Kastélypark

[- Azt hittem, hogy volt valami buli, amiről lemaradtam valahogy.]

Years after too late - Skylar

2005.04.09. hajnal-kora reggel

  Nem hittem, hogy megáll. Hogy válaszra méltat. Ettől csak még jobban érzem a félelmet; mintha egy letakart átokheget akarnék megnézni, mintha tudnám, hogy túl késő, hogy ezzel két éve, vagy még régebben kellett volna foglalkoznom. Talán most is jobb, mint soha, talán nem lesz olyan elviselhetetlen az a fájdalom, amikor kitépem belőle a talár fekete szövetmaradékát. Talán túléli ez az egész.

 - Azt hittem, hogy volt valami buli, amiről lemaradtam valahogy.- a mosolyom olyan, hogy néha azt gondolom, hogy a Cruciatus átok hatása alatt is viselni tudnám. Most is közvetlen vagyok, hiába érzem azt a megnyomorító szorongást. A félelmet, a suttogást, hogy túl késő, és annyira nem is érdemlem meg a barátokat.

 Megállom, hogy átnyúljak a hasam előtt, hogy elfedjem, hogy megfogjam az oldalamat, mintha ezek a gesztusok bármit segíthetnének. Megállom, hogy helyette ökölbe szorítsam a kezem, csak az ujjaim rándulnak meg kissé. A mosolyom marad. Az talán maradna akkor is, ha látná az elmémet, és tudná, hogy mit érzek.

  - Sokszor jövök hajnalban futni és edzeni. Hatékonyabb kevesebb nézővel.- érzem, hogy hideg a bőröm, miközben továbbra is vidámnak, pozitívnak próbálok tűnni. Tudom, hogy még két vagy három mondatom van, mielőtt elveszítem az érdeklődését, és tovább áll.

 Vajon mennyire lát át a mosolyomon? Három éve boldogabb, őszintébb volt, amikor most gyerekesnek tűnő dolgokról beszéltünk, mint azok a buta kártyák a csokibékáktól, vagy az aktuális tanórák várható menete. Ha keresem a tükörben, néha megtalálom, azt a kicsi árnyékot, ami átszivárog. Most talán több.

 Végigfuttatom az ujjaimat a pálcámon. Talán nem látja, én sem láttam meg rajta a változás okát. Tudom, hogy nem lett rosszabb ember, hogy azok a pletykák a macskáról hazugságok, de nem tudtam rávenni, hogy újra boldog és önfeledt legyen. Nem tudom, hogy most miért állt meg; talán reméli, hogy itt leszek ennyi év után, és látok majd valamit.

 Amycus biztosan tökéletesen tudná, hogy mit mondjon, ő talán látná is, hogy mi változott meg Skylarban. Revan is, ő bátrabb nálam. Én pedig a bátorság látszata mögé rejtőzöm.

 Nem akarok gyáva lenni.

 Akarok egy esélyt. Bármi lesz a vége.

 Akkor is, ha fájni fog.

  - Rémálmom volt. Mostanában minden másnap van. Ha egy éjjel lejössz a kandallóhoz, jó eséllyel ott találsz.- összekulcsolom a kezeimet, és lenézek a fiú lábára. Rövid ideig elidőzik a tekintetem a cipőin, azután a szemébe nézek. Fogalmam sincs, mit fog szólni.

 Tudom, hogy ott van a régi barátom a szempár mögött, bármennyi idő telt el. Nem tudom, hogy mennyi minden változott, hogy a felnőttkor kapujában állva is lehetünk-e ismét barátok. De hagyom lejjebb ereszkedni a mosolyt, valami kicsit fáradtabbá. Akkor is megérdemli, hogy ne hazudjak neki tökéletességről és vidámságról, ha most beszélünk utoljára.

 - Az elmúlt években minden egy kicsit rosszabb lett.- észreveszem, hogy egy kicsit remeg a karom. Talán túlerőltettem az izmaimat.