+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  2002-től
| | |-+  2001/2002-es tanév
| | | |-+  Re: Az erdő széle
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Re: Az erdő széle  (Megtekintve 1913 alkalommal)

Noah Nightingale
Eltávozott karakter
*****


VI. évfolyam ★ Trick or Treat

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2021. 01. 02. - 15:16:45 »
+2

Aiden
2002.01.04


Ezt most nagyon elbaszta.
Feszül a torka a megterheléstől, a levegőtlenség mintha elviselhetetlen súly lenne a tüdejében, mellkasa meg-megrándul, ahogy önkéntelenül is levegőt próbál venni. Ujjai kíméletlenül tapadnak saját szájára és orrára visszafogva zihálását, ahogy igyekszik egyetlen átkozott hang nélkül megmaradni a terebélyes fatörzs takarásában.
Reméli, hogy legalább ez... ennyi lelassítja a farkasfalkát a nyomában. Akkor is, ha azok éles szimatukkal egyre közelebb kerülnek hozzá és ő képtelen tenni ellene.
Gyerünk Noah! Gondolkozz!
Nem ismeri a varázslatot, amivel képes lenne semlegesíteni a saját szagát. Biztos létezik ilyen, de nem jut eszébe, hogy valaha is hallott volna róla. És nincs olyan erőszinten, hogy megváltoztassa bár a szélirányt, annyi esze volt, hogy annak útjába helyezkedjen el.
Nem mintha számítana. Túl sok vércseppet hagyott maga után, azok pedig úgy vezetik az állatokat felé, mintha Dorothy sárga útját mázolta volna fel nekik.
Ujjai lecsúsznak az orráról és valamilyen csoda folytán sikerül rákényszerítenie magát, hogy ne kapjon ész nélkül levegő után. Lassan. Nyugi van. Nincs semmi pánik.
Ahogy kissé csillapul a légzése, ujjai megszorulnak az engedelmesen keze alá simuló pálcán. Már-már emelné a kiábrándító-bűbájra legalább, ám...
Megdermed a mozdulat, ahogy belenyilall a felismerés; ez nem az a pálca. Ez nem az Ő pálcája. Nem... még ha ismerné is a megfelelő varázsigéket, aligha számítana. Pillanatnyilag nem több a Rengeteg sötétjében, egyszerű muglinál.
Az ő hibája. Tudhatta volna, hogy Hagridnak nincs elég sütnivalója ahhoz, hogy felfogja miért nem osztunk párba griffendéles és mardekáros kollégákat egy büntetőmunka keretében. Egyébként is... ki a faszomnak jut eszébe az éjszaka közepén itt császkálni? Gond lett volna büntetni fényes nappal esetleg?
És mindezt miért? Mert valami elbaszott mágikus eredetű dögök támadták a növényzetet, megfeketítve a fák törzsét, a leveleket, elűzve az állatokat. Mégis. Mit remélt találtatni diákokkal? És miért nem Lancaster van itt?
Évek óta jár idebent, rég megtanulta már felismerni a területi jelzéseket, hozzávetőlegesen tudta már, mi és merre tanyázik, ő pedig hogy kerülheti el... biztos benne, hogy nem trappolt keresztül a Falka territóriumán és mégis üldözőbe vették. Szinte teljesen biztos benne, hogy Morrow keze van a dologban annak ellenére, hogy ő nem mutatkozott színes kis kompániájukban. De az emberei, nos... nyilván nem véletlenül kerültek egy büntetőmunkára vele, hm?
Persze... ő aligha tudhatja, hogy érzik rajta Bates illatát. Hogy a farkasok megéreztek rajta valami testvéri, avagy inkább a szülőkre emlékeztető vágyott esszenciát és végül csalódniuk kellett, amikor egyszerű embert találtak csupán.
Ahogy végre csillapul a légzése, megkockáztat egy pillantást a fa takarásából. Túl közel vannak. Szürke bundájuk szinte ezüstösnek hat a fák között be-bekacsintó holdfényben, ahogy orrukat mélyre nyomva szaglásznak utána. Egy... kettő... három...
hol a negyedik?!
A pálca figyelmeztetően vibrál a kezében, ő pedig az utolsó pillanatban vetődik félre a ráugró farkas elől. A levegőt kettészeli a felhorgadó, dühödt morgás, majd a koppanás, mellyel az állat lefejeli a fát.
Mire kirázza magából a pillanatnyi kábulatot és megered a fiú után, az már mélyen a fák között rohan előre.
Már rég el kellett volna kapniuk. Valahol kristálytisztán tudja, hogy a farkasok játszanak vele. Hogy az a néhány tépés az oldalán, a karján nem szolgál semmi másra, mint megsebezni a prédát, amelynek hála aztán kiélhetik az üldözés minden pillanatát.
Még nem érzi a fájdalmat, sem a vérveszteséget, az adrenalin dolgozik a szervezetében. Fogalma sincs merre jár és nem is érdekli, mi több. Szeretne belefutni valami igazán problémás dögbe, hogy összeereszthesse a Falkával. Amíg elintézik egymást, ő meglóg...
Ez a terv. A legtöbb terv pedig már csak olyan, hogy addig él, amíg nem találkozik az ellenséggel.
Franc tudja, miért szúrja ki. Fel sem fogja először mit lát, csak a tényt, hogy valami kicsi dolog rohan felé. Túl kicsi. Túl kicsi és túl gyűrött. Nagyjából ennyi, amit realizál, mielőtt nekiáll nem gondolkodni. Ahogy megfelelő távolságra ér, előre ugrik, jóformán röptében kapja el a szintén felé ugró kutyát és átölelve bukfencezik vele egyet. A fogak mozdulat közben csattannak a bokáján, ő pedig belevonyít a kisállat bundájába. Hason fekszik, amikor megérzi a rántást hátrafele, még mielőtt behúzná bármi is löki előrefele az elfogott állatkát.
- Menj, fuss! MENJMÁRNEMHALLOD?! - Kiált rá a hurkalényre nagyot csapva sérült jobbjával a hóban. Fel sem fogja, hogy valahol az erdő peremterületén lehet, ha havat ért egyáltalán. Kisebb gondja is nagyobb annál. Rúg egyet szabad lábával hátrafelé, valami felnyüszít. Nagyon gyorsan fordul hátra, fél kézzel feltolja magát fekvésből szinkronban azzal, ahogy a négy farkas körbeveszi.
Francba.
Annyi mindent szeretett volna még csinálni.

Naplózva


Aiden Fraser
Eltávozott karakter.
*****


broken boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2021. 01. 03. - 23:58:03 »
+2

maybe we exist to bleed
maybe we exist to burn



2002. január 4.
style


Hogy keveredtem egészen idáig?
Eredetileg egy laza kis sétára készültem a ház mögötti erdőben Cleoval, hadd élvezze ős is egy kicsit a friss levegőt, meg szokjon hozzá a környékhez. Nem akartam kifárasztani sem, mégiscsak kicsi még... de olyan lendülettel rohangál még mindig a lábam és a környező fák között, hogy ránézni is fárasztó kissé, de azért szemem sarkából figyelem a mozdulatait. Egy barna kis pötty, nem is nehéz szemmel tartani.
Mindenesetre, franc se tudja, hogy keveredtünk egészen a Roxfort birtokáig. Amúgy általában nem vágok csak úgy neki az erdőnek meg alapból Roxmortsnak... mentségemre szóljon, túl rég jártam már erre, hogy emlékezzek, errefelé a Rengeteg fái közt lyukadok ki. Ha pedig már a nyakamba sóztak egy kutyát, azt... néha sétáltatni kell, nem?
Igazából még mindig erősen tanulom, hogy hogy kell életben tartani egy ilyen lényt.
És nem mondanám, hogy kifejezetten jó vagyok benne.
Egy kicsit mg mindig csodálom azt, hogy életben van. Mármint... nem tudom... egyszerűen csak minden pillanatban arra számítok, hogy... hagyjuk is. Bár nem sok mindent csinál egy nap, ami túlzott megerőltetést venne igénybe, ez is igaz. Általában csak az ágy végében horkol. Vagy a kanapén, vagy a konyha közepén, vagy Zeusszal összebújva. Sokszor csak fel sem tűnik, hogy van.
Kabátom zsebémbe dugom kezeimet, és halkan sóhajtok egyet. Télhez és estéhez képest nincs kifejezetten hideg, még úgy sem, hogy laza hóréteg takarja a földet. Ezt persze Cleo csak méginkább élvezi. Nem hiszem, hogy eddig sokszor látott havat, most pedig boldogan ugrál bele minden nagyobb kupacba. Azért remélem, nem fog megfázni... Elliot biztosan berágna rám.
Felpillantok a fák között az egyre élesebben kirajzolódó Hold felé, és közben, csak megszokásból, de a pálcámon pihentetem ujjaimat a zsebem mélyén. Kéznél van, hogy gondoskodjak arról, Cleo sem rohan el túl messzire, bár eddig úgy tűnt, nem kifejezetten tágít a lábam mellől néhány méretnél távolabb. Felé lesek, ahogy lelkesen odaszalad néhány földből kiálló gyökeret megrágcsálni, én pedig megállok közben, hogy a karórámra pillantsak. A mutatók nyugodtan, egyenletesen kattognak, ahogy kell, az én hátamon mégis valami különös borzongás suhan végig.
Fellesek újra a fák felé, aztán újra a kutyát keresem tekintetemmel. Talán ideje indulni.
Ebben a pillanatban az avar és a hó összekeveredett roppanása ér el hozzánk valamelyik irányból, hogy felkapom a fejem, egyszerre fagyunk meg Cleoval. Tekintetem körbejárja a tájat... de épp elég sötét van már ahhoz, hogy szemeim még a lencsével is feladják, és a messziség csúnyán összemosódjon. Persze, miért is ne?
- Gyere, menjünk haza - szólok oda Cleonak, aki felém les, na, nem mintha értené. Minek is beszélek egy állathoz?
Halkan kifújva a levegőt hátrébb lépek, ebben a pillanatban azonban még közelebb csattan valami. A szemeim hasztalanok épp, de fülelek... ezek pedig léptek, léptek és zihálás, hogy idegesen előrántom a pálcámat. Talán csak egy diák, vagy...
Megcélzom Cleot a pálcával, de ebben a pillanatban akkora tempóban tör ki előre, hogy egy mozdulattal kikerül a galagonya hatásköre alól. Ó, hogy a kurva életbe!
Utána lendülök, ekkor pedig már a másik léptei egyre közelebb csörtetnek... túl közel... hogy a sötétben hirtelen kirajzolódik egy alak, én pedig még éppen idejében torpanok meg, mielőtt a hirtelen egy sötét gömbbé olvadó Cleo és ismeretlen alakja nekem nem csapódna. A helyzetet összeraknom pedig egy újabb pillanat... ami csak akkor gyorsul meg, ahogy felpillantok.
A kurva életbe. A kurva kibaszott életbe!
- Cleo! - szólok a kutya felé, mert persze mit érdekel engem, ha a farkasok felzabálják ezt a srácformát is? De ami az enyém, azt nem hagyom. A felcsendülő hangra azonban megfagy egy pillanatra a vérem.
- Menj, fuss! MENJMÁRNEMHALLOD?!
Egy másodpercig méregetem az alakot a törzsek között, az orgánum végigcsorog ereimben. Ez nem lehet más, mint valami ócska poén, ugye? Merlinre... annyiszor lőttük már le ezt, most az egyszer lökj be valami eredetit...
Megpillantom Cleo apró alakját felbukkanni, de nem tágít Az Alak mellől, épp csak felém pillant, de látom, hogy az ösztönei erősebben munkálkodnak annál, hogy engedelmeskedjen. Én pedig... a francba is, nem keresem a válaszát, hogy miért. Egyszerűen csak a feltételes Noah lábánál ólálkodó farkas felé célzok pálcámmal.
- Flipendo - mormogom, a farkas pedig már hátra is vágódik, a nyekkenésből ítélve talán egy fa fogja fel, ha szerencséje van, akkor csak a föld. Azután lépek csak közelebb és a többire irányítom a pálcámat, ám mégsem moccanok, ahogy az egyik vészjóslóan morran felém Nightingale felől. Aki persze lehet, hogy nem Nightingale Az csak egy hang volt. Egy kibaszott hang. Franc, teljesen lényegtelen!
Latolgatom az esélyeimet, mennyi időm van leátkozni mindegyiket úgy, hogy senki se haljon meg, ezalatt pedig még Cleo jelenlétéről is elfelejtkezem... Nincs időm felkapni, ő pedig már közelebb is rohan, és éles hangon, morogva kezd ugatni, úgy, ahogy még sosem hallottam tőle. Az erdőszakaszt pedig fel is tölti a kis, ráncos testből áradó éles hang. Fenyegetőnek így sem nevezném... de épp elég ahhoz, hogy kissé kibillentsen.
Naplózva

Noah Nightingale
Eltávozott karakter
*****


VI. évfolyam ★ Trick or Treat

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2021. 01. 04. - 12:47:03 »
+1

Aiden
2002.01.04


Nem így akart meghalni.
Nem az erdő sötét, hűvös fogságában, ennyire fiatalon és ilyen kibaszottul... egyedül. Persze ez önző gondolat. Ha az ember erőszakos halált készül halni egyszerűen csak ne kívánjon társakat maga mellé. Nyilvánvaló alapszabály, mégsem tudja megállni a gondolatot. És mégis... nem ezt érdemli? Nem így van rendjén? Hosszú éveket töltött azzal, hogy biztonságos távolságban tartson másokat. Hogy ne legyen, akinek hiányozzon, amikor megtörténik a baj és legfőképpen... ezúttal ne legyen, aki elé vetné magát tárt karokkal fogadva a halált helyette.
Tisztában van vele, hogy nincs biztonságban. Tudja attól a perctől fogva, hogy Morrow szemeibe nézett a Nagyteremben, miután felvezette egy auror Aidan testével a kezében. De arra aligha számított, hogy egy falkányi farkas végez majd vele.
Batesnek hiányoznék.
A gondolat fellobban bár a koponya végletes sötétjében, ám épp olyan gyorsan is huny ki. Pár napig talán vigasztalhatatlan lenne. Pár hétig szomorú lenne miatta. Egy idő után már csak emlék volna, ami elmorzsolódik valaki más érintése alatt. És ez így... ez így rendben van. Ugye?
Ujjai megszorulnak hasznavehetetlen pálcáján. A feketére mázolt fa mintázata síkos a saját vérétől, valójában nincs rajta valódi fogása. Gratulálok, Nightingale. Elemi hiba pálcás kézzel az oldaladat szorongatni, hm?
Nem mintha számítana, ha egyetlen varázslatot sem képes használni vele.
Épphogy kigúnyolja magát a gondolat, mikor becsapódik a farkasba az átok. A fény gyorsabban terjed, mint a hang és bár az ő érzékelése nem elég kifinomult ezt megkülönböztetni, valahogy mégis egy pillanatra azt hiszi, a saját pálcájának műve. Kell egy másodperc, hogy felfogja a neki takarásból érkező hangot, bár annak gazdájával ennyiből pusztán képtelen összepárosítani. Nem kockáztatja meg, hogy levegye pillantását a farkasokról, pláne nem arról, amelyik látszólag nagyobb a többinél. Ennyi idő alatt sikerült felmérnie melyik az alfahím és most úgy néz vele farkasszemet, mintha az élete múlna rajta.
Nos. Nem csak "mintha".
Mindkettejüket meglepi a hirtelen felricsajgó, dobhártyaszaggató hang, ő menthetetlenül összerezzen, de a farkasok ezúttal nem rá reagálnak. Minden állati pillantás egyetlen pontra szegeződik: az agresszív, gyűrött kis gombócra.
Merlinre... nem megmondta, hogy menjen innen?!
A három megmaradt farkas kimerevedett figyelme hosszan megmarad az ugató kis csipszaron, mielőtt kristálytisztán kivehetően összenéznek. Valami kimondatlan egyetértés születik az állatok között és az embernek kifejezetten az az érzése, hogy tanakodnak a helyzeten, mielőtt az alfa furcsa, prüszkölő hangot kiadva hátat fordít a jövevénynek. Noah meg merne rá esküdni, hogy ezek az állatok... nevetnek.
Elhűlten figyeli, ahogy a másik két farkas is elfordul. Az egyik még rámordul jelzésértékűen, ő meg kihallja belőle a megfelelő "majd legközelebb" tónust.
Megalófaszt.
Még mindig mozdulatlanná dermedve figyeli, ahogy az egyik kisebb a fejével feltámogatja fának csapódott, most sántító társát a földről. A sérült állat élesen villogó szemekkel mordul rá Fraser távolabbi alakjára, de a nagyobbik példány figyelmeztetően rávicsorog. A farkasokat néhány pillanat múlva elnyeli a sötétség.
- Miafranc. - Szakad fel belőle hirtelen egylevegővel. Eddig észre sem vette, hogy visszatartotta a lélegzetét. Hitetlenkedve bámul először a farkasok után, majd a magát büszkén kihúzó falatnyi kiskutyára. Ez itt. Elkergette. A. Farkasfalkát. Hát ilyet se baszott még ebben az életben, de lám egyszer mindig van egy első alkalom.
Már azon se lepődne mag, ha amúgy egy háromfejű kutyával lenne dolga éppenséggel álcázva. Mindegy, amíg nem próbálja megenni, hm? MIVAN ha meg próbálja megenni???
Óazisten.
Kerülve sérült lába és keze használatát, hátratolja magát annyira, hogy a háta egy fának ütközzön. Nekidönti fejét a törzsnek, nyögve tapasztja ujjait az oldalába harapott sebre, mintha az ugyan megállítaná kibugyogó vérét. A hangot a kutya valószínűleg meghívásnak veszi, mert valahol ezen a ponton landol az ölében. Noah egyszerre nyüszít fel és nevet bele a valószerűtlen helyzetbe.
- Aaaaaw hát ki a legjobb kiskutya? Na ki? Igen, te, te vaaowowowo - Ezen a ponton már senyved a fájdalomtól, ahogy az állat felmászik a hasfalán és nekiáll gőzerővel a fejét nyalogatni. Inkább kevesebb, mint több sikerrel próbál kitérni a nyálas érzésvilág elől.
- Nemár, Hurka! Nem! Tiszta vér leszel. Hé. Nemszabad. Hol a gazdád, hm? - Átöleli az izgága kutyát, eltartva karmos tappancsait az oldalától, magasra emelve a fejét, hogy csak a nyakát tudja nyalogatni. Lényegtelen, hogy időközben besétált a srác a látókörébe, vagy ki kell nézni a fa mögül, hogy észrevegye, hacsak nem bújt el inkább a fák árnyékába, így vagy úgy de találkozik pillantása a felemás...
- Ó, faszom. - Nyilatkozik érzéssel, feje ismét koppan a fán, ahogy inkább szemet huny a látvány felett. Ilyen nincsen. Komolyan nem él más ezen a világon rajta kívül? Komolyan?!
Megnyalja a száját, hagyja szökni a kutyát az ölelésből, ujjait visszatapasztja az oldalára. Most, hogy nincs az adrenalin lüktetése, már kategorikusan érzi a fájdalmat. És a végtelen, zsibbasztó fáradtságot is.
- Egy baleset, kettő véletlen, a három már minta, Fraser. - Nem mondja, hogy a negyedik már indíték, pedig... a hangja nyugodt, csendes, talán túlságosan is az előbbi helyzethez képest. Ki kell jutnia innen, mielőtt elvérezne szégyenszemre miután megmentették a seggét. Ismét.
- Köszönöm. - Pillantása oldalra villan, elnézi ahogy Hurka visszaszalad a gazdája lábához hatalmas szemeket meresztve rá, vidáman csóválva a farkát, mint aki valami dicséretet vár hőstettéért. Nem tudja nem megmosolyogni a látványt. Még ha agyilag képtelen is összerakni a képet. Frasernek. Kutyája. Van.
Egy nagyon gyűrött, nagyon kisbaba kutyája.
Hirtelen rájön a nevetőgörcs, eléggé ahhoz, hogy könnyek gyűljenek a szemébe és ne állítsa meg a fájdalom sem.
- Merlin seggére. És én még azt hittem a múltkori szitu volt szürreális. - Sóhajt végül még mindig mosolyogva, ahogy végre levegőt kap. Kinyúl a feje fölé, megpróbálja felhúzni magát a fa törzsén, de a belenyilalló fájdalomtól összerándul, véres ujjai pedig megcsúsznak a kérgen.
Sziszeg valami értelmezhetetlent, miközben visszacsúszik a seggére.

Naplózva


Aiden Fraser
Eltávozott karakter.
*****


broken boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2021. 01. 06. - 13:03:44 »
+1

maybe we exist to bleed
maybe we exist to burn



2002. január 4.
style


A vér szaga beleveszik a levegőbe. Vadként érzem meg, üldözőként, aki pontosan tudja már, merre kövesse ezt az aromát - csak mert annyiszor vont már körbe. Még akkor is, ha nem az enyém volt.
Pálcám felizzik ujjaim között, és próbálja felém búgni a tettre késztető szavakat, én azonban visszafogom, megfeszítem magam, és csak előrébb lépek a hóval kevert piszkos avarban, hallgatom az általam okozott halk kis ropogást, tekintetem pedig már a sötétben kutat. A fehéren megcsillanó foltokat bevonja a vér - ez szinte kiragyog a szürkületből.
A fémes aroma mellett a feszültség szikrái is belegabalyodnak a levegőbe. A helyzet túlságosan éles és túlságosan hirtelen... én pedig máris egy farkassal szemezek.
Nem emelem a földön fekvő fiúra a tekintetem. Nem. Nem zökkentem ki magam, mert egy részem még reméli, hogy az igazából mégsem az, mint akinek én tippeltem... És csak összekevertem a mély orgánumot egy hasonlóval. Mindenesetre, legyen ez akárki is, nincs időm arra, hogy felmérjem, még arra sincs, hogy Cleo-t közelebb vonjam magamhoz, mielőtt az egyik farkas keresztbe nyeli le. Ezzel együtt azonban azzal sem számolok, hogy ő fog támadni. Márpedig az apró testből hirtelen fenyegető ugatás szakad fel.
Oké, ez túlzás. Inkább csak próbál fenyegető lenni, ám mindhárman egyszerre pillantunk le felé, amint két mellső lábát kinyújtva, a farát megemelve csahol a farkasok felé, akik nála legalább hatszor nagyobbak. A látvány meglehetősen nevetséges, és még szórakoznék is rajta, ha az ösztön nem lenne erősebb, hogy csináljak valamit, mielőtt valamelyik farkas kicsapja az útból Cleot. Újra ráfogom az állatokra a pálcámat, figyelmeztetően, ám azok ezt talán észre sem veszik. Egymásra néznek, majd újra Cleora. Majd a következő pillanatban... egyszerűen csak hátat fordítanak nekünk.
Ledöbbenve figyelem a jelenetet, még mindig kivont pálcával, mert egyszerűen túlságosan sokkolt vagyok ahhoz, hogy leeresszem. Ezek itt... csak úgy itthagyják a prédát, hm? Egy ugató kis görcs miatt? Mert hát valljuk be... Cleo egyelőre nem több ennél, és hát fasz se tudja, megnő-e egyáltalán ennél sokkal nagyobbra.
Az egyik - akit elért az átkom - még visszales rám a válla mögött, szemei fenyegetően villannak fel, de nem reagálok rá. Nem különösebben félek pár erdőben lebzselő farkastól, volt már ezeknél rosszabbal is dolgom... igaz, engem még nem szedtek szét.
Szemem sarkából felkelti a figyelmem a mocorgás, de még nem pillantok felé, a farkasok után bámulok, lassan leengedve bár a galagonyát, de számítva rá, hogy valami különös taktikával visszatérnek a következő pillanatban. Ám ez nem történik meg.
- Aaaaaw hát ki a legjobb kiskutya? Na ki? Igen, te, te vaaowowowo. - Erre már a jelenet felé fordulok, és kissé felvonom a szemöldökömet. Cleo már Nightingale ölében ugrálva könyörög egy kis figyelemért és simogatásért, nem törődve persze azzal, hogy a rövid, világosbarna bunda egyre sötétebbé válik a fiú rákerülő vérétől. Ám már én sem erre figyelek.
Komolyan, basszameg... hogy?
Hogy lehet, hogy a legutóbbi sulis belógásom óta mindig az utamba kerül? Talán még a múltkori kevésbé is volt lehetetlen helyzet... de ez? Lassan ingatom meg a fejem, mintha csak abban reménykednék, képzelődöm, és ettől majd rájövök, hogy igazából nem is őt látom. Persze... ez az eset sem lenne sokkalta biztatóbb, mert mégis mi a kurva anyámért képzelném be magam elé Nightingale-t?!
- Nemár, Hurka! Nem! Tiszta vér leszel. Hé. Nemszabad. Hol a gazdád, hm?
- Tippem sincs... - morgok felé végre hangot is adva jelenlétemnek, ha eddig nem tűntem volna fel neki. A griffendéles felismerésére csak "mi tartott eddig?" módon emelem meg szemöldökeim balját, és ösztönösen leguggolok, ahogy Cleo visszavágtat felém.
A kiskutya hozzádörgölőzik a kezemhez, ahogy felé nyújtom és vakkant egyet, mintha tényleg dicséretet várna, én azonban Nightingale-t figyelem tovább. A vér szaga erősödik, nyoma egyre feltűnőbben villan át a ruháin.
- Egy baleset, kettő véletlen, a három már minta, Fraser. - Csak mormogok egyet válaszként. Ez nem mintha... ez egy kibaszott faszság, a sors gusztustalan fintora, ahogy úgy játszik velem, mint valami baszott bábuval. Talán ez neki meglepő, meg nem érti, de én igazából már továbbléptem az első pillanati sokkon. Hozzászoktam már ehhez... pontosan tudom, hogy miért történik.
Mert a sors egy kibaszott kurva, azért.
- Szarul nézel ki - közlöm vele az előzőre reagálás helyett, úgy lesek vissza Cleora, aki még mindig a farkát csóválva bámul engem csillogó szemekkel. - Oké, oké, ügyes voltál... - Megvakargatom a fejét, erre pedig boldogan játszani kezd a kezemmel.
- Köszönöm. - Újra az arcára pillantok az oldalán virító vérző seb felől, és lassan felállok. Cleo ekkor rohamozza meg újra a griffendélest, ahogy annak felcsendül a nevetése és betölti a erdő fenyegető csendjét. Franc, hogy nem fél attól, hogy mindjárt elvérzik?
- Merlin seggére. És én még azt hittem a múltkori szitu volt szürreális - sóhajt mosolyogva, én meg csak morgok egyet válaszként. Persze, kibaszott szürreális volt visszalátni Morrow seggét, fogadjunk, hogy azóta is arra készül, hogy megfullaszt valamelyik lábtörlőjével álmomban...
A fiú megpróbál feltápászkodni, de nem túl meglepően visszacsúszik a seggére és fájdalmas hanggal, hogy egyből közelebb lépek.
- Maradj nyugton! - szólok rá, és kicsit arrébb terelem Cleo-t is, aki érdeklődve próbálja megszaglászni a sebet. - Cleo, vigyázz... Elmesélnéd, mégis hogy a francba keverted be magad egy farkasfalka közé?
Már-már csevegő színt üt meg a hangom, ahogy mellé térdelek a vérrel és hóval kevert fűbe, ha pedig tovább mocorog vagy újra megpróbál felállni, egyszerűen a vállánál fogva visszatolom a helyére és ott is tartom. Másik kezemmel odébb húzom a szétszaggatott anyagot az oldalától, hogy ránézzek a sérülésre. A sérült bokával most nem is foglalkozok, az minden bizonnyal kevésbé lehet súlyos, mint ez itt. Ha mozdulatlanul marad, akkor elhúzom kezemet a vállától, és pálcámmal intek egy Lumost, hogy a fényt ráirányítsam a sebre, hogy azt így jobban megszemlélve kissé elhúzzam a számat. Ez egész biztosan kurvára fájhat.
- Ez elég csúnya... - mormogom, a seb ugyanis sokkal komolyabbnak tűnik annál, amit egy egyszerű Valetudo helyre tudna hozni. Esetleg kissebbé tenné, amivelmár eljutna az iskoláig és Madam Pomfrey kezelésbe vehetné. Én sosem voltam kifejezetten jó gyógyító, még ha a pálcám hajlana is talán felé. Egyszerűen csak túlságosan túl erőszak kavargott bennem, amikor megszereztem... ő pedig pusztítani szeret, nem helyrehozni.
Mégse húzódom el végül, ráiranyítom a galagonya hegyét a véres területre. Van egy bűbáj, ami engem is egész sokszor megmentett, igaz... azt nem állítom, hogy tökéletesen is tudom használni.
- Vulnera sanentur - dünnyögöm. Ha teljesen össze nem is húzza, lehetőleg valamivel kisebb lesz, amivel legalább kiegyenesedni könnyebb lehet kicsit.
Naplózva

Noah Nightingale
Eltávozott karakter
*****


VI. évfolyam ★ Trick or Treat

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2021. 01. 07. - 12:38:23 »
+1

Aiden
2002.01.04


Hallott már korábban az erdőben élő farkasokról. Arról az alomnyi falkáról, amely egy szép teliholdas éjjelen fogant két vérfarkas úri jókedvében és kölykeik a mai napig együtt járják a Rengeteg mélysötétjét. A mendemondák szerint emberi intelligenciával bírnak, ám tekintve Morrow két nyomorult cimboráját, ez még önmagában nem kellene, hogy bármi különöset is jelentsen, ám...
Azokban a farkasszemekben valódi értelem villan. Az egymással való kommunikációjuk jóformán néma, ösztöni ráhangolódás. Nincs félrelépés, nincs téves mozdulat, mintha egy számára láthatatlan dallam intrikált lépéseit követnék, egy belső kódrendszert, melyek csak ők ismerhetnek. Ebben a falkában egyetlen osztozott szív dobog és ez. Ez már félelmetes.
Igen, lenne oka tartani attól az ígérettől, ahogy az állatok visszatértétől is. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a kölyök visongása nem megfélemlítette őket. Pusztán találtak valamit a jelenetben, ami aktuálisan szórakoztatóbb volt, mint bevégezni egyetlen, jóformán már elejtett prédát. Pazarlásnak tűnik. És ő pillanatnyilag rendkívül hálás érte.
Leginkább a kiskutyának, akire kétségtelenül ráhárult a feladat oroszlánrésze. Valahol felröhög benne a gondolat, hogy Frasernek Griffendéles kutyája van. Mert legyünk őszinték. Még ha érkezik is egy újabb átok a megfelelő pillanatban, nincs rá garancia, hogy nem szaggatott volna bele valamelyik éppen annyira, hogy még pont ideje legyen végignézni lepergő percéletét, mielőtt elájul.
Megbocsátja hát neki, hogy fájdalmat okoz, mert mostantóllegjobbarátéknál így szokás. Ugye?
Van valami szórakoztató abban a párhuzamban, ahogy korábban Fraser nem volt hajlandó rápillantani bárki mást remélve és ahogy most ő szemet huny felette inkább. A szörnyek nem léteznek, ha nem látjuk őket alapelvet esélyesen mindketten idejekorán levetkőzték magukról, de lám, van reflex, ami örökre megmarad.
Fraser túl sokat morog. Valahol együttérez vele a kérdésben, máshol meg egyszerűen csak nincs abban az állapotban, hogy zsigeri reakciókat tudjon rá adni. A feje túl könnyű, a tagjai túl nehezek, a vére pedig úgy szökik belőle, mintha a testentúli élmény szerelmese lenne.
- Én is téged. - Közli lapos pillantással és hasonló tónusban, de a megjegyzéssel szinkronban azért az oldalára nyomja az ujjai között felgyűrődő talár egyik félszárnyát. Sérülései közül valóban ez az egy, mely élettel összeegyeztethetetlen. Az a farkas áttépte a talárt, a vörös pulcsit, az inget, a bőrét, a húsát... az ember azt gondolná, három réteg ruha legalább tompítja a hasonló atrocitásokat, de nyilvánvalóan nem ez a helyzet.
Van valami imádnivalóan szürreális a jelenetben, ahogy Fraser megdicséri azt a kutyát. Valószínűleg azért, mert egyszerűen csak... nem nézné ki belőle. Egyébként ennél sokkal kiadósabb dicséretet is megérdemelne az a kisállat, de őket marha könnyű boldoggá tenni.
Látszólag Nightingalet is, mert végül csak elneveti magát. Az a típus, aki ha választhat aközött, hogy sírjon épp vagy nevessen, hát egészen biztosan az utóbbival idegeli ki a környezetében lévőket. Hogy ne lenne tisztába a helyzetével? De. Nagyon is tisztában van vele. És évekkel ezelőtt hozzászokott már, hogy nem ordítja világgá minden kínját-baját, a pánik pedig még soha semmit nem oldott meg.
Van az a fájdalom, amivel képes nem törődni. De nincs harci gépből, a pont ahol kínná fejlődik, egyszerűen csak visszakényszeríti a földre. Nem olyasmi, amit Frasernek először kell látnia tőle és a tendenciáikat figyelembe véve valószínűleg nem is utoljára teszi.
- Mh. - Nyilatkozik sokatmondóan a parancsra, pillanatnyilag ennyire futja, amíg visszanyeli a saját hangját. Pillantása oldalra villan a túl közel került lábakra és nem csak azért nem néz fel rá, mert arra fókuszál, hogy távol tartsa a kutyát a sebtől.
- Cleo, hm? - A nevét hallva az állatka áttrappol a lábán a másik oldalára, farokcsóválva megy ütközésig a mellkasán, ő meg félig-meddig átöleli mielőtt nagyon pattogni kezdene, sérült alkarját kissé kényelmetlen szögben tartja el, hogy ne vérezze össze a jelenleginél jobban a barna bundát. - Maradok a Hurkánál asszem. - A kicsinek látszólag minden mindegy, mert pont ugyanúgy próbálja képen nyalni. Nightingale meg nyilvánvalóan húzza az időt, a kérdésre ugyanis nem válaszol azonnal.
Önmagában nincs abban az állapotban, hogy befeszüljön, csak mert a srác túl közel kerül hozzá. Ám ahogy az agyába mászik az illata az átható vérszaggal keveredve, égnek merednek tarkóján a pihék és ez épp eléggé belehuzalozza a feszültséget ahhoz, hogy rögtön kiegyenesedjen ültében. Az illat, a sötétség... kísértetiesen idézi a Könyvtár hangulatát, ő pedig pontosan ugyanazzal a reflexszel mar rá a csuklójára, mint ahogy a pálcáját szorította az álla alá akkor.
Kimerevedik a pillanat, ahogy éles pillantása közvetlen közelről tapad fel a felemásokra.
- Morrow. - Közli hirtelen a semmiből, a leálló gondolatfolyam utolsó erejével belekap valami kézzelfoghatóba. Szemöldökei összeszaladnak, amint a mardekáros gondolata belesziszeg a koponyájába és ez már megmérgezi annyira hirtelen túl élessé vált figyelmét, hogy Fraser kiessen a veszély-ösztönből. Halkan szusszan, mikor visszanyomják a fához, de ezúttal nem áll ellen, ujjai lecsúsznak csuklóról, bár ez már aligha menti meg a kabátot a vértől.
- Vagy a bandája... legalábbis. - Nem pillant le a felvillanó fény ellenére sem, engedi, hogy félrehúzza rajta a feltépett anyagokat. Az a harapás csúnyán kapta oldalba és épp eléggé roncsolta a húst ahhoz, hogy most patakokban vért könnyezzen. Túl sok vért veszített. Átázott a ruhája, a fekete nadrág is a vér beivódott vörösétől fénylik és valójában... rejtély, hogyan futott idáig ilyen sérüléssel, de az életveszély szülte adrenalin olykor csodákra képes.
- Dióhéjban, uh... büntetőmunka, Hagrid és a remek... piroszöld párosítások. De nem tudom őszintén... nem mentünk be a területükre. Adwell otthagyott a picsába mikor... - Fáradtan int az eltávozott farkasok irányába, valószínűleg ennyi információ is éppen elég. Az összefüggés még megvan, ha el is akad időről-időre egy mélyebb légvétel kedvéért. Nos. Még mindig jobb, mintha vinnyogna.
- Volt már rosszabb. - Közli végül mégis odapillantva, a látvány hatására inkább visszatapasztja kezét, habár a bőr a bőrön messze kevésbé hatásos. Nem az a szituáció. Kezdi kifejezetten hm. Zavarni az a túl hosszúra nyúló, fixálódott pillantás. Viszonylag sokan vannak, akik előtt nem kíván sebesülten, vagy bármilyen szinten is gyengén mutatkozni és a srác elég magasan van ezen a listán.
- Fraser...? - A hangja még számára is bizonytalanul cseng a ráirányított pálcát látva. Picsába. Nem teljesen mindegy? Nem mintha számítana már, ha neadjisten még bele akarna rúgni egyet.
Ujjai lecsúsznak a bőréről, letenyerel helyette a hóba. Gyakorlatilag azonnal belemarkol amint a mágia dolgozni kezd a testén. A gyakorlatlanság nem tudja olyan kifinomulttá tenni, mint egy gyógyításra képzett varázsló kezében, a felgyorsuló kényszerregeneráció durva és kétség kívül fájdalommal jár. Hasfala befeszül mintha ellent tudna tartani az érzésnek, mellkasába gyorsan és mélyre szakad a levegő, ő pedig végül csak felnyög, hiába tartja minden erejével kontroll alatt a saját hangját.
Talán nem végez tökéletes munkát, de kétségkívül elégedettségre ad okot a látvány, ahogy a vér útja szép lassan elzárul, a hús és a bőr pedig egy fokkal elfogadhatóbb látványt kever ki magából.
Noah felzihál, ahogy a fájdalom végre alábbhagy, fejét a törzsnek döntve, hunyt szemekkel pihen pár pillanatig, ujjai pedig végül visszasimítanak a sérült felületre. Még tapintásra is sokkal jobb a helyzet.
- Ezt meg kell tanítanod. - Közli végül csak lepillantva az oldalára. Továbbra sem néz ki különösebben jól, de a hangja egy fokkal jobban cseng. - Kössz. - Felpillant, függetlenül attól hogy a srác felemelkedett-e már a pózból, vagy sem, csak megtalálja azokat a felemásokat.
- Komolyan. - Hanyadszorra menti meg vajon az életét? Ha nem emlékszik a számra, nyilvánvalóan sokadszorra. Túlságosan is.
Ereszti a Hurkalényt az ölelésből, nem biztos benne, hogy nem fogott rá túl erősen a mágia hatása alatt, de a kicsi nem panaszkodott. Vidáman seper vissza a gazdájához, személy szerint ő baromi boldog a helyzetben és nem különösebben zavarja, hogy egyedül van vele.
- Uh. Mennem kell. - Közli hirtelen kiszakadva a vérveszteség, vagy épp a szituáció kábultságából és másodszorra is megkísérli azt a felkászálódást a fa segítségével. Ezúttal sokkal könnyebben megy, még ha vészesen meg is inog közben. - Valaki türelmetlenül várja, hogy beverjem az arcát. - Mert meglehet nem Adwell intézte úgy, hogy belefussanak a Falkába, ő volt az, aki magára hagyta a helyzetben.

Naplózva


Aiden Fraser
Eltávozott karakter.
*****


broken boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2021. 01. 12. - 21:12:54 »
+1

maybe we exist to bleed
maybe we exist to burn



2002. január 4.
style


Nem igazán félek az állatoktól, pedig valljuk be - volna rá okom.
Ösztönlények, akik alapesetben nem gondolkodnak. Nem mérlegelik a körülményeket, a tényeket: ha rossz helyen vagy, véged. A természet általában nekik kedvez, ha a területükre tévedsz, tulajdonképpen esélyed sincs az ő tudásokkal szemben, hiszen ők minden kis kavics és bezavaró letört gally vagy kiálló gyökér helyzetét pontosan ismerik.
Tulajdonképpen a halálfalók olyanok, mint a vadállatok. Már persze, nem mindegyik... Feryll az volt. Elhivatott, de kellőképpen ravasz és olyan élesre csiszolt, hogy abban a pillanatban, ahogy kiszállt belőle az élet a kezeim alatt, én... én nem hittem el. Úgy éreztem, ez csak valami trükk, hogy mindjárt felbukkan a hátam mögül... aztán persze gyorsan kifutott ez az agyamból. Feltöltött helyette a hatalom, a megnyugvás, a győzelem... az íz úgy terjedt rá a nyelvemre, hogy beleborzongtam.
Még mindig kiráz a hideg, ha rágondolok. Egy egészen halovány pillanatra a gondolataimat is eltereli, úgy fordulok végül Noah felé. A levegőben terjengő vér tömény szaga hamar eltereli a figyelmemet, egy kicsit meg is feszülök tőle, csak amolyan ösztönös reflexként.
Cleo totyogását figyelem, ahogy felváltva szeret engem majd Nightingale-t, és közben olyan büszkén csóválja a farkát, mintha legalább megette volna a falkát. Persze valahol egészen büszke vagyok rá... csupán ezt nem mutatom ki a griffendéles srác előtt. Természetesen. Frasernek van egy kutyája, és még szereti is? Hah... poén...
Gyűlölöm. Gyűlölöm ezt, hogy... ennyire ki akar velem baszni. Minden. Olykor úgy érzem, eléggé megfizettem már a dolgaimért, de olyankor azért belök még valamit az élet elém, amitől pofáneshetek. Nem, mintha kibaszna velem... tudom, hogy mennyire szeretne megtörni, és azért sem hagyom magam. Még akkor sem, ha Nightingale ilyen... ilyen érzéseket hoz ki belőlem...
Bűntudat.
Kibebaszott bűntudat.
Nem reagálok a nevetésre, nem reagálok a szavaira, jár az agyam és a vér egyre nagyobb foltban vöröslik a sötét avarban. Ez pedig nem jó jel. Nem is kéne érdekelnie, tulajdonképpen... Könnyedén itthagyhatnám, feltételezve, hogy a griffendéles életösztöne majd visszavonszolja szépen a suliba. És mégsem lépek le.
Még a pálcám is lecsillapodik kicsit kezemben, ahogy közelebb lépek hozzá, és az általam ismert bűbájokat lapozgatom végig agyamban a kevésbé halálosakon át egészen a gyógyítókig. Ez a lista nem kifejezetten... hosszú. Pedig talán kellemesebb néhány év állna mögöttem, ha ez nem így lenne.
- Cleo, hm? - kérdez vissza Noah, nem is tudom, talán csak a gondolatait akarja elterelni a fájdalomról azzal, hogy egyáltalán felfogja még a szavaimat. A seb ugyanis... csúnya. Kibaszott csúnya, már messziről is. - Maradok a Hurkánál asszem.
Hurka... bár beleköthetnék, habár nevetséges a szó. Pedig Cleo valóban... szóval az. Egy ráncos... oké, hagyjuk.
- Hívd aminek akarod, csak közben próbálj nem... - Megállok, ahogy hirtelen mozdulattal egyenesedik ki, a hosszú ujjak pedig a következő pillanatban csuklómra fonódnak. - ...elpatkolni...
Francba, persze... mit heveskedsz, Fraser? Rossz emlékek, hát persze, hogy azok... Nem is mozdulok, csak óvatosan emelem tekintetemet a sötétbarna szempát felé, hogy némán is közöljem vele, nem kinyírni akarom. Az persze már az ő döntése, veszi-e az üzenetet vagy sem.
- Morrow. - Felvillan a szemem a névre, majd lassan lesek le az ujjaira, ahogy azok nemsoká ellazulva visszacsúsznak a földre.
- Vagy a bandája... legalábbis. - Folytatja, ahogy már én is hátrébb mozdulok és a lumost a sebre irányítom, hogy jobban is megnézhessem magamnak. Tehát egyből nem csak vele futok össze mindig ilyen kibaszott megmagyarázhatatlanul, hanem hirtelen Morrowékkal is. Izgi...
- Dióhéjban, uh... büntetőmunka, Hagrid és a remek... piroszöld párosítások. De nem tudom őszintén... nem mentünk be a területükre. Adwell otthagyott a picsába mikor... - Biccentek egy aprót, és bár nem mutatom kifejezetten, de sok minden suhan át az agyamon. Morrow... kicseszett Morrow... a farkasok elé lök valakit, hogy megölesse? Ugyan már... maximum, ha azt egy fa törzse mögül kaján vigyorral végignézheti. Az a gyerek sosem volt normális.
- Ühöm... - dünnyögöm. Ahogy oldalra hajtom a ruharétegeket, a kezeim és véres lesz, de ez nem zavar meg. Cleo még mindig a másik oldalon ugrálhat Noahra, vagy talán leült egy kicsit távolabbra és most türelmetlenül méreget minket. - Hát ez szopás.
Olyan hangnemet ütök meg, mintha nem érdekelne. Pedig valójában tényleg az. Meg is ölhették volna. Csak egy pillanat... ennyi kérdése lett volna az egész.
- Volt már rosszabb. - Egy elégedetlen morranással tolom arrébb a kezét és a galagonya hegyét óvatosan ráirányítom a húsra. Finoman... szépen... nem robbanunk fel, értetted? Szinte érzem, ahogy a pálca kényelmetlenül ficereg, neki ez nem tetszik, Noah bizonytalan hangjára sem lesek fel, amivel engem szólít, nehogy kizökkenjek. Aztán a bűbáj mégiscsak célbaér, és még csak nem is halálosan.
Nem tudtam tökéletesíteni ezt a varázslatot. Nem a Roxfortban tanultam, hanem már odakint, valami vaskos bűbájos könyvből, és hát ja... faszom se tudja, jól csinálom-e. De a lényeg, hogy a harapás kisebbre szűkül, a szövetek újra összefonódnak és a a földre gördülő vér már csak a bőrét áztató maradék.
- Ezt meg kell tanítanod. - Kicsit arrébb húzódok, ahogy mocorogni kezd, úgy eresztem le a pálcámat. - Kössz. A pillantása megtalálja az enyémet. - Komolyan.
Megrántom a vállamat, úgy tápászkodok fel és zsebredugom a galagonyát. Cleo ekkor pattan fel és már rohan is felém, hogy a bakancsomat szaglássza, amin valószínűleg ott pihen Nightingale vére.
- A tanáraid valószínűleg jobban megtanítanák, mint én - mormogom, és a vért megpróbálom letörölni tenyeremről, bele a nadrág anyagába. Ennek úgyis mindegy. - Amúgy csak jókor voltam rossz helyen. Úgy tűnik, ez lassan szokássá válik...
Nightingale olyan hirtelen pattan fel, hogy az meglep valamelyest. Ez a bűbáj bár segít, az nyilván nem fog, ha így ugrál, kicsit odébb is húzom a számat.
- Uh. Mennem kell. - Sóhajtok egyet. Griffendéles... - Valaki türelmetlenül várja, hogy beverjem az arcát.
Megingatom a fejemet lassan. Benjamin, te vagy az?
- Biztosan nagyon fontos beverés vár rád, de kicsit talán lassíts... - tanácsolom egy kis vállvonással, és valami furcsa inger még közelebb is húz, hogy felé nyúljak, ha esetleg dőlne, és félig elé is lépek, hogy útját álljam. - Ilyen tempóban valószínűleg a suliig sem jutsz el. Mit is mondtál, ki hagyott itt?
Ennyire nem vagyok hülye azért, na... egyszerűen csak nem figyeltem rá túlzottan. Fontosabb volt, hogy ne robbantsam ki az oldalát a helyéről. Az iskola irányába fordulok, figyelem pár pillanatig a kirajzolódó épület árnyait. Sötét, keserű emlékek... de elüldözöm őket, mielőtt túl közel érnének. Lepillantok helyette Cleohoz, aki már Noah bokáján csüng, a lábszárát kaparássza, hogy szeretgesse tovább.
Naplózva

Noah Nightingale
Eltávozott karakter
*****


VI. évfolyam ★ Trick or Treat

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2021. 01. 13. - 22:00:04 »
+1

Aiden
2002.01.04


Valahol szomorú, hogy Fraser számára ez szimplán csak kibaszás. Hogy gyűlöletre ad okot egyáltalán az újabb találkozás ténye, avagy a sors fintora éppen, de valahol végül is... érthető. Nem akar emlékezni, de Nightingale semmi más egy emléken túl. És ha már emlékeznie kell, hát nyilvánvalóan kevéssé ideális, ha azt valami olyan lény társaságában teszi, akit pusztán néhány pozitív érzés miatt gyengeségnek értékelhet. A saját gyengeségének. Az ember természetszerűen nem akar támadási pontokat biztosítani a környezetének saját magán és ebben aligha számít, hogy Noah egyszerűen csak nem veszi annak. Ő szimplán örül a kisállatnak és nem gondol bele különösebben a ténybe, hogy a másik jóformán először mutat akaratlanul is bármiféle emberit magából azon túl, hogy megmagyarázhatatlan okból kifolyólag időről-időre megmenti a seggét. Mert legyünk őszinték, mindig volt és még most is van választása. És minden alkalommal áldozatot hoz azért, hogy megtegye. Akár a saját büntetését egy máramár kihűlt, mégis szüntelenül az elme hátuljában kaparászó, sistergő, fagyos emléktől, akár saját törhetetlennek hazudott leszarom-maszkjának integritását.
Sosem kérte, hogy segítsen rajta. Sosem kérte senkitől, hogy segítsen rajta bármilyen formában is, de soha nem utasított el egy érte nyúló kezet, ha az épp nem marni akart.
De sokat változott az évek alatt. Az egyetlen ok pedig, amiért nem menekül a srác elől, amiért az megteszi újra és újra az a tény, hogy a maga kifacsart módján biztonságban érzi mellette magát. Mert nem nézi ki belőle, hogy egy nap túl messzire menne. Hogy ne lenne képes megvédeni magát jobban, mint ő maga. Hogy eleve vesztett küzdelmet vállalna érte. Hogy valóban kockára tenné a saját életét miatta.
Nem számít annyit, hogy mindenek felett életben tartsa. És nem számít annyit, hogy megölje. A kettő között húzódó senki földje pedig olyasmi, amit ellenérzések nélkül képes járni vele.
Vagy legalábbis majdnem.
A hirtelen reakció azonban nem valós ellenérzés, egyszerű... izommemória. Reflex, ami gondolkodás nélkül születik egy alapvetően kiszolgáltatott helyzetben, amit Nightingale haldoklást ignoráló, látszólag tökéletesen fesztelen vidámsága talán képes elfeledtetni a környezetével; de nem a testével. Nem a tudatalattival. Azonnal és az állapotához képest hevesen reagál rá még mindig, mert egyszerűen csak baromi távol állnak attól, hogy Aiden képes legyen feloldani, netán átírni benne az ilyesfajta reflexeket. És valójában... esélyesen ez számára még kedvezőbb is így.
Nem mintha nem véletlen lenne minden találkozás. Nem mintha nem lenne ideálisabb egyszerűen csak kikerülni.
A reakció ösztön, az engedés viszont már személyes döntés kérdése. Kényszeríti magát, hogy ne reagáljon rá úgy, ahogy. Beszél helyette, mert az elvonja a figyelmét és más ellenséget ad a gondolatoknak.
- Naja. - Az a vállvonás alig gondolatnyi mozdulat és vagy éppúgy megjátssza, hogy nem érdekli vagy... tényleg úgy van. Talán elmegy és összeveri Adwellt, de azért teszi, mert az az elvárható gyáva féregnyi gerinctelenséggel viselkedett, nem mert feltételezi, hogy az valóban meg akarná ölni. Még ha nyilván nem is okozna törést Adwell elbaszott kis fekete lelkivilágában a halála, az még nem jelenti, hogy elég tökös is maga előidézni.
Valójában nem is gondolkodik ezen mélyebben jelenleg, lefoglalja saját sérülésének látványa és a mozdulat, amivel Fraser nemes egyszerűséggel félresöpri a kezét. Miafranc.
Ez a kérdés is lehetne, de valamiért a neve jön a szájára helyette és a következő pillanatban már a mágia fogságában van.
Teljesen más a célja, az elv mégis kísértetiesen hasonlít ahhoz, mint amikor... kínozta. Nem a fájdalom miatt, szimplán a tény, ahogy az ismerős-idegen mágia a bőre alá kúszik és tőle függetlenül cselekszik. Túlságosan is magasra tolja a kiszolgáltatottság érzésvilágát. Ezúttal azonban... van oka köszönetet mondani sebzett, elárult kölyökpillantások helyett.
Elhúzza a száját a mormogásra, de nem válaszol. Nincs elég energiája ahhoz, hogy felesleges küzdelmekre pazarolja. Nem mintha olyan kapcsolatban lennének, amiben bárminemű különóra komoly kérés lehetne.
- Mondanám megint, hogy egyszerűbb lett volna ignorálni de... ezúttal tényleg nem sok választásod volt. - Pillant Hurkára, amit az persze egyből megérez, nagy szemekkel, sürgősen csóvált farokkal rábámul.
Még azelőtt áll fel, hogy az állatka meghívásnak vehetné a pillanatnyi gyengeséget.
És igen. Sokkal nagyobb a szája perpill, mint amit fizikailag tűrni is képes. Az, hogy csillagűri mértékegységekkel viseli jobban a fájdalmat, mint kölyökként, még nem jelenti, hogy nem érzi meg a súlyos vérveszteséget. És hogy ne lenne amúgy a mágiával együtt is határán az életveszélynek.
- Nyugi van. Tök lassú vagyok. - Közli magabiztosan a tízpontos bullshitet, ami valószínűleg nem úgy jött össze, mint ahogy ő azt szánta, de különösebben nem gondolkodik el annyira, hogy korrigálja magát, mert jóformán az első lépéssel beleütközik a srácba.
Esélyesen magától is meginogna. Teljesen lényegtelen már, hogy az ütközéstől mar az oldalába a fájdalom, vagy a lépéstől a bokájába. Így, vagy úgy, de fél kézzel megkapaszkodik a srác vállában menthetetlenül tovább mocskolva a kabátot saját vérével.
- Uhhh hát... biztos nem fogok itt kempingezni? - Néz fel hirtelen egy nagyon lapos pillantással. Túl közel van, de ezen a ponton messze ködösebb az a tekintet, semmint hogy ezt a tényt fel is fogja.
- Adwell. Nemár Fraser. tényleg emlékezhetnél. - Mégiscsak a saját háztrása volt, vagy mi. Oké, más klikk. Emlékszik. Nem mintha nem lenne teljesen mindegy. - Oké, tudom. Nem akarsz. - Fáradtan sóhajt. - Szürke szemek. Fekete haj. Mindig Morrow seggében van. Vagy legalábbis szeretne. - Eltolja magát és kilép oldalra. De legalábbis megpróbálkozik vele, valamilyen csoda folytán azonban időben kapcsol és csak épphogy esik keresztbe a lábánál kaparászó kiskutyán.
- Az istenit már jaj nem TE. Te cuki vagy. - A sziszegés nagyon hirtelen vált kedvesbe, mikor Hurka fülei lekonyulnak. Mázlija van, hogy az állatka kedveli, bár ebben a korban mégis kit nem kedvelnek?  - Mindegy majd. Felküldök egy vészjelzést, vagy valami. - Csak egy fél lépésébe kerül visszatérni a fához, fáradtan felsóhajt, ahogy háta nekiütődik a törzsnek és valamilyen csoda folytán sikerül leküzdeni a kényszert, hogy visszacsússzon a seggére.
- Valamelyik auror csak kint bassza a rezet már. - Őszintén, még csak nem is elvetélt ötlet. Már leszámítva, hogy képtelen használni a saját pálcáját, de ezt a másik aligha tudhatja. Azt, hogy egész eddig nem tette, még a farkasok ellen sem... még akkor sem, amikor Fraser maga pálcát szegezett rá annak ellenére, hogy a könyvtárban előbb mozdult, mint gondolkodott, nos. Viszonylag sok mindennel magyarázható. Valószínűleg.

Naplózva


Aiden Fraser
Eltávozott karakter.
*****


broken boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2021. 01. 18. - 22:07:27 »
+1

maybe we exist to bleed
maybe we exist to burn



2002. január 4.
style


Olyan nehéz már jó pofát vágni a dolgokhoz. Nem belesüllyedni a keserűségbe, akármi történik... pozitívnak maradni és menni tovább előre, nem pedig egyszerűen csak sóhajtva hagyni az egészet, mert már faszkivan. Nincs ilyen opció. Nincs megállás... és ez kibaszott szar olyankor.
Olyan, mint a mocsárban gázolni szárazföld nélkül, és ha megállsz, a mocsok csak mélyebben lep el. Szóval tovább kell vergődni... mindegy, merre. Az teljesen mindegy. Úgyis jön majd egy újabb szeméthegy.
Különös. Különös az, hogy miért teszem ezt, kérdőjeleket okoz, és saját magam kérdőjelezem meg. Ami nem az erősségem. Általában teljesen biztos vagyok magamban, de... az ilyen kérdések nem tesznek jót a szellemi épségemnek. És mégis... valahol egyértelműnek és magától értetődőnek kellene tűnnie annak, hogy nem hagyom elvérezni egy csapat farkas karmai közt. De nem az.
A felőle villanó hirtelen védekező és mintsem inkább támadó reflex nem lep meg. Egyáltalán nem. Tulajdonképpen ez az egész helyzet veszélyesen hasonlít a Roxfort folyosóin történt... incidensekre. Ott persze nem vettek körbe sűrűn a fák és a sáros hófoltok, talán nem is hajoltam hozzá ilyen közel, hiszen nem gyógyítani akartam... Ha azt tettem volna, Feryll valószínűleg kiszedi a jobbszememet, hogy azon a kibaszott napon az átok már csak a helyét találta volna el. És még akkor is jobban jártam volna, mint akkor Nightingale.
Amint azonban elengedi a kezemet, egyszerűen csak nem törődöm az ellenkezéssel. Azt hiszi, ha már a farkasok elől megmentettem, egyszerűen csak hagyom elvérezni a suliig menet, hogy aztán a haldokló testét testét megtalálva Madam Pomfrey aztán még levisítsa, hogy ugyan már megint mi a redvesebbik Merlin faszát csinált.
Néhányszor el kellett kísérnem Benjamin a Gyengélkedőre, igen. Erősen ő volt a szerencsétlenebb kettőnk közül, ha a testi épségről van szó. És ma? Faszom... versenyezhetnénk.
Felpillantok rá, hátha a szeme már élénkebb fénnyel csillan meg, ahogy behatol a bűbáj. A galagonya fája vibrál és bizsereg, nem érti, mi történik, és miért nem hagyom kiteljesedni. Én viszont egyszerűen csak zsebreteszem, és nem engedek a könyörgésnek.
- Mondanám megint, hogy egyszerűbb lett volna ignorálni de... ezúttal tényleg nem sok választásod volt - közli Noah, nekem meg épp csak megvillan felé a tekintetem. Választásom? Dehogynem volt. Mindig van választás... az már kérdés, mennyire kell fasznak lenned, hogy azt a bizonyosat válaszd.
- Gondolod? - kérdezek vissza gúnyos éllel, bár a szavaim nem fenyegetnek. Magam sem hiszem el, de... szinte szórakozok. - Nagyon könnyedén tudtam volna ignorálni... csak hagytam egy kicsit szórakozni Cleot.
Felemás tekintetem látványosan mulatva csillan felé, miközben Cleo már oda is rohan a lábamhoz a nevére. A bakancsom orrát kezdi harapdálni, én viszont csak Nightingale-t figyelem, hogy pofára esik-e. Mi fasznak pattog? Ennyire senki sem lehet fontos. Még a bosszú sem. Sőt... az főleg nem. Ahhoz a legjobb formádban kell lenned, hogy pontosan úgy csaphass le, ahogy eltervezted...
Hmm. Talán tanácsadásokat kéne tartanom.
- Nyugi van. Tök lassú vagyok. - Megemelem a szemöldökömet, ahogy nekem ütközik, úgy pillantok le rá. Nem, mintha sokkal magasabb lennék... épp csak pár centivel előzöm meg.
- Ühöm...
Persze. Hát persze. Tekintetem a kabátba markoló kézre villan, és továbbra is magasban pihenő szemöldökkel lesek vissza az arc felé, amit a fájdalom torzít meg kissé.
- Uhhh hát... biztos nem fogok itt kempingezni? - Gondolod? tekintettel bámulok rá vissza, nem mozdulok, hogy netán tovább menetelhessen előre. Az sem zavar, ahogy a vállamba kapaszkodik, ott kivételesen most épp nincs hegem, addig pedig markolászhat.
- Adwell. Nemár Fraser. Rá tényleg emlékezhetnél. Oké, tudom. Nem akarsz. - Sóhajt egyet. - Szürke szemek. Fekete haj. Mindig Morrow seggében van. Vagy legalábbis szeretne. - Kicsit feljebb emelem az államat, úgy lesek oldalra. Adwell... hogy is tudnék nem emlékezni? Persze nem voltunk kifejezetten egy csapat... Morrow, mint összekötő kapocs, de ezen kívül semmit. Emlékszem az arca, halványan és homályosan... ami már haladás, hiszen eddig valószínűleg ennek töredékét se láttam volna. Nightingale rávesz, hogy előhozzam az emlékeket, és ez nem tudom, jó-e, vagy sem.
- Emlékszem rá - válaszolok, és hagyom, hogy kilépjen odébb, nem is figyelem, ahogy Cleo újra Noah lábának támad, pedig az még fel is szisszen.
- Az istenit már jaj nem TE. Te cuki vagy. - Összefonom magam előtt a karjaimat, úgy figyelem, ahogy Cleo csillogó szemekkel rajong épp Noahért. - Mindegy majd. Felküldök egy vészjelzést, vagy valami. - Követem tekintetemmel a mozdulatait, ujjaim végigzongoráznak felkaromon. Mostmár leléphetnék... mindenféle habozás és rosszérzés nélkül, mégis itt állok még. Egyszerűen... már csak nmeg se próbálom keresni az okát. Nem tudom, mi suttog nekem, de egyszerűen csak hallgatok rá.
- Gondolod, valaki észrevenné? - kérdezem szektikusan.
- Valamelyik auror csak kint bassza a rezet már. - Megrántom a vállamat. Aurorok... szerencsétlen gyökér az összes, de persze ez csak személyes sérelem, amit alapvetően nem kéne ráborítanom, de... azért megteszem.
- Nightingale... - halk sóhajjal lépek közelebb, és egyszerűen csak felé nyújtom a karomat. Néma jelzés, hogy ha akar, támaszkodjon rám. Vagy csak kapaszkodjon meg. Mert... ha már ilyen kibaszott jófej vagyok ma, hát legyen? - Komolyan abban reménykedsz, hogy egy auror rádtalál így? Rossz hír... de sajnos velem jársz ebben a pillanatban a legjobban.
Ha él a lehetőséggel, lassan indulok el a suli felé, ha nem hát nem. Igazából tényleg nem az én dolgom az, hogyan jut vissza, vagy egyáltalán visszajut-e. Az is lehet, inkább tényleg kint kempingezne... egész hangulatos lehet. Holdfényes randevú magaddal, a természettel, és kibaszott farkasdögökkel.
- Jut eszembe... - szólalok meg hirtelen. - Gondolkodtál a múltkoriról, hm? Avagy van már ötleted, mivel fizess le?
Szemtelenül vigyorgok egyet felé. Nem mintha annyira rá lennék szorulva egy újabb kényszerlátogatásra a Roxfortban... de fasz tudja, talán felkelti az érdeklődésemet.

Naplózva

Noah Nightingale
Eltávozott karakter
*****


VI. évfolyam ★ Trick or Treat

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2021. 01. 20. - 00:37:16 »
+1

Aiden
2002.01.04


Miért is ne. Az, hogy a farkasok elől megmentette, még nem determinálja, hogy egyetlen perccel tovább is számíthat rá. Még nem jelenti, hogy nem kizárólag a kutya kedvéért tette. Még nem jelent... semmit sem. Illetve de. Neki jelent, de nem azt, hogy elengedheti magát és készpénznek veheti Fraser segítségét. Az érzelmek pedig egyszerűen csak... nem így működnek. Csak mert véletlen találkozásokkal tereli össze őket a sors nyilvánvalóan az akaratukkal szemben, még nem jelenti, hogy a múlt árnyai eltűntek volna kettejük valószerűtlen halmazából, még ha a megvilágítás valamiképpen... változik is.
Szeretné azt hinni, hogy Madam Pomfrey megsiratná. Mint leghűségesebb látogatóját. Vagy valami.
Kimondottan élénkebb az a pillantás. Először szimplán csak a fájdalomtól, az adrenalinlökettől; a srác mágiája visszahúzza az életbe és meg is köti ott. Ez a tény árnyalja az íriszeket akkor is, amikor a varázslat távozik a sebből és hirtelen egyedül marad a saját testében - ismét.
- Jah? - Replikázik első reflexből, de azért egyik szemöldöke magasra szalad a visszakérdéstől. Pillantása kutatón moccan a szürke és barna íriszek között, aztán az utolsó szavakra pislog egyet. És végül kitör belőle a nevetés.
- Ah, faszom... - Nyög alig két másodperc múlva az oldalára szorítva a kezét, ahogy saját jókedve belenyilall a marásba. Fraser káros az egészségére, de Nightingale maga is kurvára káros a saját egészségére, szóval őszintén, ezt a fajtát nem bánja.
Fájdalom és halódás ide, vagy oda, a griffendéles jókedve megmarad egészen addig nagyjából, amíg föltápászkodva a következő mozdulattal bele nem ütközik a srácba. Nem teszi ellenségessé, vagy harciassá a dolog, egyszerűen csak... akadályba ütközött és ráadásul még kénytelen is felnézni rá. Az a pár centi néha túl soknak tűnik.
- Nem gondolom, tudom kérlek. - Válaszol olyan természetességgel, mintha ugyan gondolatot olvasna... nem, szimplán pontosan két perccel ezelőtt látta ugyanezt a fejet és az asszociáció immár automatikus. Fraser amennyire kiismerhetetlennek tűnik első pillantásra a maga maszkjaival olyan... beszédes nonverbális kommunikációt használ. Nem tud nem megragadni a kreatív, képregényrajzolásra szakosodott fantáziában.
- Fejlődsz, Fraser. - Lapogatja meg a vállát kissé túl gyengén ahogy kilép oldalra és egyúttal meg is adja a választ a ki sem mondott kérdésre. Nightingale szerint ez a visszaemlékezősdi nyilván jó. De ő pontosan ezt várja tőle, szóval valójában pont nincs vele előrébb.
Szerencsére elvonja a figyelmét saját majdnem pofára esése, Hurka és valahol a könnyed hangulatból nagyon gyorsan lefárad ennyi minimális, de tagadhatatlanul küzdelmes mozgástól is annyira, hogy egyszerűen csak... ne legyen tovább.
Akarja, hogy itt hagyja a fenébe.
És nem akarja. Nem akar itt maradni egyedül a hidegben, súlyos sérülésekkel, fáradtan és egy működésképtelen pálcával abban reménykedve, hogy majd valaki megtalálja. Még egy valaki.
Nem mintha számítana, hogy nem mutatja a csúcsformáját neki. Nem mintha nem látta volna már sokszor. Túl sokszor hasonló és rosszabb állapotban is. De hiába mondja az ember, hogy nem számít, egyszerűen csak mindig számít.
Nem pillant fel a saját nevére, figyelme látszólag a kutyán van, amíg be nem úszik a képbe a fiú keze. Bámulja néhány szívdobbanásig, mielőtt lassan felemelné rá a pillantását.
- Oké. - Bármit is kutatott abban a pár szekundumban a felemás szemekben, valószínűleg megtalálta benne, mert elfogadja a felkínált kezet. Aztán a következő mozdulattal be is húzza magához.
Nem, nincs abban az állapotban, hogy egy egyszerű kapaszkodás valóban eljuttassa a kastélyig és ha már felajánlotta, hát ki is használja a lehetőséget. Fél kézzel öleli át a nyakát, az oldala az oldalához ütődik és kurvára mázlija van, hogy az nem a sérült.
Ahogy a másik megindul, ő vele mozdul. Az első pár lépés nehézkes, sérült lába komolyan lassítja a haladást és érzékelhetően túlságosan is rátámaszkodik a srácra, de legalább haladnak.
- Huh? - Felpillant, de az a tekintet zavaros. Túl sokat kivesz belőle a mozgás és nem segít, hogy több ponton küzd a fájdalommal. De amíg érzi, addig nem is ájul el. Esélyesen.
- Óh. Hm. - Kell pár pillanat, de végül eljut a tudatáig a kérdés, halkan hümmög felpillantva a Roxfort kirajzolódó épületére. Pokoli messzinek tűnik, így inkább a lába elé néz.
- Fogalmazzunk úgy, hogy a körülményeim azóta eh... megváltoztak? - Halkan nevet valamiért, fél kézzel megtámaszkodik egy fában elhaladtukban, hogy megtámogassa kicsit a saját mozgását. Keze véres nyomot hagy a kérgen, de itt az erdő peremterületén ez már nem érdekel igazán senkit sem. - Azon kéne aggódnom, hol a francba húzzam meg magam a nyáron, nem másokat felfogadnom. - A mosoly még ott a száján, bár gyenge utánzata csak a korábbi jókedvnek. Mert meglehet, hogy az eladott képregények után viszonylag elég sok pénze maradt, ám az kimondottan kell arra, hogy befejezze a Roxfortot egyáltalán és meghúzza magát valahol a szünetben, ám...
- De ez nekem fontos. - Szól végül felpillantva már sokkal komolyabb képpel, úgy fest ebben a témában valóban van elég potenciál arra, hogy észnél is tartsa. Még ha az állapota túl őszintévé is teszi. - Kell az az infó. És baromira nem vagyok jártas a témában, Fraser, mondd meg mit vagy mennyit szeretnél cserébe, én meg kitalálom hogy oldjam meg.

Naplózva


Aiden Fraser
Eltávozott karakter.
*****


broken boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2021. 01. 21. - 17:21:28 »
0

maybe we exist to bleed
maybe we exist to burn



2002. január 4.
style


Kinevet... már nem is tudom ma, hogy hanyadjára. Igaz, ez a tény az átlagosnál csak szelídebben izgat fel most. Nem is csak azért, mert három perccel ezelőtt még az elvérzés peremén volt, inkább csak... hozzászoktam. Mégiscsak Benjamin Fraser a testvérem. Mégiscsak griffendéles mind a kettő...
Merlin faszára! Vonzom őket, mi? Mint a legyet. Basszameg!
Halk, gondterhelt kis sóhajt engedek ki magamból a gondolatra, úgy húzódom valamivel hátrébb tőle. Cleo nagyon boldognak tűnik, ahogy körülöttünk rohangál, egyszeren csak tudomást sem vesz a vér szagáról, pedig az már a bundájába is beleitta magát. Ám most túlságosan felpörgeti az egész helyzet, hogy nem csak én simogathatom, hanem valami másik, random alak is... akivel mellesleg elég hamar megtalálták a közös hangot, legalábbis úgy tűnik.
- Ah, faszom... - mordul fel Nightingale, én pedig csak a pillantásommal villogom felé: karma! Szám sarka kárörvendő kis mosolyra kusszan, és tulajdonképpen csak némán kinevetem.
- Nem gondolom, tudom kérlek - válaszol aztán a fel sem tett kérdésre, ami azért valahol... egy kicsikét riasztó a maga nemében, valahol pedig bejön a dolog, hogy még annyi fáradtságot sem kell vennem, hogy kinyissam a számat.
- Fejlődsz, Fraser. - Erőtlenül paskolja meg a vállamat, én pedig csak egy sötétebb pillantást vetek felé. Meglehetősen könnyű volna nem emlékezni Adwellre, egyébként. A hangját például nem tudnám felidézni. Folyton csak Morrow seggében vonult... sokkal inkább tűnt egy árnyéknak, mintsem lélegző embernek. Persze. Az ő csapatkapitánya Morrow volt. És még mindig az, teszem fel.
Én sokkal inkább Gosdwell bulijában vegyültem. Kibaszott Gosdwell... Nem. Igazából őrültség volna őt hibáztatni valamiért, amit.. bevonzottam, aminek meg kellett történnie. Ám a tudat mégis keserű dühöt ölt valahol, hogy ő is a halálfalók közé kevergett... közöttünk mozgott, és nem volt jobb nálam, mégis. Olyan kibaszottul boldogan éldegél valahol, hm?
Sokkal rosszabb dolgokat érdemel ennél. Annyival... rosszabbakat.
- Azért nem vagyok teljesen demenciás - mormogom oda Noah felé, aztán a zsebembe vágom kezeimet, hogy egy pillanatig csak a fák közt megvillanó eget figyeljem.
Ismét megkérdőjelezem magam. A mai napon már sokadjára. Nem tudom, mi ingerel ennyire, ami csak hajt és hajt előre, de mostmár kezd igazán sajgó lenni, hogy szeretném csak lelökni magamról a súlyt. Nem arról van szó, hogy nem tudom, mit kellene tennem ebben a helyzetben... inkább arról, hogy fogalmam sincs, miért teszem meg, ha egyszerűen... én nem ilyen vagyok.
Nem vagyok jó arc, aki élvezettel segít bárkin. Aki a másik épségét saját maga elé helyezi... kibaszottul nem, sosem voltam és valószínűleg nem is leszek, az évek ezt kiölték belőlem, ha még lett is volna bennem potenciál rá. Az ösztöneim nem ezt suttogják.
De akkor mi suttog épp?
Hagyom, hogy átkarolva a nyakamat kapaszkodjon meg, és ha úgy érzem, viszonylag stabil, akkor előre lépek. Csak lassan... végülis nem rohanunk. Cleo egy pár méternyire lévő fáig rohan, majd vissza, izgatottan liheg, mintha csak egyszerűen el se tudna képzelni ennél vidámabb pillanatot.
- Óh. Hm. - Noahra pillantok az előbbi kérdésre adott reakciójára, aztán csak türelmesen, egyenletes tempóban lépkedek tovább egyenesen előre, óvatosan kerülgetem a nagyobb gyökereket.
- Fogalmazzunk úgy, hogy a körülményeim azóta eh... megváltoztak? - Halkan hümmögök egyet. Igen... ismerős ez az érzés. Végeredményben az egész életem egy baszott nagy változás, és nem a jobbfajtából. - - Azon kéne aggódnom, hol a francba húzzam meg magam a nyáron, nem másokat felfogadnom.
- Lám, csak nem kivágtak valakit otthonról? - érdeklődöm a témához képest meglehetősen könnyed hangon, és szabad kezemmel egyszerűen a zsebembe nyúlok, hogy aztán számba pattintsak egy szál cigarettát. Már csak az érzés is megnyugtat, ahogy ajkaim közé ül, ezután gyújtom meg a galagonya végével. - Ne aggódj, az elején szar, de aztán elmúlik - csevegek tovább, mintha csak valami végtelenül egyszerű dologról volna szó. Miközben persze valószínűleg a kettőnk esete még csak össze sem hasonlítható, cseppet sem.
- De ez nekem fontos. - Csak egy pillanatra lesek felé, aztán visszanézek az útra. A Roxfort alakja egyre közelebb és közelebb ér. - Kell az az infó. És baromira nem vagyok jártas a témában, Fraser, mondd meg mit vagy mennyit szeretnél cserébe, én meg kitalálom hogy oldjam meg.
Miért nehezítesz meg ennyire mindent, Nightingale? Nem csak számomra... saját magának is. Egy pillanatig nem válaszolok, csak elhúzom a számat, ugyanis... igazából nincs, amit kérdhetnék. A legtöbb dolgot meg tudom magamnak teremteni, amit pedig nem, hát, abban nem pont ő tud segíteni.
- Majd gondolkozok rajta - válaszolok végül. Közben elérjük a kastély lábát, bár igazából fogalmam sincs, hogyan jutottunk idáig ennyire gyorsan, amikor Nightingale mindjárt meghal itt mellettem. - Tulajdonképpen, ha jobban belegondolok... Nekem sem ártana beiktatnom egy találkozót Morrowékkal.
Megállok és ha meg tud állni a lábán, akkor óvatosan elengedem. Cleo ott liheg a lábamnál és csillogó szemekkel bámulja Noaht, miközben én eltartom a számtól a cigit egy pillanatra, hogy kifújjam a füstöt.
- Adj egy kis időt, Nightingale, meglátom, mit tehetek. Ja, és addig is... próbálj meg nem megdögleni, hm? Nem érek rá folyton megmenteni a seggedet.

Naplózva

Noah Nightingale
Eltávozott karakter
*****


VI. évfolyam ★ Trick or Treat

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2021. 01. 22. - 19:22:29 »
+1

Aiden
2002.01.04


Mondják, hogy az ellentétek vonzzák egymást, ám Nightingale soha nem értett különösebben egyet az állítással. Valakivel, aki teljesen ellentétes vele aligha tudna mélyebb köteléket kialakítani, az semmi másra nem való ugyanis, csak a folytonos súrlódásra, ahol az egyik fél vagy meghajlik és idomul, vagy elkerülhetetlenül törni fog. Valamilyen furcsa okból kifolyólag azonban - megkopott házszínek ide, vagy oda -, egy ideje már nem érzi úgy, hogy Fraser olyan élesen más lenne, mint ő maga. Más jellemek? Nyilvánvalóan. Mégis valahol mélyen úgy fest, az egyetlen különbség közöttük, hogy ki és milyen díszes csomagolásba burkolja kívülről a saját nyomorát. Az a sötétség, ami benne tanyáz, ami képes volt kimondani a legsúlyosabb ítéletet valakire és aminek hála ezt a kezében még mindig ott szorongatott, már ragacsosra száradt vérrel kent fekete pálca hajlandó volt közvetíteni is... ez a sötétség egynemű közöttük. Lényegtelen, kiben és mennyi található belőle ha egyazon keserű füstkönnyű, selyempuhaságú, vértől bűzlő matéria csordul a véráramban és mérgezi meg az emlékeket. És a jelent egyaránt.
Nem kellene rajta nevetnie, ha Fraser hajlandó lenne osztozkodni a jókedvén. Mert legyünk őszinték, az egész sztori megérdemli, hogy nevessenek rajta és Nightingalet látszólag még az sem hatja meg, hogy aktívan döglődik. Vagy hát... a karma, az karma ugyebár, a srác meg büntetlenül kinevetheti, pillanatnyilag kisebb gondja is nagyobb annál. Hé? Legalább valami még őt is szórakoztatja, hm?
Megvonaglik az arcán egy árulkodó mosoly válaszul a sötét pillantásnak, de ráharap a szájára, mielőtt igazán bicskanyitogatón rajzolódna ki a képén. A látszat ellenére nem próbál az idegeire menni, még ha amúgy veleszületett képessége is van hozzá.
- Nem mondod? Már majdnem kezdtem aggódni pedig. - Ezúttal valóban elmosolyodik, a srác folytonos morgása egyszerűen csak kéri magára, hogy húzzák kicsit az agyát. Pedig Noah abszolút nem gondolja, hogy Fraser valóban felejtene. Ő sem képes rá. Az emlékeket nagyon. Nagyon mélyre le lehet nyomni a tudat alá ott, ahol valami undorító, fekete, bűzös mocsárban szép lassan megfulladnak, hogy megfakult hulláik vádló szemmel nézzenek fel újra és újra a kutakodó elme hatalmas szauroni szemeire, amikor az ok-okozati összefüggéseket felfedni próbál. Ettől még nem jelenti, hogy nem léteznének többé, pusztán... az ember minél jobban halogatja a pillanatot, amikor végre ismét hozzájuk nyúl, annál nehezebb valóban rávennie magát.
Vajon Fraser tisztában van-e még azzal ő milyen valójában, ha elrejtett magában minden kritikus emléket, ami azzá tette, ami? És ami talán megindokolhatná, miért segít félhalott srácokon az erdőben. Saját egykori társai ellen a Vadkanban. Bármely alkalommal abban az évben, amikor nem tette meg, amire utasították. Amikor leállította Morrowékat. És nyilván nem Nightingale volt az egyetlen.
Hurka rohangászó látványa halvány mosolyt csal az arcára. A vidámsága ragadós és mert Nightingale az aki, azonnal hagyja is elcsábulni magát. Viszonylag rövid ideig köti le azonban a figyelmét, mielőtt Fraser visszarabolná magának. Ez a téma nem olyasmi, ami különösebben boldoggá tenné, de arra jelenleg éppúgy szüksége van.
Megrándul a szája a kérdésre. Aztán végül felsejlik rajta egy féloldalas mosoly.
- Nem érdekes, amúgy is kurvaszar volt ott. Nem mintha hiányozna. - És nem mintha ezt meg kellene osztania éppen vele. Egy "naja" lett volna a megfelelő válasz, de a vérveszteség valahogy lecsupaszítja a dolgokat és lekorlátozza mire van jelenleg energiája és mire nem. Az hogy szépen záródó falak mögé bújjon valakivel szemben, aki testközelben van és épp az életét menti meg, kifejezetten az utóbbi kategória.
Mentségére szóljon, fogalma sincs róla, hogy megnehezítene bármit is. Nightingale nagyon egyszerű alapelven működik: kérdései vannak és válaszokat vár rájuk. Fraser pedig valaki, aki rendelkezik válaszokkal, vagy képes megszerezni őket.
Lehunyja a szemét egy pillanatra, ahogy a dohányfüst elér hozzá és kifejezetten megkívánja a szájából azt a cigit. De teljesen azért nem ment el az esze, ez baromira nem az a szituáció. Vagy cigizik, vagy halad, mindkettőre nincs kapacitás egyszerre.
Felpillant, ahogy a srác megszólal, az ujjai elérik a hűvös falat karja lecsúszik a válláról, ahogy új fogódzót talál. El sem hiszi, hogy elértek idáig... számára egy fél örökkévalóságnak tűnt és kizárólag azért nem egy teljesnek, mert a másik szóval tartotta közben. Hullafáradtan veti a hátát az épület falának, érzi hogy saját inge nedvesen tapad a bőrére a vertéktől, ami egyébként felnyalt a tarkóján, a homlokán.
Halkan mordul Morrow nevének említésére és belenyúl a zsebébe. Az a fehér szál már ragacsos a vértől, mikor előhúzza és szürreális módon egy abszolút mugli öngyújtó is megvillan a kezében. Mióta képtelen a pálcáját használni, rákényszerült a régi szokásokra.
- Vigyázz vele, Aiden. Az a múltkori affér nagyon kihozta a sodrából. Kifejezetten... kegyetlen lett. - Nem néz fel rá, arra koncentrál, hogy képes legyen meggyújtani az öngyújtót. Ez azonban véres kézzel nem egyszerű feladat, még ha harmadikra sikerül is. Az évek és a rutin. Az az első slukk elég mély ahhoz, hogy faltól-falig feltöltse a tüdejét, aztán hunyt szemmel hátradönti fejét a falnak, hogy felfelé fújja a füstöt. Még ezen a ponton sem esik le neki, hogy félúton elvesztette a megszokott, távolságtartó családnevezést...
Pillantása felnyílik, belefénylik az íriszekbe a tiszta égre mázolt Hold sarlója, ahogy rápillant. Tízpontos vigyor kunkorodik fel a száján.
- Csak semmi pánik, majd unalmas pillanataidra időzítem a következő bullshit parádét. Óh, hát helóka. - Az utóbbi már nyilvánvalóan a kutyának szól, aki eddig nagyon el volt foglalva azzal, hogy telibe hugyozza a kastély falát kicsit távolabb, de most gőzerőkkel ráébredt, hogy Nightingale bizony a gyengeség jelét mutatja a földön és be is robban a képbe.
A srác már tanult a korábbiakból, ezúttal reflexből kapja el a kis dögöt, mielőtt az neadjisten az oldalába fúródna, fél kézzel játszik vele pár pillanatig, mielőtt hirtelen megdermedne.
- Jön valaki. - Közli élesen oldalra pillantva, a pálca már a kezében (de minek?). A Lumos még távoli fénypontja ebben a pillanatban fel is villan a sötétségben.
Megfogja a kutyát, de az már nem fér bele, hogy emelgesse is, csak megtolja a srác felé, hogy fel tudja kapni.
- Kösz Fraser. Majd dobj egy baglyot vagy valami. És vigyázz a seggedre.
Valójában még kell két perc, mire beérik, de egy bizonyos ponttól a Lumos fénye rátalál, amit ő fenyegetően előre nyújtott pálcával, a szájában cigivel, hideg pillantással fogad. Nem mintha látna még elmosódott foltokon túl bármit is.
- Mi a fasz, Noah?! - Dörren az ismerős hang, amire összeszaladnak a szemöldökei. Hát persze...
- Thane...? - A hangja hitetlenül és gyengén csend. Baszki. A csávó tényleg mindenhol ott van... sóhajtva engedi le a pálcát és vissza is dugja a talár ujjába. Közölni akarja, hogy megvakítja ezzel a fénnyel, de egyszerűen csak nincs elég nafta benne ahhoz, hogy hülyeségekre pazarolja az energiáit. Inkább lehunyja a szemét és visszatámasztja a fejét a falnak. Érzékeli, hogy a lumos távozik az arcából és abból ítélve, hogy nekiállnak tapogatni, nyilván a teste többi pontját éri.
Már ellenkezni sincs különösebben kedve. A cigi még mindig a szájában lóg, amikor fölnyalábolják a földről. A fájdalomtól kis híján sikerül elájulnia, de a dohány úgy tartja benne a lelket, mintha azt próbálná helyettesíteni a szürke füsttel. Valahol benne némán felnevet egy gondolat, hogy Madam Pomfrey agyvérzést fog kapni, ha cigivel megy a Gyengélkedőre.

Naplózva


Aiden Fraser
Eltávozott karakter.
*****


broken boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2021. 01. 24. - 19:30:42 »
+1

maybe we exist to bleed
maybe we exist to burn



2002. január 4.
style


A hold gyér fénye egyre nagyobb szögben villog be a fák csupasz ágai között, a hideg pedig csípősre vált. Közeledik az a pont, amikor már nem ajánlatos kint lenni... Összehúzom magamon a kabátomat, és ahogy az anyagot érintem, csak élvezem, hogy van.
Egy éve ilyenkor... nem is tudom, hol voltam. Ünnepeltem, talán. A friss szabadságot, amely az enyém volt, a felszabadult világot. Hogy nincs többé Feryll, egyszerűen csak... eltűnt. Túl gyorsan, túl egyszerűen... mondhatni.
Persze ez nem hozta vissza apát, se pedig Chrissie-t. Nem hozta vissza azokat az elvesztegetett éveket, nem vitt vissza a Roxfort falai közé... elvett tőlem annyi mindent, amit a szimpla nemléte már nem adhatott vissza. Egyszerűen csak... nem vehetett el többet. Mindössze ennyit nyertem a halálával.
Hogy jobb vagyok-e, mint ő? Nos... egészen biztosan kevesebb embert öltem meg, mint ő tette. De ettől nem kifejezetten leszek jobb. Hiszen én a saját testvéremet...
Szóval igen. Különbözőek vagyunk, ennyi az egész. De jobbak vagy rosszabbak már kevésbé.
Most pedig itt van Nightingale, és... nem is tudom. Olyan sok dolgot szakít fel bennem, hogy amúgy a saját vérében fetreng itt a sötétben, még ránéznem is fáj. Hiszen... bár nehéz lehet elhinni, sőt, elképzelhetetlen a viselkedésem alapján, de igazából én is megbánok néha dolgokat. Mondjuk... azt, ahogy a saját családommal bánok még mindig. Gyűlölhetnének, és nem teszik, én meg... még csak haza sem megyek, hogy meghálájam.
De Noah nem a családom. Az ő szemébe nézve nem szorítja el a torkomat a tudat, hogy megöltem egy szerettét, aki a mindent jelentette neki...
Halkan sóhajtok. A megrohanó emlékeknek csak egy pillanatot adok, nem többet, és utána fordulok újra a griffendéles felé, hogy az a nagy pofája elterelje a figyelmemet. Szerencsére ez működni látszik.
- Nem mondod? Már majdnem kezdtem aggódni pedig.
A szemem összeszűkül, és egy sötét pillantással illetem, úgy rándul a szám egy szenvtelen "hahára" valamiféle gúnyos reakcióként, ő meg persze csak mosolyog, mintha ez egy olyan felhőtlen pillanat volna. Tulajdonképpen... a lelketlen lelkem egy apró kis töredéke irigykedik valahol, mocskosul. Amiért Noah ilyen önfeledt tud még abban a pillanatban is, hogy az előbb majdnem szétszedték a farkasok. Én még a legemelkedettebb állapotomban sem nevetgélek így, pláne nem, ha épp imént még lyukas volt az oldalam. Nightingale más. A jókedve pedig valahol ragadós... de természetesen ezt minden nyom nélkül temetem el. Még csak az kéne, hogy elbízza magát hogy fel tudja dobni az örökdepressziós Aiden Frasert.
Inkább csak hagyom, hogy belém kapaszkodjon. Rám tapad a vére, a fémes, nyers szag pedig az orromba fúrja magát, de ez kevésbé kellemetlen, tekintve a tényt, hogy nem a sajátom. Emlékszem még a véremmel bűzlő motelszobákra.
- Nem érdekes, amúgy is kurvaszar volt ott. Nem mintha hiányozna - válaszol Noah, én pedig hümmögök egyet, ahogy zörög alattunk az avar.
- Tényleg nem? - kérdezek vissza. Átlépek egy gyökeret és erősen tartom, el ne vágódjon. Nincs kedvem felnyalábolni a földről, ha már megvan egyszer. - Az otthon általában szokott. Egy idő után megszokott lesz a hiánya... de nem múlik el.
Tulajdonképpen nem tudom, mi hiányzik. Maga a ház és annak a lelke, a benne lakók, vagy minden együtt? Megfoghatatlan a kérdés, és pont emiatt a válasz is.
A füst betölti köztünk a levegőt, én pedig elégedetten sóhajtok egyet rá, egyik kezem ujjait rövid ideig pihentetem a szálon. A pálcám mellett ez az egyetlen dolog, amely olyan hűségesen maradt velem az elmúlt három... lassan négy évben.
Fájdalmas a tudat, az évforduló méginkább az lesz. Pláne, hogy öt napra rá van Chrissie születésnapja.
A május nem a kedvenc hónapom.
Elérjük az iskolát, bár a tény szinte hihetetlennek sejlik. Valószínleg Noah is így van vele, ahogy a falnak vágja magát, én pedig végigsimítok a fekete kabátom vérrel átitított ujján. Elliot egészen biztosan kiakad, ha hazaértem.
- Vigyázz vele, Aiden. Az a múltkori affér nagyon kihozta a sodrából. Kifejezetten... kegyetlen lett. - Inkább nem kérdezek rá, hogy mit csinált vele. Egy kicsit feljebb szegem az államat és az ajkaim közül kiszabaduló kis füstcsíkokon át figyelem Noah arcát, egy pillanatig kiélvezem a szájából csengő nevem különös, idegen élét. Szóval hova lett a Fraser, hüm?
- Ismerem - felelem tömören. Mostmár nem annyira... de ezt nem kell tudnia. Ez már az én dolgom. Az viszont, hogy valahol mélyen talán aggodalom vezérel, hogy rászóljak, vigyázzon magára... áh, nem. Kizárt. Igazából csak teljesen kizárt.
- Csak semmi pánik, majd unalmas pillanataidra időzítem a következő bullshit parádét. Óh, hát helóka. - Megforgatom a szememet, a szám szélére vonuló kis mosolyrezzenést éppen elnyomhatja a cigaretta, ahogy szívok belőle. Figyelem egy pillanatig ahogy játszik Cleoval, de nem tart sokáig. Nightingale-lel talán épp egyszerre kapjuk fel a fejünket, ahogy valamerről léptek csendülnek.
Ajajj, Nightingale, rajtakapnak, hogy összevérezed a földet.
Lehajlok és Cleo felé nyúlok, hogy a következő mozdulattal, ahogy odaszalad hozzám, egyszerűen csak felkapjam. Szerencsére egyből elernyed a kezemben, ez az elmúlt pár óra valószínűleg annyira kifárasztotta, hogy holnap estig aludni fog. Azt persze még nem tudja, hogy ma még fürödni fog... bár a gondolat meglehetősen röhejes, hogy én mosdassak egy kiskutyát.
- Kösz Fraser. Majd dobj egy baglyot vagy valami. És vigyázz a seggedre.
Jelentősségteljesen pillantok Noah felé - ami valószínűleg nem úgy néz ki, miközben Cleo az államhoz nyomja a nedves, hideg kis orrát -, és épp csak biccentek egyet válaszol mielőtt hátralépnék, hogy aztán újra elnyeljenek a fák. Direkt erre indulok, hogy gyorsan elvegyüljek a közeledő szeme elől. Onnan könnyedén találok egy gyors utat a Cukormázig, addig pedig Cleo már el is alszik a karomban. Mire hazaérek, már a terv is egészen összeáll a fejemben.
Morrow veszélyes. Tudom ezt. A korából adódóan... ez szinte nevetséges, de mégis az. Nem sokat tudok az egész családról és a háttérdolgokról, épp csak az emlékek győznek meg: óvatosan kell játszanom. Pont ezért tudom, kit kell megközelítenem.
Adwell.
A hülyébbik szolgáit megkörnyékezni ostobaság lenne, egy minimális szintű agyra szükség van, így... a szótlan kis árnyék a tökéletes célpont. És tényleg nem akarom lebecsülni, egyáltalán... De talán valahol megtörténik, mert az ötlet túlságosan tetszik. A terv pedig összeáll. Hibátlan, fedhetetlen...
És akkor még a franc se sejti, hogy a dolgok rohadtul félrecsúszhatnak már az elején.



Köszönöm a játékot!  Vigyorog
A helyszín szabad.


Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.127 másodperc alatt készült el 40 lekéréssel.