Kastélypark

Éjszakai párbaj



2002. március 17., hajnali két óra környéke

Demelza

Tanárnak lenni... világéletemben erre készült, hisz apja, nagyapja, s dédapja is ezt a hivatást űzte. Mindig úgy érezte, kiváltság másokat tanítani... Megtiszteltetés volt, és az ezzel járó tiszteletet már-már természetesnek vette a Godrikon. Az egyetemisták között is érték természetesen incidensek, nem várt izgalmak, stresszes pillanatok, de olyan, mint amit most, Demelza társaságában élt át, sohasem.
- Meghiszem azt! Megedzenek minket… ezek… a kölykök... - szuszogta mellette Miss Digby futás közben, és Dawson akaratlanul is elmosolyodott. Bizony, volt ebben az egész helyzetben valami végtelenül komikus, ahogy szaladtak az elkanászodott diák után. Talán épp ez az ironikus érzés tehetett arról, hogy nem vette elég komolyan a helyzetet, és végül Wilson átkának áldozatává vált. A hűs, kemény föld nem bántotta, tulajdonképpen nem esett semmi komoly baja, csak... a becsületén esett némi csorba. Soha nem hitte volna, hog egy tinédzser ilyen ravasz módon képes lefegyverezni. Hiába, bele kell még tanulnia ebbe az új szerepbe. Roxforti tanárnak egészen más lenni, mint az Akadémia oktatójának, ez most már tiszta sor.
Bár szólni nem tudott, megkönnyebbülve látta, hogy Demelza nem futott a veszedelmes mardekáros után, és azt is hallotta, hogy valaki másnak viszont sikerült fülön csípnie a fiút. Kolleginájának köszönhetően nem kellett túl sokáig ebből az igen passzív testhelyzetből szembesülnie az eseményekkel, mert a professzor asszony csakhamar felszabadította szorult helyzetéből.
- Kutya bajom! Köszönöm Demelza - mosolygott hálásan a boszorkányra, s közben nem tudta nem észrevenni, milyen gyönyörűen csillan meg a holdfény Miss Digby fehér bőrén, s milyen varázslatos látványt nyújt, ahogy az éjszaka finom fuvallata incselkedve táncra hívja vörös tincseit. Talán az illőnél egy pillanattal tovább időzött Miss Digby vonásainak csodálatával, ezért lehetett, hogy nem nyúlt időben a tanárnő segítő keze után... de aztán ha akart, se tudott volna így tenni, mert valami kis baki folytán aztán kollégája rajta kötött ki.
- A házimanóba! Elnézést... - nevetett kissé zavartan Demelza, mire Dawson is hangosan elkacagta magát. - Semmi gond... - felelte hasonlóan pironkodva Hamox is, majd mikor Miss Digby legördült róla, maga előtt is alig tudta leplezni csalódottságát. Őszintén szólva igazán nem zavarta volna, ha egy kicsit tovább időzik rajta Demelza... de ezt a gondolatát persze a világért sem osztotta volna meg vele hangosan. Közben Miss Digby a csillagokba feledkezett, és Dawsonnak is el kellett ismernie, hogy nagyon szépen csillognak a sötét égbolton, de... ő valami egészen mást figyelt. - Valóban gyönyörű... - mondta halkan, oldalra fordítva fejét.
- aaaz égbolt ilyenkor - fejezte be mondandóját, mely közben ismét Demelza holdfényben úszó arcát kémlelte. A meghitt pillanatnak aztán túlságosan hamar szakadt vége, amikor a segítségükre siető auror közölte, hogy az igazgatónő elé viszi a két bajkeverőt.
- Egy teát esetleg? A nagy ijedelemre… - vetette fel az ötletet Demelza, miközben Dawson hitetlenkedve figyelte a jelenetet, amint az auror a vállán cipelte az ájult griffendéles diákot.
- Az igazán jól esne most... remek ötlet - válaszolta döbbent arccal, majd felpattant és ezúttal ő nyújtott segédkezet Demelzának. Ha a boszorkány élt vele, úgy egy mozdulattal felhúzta a földről, majd szép lassan megindult a tanárnő mellett a kastély felé.
- Mondja csak... gyakran él át hasonló kalandokat? Tényleg, mióta is tanít itt, a Roxfortban? - kérdezte kíváncsian, menet közben lazán megmozgatva karját, lábát, nyakát, hogy a korábbi zsibbadást végleg kiűzze megmerevedett tagjaiból.
- Van kedve elmesélni, hogy mi szél hozta ide annak idején?

Párbaj
2002. Március 17. Hajnal
To mr. D.

Hát nem unatkozunk, azt meg kell hagyni. Kicsit eltávolodik ez az egész Wilson ügy, és meg is oldódik, így lazíthatunk. Meg azért is, mert az egyikünket a padlóra küldte az a megátalkodott kölyök, a másikunkat… meg az egyikünk.
- Kutya bajom! Köszönöm Demelza.
Kedvesen, szerényen mosolygok, mert hát nincs sok minden, amit köszönhetne, ha csak az nem, hogy nem hagytam itt vadkempingezni mozdulatlan addig, míg valaki erre jár, és feloldja az átkot. Lehet, hogy az a valaki legalább nem borult volna rajta át. De legalább humoránál volt, mindannak ellenére, ami az imént történt, és ez jó jel.
- Semmi gond…
Furcsa hangszínt vélek ebben felfedezni, és az az oldalpillantás, ahogy egymásra sandítunk… Inkább a csillagokban gyönyörködöm, és közben arra gondolok, hogy nem is különbözünk olyan sokban azoktól, akiket nevelnünk kéne itt. Épp csak mi már megtanultuk elfogadni ezeket a képtelen helyzeteket és érzéseket. És megtanultunk rajtuk uralkodni… Vagy méltósággal engedni. Egy kicsit.
- Valóban gyönyörű… aaaz égbolt ilyenkor.
Furcsa pillanat ez, egy kicsit újra diáknak érzem magam. Feltámad egy kis szikra, nem több egy csillag fényénél, csak hogy nem is fenn van a fejünk feletti fekete égen, hanem inkább itt, a somolyogva összefonódó szempárokban. Jó is, hogy megjelenik az az auror. Igazán nem illene ilyen éretlenül viselkednem. De aztán rájövök, hogy az illemet inkább félre teszem, mert az unalmas. Különben pedig csak teázni hívtam a nagy kaland után, nem pedig piálni és egy még nagyobb kalandra… Remélem. De igent mond…
- Az igazán jól esne most... remek ötlet.
Somolygok kedvesen, és próbálok az arckifejezésemmel nem vitatkozni a jelzővel. Lehetne ez épp egy remek ötlet, kollegális kedveskedés, és annak is kéne maradnia. De épp ezért, veszélyes ötlet is, nem csak remek. Az auror minden esetre roppant kevés együttérzéssel, sőt inkább kárörvendően eltávolította a rendzavaró kölyköt a környékről, így nekünk sincs már semmi okunk maradni.
Hálásan fogadom el a segítő kezet, ráfonom az ujjaimat az övére, és már talpon is vagyok, meglepően könnyeden. Nem kifejezetten az a kigyúrt izomállat, de azért van azokban a formás karokban erő is, meg kell hagyni.
- Köszönöm... Hogy nem adta vissza a kölcsönt, és borult rám.
Halkan kuncogok, ahogy célozgatok az előbbi szerencsétlen-szerencsés véletlenre, aztán követem most már ráérősen bandukolva vissza az úton, ahol idefelé rohantunk. Így, hogy hosszabb a táv, de kevésbé kifullasztó, több alkalom van beszélgetni is.
- Mondja csak... gyakran él át hasonló kalandokat? Tényleg, mióta is tanít itt, a Roxfortban?
- A Griffendél házvezetőjeként? Áh! Rendkívül unalmasak az éjszakáim...
Kedélyesen viccelődöm el, magamban kuncogok és fel sem tűnik elsőre, mit mondok. Csak mikor már kimondtam, de akkor meg már mindegy, legfeljebb érti, ahogy szeretné.
- Pár éve. A háború után álltam munkába. Tudja, ami az előző mugliismeret tanárnővel történt... épeszű ember nem jelentkezett volna. Legalább nem volt konkurenciám, egyből felvettek.
Visszakérdeznék, de ő a legújabb tag a karban, így éppenséggel emlékszem, amikor megjelent itt. De egyébként is tovább kérdez, én pedig szívesen válaszolok.
- Van kedve elmesélni, hogy mi szél hozta ide annak idején?
- Múló elmebaj?
Csibészesen kérdezek vissza, aztán legyintek, és komolyabban válaszolok.
- Korábban a varázstalan világban dolgoztam. Jelentéktelen munkát. Gondoltam, itt tehetek valamit, ami többet számít. És Ön? Hogyhogy épp a Roxfortot választotta?
Ahogy beszélgetünk, lassan felérünk a kastélyba. A csetepaténak már nyoma sincs, a gyerekek nyilván a gyengélkedőn, az aurorok a dolgukra mentek. Csendesek a folyosók, csak halk lépteink és szavaink hallatszanak, és néha más éjjeli ügyeleteseké, akikkel összefutunk., míg az irodámba érnénk, ami egyben amolyan “nappali” is nekem.

A HELYSZÍN SZABAD, A JÁTÉK ITT FOLYTATÓDIK!