Kastélypark

[- Azt hittem, hogy volt valami buli, amiről lemaradtam valahogy.]

Years after too late - Skylar

2005.04.09. hajnal-kora reggel

  Nem hittem, hogy megáll. Hogy válaszra méltat. Ettől csak még jobban érzem a félelmet; mintha egy letakart átokheget akarnék megnézni, mintha tudnám, hogy túl késő, hogy ezzel két éve, vagy még régebben kellett volna foglalkoznom. Talán most is jobb, mint soha, talán nem lesz olyan elviselhetetlen az a fájdalom, amikor kitépem belőle a talár fekete szövetmaradékát. Talán túléli ez az egész.

 - Azt hittem, hogy volt valami buli, amiről lemaradtam valahogy.- a mosolyom olyan, hogy néha azt gondolom, hogy a Cruciatus átok hatása alatt is viselni tudnám. Most is közvetlen vagyok, hiába érzem azt a megnyomorító szorongást. A félelmet, a suttogást, hogy túl késő, és annyira nem is érdemlem meg a barátokat.

 Megállom, hogy átnyúljak a hasam előtt, hogy elfedjem, hogy megfogjam az oldalamat, mintha ezek a gesztusok bármit segíthetnének. Megállom, hogy helyette ökölbe szorítsam a kezem, csak az ujjaim rándulnak meg kissé. A mosolyom marad. Az talán maradna akkor is, ha látná az elmémet, és tudná, hogy mit érzek.

  - Sokszor jövök hajnalban futni és edzeni. Hatékonyabb kevesebb nézővel.- érzem, hogy hideg a bőröm, miközben továbbra is vidámnak, pozitívnak próbálok tűnni. Tudom, hogy még két vagy három mondatom van, mielőtt elveszítem az érdeklődését, és tovább áll.

 Vajon mennyire lát át a mosolyomon? Három éve boldogabb, őszintébb volt, amikor most gyerekesnek tűnő dolgokról beszéltünk, mint azok a buta kártyák a csokibékáktól, vagy az aktuális tanórák várható menete. Ha keresem a tükörben, néha megtalálom, azt a kicsi árnyékot, ami átszivárog. Most talán több.

 Végigfuttatom az ujjaimat a pálcámon. Talán nem látja, én sem láttam meg rajta a változás okát. Tudom, hogy nem lett rosszabb ember, hogy azok a pletykák a macskáról hazugságok, de nem tudtam rávenni, hogy újra boldog és önfeledt legyen. Nem tudom, hogy most miért állt meg; talán reméli, hogy itt leszek ennyi év után, és látok majd valamit.

 Amycus biztosan tökéletesen tudná, hogy mit mondjon, ő talán látná is, hogy mi változott meg Skylarban. Revan is, ő bátrabb nálam. Én pedig a bátorság látszata mögé rejtőzöm.

 Nem akarok gyáva lenni.

 Akarok egy esélyt. Bármi lesz a vége.

 Akkor is, ha fájni fog.

  - Rémálmom volt. Mostanában minden másnap van. Ha egy éjjel lejössz a kandallóhoz, jó eséllyel ott találsz.- összekulcsolom a kezeimet, és lenézek a fiú lábára. Rövid ideig elidőzik a tekintetem a cipőin, azután a szemébe nézek. Fogalmam sincs, mit fog szólni.

 Tudom, hogy ott van a régi barátom a szempár mögött, bármennyi idő telt el. Nem tudom, hogy mennyi minden változott, hogy a felnőttkor kapujában állva is lehetünk-e ismét barátok. De hagyom lejjebb ereszkedni a mosolyt, valami kicsit fáradtabbá. Akkor is megérdemli, hogy ne hazudjak neki tökéletességről és vidámságról, ha most beszélünk utoljára.

 - Az elmúlt években minden egy kicsit rosszabb lett.- észreveszem, hogy egy kicsit remeg a karom. Talán túlerőltettem az izmaimat.
 

[SIENNA]

SIENNA

2005, április 9.

you hate me for what i did
and i miss you like a little kid

trágárságok

Szerettem volna az lenni neki, akire szüksége van.
Aki nem tűnik el, mint a derengő hófoltok tavasszal. Latyakosan, sártól mocskosan, utolsó keserves kapaszkodással, könyörögve.
Szerettem volna az lenni, aki tud hozzá beszélni. Aki belé tud kapaszkodni, amikor szükség volt rá, akinek van ereje egyáltalán megpróbálni felhúzni magát a vízből, mielőtt túl késő lesz.
Nem volt. Ez már túl késő.
Minden alkalommal ott kísért a gondolat elmém hátuljában, amikor látom; annyira elvesztegetett. Szánalom és bűntudat; egykor azért, mert tudtam, hogy ezt teszem vele, mostmár inkább, mert azt kívánom, bár sose lettünk volna barátok. Mert visszatekintve mindig egyszerűbb: egyenesen látni az idáig vezető utat, könnyű elfogadni, hogy sose lehetett volna másképp. Hogy az elejétől fogva a tenger mélyére voltam ítélve.
Volt még, hogy kívántam, ez bárcsak ne így volna. Bárcsak tehetnék ellene. Volt még, amikor elhittem, hogy tehetek ellene.
Ezek a gondolatok is elmúltak, mint a fakó, sáros, haldokló hófoltok a birtok gyepén.
Talán ha kívülről látnám magunkat, könnyebb volna; látnám, hogy ő még reménykedik. Hogy ő nem fáradt bele, hogy őnem fogadta el, nem söpörte arrébb a cipőorrával, mint elszáradt virágokat az út szélén. Hogy ő még nem gyűlöl. Nem állna itt most előttem, ha megtenné. Nem próbálna rámmosolyogni, akármennyire is tudom, hogy fáj neki - nekem is fáj. Hogy egyáltalán felismerem még, hogy nem igazi. Talán jobb lett volna, ha azok a cruciok kiöltek volna belőlem dolgokat végleg, nem pedig hagynak maguk után szánalmas, vergődő gyökereket. Ha még az emlékeket is elvették volna. Ha amikor ránézek, nem azt látnám, hogy mi lehetett volna, ha. Nem saját magam sötét lenyomatát látnám rajta.
- Lehet, hogy volt, és mindketten lemaradtunk.
Nem volna jellemtelen, ugye? 
Persze ha valóban lett volna, nem tudom elképzelni, hogy Siennához ne jutott volna el a hír - őt mindenki szereti, őt mindenki inkább csak elrángatni szeretné, esélytelen, hogy kimaradjon, ugye? Sienna ez az ember. Aki mindig, mindenkire mosolyog, örökké jókedvű, aki mindenkivel kedves, még azzal is, aki nem érdemli meg. Rohadjon meg mindenki, aki valaha is elszomorítja - velem az élen.
Aprón biccentek a szavaira. Csoda, hogy még nem futottunk egymásba - szó szerint -, de valószínűleg különböző útvonalakat tehetünk meg. Persze; nekem a futás menekülés, neki meg... szeretném azt gondolni, hogy nem. Hogy sokkal inkább a kviddics motiválja, nem pedig olyan sötét gondolatok, amik elől néha tényleg futni érdemes.
Nem azért, mert ő ne lehetne az az ember - sokkal inkább csak azért, mert nem szeretném, hogy az legyen.
Nehéz az a köztünk húzódó csend, ami végigszánt a bőrömön, az volt mindig is. Elkeserítően nem illik oda, mégis kitölt mindent, minden kis rést, ahol még próbálkozni lehetne. Néha úgy érzem, még levegőt sem hagy maga körül; olyan, mint a pusztító tűz, olyan, mint a fulladás, olyan, amiben hiába kapkodsz kapaszkodóért, egyszerűen csak nincs, kicsúszik az ujjaid közül, és végül egyedül maradsz benne.
Szeretnék neki mondani valamit. Bármit. Évek óta, egyre sürgetőbben, egyre fojtogatóbban, ahogy egyre inkább késő, egyre kétségbeesettebben, egyre szánalmasabban - és közben egyre inkább tudom azt is, mert ostobaság lenne nem tudnom, hogy itt már nincsenek szavak, már nem létezik magyarázat, már nincsen ok, már csak elkeserítő tények vannak, már csak lelketlen próbálkozások, amik nem visznek semerre. Elharapott, elfojtott bocsánatkérések - amik nem változtatnának az égvilágon semmin.
Látom rajta azt az elhomályosodó álcát. Ahogy szépen lassan leereszti a páncélt, mert azt tartani kurvára nehéz, és ki tudja, mennyi ideje teszi már.
Hirtelen mintha szürkébbnek tűnne körülöttünk a világ is; még a korareggeli, aranyszínű napsütés sem elegendő, ami visszaverődik a nedves fűszálakról, az arcunkról.
Szeretném, ha nem rándulna meg valami államban a szavaitól. Szeretném, ha nem érdekelne. Szeretném, ha már semmi sem számítana - annyival könnyebb lenne úgy. Csak egyszer, csak az életben egyetlenegyszer.
És közben mégis szeretnék kinyúlni felé. Szeretném, ha megtehetném. Ha megpróbálhatnám összeszedni azokat a kis darabkákat a földről, ha az az ember lennék, aki tudna segíteni. Fájdalmat érzek a torkomban, tengeríze van, és szeretném elmosni valamivel, bármivel.
- Sajnálom. - Mintha nem is az én hangom lenne, mintha nem én mondanám. Hogyan is tehetném? Ha évekig nem jött ki semmi, akkor miért pont most? - Sajnálom, Sienna.
Nem is tudom, hogy mit; őt. A rémálmát. Hogy a klubhelyiségben kell ülnie hajnalban, hátha ott, a kandalló melegében majd jobb lesz; hogy akkor ott bármi jobb, mint aludni.
Hogy rosszabb. Hogy minden rosszabb. Hogy fáj neki.
Hogy fájdalmat okozok neki - hogy teszem már évek óta.
Sajnálom a csendet. Sajnálom azt, ami lehetett volna, sajnálom azt, aki én lehetnék. És azt, aki ő.
Már nincsen háború, ugye? De tulajdonképpen már nincsen is rá szükség - talán valami akkor annyira mélyen beleszívódott a kastély falaiba, hogy lehetetlen eltűnnie. Talán ezért ez az univerzális szenvedés, talán valami másért.
Sajnálom, hogy már nem tudok mit mondani. Hogyha voltak, lehettek is volna egyszer még szavaim, azok már nem léteznek - hogy már nem tudom, hol kezdjem. Hogy hol lenne érdemes, hogy mit érdemelne meg - mindent. Mindent is; olyan dolgokat, olyan szavakat, amiket egyszerűen nem tudok neki megadni.
- Én... - Fáj a mellkasom, mintha valahonnan onnan beszélnék; vagy próbálnék. Torkom kétségbeesetten kapar egy cigiért, bármiért, csak menekülhessen, mert persze - semmi máshoz nem ért. - Szeretném, ha máshogy lenne. Tényleg.
És itt van. Az a de, amin nem jutok tovább - ahol már minden túl hideg, ahol a lehelet átmetszi a levegőt, felmetszi a bőrödet is.

[- Lehet.]

Years after too late - Skylar

2005.04.09. hajnal-kora reggel

   - Lehet.- áthelyezem a súlyt az egyik lábamról a másikra, miközben a fiúra nézek. Egy fiktív buliról beszélni, melyre egyikünk sem kapott meghívót olyan, mintha az időjárásról beszélnénk. Érzem, hogy el fog szállni a pillanat, és a mosolyom oly kevéssé fedheti, hogy milyen ideges vagyok. Milyen sokat jelentene nekem ez az egész.

 Talán Skylarral kezdődött. Talán ő volt az első olyan ember, akinél az ügyetlenkedés, a gyávaság és az önbecsapás végül a köztünk lévő híd felégetéséhez vezetett. Egyértelműen konfrontálódnom kellett volna vele, amint látom, hogy nincs rendben valami, de túl kevés energiát fordítottam erre, és túl sokat a kviddicsre, az idegeskedésre a rossz teljesítményem miatt, azután pedig arra a szemétládára, aki elcsavarta a fejemet néhány kedves, de hazug szóval. A fontos dolgokat hagyom kicsúszni, és ha ezt így folytatom, a végén nem marad semmi sem.

 Most is futni szeretnék. El. El a potenciális sebek elől, nem akarom, hogy még valaki tökéletlennek lásson, hogy reménykedjek valamiben, amibe beleölök minden energiát, és kevés legyen. Talán ha lát azok nélkül a rétegek nélkül, amivel megvédem azt a törékeny magabiztosságot, talán közelebb enged- de könnyen lehet, hogy elfut. Lehet, hogy egyszerűen csak megunta a barátságomat néhány évvel ezelőtt, és most csak megerősítem, hogy jól döntött.

 De nem akarok soha többé arra gondolni, hogy mi lett volna, ha.

  - Én is.- sajnálom ezt az egészet. Sajnálom, hogy talán most tépek fel valamilyen sebet, most zsarolom bele, hogy levetkőzzön előttem, megmutasson olyan dolgokat, amiket nem akar, miután én itt állok előtte nyíltan. Nem akarom, hogy azt érezze, hogy tartozik nekem, és biztos, hogy lenne ennél jobb mód. Talán átgondolhatnám, talán nem kellene most csinálnom ezt. Talán lenne egy kedvesebb mód- talán írhatnék neki, talán elhívhatnám egy vajsörre, talán megkérhetném, hogy találkozzon velem a Klubhelyiségben. Addigra átgondolhatnám. De nem biztos, hogy jutnék akármire.

 Nagyon nehezen veszem rá magam arra, hogy a szemébe nézzek. Tudja, hogy nem azért vagyok itt, mert annyira szeretnék erősebb és kitartóbb lenni. Tudja, hogy nem vagyok rendben, és most tudom, hogy belém lát. Többször rúgtak belém, amikor ilyen nyitott voltam, mint ahányszor nem, és most is tartok tőle, hogy visszariad tőlem. Túl kedves hozzá, hogy csak altatót ajánljon, vagy hamis együttérzést, de még nem tudom, mi fog történni.

   - Én is szeretném.- de most mondhatnám, hogy már nem lehet, hogy talán már túl késő van ehhez. Két éve kellett volna beszélnünk, vagy még régebben, ahelyett, hogy kviddics könyveket olvasgassak a hiábavaló reményben, hogy legyőzhetem Zafira Tavisht, vagy eldugott helyekre megyek valakivel csókokért, és ignorálom az összes vörös zászlót, amit magával hozott. De még ha ezeket nem is tettem volna félre, annyi időm, annyi lehetőségem lett volna. Felkelhettem volna bármelyik nap tegnapig korábban, megvárhattam volna a lépcső alján, elmondhattam volna neki, hogy hiányzik a barátsága.

 Tudom, hogy történnie kellett valaminek, és nem csak én mondtam valamit, ami nem tetszett neki. Látnom kellett, hogy valami baj van, láttam is, de vártam, hogy majd ő megteszi az első lépést. Tolakodó, kényelmetlen dolog megpróbálni valakiről levenni egy páncélt, hogy mutassa meg a sebet, amit szégyell. Most is úgy érzem, hogy ezt teszem. Megtöröm a szemkontaktust, a lábára nézek, miközben folytatom.

  - Annyira sajnálom! Hogy... nem próbálkoztam keményebben két éve. Hogy meggyőztem magam róla, hogy egyszerűen csak nem akarsz a barátom lenni. Biztosan szükséged lett volna rám.- veszek egy mély levegőt, hogy visszafogjam a legmélyebb érzelmi kitöréseket. Nem akarom, hogy ez az egész rólam szóljon, nem akarok úgy tenni, mintha én ezért most kiérdemeltem volna valamiféle együttérzést, mert évekkel később szembe mertem nézni végre egy problémával, és amit talán már túl késő kijavítani. Örökre ott lesz köztünk az a két év, ahogy megszűntek azok a közös mosolyok, akkor is, ha újraépítünk valamiféle hidat. Gyáva voltam, féltem a konfliktustól, féltem szembeszállni egy baráttal, és a végén inkább hagytam elhalni azt a barátságot ahelyett, hogy harcoltam volna.

 Szinte erőszakkal kényszerítem magam, hogy újra a szemébe nézzek. Tudom, hogy milyen könnyű egyetlen gesztussal, egyetlen szóval tönkretenni most mindent. Tudom, ha túl erősen húzom magamhoz, túl erősen próbálok belelátni az érzéseibe, megsebzem és elijesztem, ahogyan akkor is, ha nem fogom elég erősen. A saját érzelmeim sem segítenek- minden szívdobbanás ellentétes, az egyik azt diktálja, hogy húzzam közelebb, a másik, hogy lökjem el. Fázom, ideges vagyok, olyan érzésem van, mintha egy vizsga előtt állnék, amelyre nem készültem fel. Csak sokkal rosszabb, mintha a bukás az életem végét jelentené, és talán mások életének végét is.

 - Tudom, hogy nagyon régen meg kellett volna mondanom ezt. De szeretnék újra a barátod lenni.- veszek egy mély levegőt, hogy visszanyeljem a könnyeimet. Nem érdemlem meg, hogy azután, hogy évekig rendben voltam, évekig élveztem az életet, miközben a lelkem mélyén tudtam, hogy szenved valamiért, most csak visszacsináljak mindent, mintha 2002 őszén lennénk ismét.
 

[SIENNA]

SIENNA

2005, április 9.

you hate me for what i did
and i miss you like a little kid

trágárságok

Az időjárás, szürke szavak, megfoghatatlanul rövid, illedelmes mosolyok a klubhelyiség két másik oldalából - ennyi maradt belőlünk, és semmi más. Ennyi maradt abból a gyerekkori lelkesedésből és örömből, amit egymásban találtunk. Ennyi maradt abból az utolsó kis darabkából, ami talán még én voltam?
Mielőtt minden hideg lett. Hideg és jeges és élhetetlen, én pedig ott állok a közepén - egyedül.
De Siennát? Soha nem tudtam volna hibáztatni. Miért is kellett volna? Nem tartozott értem felelősséggel, nem volt kötelessége, hogy megfogja a kezemet és kirángasson a mocsokból - meg valószínűleg esélye sem, egyébként. Az az első félév a... a történtek után? Nem hiszem, hogy meghallottam volna egyáltalán, akármilyen hangosan is könyörög.
Még a saját gondolataimat sem hallottam - minden sarokból Cryus hangja zengett.
Régóta érzem a bűntudatot. A saját önzőségemért, azért, mert ennyire... hagytam, hogy eluraljanak az otthon történtek. Hogy ennyire érzéketlen lettem minden és mindenki másra, azokra az emberekre, akiket a kastélyon belül már-már ténylegesen a családomnak éreztem. Egy részem azt kívánja, bárcsak inkább hozzájuk menekültem volna - a másik pedig pontosan tudja, hogy képtelen voltam rá.
Egyszerűen csak... kurvára nem.
És nem feltétlenül gondoltam bele, hogy ez... Siennának mennyire fájhat? Nem gondoltam bele, mert egyszerűbb volt elköteleződni a gondolat mellett, hogy ha valamit érez, az a harag. Az az igazságtalanság, a keserűség, a ráhagyás - és őszintén, sosem gondoltam jogtalannak. Megérdemeltem a haragját. Megérdemeltem volna.
De most nem a haragot látom a szemében. Nem érzem méregként csepegni közöttünk. Akkor valószínűleg már nem állna itt, ugye? Nem reménykedne ennyi idő után is, hogy majd jobb lesz. Hogy egyszercsak visszatérek önmagamhoz, és ott folytatjuk, ahol évekkel ezelőtt abbamaradt.
Ami gondolat? Valahol... falakba ütközök tőle. Mert ha nagyon őszinte kell legyek - és ez nem olyasmi, amit előszeretettel művelek -, mi maradt még belőlem? Ott van-e még ténylegesen, valahol összedarabolva, de még kapaszkodva a személyiségem azon része? Létezett-e igazán valaha? Volt-e... joga hozzá bármikor is? Melyik volt egyáltalán az igazi énem?
Szeretném azt gondolni, hogy a gyermeki. De túl régen éreztem már ahhoz, hogy ezt még igazán el tudjam hinni. Túl rég volt az, hogy még... valóságosnak tűnt.
Talán jobb lenne, ha gyűlölne? Ha rám sem bírna nézni. Az olyasmi válasz volna, ami ismerős. Aminek már tudom az ízét, amit már rég megtanultam lesöpörni valamerre - vagy elhinni, hogy megteszem. Ami már nem fáj. Nem annyira, hogy hangos legyen, hogy feltűnő, hogy a kelleténél tovább zsibbadjon a tarkómon; már semleges. Már megszokott.
Talán valahol tényleg vágyok rá, hogy gyűlöljön. Kevésbé lenne tragikus.
Mert akárhányszor futok neki a gondolatnak; akárhányszor veszek mély levegőt, hogy most elkezdem. Akárhányszor döntöm el, hogy mától? Új ember leszek. Képtelen vagyok rá. Kurvára nem tudom, hogy hogyan kell. Fogalmam sincs, hogy hogyan alkossak a darabkákból értelmet. Csak, mert néha néhány percre elhiszem, hogy megteszem? Hogy néhány órára még szinte... jól érzem magam?
Nem számít - kurvára nem számít. Mert nemsokára hazamegyek arra a kibaszot eljegyzésre. És minden kezdődik elölről - ugyanolyan mélyről.
- Sienna... - nem szeretném közbeszakítani, és mégis. Csak hagyja abba. A bőrömön hangyázik a gondolat. A menekülés - a vágy hozzá.
Eleget bántottam már így is, ugye? Eleget, hogy ne érdemeljem meg a bocsánatkérését. A sajnálatát. A könyörgését.
- Sienna, kérlek... - Úgy érzem, hogy kapar a bőröm. Szeretnék kibújni belőle. Szeretnék bárki más lenni - rámosolyogni. Kinyújtani felé a karom, és elfogadni, hogy belémkapaszkodik. Szeretnék az lenni, mint régen. Szeretném még érezni a gondolatot, hogy nem kell mindennek szarnak lennie. - Kérlek, ne kérj bocsánatot. Nem a te hibád. Semmi nem a te hibád. Sosem volt az.
Még a gondolat is zsibbasztó, hogy ennek az ellenkezőjét gondolja. Kurvára fáj - annyira, hogy talán még sosem gyűlöltem magam ennyire, mint most.
Mégis... hogyan tudnék ezért megbocsátani magamnak? Valaha is.
Úgy tenni, mintha nem történt volna semmi.
Úgy tenni, mintha megérdemelném a barátságát - már akkor sem érdemeltem meg.
- Sosem szerettelek volna... bántani. Nem szándékosan tettem. - Kurvára kevés vigasz. Semmire nem elég, leginkább. - Sajnálom, hogy nem tudtam olyan barátod lenni, akit megérdemelnél.
Hirtelen megérzem az esőcseppeket arcomon; nevetségesen tragikus aláfestése ennek az egésznek. Kedvem támad tőle nevetni -  nem jókedvemből. Ilyenkor azt annyira messzinek érzem, hogy még azt sem tudom, hogyan érjem el valaha is.
Szeretném, ha többet rám sem nézne - mert a gondolat, hogy ennyire megkínzom, darabokra cibál belülről. Talán még jobban, mint bármilyen crucio valaha.
- Nem szeretnék több fájdalmat okozni neked. - Teszek egy lépést hátrafelé. Azzal, hogy nem tudok elég lenni. Talán majd egy nap, ugye? Talán egy nap minden sokkal jobb lesz. Talán egyszer nem leszek majd ennyire gyáva hozzá.
De a múltat akkor is képtelen lesz törölni bármi is, ugye? Azon részét, amit már én húztam magunk közé; ami már annyira kurvára az én hibám.
És most? Nem vagyok jobb egy szállal sem a két évvel ezelőtti énemnél - mert ugyanúgy menekülök, mint akkor tettem.
Vannak dolgok, amik valóban. Fájdalmasan nem változnak.
- Sajnálom, Sienna.
Ez pedig már valóban nem ér semmit - nem, miközben egy utolsó pillantást vetve rá, végül elfordítom a fejem, és a kastély fele veszem az irányt. Egyetlen pillanattal csupán azelőtt, hogy az eső mindent elmosna közöttünk - minden, ami maradt, minden, ami még lehetett volna. Aminek még valahogy létezett az illúziója.
Ócska pocsolya mostmár csupán minden.

köszönöm a játékot < 3