+  Roxfort RPG
|-+  2003/2004-es tanév
| |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | |-+  Birtok
| | | |-+  Kőkör
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Kőkör  (Megtekintve 2397 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 06. 01. - 19:36:24 »
0




Egy kor varázskör állhatott itt, ma már azonban csak 4-5 szikla van meg belőle. Ezek is csupán félkört alkotnak. A látvány azonban magával ragadó. Sok tanuló jár ide ki olvasni, hiszen a birtoknak ez a része valamivel csendesebb, mint a többi.
Naplózva

Claus Hill
Griffendél
*


blah blah blah

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2022. 10. 06. - 18:12:21 »
+1

Bocs, majd máskor
~ 2003. október 7. ~


(csak félek)


Az egész a levéllel kezdődött. Na jó, azzal a rivallóval a Nagyteremben, de iagzából túllendültem rahta, és mindenki más is talált sokkal érdekesebb témát nálam és Alfnál. Mondjuk Campbellt, vagy Smith-t, aki jelenlétével most egy egész seregnyi hugrást tartott sokkban. Vicces kedvében volt Gali, hogy a legbeszaribb házba tette be Smith-et. Szóval a levél, a rivalló. A rivalló csak kínos volt, és zavarba hozott. Aztán ugyan olyan jól mentek a dolgaim Alffal. Legtöbbször morgott rám, én meg barom voltam, meg persze próbákra jártam a többiekkel. Hiányzott a banda amúgy is, kissé elveszett voltam nélkülük. A zene és a kviddics volt az egyetlen ami felszabadított. A kviddicsben engedtem ki a bennem tomboló őrültséget, és imádtam játszani, szerettem az izgalmat a csapatjátékot, és a terelőütőmet. Aztán a zene volt az, amit a bátyám nekem adott, a zene, amiben egy kicsit őt is megtaláltam. Szerettem a basszus kellemes dörmögését, a lüktetését megadni a dalnak, amit Charlie-ék írtak.
Aztán ott volt Alf is. Aki mindennek a közepe volt, és akit annyira szerettem. Szerettem a hülye hisztijével, a sznob hozzáállásával. Imádtam idegesíteni azzal, hogy cigiztem, hogy őrült voltam és barom. Mégis itt volt nekem, és mellettem, annak ellenére, hogy az egész iskola megtudta amit amúgy senkinek se kötöttünk az orrára. Szóval jó volt.
Egy ideig.
A levélig.
A levélig, amiben az anyja az apám életével fenyegetőzött. Azt hiszem kevés dolog tud kiborítani. Úgy érzem, annyira, hogy féljek... rettegjek valamitől. De Mrs. Baldronnak sikerült bennem előhozni azt a kegyetlen és maró félelmet, amit az ostrom alatt is a testemben éreztem. Az apám maradt egyedül a családomban. Tod halála után úgy éreztem, hogy egy részem vele együtt tűnt el. Előttem állt, az erős bátyám és aztán ő, akit annyira elpusztíthatatlannak hittem egyszerűen a földre zuhant és sosem kellt fel. Nem is értettem mi történt ott. És most sem értettem, mi köze apámnak ahhoz, hogy kit szeretek. De nem akartam elveszíteni, olyan kegyetlen félelem fogott el. Hogy képtelen voltam Alf közelében lenni. Valahogy ő is érezhette, hogy más lettem.
Nem akartam bajt. Se neki, se apámnak.
Nem is tudom hányszor kerülgettem már őt, egyszerűen tudtam, hogy a közelében nem fog számítani, hogy éppen az apám életével fenyegettek. Túl nagy hatással volt rám, én meg ettől még jobban szégyelltem magam, mintha nem számított volna apa élete. Az anyámat nem ismertem. Tod gyűlölte, az apámat összetörte, és ha felbukkant volna, Tod biztos a hajánál fogv a rángatta volna ki a lakásból. Abból a csóró kis lakásból, amibe ketten maradtunk egy üres szobával. Növényekkel, mintha azok helyettesítettek volna egy életet.
Kiértem a kőkörhöz, és csak nekivetettem a hátamat az egyik szikla cuccnak, majd a zsebembe nyúltam, és a számba dugtam egy szál cigit. Néztem a naplementét, a sárguló látóhatárt. Olyan volt az egész, mint egy dalszöveg, csak képekben. Doboltam valami ritmust a fekete nadrágomon, miközben összehúztam magamat a Metallicas, farmerdzsekis szerelésemben.
Persze nem tartott sokáig a magányom. Kifújtam a füstöt az ajkaim közül.
- Na, most éppen művészkedem - mormogtam Alf felé, amikor észrevettem, hogy felbukkant a törékeny alakja a szemem előtt. - Visz a flow, vágod...
Naplózva

Alfonz Baldron
Mardekár
*


II. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2022. 10. 09. - 14:35:11 »
+1

ne lökj el


2003. október 7.
Hill

Hill egyenesen elkerült. Az elmúlt napokban, mintha észre sem akart volna venni, előtte pedig sülve-főve együtt voltunk. Megfordult a fejemben, hogy talált valaki mást, aki idősebb, érdekesebb és talán még lány is. De most is, amikor megláttam, csak magányosan ácsorgott a kőkörnél. Gyűlöltem, hogy ennyire nyugodt, miközben én legszívesebben megragadtam volna a karját, hogy az arcába üvöltsem: Mi bajod van. Nem csak ennyit persze, bőven akadt folytatás a fejemben: miért mentél el, mikor leértem a reggelizhez? Miért nem vártál meg az órák után? Nem láttad, mikor integettem a folyosón?
Sóhajtottam.
Nem akartam lerohanni, mégis csak anyám levele lehetett eben a ludas. Mégis miért kellett éppen az évnyitó közepén ránk szabadítania a dühét. Igen. Elszöktem. Igen. Otthon hagytam a bájitalaimat és úgy vittek haza, hogy alig álltam a lábamon. Ez utóbbi nem volt Hill hibája kicsit sem. Én akartam erősnek tűnni és kibírni. Bírtam is, csak nem végig és ebből akkor ügyet csinált, mintha legalábbis megölni próbált volna Claus. Nem így volt. Valójában éppen ő volt az, aki végre életet adott.
Ezért mikor odaléptem, csak csendesen figyeltem az ajkai közül kiszökő füstöt. Azonnal felém fordult.
– Na, most éppen művészkedem – magyarázta, mintha valamiféle kibúvót keresne a közösen töltött időből. – Visz a flow, vágod…
Fogalmam sem volt miről beszél. Gyakorlatilag már hozzászoktam persze, hogy egyetlen szavát sem értem, ezért csak sóhajtottam egy újabbat és odamentem mellé, hogy én is a hátamat az oszlophoz támasszam, aminél áll. Pont elég kicsi voltam ahhoz, hogy elférjek mellette.
– Ötletem sincs, mire gondolsz. – Dünnyögtem és elnéztem a kastély felett játszó fényre. Szerettem a tanítás utáni délutánokat, valahogy olyan furcsán csendesek voltak egészen addig, míg el nem jött a vacsora ideje. Ott aztán, hirtelen megint mindenki energiához jutott.
Kicsit oldalra nyúltam, hogy megfogjam a kezét, ami ott pihent a teste mellett a hideg feleületen. Erőszakosan fűztem össze az ujjainkat, úgy hogy ne tudjon távolabb húzódni tőlem. Szerettem érezni a bőrét a bőröm alatt.
– Szakítani akarsz velem? – kérdeztem csendesen. A kezét néztem, az ujjaim finoman cirógatták a bőrét. Nem akartam, hogy ez véget érjen és bármilyen lánnyal megpróbáltam volna felvenni a harcot. Egyelőre azonban túlságosan féltem komolyabb érzéseket nyilvánítani. Még ott volt a gyomorgörcs, amit a kétségek okoztak. – Tudom, hogy nem ideális velem lenni és kicsit mások is vagyunk, de engem te teszel boldoggá, Hill. – Sosem mondtam ezeket így ki. A legnagyobb érzelemnyilvánítás egy rövid „szeretlek” volt Párizsban. Tényleg hálás voltam neki, hogy kiszabadított a kalitkából, amibe a családom zárt kiskoromban.
– Megértem, hogy a lányok szebbek… és minden… de én… én jobb vagyok. – Próbáltam valami hasraütésszerűen mondani. Valójában nem volt jó indokom arra, hogy velem maradjon. Én csak szerettem, nem voltam különösebben nagyszám, a külsőm persze csodás volt, de nem tudtam neki semmit sem adni, amit egy lány igen. Már kezdtem ezt belátni. Talán megkomolyodtam a nyáron.

Naplózva


Claus Hill
Griffendél
*


blah blah blah

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2022. 10. 10. - 18:32:57 »
+1

Bocs, majd máskor
~ 2003. október 7. ~


(csak félek)


Minden embernek hatalmában áll, hogy maga írja a saját sorsát. Aki ezt kitalálta az vagy beszívott, vagy pedig kibaszottul részeg volt. Senki sem képes sorsot írni. Ha Tod képes lett volna rá, akkor nem ölik meg az ostrom alatt, ha én képes lettem volna rá, akkor megkerestem volna az anyámat, hogy megkérdezzem miért hagyott el minket. Nagyobb erő rejlik a sorsban, mint hogy mi magunk irányítsuk. Mi csak döntünk, aztán vagy beszopjuk, vagy nem.
A fejemet nekitámasztottam a kőoszlopnak, a hátam nekiüttközött a hideg bőrének, miközben végigszaladt rajtam a borzongás. Meredten bámultam előre, a tó felé, túl a felhőkön, a horizonton túla, hátha találok ott valamit. Valamit, amivel megoldhatom, hogy ne öljék meg az apám. Vagy hátha eláthatok odáig, ahol most Tod volt. Valahol volt, az embernek halál utáni is lennie kellett, azon kívül, hogy örökös gondolatként az ember fejébe voltak zárva. Betegesen ragaszkodtam hopzzá, mintha nem akartam volna elengedni, de ez nem volt igaz. Cska megrémített a tudat, hogy el fogom felejteni. Elfelejtem a kócos haját, ami félig a szemébe lógott mindig, a mozdulatait, ahogy reggel álmosan a kakót szürcsölte otthon, vagy a hangját. A hangját akartam a legkevésbé elfelejteni. Elárulnám, ha elfelejteném.
Igazából modtanában kevesebbet volt velem a gondolata. Jó, nyilván agyaltam rajta, de Alf mellett csak élveztem, hogy az élet jó, és örültem annak, hogy éltem, hogy mellette lehettem. De reggel és este Al se volt velem, és most az anyja még messzebb küldte tőlem. Vagyis inkább én küldtem el magam tőle. Hümmögtem magamban egy Pink Flody dalt. A wish you were here szép volt. Olyan hangosan is hallgattam, hogy hátha Tod is meghallja, és örül a feje, hogy az öccsének megmaradt a fasza ízlése.
Aztán egyszerűen csak hagytam magam átfolyni egy másik dallamba, egy ritmusba, ami a fejembe szédült, és hagytam hadd vigyel el valahová, ahol nem volt semmi, csak a zene és a láthatatlan húrok, amik valahogy minden ember képesek voltak összekapcsolni egy-egy koncerten. És ezt imádtam a legjobban. Ha elfogytak a szavak, ott volt a zene. És most csak seígettt nem gondolkodni azon, hogy milyen szánalmas voltam. Beszartam egy levéltől, mert nem tudtam megvédeni az apám. Se Alfot.
Aki lassan és óvatosan kúszott be a szemem sarkába, de én csak makacsul bámultam a horizont mögé, miközben a cigimből lepottyant az elégett darab a kitaposott homokos földre, és elhalt a parázs is. Közben alf közelebb lépett hozzám, konkrétan mellém, és együtt fészkeltünk a kőoszlop erős oldalánál. Szerettem volna felé fordulni, megborzolni a tökéletesen belőtt haját, de nem csináltam semmit, erőszakoltam magam tovább is a horizont mögé.
– Ötletem sincs, mire gondolsz.
Az a fasza, hogy nekem sincs róla gőzöm. De igazából nem feleltem semmit rá. Bámultama felhőket. nem voltam egy filozofálgatós alkat, általában, csak elvoltam, ahogy a többi srác is. Aztán megéreztem, ahogy a törékeny ujjai összefűződtek az enyémekkel, de én nem mozdultam rá, hogy folytassam a megkezdett kézmozdulatát, és nem fejeztem be, csak álltunk ott ketten félbehagyott mozdulataink között az őszi szélben.
– Szakítani akarsz velem? - kérdezte, de én erre csak rápillantottam a szemem sarkából. Mégis mit mondhattam volna? Nem akartam, de az anyja azt akarta, én meg csak egy senki voltam, egy sárvérű valaki, aki megrontotta a kisfiát és el is rabolta Párizsba. Nem voltam biztos abban, hogy Alfnak egészséges velem lennie. inkább csak gyorsan a cigit a számba nyomtam egy szippantás után, mintha csak meg se hallottam volna a kérdést. De jó is lett volna viszonozni a cirógatást. De be voltam fosatva. Alaposan. Az apám maradt nekem az egész családomból. Akárhol is volt az anyám, élt-e vagy nem. Csak az apám volt.
- Tudom, hogy nem ideális velem lenni és kicsit mások is vagyunk, de engem te teszel boldoggá, Hill. Erre viszont zavarba esve köhintettem egyet. Alf viszont folytatta. - Megértem, hogy a lányok szebbek… és minden… de én… én jobb vagyok.
- Tudom - mormogtam előre felé nézve. Mert a felhőkön túl lehetett nézni a sodródó leveleket is a szélben. - De nem tehetek mást. Ez így nem tudom. Máshonnan jöttünk, csak ebbe bele se gondoltam. Nehézzé tettem neked, ennyi - dünnyögtem. nem akartam kinyögni, hogy az anyja megfenyegetett az apám életével. Gyáva alaknak éreztem magam, nem annak a laza srácnak, aki mindennek is az arcába röhög.
- Igazából egy senki vagyok, aki nem passzol hozzád, akármenynire is... érzem úgy, hogy több vagy nekem, mint amit most el tudnék neked mondani.
Ja, az ember ezért írt zenét. Meg dalszöveget.
- Nem akarlak kitépni a világodból úgy hogy ne sérülj meg.
Naplózva

Alfonz Baldron
Mardekár
*


II. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2022. 10. 13. - 08:58:15 »
+1

ne lökj el


2003. október 7.
Hill

A szívem a torkomban dobogott. Nem akartam, hogy kimondja, de tudtam, hogy ott lóg közöttünk már egy ideje. Ezért került el és ezért volt annyira más az egész közöttünk, pedig nekem még mindig ő kellett. Nem tudtam elképzelni, hogy mással legyek együtt... vagy őt mással lássam. Túl sok évig járunk még ide ahhoz, hogy ne kelljen szembesülnöm a lánnyal, aki utánam vele lesz.
- Tudom- mormogta, de nem nézett rám. A tekintete tétován elveszett a tájban, míg én csak őt néztem. A hajam megborzolta a szél, de most nem nyúltam oda, hogy megigazítsam a tincseimet. - De nem tehetek mást. Ez így nem tudom. Máshonnan jöttünk, csak ebbe bele se gondoltam. Nehézzé tettem neked, ennyi - folytatta a sejthető szavakkal.
Nyeltem egyet. Hagytam, hogy a könnyek végig siessenek az arcomon, elérjék az államat és lecseppenjenek a sárguló fűre. Nem akartam megszólalni, tudtam, hogy ez az egész a levéllel kezdődött az évnyitón. Az anyám túlzásba esett nyilván.
- Igazából egy senki vagyok, aki nem passzol hozzád, akármenynire is... érzem úgy, hogy több vagy nekem, mint amit most el tudnék neked mondani.
A szavai akadoztak, mint a gondolatok mélyen bennem.
- Nem akarlak kitépni a világodból úgy hogy ne sérülj meg.
Megtöröltem a szemeimet, kissé szipogtam. Normál esetben elfogadtam volna a szavait, de mostanra már régen sok dolog történt közöttünk. Sok. Fontos. Először is szerelmet vallottam neki, lefeküdtem vele, elmentünk együtt egy másik országba.
- Dehát szeretlek... - suttogtam csendesen. A hangom kicsit még rekedt volt. De nem engedtem el a kezét, csak még jobban szorítottam. Nem tudtam elfogadni, hogy nem úgy lesz, ahogy én akarom. - Szeretlek. - Ismételtem meg erőszakosabban, majd egy lépéssel elé léptem. - Megparancsolom, hogy szívd vissza! - mondtam és megütöttem a mellkasát, ahogy felnéztem a szemeibe.
Egy pillanatra csendben maradtam. Ösztönösen álltam lábujjra és finom csókot leheltem az ajkaira. Puha volt, csípősen cigiszagú... de ez volt Hill. Nem szerettem, hogy komoly. Nem tetszett ez.
- Mit tegyek, hogy velem maradj?
Naplózva


Claus Hill
Griffendél
*


blah blah blah

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2022. 10. 13. - 19:28:53 »
+1

Bocs, majd máskor
~ 2003. október 7. ~


(csak félek)


Nehéz volt ez a nap, főleg, hogy Alf elől se menekülhettem örökké. Igazából az lett volna  alegjobb, ha mondjuk tényleg kimondom azokat a szavakat, amiket az anyja akart. mégsem tettem meg, a szívem pedig kettészakadt, konkrétan. Szar volt, mert akartam Alfot is és azt is, hogy az apám életben maradjon. Nem ismertem anynira az aranyvérűek világát, de inkább maradtam annak a "sárvérű szarnak", aki eddig is voltam. Persze, nem mintha olyan jól le tudtam volna ezt a sértést nyelni. Az apám vére nem volt sárból, és bár lehet Tod azt mondta volna, hogy az anyánké igen... Amit úgyis megbánt volna, mint amikor a halálát kívánta... az övé se lehetett abból. Utáltam ezt a várdolgot, mintha az elbazsott 18. századba lettünk volna, ahol a csóró sose jöhetett össze a gazdaggal. Persze csóró voltam, egy kis lakásban éltünk, egy halom növénnyel, és még az álmaim gitárját se tudtam megvenni, maradt nekem az, amit Tod is használt. Mégis olyan elcseszett volt ez.
Szerettem volna a bátyám megkérdezni, hogy mégis mit csináljak, mit kezdjek ezzel a helyzettel, de nem dugta elő a fejét a felhők mögül, amiket olyan makacsul bámultam. A hülye, biztos rohadt jól érzi magát ahová került. Jól vagyok én itt, tesó, elvergődök harmad magammal, mit is számít neked, hm? ELnyomtam magamban egy sóhajt, miközben meredten néztem a távolt, azt a kis csíkot a messzeségben, ahol az ég teljesen leért a földre. Elég szép látvány volt, hiszen a Nap sem unatkozott, színekkel festette meg a fejünk felett az eget is. Alf pedig mellém ért, megfogta a kezemet. Én pedig makacsul, ezerszer is uralkodva magamon inkább mozdulatlan maradtam. Ha ránéztem volna, csak még jobban szerettem volna, ha ránéztem volna, elfelejtettem volna az apámat is. És azt nem tehettem meg vele. Ő volt egyedül nekem. Alf volt  amindenem, az apám pedig a családom.
Hogy keveredhettél ekkora szarságba, Hill? Nem mintha megbántam volna. Csak egyszerűen nem tudtam mit kezdeni ezzel. Úgyhogy kimondtam a szavakat, amiket nem is akartam. Mégis kimondtam, mintha ennek az egésznek véget akartam volna vetni. Pedig nem akartam. Nagyon nem akartam.
- Dehát szeretlek... - jelentette ki, miközben erősebben kapaszkodott a kezembe, mintha azzal visszahívhatta volna a szavimat. De azokat már kimondtam. - Szeretlek. Megparancsolom, hogy szívd vissza! - magyarázta, miközben szinte az arcába tudtam volna ordtíani, hogy HA? KOMOLYAN? Kétszer egymás után mondta nekem, hogy szeret. Álmodni se tudtam volna szebbet! De csak megráztam a fejem, hogy nem szívhattam vissza, Miközben Alf végül a szemembe nézett, én pedig kénytelen voltam az íriszeit bámulni. Meg akartam csókolni, de nem mozdultam meg. Helyette ő vont oda magához egy hosszú csókra, én pedig önkéntelenül lehunytam a szememet. Éreztem az ajkainak az ízét, és egészen bele tudtam volna feledkezni. Nem akartam Alfot bántani.
- Mit tegyek, hogy velem maradj? - kérdezte, mire én egy kicsit elfordítottam tőle megint a tekintetemet, majd inkább eldobtam az elhazsnálódott cigimet a fűbe és rátapostam. Úgy festett ott, a kőkörnél, mint egy oda nem passzoló darab. Szerencsétlenül.
- Semmit... - dünnyögtem aztán csak a zsebembe süllyesztettem a kezemet. Ott az ujjaim alatt kitapintottam a cigisdoboz, meg a pengetőm mellett az odagyűrt levelet. Ja, és volt itt még egy gemkapocs is, meg egy rágós papír. Meg öngyújtó, és egy radír. Hm. Ki kéne üríteni a zsebem. Szóval, a levél megzizzzent a kezem alatt. Felsóhajtottam, és kihúztam inkább onnan a kezemet, és beletúrtam a hajamba. A levél meg kipottyant a lábam elé.
- Öh, ez semmi extra, csak t'od, egy ilyen... szerelmes levél - nyögtem ki aztán csak felkaptam. Forgattam az ujjaim között, aztán sóhajtottam. Mekkora egy farok voltam én. Alfra lestem, aztán csak a kezébe nyomtam.
- Jó, nem az. Bocs. Az anyád írta nekem.
Naplózva

Alfonz Baldron
Mardekár
*


II. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2022. 10. 16. - 11:27:12 »
+1

ne lökj el


2003. október 7.
Hill

Nem engedhettem Hillnek, legyen szó akármilyen csinos lányról is, hogy lemondjon rólunk. Túl sok mindenen mentem át ahhoz vele, hogy csak úgy azt mondjam, a nyomorult kőkörnél állva, hogy vége. Párizs volt a mi közös menedékünk, ahol nem figyeltek a szüleim és kicsit kettesben tudunk lenni. Bár Hill mindig is marha idegesítő volt, lényegében vagy bagózott, vagy üvöltött... de mégis valahogy így szerettem meg.
Az a csók odaégett az ajkaimra szinte. Még éreztem a bizsergést, ahogy hátrébb húzódtam és a szemebei néztem. Nem is tudom mit hittem, hogy majd meggyőzöm ennyivel... de megint félre nézett. Olyan volt, mintha ezt már rég eldöntötte volna, nagyon határozottan, én meg nem tudtam már szembe menni vele.
- Semmit... - dünnyögte, ahogy benyúlt a zsebébe.
Csak nyeltem egyet. Gondoltam megint rágyújt és majd elmondja, hogy van valami új csaj a szokásosnak tűnő, makogó hangján. Én meg itt maradok magányosan... amíg a szüleim le nem szerveznek nekem is egy eljegyzést, mint a testvéreimnek. Az egyszerűbb út volt, hiszen nyilván nem érezném azt, hogy ennyire akarom.
Végül azonban nem újabb szál cigi kerül elő a zsebéből, hanem összehajtott papírdarab. Megforgatta az ujjai között, ahogy felém nyomta. Elképzelésem sem volt, mi lehet az. De házi feladatnak túl apró volt.
- Öh, ez semmi extra, csak t'od, egy ilyen... szerelmes levél - magyarázta.
Azonnal könnyek gyűltek a szemembe, ahogy a papírra pillantottam. Biztos egy lány adta neki, mert azok elmennek a koncertjére velem ellentétben. Sosem voltam ott egyiken sem, mert nekem csak ócska zaj volt, fájt tőle a fejem, a fülem és bár Hill mindig a zenéről beszélt - ha nem éppen a kviddics volt terítéken -, gyakorlatilag egy szavát sem értettem.
- Értem... - csuklott el a hangom. Nem értettem, miért dörgöli ezt az orrom alá... mármint eddig is tudtam, hogy nagyjából bármikor lecsaphatják a kezemről. De még is a kezembe tette a levelet, amire halk hüppögés szakadt fel a torkomból. Nem akartam látni, nem érdekelt, ki álmodozik még a kockás hasfaláról meg mit tudom én.
- Jó, nem az. Bocs. Az anyád írta nekem.
Erre hirtelen megálltam a sírásban és meggyűrtem a lapot. Csak azért nem bontottam ki, mert féltem, hogyha meglátom, darabokra tépem és nem lesz mit az arcába vágnom.
- Miért írt neked az anyám...? - kérdeztem. Már nem sírtam, csak a dühtől remegett a hangom, ami olyan könnyen váltotta fel a kétségbeesést, mintha soha nem is létezett volna. A mellkasának nyomtam a levelet, látni sem akartam...
- Miatta képes lennél velem szakítani?! - Csattantam fel aztán és szó szerint pofon vágtam Hillt. Így a levelet vagy megfogta, vagy odaesett közénk. - Komolyan, az anyám ennyire ijesztő? Hát jegyezd meg, Hill. Itt én vagyok a legijesztőbb. - A tenyerem lüktetett a fájdalomtól.
Naplózva


Claus Hill
Griffendél
*


blah blah blah

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2022. 10. 18. - 16:21:24 »
+1

Bocs, majd máskor
~ 2003. október 7. ~


(csak félek)


A csók talán az egyik legfájdalmasabb csókja volt az életemben. Persze, smároltam már másokkal is, csak azért mert szórakoztató volt, új vagy nem tudom, egyszerűen csak megtörtént. Nem volt nagy dolog, a rockzenészeket általában mindenki szerette csókolgatni, de amóta Alffal voltam nem is nagyon foglalkoztam a dolgoknak ezen részével. Elvoltam a  csókok nélkül is, amúgy is még jutottak a banda többi tagjára. Bár Charlie mostanában sokat volt morcos. Valahogy nem úgy alakultak neki se a dolgai. Meg nekem sem. Szar volt az ember beleélte magát a jóba, aztán puff. Történnie kellett valaminek. Volt egy bátyám, akit szinte bálványoztam, és puff. Hallottam ahogy eldőlt előttem, és néha még most is arra ébredtem, hogy a testének halk puffanása csengett a fülemben. Beleszerettél valakibe, puff. Tett róla az élet, hogy ne éld bele magad túlságosan. Valaminek mindig hibáznia kellett, és ha éppen nem volt semmi, hát akkor puff, elveszem inkább az életed. Legalább is így éreztem, ez történt Toddal is.
Szerettem Alf csókjának az ízét, forró volt, puha és kellemes aromájú annak ellenére, hogy azokat a borzalmas löttyöket itta. Lehet Nakernek volt igaza, aki mindig rá akart beszélni arra, hogy itassak Alffal teát, mert "rossz ránézni, hogy le van szedálva". Rávettem volna, talán, ha nem szartam volna be a levéltől. pedig rajta és az apámon kívül nem volt senkim. Persze, voltak haverok, meg azért népszerű gyerek is voltam, de nem volt az olyan... olyan mélyen kötött. És a levéllel elveszítettem, úgy éreztem nem csak a talajt a lábam alól, hanem az apám és Alfot is. Az embernek amúgy is két marka volt, nem tarthattam volna meg őket egyszerre?
Láttam, ahogy megdermedt a szerelmes leveles szövegemtől. Mekkora egy gyík voltam én, istenem, még jól bele is rúgtam. Faszom. Ez az egész fos teljesen kifordított magamból. Gondtalan akartam lenni, legalább is egy kicsit olyan gondtalannak látszódni, mint amilyennek mindenki ismert, azon kívül, hogy a bátyám még mindig hiányzott. Most biztos felkapott volna a derekamnál fogva, hogy a földhöz vágjon, milyen hülye is voltam. Vagy csak barackot nyomott volna a fejemre. Mocskosul hiányzott még az is. Persze aztán cska kiböktem, hogy mi ez a szarság. Ettől meg Alf szinte olyan elemi erővel csapott át olyanba, mint akibe beleállt az ideg, hogy egyenesen rémisztő volt.
- Miért írt neked az anyám...? - kérdezte mire megköszörültem a torkomat, és beletúrtam a vörös tincseimbe, kissé elnézve a feje felett, mert mondjuk az ég nem hányt félelmetes szikrákat, mint Alf szeme.
- Hátööö. Nemtom. Biztos annyira kedvel, vagy mi - dünnyögtem persze ironikusan és megvontam a vállamat is hozzá, de aztán Alf szinte beledörzsölte a szép erős mellizmomba a levelet.
Miatta képes lennél velem szakítani?! - ordította le az arcomat, és után olyan erővel törölt képen, hogy egy pillanatra megszédültem és csillagokat is láttam. Baszki, kicsi a golymók de erős. Hűha, tököm. Au. Au.
- Komolyan, az anyám ennyire ijesztő? Hát jegyezd meg, Hill. Itt én vagyok a legijesztőbb.
- Vettem észre, banyek. Hallod, miből vagy te, kőből, vagy mi? - dünnyögtem és a kissé megduzzadt arcomat dörzsölgettem. - Jó, megérdemeltem, oké... Egyébként meg ha már itt tartunk, az anyád igen is befosatott! Azt írta, megöli az apámat - magyaráztam, miközben ráemeltem a tekintetemet és sóhajtottam.
- Faszom, nem bírom - tettem hozzá, majd ha akarta ha nem odahúztam magamhoz, hogy megöleljem. Eddig bírta az akaratom, a közelébe akartam lenni. - Nem akarlak elveszíteni...
Naplózva

Alfonz Baldron
Mardekár
*


II. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2022. 10. 20. - 11:15:11 »
+1

ne lökj el


2003. október 7.
Hill

Nem elég, hogy az előbb még Hill forgatta a kést a szívembe, már anyám levelének tényével kellett megküzdenem. Jobban örültem volna, ha valahol kettesben vagyunk s nem a kőkörnél, ahol újra meg újra diákok tűntek fel. Nem szerettem, ha az érzéseimet mások látják, most viszont sírni tudtam volna, vagy éppen apró darabokra tépni a levelet. Ehelyett azonban Hill vágtam úgy pofán, ahogy megérdemelte. Komolyan... az anyám szánalmas fenyegető levelére pattant úgy rá, mintha muszáj lenne.
- Vettem észre, banyek. Hallod, miből vagy te, kőből, vagy mi? - kérdezte. Ujjai a duzzadt arcát dörzsölgették, ám én elégedetten bámultam a vörös foltot. Ha ez kell ahhoz, hogy józan eszéhez térjen, hát én bármikor szívesen leboxolom.
- Ne legyél már ilyen töketlen. Okkal kaptad.
- Jó, megérdemeltem, oké... Egyébként meg ha már itt tartunk, az anyád igen is befosatott! Azt írta, megöli az apámat - sóhajtott egyet. A tekintetünk találkozott. Pontosan tudtam, miért olyan elemi kérdés neki ez. Párizsban sokat beszélgettünk, mesélt az életéről, hogy mennyi embert veszített el és csak az apja maradt neki. - Faszom, nem bírom- csattant fel, mielőtt még válaszolhattam volna. Megragadott és odahúzott magához, én pedig átöleltem. Az ujjaimat a tarkójánál hullámzó, apró tincsek közé fúrtam. Ez volt talán életem leggyönyörűbb pillanata. Minden félelme ellenére engem választott. Ezért végtelenül hálás voltam neki... de nem érdemelte meg, hogy ezt kimondjam. - Nem akarlak elveszíteni...
Egy pillanatig hallgattam.
- Az anyám azért fenyegetőzik, mert aggódik. Anya. Ez a dolga... de miért is egy tizenhárom éves bölcsebb nálad? - kérdeztem. Elhúzódtam tőle és a szemébe néztem, de azért az érintésemet nem vontam meg tőle. - Amikor visszaértünk Párizsból, nem voltam annyira jól. Ezért küldte a rivallót is. Egész nyáron azt üvöltözte, hogy meg is halhattam volna. - Tettem hozzá. Hillt ezekbe a dolgokba nem avattam be. Nem volt egész egyszerűen értelme.
- Ne aggódj. Apukádnak nem lesz baja. - biztosítottam róla. - Beszélgetek erről anyámmal. De te is ott lehetnél.
Naplózva


Claus Hill
Griffendél
*


blah blah blah

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2022. 10. 21. - 10:40:45 »
+1

Bocs, majd máskor
~ 2003. október 7. ~


(csak félek)


Nem akartam, hogy véget érjen, mert azt hiszem ez a mély kapcsolat köztem és Alf között Párizsban alakult ki. Talán sok hülyeséget csináltam, a végén tényleg kiültem a szállodánk tetejére, még akkor is, ha az elején olyan rohadtul ellenkezett. Igazából beszélgettünk is, meésltem arról, hogy hiányzott a bátyám, meg hogy az anyámról nem is tudtam semmit. Alf persze tudta, hogy a családom már csak az apámból állt, én mégsem osztottam meg vele a levelet, amitől úgy beszartam, mintha egyenesen egy pisztolyt tartottak volna az arcomba.
Még sajgott az arco, sőt talán még egy kicsit be is dagadt. Oké, megérdemeltem, de azért tényleg okkal ijedtem meg,. Még Alf is sárvérűnek hívott az elején, és nyilván a legtöbb aranyvérű semmibe se vett minket, akik amúgy ugyan úgy tudtak varázsolni, mintha nem is ez számított volna, hanem hogy honnan jöttünk. A mágia nem születhetett ok nélkül sima családok gyerekeibe se, nem? Kibaszott különlegesnek kéne tartaniuk de nem, mi csak fosnyákok voltunk. De nem is érdekelt már, azt hiszem a háború után nem is akartam annyira ezzel foglalkozni. Csak most mégis egy ideges nő fenyegetőzött úgy, hogy amúgy egy tök híres családból származott én meg az ő gyerekét téptem ki éppen a szíve közepéből.
- Ne legyél már ilyen töketlen. Okkal kaptad. - Felhorkantam, miközben még egyszer-kétszer megtapogattam az arcomat, Nagyjából olyan vörös lehetett, mint a hajam. Még jó, hogy ma nem volt koncertünk, hogy néztem volna ki rajta, duzzad pofával, mert biztosan nem mentem volna emiatt a Gyengélkedőre. Oda csak akkor tudtak bedugni, hogy ha már éppen nem is voltam a tudatómnál, mert nem tudom. Nem szerettem azt a helyet.
Inkább csak fogtam, és odahúztam magamhoz, egy hosszú bújós ölelésre. Nem akartam elveszteni őt egy hülye, fenyegetőző levél miatt, ami amúgy eléggé hatásos volt és életszerű, mert hát én kinek is számítottam még? Mindegy, ha másnak nem is számítottam, a nyomi kis életemmel, legalább nekem számított Alf. Mert tényleg számított. Csak öleltem magamhoz, és nem érdekelt hirtelen még az előbbi levél sem, csak belélegeztem a kellemes illatát, és jól esett, hogy az ujjait a hajamba fúrta, és átölelt. Nem is nagyon vártam tőle nagyvonalú szavakat, így is elég visszajelzés volt ez tőle. Meg persze tuti mérges volt rám még. De ettől volt vele olyan vicces és szórakoztató lenni.
- Az anyám azért fenyegetőzik, mert aggódik. Anya. Ez a dolga... de miért is egy tizenhárom éves bölcsebb nálad? - kérdezte, én meg csak megvontam a vállamat.
- Nem tudom, ezek az anya dolgok idegenek. Amúgy meg azért te vagy a bölcsebb, mert én vagyok a lazább. Nehogy elund magad - tettem még hozzá, és elvigyorodtam, ahogy a szemembe nézett, kissé elhúzódva.
- Amikor visszaértünk Párizsból, nem voltam annyira jól. Ezért küldte a rivallót is. Egész nyáron azt üvöltözte, hogy meg is halhattam volna - magyarázta Alf, mire én felvontam a szemöldökömet. Azt tudtam, hogy löttyökön élt, meg minden, és valahogy ez nem tűnt egészséges dolognak, de anynira nem gondoltam, hogy ez komoly lenne.
- Ó. Legközelebb majd elrabollak egy kicsit tudatosabban, rabollak el, vagy mi...- dünnyögtem, és kissé gondterhelten pislogtam végig rajta. Nem tudtam róla sok mindent, a nyár többi részében, és csak a Nagyteremben találkoztunk először.
- Ne aggódj. Apukádnak nem lesz baja. -Kissé kétkedve pilsogtam rá, de aztán sóhajtottam egyet. Csak nem lesz, csak nem olyan pszichopata mindenki, mint amilyenek a háború alatt voltak - Beszélgetek erről anyámmal. De te is ott lehetnél.
Erre szabályosan félrenyeltem, és beleköhögtem Alf ercába. Hirtelen nem is tudtam mit mondjak. Oké, hogy elsimítjuk az ügyet, de hogy ezzel a nővel én találkozzak. Hendrix seggére!
- Hogytesssék? De hát én csak egy parazst vagyok, hallod. Mégis mit mondjak neki? Hogy bocs, hogy éppen lefeküdtem a fiaddal, de azért ettől még ne öld meg az apám, vagy mi? Azér, nem t'tom, nem lehetne, hogy csak írjak neki egy dalt? - kérdeztam, és beletúrtam a hajamba. Persze nem lehettem ilyen gyáva fos.
- De akkor csak te beszélsz én meg csendben hallgatok?
Naplózva

Alfonz Baldron
Mardekár
*


II. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2022. 10. 22. - 16:50:08 »
+1

ne lökj el


2003. október 7.
Hill

- Nem tudom, ezek az anya dolgok idegenek. Amúgy meg azért te vagy a bölcsebb, mert én vagyok a lazább. Nehogy elund magad.
Hill szavaira sóhajtottam egyet. Mármint tudtam, hogy anya nélkül nehéz lehet... és sok mindenből kimaradt. Azonban klasszikus anya-fia kapcsolatom nekem sem volt. Mindig le voltam passzolva a dadusomnak és egészen apró koromban utána sírtam. A szülői dolgok olyan furcsán hidegek egy aranyvérűnél. Van egy fajta távolságtartás, de szép lassan még is megértettem, hogy anyám a maga kitekert módján tényleg szeret engem és értem teszi, amit tesz. Túlságosan is értem, anélkül, hogy megkérdezné, én mit szeretnék. Ezért is szerettem volna megbeszélni vele a dolgokat úgy, hogy Hill is ott van velem. Ha megismerné, talán nem utálná.
- Hogytesssék? De hát én csak egy parazst vagyok, hallod. Mégis mit mondjak neki? Hogy bocs, hogy éppen lefeküdtem a fiaddal, de azért ettől még ne öld meg az apám, vagy mi? Azér, nem t'tom, nem lehetne, hogy csak írjak neki egy dalt? - háborodott fel. Nem is mondtam semmi rosszat, nem is volt hülyeség... de Hill persze nem értette, miért lenne fontos ez. Amíg nem ismerik meg, csak valakit látnak benne, aki elrabolt a hálóból és belevitt valami nagyon veszélyesbe. De talán, ha nem idiótán viselkedne egy fél percig, mások is látnák, hogy szeret engem.
-  Hill. Szedd már össze a golyóidat - közöltem hűvösen. Nem is értettem, mitől fél... mármint, ha mi vagyunk ott, nem az apját, hanem őt fogják leátkozni.
- De akkor csak te beszélsz én meg csendben hallgatok?
Megráztam a fejemet, de végül megint beletúrtam a hajába. Odahúztam magamhoz egy pici puszira. Még azt is imádtam, hogy ilyen közel van.... legalább nem akart elmenekülni az új, és mint kiderült, nem is létező szerelméhez. Velem akart lenni, mégis csak rábólintott végül a nagy tervemre.
-  Muszáj lesz. Ha megismer, nem lesz olyan ellenséges... - sóhajtottam fel, ahogy elhúzódtam. - És ha ügyes leszel... - kacsintottam rá és kicsit hátrébb léptem tőle, zsebre dugtam a kezeimet. Szerettem, hogy nőtem kicsit, ezért már nem kellett kitörnöm annyira a nyakamat, hogy felnézzek rá. Na persze, így is magasabb volt, de próbáltam nem figyelembe venni a dolgot. -  Megyek és írok neki levelet.
Naplózva


Claus Hill
Griffendél
*


blah blah blah

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2022. 10. 26. - 09:14:32 »
+1

Bocs, majd máskor
~ 2003. október 7. ~


(csak félek)


Hülyén éreztem magam. Nehéz volt ez, és nagyjából semmit sem tudott elbizonytalanítani, mert nem voltam egy beszari alak amúgy sem. Semmi se riszatott meg, még a pókoktól sem féltem, meg az ilyen undorító bogaraktól sem. Inkább viccesek voltak, meg még viccesebb volt a lányok öltözőjébe becsempészni a kviddic meccsek előtt, vagy esetleg az órára. Szívesen fogdostam össze őket is, egy százlábú se okozott nekem traumatikus élményt. Egyszerűen csak attól féltem, hogy magam maradok. Mármint úgy magamra maradok, hogy se testvérem, se anyám és se apám. Talán ez volt életem legnagyobb félelme. Az unalomtól való félelem már nem kísértett annyira, mindig feltaláltam magam, már csak azért is, mert szórakoztató volt kiakasztani Alfot.
Viszont egy kissé megint csak elbizonytalanított ez a dolog az anyjával. És ha békává változtat? Mármint nem bánnám, hogy ha Alf csókolna meg cserébe, de nem akartam béka lenni, az tré volt, és mostanában már senki nem is tartott varangyot a suliban, mert gáz volt. Nagyon-nagyon gáz volt. De mégsem akartam, hogy Alf valami beszarninak gondoljon, mert nem voltam az, csak egyes témákban inkább bizonytalan. Főleg hogy nem akartam jó pofát vágni az anyja előtt, miután az apám életével fenyegetőzött és sárvérűzött, meg mit tudom én. Ezt azért még most is zokon vettem. Nem voltam más, mint a többiek, csak csóróbb, és semmi giccses családfával nem rendelkeztem, egyszerű emberek voltunk, a szó szoros értelmében, és még a testvéremet is elvették tőlem emiatt a faszság miatt. Éreztem magamban a dacot a bizonytalanság mellett. De Alf kérte. Én meg szerettem volna, ha tudja, hogy fontos nekem. Szóval oké, akkor megyek az oroszlán barlangjába.
- Hill. Szedd már össze a golyóidat - közölte nyersen Alf, mire csak felhorkantottam, és inkább egy újabb szál cigit dugtam a számba, amit egy fekete öngyújtóval gyújtottam meg. Nem nagyon voltam mágia praktikus, de ezek a sárvérűek már csak ilyenek, nem?
- Totál összeszedettek, meg is mutatom őket neked - vágtam vissza és elhúztam egy laza mozdulattal összeborzoltam a hajamat is, miközben hosszan kifújtam az orromon a cigaretta füstöt, ami közénk kúszott és tökéletesen beleillett ebbe az őszi tájba. Aztán Alf megint közelebb húzott magához, és az amúgy is összekócolt hajamba beletúrva megpuszilt, de ha már ott voltam kicsit hosszabbra nyújtottam ezt a pillanatot kettőnk között.
- Muszáj lesz. Ha megismer, nem lesz olyan ellenséges... - magyarázta. Csak felhorkantottam, és azon gondolkodtam milyen rosszaságot lehet vajon csinálni egy aranyvérű kastélyban. Ezek midnig olyan nagy plccon éltek, nem? Olyan meseszerű kastélyokban, vagy várakban. Vajon volt kacsalába is? Ez a gondolat kissé bizarr volt, egyébként, de nagyon adnám. Bár egyáltalán nem volt Alfos.
- Jól van, majd előadom a tök vagány csávót a gettóból, és nem fog tudni nekem ellenállni - húztam ki magam olyan nagy büszkén, és elvigyorodtam. - Lazán tolom majd - bólogattam hozzá. Megjátszani úgysem fogom majd magam, az nem volt stílusos. Ahogy ellépett tőlem megnéztem magamnak jobban. Kicsit nőtt, és jól állt neki.
- És ha ügyes leszel... - tette hozzá sokat sejtetően, mire felvontam a szemöldökömet.
- Hé én most is kibaszottul ügyes vagyok - pislogtam rá ártatlanul. - Meg is mutathatom - kacsintottam rá, miközben ő hátraarcot vágott, hogy levelet írjon. Ja, mintha az olyan sürgős lett volna. Persze követtem, lazán zsebredugott kézzel, cigaretta csíkot húzva magam után.
- Jobb ötletem van most a levélírásnál - paskoltam meg a fenekét, ahogy utolértem, és persze hogy kívántam már egy kis kellemes együttlétet, ha már olyan sokáig megvontam azt magunktól. - Lehetne egy előjutalom
Naplózva

Alfonz Baldron
Mardekár
*


II. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2022. 10. 27. - 11:11:53 »
+1

ne lökj el


2003. október 7.
Hill

- Totál összeszedettek, meg is mutatom őket neked - jegyezte meg Hill, ám válasz helyett inkább csak újabb csókban forrtam vele össze. Szerettem az ajkait az enyémeken érezni, mert megnyugtatott, hogy mégis akar. Kegyetlenül próbált ellökni, de nem ment neki igazán jól. Valahogy éreztem, hogy ez nem lehet igaz. Belé tudtam volna kapaszkodni minden áron.
Ezt akartam megmutatni anyámnak. A boldogságot, amit éreztem. Bár kimutatni sosem tudtam jól, de Hill mellett másnak éreztem magam. Nem csak a srácnak, akit kisbabaként megmérgeztek. Erősebb voltam, felszabadultabb. Ezért, mikor újra éreztem az ajkaimon az ízét és kicsit hátrébb léptem tőle, felvetettem, hogy ismerje meg a szüleimet.
- Jól van, majd előadom a tök vagány csávót a gettóból, és nem fog tudni nekem ellenállni - egyezett végül bele a tervembe Hill. - Lazán tolom majd.
Na azt pont nem kellett volna. Persze nem szükséges, hogy meghazudtolja magát, de jó lett volna, ha nem valami földönkívűli nyelven beszél a szüleimhez, ahogy gyakorlatilag hozzám is szokott. Én elvagyok csak a bámulásával, helyes és izmos is. Nem kell ahhoz értelmesen csevegni, hogy meglegyünk.
- Hé én most is kibaszottul ügyes vagyok - pislogott rám megjátszott ártatlansággal. - Meg is mutathatom- tette hozzá. Addigra már elfordultam tőle, minél előbb túl akartam lenni a bagoly megküldésén. Ez is csak egy letépendő ragtapasz volt azért, hogy végre teljesen együtt lehessünk.
- Hill ne most... - Mondtam. Az utam egyenesen a bagolyházhoz vezetett volna. Hill persze nem fogta fel, miért teszek így, ezért volt még képe fenéken paskolni, ahogy beért néhány lépést követően.
- Jobb ötletem van most a levélírásnál - jegyezte meg, na nem, mintha az nem lett volna sejthető. De a saját hülyeségének köszönhette, hogy megfosztotta magát tőlem. - Lehetne egy előjutalom.
Felhorkantam, de nem lassítottam le.
Az elő jutalom éppen olyan szó volt, amit nem tudtam értelmezni. Miért kapna bárki is azért valamit, amit nem is tett meg?! Sóhajtottam egyet és megráztam a fejemet, majd a lejtőhöz érve kirajzolódott a délutáni napfényben a bagolyház alakja.
- Értem, hogy rajtad van a görcs, de várj már egy kicsit... - morogtam rá. - Itt van valahol a nővérem baglya. - Tettem hozzá és benyitottam a kis épületbe. A huhogás megtöltötte a teret. A tekintetem Aerith madarát kerestem, ahogy dekadensen ücsörög valahol.
- Van pennád?
Naplózva


Claus Hill
Griffendél
*


blah blah blah

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2022. 10. 30. - 20:57:32 »
+1

Bocs, majd máskor
~ 2003. október 7. ~


(csak félek)


Alf minden erőfeszítésem ellenére robogott a bagolyház felé, pedig nekem sokkal-de sokkal jobb ötletem volt annál, hogy lebeleket írogassunk. Igazából alig jártam fel oda, legfeljebb csak akkor, amikor büntetőmunkát kaptam a tanároktól, és sepregethettem a bagolyszart. Nem mintha nem csináltam volna más akkor se, a seprűvel például gitároztam, mindenki nagy örömére. Amúgy is utáltam ezt a helyet, féltem, hogy eltaknyolok a sok fosban, ami ott fogadott. Szeirntem direkt nem takaríttatták ki ezt a házimanókkal, mert jó lesz az a diákokat szívatni.
Már messze jártak a gondolataim attól, hogy milyen nyomott voltam és depresszív a levéltől. Tod nem volt velem, sőt  alehető legmesszebb járt, de sokszor kaptam magam azon, hogy én amúgy még most is benne akartam támaszt keresni. Apának meg meg akartam mutatni, milyen rohadtul felnőttes voltam otthon. Még azért is büszke volt, hogy mennyit túlóráztam, csak mert meg akartam pattanni a csávóval, aki bejött nekem egy flancos párizsi szállodába. Most komolyan, ezért kinek az apja lenne büszke? Az enyém kibazsott menő volt, és nem akartam hagyni senkinek, hogy szidják, vagy bántsák őt.
- Értem, hogy rajtad van a görcs, de várj már egy kicsit...  Itt van valahol a nővérem baglya - magyarázta én meg csak mormogtam az orra alá. A helyet megtöltötték a huhogások, szinte már régi haverként üdvözöltek a baglyok. Nekem nem volt baglyom csak egy macskám, Fahéj, akit amúgy amióta betettem a llábam az iskolába alig láttam. Mintha nem is lett volna, folyton csajozott, biztos valahol. Csoda, hogy nem rohangáltak itt a kölyökmacskák.
- Á, igen az a nagyon pöffeszkedő hóbagoly az, ha jobban megnézed tök olyan, mint a tesód - böktem előre felröhögve, és a bagoly éppen ránk pislogott, szinte királynői pózban várt minket, hogy odaérjünk hozzá, kidüllesztette a mellét, mintha valami roppantul fontos feladatot kellene rábízni. De mondjuk nem különbözött Aerithtől, az a csaj is állandóan fontoskodott, ha nem éppen ölte Monstrot, vagy éppen smárolt vele valahol.
- Van pennád? - kérdezte, mire jelentsségteljesen ránéztem. Nem tudom, ki kellet volna hagynom, ez egy eljárt poén volt, de egyszerűen imádtam a beteg perverz humort és el is vigyorodtam, miközben kihúztam magam.
- Tudod, hogy az én pennám mindig bevetésre kész - jegyeztem meg és megint jót röhögtem magamon, de közben azért beletúrtam a zsebembe. - Hmm, mi van itt - turkáltam, és elkezdtem kiüríteni a tartalmát. Kipakoltam a gyufás dobozt, ami nem is tudom miért volt nálam, az öngyújtómat, a cigimet, a pengetőmet, gyűrött - és tiszta - zsebkendőket, egy maradék fánkot az ebédről... és sok-sok vackot.
- áhá! - kiáltottam fel diadalittasan és győzedelmi pózban tartottam Alf felé a nagyjából 7-8 centis, agyon hegyezett grafit ceruzámat. - Na, tessék, ezzel is tökéletesen lehet levelet írni - nyújtottam felé, és rendkívül elégedett voltam magammal. Aztán mögé léptem, hogy a válla felett kukkoljam, ha írni kezdett, hogy mit írt.
- És mit írsz neki? Vacsora a Három Seprűben, este nyolckor?
Naplózva

Alfonz Baldron
Mardekár
*


II. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2022. 11. 02. - 10:02:04 »
+1

ne lökj el


2003. október 7.
Hill

A bagolyház szokás szerint csúszott, na nem annyira, mint egy nyírkosabb téli napon, de azért a bagolyürülék most is gusztustalanul vastagon borította a talajt. A nővérem baglya persze az alsóbb részeken helyezkedett el. Fehér tolla, büszke tekintete azonnal elárulta, hogy egy dívával van dolgunk, mert ízig-vérig Baldron volt ő is.
- Á, igen az a nagyon pöffeszkedő hóbagoly az, ha jobban megnézed tök olyan, mint a tesód - közölte röhögve Hill. Na, nem mintha nem érezhette volna, hogy abszolút nem humoros. Nem érdekelt, én tényleg csak túl akartam lenni ezen, sínre tenni az ügyünket.
A zsebembe túrtam. Egy darab pergamen volt nálam legfeljebb, ami véletlenül maradt meg egy házidolgozat aljából. Azt ugyanis gondosan lenyestem, hogy szép, igényes munkát adjak le. Nem is volt nagy dolog, Mágiatörténet lényegében, amit némileg még élveztem is Thompson professzor előadásában.
- Tudod, hogy az én pennám mindig bevetésre kész - röhögött fel ismét. N-E-M-H-U-M-O-R-O-S. Nagyjából ez volt az arcomra írva, ahogy  végig néztem rajta.
- Csak egy percig... nem tudnál normális lenni?- kérdeztem sóhajtva. Közben néztem ahogy a túlzottan is szűk nadrágja zsebében turkál. Kizárt dolog volt, hogy abban elférjen egy penna, hacsak nem valami mugli vacak.
- Hmm, mi van itt - magyarázott. Gyufa került elő, meg öngyújtó, meg vackok és taknyos zsebkendők, ja meg megposhadt kaja.
- Fúj. - Jegyeztem meg fintorog. - Ráférne egy fertőtlenítés a zsebedre. - Tettem hozzá és ott ácsorogtam a pergamendarabbal, míg ő nagysága kutakodott.
- áhá! - Kiáltott fel végül és valami apró ceruza került elő. - Na, tessék, ezzel is tökéletesen lehet levelet írni.
Természetesen nem nyúltam a ceruzáért.
- És mit írsz neki? Vacsora a Három Seprűben, este nyolckor?
- Hill. Te komolyan ennyire irdatlanul hülye vagy? Anyámat akarom meggyőzni, hogy fogadjon el, erre ceruzával írjam meg a levelet? Ráadásul ezzel a vacakkal? - Elvettem tőle és eldobtam a baglyok közé. Azok huhogással jelezték az elégedetlenségüket.
Sóhajtottam egyet és visszagyűrtem a zsebembe a pergamendarabot. Aztán mély levegőt véve megindultam kifelé a bagolyházból.
- Majd elküldöm holnap... - tettem hozzá morcosan.
Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 10. 16. - 08:50:44
Az oldal 0.156 másodperc alatt készült el 42 lekéréssel.