+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Dawson A. W. Hamox (Moderátor: Dawson A. W. Hamox)
| | | | |-+  A serleg titka
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: A serleg titka  (Megtekintve 2159 alkalommal)

Dawson A. W. Hamox
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 05. 29. - 19:11:40 »
+1

Váratlan megbízatás

to: Mr. Appelton


2001. május 27.

– Mint mondottam, a legtitkosabb múzeum. Így hát nem is hallhatott róla, elvégre akkor nem lenne titkos. Csak kiválasztott személyek léphetnek be, így természetesen, ha a munka el lett végezve, ön is belépést nyer és természetesen egy tagsági kártyát az elkövetkezendő öt évre – magyarázta határozottan a muzeológus, mire Dawson elgondolkodva megsimogatta az állát.  
- Való igaz. Ha ez a legtitkosabb múzeum, akkor érthető, hogy nem hallottam még róla… Ezek szerint olyan értékes vagy akár veszélyes varázstárgyakat tartanak ott, hogy emiatt nem fogadnak látogatókat? – tette fel rögtön a magától értetődő kérdést, hiszen rendkívüli módon érdekelni kezdte ez a bizonyos múzeum. Már csak ezért is érdemes segítenie Mr. Appeltonnak, hogy tagságot szerezzen ebbe a különleges körbe. Eltökélte, hogy minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy a végére járjanak az ügynek. Csakis ennek volt köszönhető, hogy nem vette zokon, amikor kiderült, hogy a mai napra eltervezett programjának bizony lőttek.
– Látja, Hammi, kezd ráérezni a lényegre. Valóban jobb lenne egy kicsit elzártabb helyen vizsgálni a tárgyat. Igencsak értékes és komoly mágia veszi körbe, ami könnyen magára vonja a figyelmet – állt fel beszéd közben a férfi. – Csak Ön után!
Hamox egy pillanatra habozott, de aztán a különleges varázstárgy iránti kíváncsisága elég lökést adott ahhoz, hogy kövesse a férfit. Már az első lépések közben azon agyalt, vajon milyen tárgyról lehet szó… Eddig annyit tudott róla, hogy egy wroxeteri ásatás közben bukkantak rá és nagyon komoly varázserővel bír. A szeme csak úgy csillogott az izgalomtól. Talán ennek volt tudható be, hogy mindeddig nem javította ki Appeltont, aki következetesen tévesen Hamminak szólította őt.
– Ismer esetleg valami intimebb helyet itt? – érdeklődött újdonsült ismerőse. Hamox elgondolkozva megtorpant egy pillanatra, aztán folytatta a sétát és így szólt.
- Olyan privát helyet sajnos nem, ahol egy ilyen kaliberű mágikus tárgyat felelősségteljesen megvizsgálhatnék. A procedúra közben ugyanis előfordulhatnak váratlan… akár veszélyes helyzetek is. Éppen ezért legjobb lesz, ha… elmegyünk hozzám – fejezte be a mondatot kissé habozva. Megvárta, amíg kiértek a Levéltár előtti tágas udvarra, amely tele volt nyüzsgő hallgatókkal, de ez nem jelentett akadályt. Elvégre itt már szabadon hoppanálhattak.
– Kérem fogja meg a karom! Itt lakom nem messze. Egy pillanat és ott termünk – adta ki az utasítást Appeltonnak, majd felé nyújtotta behajlított karját és ha amaz hozzáért, már hoppanált is haza. Rögtön Hamox dolgozószobájába érkeztek, mivel ezt a szobát alakította ki úgy a professzor, hogy a lehető legalkalmasabb legyen a kutatásra. Számtalan varázsló fordult meg nála már, akikkel először hosszasan elbeszélgettek, majd ha úgy adódott, átadták neki legbecsesebb családi emlékeiket, melyeket Hamox kincsként őrzött a régi tükrös szekrényben, amely a helyiség éke volt. Ám ez alkalommal nem biztos, hogy szükséges lesz a merengőt is bevonni a kutatásba, minden a szóban forgó varázstárgyon múlott. Hamox hellyel kínálta Elliotot egy kényelmes fa karosszék felé mutatva. – Foglaljon helyet kérem! – majd leült a vele szemben lévő, terebélyes, bőrhuzattal bevont karosszékbe.
– Nos, azt hiszem, most már nyugodtan rátérhet a lényegre! – mosolyodott el, meg sem próbálva leplezni lelkesedését.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 05. 30. - 08:39:38 »
+1

a serleg titka



Dawson
2001. május 27.

outfit

Való igaz. Ha ez a legtitkosabb múzeum, akkor érthető, hogy nem hallottam még róla… Ezek szerint olyan értékes vagy akár veszélyes varázstárgyakat tartanak ott, hogy emiatt nem fogadnak látogatókat? – kérdezett vissza Mr. Hammi, láthatóan értve, amire célozgatok. Ennek örültem, nem igazán akartam már jobban belemenni ebbe a dologba. Láthatóan nem is volt olyan nehéz meggyőzni, talán azért, mert olyan volt, mint én. Egy történelmi értéket hordozó varázstárgy mindennél jobban érdekelte.
Volt egy olyan érzésem, hogy kettőnk közül ő ismeri jobban a Godrik épületét, így hát készen álltam magamat átadni a tudásának ezen a téren is. Megvártam, míg elindul s csak azután léptem mellé, felvéve a járása tempóját. A sérült lábam persze nem köszönte meg a hirtelen mozdulatokat, de nem számított, mindennél jobban érdekelt, hogy ő mit tud a serlegről, még akkor is ha nyilván tisztában van vele, hogy annak egy sírban volna a helye, valaki csontos ujjai között… hát tény, ami tény, valóban elég csontos volt… néhány rothadó szövetdarabbal.
Ahogy megtorpant én is így tettem és rápillantottam. Valahogy volt benne valami egész magával ragadó, ahogy így elgondolkodott. Annyira, hogy majdnem kibukott belőlem a kérdés: te is olyan pipázós tudós vagy? Persze egyelőre meg kellett tartanom a muzeológusos modoromat, ami őszintén szólva nem volt a legtökéletesebb.
Olyan privát helyet sajnos nem, ahol egy ilyen kaliberű mágikus tárgyat felelősségteljesen megvizsgálhatnék. A procedúra közben ugyanis előfordulhatnak váratlan… akár veszélyes helyzetek is. Éppen ezért legjobb lesz, ha… elmegyünk hozzám – mondta.
Hát, O’Mara, ezt ne hagyd ki! Senki sem hívott még ilyen gyorsan a lakására! A hang gúnyosan röhögött bennem, de én most elnyomtam ezt a sötétséget. Megfordult a fejemben ugyanis, mennyi érdekes holmi lehet az otthonában. Szívesen megnéztem volna, mit rejteget egy ilyen ember. Vajon nekem lett volna egy csepp esélyem is, hogy tudós legyek? Nyilván azelőtt, hogy kicsaptak a Roxfortból. Sosem voltam rossz tanuló, de az élre sem kerültem. Meg volt a magamhoz való eszem, így nem szorultam rá, hogy az agyamat erőszakolva tanuljak órákat. Elég volt egyszer elolvasnom mindent és máris fejembe szökött. Leginkább a megvalósítással volt gondol. Túl szétszórt és túl ideges voltam ahhoz, hogy szavakba öntsem a gondolataimat. Mára ez persze sokat változott, a feszültség, ami a teljesítés miatt bennem volt teljesen átalakult. Akkoriban még voltak céljaim, mint a legtöbb gyereknek. Sosem gondolkodtam rajta, hogy mágiatörténész legyek, mindig is medimágus akartam lenni. Nem magam miatt, leginkább azért, hogy elnyűgözzem Deant. Nagyon szerettem volna a bizalmába férkőzni, ezért pedig mindenre képes voltam, hiába lökött el állandóan.
Na de, Mr. Hammi, nem korai ez még egy kicsit… – Vigyorodtam el, de mivel sejtettem, hogy a maga fajta alakok, nem igazán értik a poén, gyorsan visszatértem a komolyságra és megköszörültem a torkomat. – Ha úgy gondolja, hogy ott vagyunk a legnagyobb biztonságban, akkor persze mehetünk. – Egyeztem bele aztán, elnyomva minden Elliot O’Marát magamban.
Hamarosan kiértünk az udvarra. Meglepően tágas és hangulatos volt. Talán az ilyen apróságokért érhette meg akadémiára járni. Egészen más volt, mint a Roxfort, az ember nem csak mogorva professzorokkal volt körbe véve, de egy ilyen levéltár környékén tényleg neves kutatókkal is összefuthatott. Na nem, mintha otthon lettem volna ebben a világban, sőt… nem is tudtam magam ilyen helyen elképzleni.
Kérem fogja meg a karom! Itt lakom nem messze. Egy pillanat és ott termünk – magyarázta, én pedig csak átkaroltam. Azonnal éreztem a rántást, a szédelgés, a gyomromban a hányingert. Valahogy most különösen örültem annak, hogy ez az egész néhány pillanat volt és máris egy dolgozószobába érkeztünk. A tekintetem azonnal egy tükrös szekrényen akadt meg, ahonnan valami furcsa energia áradt. Hosszan néztem abba az irányba, nem foglalkozva vele, hogy Hammi esetleg észreveszi. Van ott valami… A gondolat úgy siklott minden más fölé, hogy egy pillanatra arról is megfeledkeztem, hogy most éppen Elliot Appleton vagyok. A tolvaj minden fölé kerekedett és ott lüktetett bennem, hogy közelebb kell mennem, meg kell érintenem a szekrényt, feltépnem, hogy megnézzem a tartalmát. A szívem vadul kalapálni kezdett, miközben ujjaim még mindig görcsösen szorongatták a táskát, ám másik kezem szinte magától siklott le a férfi karjáról.
Foglaljon helyet kérem! – hangja kicsit magához térített. Egy kicsit talán merev léptekkel, de megindultam a fából készült, cseppet sem kényelmesnek ható karosszék felé. Még onnan is egyszer a szekrényre pillantottam, majd elkezdtem a táskámmal babrálni. Ahogy hamarosan ő is kimondta, ideje volt a lényegre térni.
Mielőtt kihúztam volna a serleget a táskámból, a tekintetem szép lassan visszavándorolt Dawson Hammira, aki időközben szintén helyet foglalt velem szemben. Megbízhatónak tűnik és utána még mindig törölheted az emlékeit! A hang bíztatott ugyan, de nekem az fordult meg a fejemben, vajon mit szólna hozzá, ha rájönne, hogy a múzeum egy magángyűjtemény, mely egy tolvaj kincseit tartalmazza. Biztosan felnyomna a minisztériumnál… sajnos akármennyire is kellemesnek találtam a modorát, ebben biztos voltam.
Nos… itt van… – Húztam ki a serleget a táskából és nyújtottam felé. Elég nehéz volt, de azért ki tudta tartani még az én túlzottan is vézna testem. A felülete sötét volt, arany mintákkal, amin angyalok és mindenféle egyéb volt. Még mindig lenyűgözött, ahogy megcsillant a fényben, ám a hatalma továbbra sem volt világos, hiába lüktetett végig az ereimben az a különös erő, ami belőle áradt. Hammi persze nem valószínű, hogy ilyen intenzíven érezte azt, amit én, hiszen nekem ez volt a képességem, ez a furcsa kis erő vitt mindig közelebb és közelebb a varázstárgyakhoz, amiket hihetetlen messziről is képes voltam már megérezni. Az évek alatt ezek az érzékeim csak mind jobban kifinomultak s ez tett engem azzá, aki voltam. Ez tett engem Cartwright Elliot O’Marájává és a Zsebpiszok köz egyik legjobb tolvajává.
Kérem, legyen diszkrét – szólaltam meg, mikor az üres táskát magam mellé dobtam a földre. Megvolt bennem a gyanú, hogy azonnal rájött, lopott tárggyal van dolga, így hát felálltam és közelebb sétáltam hozzá, hogy ne legyen közöttünk semmiféle tér és még féltérdre is ereszkedtem előtte s úgy nyújtottam felé a serleget. – Csak magára számíthatok. Senki mást nem ismerek, aki ért a történelmi varázstárgyakhoz. – Kicsit kérlelően, kicsit talán túlártatlanul néztem a szemébe. Tudtam, hogy ilyenkor kisfiús kifejezés ül ki az arcomra, pont így néztem anyámra gyerekkoromban is, mikor lebuktam, hogy rosszat csináltam.
Naplózva


Dawson A. W. Hamox
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 05. 31. - 11:06:23 »
+1

Váratlan megbízatás

to: Mr. Appelton


2001. május 27.


amit a szél susog

– Na de, Mr. Hammi, nem korai ez még egy kicsit… – viccelődött Appelton, mire Dawson halványan elmosolyodott. Nocsak, egy muzeológus, akinek van humora? Nem gondolta volna.
– Ha úgy gondolja, hogy ott vagyunk a legnagyobb biztonságban, akkor persze mehetünk – váltott vissza komolyabb hangnemre újdonsült megbízója, aki nem sokkal később Hamox dolgozószobájában találhatta magát. Láthatóan érdekelte a helyiség, a tükrösszekrényt igencsak érdekesnek találta, ami Hamox figyelmét sme kerülte el, de nem zavarta a dolog, hozzászokott már. Más varázslók és boszorkányok is mutattak már élénk érdeklődést iránta, elvégre elég különleges, antik darab. Amikor pedig kiderült, hogy nem csak szép, hanem rendkívüli tartalma is van, akkor igazi csodálatot váltott ki többekből is. Hamox elégedetten elmosolyodott, hogy Appeltont ennyire lenyűgözte a szekrény, de nem kommentálta a kivételes figyelmet, mert nem akarta ezzel vesztegetni az időt. Ha a kutatás igényli, úgyis megmutatja becses kincsét a muzeológusnak, avatatlan szemek előtt meg úgysem szokta felfedni a titkot. Ahogy elhelyezkedtek egymással szemben, a férfi nem habozott, előszedte a szóban forgó varázstárgyat… Dawson mohón kapott érte, és fanatikus csillogás jelent meg a tekintetében.
– Nos… itt van… - mondta Appelton, Hamox viszont olyannyira elmerült a serleg különleges mintáinak vizslatásában, hogy nem is szólalt meg egy pár pillanatig.
- Ez… elképesztő… mégis hogyan… ? – tette volna fel a kérdést, de a felismerés olyan hamar elérkezett, hogy felesleges volt befejeznie a mondatot. Appelton azonnal kapcsolt és próbálta menteni a menthetőt, még mielőtt Hamox tette volna, amit tennie kellett… volna…
– Kérem, legyen diszkrét – kérte, vagyis inkább könyörgött neki… Merthogy közelebb lépett hozzá, és letérdelve folytatta: – Csak magára számíthatok. Senki mást nem ismerek, aki ért a történelmi varázstárgyakhoz – magyarázta a muzeológus… Vagyis, akarom mondani, dehogyis volt ő muzeológus. Ezek után Dawsonban egyre erősödött a gyanú, hogy egy tolvajjal, sőt mi több, sírrablóval állt szemben. Máshogyan ugyanis lehetetlenség lett volna hozzájutnia ehhez a felbecsülhetetlen értékű tárgyhoz. A hasonló mágiatörténeti relikviákat a legmagasabb szintű mágikus védelemmel szokás ellátni, és csakis kivételes mágiatörténészeket és régészeket ér a kegy, hogy megvizsgálhatják azokat, de ők is csak tökéletesen ellenőrzött és biztonságos körülmények között. Hamoxot hirtelen ambivalens érzés kerítette hatalmába. Egyszerre kívánta, hogy azonnal rávesse magát a feladatra, de pontosan tudta, hogy ezzel mekkora hibát követne el.
Némán bámult a fiatal férfi furcsa módon ártatlannak ható, kérlelő szemébe, megpróbálva kinyerni belőle azt az információt, amire szüksége volt. Ami nem más volt, minthogy mekkora bajba sodorja magát, ha most segít neki… Fittyet hányva, sőt, egyenesen szembe menve azzal a szigorú protokollal, sőt, elvvel, amit mágiatörténészként évtizedek óta belé plántáltak. Hosszan, mélyet sóhajtott, aztán megcsóválta a fejét és így szólt.
- Azt hiszem, legjobb lesz, ha semmit nem tudok meg arról, hogy hogyan került magához a serleg. Segítek Önnek… de csak mert mágiatörténészként talán soha életemben nem lesz lehetőségem arra, hogy egy ilyen kaliberű varázstárgyat hús-vér közelségben vehessek szemügyre… - itt szünetet tartott, és ismét mohó csillogással a szemében nézett végig a kezében tartott serlegen. – De… ehhez az kell, hogy itt és most szavát adja nekem, soha nem árulja el senkinek, hogy közreműködtem az ügyben!– szögezte le komoly hangon, közben továbbra is a serleg rajzaiban gyönyörködve.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 05. 31. - 22:43:31 »
+1

a serleg titka



Dawson
2001. május 27.

outfit

A "mégis hogyan...?" résznél bizonyosan éreztem, hogy nem fogja megállni a muzeológus szerep tovább a helyét. Felismerte vagy legalábbis sejtette, hogy ez az, amiről már olvasott valami középkori anyagban. Jól van, O'Mara, ideje bevetni az elbűvölő oldaladat végre - javasolta a hang, majd vihogni kezdett. Sok fickóval kikezdtem csak azért, hogy helyre hozzak dolgokat, de ennél a tudós fazonnál nem voltam benne biztos, hogy a természetes bájom hatásos lenne. Azért, ahogy térdre ereszkedtem és a combomba nyilallt a kellemetlen fájdalom, mindent megtettem, hogy elnyomja a kitörni készülő szisszenést. Felöltöttem egy ártatlan maszkot, amit gyermeki pislogással egészítettem ki. Ez nem Nathaniel Forest, ez nem a szerelmi bájitalos csokival bedolgozott Roxfortos professzor... Kapd össze magad O'Mara! A hang parancsolt, én pedig megborzongtam kicsit, meg is remegett a kezemben a kupa. A tekintem azonban a professzortudós akárki arcán tartottam. El kellett nyernem a bizalmát.
Ahogy sóhajtott és megcsóválta a fejét egy szigorú tanár benyomását keltette. Szinte vártam, hogy kibökje: na most aztán mehetsz a sarokba, Elliot. Én pedig valószínűleg engedelmesen oda is sétáltam volna. Nem sok ember volt rám ilyen hatással. Leginkább csak Dean, a nevelőapám. Ő volt az egyetlen, akiben ehhez eléggé bíztam.
-Azt hiszem, legjobb lesz, ha semmit nem tudok meg arról, hogy hogyan került magához a serleg. Segítek Önnek… de csak mert mágiatörténészként talán soha életemben nem lesz lehetőségem arra, hogy egy ilyen kaliberű varázstárgyat hús-vér közelségben vehessek szemügyre… - magyarázta, én pedig a kezébe adtam a serleget, úgy hogy ujjaim véletlenül hatóan végig simítottak a bőrén. De nem volt véletlen, látni akartam a reakciót, hogy hatással vagyok e rá. Ha én nem is, hát a serleg lenyűgözte, kissé idegennek ható, lelkes csillogás ült a szemeibe. -De… ehhez az kell, hogy itt és most szavát adja nekem, soha nem árulja el senkinek, hogy közreműködtem az ügyben!
Elmosolyodtam és úgy húzódtam mellé, hogy én is vele tudjam szemlélni a serleget. Egy halk szisszenés hagyta el az ajkaimat, mert a sérült lábam erőteljesen jelezte, mennyire nem tetszik neki a helyzet ezzel a sok mozgással. Mióta kikerültem a Mungóból sem a futás, sem a guggolás és egyéb heves mozdulatok nem működtek. Most is legszívesebben csak jeges borogatással feküdtem volna... De a serlegből áradó mágia nem engedte, hogy elmeneküljek vagy feladjam ezt a próbálkozást.
- Biztosíthatom, Mr. Hammi, a lehető legdiszkrétebb leszek. - Bólintottam és még közelebb húzódva hozzá, figyeltem a serleg aranyos-angyalos motívumait. Közben direkt úgy lógva be a látóterébe, hogy jó rálátása legyen az arcvonásaimra, s a szemüveget is félredobtam, hogy a mandulavágású szemeket is a lehető legkönnyebben szemlélhesse. Tudtam persze, hogy a legtöbben ezt, a sötét tincseket és a dús ajkakat szerették rajtam. De ez a férfi más volt, mégis biztosítani akartam a hallgatását ezzel a kis ráadással.
- Egyébként nem hazudtam. Ha segít még sokkal több különleges tárgyat pillanthat és érinthet meg. Csak nem egy múzeumban, hanem odahaza nálam. A gyűjteményem számos értékes darabot őriz s a legtöbbnek ismerem már a titkát - magyaráztam lágy hangon, miközben a hang vadul súgta bennem: Mert bizony Elliot O'Mara is tehetséges varázsló.
Odanyúltam a serleghez, hogy mutatóujjammal finoman végig simítsak az arany mintán. Erre a rajta lévő angyal finoman megmozgatta szárnyait. Gyönyörű, egyszerű kis varázslat volt s éppen elég ahhoz, hogy ne akarjam átadni Wade Riversnek. Imádtam az ilyen aprócska, szépséges részleteket, amiken órákig időzhettem el.
- Hát nem gyönyörű? - pislogtam Hammira, halkan formálva a szavakat.
Naplózva


Dawson A. W. Hamox
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 06. 01. - 11:15:36 »
+1

Váratlan megbízatás

to: Mr. Appelton


2001. május 27.


amit a szél susog

Ahogy kimondta, hogy segít Appeltonnak, máris különös súly nehezedett a vállára. Ezt az ismeretlen súlyt nem tudta másnak betudni, mint a bűntudatnak. És ezen a férfi ígérete sem változtatott.
- Biztosíthatom, Mr. Hammi, a lehető legdiszkrétebb leszek – mondta komoly hangot Appelton, majd közelebb húzódott Dawsonhoz. A professzort egy pillanatig kellemetlenül érintette ez a fizikai közelség… Nem is tudta megfogalmazni egészen, hogy miért… de zavarba jött. Tekintete a férfi és a serleg között pásztázott, miközben hallgatta a folytatást.
- Egyébként nem hazudtam. Ha segít még sokkal több különleges tárgyat pillanthat és érinthet meg. Csak nem egy múzeumban, hanem odahaza nálam. A gyűjteményem számos értékes darabot őriz s a legtöbbnek ismerem már a titkát – árulta el az ál-muzeológus. Dawson elismeréssel vegyes megdöbbenéssel nézett rá, nem tudta eldönteni, hogy elítélje vagy magasztalja őt azért, aki. Az egész férfi ambivalens érzéseket keltett benne. Nem szólalt még meg, csak nézte, ahogy hosszú, finom vonalú ujjával végigsimított a serlegen. Az angyal erre légiesen megrebegtette szárnyait, és Dawson elmosolyodott… Most már biztos volt abban, hogy látta korábban ezt a tárgyat. Az angyalszárnyak idézték fel benne a becses emléket. Talányosan mosolyogva felelte a kérdésre: „Hát nem gyönyörű?”
- Az – csak egy szó, amelyet ezúttal – még a maga számára is meglepő módon - nem csak a serlegre értette, hanem… Appeltonra is. Megragadta tetszését a szép metszésű kéz, amelyhez hasonlót még sohasem látott. Megint csak összezavarodott az érzései miatt, igyekezett annak betudni őket, hogy még soha életében nem került hasonlóan kitüntetett helyzetbe, amikor egy ilyen kaliberű varázstárgy közvetlen közelében tartózkodhat, sőt, a kezében tarthatja azt. Biztosan erről lehet szó – gondolta. Az örömöt okozó hormonok oly mértékben szabadultak fel testében, amihez nem volt hozzászokva, és összezavarodott. Ennyi az egész – győzte meg magát, aztán figyelmével ismét száz százalékosan a serleg felé fordult.
- Azt kell mondjam, igen nagy szerencséje van Mr. Appelton – mondta lassan, megfontoltan.
– Már amikor először megpillantottam a serleget, akkor rémlett, hogy már láttam valahol… Mostanra pedig száz százalékig biztos vagyok benne… - forgatta a kezében a gyönyörű varázstárgyat, mely körül olyan erőteljes mágia húzódott, amit még ő is érzékelt, holott nem volt erre irányuló képessége.
- Történetesen ismerem annak az asszonynak az emlékét, aki anno a sírba tette a tárgyat annak jogos tulajdonosa mellé – itt játékosan összevont szemöldökkel pillantott a férfira, finoman megnyomva a hangsúlyt a jogos szónál. A mimika és a hangsúlyozás annak a ténynek volt betudható, hogy erősen gyanította: Appelton egyenesen a sírból tulajdoníthatta el a serleget.
- Volna kedve megnézni velem a szóban forgó asszony közel öt évszázada megőrzött emlékét? – kérdezte mosolyogva Appeltont, és az igenlő választ biztosan megelőlegezve már fel is állt, hogy a serleget még mindig a kezében tartva lépjen a tükrös szekrényhez. A szekrény melletti régi tölgyfa-asztalra helyezte a serleget, s annak felső fiókját bonyolult pálcaintéssel és nonverbális varázslattal nyitotta ki. Ezután egy kulcsot húzott elő belőle, amit a szekrény nyílásába helyezett és a szokásos módon háromszor balra, majd háromszor jobbra, majd háromszor balra fordította. A szekrény kitárult, lenyűgöző látványt nyújtva a páros számára. Gyönyörű fémből készült merengő díszítette alul, középen, körülötte a fapolcokon megszámlálhatatlan mennyiségű fényes üvegcse helyezkedett el, patinás rendben. Hamox hangosan kimondta: - Zachary Rowden – az emlék átadójának emlékét, aki Romfalda Rowden kései leszármazottjaként még a dédapjának adta át a becses emléket. Az utasítás révén egy apró üvegcse lebegett középre a merengő felé, hogy aztán lassan kilehelje tartalmát a merengő kifogástalanul csillogó peremére. Szépen lassan csöpögött végig az anyagon a folyadék, hogy végül helyet foglaljon a merengő öblében.
- Nos, készen áll a kalandra Mr. Appelton? – kérdezte a professzor, szürkéskék íriszeiben megvillanó csibészes fénnyel.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 06. 02. - 08:30:55 »
+1

a serleg titka



Dawson
2001. május 27.

outfit

Furán éreztem magam. Meg nem tudtam volna mondani miért, de ahogy hozzáértem a serleghez és ujjam alatt táncra perdültek a minták s az angyal szárnya finoman mozdult, valahogy minden helyreállt. A tárgy mágiája szinte a részemmé vált és vadul zakatoló, zavart szívem is megállt. Nem tudtam, mivel magyarázni, mint azzal a mágikus hullámzással, ami mindig is a részem volt, ami annyira az enyém volt, mint semmi más ezen a világon.
Lenyűgözött milyen gyönyörű ez a serleg, milyen szép varázslattal látták el a külsejét… mégis hogyan adhattam volna ezt át Wade-nek? Mégis hogyan tehettem volna bármi ilyesmit? Sehogyan. Ez volt az egyetlen válasz részemről mert ez a szépség az enyém már. A gondolat vidám hangon szökött a fejembe, szinte elnyomva minden mást megint csak. Valami ilyesmi volt az, amit éreztem, valami tűrhetetlen akarás. Hát ezért kerültem el mostanában Riverst. Ezért döntöttem úgy, hogy magam járok a serleg titkának.
Azt kell mondjam, igen nagy szerencséje van Mr. Appelton – mondta kissé talán túl megfontolt hangon is Mr. Hammi. Ezért rápillantottam. Nem tudom, valamiért éreztem, hogy nála nem működnek ezek a csábítós dolgok. O’Mara, máskor ha ilyen munkára készülsz, legalább ugorj be Vericához egy kis bájitalos csokiért… A hang korholt, de nem olyan erőteljesen, nem olyan durván megnyomva a szavakat. – Már amikor először megpillantottam a serleget, akkor rémlett, hogy már láttam valahol… Mostanra pedig száz százalékig biztos vagyok benne… – Figyeltem, ahogy forgatja erős kezei között a finom kidolgozású kupát. Éreztem, ahogy minden mozdulatával felbolydul a mágia különös állóvize, még mélyebben, még erőteljesebben hatolva az én bőröm alá. Kíváncsi lettem volna ő is érzi ezt. A munkája során sok varázstárggyal dolgozhatott… bár nem tartottam valószínűnek, hogy bármelyikkel is megpróbálták volna megölni. Nem olyan embernek tűnt.
Szinte kéjes örömmel töltött el, mikor azt mondta, hogy ismeri a tárgyat. Pontosan ezért akartam vele találkozni, mert tudtam, hogy ő megadhatja a válaszokat a fel sem tett kérdésekre. Nekem éppen erre volt szükségem. Éppen ez kellett, hogy megnyugodjon a lelkem.
Történetesen ismerem annak az asszonynak a emlékét, aki anno a sírba tette a tárgyat annak jogos tulajdonosa mellé.
Nem tehettem mást, minthogy egész egyszerűen elvigyorodtam a hangsúlyra. Tetszett, hogy adja a szigorú professzort. Valahogy ez mindig is a gyengém volt… már korábban is lenyűgözött, ha egy férfinak volt kiállása, de mióta felfedeztem a vonzalmaim erre irányuló vágyait, csak még inkább vonzódtam ehhez. Meglehet azért, mert én magam sosem voltam erőteljes és férfias, hacsak nem hozta ki belőlem valaki az állatot. De az sem tartott tovább tíz percnél, míg fájdalmat nem okoztam.
Látja, Mr. Hammi, pont ezért kerestem fel magát – suttogtam olyan lelkesedéssel, hogy még a szemeim is felcsillanhattak. Ujjaim önkéntelenül szorítottak kicsit rá a karjára. Nem voltam bizalmaskodó, inkább csak egy reményteli kisfiú, aki elhitte: most aztán minden titkát megtudja annak a dolognak, ami már olyan régóta piszkálja a fantáziáját.
Ahogy megint eszembe jutott, miképpen csúsztam másztam járatról járatra abban az átkozott templomban, csak egy dolog volt biztos: megérte. Nem számított, hogy két hónapomba került megtalálni a megfelelőt, nem számított, hogy volt, amelyikbe még az én sovány testem is beszorult, vagy amelyikben a kiálló fém- és kődarabok felsértették a bőrömet mocskos nyomot hagyva maguk után. Mindez megérte ezért a pillanatért.
Volna kedve megnézni velem a szóban forgó asszony közel öt évszázada megőrzött emlékét? – kérdezte meglepő módon mosolyogva. Zavartan pislogtam kettőt, majd mikor felállt a serleggel együtt, én is nagy nehezen megindultam utána. A combomban minden pillanatban ott lüktetett a furcsa, mély fájdalom, de nem számított. Ez volt az én pillanatom, mikor a kíváncsi várakozás egész egyszerűen a csúcspontjához ért.
Áhá – böktem ki, mikor a tükrös szekrényhez léptünk. Ő valami kulccsal matatott, ám az én tenyerem végig simított a bútordarabon. Talán nem is az őrizte magát a mágiát, hanem a benne rejtegetett emlékek. Gondolhattam volna, hogy egy kutató ilyesmit őrizget a dolgozószobájában. Ahogy feltárult a szekrény tartalma, megpillantottam a merengőt és a fapolcokra halmozott fényes üvegeket. Mintha valami kavargott volna mélyen bennük, furcsa, fehéres fény. Beleborzongtam. A legtöbbjükből talán már csak ennyi maradt, egy emlék.
Zachary Rowden – mondta. Feltétleztem a nevét annak, akinek az emléke kellett. A parancsra egy üvegcse ki is lebegett és tartalma szép lassan a merengő különös, sekély medencéjében landolt. Figyeltem, ahogy megcsillan és megint megborzongtam. Valahogy a mágiának ezt a vonalát mindig is túl kísértetiesnek tartottam. Nem akartam halott emberek fejébe látni, de most mégis izgalommal töltött el.
Nos, készen áll a kalandra Mr. Appelton? – kérdezte Mr. Hammi és felé pillantottam. A szemeiben az eddigivel ellentétben szokatlan fény csillant és nem csak azért, mert a merengő furcsa sápadt árnyalata egész egyszerűen megtöltötte a körülöttünk lévő teret.
Jól látom, hogy lelkesedik, Mr? Biztosíthatom, hogy a maga társaságában bármire készen állok– válaszoltam, majd egy kicsit oldalra billentettem a fejem, s úgy néztem a szürkéskék szempárba. – De kérem, hívjon Elliotnak. Ez a uramozás legalább olyan távol áll tőlem, mint az említett vezetéknév maga. – Tettem hozzá, de nem tudtam, miképpen is mutatkozhatnék be. Voltam már minden, meg vagyok is. Lee-ként láttam meg a napvilágot, aztán O’Mara lettem, majd pedig Forest és most lényegében Rowle… az álanyám kínai nevéről nem is beszélve, amit megjegyezni sem tudtam, de majdnem biztos voltam benne, hogy d-betűvel kezdődik. – Sajnos a vezetéknevem kérdése egyelőre tisztázatlan, szóval érje be az Elliottal.
Közelebb léptem a merengőhöz, belenéztem ezüstösen kavargó tartalmába, majd közelebb hajoltam. Sötét szemeimben bizonyára fehéres fényként ült meg az emlékek különös varázslata. Ajkaim kicsit szétváltak, ahogy egy apró nyögést hallattam, nem tudom miért… talán elfogott a rettegés, hogy most mi is fog történni. Nem szerettem ezt, féltem tőle, pont annyira, mint a jóslástól. Azt azonban könnyű volt lekicsinyelni. Rá lehet fogni, hogy nem valóság, de ez itt előttem olyan valós volt, mint az, hogy itt álltam Mr. Hammi mellett.
Hamarosan megéreztem az arcomon a folyadék hűvösét. Hagytam, hogy elnyeljen, hogy bekebelezzen az emlék s én magam is részese legyek.

Naplózva


Dawson A. W. Hamox
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2020. 06. 04. - 11:59:11 »
+1

Váratlan megbízatás

to: Elliot


2001. május 27.


amit a szél susog

Ahogy sejtette, Appelton számára nem volt kérdés, hogy kövesse őt az emlékek sűrű tengerébe. Amibe csak fejest lehet ugrani, más módszer nem létezik. Főként, ha az ember először lát egy emléket. Történetesen most is ez volt a helyzet az álmuzeológus számára… Hamox nem tudhatta, hogy Appelton nyert e már bebocsátást valaha is ilyen formában egy emberi elme legféltettebb bugyraiba, de nem akarta azzal húzni az időt, hogy erről cseverészik a férfival. Majd megveszett a kíváncsiságtól, és minél előbb szerette volna megnézni az emléket, mert emlékezett ugyan rá, hogy a megboldogult Zachary Rowden által megőrzött emlékben látta a serleget, azt viszont már elfelejtette, hogy pontosan mi is derült ki a varázstárgyról. Nem csoda, hisz vagy húsz évvel ezelőtt láthatta utoljára… Ehhez képest már az is egészen jó eredmény, hogy két évtizedes távlatból rögtön beugrott neki az emlék tulajdonosának nevére. Volt egy részletes listája arról, hogy milyen emlékeket őrzött itt a tükrös szekrényben, de az több jegyzetfüzetnyire nyúló lista volt… és ha nem lenne ilyen jó a memóriája, most bizony sok időbe tellett volna kikeresnie a keresett emléket. Merlinnek hála azonban ahogyan az esze pengeéles volt, úgy a memóriája is remekelt, hiába taposta már az ötvenes éveit. – Jól látom, hogy lelkesedik, Mr? Biztosíthatom, hogy a maga társaságában bármire készen állok – felelte játékos lelkesedéssel Appelton, mire Hamox mosolyogva bólintott. Igen, majd kiugrott a bőréből, ezt még a fiatal férfi is megmondhatta, pedig alig fél órája, ha ismerte.
– De kérem, hívjon Elliotnak. Ez az uramozás legalább olyan távol áll tőlem, mint az említett vezetéknév maga – folytatta Appelton, akarom mondani Elliot. Dawsont nem lepte meg, hogy a foglalkozásával párhuzamosan a vezetékneve is csak álca volt a férfinak. Összevont szemöldökkel felelt: - Hát legyen akkor, Elliot – nyomta meg árnyalatnyi megrovással a hangjában a férfi igazi nevét.
– Sajnos a vezetéknevem kérdése egyelőre tisztázatlan, szóval érje be az Elliottal – magyarázta Elliot, mire Hamox elmosolyodott.
- Ha akarja, utánajárhatunk a vezetékneve titkának is, egy másik alkalommal – válaszolta. Még magát is meglepte azzal, milyen ritka közvetlenséget hoz ki belőle a másik… Erre élete során eddig csak páran voltak képesek. Ám nem volt ideje arra, hogy mélyebben elgondolkozzon ezen, ugyanis a merengő hívó szava egyre erősödött… ennek pedig engedelmeskednie kellett. Engedte, hogy Elliot bukjon először a hűvös folyadék rejtekébe, amely egy pillanat alatt beszippantotta mindkettejüket. Semmihez sem hasonlítható volt ez Dawson számára. Olyan éltető, mint másnak talán a friss, tavaszi szellő, vagy a tenger vizének sós érintése… Kissé paradox módon éppen akkor érezte úgy igazán, hogy a jelenben van, amikor a múltban kutakodott. Kellett pár pillanat, mire kitisztult körülöttük a kép, s megpillantották az emlék tulajdonosát, Romfalda Rowdent. Erősen túlsúlyos, markáns állkapcsú, alacsony nő volt, határozott, már-már pökhendi tekintettel. Elégedetten mosolyogva állt fekete, az 1500-as évek divatjának megfelelő, konzervatív szabású ruhájában, haja szoros kontyba fonva.
Egyedül állt egy igen hideg, fehér falú szobában, ahol teljes csend honolt. De nem volt egyedül… Sápadtszürke márványkoporsó kapott helyet a szoba közepén, s ebbe bámult most bele elégtételt, talán kárörvendést is mutató mosollyal az arcán Romfalda. A szoba négy sarkában mágiával bűvölt örökké égő gyertyák lebegtek, virrasztás céljából.
- Ő itt Romfalda Rowden… - suttogta halkan Hamox, s közelebb intette Elliotot, majd a sírkőn látható feliratra mutatott.
Itt nyugszik Thomas Bromley
1489 – 1555
Szerető férj és apa, tisztes várospolgár
Legyen könnyű a föld alatta

Egy-két percig Romfalda szótlanul bámulta a sírt, benne a sápadt, kopasz férfit, fekete ruhában, lehunyt szemekkel, mellkasán az aranyló ragyogással csillogó serleggel, majd váratlanul kitört belőle a kontrollálatlan nevetés.
- Te szerencsétlen! Te idióta! Azt hitted, mindentől megvéd majd ez a te csodaserleged! – nevetett, szinte rikácsolva, majd közelebb lépett a sírhoz, kivette belőle a serleget és forgatni kezdte a kezében.
- Bizonygattad, hogy egy titkos varázslovagrendben kovácsolták, több mint ezer évvel ezelőtt, és felbecsülhetetlen értékkel bír, sajátos varázserejének köszönhetően. Esküdöztél rá, s hencegtél vele, hogy a serleg minden méregtől megóv, mert képes bármilyen létező mérget semlegesíteni, még mielőtt kárt tehetne abban, aki iszik belőle – itt ismét hosszabb szünet következett, Romfalda visszahelyezte Thomas mellkasára a serleget, majd zihálva nevetett tovább. – Bődületes marhaság! Kötve hiszem a kis mesédet! Ha így lett volna, nem tudtalak volna olyan egyszerűen elcsábítani egy primitív szerelmi bájitallal, amelyet éppen a te híres-neves serlegedből ürítettél ki, s életed következő harminc évében úgy játszottam veled, ahogy csak akartam. Csak füttyentettem, s máris megvetted nekem, bármit is kértem… Szánalmas al… - kiabálta hangosan, majd egyszer csak három pálcás férfi rontott be a szobába.
- Látja Parancsnok? Tudtam, hogy meg fog törni… Hogy előbb utóbb kimutatja a mérgét ez a kígyó… - nézett Romfaldára dühtől csillogó szemmel a legfiatalabb férfi.
- Hallhatták uraim! Az álnok vipera beismerte tettét, amit világéletemben sejtettem! Hogy megvezette szegény özvegy apámat, aki szinte nincstelen lett miatta… A hatalmas családi vagyonból alig maradt valami, mert ennek a  mohó perszónának semmi sem volt elég – kiáltotta.
- Te…. – ordította magából kikelve Romfalda, ám ebben a pillanatban a legidősebb férfi, az aurorparancsnok így szólt: - Petrificus Totalus – vált rögtön sóbálvánnyá a nő, tekintélyes súlyával a sír mellett nagyot koppanva.
– Vinculum – mondta ki a harmadik férfi a harmadik varázsigét, melynek révén bilincs tekeredett Romfalda kezére. – Azt hiszem, ideje tömlöcbe vetni ezt a szipirtyót… Sajnálom Gabriel, hogy eddig nem hittem neked… De nem volt elég a felmutatott bizonyítékod… Most viszont, ezzel a beismerő vallomással, nem kérdés, hogy mit érdemel a mostohaanyád! – mondta komolyan az aurorparancsnok.
- Laurence, az elszállítást rád bízom… Gabriel, gyere velem, vegyük fel a jegyzőkönyvet – tette hozzá a parancsnok, majd Gabriellel együtt kiment az ajtón.
- Mi is menjünk… ezután már úgyis csak azt látnánk, ahogy Romfalda lebegve bámulja a plafont… aztán valószínűleg álomba merül, mert az emlék nem sokkal később megszakad – szólalt meg halkan Hamox, s ha Elliot nem ellenkezett, felfelé húzta őt könyökénél fogva, ki a merengőből, s visszatértek a valóságba. A professzor finoman megcsóválta a fejét, hogy magához térjen a kissé delíriumos állapotból, amit az intenzív emlék váltott ki belőle.
- Na, mit gondol? - kérdezte kíváncsian Elliotot, lazán megtámaszkodva az íróasztalon, mert egy kicsit még forgott vele a világ.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2020. 06. 05. - 13:34:55 »
0

a serleg titka



Dawson
2001. május 27.

outfit

Most már ő is közéjük tartozik. Ezt gondoltam, miközben egy ismeretlen helyre, egyismeretlen nő társaságába érkeztünk. Tudtam, hogy az emlékképek nem hallanak minket s nem is látnak, ezért cseppet sem lopva pillantottam Mr. Hammi felé. Igen, mert most már ő is közéjük tartozott. Engem nem sok ember tudott lenyűgözni, meglepni vagy kíváncsivá tenni. Megszoktam, hogy a legtöbb unalmas és szürke, de ő és a varázsszekrénye, ahol emlékek százait őrizte. Egyszóval Hammi olyan volt, akivel el tudtam volna képzelni, hogy ne csak egy kaland erejéig bonyolódjunk egymás sötét kis titkaiba – bár az övé kevésbé volt, sötét, mint az enyém… de hát így szokás mondani kérem.
Ő itt Romfalda Rowden… – magyarázta Hammi, mikor végre én is a pufók asszonyság felé fordultam. Iszonyatos méretei voltak, de valahogy mégsem az kötött le, hogy esetleg elkerüljem, rám üljön vagy letaroljon a lábamról – ez persze jelenkörülmények között aligha történhetett volna meg –, hanem az, hogy egy holttest is volt mellette. Nem figyeltem meg annyira, csupán a sírfeliratot, amire a nevet vésték. Tökéletesen illett a kirakósba, hiszen tudtam, kinek a csontos-nyálkás ujjai közül emeltem ki a kupát. Egy Thomas Bromley volt az illető.
Ahogy a nő felnevetett, végig futott a hátamon egy különös hideg érzés. Minden kegyetlenség ott csengett abban a hangban, ami az én nevetésemben is ott volt, mikor Reagan halott teste felett kiböktem: én nyertem. Figyeltam, ahogy a pufók teremtés kimondja tettének minden apró vallomását, s ahogy rá törnek, hogy lefogják, pillanatok alatt elnémítják… így hullik hát a porba a győzelem, amit annyi éven keresztül a magáénak tudott. Vajon egyszer majd én is elszólom magam? Örömömben kibököm, hogy megöltem Reagant? Hogy végeztem egy híres költővel? Egy olyan emberrel, aki megannyi más életet tett tönkre? S akkor majd hirtelen az Azkabanban találom magam? Pillanatnyi sötétség szállt rám, miközben az emlékkép mind halványodott és megéreztem Hammi érintését a könyökömnél.
Mi is menjünk… ezután már úgyis csak azt látnánk, ahogy Romfalda lebegve bámulja a plafont… aztán valószínűleg álomba merül, mert az emlék nem sokkal később megszakad – mondta. Én pedig csak biccentettem egyet. Egyelőre nem jött a diadalittas vigyor, amit vártam. A hideg, ezüstös valami, amin keresztül visszatértünk a dolgozószobába, a jelenben létező serleghez és a tükrös szekrényhez.
Hammi mozgásán látszott, hogy még rá is hatással van az emlék. Ahogy eljutott az íróasztalhoz, majd megtámaszkodott előtte… volt abban a mozdulatban valami férfias, amibe szerettem volna belebújni, hogy elvonja a figyelmemet a saját emlékeimről. Azok ugyanis mind intenzívebben vándoroltak lelki szemeim elé. Kissé kacsázva, de én is elsétáltam elé. Egyszerre éreztem magam furcsán boldognak és furcsán keserűnek.
Na mit gondol? – kérdezte, mikor megálltam előtte. Talán fél méter lehetett közöttünk, amikor végre a szemébe néztem.
Azt, hogy szerencsétlen nő ezzel a külsővel másképp nem foghatott volna férjet magának – vontam vállat, majd szép lassan kiült egy vigyor az arcomra. Ez az Elliot, szedd csak szépen össze magad! – jött a bíztatás, ahogy Hammi mellé sétáltam és az asztalon kicsit félretolva a cuccokat, felültem. Közvetlenül mellé érkeztem meg, úgy, hogy a vállaink összeértek. Keresztbe vetettem a lábam, ahogy előbányásztam a zsebemből a laposüveget és egy nagy korty lángnyelvet vettem magamhoz. – Az azonosítás sikerére igyunk egyet! – Mondtam és felé nyújtottam az italt.
Vártam egy pillanat, hogy elveszi-e, addig megint megnéztem magamank. Hagytam, hogy furcsa, libabőrös érzéseket keltsen bennem a látványa, a komolysága… a lelkesedése a varázstárgy iránt.
Mindazonáltal érdekelne, hogy miféle varázslovagrendben kovácsolták. Tudja, hogy van olyan, amelyik a mai napig fenn áll és szektává alakult? Veszélyessé váltak a régen dicső dolgok… veszélyesen izgalmassá. – kacsintottam rá és ha ivott, vissza vettem az üveget, ha nem akkor meg úgy emeltem ismét az ajkaimhoz. – Van egy olyan rend egy tündérre esküdtek fel. Gondolom tisztában van az Artúr-mondakörrel és tud egyet s más a Tó Úrnőjéről. Nos ez a rend éppen rá esküdött fel és ők készítettek varázstárgyakat. Még ma is vannak valószínűleg képviselői, de titkosan működnek. Vajon lehet közük ehhez a kupához? – mutattam a tárgyra.
Naplózva


Dawson A. W. Hamox
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2020. 06. 07. - 04:12:46 »
+1

Váratlan megbízatás

to: Mr. Appelton


2001. május 27.

Ahogy visszatért a dolgozószobába, tényleg megszédült egy kicsit, annyira intenzív volt az emlék. Sokszor tapasztalta ezt, ha visszament az időben, hogy fizikálisan megterheli az emlékek megtekintése… mintha azzal, hogy megnézi, maga is átélné az adott jelenetet, ami valahogy kivesz belőle. Talán ennek a fizikai érzetnek olyan mágikus okai vannak, amikről még ő maga sem tud, de nagyon érdekelte ennek a rejtélye… Már gondolkozott azon, hogyan deríthetné ki ennek az okát, de egyelőre nem jutott előrébb a kérdésben. Nem ismert senkit, aki többet tudott volna a merengőkről nála, és hiába kutatott a témában kitartóan, egyelőre folyton zsákutcába jutott a kérdésben. Sebaj, nem adja fel, tovább kutat, és remélhetőleg egyszer rálel majd a válaszra!
– Azt, hogy szerencsétlen nő ezzel a külsővel másképp nem foghatott volna férjet magának – válaszolta Elliot, mire Dawson elmosolyodott. – Jogos meglátás – mondta, majd kissé meglepetten nézte, ahogy Elliot arrébb tolja a könyveit és a jegyzetei az asztalon. – Mit csin… ? – kérdezte volna, de már késő volt, a férfi helyet foglalt mellette az asztalon. Más esetben nagyon nem díjazta volna, ha valaki félretolja a számára oly becses tárgyakat, de most valahogy nem volt kedve a szigorú professzor szerepébe bújni. Elliot olya játékos szemtelenséggel az arcán hajtotta ezt végre, hogy előhozta Dawsonból is a lazább oldalát. Erre nagyon kevesek voltak képesek, mindeddig csak a családja; megboldogult neje, és fia, Dalton tudták belőle előcsalogatni ezt az énjét. - Az azonosítás sikerére igyunk egyet! – szólalt meg Elliot, felé nyújtva egy flaskát, amit az előbb már meghúzott. Hamox elég ritkán ivott alkoholt, de olyan esetben vagy nemes borral vagy jóféle whiskeyvel enyhítette a szomját. A laposüvegből áradó illat alapján egyértelműen lángnyelvnek tudta be az italt.
- Azt hiszem, egy korty lángnyelv most jól esne – bólintott Elliot felé, majd a flaskáért nyúlt és meghúzta. A torkát végigmaró, mennyei aromájú ital egyszerre térítette magához az előző szédülésből, és tett rá arra egy lapáttal ugyanakkor. Kezdett teljesen kilépni a komfortzónájából… A mai napon mindeddig olyasmik történtek vele, amire sosem számított volna. Egy páratlan varázstárgy vizsgálatára kérték fel, délelőtt volt, és már whiskeyt ivott, valamint… különös érdeklődést váltott ki belőle egy ismeretlen férfi, akinek még a vezetéknevét sem tudta… Egy gátlástalan tolvaj, ha őszinte akart lenni magához.
– Mindazonáltal érdekelne, hogy miféle varázslovagrendben kovácsolták. Tudja, hogy van olyan, amelyik a mai napig fenn áll és szektává alakult? Veszélyessé váltak a régen dicső dolgok… veszélyesen izgalmassá – kacsintott Hamoxra, aki közben visszanyújtotta neki az üveget. – Van egy olyan rend egy tündérre esküdtek fel. Gondolom tisztában van az Artúr-mondakörrel és tud egyet s más a Tó Úrnőjéről. Nos ez a rend éppen rá esküdött fel és ők készítettek varázstárgyakat. Még ma is vannak valószínűleg képviselői, de titkosan működnek. Vajon lehet közük ehhez a kupához? – osztotta meg elméletét a férfi.
Dawson szeme felcsillant és lelkesen fordult Elliot felé, akivel mostmár talán illetlenül közel tartózkodtak egymáshoz, de igyekezett úgy tenni, mintha nem vette volna észre mindezt. Jól esett a férfi közelében lennie, bármilyen nehezen vallotta is ezt be magának. Egyszerre vonzotta magához, miközben a tudat, hogy egy férfihoz vonzódik, megrémítette. Nem ez volt az első ilyen eset, de… az előző közel negyven évvel ezelőtt, még a Roxfortban történt, és az elmúlt évtizedek jótékony homályában szinte magával is elhitette, hogy meg sem történt… Nem, nem csókolózott Julius Welchessel az üvegházban….
- Briliáns elmélet Elliot! – szólalt meg izgatottan. – Azt hiszem, ösztönösen rátapintott a lényegre… - nyúlt most az asztalon pihenő serleg felé, melyet lassan megforgatta a kezében, ujjait finoman végighúzva díszes részein. – Be kéne vizsgáltatni, de azt hiszem, nagyon is lehetséges, hogy ez a serleg az 5. század végén, vagy a 6. század elején készült… éppen Artúr király uralkodásának idején – vizslatta mohó tekintettel a serleget.
- Van egy ismerősöm, remek régészmágus... ő meg tudná erősíteni vagy cáfolni ezt a feltételezést, de…a minisztériumnál dolgozik, ezért nem merném neki megmutatni a serleget… Attól félek, nem lenne más választása, mint feldobni bennünket – csóválta meg a fejét. – Sajnos mágiatörténet professzorként én nem rendelkezem olyan magas szintű tudással a tárgyak azonosításában, mint régész kollégáim – nézett sajnálkozón, már-már bűnbánó arccal Elliotra.
- Viszont... számos olyan szakembert ismerek, akiket kutatás címén kifaggathatok az illető rend létezéséről... És ha sikerülne eljutni hozzájuk, akkor talán olyasmire is fény derülne a serleggel kapcsolatban, ami minden képzeletünket felülmúlhatja...
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2020. 06. 07. - 23:19:46 »
+1

a serleg titka



Dawson
2001. május 27.

outfit

Nem tudom, mi hajtott, ahogy ott ücsörögtem az asztalon és végig néztem a dolgozószobán. Bal kezemmel végig simítottam keresztbe tett lábaim oldalán, mintha csak nagyon kívánatos akarnék lenni, ez azonban nem volt több puszta pótcselekvésnél, mert láttam a neves szerzők műveit, Apuleiust, Plutarkhoszt, Hérodotoszt… és számos olyan dolgot, amit én is forgattam, mégsem voltam olyan okos, mint Mr. Hammi vagy Hammi professzor. Szerettem volna okosnak látszani, szerettem volna megmutatni, hogy nem kell oklevél ehhez a tudáshoz… de hát éppen ezt bizonyítottam már csak azzal is, hogy felkerestem őt.
Ahogy beszélt és éreztem a leheletén a whiskey különös, fűszeres aromáját, valami más is lüktetett bennem. Valami olyan erő, ami lökött felé még jobban. Igazság szerint már az illata is elég lett volna ehhez… de egy olyan házasság után, ami az enyém volt, rettegtem ezt érezni. Nem akartam igazán felfogni sem. Megcsalásnak éreztem már csak arra is gondolni, hogy tetszik a kiállása, pedig ez már pont nem az. Ne görcsölj. Engedd el magad. A hang suttogott bennem, az átkozott szalag lüktetett a kezemen. Éppen ideje volt magam mögött hagyni mindent. Hát le akartam nyűgözni a professzoromat.
–  Briliáns elmélet Elliot! – mondta olyan izgatott hangon, hogy halovány mosoly ült ki ajkaim szegletébe. Én is így éreztem magam, már csak a puszta gondolattól is, hogy megfejthetem… megfejthetjük egy ilyen serleg minden titkát. – Azt hiszem, ösztönösen rátapintott a lényegre…
Ahogy a kezébe vette a serleget, olyan határozottnak és férfiasnak tűnt. Megremegtem, mintha nem is a mintákat, hanem az én bőrömet simította volna végig az ujjaival. Furcsa érzés volt, mert már éreztem ezt, de mindig úgy elnyomtam. Ahelyett, hogy élveztem volna, amim lehetne egész egyszerűen csak harcoltam tovább azért, amim már éppen csak volt.
Bár nem jártam akadémiára és nincsenek neves díjaim sem, rengeteg varázstárggyal találkoztam az elmúlt tizenhét évben – magyaráztam halkan. – Ezt-azt tudok róluk. – Vontam meg a vállamat, mintha csak úgy mellesleg közölném. Valójában azt akartam rajta látni, hogy lenyűgöztem igazán, hogy enyém a teljes figyelme.
Be kéne vizsgáltatni, de azt hiszem, nagyon is lehetséges, hogy ez a serleg az 5. század végén, vagy a 6. század elején készült… éppen Artúr király uralkodásának idején – mondta, de nem tekintett rám. Továbbra is a serleg giccses-angyalos, mégis lenyűgöző motívumait figyelték szemei. Egy részem meg tudta érteni, mert én is pont ilyen áhítattal figyeltem, mikor először töröltem le róla a port és figyeltem meg az aranyozott díszítést. De ott volt az az önzés, ami annyira a részem volt, mint az értékes varázstárgyak iránt rajongás a figyelmét akartam. Hát mocorogni kezdtem az íróasztal tetején kicsit, hátha akkor rám pillant végre.
Van egy ismerősöm, remek régészmágus... ő meg tudná erősíteni vagy cáfolni ezt a feltételezést, de…a minisztériumnál dolgozik, ezért nem merném neki megmutatni a serleget… Attól félek, nem lenne más választása, mint feldobni bennünket. – A fejét csóválta és csak akkor nézett rám, mikor ismét megszólalt. Ekkora elöntött a mámor, miszerint ismét győztem. – Sajnos mágiatörténet professzorként én nem rendelkezem olyan magas szintű tudással a tárgyak azonosításában, mint régész kollégáim.
Nem nagyon érdekelt ez a része a dolognak. Az én fejemben egészen más terv kezdett kibontakozni.
Viszont... számos olyan szakembert ismerek, akiket kutatás címén kifaggathatok az illető rend létezéséről... És ha sikerülne eljutni hozzájuk, akkor talán olyasmire is fény derülne a serleggel kapcsolatban, ami minden képzeletünket felülmúlhatja...
Hümmögve vontam fel a szemöldököm, majd szelíden elmosolyodtam. Kinyújtottam a kezemet, hogy végig simítsak a karján, talán túl bátran is. Nem tudhattam, mit gondol, utál-e, hányingert kap-e ettől az érintéstől. Eddig csak a biztos pontot ismertem, ha a férfiakkal való szexualitásról volt szó: Natot és Christ… na meg Pipert, de ő nem tudom férfinak vagy vadállatnak számít-e valójában.
Tudja, Mr. Hammi, én úgy gondolom, hogy ezt az ügyet mi ketten ügyesebben felgöngyölítenénk, mint bármelyik szakember. Nézzen csak magára, hiszen nagyszerű elme, én pedig rengeteg tapasztalattal rendelkezem… – mondtam közelebb hajolva, szinte súgta a szavakat. Az őt érintő kezem a serlegre siklott, hogy kivegyem ujjai közül, de közben szemeim végig az ő tekintetét keresték. Ahogy végig simítottam a bőrén és letettem magam mellé az asztalra a tárgyat.
Csupán annyi a feladat, hogy szerezzünk ettől a lovagrendtől egy tárgyat és hasonlítsuk össze ezzel a tulajdonságait. Ez pedig nem is olyan nehéz. Egy mugli múzeumban őrzik azt a kardot, mely állítólag Artúr király egyik lovagjának készült. A varázstalanok ezzel persze nincsenek tisztában… így azt sem tudják, hogy a védelmi rendszer, amit köré építettek hatástalan. Az ilyen erejű varázstárgyak ugyanis semlegesítik a muglik kütyüjét. – Már olyan közel hajoltam a mondandóm végén, hogy ő is érezhette az alkoholos leheletemet a bőrén, az orrában. – Ellophatom.
Naplózva


Dawson A. W. Hamox
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2020. 06. 10. - 08:25:31 »
+1

Váratlan megbízatás

to: Mr. Appelton


2001. május 27.

Elliot váratlanul végigsimított Hamox karján, aki a mozdulatra ösztönösen hevesen összerezzent.
- Öhmmm – mormolta az orra alatt. Énje egyik része azt mondta volna: „Kérem, ne…”
De volt egy másik énje, amely a sötétből, a mélyből kezdett életre kelni, és sokkal, de sokkal erősebb és hevesebb volt a visszafogott énjénél. Ez az eddig elnyomott része most úgy kapott a fény és a levegő után, hogy képtelenség lett volna visszatartania. Hirtelen mozdulattal kapta el Elliot kézfejét, amit aztán a kezében szorongatott. Erős, markáns mozdulat volt, valószínűleg, ha a férfi menekülőre fogta volna, akkor a kezdeményezését nem koronázta volna siker.
– Tudja, Mr. Hammi, én úgy gondolom, hogy ezt az ügyet mi ketten ügyesebben felgöngyölítenénk, mint bármelyik szakember. Nézzen csak magára, hiszen nagyszerű elme, én pedig rengeteg tapasztalattal rendelkezem… – suttogta Hamoxtól alig pár centiméterre a férfi. Hamox szinte nem is hallotta, hogy mit mond… már csak a férfi bódító illata és közelsége volt az, amire figyelt. Megbabonázta Elliot, és nem tudott szabadulni a késztetéstől, hogy… ekkor nyúlt a serlegért a férfi, és Hamox bár fájón, mégis elengedte a kezét, hogy amaz befejezhesse a mozdulatot, amit eltervezett. A serleg az asztalon koppant, Elliot ajkai pedig tovább járták igéző táncukat, ami mindent feledtetett Hamox-szal.  
– Csupán annyi a feladat, hogy szerezzünk ettől a lovagrendtől egy tárgyat és hasonlítsuk össze ezzel a tulajdonságait. Ez pedig nem is olyan nehéz. Egy mugli múzeumban őrzik azt a kardot, mely állítólag Artúr király egyik lovagjának készült. A varázstalanok ezzel persze nincsenek tisztában… így azt sem tudják, hogy a védelmi rendszer, amit köré építettek hatástalan. Az ilyen erejű varázstárgyak ugyanis semlegesítik a muglik kütyüjét. Ellophatom - hajolt közben még közelebb Elliot. Ebben a pillanatban a professzor már egyáltalán nem fogta fel szavai értelmét. Csak az a megmagyarázhatatlan és leküzdhetetlen vonzalom tartotta foglyul, ami az imént született meg benne, és aminek nem tudott parancsolni. Talán első ránézésre senki nem gondolta volna róla, hogy a komoly professzor felszíne alatt ő valójában igazán szenvedélyes ember… A kutatásaiban és írásaiban, abban, ahogy a Godrikon csillogó szemmel tanított, viszont könnyen tetten érhető volt ez a lelkesedés, már-már fanatizmus. Nos, ebben a pillanatban az átható szenvedély ismét eluralkodott rajta…Ösztönösen hajolt közelebb Elliothoz, akinek puha, cseresznyeszín ajkai leküzdhetetlenül hívogatták. A várakozás pillanata hihetetlen hosszúnak tűnt, pedig emberi idővel mérve csupán néhány másodperc lehetett. Hamox most megfeledkezett mindenről, aminek megfelelően élt eddig, és igen, ami korábban visszafogta… hogy igazán önmaga lehessen. Megcsókolta Elliotot, és ez a csók most megváltás volt a számára. Jobban, mint eddigi életében bármi. Szemét behunyta, mégis mintha ezer fény játszott volna a szemhéja alatt, ahogy átadta magát annak a boldog és felszabadító érzésnek, amit a csók jelentett. Utoljára tizenhat éves korában történt vele ilyen, az üvegházban…Azt hitte, az a Dawson az elmúlt negyven évben megszűnt létezni. Ceciliát soha nem csalta volna meg, annyira tisztelte és szerette… Cecilia. Megboldogult feleségének emléke ebben a pillanatban magához térítette. Kijózanította. Úgy érezte, ezzel a csókkal meggyalázza nemcsak az asszony emlékét, hanem azt az életet is, amit együtt, kitartással, hittel és szeretettel építettek fel. Szabályosan elrántotta az arcát Elliotétól és remegve támolygott arrébb tőle, el az asztaltól.
- Nem… nem tehetem – suttogta maga elé döbbenten, kerülve a férfi tekintetét.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2020. 06. 11. - 09:52:43 »
+1

 
a serleg titka



Dawson
2001. május 27.

16+

outfit

Apró nyögés hagyta el a számat, ahogy megszorította a kezemet. Aztán elvigyorodtam. Mr. Hammi kezdett határozottabban izgalmassá válni. Éreztem, ahogy bizsereg közöttünk a levegő, de én csak beszéltem. Nem volt értelme már a szavainak, mindegyik olcsó, kéjes kis sóhajnak tűnt, ahogy elhagyta az ajkaimat, de közben úgy rettegtem, mint még talán soha életemben. Nem is tudtam volna megfogalmazni mitől, talán attól, hogy ez is megcsalásnak számít, pedig nem voltunk éppen együtt Nattal… vagy éppen attól, hogy ez jelenti azt, hogy végleg lezárul az a házasság és nem látom többé sem őt, sem a gyerekeket, akik az elmúlt két évben az apjuknak neveztek.
Mégis közelebb hajoltam Dawsonhoz és megéreztem az illatát. Nem tudtam azonnal megállapítani, mint idézett meg bennem az aroma. Talán egy kicsit a régi varázstárgyakat, amik igazi múlttal rendelkeztek, olyannal, amit egész egyszerűen érdemes volt felfedezni, másrészt valami enyhén fűszeres szokatlanság is uralkodott benne. Beleborzongtam, ahogy mélyet szippantottam belőle. A szemem az ő kék tekintetén függöt… nem is kék volt, kissé talán ezüstös-szürkés, gyönyörű és csillogó. Akarod… akarod őt, O’Mara… – súgta a hang, de mielőtt még bármit is tehettem volna, Dawson közelebb lépett és forró levegőt lehelve az ajkaim közé csókolni kezdett. Hagytam, hogy a nyelvem átvándoroljon a szájába és keresztbe vetett lábaim szétváltak, hogy a hajába fúrva az ujjaimat még közelebb vonjam őt magamhoz, hogy a teste melegét érezzem csók közben. Lehunyva a szemem sóhajtottam bele a csókba, élvezve, ahogy a rövidre nyírt szakál a bőrömön cirógat végig.
Majdnem elengedtem magam. A testem minden apró lüktetése felvette Dawson csókjának furcsa, szokatlan, de nagyon is izgalmas ritmusát. Olyan volt, aki elveszi, amit akar, legalábbis így hittem és nekem pont erre volt szükségem. Így hát nem húzódtam el, hiába úszott be a gondolataim közé éppen úgy Nathaniel Forest, mint előbb. Egy nagy szerelem vége nehéz kell, hogy legyen, de én tovább akartam lépni, hogy ne fájjon már egyikünknek sem. S hogyan is tehettem volna meg jobban, minthogy egy ilyen érdekes, határozott… és okos… nagyon-nagyon okos professzor karjai között legyek. Sóhajtottam egyet megint az ajkai közé, de akkor, hirtelen, szinte a semmiből tépte el magát tőlem. Össze is rezzentem, annyira meglepett. Csak egy pillanatig maradtam úgy, apró nyögést hallatva csalódottságomban. Már magával ragadott a hév, minden porcikám sóvárgott utána.
Nem… nem tehetem – suttogta. Éreztem, hogy nem akar rám nézni. Távolabb került, mint elsőre hittem. Így lemásztam az asztaláról. A tekintetem ösztönösen az ujjára vándorolt, jegygyűrűt kerestem. Bár nem érdekelt, ha házas, ez nem jelentett számomra akadályt. Nem akartam túl bonyolult dolgokba belemenni, egyelőre csak valaki társaságára vágytam. Valahol bennem is azt mondta egy hang, ami Dawson ajkait hagyta el: Nem tehetem meg.
Miért ne tehetné meg? – kérdeztem, bár egy ilyen csók után a magázás abszolút feleslegesnek tűnt… mégis valahogy ettől még fülledtebb, még vággyal telibb volt az egész. Nem érdekelt, hogy eltávolodott, odasétáltam elé és olyan közel álltam meg, hogy a testem az övéhez ért. Az a csók éhségről árulkodott. Egy olyan férfi éhségéről, akihez régóta nem értek szenvedéllyel. Ha házas is volt, hát nem lehetett egy jól működő dolog, én viszont meg akartam neki adni azt, amit láthatóan nem kapott meg.
Kérem… ne utasítson el… – próbáltam a lehető legártatlanabb lenni és átkaroltam a nyakát, hogy úgy húzzam oda magamhoz egy finom, rövid csókra. Aztán jöttek a nagy szemek, a zavart kis pislogás, ami eddig sokszor bevált. Közben hozzá nyomtam a csípőmet, a mellkasomat még jobban. Érezni akartam őt, a melegségét, a benne lüktető vágyakat... mert azok bizony ott voltak.
Naplózva


Dawson A. W. Hamox
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2020. 06. 12. - 08:39:35 »
+1

Váratlan megbízatás

to: Mr. Appelton

+16


2001. május 27.

Hideg verejték folyt végig a hátán, ahogy jóformán arrébb menekült Elliottól. Túl sok volt neki ez az egész.
A férfi édes íze és illata, a vágy, ami gerjedt benne iránta és… igen… legfőképpen az volt túl sok, hogy megbirkózzon a valósággal. Azzal, hogy egy férfit kíván. Egész életében elnyomta énjének ezt az oldalát, kamaszként szenvedett is emiatt, de képtelen lett volna apjának csalódást okozni, így sosem volt képes felvállalni azt még önmaga előtt sem, hogy biszexuális. Amikor Juliusszal az az első és utolsó csók elcsattant, elhitette magával, hogy ő nem akarta, az egész Julius hibája volt, egy hatalmas hiba, ami soha többé nem ismétlődhet meg..
Aztán rátalált Ceciliára, akit haláláig szeretett, nem csak azzal a meleg baráti érzéssel, ahogyan sokan mások élnek egymás mellett házasságban. Nem. Ő perzselő szenvedéllyel szerette az asszony minden porcikáját, és a halála után nem csak a személye hiányzott neki elviselhetetlenül, hanem borzasztó volt számára az a tudat is, hogy soha többé nem érhet hozzá. Ennek július 17-én lesz három éve, de az évtizedek alatt jócskán megfakult ezüstszín jeggyűrűjét azóta sem vette le. Egyszer megpróbálta ugyan, de képtelen volt rá. Az elmúlt években megjárta a poklok poklát, s bár a kutatásainak hála mindig sikerült elvonnia a figyelmét a magány maró érzéséről annyira, hogy ne lássa kilátástalannak az életét, minden nap iszonyatos akaraterőt követelt meg tőle ahhoz, hogy egyáltalán felkeljen és csinálja a dolgát. Hogy miért tette meg mégis? Csakis Daltonért. Nem hagyhatta, hogy a fia az anyja után az apját is elveszítse… Nem. Érzések egész orkánja folyt most rajta végig, ahogy itt állt, a cipőjét bámulva, nem merve ránézni a férfira. Azt kívánta, bár menne el… Bár menne el most azonnal, és hagyja őt egyedül… hagyja őt szenvedni. De a férfit nem ilyen fából faragták. Felállt és odament hozzá.
– Miért ne tehetné meg? – kérdezte lágyan, mire Dawson még mindig nem mert ránézni. De elküldeni sem bírta. Elliot olyan közel jött hozzá, hogy testük összeért. A vágy szinte elviselhetetlenül égette, ahogyan érezte a férfi érintését önmagán.
– Kérem… ne utasítson el… – mondta a hang, ami most megbabonázta Dawsont. Egy pillanatra még elgondolkodott azon, hogy ellöki magától és kiszalad a dolgozószobából, nehogy olyasmi történjen, amit keservesen megbánna később…
De aztán, rápillantott Elliotra, és ebben a pillanatban elveszett minden önuralma. A férfi átkarolta a nyakát és egész testével hozzábújt, ő pedig képtelen volt őt elereszteni. Olyasmi történt, ami eddigi életében soha. A teste, az ösztönei átvették az uralmat a józan, racionális, gondolkodó elme felett. Szótlanul csókolt vissza, először lágyan, de aztán olyan elementáris akarással, mint a szomjazó, aki napok óta nem ivott. Tudatos énje teljesen kikapcsolt, mintha csak megnyomtak volna rajta egy gombot, és úgy szorította magához Elliotot, hogy az talán még fájt is egy kicsit a férfinak. Aztán még mindig átölelve őt, közeledett az íróasztalához, hogy szabaddá téve egyik kezét lesöpörje róla a könyveket és jegyzeteket. Ha engedte, vadul az asztalra dobta Elliotot, - arra azért ügyelve, hogy a serlegben ne tegyen kárt -, majd erővel simított végig a férfi mellkasán és combján, ajkait még mindig szünet nélkül magának követelve.

Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2020. 06. 12. - 22:11:14 »
+1

a serleg titka



Dawson
2001. május 27.

16+

outfit

Csend. Nem kellettek szavak, nem kellett semmi, ahogy a testem Hammihoz simult. Éreztem, ahogy valami furcsa erő átjár, hiába súgta még mindig bennem egy hang Nat nevét. Talán már megszoktam, talán már megszoktam, hogy ott van, hogy a gondolataim részét kitölti ő, ám ettől függetlenül valahogy mégis képes voltam élni. Fájdalmasan, de ment. Dawson mintha pont ezeket fedte volna el minden érintésével. Ahogy összeért a testünk és karjaim a nyaka köré simultak, egy pillanatra, mintha az idő is megállt volna. Minden a helyén volt. A csípőm, a hasam, a mellkasom hozzá simult és még ruhákon keresztül is éreztem a belőle áradó forróságot.
Engedd el magad… engedd el… A hang suttogott, de szinte nem is hallottam. A szívem felvette a közöttünk feszülő ritmust és valahogy ott lüktetett minden porcikámban, szinte csak azt hallottam, ahogy az ajkai finoman csókolták az enyémeket. Nem erőszakoskodtam, igazából meg akartam nyugtatni. Még mondtam volna sokszor bíztatásképpen, hogy: megteheti, megteheti… és igen, magázva, mert az olyan izgató volt. Nem is vettem szinte észre, ahogy a csók vadabbra vált. Kezem ösztönösen simított végig a nyakán, a fülén, hogy ujjaim aztán belefúrjanak a kissé őszülő hajába. Éreztem, ahogy az érintés, a kellemes forróság egészen elvakít és óvatosan sóhajtottam az ajkai közé, amint egy pillanatra levegőért kaptam: – Ah… – Nem sóhajtani akartam, nem csak a tudtára adni, hogy élvezem a dolgot, hanem ki akartam mondani a keresztnevét még egyszer. Talán nem ismerjük egymást, de abban mégis csak lett volna valami intim, valami megnyugtató. Azonban a következő pillanatban minden gondolatom kusza masszává változott.
Követelve tolt hátra felé az asztalhoz. Követelve csókolta az ajkaimat és én megadtam neki magamat… erős volt és határozott, pont olyan, mint akinek nem volt kérdés, hogy mit akar. Én pedig örömmel adóztam neki. Hallottam, hogy a következő mozdulatánál a padlón landolnak a könyvek és a jegyzeteket, én pedig olyan erővel került az asztal tetejére, hogy a mellettem várakozó serleg is megugrott egy kicsit. Éreztem, ahogy a hátam megzúzódik picit a bacsapódásra és hogy csúnya kék foltjaim lesznek, emlékként őrizve a ma történteket.
Az ajkaimra tapadt ismét, én pedig újabb sóhajjal és egy kis motyogással adtam meg magam. A tenyere végig simított rajtam, mire a bőröm szinte égni kezdett a nyomában. Ahogy a keze a fájós combomat érintett, szinte meg is feledkeztem azokról a kínokról, amit korábban éreztem. A belőle áradó melegség után furcsa libabőr futott át a testemen. Ujjaim erőtlenül babráltak az ingje gombjaival. Kíváncsi voltam, mit rejt ez a professzor úr a ruhák alatt… vajon tényleg olyan jó teste van, mint az kívülről hinné az ember? Ahogy egy apró bőrfelület szabad lett, elhúzódtam tőle, hogy oda csókoljak, de igazából tetszett volna, ha megragad és visszahúz egy csókra. Már átadtam magam az erejének, a belőle áradó forróságnak, mind nagyobb hévvel akartam. Ezt pedig érezhette is, hiszen ujjaim végig gombolták az ingét, majd az övére simultak, hogy azt egyetlen könnyed mozdulattal szétszedjék. Közben egyetlen mozdulattal felé hullámzott a testem, szinte ösztönösen a forróságtól és az őrült vágyaktól, amik újrá végig lüktettek rajtam.
Dawson… – hosszú sóhajként leheltem az ajkai közé, hagyva, hogy a belőle áradó forróság egész egyszerűen felkapjon és vad tornádóként repítsen, ahová csak akar. Az övé voltam, az ő ereje győzött.
Naplózva


Dawson A. W. Hamox
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2020. 06. 14. - 08:12:39 »
+1

Váratlan megbízatás

to: Mr. Appelton

+16


2001. május 27.

Elliot érintése, testének melege, ajkainak íze annyira felperzselte, hogy üvölteni tudott volna a vágytól. Szerencsére nem kellett visszafognia magát, a férfi – bár nála kétségkívül törékenyebb volt – egészen jól viselte, hogy erővel nekitaszította az asztalnak. Szinte lehetetlen lett volna ebben a pillanatban elszakadnia Elliottól. Hamox érezte, ahogy az ereiben lüktet a vér, és az egész teste ég a hőségtől, amit a férfi közelsége ébresztett fel benne. Kéjes kis nyögése csak olaj volt a tűzre.  Átadta magát a csóknak, és amikor Elliot egy pillanatra odébb hajolt, nem engedte meg neki, azonnal visszarántotta őt, úgy tapasztva be ajkait a sajátjával, hogy ne tudjon menekülni… Igaz, ebben a pillanatban nem gondolta, hogy akarna. Csak most vette észre, hogy ingje egy részét észrevétlenül kigombolta a férfi. Nem volt szégyenkeznivalója, hiszen rendszeresen sportolt, szinte minden nap futott és kirándulni is gyakran eljárt a fiával… Dalton… Vajon mit gondolna most róla, ha így látná az apját? Vadállatiasan. Egy férfi fölé hajolva. Követelőzve… Futott át a gondolat rajta, de az ösztöne most sokkal erősebbnek bizonyult, így hamar megszabadult a kétely zavaró pisszegésétől, ami ha teret adott volna neki, azt üzente volna, hogy hibát követ el…
– Dawson… - lehelte most ajkai közé a vágy pírjával színezett arcú Elliot, ezzel tökéletesen elűzve az előbbi nyomasztó gondolatfoszlányokat. Immáron ismét csak és kizárólag az övé volt Hamox figyelme, aki türelmetlenül lépett hátrébb egy pillanatra, hogy aztán lerántsa Elliotról a kardigánt, majd annál is türelmetlenebbül, szinte morogva tépte le róla az inget. Igen. Letépte. Meg sem próbált a gombolással vesződni… Forró csókját ezután Elliot mellkasán futtatta végig, lefelé haladva az ágyéka felé…
Itt ismét kivívta haragját az ártatlan nadrág, amit erővel lerángatott a férfiról, ha amaz hagyta. S ezek után a földi gyönyör olyan bugyraiba nyert bebocsátást, amiről álmodni sem mert volna. Mindent megtett, hogy Elliotnak olyan mámorban legyen része, mint még soha, de soha életében…

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Egy örökkévalóságnak tűnő idő után tért magához, ahogyan a földön feküdt, szorosan átölelve Elliotot. Béke járta át, idegei teljesen kisimultak, olyan történt vele ami soha nem szokott: nem voltak gondolatok a fejében, csupán befogadta a szoba látványát, és Elliot illatát. Könyvein futtatta végig a szemét, közben Elliot mellkasát simogatva, és megelégedett, boldog sóhajjal suttogta a férfi fülébe:
- Akarlak még…
Remélte, hogy a férfi is ugyanígy érez, hogy szeretné még látni, hallani és érezni őt. De ha nem... számára akkor is olyan elementáris felszabadító erővel bírt, ami közöttük történt, hogy biztosan érezte, egy pillanatát sem fogja megbánni. Másra most nem gondolt... nem hagyta, hogy racionális énje elrontsa ezt a tökéletes harmóniát. Talán ha a férfi elmegy, majd rátörnek a kegyetlenül éles gondolatok... amik ezernyi kérdést vetnek fel... de még nem. Most nem. Nem engedte meg.
Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 04. 08. - 03:08:38
Az oldal 0.101 másodperc alatt készült el 45 lekéréssel.