinte fel sem fogtam, hogy ez tényleg megtörténik, annyira jó érzés volt. Merlinre! Alig bírtam visszafogni a kis vigyort, ahogy befészkelődtem az ölelésébe, és talán még ugrálni is elkezdtem volna, ha nem lett volna sokkal fontosabb az érintése. De annyira elképesztően jó, hogy végre itt van!
- Sziaaaaaa - dünnyögtem boldogan a mellkasába, és mélyen beszívtam az illatát, amely sokkal jobb és erősebb volt, mint azokon a kis papírdarabokon. Aztán lehajolt hozzám, és finoman megcsókolt, ez pedig még az ölelésénél is mintha jobb lett volna. Elégedetten lehunytam a szememet, és közben ujjaimmal megérintettem az arcát, hogy végigsimítsak puha bőrén, kiélvezve, hogy tényleg itt volt... mert tényleg itt volt.
- Hiányoztál Rosie. - Erre csak szélesedett a mosolyom, ha tudott még valahova. Lepillantottam a kezünkre, ahogy ujjaink megtalálták a helyüket egymás mellett, aztán erőt vettem magamon, és egy kicsit elléptem tőle, hogy elinduljunk kifelé az állomás hűs épületéből,és megtegyük azt a rövid kis távot, amely a város széléhez, a házunkig vezet. - Eddig hány könyvet olvastál el?
Halkan felnevetve pillantottam fel arcára, miközben már felderengett a Nap is felettünk, finom fénnyel vonva be a csendes kis utcákat, amelyeket már úgy ismertem.
- Nekem is nagyon hiányoztál, és ne kérdezz ilyen nehezet! Nehezen tudom számon követni őket... - Elgondolkodva az ajkamba haraptam és felpillantottam az égre. - Hmm... Olyan hatot, vagy hetet? Nem olyan sokat. És te hogy vaagy? Mennyi mesteri fotót készítettél, mióta találkoztunk?
Ujjaim elszakadtak az övéitől, de épp csak annyira, hogy inkább átkaroljam a kezét, mert így kényelmesebb volt, és jajj, teljesen elment az eszem, igaz? Jay totálisan elvette az eszem...
A házaink olyan tizenötperc séta után derengtek fel. Úgy értem... hogy a házunk. Mert a másik már csak egy üres, élettelen épület volt, amelyhez semmi közöm. De ez most nem számított. Elfordítottam a tekintetem, és helyette a mi kis tornácunkat fürkésztem, az előtte fekvő kertben virágzó mindenféle növénykét.
- Nos, hát... itt is volnánk. - Felmosolyogtam rá, miközben elengedtem a kezét, hogy kinyissam a kaput. - Igyekeztem rendet rakni, de ne lepődj meg, ha valahol beleakadsz apa mindenféle pennáiba... Mániákus pennagyűjtő, elég fura.
Halkan felkuncogtam, aztán amint kinyílt a kapu, a házunk ajtaja felé léptem, ahova a veranda pár kis falépcsőjén át vezetett az út, és ahogy fújdogált a szél, körbelengett minket a kert finom rózsaillata.
Naplózva


Jayce Hansel
Mardekár
*


idegenné válik a lélegzetvétel

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 06. 13. - 18:12:48 »
+1

melletted a levegö sem méreg
20010712



.:Rosie:.
Kimondanám, mint egy valódi költő,
Nem elkoptatott szavakkal,
De cukorba fullad a lángoló szív,
S azt bevonja édes sziruppal!
Ott vagy egy molylepke verdeső szárnyán,
Ott vagy a falat kenyérben,
Az esti olvasmány behajtott lapján,
A karomra karcolt névben!

16+, mert csúnya beszéd.


A francba Jay, most aztán nyakig vagy. Ebben az egész érzelmi dologban, pedig azt hittem valahogy nekem sosem jrhat az, hogy szeressek is egy lányt, hogy tartozzak valakihez. Mert nem is tehettem ki senkit a szüleimnek, se őt, se a legjobb barátaimat. De mégis ezt teszem most a két legfontosabb emberrel az életemben. Bár azt hiszem Rose miatt sokkal jobban aggódok, őt látták is, és ez teljesen kikészít. De képtelen vagyok nem vele lenni, és annyira rohadtul hiányzott is, és valahogy azok a pár soros levelek sem töltötték be a hiányát, ami a Roxfort Expressz Londonba érkezése óta belépett az életembe. Faszomba, hogy ilyen érzelmes lettem ettől az egésztől. De a mosolyáért és a hangjáért cserébe asszem megéri ez a szerelem cucc, vagy mi a franc.
De valahogy a távolság túl kevés ahhoz hogy teljesen elsodorja a gondolatimból azot, hogy emnnyire gyűlölöm anyámékat, mennyire utálok abban a jeges, ódivató hülye villában élni, hogy mennyire idegesítenek a sertepertélő házimanók, és a random néha pucéran a folyosón rohangáló 55 éves nagynéném. Komolyan eddig valahogy csak szartam ebbe az egészbe, de Rose nélkül valahogy minden elviselhetetlenül fusztrált és nyomasztó. Valahoy az idő is olyan kibazsott lassan telt, hogy szinte belegágyultam.
De most itt vagyok, és szinte minden porcikám fellélegzik azon, hogy itt vagyok és pár pillanat múlva a karjaimba zárhassam, az illatával, a mosolyával és a napfény melegével együtt, hogy aztán egy rövid időre ismét felmelegedjek. Ahogy megpillantom, félmosolyra húzom a számat, és finoman megcsókolom.
Kibaszottul hiányzott.
Érzem, ahogy a vékon ujjai megsimítják az arcom, és jólesóen megborzongok, ahogy gyengéden átölelem és kicsit közelebb húzom magamhoz.
- Nekem is nagyon hiányoztál, és ne kérdezz ilyen nehezet! Nehezen tudom számon követni őket... Hmm... Olyan hatot, vagy hetet? Nem olyan sokat.
- Áá, tényleg, tök kevés - forgatom a szemem vigyorogva. - Én nem is szoktam olvasni.
- És te hogy vaagy? Mennyi mesteri fotót készítettél, mióta találkoztunk? - vigyorogva hallgatom, ahogy magyaráz, az egésztől olyan bájos és sziporkázó arca lesz, hogy még meg is dobban tgőle a szívem. Ahj, baszki, remélem azért nem süllyedek odáig, hogy elkezdjek neki valami nyálas verset szavalni. 
- A szokásosan vagyok, asszem, de most hogy látok már remekül - bólogatok, majd a fotós kérdésre kicsit elgondolkozom, aztán megvonom a vállamat. - Őszintén, önmagamhoz elég keveset. De van néhány kép virágokról, az üvegházunkból. - Nem tartom nagy extrának a virágok képeimet, valahogy azt még egy öt éves is tudna lőni, és engem sokkal jobban érdekeltek a nagyobb varázslények, de persze Londonban nem nagyon flangálnak ilyenek csak úgy az utcán. Kicsit röhejes is lenne ha mondjuk beszabadulna közzéjük egy hippogriff vagy valami hasonló.
Ahogy Rose belémkarol elmosolyodom. Valahogy ennyi mosoly tőlem egy nap nagy teljesítménynek számít, főleg, hogy nem is szokásom vigyorogni. De minek is vogyorogja random emberekre csk úgy random? Tök idétlen.
- Majd elbóklászhanánk keresni valami normális és lefotóható varázslányt, az úgyis izgalmasabb, mint csak növényekkel szórakozni - teszem hozzá.
Ez a kisváros nekem szokatlanul fura, és csendes London őrült, büdös nyüzsgéséhez képest, és ahogy sétálunk körbelippantok, és olyan furán nyugodt minden. És ez pedig nekem mindig is gyanús, bár lehet csak túlkomplikálom. Otthon anyámék háza is mindig túlságosan nyugodt volt, mielőtt csak úgy a semmiből felbukkantak volna. Lehet már az agyamra ment ez, és igazából bekattantam.
Ahogy megérkezünk Rose otthonához, egy apró pillantást vetek a velük szemben álló, elhagyatott ház felé, de nem sok figyelmet szentelek neki, csak egy hülye elhagyatott, jobb sorsra érdemes ház. De az üressége mégis az én londoni házamra emlékeztet. Valahogy az is folyton kongott, még akkor is, amikor anyámék is ott laktak és nem bújkáltak a körözés elől.
- Nos, hát... itt is volnánk. Igyekeztem rendet rakni, de ne lepődj meg, ha valahol beleakadsz apa mindenféle pennáiba... Mániákus pennagyűjtő, elég fura. - A te apád legalább nem vezet naplót a megölt emberekről, gondolom magamba, de közben félmosolyra húzom a számat, miközben az orromat is megcsaapja a kertből jövő virágillat.
- Nem olyan fura sztem - vonom meg a vállamat. - Akkor a szenvedélyességed tőle örökölted - hajolok le hozzá, és megpuszilom az arcát, aztán követem be a házba, ahol szinte pofán basz még így is az, hogy szülők nélkül is rohadtul élettelteli. És olyan kellemes melegség leng midnent körbe, hogy az én jeges belsőmet szinte fájdalmasan döfködi. Megigazgatom a vállamra dobott utazótáskám, és Rose felé fordulok.
- Nem kaptak frászt a szüleid, hogy csak úgy átruccan egy hétre egy csávó a lányukhoz? - kérdezem, bár ha ismernének még meg is érteném azt, hogy miért kapnának frászt tőlem. Tudom, hogy van bennem valami ami miatt a fura szülői megérzések beindulnának. De valahogy miatta legalább aggódnának.
Tekintetem az ablakra téved, és felvonom a szemöldököm, amikor valami alakot látok kivonulni a szemközti házból, majd megindul valamerre. Biztos valami barom, aki lopni akart onnan valami fasználhatót.
Naplózva


Rose Teegan
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 06. 18. - 01:00:35 »
+1

Jayce Hansel
2001. július 12.
dress


we were kissed by poems,
taken away by seas of prose.


Mikor válhatott Jay ennyire fontossá? Az iskolában folyton csak azt kaptam a háztársaimtól, hogy inkább ne beszélgessek vele - és biztosan ezt kaptam volna Charlotte-tól is. Ők többet tudtak, mint én, ő is többet tudott, mint én, mindenről, mindenkiről... Én meg csak lebegtem mellette, a kis könyveimbe burkolózva, hogy én is tudjak valamit. Szabályokat, érdekességeket, hihetetlen dolgokat... olyanokat, amiknek semmi köze nem volt a jelenhez, de mégis sokkal jobban érdekeltek, mint a pletykák és a sutyorgások, amelyek beterítették a folyosókat.
Szerettem a könyveimbe csomagolni magam, még akkor is, ha ez olyan volt, mint homokba dugni a fejem. Az a kifogás, hogy "olvastam", sosem volt igazán nagyszerű.
És hirtelen a világ elcsendesült, ahogy hozzábújtam, nem dübörögtek már mindenfelé a kérdések... csak ő volt, az illata, ami körbevett, a finom, puha ujjak. Miért kéne félnem tőled? A választ még mindig nem tudtam... És talán nem is akartam. Az esélyét is el akartam vetni, hogy valami elrontsa ezt, mert annyira jó volt. Hogy örülhettem még annak is, ha csak levegőt vesz, akkor meg még jobban, ha a lehelete aztán az én bőrömet cirógatja, amint kifújja.
Összekulcsoltam ujjainkat, amint megindultunk a csendes kis utcán hazafelé. A városunk mindig is békés volt és nyugodt. Ki nézte volna ki pont belőlünk és a szomszédainkból, hogy valami nincs rendben?
Pontosabban, a volt szomszédainkból.
Igazából, mi rendben voltunk. A probléma velük volt. Az apjával. Csak és kizárólag az apjával...
Visszafordítottam az arcomat Jay felé, és egy pillanatig a vonásait figyeltem, arcának finom kis görbületeit. Hagytam, hogy szívem tempója lassacskán visszaforduljon normálisba, és hogy gondolataimat inkább öntsék el ajkának emlékei, mintsem Charlotte. Erre persze kicsit felforrt az arcom... miért is pont a csókjára gondolok? Dehát olyan jó volt, nem volt benne semmi traumát okozó és nyálas, mint néhány éve, azzal a bizonyos esettel...
- A szokásosan vagyok, asszem, de most hogy látok már remekül. - Széles vigyorra húztam ajkaim. Juhúúúú. - Őszintén, önmagamhoz elég keveset. De van néhány kép virágokról, az üvegházunkból.
Bólogattam, ahogy felfelé pislogtam rá, nem igazán akartam levenni szememet az arcáról, ha már egyszer végre itt volt. Még szerencse, hogy ilyen jól ismertem ezeket az utcákat, minden egyes kis négyzetméterüket. Mennyit szaladgáltunk itt kint Charlotte-val...
- Szeretem a virágokat - mondtam, ahogy közelebb simultam hozzá. - Elhoztad a gépedet? Nekünk is van néhány, bár biztosan nem olyan szépek és érdekesek... Unalmas kis muglinövények.
Szégyenlősen mosolyogtam rá, miközben kiélveztem karjának érintését kezem alatt. Félreértés ne essék, szerettem a kertünket. Nagyon is szerettem. Kellemes volt a mindenféle illatával és színével, egyszerűen csak... Charlotte nélkül már ez is olyan semmilyennek tűnt.
- Majd elbóklászhanánk keresni valami normális és lefotóható varázslányt, az úgyis izgalmasabb, mint csak növényekkel szórakozni.
Erre akaratlanul is felnevettem egy kicsit - Newbury és varázslények! Képtelen voltam a kisváros egyetlen olyan porcikáját sem elképzelni, ahol esetleg feltűnhetne egy mágikus állatka.
- Okééé, megpróbálhatjuk, de nem árt, ha jóóóó hosszú túrára készülünk. Ez a világvége, rémlik? - Körbepillantottam. - Még gyerekek sem játszanak az utcán, mindenki csak ül a házban és elvan... Nem is tudom, minden olyan... Szürke, nem?
Beleharaptam az alsó ajkamba. Eddig sosem tűnt annak. Imádtam Newburyt. És még mindig imádom, azt hiszem. Egyszerűen csak... Mintha Charlotte-al együtt minden meghalt volna. Bezárt azt a kis fagyizó, ahova mindig ellógtunk nyaranta, a kedvenc közös kávézónkba képtelen voltam betenni a lábam, egyáltalán nem csábított már a finom pite íze, a kedves szomszédok eltűntek, akikkel mindig váltottunk egy-két szót, miközben fel-le csatangoltunk a környéken. Vagy ha mégis felbukkantak, már nem nézelődtek - tudták, hogy már nem találják azt a két, életvidám és boldog kislányt. Halkan sóhajtottam egyet.
A házunk egyemeletes, az övékénél valamivel kisebb épület volt, és nekünk a hátsó kertben csak a kis cseresznyefa terült el, nem pedig medence. Mégis, mindig jobban szerettem, ha nálunk vagyunk - az ő otthonukat körbelengte valamiféle furcsaság, ami mostmár tudom, hogy az apja volt. Igazából minden kérdésre ez a válasz - az apja.
Fellépdeltem a kis verandán, és vetettem egy pillantást a kis hintaágyra, miközben előtúrtam a kulcsaimat.
- Nem olyan fura sztem. Akkor a szenvedélyességed tőle örökölted. - Mosolyogva fellestem Jayre, miközben az ő forró ajkai az arcomat érték.
- Pedig én nem is gyűjtöm a pennákat... - ellenkeztem kuncogva, és én is szívesen megpusziltam volna, ha nem lett volna ilyen naaaagyon magas, hogy felérni őt komoly erőfeszítésekbe került. Így úgy döntöttem, ezeket az erőfeszítéseket majd bent teszem meg, és kinyitottam az ajtót.
Beléptem a kis előszobába, amelyből igazából már nyílt is jobbra a nappali, balra a konyha, egyenesen tovább sétálva pedig jöttek a hálók és a fürdőszoba, meg a hátsóajtó a kertbe. Tényleg nem volt egy nagy ház, de hármunknak tökéletes. Lerúgtam a tornacipőmet, és visszafordultam Jay felé, hogy a nappali felé tereljem.
- Nem kaptak frászt a szüleid, hogy csak úgy átruccan egy hétre egy csávó a lányukhoz? - kérdezte, mire ajkamba haraptam, hogy elnyomjam a vigyort, meg kissé a zavart is. Közben beléptem a nappaliba, és a puha, barna kanapéra löktem a táskámat, amiben a könyv, meg még néhány dolog lapult, ami bármikor hasznos lehet.
- Háááát... apa egy kicsit, dehát tudod, az apák már csak ilyenek... - Képtelen voltam megállni, tovább járt a szám. - De miután megígértem neki, hogy a vendégszobában alszol, egy kicsit megnyugodott. Úgy értem... - Éreztem, ahogy kezd forrósodni az arcom. - Persze, nem mintha tudná ellenőrizni... Mármint, most nem azt kérem, hogy aludj velem! - Olyan vörös lehettem, mint... nem is tudom. A paradicsom már olyan elcsépelt, akkor már inkább cékla. Vagy görögdinnye. - Őőőő... tudod, mit? Inkább csak tedd le valahova a táskádat, és, őőőő... kérsz valamit inni, vagy e...
És hirtelen belém fagyott a szó, mert a tekintetem megakadt az ablakon. És ott ragadt, moccanhatatlanul. Bámultam a házat, a házukat... ahogy kinyílik az ajtó, és a szívem megáll egy pillanatra, mert arra vár, hogy kilép Charlotte... De nem. Aki kilépett, az nem ő volt. Rajtam pedig végigfutott a hideg és a hányinger, egyszerre, egy különös kompozícióban. Olyan normális volt, olyan hétköznapi. Ahogy kisétál, hogy behozza a postát, elugorjon a városba, csináljon valamit, Charlotte pedig fellélegezhet egy kicsit... Én pedig nem kaptam levegőt. Mert szinte láttam, ahogy errefelé pillant, és... és tudtam, hogy nem láthat be az ablakon, mégis elfogott a pánik. És egyszerre fulladoztam a legjobb barátommal egy keserű másodpercig.
 
Naplózva


Jayce Hansel
Mardekár
*


idegenné válik a lélegzetvétel

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 06. 19. - 16:56:01 »
+1

melletted a levegö sem méreg
20010712



.:Rosie:.
Kimondanám, mint egy valódi költő,
Nem elkoptatott szavakkal,
De cukorba fullad a lángoló szív,
S azt bevonja édes sziruppal!
Ott vagy egy molylepke verdeső szárnyán,
Ott vagy a falat kenyérben,
Az esti olvasmány behajtott lapján,
A karomra karcolt névben!

16+, mert csúnya beszéd.


Elgondolkodom néha, hogy én miért nem váltam olyanná teljesen mint a szüleim. Oké, a szörnyű igazság az, hogy még midnig olyan hűvös voltam, mint amilyenek ők is voltak. Rideg, jeges szörnyeteg voltam én is akár csak ők. De hogy miért nem látom az ő szemükkel a világok, hogy miért nem undorodom a sárvérűektől, hogy miért nem érzem azt az ereimben, hogy mindeki ilyen embert ki kellene írtani? Miért nem tudom tisztelni Voldemortot?
Nem tudom... Talán ha nem látom ahogy a barátaimat agyontemeti egy sziklafal, amit éppen az egyik halálfaló robban ki a helyéről... Talán ha nem látom, ahogy anyámék Halálfaló barátai elözönlik a házunkat és addig kínozzák a nagynénémet, míg teljesen kattos nem lesz? Fogalmam sincsen. De néha még mindig rettegek, hogy csak egy törés, egy kis kattanás az egyemben és olyan őrült leszek, mint ők. Hiszen az ő génjeiket örököltem, benne kéne, hogy legyen az én véremben is az ami őket hajtja.
Vajon én is képes lennék egyszer csak hidegvérrel ölni?
Szinte rettegek  aválasztól, hogy igen. Rettegek attól, hogy az ő nyomdokaikba lépek. Rettegek attól, hogy azt kell tennem amit ők, mert megzsarolnak Florian... vagy Rose életével. És tudom, hogy akkor ha arra kérnének hogy öljek meg valakit, vagy az ő életüket veszik el én ölnék értük. És erre egyszerre undorodom magamtól.
Rápillantok Rose ragyogó arcára, és még magam sem értem, miért tudott egyetlen egy mosolyával ennyi mindent adni nekem, hogy ne legyen midnen olyan kibaszott szürke és hideg. És veszélyes, tudom hogy veszélyes ennyire szeretni őt, de már nem tudom nem szeretni, erre az egyre már tényleg képtelen vagyok. Mert túlságosan jó érzés volt, még akkor is, ha tudtam valamikor felrobbanhatunk megint, és akkor megint repkedhetnek a jeges üvegszilánkok.
Körbepillantok még egyszer a környéken, ami még mindig szokatanul nyogodt és vidékies Londonhoz képest.
- Okééé, megpróbálhatjuk, de nem árt, ha jóóóó hosszú túrára készülünk. Ez a világvége, rémlik? Még gyerekek sem játszanak az utcán, mindenki csak ül a házban és elvan... Nem is tudom, minden olyan... Szürke, nem?
- Pedig világvéhéhez képest egészen kellemes. Veled meg a jóóóó hosszú túra is faszán hangzik - húzom fémosolyra a számat, majd a tekintetemmel követek egy csapat  madarat akik éppen átszelik a kissé borús eget. Bár van egy olyan érzésem, hogy Rose nem kifejezetten erre a borult szürkeségre gonodol, mire csak magamhoz húzom és átkarolom, miközben gyengéden megborzolom a haját. - Szürke? - pillatok fel a felhőgolygásra, majd el se hiszem, hogy ilyet mondok, de tényleg ilyet mondok: - Egyszer majd kisüt a nap is - Hihetetlen vagyok. Komolyan képes voltam ezt kimondani? Úgy tűnik.
Belépek a házukbe és komolyan pofán gyűr az a fajta otthon meleg, amit nálunk képtelenség érezni. Elnézem a plafonon lógo csillárt a nappaliban, a barna kanapét, és a foteleket, a tágas nappalit, a festményeket és fényképeket a falaon. Tessék Jay bámuld csak, idd magadba azt, hogy ebben a házban élnek is az emberek, nem csak léteznek egymás mellett. Lepillantok Rose enyhén zvarbart arcába, én meg vigyorogva figyelem, ahogy zavartan magyarázkodni kezd.
- Háááát... apa egy kicsit, dehát tudod, az apák már csak ilyenek... De miután megígértem neki, hogy a vendégszobában alszol, egy kicsit megnyugodott. Úgy értem... Persze, nem mintha tudná ellenőrizni... Mármint, most nem azt kérem, hogy aludj velem! - erre felhúzom a szemöldököm és közelebb hajolok hozzá, hogy érzem a meleg lehelletét az arcomon.
- Szeretnéd, hogy veled aludjak, Rosie? - kérdezem halkan és mosolyra húzom a számat, miközben egyre jobban elpirul, én pedig annyira imádom nézni a zavart arcát. Aztán csak lehunyom a szemem és picit hosszan megcsókolom, majd ellépek tőle, miközben tekintetem a szemközti üresnek tűnő házra tapad.
- Őőőő... tudod, mit? Inkább csak tedd le valahova a táskádat, és, őőőő... kérsz valamit inni, vagy e... - Rose hangja szabályosan megdermed a levegőben, mikor ő is kinéz az ablakon, és tekintetével követi a férfit. Nem is tudom honnan jön ez, talán valami védelmező ösztön lehet, de az ablak elé állok, hogy kitakarjam a férfit és úgy nézem Rose arcát, aki csak rémült zöldes tekintettel mered előre, mintha átlátna rajtam, mintha még mindig a házat figyelné.
- Rose - szólítom meg halkan, és óvatosan felé lépek. - Nincs baj itt vagyok - suttgom halkan és óvatosan elhúzom az ablak mellől és magamhoz ölelem. - Ismered? - kérdezem halkabban lehet meg sem hallja, de az is biztos hogy ezzel csak még jobban felzaklatom.
Naplózva


Rose Teegan
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2020. 07. 08. - 14:11:20 »
+1

Jayce Hansel
2001. július 12.
dress


we were kissed by poems,
taken away by seas of prose.


Annyira szeretném szeretni ezt a várost. Tényleg, mindennél jobban. Ugyanolyan felhőtlenül, mint kiskoromban... ugyanolyan gyermeteg lelkesedéssel, amikor az utcákat játszótérnek tekintettem, kalandos utaknak a városkát, amelyet meg kell hódítanom a legjobb barátnőmmel. Amikor ő elkezdte az első évét a Roxfortban, én meg egyedül maradtam, még akkor is annyira szerettem. Mert az utcák, a házak, a fűszálak rá emlékeztetettek, és ez megnyugtatott... most pedig inkább csak darabokra tépett.
Kiélveztem az összefonódó ujjaink finom melegét, Jay kezének puhaságát, jelenlétének elsöprő izgalmát. A szívem vadul vert a mellkasomban, ami furcsa volt, hiszen ezzel egyidőben beterített valami hihetetlen nyugalom is, amit csak a fiú tudott belőlem kiváltani. És vele még a város kopott kövein végigsétálni is egészen más élmény volt... Egy új emlék, ami szorosan beivódhatott a csontjaimba.
- Pedig világvéhéhez képest egészen kellemes. Veled meg a jóóóó hosszú túra is faszán hangzik - mosolygott rám Jay, ami megmelengette a szívemet. Kicsivel közelebb simultam hozzá, ahogy pedig a hajam közé borzolt, az kicsalt belőlem egy kis kuncogást. - Szürke? - Nem bólintottam, csak követtem pillantását az ég felé. Bár a felhők lassacskán a Nap elé kúsztak, mégsem erre gondoltam. Hanem arra a kopott kedvetlenségre, amely beleivódik a levegőbe. - Egyszer majd kisüt a nap is.
Éreztem, ahogy megborzongok a szavaira, és egy kicsikét szorosabban fontam össze ujjainkat. Szerettem volna megállítani, hogy egyszerűen csak belebújjak az ölelésébe, de aztán visszafogtam magam, aprón végighúztam alsó ajkamon a fogaimat, és inkább csak egy mosolyt engedtem ki arcomra felé.
- Oké.
Fürkésztem egy pillanatig Jay arcát, mielőtt lelestem volna az aszfaltra talpunk alatt. Nem kellett végiggondolnom a szavait. Mert ha ő azt mondta, akkor úgy volt. És egyszer ki fog sütni a nap.

A házunk egyszerű volt és otthonos. Apa cuccai elárasztották a nappalit és a konyhát, hiszen itt töltötte a legtöbb idejét. Hiába utaztak el, az újság, amihez nekifogott reggel, még ott hevert az ebédlő asztalon, legalábbis így láttam, ahogy oldalra lestem a konyha irányába, rajta a köralakú, vastagkeretes olvasószemüveggel. A nappaliban a fal menti polcokon könyvek és pennák sokasága gyűjt, mindegyik apa kis szentimentális dolga volt, ezek keretezték a televíziót, ami ott hevert középen, és amihez bár én már teljesen hozzászoktam, emlékszem, hogy kiskoromban apa mindig olyan furán viccesen méregette. Anya a legtöbb idejét mindig a hálószobájukban töltötte, amikor épp nem főzött, sütött, vagy takarított persze. A kert volt az én helyem a szobám mellett. Vagyis a mi helyünk... Merthogy Charlotte-tal legtöbbször ott ücsörögtünk, felmásztunk a cseresznyefára, amikor már elég nagyok voltunk hozzá. És csak bámultuk a Holdat, meg mindenféléről csevegtünk.
Megsimítottam a barna, elnyűtt bőrkanapét, amelyen pokróc hevert, hogy kényelmesebb legyen rajta ülni vagy feküdni, és megigazítottam az egyik párnát, amely sosem volt a helyén, mert apa folyton a dereka alá gyűrte. Olyan természetes volt nekem ez az otthon, a sok kellemes és meleg emlék, amivel járt... Hogy abba is nehéz volt belegondolni, másnak ez a hely idegen lehet.
És aztán persze elkezdtem fecsegni.
Volt ez a dolog, hogy ha egyszer elkapott a zavar, az onnantól megállíthatatlan volt. És pont így volt ez most is. Mert még akkor is mondtam, amikor már régen el kellett volna hallgatnom. Jay arcán láttam, hogy kegyetlenül kiélvezi a helyzetet, ami persze nem lepett meg, hisz a szánalmasságom valóban szórakoztató olykor... Azonban ahogy közelebb hajolt, elakadt a lélegzetem, és végre nem tudtam tovább folytatni.
- Szeretnéd, hogy veled aludjak, Rosie? - Ahogy mély lehelete megcsiklandozta bőrömet, elnyílt a szám, és csak kipirult arccal bámultam rá, próbálva egy kicsikét összekaparni magamat, de ez képtelenség volt, amíg ilyen közel állt, és így nézett rám. Ahogy közelebb hajolt, és finoman enyémre simította a száját, végigszaladt rajtam a hideg, az érzéstől pedig ajkai közé is sóhajtottam egy picikét, annyira jól esett. Jesszusom! Puhán csókoltam vissza, de csak mert képtelen voltam bármi határozottabbra rábírni a testemet. Szinte elöntött a csalódottság, ahogy elhúzódott, a zavar pedig visszaszökött belém, hogy képes volt ilyen hatást gyakorolni rám, de aztán tekintetem hamar rátapadt valakire az ablakon keresztül, és... akkor minden kitörlődött az agyamból. Még akkor sem voltam képes mozdulni, amikor Jay a kép elé húzódott, és éreztem, hogy ahogy halkan kifújom a levegőt, megremeg az ajkam.
- Rose. - Jay hangja csak nehezen hatolt át a sűrű, körém gyülekezett pajzson. De amint megtörtént, végre elkaptam az üvegről a tekintetem. - Nincs baj itt vagyok.
- Én... - magam sem tudtam, mit akartam mondani, csak a mellkasába nyomtam arcomat, ahogy magához húzott. Addig sem láttam az arcát... Nem láttam, ahogy úgy sétál végig a verandán, mintha neki bármi joga lenne ahhoz. Nem láttam, ahogy olyan nyugodtan és elégedetten jár fel-alá, miközben rácsok mögött kellene ülnie... Éreztem, ahogy remegnek az ujjaim, ahogy megkapaszkodtam Jayben.
- Ismered?
Egyszerűen képtelen voltam egyből válaszolni. Párszor belevágtam, de csak hebegtem pár erőtlen hangot. Hogy ismerem-e? Igazából nem, és nem is akarom. Nem akarom tudni, mi jár egy ilyen ember fejében... És mégis, túl jól ismertem. Ettől pedig csak erősebben kavargott a hányinger gyomromban. Halkan nyöszörögtem egyet.
- Én nem... Ott van még? Ugye már nincs ott? - Nem mertem felnézni. Csak a sötétséget bámultam Jay pólóján, és még oldalról meg is érintettem arcomat, mintha csak takarni akarnám magamat. Aztán akárhogyan is, ha elment már, ha nem, képtelen voltam ott állni. Úgy éreztem, az ablak alatt felmetsz a tekintetével... még ha nem is engem figyelt. De megfogtam Jay karját, és elkezdtem a konyháig húzni, bele a finom gyümölcsös illatba, ami odabent uralkodott. Ahogy pedig talpammal érintettem a hideg követ, kicsikét hátrébb húzódtam Jaytől. Halk sóhajjal nekivetettem magamat háttal a pultnak, és még meg is kapaszkodtam kezeimmel abban, küzdve egy kis tiszta levegőért. A földet bámultam, és kellett jó néhány másodperc, mire képes voltam bármit is tenni.
- Sajnálom... - suttogtam végül halkan. Nem akartam ennyire kiakadni... Egyáltalán nem akartam. De ez olyan dolog volt, amire nem számíthattam. Lassan elengedtem egyik kezemmel a pult szélét, hogy felnyúlva óvatosan letöröljem a könnyet arcomról, ami még csak nem is tudom, mikor gördült ki, vagy hogyan. - Csak... Én nem... Nem igazán... Akarom őt látni.
Fogalmam sem volt, hogyan fogalmazhatnám ezt meg. Meséltem neki Charlotte-ról... pontosabban csak említettem, hogy volt egyszer egy barátnőm. Lehet, hogy azt sem említettem konkrétan, hogy meghalt. Pedig ez egy fontos része volt az életemnek... olyan része, amiről tudnia kellett volna, és én mégis bizonytalan voltam, hogy készen állok-e beszélni róla.
Éreztem, ahogy az oxigén felmetszi légutamat. Mintha csak égetett volna, perzselt.
- Ő Charlotte apja. - És fogalmam sem volt, ezt tényleg én mondtam-e, vagy csak megbolondultam, és képzelődni kezdtem. A saját hangomról.
Naplózva


Jayce Hansel
Mardekár
*


idegenné válik a lélegzetvétel

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2020. 07. 21. - 17:18:26 »
+1

melletted a levegö sem méreg
20010712



Rosie
16+, mert csúnya beszéd.


Az egész sztiu olyan rohat feszült volt, hogy hirtelen én sem tudtam jobbat kitalálni annál, mintsem hogy az ablak elé állok, és megölelem, meg arrébb húzom onnan. Valahogy nem nagyon értettem, de mégis az egész olyan mélyről jövőnk tűnik, hogy féltem hülye kérdésekkel zaklatni Rose-t.
A fazon nem nézett ki százasnak, olyan tipikus kisvárosi őrül volt gondolom, amiből minden egyes kisváros szül egyet, csak azért, hogy az unalmas életük fel legyen dobva egy ketyóssal. Vagy többel. Végül is London tele volt velük, elég sokkal találkoztam, főleg mert hajlamos voltam veszélyesebb terepre is elkóborolni, de legalább a legtöbb ketyós is tisztában van azzal, hogy megölni egy gyereket nem kifejezetten jó beutaló a börtönbe.
Elnyomok magamban egy sóhajt, és egy ideig csak gyengéden simogatom Rose haját és hátát. Nem vagyok kifejezetten profi a vigasztalásban, szóval már azért is díjat érdemelnék, hogy ennyi telik tőlem. Mondjuk itt legalább Rose-ról van szó, és bármennyire is akarnám tagadni, mégis csak sokat jelent nekem. Még akkor is, ha sose leszek képes ezt normálisan kimutatni felé. Még ha még így is tudom, hogy mennyire nagy baj ez neki, hogy itt vagyok. Erre mégis itt vagyok, miközben tudom, hogy a szüleim akár ebben a pillanatban is berobbanhatnának, hogy megint mindent tönkretegyenek.
- Én nem... Ott van még? Ugye már nincs ott? -Csak sóhajtok. Az ember nem fél olyantól ennyire, akit nem ismer.  Idegesen beleharapok a számba, és minden olyan gondolatot szándékosan elkergetek, mert a végén még átmennék és szétrúgnám annak a faszinak a seggét. Még akkor is, ha nem is vágom ki ez. De amúgy nem érdekel, ha bántotta esetleg... Bárhogy... akárhogy, még ha csak úgy hogy rosszul bámult rá is asszem neki mennék, pedig sosem voltam egy nagy harcos, inkább a szájaláshoz értek. De ahhoz félelmetesen jól. Oldalra biccentem a fejemet, és kilesek a függöny mögül.
- Nincsen, lelécelt - dünnyögöm halkan, majd egy apró puszit lehelet Rose feje tetejére. Sok mindent szeretnék kérdezni, de nem akarom sehogy sem elbaszni. Főleg úgy nem, ahogy azt Sierrával is tettem. Csak lehunyom a szemem és csendben várok. Várok, hogy ő szólaljon meg, mert túlságosan is félek, hogy bármit is mondok azzal csak rontanék.
Aztán Rose ellép mellőlem és elkezd húzni a konyha felé. Nem mintha olyan nagy ellenállást tanúsíthatnék. Azért a szám szélén megjelenik egy kis bazsalyogás, ahogy az előttem lépkedő lány törékeny alakját figyelem. Annak a lánynak az alakját, aki egyetlen mosolyával képes elhitetni velem, hogy nem vagyok az a szar alak. A konyhában gyümölcsös illat terjeng. Kicsit fura úgy egy konyhát látni, hogy nem libeg mindenfelé vagy három házimanó nagy füle. Otthon kb ők jelentik az egyetlen szórakozásom, a fotózáson kívül, és bár régen túlságosan szerette őket szivatni, mostanában csak beülök a konyhába és vagyok. Ha lehet választani, hogy a ketyós nagynéni, vagy a három házimanó, akkor inkább a három házimanó. Hát igen, a szüleim szerették azt a látszatot kelteni, hogy igen is gazdagok és lehetnénk akár aranyvérűek. De nem vagyunk. Még szerencse. Megállok Rose előtt és várom, hogy megtörje a csendet. Nem is igazán tudom mit mondjak, nem vagyok a szavak embere. Vagyis de. A rossz, metsző szavak embere vagyok.
- Sajnálom... Csak... Én nem... Nem igazán... Akarom őt látni - megrázom a fejem.
- Ne sajnáld. ha kiakadsz add ki magadból, engem aztán nem zavarna, még akkor sem, ha üvöltve dobálni kezded mondjuk a tányérokat. - Mondjuk ezt pont nem tudom róla elképelni, de a gondolat egéész vicces. Nem mintha itt lenne helye a hülye poénoknak. Bár nekem asszem humorérzékem se nagyon van. Csak közelebb lépek, és megfogom mind a két kezét. - És amíg itt vagyok, megvédelek - mosolygok rá, és inkább magamban nevetem ki magam. Jay megőrültél. Még a szüleidtől sem tudnád megvédeni.
- Ő Charlotte apja - böki ki aztán Rose, mire nem tudok nem nagyokat pislogni. Oké, Charlotte olyan volt, mintha valami szellem lenne, mindenki beszélt róla, se sosem láttam. Ez pedig aggasztott. Sok ideig nem szólalok meg, mert komolyan nem tudom, hogy feltegyem-e ezt a kérdést vagy nem. Hogy Rose akar-e erről beszélni, vagy nem.
De most tényleg. Hol van Charlotte?
- Ahaaa - mondom és bólintok, majd Rose szemébe nézek. - Akarsz róla beszélni? - kérdezem kissé aggódó arccal. De komolyan nem értek az emberekhez. - Úgy értem Charlotte-ról.
Naplózva


Rose Teegan
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2020. 07. 25. - 21:44:24 »
+1

Jayce Hansel
2001. július 12.
dress


we were kissed by poems,
taken away by seas of prose.


A konyhából nem láttam a házat. Ez pedig megnyugtatott. Nem akartam ennyire kiakadni, de a szívem képtelen volt visszazökkenni a rendes tempójába, hiába tudtam azt is, hogy ezzel csak megijesztem Jayt. Jay... Akaratlanul is belekapaszkodtam a pólójába, ahogy közelebb bújtam, és a mellkasába nyomtam arcomat, hogy az illata átvegye az irányítást a gondolataim felett, és teljesen elfeledtesse velem a férfi arcának halovány képét is. Nem akartam rá gondolni... Még csak azt se, hogy egyáltalán eszembe jusson. És most itt volt. Miért volt itt?
Tudtam, hogy azután a bizonyos nap után szinte heteken belül különköltöztek. Az okába bele sem gondoltam... Mert valahogy túlságosan egyértelmű volt az, hogy ez az ember egy szörnyeteg. Persze, addig a bizonyos napig én sem sejtettem. Hiszen mindig pontosan tudta, hogy kell viselkedni mások előtt, és ha arra gondolok, hogy olykor még ebbe a házba betette a lábát...
Hányingerem van, nagyon-nagyon hányingerem van.
Halk kis sóhajjal hátrébb léptem Jaytől egy kicsikét, hátha majd a friss levegő lesz az, ami rendberak, és óvatosan nekitámaszkodtam hátulról a pultnak. A szívemet még mindig a torkomban éreztem, és minden erőmmel igyekeztem ellenkezni az előtörni kívánó emlékkép ellen. Miért kell valaminek mindig elrontania mindent? Miért nem hagynak egyszerűen békén az emlékek... Miért nem lesz könnyebb? Annyira próbálkozom, és... és mégsem könnyebb.
- Ne sajnáld. ha kiakadsz add ki magadból, engem aztán nem zavarna, még akkor sem, ha üvöltve dobálni kezded mondjuk a tányérokat. - Felpislogtam Jayre, ahogy közelebb lépett, és megéreztem finom érintését a kezemen. Talán tényleg valami hasonlót kellett volna, de valahogy el sem tudtam volna képzelni, hogy ennyi dühöt eresszek ki magamból. Igazából most sem voltam mérges... Sokkal inkább féltem, és azt kívántam, bárcsak kitörölhetném az előző pár percet. - És amíg itt vagyok, megvédelek.
Halkan sóhajtottam. Istenem, tényleg... Hiszen itt van velem Jay. Nem tud átjönni, és nem tud csinálni semmit, mert itt van Jay. Rendben, Rose, mostmár itt az idő megnyugodni! Hogy is vészelhette át ezt az érzést Charlotte minden egyes nap, naponta többször? És hogy nem tűnt fel, hogy már-már túlságosan is sokszor szökik át hozzánk?
- Tudom... - suttogtam, és újra közelebb léptem hozzá, hogy mellkasához bújjak. Még párszor el kellett ismételnem magamban a szavait ahhoz, hogy a szívem egy kicsit lágyabb ütemre kapcsoljon, de talán ezúttal már talán tényleg rásegít az illata is. Jó érzés befészkelődni a karjai közé. Sőt, egészen meg is nyugszok, de aztán Jay ismét megszólal.
- Ahaaa. - Felpislogtam én is a szemeibe, ahogy rámnézett. - Akarsz róla beszélni? Úgy értem Charlotte-ról.
Erre egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni.
Hogy akarok-e róla beszélni...? Nem tudom. Tényleg nem. Egy részem persze nem... inkább csak továbbra is el akarja temetni a lány emlékét, hogy ne kísértse már annyira tovább... És a másik? Az nagyon is. Ki akarja magából adni végre, ami történt, és nem csak egy pszichológusnak, nem egy tanárnak, nem a szüleimnek, akiknek persze sosem mondhattam el valami miatt az egész történetet. Mindig volt valami, amit ki kellett hagynom, amit át kellett alakítanom egy kicsikét, hogy megfeleljen a történet. És annyi minden zakatol bennem napról-napra, amitől rosszul leszek. Végighúztam ajkamon a fogaimat, és ismét hátrébb húzódtam egy picikét, lenéztem a csempére köztünk.
Gyerünk, Rose! Azt sem mondtad még ki, hogy meghalt. Jay pedig megérdemli, hogy őszinte legyél vele.
Lassacskán összefontam magam előtt a karjaimat, majd a konyhaasztal felé biccentettem.
- Nem akarsz leülni? - kérdeztem halkan, aztán, ha ő is helyet foglalt, akkor én is lehuppantam vele szemben a puha székbe. Az asztalon a virágos terítőn egy kis csokis sütemény volt tálalva, amit anya sütött, mielőtt elmentek. - Én... Nem tudom, mennyit meséltem Charlotte-ról. Ő a szomszédban lakott... Pont abban a házban. - A nappali felé lestem, bár ebből a szögből épp csak egy apró kis sarkát lehetett elkapni. - Már nagyon régóta barátok voltunk... Ő egy évvel idősebb volt nálam, hamarabb kezdte a Roxfortot is, és ő griffendéles volt. Nem is tudom, hogy lettünk barátok... Na, mindegy. Nem ez a lényeg. Charlotte... Ő tavaly nyáron... - Éreztem, ahogy elhal a hangom, és egyszerűen képtelen voltam folytatni, még akkor sem, ha olyan egyszerűnek tűnt belekezdeni. Egy pillanatig az volt... De nem tudtam kimondani. Hogy meghalt? Ő még mindig ott volt. Mindenhol. Éreztem az illatát, hallottam a hangját, csak őt magát nem láttam, akármennyire is akartam.
Magamba erőszakoltam egy mély lélegzetet. Ne legyél ennyire gyáva, hogy még a legjobb barátodról sem mersz beszélni...
- Ő... meghalt. Tavaly. A nyaralásukkor. - Mintha nem is én mondtam volna ezt ki. Azt kívántam, bárcsak ennyire egyszerű lenne... egy halál, amit nehéz kimondani, de aztán csak kibököd, és vége. Ám ennek nem volt vége. Még annyi oldal volt tele a részletekkel, hogy a gondolattól is émelyegtem.
- Sajnálom... Nem ezzel kellene terhelnem kéne, pont most... - nyögtem ki aztán egy picivel később, rekedtesen a visszatartott sírástól, és bátortalanul fellestem a fiú arcára is.
Naplózva


Jayce Hansel
Mardekár
*


idegenné válik a lélegzetvétel

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2020. 07. 28. - 15:53:58 »
+1

melletted a levegö sem méreg
20010712



Rosie
16+, mert csúnya beszéd.


Ahogy a kérdésem után Rose sápadt arcára pillantok, csendesen elátkozom magam. Hát persze, hogy nem akar róla bezsélni, Jay, hogy lehetsz ennyire barom?! Csak rá kell pillantani, és már látszik rajta, menniyre de menniyre nem akar erről az egészről egy szót is szólni. De persze bele kell megint gázolni az emberek lelkébe nem? valahogy egyfolytában ide lyukadok ki, hogy olyat teszek, amit nem kéne.
Mert ugyan olyan vagyok mint ők.
A konyha barátságos hangulata szinte fájóan ellenttes azzal, ami most körbelengi. Szinte szabélyosan belemetsz a bőrömbe, és csak azt szeretném, hogy Rose újra jól legyen, hogy megint rám ragyogjon, hogy ismét mosolyogjon és meséljen mindenfélét. Mert szeretem hallani a hangját, ahogy szövi egymás után a szavakat, ahogy belezavarodik abba, hogy már megint milyen sokat beszél.
Szeretnék valamit mondani, de igazából fogalmam sincsen, hogy mit kéne. A szavakat visszaszívni nem lehet, ahogy a tetteket sem, a lenoymatuk mindig megmarad, heg vgy bármi más forméjában. Ahogy a kérdés is. Vajon ezzel is csak fájdalmat okoztam neki az előbb? Szeretném magammal is és vele is elhitetni, hogy nem bántom, hogy megvédem még azelől a faszi elől is, akiről azon kívül, hogy Charlotte apja fingom sincsen, hogy ki.
- Nem akarsz leülni? - kérdezi, mire csak felsóhajtok egyet, és rossz érzéssel a gyomromban leülök a székre, és tekintetemmel követem Rose-t, ahogy ő is leül. Nem nézek a sütikre egyelőre úgy érzem smemit se tudok addig legyömöszölni a torkomon, míg nem mond valamit Rose. - Én... Nem tudom, mennyit meséltem Charlotte-ról. Ő a szomszédban lakott... Pont abban a házban.
Hátra sandítok, de nem nagyon akarom azt  aházat sokáig fürkészni, de ahogy Rose bezsél tényleg elfog a balsejtelem, pedig sosem voltam egy beaszari alak. Csak valahogy az egész történet az egész különös atmoszféra, ami belengit őt is és a barátnőjét is kifejezetten kezd rémisztő lenni.
- Már nagyon régóta barátok voltunk... Ő egy évvel idősebb volt nálam, hamarabb kezdte a Roxfortot is, és ő griffendéles volt. Nem is tudom, hogy lettünk barátok... Na, mindegy. Nem ez a lényeg. Charlotte... Ő tavaly nyáron...
Ne, ne mondd, hogy halott, ne mondd, hogy halott, ne mondd, hogy halott.
Ezt mantrázom magam, és ahogy Rose egyre nehezebben veszi a levegőt, én pedig érte nyúlok és megfogom a kezét. Rohadt nyálas, meg mit tudom én, de valahogy valamit muszáj csinálnom, és nem, nem akarok ebben a helyzetben béna sütit zabálni.
- Ő... meghalt. Tavaly. A nyaralásukkor.
- Basszameg - sóhajtok fel, és a plafonnak emelem a tekintetem. Beleharapok a számba, mert mondai kéne valamit, de mégis mit? Azt, hogy részvétem? Azt, hogy sajnálom? Valahogy ezek a hülye szavak olyan üresek. Annyira büszkék az emberek arra, hogy bezsélnek, annyira büszkék arra, hogy szavakat alkotunk de vannak helyzetek, amikor minegyik csak kibaszott üres hüvely, és akkor minden értelmetlen és felszínes lesz. Inkább csak az arca felé nyúlok, és megsimítom a bőrét.
- Rose.
- Sajnálom... Nem ezzel kellene terhelnem kéne, pont most...
- Rose, nem gáz.- Gyerünk Jay kommunikálj. - Figyelj akármi bánt bármikor elmondhatod, tök mindegy, hogy mikor...- köszörülöm meg a torkomat. És igazából már megit eszembe jut az, amit akkor a fejéhez vágtam a suliban és megint ráájöbök mekkora kibaszott nagy seggfej voltam. Egy ideig csak ülök, próbálom összeszedni a gondolataimat, és próbálok nem faszságot kérdezni. De valahogy az egész még midnig nem állt össze. Valahogy az egész olyan hülyén nézett ki, itt van a faszi, akitől Rose frászt kap, a legjobb barátnője meghalt, amikor elmentek nyaralni, és valahogy... Valahogy valami nem stimmel.
- És mit gondolsz, hogy halt meg? - teszem fel a kérdést, és közben igyekszem nem arra gondolni. Nem mindenkinek az apja meg az anyja őrült, nem? Közben lecsúsztatom a kezem az arcáról és megint megfogom a kezét. Sokkal jobb lett volna, ha megölelhetném, de közben féltem, hogy ezzel is csak rosszat teszek.
Naplózva


Rose Teegan
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2020. 08. 06. - 13:29:36 »
+1

Jayce Hansel
2001. július 12.
dress


we were kissed by poems,
taken away by seas of prose.


Egy kis részem egyből megbánta, ahogy kimondtam ezt. Tényleg nem ezzel akartam tölteni a mai napot... egyik napot sem. Jaynek már sikerült valamelyest a háttérbe kergetnie Charlotte egyre fakuló árnyát, aminek nagyon is örültem... erre most csak felemlegetem?
Éreztem, ahogy megremeg az ajkam, ahogy a fiú arcát, vonásait figyeltem, azt, hogy hogyan reagál, mit mond. Egyszerre szerettem volna hallani a válaszát, és kicsikét féltem is tőle... Tudtam, hogy az iskola egyes szegleteit olykor megtöltötte Char neve. Hiszen annyi barátja és ismerőse volt, nem csak a Griffendélben, de hiába halványodott az emléke, sosem tűnhetett el teljesen. Tudtam, hogy nem minden ember ilyen. Van, aki után nem marad részvét és emlék, vagy csak nagyon hamar elszökken. Charlotte nem ez a fajta ember volt. Ő életében is ragyogott... és utána is.
Éreztem Jay finom érintését a kezemen, és ez egyszerre öntött fel még egy kis erővel, hogy kinyögjem végre, miért emlegetem mindig a lányt múltidőben, ugyanakkor ismét csak szerettem volna inkább elbújni. Vissza a fénytelen kis Char-mentes sarokba, mert szinte már éheztem a pillanatok után, amelyek nem róla szóltak.
- Basszameg.
Beleharaptam az alsó ajkamba. Annyira egyszerű volt kimondani... csak egy szó. Eközben meg annyi minden más is történt... olyan dolgok, amik után érthette volna a reakciómat, amelyet Charlotte apjának a látványa keltett. Halkan sóhajtottam egyet. Képes leszek valaha is kimondani mindezt?
- Én... nem akartam erről beszélni, mert... mert ez egy rossz dolog, és... - kezdtem már megint a hebegést, és bizonytalanul pillantottam rá, aztán inkább le a virágos terítőre. - Nem akartam, hogy azt hidd, panaszkodok. Nem akarok panaszkodni és a rossz dolgokkal traktálni téged...
Sosem szerettem a problémáimmal terhelni másokat. Pláne nem Jayt. Vele egyszerűen csak... olyan könnyű volt kiélvezni az időt, még a csendet is, ha semmiről nem beszélgettünk, csak hozzáfészkelődtem a mellkasához, és éreztem bőrének finom melegét. Ennyi elég volt.
- Rose, nem gáz. Figyelj akármi bánt bármikor elmondhatod, tök mindegy, hogy mikor...
Felpillantottam rá, és bár még mindig ideges voltam egy kicsit, de óvatosan végigsimítottam ujjain, amelyek arcomon pihentek. Hálás voltam, hogy így reagált... Jól esett a kedvessége, és már nem az első eset volt, hogy arra biztatott, nyíljak meg neki. Én pedig igyekeztem, tényleg. Csak... nem volt egyszerű, hisz nem voltam igazán hozzászokva ehhez. Megvoltam a háttérben, és különös volt, hogy valaki tényleg kíváncsi rám.
- És mit gondolsz, hogy halt meg? - kérdezte aztán, amire újra végigsuhant rajtam a bizonytalanság. Hogy én mit gondolok...? Ez újra csak bonyolult volt, és olyan részleteket dobott a felszínre, amelyekről nehéz volt beszélni. Vagy egyáltalán rágondolni.
Nyeltem egy aprót, és fészkelődtem egy kicsit a helyemen. Az ablak felé lestem, mintha csak attól tartanék, Charlotte apja ott fog leskelődni, aztán lassan vissza Jay felé, le az összefont ujjainkra.
- Tengerpartra mentek nyaralni, mert Charlotte imádta a vizet, imádott úszni. Mi is sokszor voltunk együtt nyaralni... tudtam, milyen jó úszó. - Tartottam egy kis szünetet. Miért hazudnának, Rose, miért hazudnának arról, hogy hogy halt meg? - Azt mondták, megfulladt. De... - Miért tennék? - De ő nem fulladhatott meg, Jay... ő...
Megráztam a fejemet. Fogalmam sem volt, mi mást mondhatnék, de egyszerűen csak tudtam, hogy nem, ez nem lehet. Talán csak egy barátnős-dolog volt ez, hogy azt hittem, éreztem volna, ha ez lenne az igazság, de minden annyira sántított. Nem fulladhatott csak úgy meg. Az nem... nem illett volna Charlotte-ra, az nem ő lett volna.
Vettem egy mély levegőt. Innen már nem volt visszaút, és talán jobb volt egyszerre, egyszer átesni ezen, mint majd többször, fájdalmasan...
- Az apja bántotta őt, és tudom, hogy őrület, de én úgy gondolom, hogy...
A házon végigvibráló erőteljes kopogás hangjára megdermedtem, a tarkómon végigfolyt a jeges hideg, és a falra bámultam, amely elválasztotta tőlünk a bejárai ajtót. Éreztem, ahogy a szívem élesen dübörög a torkomban, a fülemben pedig többször egymás után játszódott le a három gyors koppanás hangja. Nem, nem, nem. A rémület belevegyült a hideg szurkálódásba, és úgy csordogált lassan végig a bőrömön.
Naplózva


Jayce Hansel
Mardekár
*


idegenné válik a lélegzetvétel

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2020. 08. 25. - 19:44:47 »
+1

melletted a levegö sem méreg
20010712



Rosie



Az élet szívás, ezt tudom, főleg a saját bőrömön tapasztalom meg minden nap, amikor elhaladok a suli folyosóin, vagy amikor véletlenül beleütközöm az apám rideg, hűvös tekintetébe, vagy amikor anyám jeges hangja megszólít. Szívás, szívás, és szívás. A világ sosem volt jó, és nem is lesz. Ezt tudom, azóta, amióta átéltem az ostromot elveszítve a két legjobb barátomat és elveszítve Sierrát is.
Valahogy viszont sosem érdekeltek mások, a többiek baja, hogy nekik is lehet szar az élet, hogy a kissrác, akinek a kezéből kiveszem a nasiját annak él-e apja, anyja. Nem érdekelt senki, és igazából nem is nagyon hittem abban, hogy valaha is lesz olyan az életemben, akinek a baja a bánata az megérint. Akinek a szomorúsága felkavar.
és most itt ülök, és Rose-t nézem,őt hallgatom, és ahogy látom azt a bánatot a szemében, nem tud hidegen hagyni. Faszság lenne annyit kibökni, hogy sajnálom, mert semmi értelme nincs ennek a szónak. Valahogy ebben a helyzetben minden más szó is csak tiszta üresen csengene, én pedig mást nem tudok tenni, mint megfogom Rose finom kezét.
Ha már a barátnőjét nem tudom feltámasztani.
- Én... nem akartam erről beszélni, mert... mert ez egy rossz dolog, és... Nem akartam, hogy azt hidd, panaszkodok. Nem akarok panaszkodni és a rossz dolgokkal traktálni téged...
Megrázom a fejem, hogy ez nem baj. Kettőnk közül ő érdemelne őszinteséget, és mégis nekem mondja el ezeket, amiket lehet senki más nem tud. Egyszerre fojtogatni kezdett ez az egész, hiszen én még a családomról sem beszéltem neki. De most ezt elmosom a gondolataim közül, mert Rose a fontos és nem én. Az ő múltja és nem az enyém. Nyelek egy nagyot, aztán halkan megszólalok.
- Nem panaszkodás az, Rose, ha elmondod mi történt. Néha csak ki kell mondani a szavakat. Aztán vagy jobb lesz vagy nem, de talán egy picit könnyebb. Mert már nem csak egyedül hordozod ezt az egész faszságot - nézek bele a különleges és gyönyörű szempárba. Annyira, de annyira szerettem volna valami okosat mondani, de még ezeket a szavakat is üres és felesleges fecsegésnek érzem. És mégis abban reménykedem, hogy talán ez valamennyire segít neki. Hogy talán a szavaimmal nem csak vágni tudok, hanem egy kis vigaszt is nyújtani.
- Tengerpartra mentek nyaralni, mert Charlotte imádta a vizet, imádott úszni. Mi is sokszor voltunk együtt nyaralni... tudtam, milyen jó úszó.  Azt mondták, megfulladt. De... De ő nem fulladhatott meg, Jay... ő...
Nagy szemekkel pislogok rá, miközben rohadtul nem tudom, hogy mit is kéne tennem. Mert összerakva a részleteket kezdem sejteni, hogy mi lehetett. Hogy mi történhetett, mert valljuk be, a szülői kegyetlenséghez én hozzá vagyok szokva. Mondhatni nekem az a természetes, és tuti sokkal hülyébben érezném magam itt úgy, hogy Rose normális szülei is itt vannak. Nem szólok közbe, csak várom, azt a bizonyos csattanót várom, miközben aggódóan pillantok Rose arcára.
- Az apja bántotta őt, és tudom, hogy őrület, de én úgy gondolom, hogy... -
hogy ő ölte meg villan be az agyamba. És igazából még csak meg sem lep, hogy meghőköljek. Mert az én apám is biztosan ölt gyereket. Még ha engem egyelőre nem is tett el láb alól. Amit néha nem is értek, hogy eddig miért nem történt meg. De a szó fennakad, szinte belevág Rose hangjába az ajtón dörömbölő kopogás. Látom Rose arcán afélelmet átsuhanni, és hirtelen nem értem.
Van valami ami még nincs megmagyarázva, ami még nem került szóba, és zavar, hogy nem tudom. Nem tudom Rose félelmének az igazi okát. De a kopogás nem marad abba, én pedig felállok az asztal mellől, és az ajtó felé megyek. Nem tetszik, hogy van Rose közelében valami, amitől ennyire retteg. Kinyitom az ajtót, és egy magas, lepukkant középkorú férfi bámul vissza rám,miközben szinte kukkol befelé, és szinte érzem, hogy Rose mögöttem áll valahol. Én viszont bedőlök az ajtókeretbe és összefonom magam előtt a kezem.
- Bocs, haver nem adunk pénzt csövülj máshol - morgok rá, majd miközben még magyaráz meg kiáltozik valamit, rábaszom az ajtót, és Rose felé megyek, hogy a karjaimba zárhassam és megnyugtassam.
- Nincs baj, nem fog bántani - dünnyögöm fene se tudja miért ezt, bele a puha kellemes illatú hajába. Egy ideig csak állunk ott, miközben végül meggyőződök, hogy eltűzött a pasas az ajtóból. Kilesek az ablakon, és látom, ahogy valamerre megint eloldalog. Bennem meg megszólal valami. Valami, hülye, idióta ötlet, ami ki is buggyan belőlem.
- Szóval ő a faterja? Menjünk át, és derítsük  ki, mi történt a barátnőddel - nézek le Rose szemébe, miközben megszorítom a kezét.
Naplózva


Rose Teegan
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2020. 09. 12. - 15:10:41 »
+1

Jayce Hansel
2001. július 12.
dress


we were kissed by poems,
taken away by seas of prose.


Végigborzongott hátamon a félelem és a szomorúság egyvelegének különös, gyomorforgató forrósága. Majd jobb lesz... mindig ezt ismételgettem magamnak, és inkább csak behunytam a szememet, vártam... vártam, hogy tényleg jobb legyen. Mert biztos voltam benne, hogy majd eljön az a pillanat, amikor már csak mosolyogva tekintek vissza arra, amikor fájt.
Mindig is reménykedtem. Egész gyerekkoromban, egész életemben. Naivan és törhetetlenül. Valami másban, a csillagokban, a varázslatban, a csodákban, és abban, hogy a fájdalom csak egy illúzió. Charlotte halála előtt nem éreztem ilyet. Nem éreztem olyat, hogy megfojt egy érzés, hogy a nyakam köré tekeri magát és maga alá taszít. Nem éreztem, hogy megbénított volna bármi is annyira, hogy mozdulni se tudjak, hogy lélegezni is fájjon.
Jay enyhítette ezt a fájdalmat. Nem kellett semmit csinálnia hozzá... csak rám nézett, megérintette a kezemet, én pedig máris egyből a forrongó érzésre figyeltem a bőröm alatt, nem pedig a kínzó fájdalomra a szívemben.
- Nem panaszkodás az, Rose, ha elmondod mi történt. Néha csak ki kell mondani a szavakat. Aztán vagy jobb lesz vagy nem, de talán egy picit könnyebb. Mert már nem csak egyedül hordozod ezt az egész faszságot.
Ki kell mondani... féltem ettől, mindig is féltem. Igazából túl sok mindentől rettegtem. De elmondani az érzéseimet és nem visszanyelni őket, bele a mélységbe? Ez volt az egyik legrosszabb. Úgy éreztem, igazából miért is érdekelne bárkit a hadoválásom? Hiszen mindenkinek annyi gondja van... És nem akartam csak egy újabb probléma lenni.
És mégis kiböktem, magam sem tudom, miért. Nem tudtam eldönteni, ez egy buta döntés volt-e, vagy épp ellenkezőleg, de kissé félve pislogtam fel Jay arcára, hogy lássam, mire gondol, mit érez. Persze a vonásai rejtélyesek maradtak, és egyszerűen nem tudtam őket felmérni annyira, amennyire jó lett volna, így csak visszanéztem az asztallapra, és megpiszkáltam a szoknyám szélét. Nehéz szavak voltak... nehéz volt őket legördíteni a mellkasomról. És aztán, abban a fagyos pillanatban belehasított a kopogás a levegőbe. Nekem pedig még a lélegzetem is a torkomban ragadt. És nem mertem megmoccanni.
Jay kénytelen volt kinyitni az ajtót helyettem, én pedig bár felálltam a konyhaasztaltól, egyszerűen nem mertem beljebb lépni az előszobába. A szívem a torkomban dobogott... nem bánthat, Rose, ő már nem fog téged bántani. Hiszen itt van Jay... Azt kívántam, bár értek volna valamit a szavak.
- Bocs, haver nem adunk pénzt csövülj máshol - hallottam Jay hangját, és összefontam karjaimat magam előtt. Ő nem szólalt meg... de akkor is tudtam, hogy ő az. Még a kopogása erősségére is emlékeztem, annyiszor jött át ugyanis hazakérni Charlotte-ot estére. És én sosem vettem észre Char szemében a rettegést ilyenkor.
- Nincs baj, nem fog bántani. - Kicsit összerezzentem Jay hangjára, hogy már vissza is lépett és átölelt. Lehunytam a szememet, és egy pillanatra csak hozzásimultam a mellkasához... belélegeztem az illatát, és teletömtem a fejemet a szavaival, hogy nincs semmi baj.
- Szóval ő a faterja? Menjünk át, és derítsük  ki, mi történt a barátnőddel.
Éreztem, hogy megfeszülök. Fellestem az arcára, hogy komolyan gondolja-e, de úgy tűnt, nem viccelt. Ez pedig kissé megijesztett. Megcsóváltam a fejemet, és hátrébb léptem, még ha fogta is a kezemet.
- Nem... - mondtam kissé rekedten. Nem tudtam volna belépni abba a házba. - Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, Jay... i... inkább gyere, megmutatom a hátsókertet.
Nem is hagytam neki időt válaszolni, csak elindultam. Azzal sem törődtem, hogy onnan is az ő házukra lehet rálátni... Valamivel el kellett terelnem a figyelmem, és ez most a virágoskert volt. Mert nem volt jobb ötletem... mert úgy éreztem, ha még egy pillanatig itt állok és folytatom ezt a beszélgetést, elfogy a levegőm.
 



Köszönöm a játékot!

Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 03. 15. - 15:03:42
Az oldal 0.252 másodperc alatt készült el 45 lekéréssel.