+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Irene Liu (Moderátor: Irene Liu)
| | | | |-+  National Anthem III – Még mindig New York-ban
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: National Anthem III – Még mindig New York-ban  (Megtekintve 1505 alkalommal)

Irene Liu
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 03. 29. - 11:57:16 »
+1

New York - egy ismeretlen címen

Naplózva


Irene Liu
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 03. 29. - 11:58:17 »
+1

National Anthem III – Még mindig New York-ban


We're on fire


Adtam magunknak egy napot, hogy összeszedjem a gondolataimat és azért is, mert igazából nem volt időpont a pergamenen. Gondolom, aki várt engem, az mindig ott tartózkodik. Nem ismertem New York-ot annyira, hogy tudjam hol van ez a hely, de annyira nem is számított. Gondolatban már most a legrosszabbra készültem és azt hiszem, hogy ez volt rendjén. Mi jóra számítsak? Nem hiszem, hogy azt a pergamendarabot egy jóakaróm hagyta volna ott. Ami azt illeti, az emberek többsége rosszat akar nekem, ez eléggé nyilvánvaló, miután nyíltan gyilkosnak neveznek és a többség nem hiszi el, hogy nem öltem meg a családomat. Csak a véletlennek és a szerencsének tulajdonítják, hogy kiszabadultam az Azkabanból, az egyszer sem fordult meg az eszükben, hogy esetleg tényleg ártatlan vagyok.
Alig aludtam az éjjel, azt nem tudom, hogy Elliotnak sikerült-e akár csak egy keveset aludnia. Nem igazán beszélgettünk csak úgy, de volt egy olyan érzésem, hogy néha gondolatban teljesen máshol jár. Úgy értem, hogy valószínűleg van valami baj az ő életében is, de nem akartam kiszedni belőle, hogy mi ez. Nem igazán tudok mit kezdeni az emberek érzéseivel. A legtöbbször kellemetlenül érzem magamat, hogyha beszélnek róla, mivel az Azkabanban én sem tudtam senkinek sem beszélni arról, hogy milyen érzések kavarognak bennem. Minden olyan zavaros volt és nem hiszem, hogy túl nagy lelki támasz lettem volna Elliotnak.
Csendben megreggeliztünk a szállodában, majd elindultunk, eleinte céltalanul sétáltunk csak az utcán. Megmondom őszintén még mindig nem teljesen szedtem össze a gondolataimat és felkészületlennek éreztem magamat. Valószínűleg ezt Elliot is érezte, de most voltunk New Yorkban, úgyhogy most kellett cselekedni.

– Nem ismerem annyira New Yorkot, úgyhogy fogalmam sincs merre van ez az utca. – mondtam, miközben még mindig sétáltunk. Egész kellemes idő volt, ha nyaralni jöttem volna ide, akkor biztosan jobban élveztem volna ezt a sétát is. De nem nyaraltunk és Amerika amúgy sem az a hely volt, ahol szívesen töltöttem az időmet.– Azt sem tudom, hogy mi fog ott ránk várni. Nyilván ez az egész tényleg egy csapda, vagy legalábbis nem gondolom, hogy jó szándékkel hagyták ezt a fecnit ott nekem. Lehet, hogy most is figyelnek.
Nem tudom, hogy Elliot egyetértett-e velem vagy nem, de nyilvánvaló, hogy megfigyeltek minket. Ugyanis ha engem figyel valaki, akkor az azt jelenti, hogy Elliotot is figyelik, hiszen mostanában csak vele töltöm a „szabad időmet”. Valahol elég lehangoló, hogy az egész életem erről szólt már csak, hogy megtaláljam a gyilkost. Konkrétan tényleg kezdtem úgy érezni, hogy nincs is célja az életemnek és jobb lett volna, ha engem is megöl az az ismeretlen azon a napon. Eszembe jutottak a gyerekeim és az, hogy ők soha nem fognak már felnőni. Nem is tudom, hogy hogyan voltam képes ezt a fájdalmat eddig elviselni, de ha belegondolok, hogy elvettek tőlük mindent, akkor összeszorul a szívem. Adam-re ugyanez vonatkozik, hiszen még ő is fiatal volt, de már esély sincs arra, hogy együtt megöregedjünk.
De ha ennek vége és tényleg pontot tudok tenni az ügy végére, akkor békében fogom elengedni őket és megpróbálok új életet kezdeni. Azt nem merném kijelenteni, hogy képes lennék más férfit szeretni, hogy képes lennék megint gyereket nevelni, de talán idővel az is megtörténhet.
 – Hopponáljunk, Elliot, szeretném ezt az egészet gyorsan lezárni. – mondtam, miközben behúzódtam egy mellékutcába. Lehet, hogy nem ez volt a legjobb hozzáállás, hogy „gyorsan zárjuk le” ezt az egészet, de már elegem volt. Lelkileg megterhelő volt ez az egész és New York is idegesített, haza akartam menni. Nem csak szimplán vissza Angliába, hanem vissza Bourton-on-the-Water-be. Szembe kellett néznem azzal, hogy mi történt és azt hiszem itt volt az ideje, hogy visszaköltözzek a régi otthonomba, akkor is, hogyha fáj.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 04. 01. - 08:55:59 »
+1

amerikai rémálom
- miért vagyok még mindig itt? -


Irene
2001. február 12.

outfit

Egész éjjel a plafont bámultam. Már megszoktam, hogy nehezen alszom el rendes ágyban, mióta úgymond egyedül vagyok megint. Nem is az alváson volt persze a hangsúly, sokkal inkább azon a tényen, hogy hideg és üres az ágy. Az alvás alapvetően ugyanis nem jelentett gondot, ha találtam egy kis kuckót magamnak valahol, ahova behúzhattam magam. Azonban egy szállodai szobában nem sok lehetőség volt erre. Így már egészen korareggel ott álltam pizsamában a teraszon és csak figyeltem, ahogy a napsugarak megszínezik az égboltot. Itt New Yorkban úgy tűnt, hogy egészen kellemes időnk lesz, míg otthon bizonyára még mindig a februári borultság uralkodott. Anglia más volt, szürke és komor, talán egy egész kicsit kevésbé nyüzsgő is. Nekem pedig máris hiányoztak az otthoni fakó színek. Nem voltam hozzá szokva ehhez. Bár New York még egészen istenes volt Los Angeleshez vagy más túl meleg, túl ragyogó városhoz képest. Valójában már nem is nagyon emlékeztem hol voltam, mikor Nathoz rohantam abba az idióta ispotályba, mikor megmérgezték… de túl meleg volt.
A reggeli szótlanul telt, mintha Irene valami szörnyűségtől tartana. Nem hittem benne, hogy bármiféle rossz dolog történhet majd ezen a helyen, éppen ezért nem is izgultam nagyon. Már megszoktam, hogy megtámadnak, elrabolnak, megmérgeznek és emiatt felkészültebb is voltam, mint valaha. Ne zavard meg… Gondoltam, ahogy kávézás közben rá pillantottam. Némán emeltem az ajkaimhoz a csészét. Belekortyoltam a furcsa, erőtlen kávéba, aminek semmi köze nem volt, ahhoz amit szívesen fogyasztottam. Az amerikaikba nem sok ízlés szorult.
Nem akartam megtörni a közöttünk lévő csendet, ezért amikor kiléptünk az utcára csak figyeltem a körülöttünk rohangáló temérdek muglit. Mert hát abból igen csak sok akadt erre, mindegyik a kütyüjével meg aktatáskákkal rohangált, hogy bevonuljon a puccos munkahelyére. Forest biztosan jól érezte volna magát itt.
  Nem ismerem annyira New Yorkot, úgyhogy fogalmam sincs merre van ez az utca. – Jegyete meg kisvártatva Irene. – Azt sem tudom, hogy mi fog ott ránk várni. Nyilván ez az egész tényleg egy csapda, vagy legalábbis nem gondolom, hogy jó szándékkel hagyták ezt a fecnit ott nekem. Lehet, hogy most is figyelnek.
Megköszörültem a torkomat és mintha rettegnék, hátra néztem. Aztán csak egy vigyor ült ki az arcomra, ahogy ismét Irene-ra néztem. Nem akartam megijeszteni vagy ilyenek, inkább kicsit szórakozni, hogy végre mosolyogjon. Akármi is történik, azért nem árt egy kis jókedv, bár azt már észrevettem, hogy ő nem sokszor érzi igazán jól magát.
Na! Ne legyél ilyen feszült! Nem követ éppen minket senki. – Mondtam és kihúzva magamat éreztem a kellemes időt. Tényleg az volt, ezt még én is elismerem. Angliával ellentétben ide már most, februárban megérkezett a korai tavasz és az erős napsütés kellemes meleggel cirógatott végig az arcomon. Talán ezért is voltam ilyen szórakozott és vertem ki a fejemből a nemalvást, Nathaniel Forestet és az egész mindenséget, amit odahaza magam mögött hagytam erre a párnapra. Persze rágódhattam volna olyan apróságokon, hogy csak húzza az agyamat vagy, hogy a gyerekemet sosem fogom én nevelni… de felesleges lett volna.
Ahogy Irene behúzódott egy mellékutcába, én is követtem. Itt valamivel kisebb volt a tömeg, de feltételezhetően, ha a sügrő-forgó muglik között hoppanáltunk volna  sem tűnik fel nekik, pont úgy, mint egy nappal korábban. Még csak egy sikkantás sem hallatszott, ahogy megérkeztünk közéjük a MACUSA melletti kis utcába.
– Hopponáljunk, Elliot, szeretném ezt az egészet gyorsan lezárni.
Szerintem is zárjuk le gyorsan. Már rosszul vagyok az amerikai kávétól – Bólintottam és megfogtam a kezét, hogy hoppanáljak. Igazából nem is figyeltem hová érkezünk, annyi biztos volt, hogy egy épület elé.
Hirtelen rossz érzésem támadt. Igen, O’Mara… le kell zárni ezt, de nagyon gyorsan és szépen visszamenni Londonba. Szinte éreztem a zsigereimben, hogyha belépünk az ajtón ránk támadnak. Egészen külvárosi rész lehetett ez, mert a környéken nem sok ember mászkált, azok akik igen, jó távol elkerülték ezt a furcsa, régi épületet. Egyébként kívülről annyira nem tűnt lelakottnak, csak volt ez a különös sötétség, ami átjárta. Mágia volt, de nem hagyományos. Nem olyan, amivel védelmi célokból látja el az ember a házát.
Nem számított. Megráztam a fejemet és szótlanul közelebb léptem, de még mielőtt kopogtam volna az ajtó magától kinyílt.
Maradj mögöttem… – Súgtam Irene-nak. – Valami itt nem jó… – Aztán visszafordultam és beléptem az ajtón, előhúzva a pálcámat.

Naplózva




Irene Liu
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 04. 01. - 16:48:18 »
+1

National Anthem III – Még mindig New York-ban


We're on fire


Nem is tudom, hogy mire számítottam pontosan. Elliot sokkal magabiztosabbnak tűnt, mint én, ami azért volt jó jel, mert így nem éreztem magamat annyira elkeseredetten. Úgy értem, persze, fogalmam sem volt róla, hogy mire számítsunk, de legalább nem voltam teljesen egyedül. Normálisan végi gondolva nem akartam volna ilyen helyzetbe hozni Elliotot, mint amilyenben most vagyunk, de mikor magammal hívtam nem is gondoltam, hogy ez fog történni. Mármint, hogy valaki hagy egy üzenetet és tényleg úgy döntök, hogy eljövök erre a címre. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem ez volt életem legjobb döntése, de most már késő volt rágódni rajta.
Hopponáltunk, Elliot legalább annyira túl akart lenni ezen az egészen, mint én. Azt hiszem, hogy egyikünk sem kifejezetten kedvelte meg Amerikát. New York mindenben szöges ellentéte volt Londonnak és nem tudom, Anglia egész egyszerűen más volt. Azt hiszem, hogy önszántamból nem is szívesen töltenék itt Amerikában sok időt. Elliotnak pedig igaza volt abban, hogy a kávé is pocsék volt, de azt hiszem, hogy arra elég volt, hogy legalább félig életben tartson.
Nem tudtam, hogy mit gondoljak a házról, de az semmiképpen sem volt jó jel, hogy az ajtó csak úgy kinyílt nekünk. Vártak ránk, tudták, hogy el fogok jönni. Talán már azelőtt is tudták, hogy eldöntöttem volna és ez valahol egészen hátborzongató volt.

– Maradj mögöttem… Valami itt nem jó… – ahogy Elliot ezt suttogta egy kicsit kezdtem nyugtalannak érezni magamat. Ha már ő is azt gondolja, hogy „valami itt nem jó”, akkor tényleg bajban vagyunk.
Persze, mire is számítottam? Az egy csoda lett volna, ha pont itt nem történik semmi sem. De azért meglepődtem, a ház belülről nagyon impozáns volt, csak éppen teljesen üresnek tűnt. Ami azért nem volt bíztató jel, mert hiába tűnt így, valakinek mindenképpen kellett itt lennie és sajnos úgy éreztem, hogy az a valaki mindkettőnknél erősebb lesz. Nem akarok pont itt kudarcot vallani, mikor már ennyire közel vagyok a kérdéseim megválaszolásához.

– Olyan mintha valaki figyelne minket – szintén suttogtam, miközben a márványfalakat figyeltem. Egyetlen festmény sem volt kifüggesztve, semmi… minden tiszta és üres volt és ettől a hideg futkosott a hátamon továbbra is. Mégis milyen hely volt ez és miért éppen itt kellett találkoznunk ezzel az ismeretlennel?
Azt nem tudom, hogy Elliot mit érezhetett, de én a magam részéről most már biztos voltam benne, hogy szeretnék innen szabadulni. Lassan, óvatos léptekkel végig mentünk a hosszú folyosón és végül egy hasonlóan üres szobába értünk. Amikor megálltunk egy pillanatra a falra erősített kislámpák egymás után kapcsolódtak fel. Tényleg próbáltam megőrizni a hideg véremet, de nem tudtam uralkodni magamon már úgy, mint azelőtt, hogy beléptünk ideg. Óvatosan megérintettem Elliot karját és csak reméltem, hogy nem zavarja. Én tényleg próbáltam erős maradni, de egyszerűen nem ment, rettenetesen féltem és most már nem tudtam eldönteni, hogy attól az embertől féltem-e aki találkozni akart itt velem vagy attól, hogy milyen válaszokat fogok kapni.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 04. 05. - 09:33:21 »
+1

amerikai rémálom
- miért vagyok még mindig itt? -


Irene
2001. február 12.

outfit

Nyeltem egyet, ahogy az ajtó magától kinyílt. A bal kezemet kinyújtottam magam mellé, hogy Irene-t legalább ezzel a hátam mögött tartsam, de a pálcát tartó kezemet egyelőre lazán tartottam magam előtt, éppen csak annyira, hogy azonnal reagálni tudjak, ha támadás ér. Ahogy beléptem a házba furcsán nagy csend fogadott. Olyan nyomasztó, mindent átható némaság, ami egészen az ember csontjaiig tud hatolni. Ez az egész nem nagyon különbözött a veszélyes helyzetektől, amikbe rendszerint sodortam magamat. Csupán annyi volt a különbség, hogy az adrenalin egészen másképp járt most át. A szívverésem furcsa, lüktető ritmusát szinte hallottam a fülemben, mégsem volt olyan hangos, hogy elnyomja a gyanús csendet.
Minden izom fájdalmasan megfeszült a testemben, ahogy léptem előre. A falakat és a padlót is márvány borított. Igazi fényűzés volt mindent, talán Natnak is tetszettek volna a szögletes formák és az aranyozott díszítések, de most nem furakodott bele a szőrmók feje a gondolataimba hosszú időre. Az ugyanis jobban érdekelt, hogy semmiféle neszt nem hallok, csak érzem, amint figyelnek. Valaki figyelt, hogy honnan vagy miért, azt nem tudhattam.
Olyan mintha valaki figyelne minket – Irene halk szavaitól kirázott a hideg. Ugyanazt érezte, mint én, úgyhogy nem csak a vágható csend okozta furcsa érzés mondatta velem: valami nincs itt rendben.
Fel kell készülnünk mindenre… – suttogtam magam elé. Lépteim lassúak, óvatosak voltak, nem mintha az osonással meglephettük volna azt vagy azokat, aki vagy akik itt vártak minket. Egész egyszerűen képtelenség lett volna, hiszen már régen tudták, megérkeztünk. Erre utalt a magától nyíló ajtó, a baljós csend, ami szinte előre vetítette, hogy most csapdába sétáltunk be. Azok is sokszor tudtak igencsak jó válaszokkal szolgálni.
Ne remegj, O’Mara… A hang úgy suttogott, hogy közben gúnyos kacajt hallatott. A kezem ugyanis megremegett a pálcámmal együtt, ahogy beléptünk az üres helyiségbe. Irene-t még mindig igyekeztem magam mellett tartani, habár ő belém karolt. Éreztem, hogy most meg kell védenem és készen is álltam rá. Sejtettem, hogy miképpen érinti ez az egész helyzet őt, mégis csak élete egyik legnagyobb, legfájdalmasabb kérdéséről volt szó.
Vigyázok rád. – Ígértem meg, de a lélegzetem is elakadt a következő pillanatban. A lámpák szépen sorban felkapcsolódtak körülöttünk, mintha valami színpadon állnánk. Az egyikbe meg sikerült annyira belebámulnom, hogy a fénytől egy pillantra csak sötét foltokat láttam. Erősen csuktam be a szemem, remélve, hogy elmúlik, de közben lépések töltötték meg a szobát. Ahogy kinyitottam a szemem, megpillantottam egy alakot, de a fekete foltok kitakarták, elmosták az arcát… viszont az illat. Azt már éreztem valahol, ám hirtelen nem tudtam nevet vagy arcot társítani ehhez az ismerős, tengervizes-fűszerese aromához.
Vaktában előttem valami varázslatot, de nem talált… csak az ismeretlen fájdalom jelent meg a csuklómban, mintha egy erős kéz szorítaná. Felnyögtem, a fegyverem pedig kiesett a kezemből. Mekkora nyomorult vagy, O’Mara! A hang kiáltozott bennem, de a gondolataim a zsebemben várakozó késre terelődött. Az volt az egyetlen fegyverem, amivel még meg tudtam menteni magunkat… de az halálosabb volt néhány varázslatnál.
Naplózva




Irene Liu
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 04. 07. - 19:32:54 »
+1

National Anthem III – Még mindig New York-ban


We're on fire


A félelem hideg – olyan mint egy hosszú téli éjszaka, amikor a hó megállás nélkül hullik és az ember látja a saját leheletét az éjszakában. Itt hiába égtek a villanyok, olyan mintha teljes sötétség vett volna körbe minket. Sok ijesztő, furcsa és hátborzongató emlékem volt még azokból az időkből, amikor szerettem auror lenni. Talán még azt is kijelenthetem, hogy már Elliottal is volt olyan kalandunk, ami ijesztő volt. De a félelem most másmilyen volt, olyan amilyennek régen láttam. Meg voltam róla győződve ugyanis eddig, hogy én nem szoktam félni, én erős vagyok.
De most nem voltam erős, most pont olyan voltam, mint bármelyik nő, aki elveszített mindent egyszer. Pont olyan gyenge voltam, amilyen soha nem akartam lenni. A pálcámat ugyan az ujjaimmal szorítottam, de minden végtagomat nehéznek és zsibbadtnak éreztem. Ez vajon az az érzés, amikor „megbénít a fájdalom”? Nem tudtam pontosan, de szörnyen éreztem magamat, mintha csak egy bűbú lennék madzagokra függesztve – mintha eddig is minden lépésemet irányította volna valaki.

– Vigyázok rád. – Elliot csak ennyit mondott, de mégis ez mindennél többet jelentett. Egy pillanatra kicsit jobban megszorítottam a karját, én is szerettem volna megismételni ugyanezeket a szavakat, de nem tudtam megszólalni. Pedig tényleg meg akartam védeni Elliotot, aki csakis nekem köszönhetően került ebbe a helyzetbe.
Hamar beláttam, hogy nem volt éppen ésszerű ötlet ide jönni, egyteljesen ismeretlen címre és úgy hogy csak mi ketten vagyunk itt. Nem arról van szó, hogy nem tudtuk volna megvédeni magunkat. Elliot nagyon tehetséges varázsló, én pedig auror vagyok – azt hiszem, hogyha úgy alakult volna, akkor nem maradtunk volna alul egy párbajban. Ám én megváltoztam abban a pillanatban, hogy beléptünk azon a bizonyos ajtón. Nem tudtam, hogy a házon ül-e esetleg valami átok, ami miatt így elhagytam magamat vagy csak szimplán tényleg féltem attól, hogy mi vár itt ránk.
Minden olyan gyorsan történt, az alak aki csak egy összemosódott foltnak tűnt lassú léptekkel közelített felénk. Elliot átkot szórt rá, a következő pillanatban azonban a pálcája hangosan koppanva a földre esett és elgurult valamerre. Döbbenten álltam a szoba közepén, azt az alakot próbáltam felismerni, aki most már egészen közel került hozzánk. Egy cseppet sem volt ismerős az arca.

– Ki maga? – gyűlöltem magamat, amiért reszketett a hangom, ahogy feltettem a kérdést. De talán nem is kérdeznem kellett volna, hanem egyből támadnom. Felemeltem a pálcámat, de az agyam olyan volt, mint egy sötét szekrény belseje. Egyetlen átok sem jutott eszembe, egyetlen olyan sem, amivel fájdalmat okozhatok, miközben kiszedek ebből az emberből mindent.
Természetesen nem válaszolt, elkapta a csuklómat és olyan erősen szorította a kezemet, hogy attól féltem én is el fogom ejteni a pálcámat. Nem értettem, hogy miért nem támadott meg, miért nem ölt meg? Miért nem intézett el úgy, mint valószínűleg az egész családomat? Miért?
A kérdések ott lebegtek a levegőben, miközben erősebben markoltam a pálcámat és nem hagytam, hogy legyőzzön ez az ember. Erősebb vagyok nála – csak erre tudtam gondolni, miközben rátapostam a lábára. Erre nem számított, elengedte a karomat, én pedig gyorsan kiáltottam valamilyen átkot, de az csak az egyik közeli lámpába csapódott bele. Szerencsétlennek éreztem magamat, képtelen voltam koncentrálni, mert azt sem tudtam eldönteni, hogy akarok-e én tényleg ártani ennek az embernek. Valószínűleg ebben a percben sikerült elérnem a teljes megőrülés állapotát.
Vajon Elliot jól van? – erre gondoltam, miközben vaktában még egy átkot szórtam az alak felé, aki időközben már a saját pálcáját is felém szegezte. Vajon meg fogok halni?
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2020. 04. 09. - 16:11:14 »
+1

amerikai rémálom
- miért vagyok még mindig itt? -


Irene
2001. február 12.

outfit

Ki maga? – kérdezte Irene, de egyelőre levegőért kapkodtam. A csuklómban még mindig éreztem a fájdalmat, amiről nem is tudtam igazából, hogy varázslat volt vagy egy ember ujjainak ereje. Elvakított valami fény is, ami valószínűleg a lámpákból származott… mintha csak direkt le akartak volna fegyverezni, hogy Irene közelébe lehessen férkőzni.
Egy varázslat csapódott be a padlóba mellettem. Megrezzentem és magamhoz tértem, így meg tudtam nézni a támadót: nem volt ismerős. Ez pedig csalódással töltött el, mert a nevéből meg voltam róla győződve, hogy hallottam már. Ismerősen csengett, de ez az ember… Wade Rivers… A név egész egyszerűen bevillant és tudtam: rossz helyen vagyunk. A felismeréstől megborzongtam. Hát annak az embernek dolgoztam volna hosszú hónapok óta, aki ártott Irene családjának… aki megölt ártatlan gyerekeket? Azonnal eszembe jutott az a kis apróság, akit – most mindennek ellenére – annyira vártunk Foresttel.
A fickó továbbra is Irene-ra koncentrált. Háttal állt nekem, nyilván abban a hitben, hogy amit tett velem még mindig egészen kábultaban tart majd és nem fogok még véletlenül sem problémát okozni. Négykézláb másztam el a pálcámig, hogy aztán egyetlen heves mozdulattal forduljak hátra.
Petrificus totalus! – kiáltottam, aztán megéreztem a sérült lábamba nyilalló fájdalmat. Két éve szereztem a combomon lévő heget, ami leginkább egy furcsa, összehúzódott lyukra hasonlított és mióta beköszöntött az újév, jó párszor fel is szakadt. Fájdalmamban felhördültem és előre görnyedtem… nem foglalkozva a földbe csattanó testtel.
Csak egy régi sérülés – mondtam, mielőtt még kérdezősködni kezdtek volna, aztán nagy nehezen, nyögve a fájdalomtól felálltam és elvonszoltam magam az áldozatig. Lepillantottam rá. Cseppet sem hasonlított Wade-re, de valahogy mégis tőle bűzlött ez az egész helyzet. Most már biztosan sejtettem, hogy ő állhat az egész háta mögött és ez a kiruccanás New Yorkba csak egy kerülő volt… hiszen ő ott van Londonban. Nem mondhattam ki, amire gondolok, mert úgy tűnt, itt még a falnak is füle van.
Így tehát fogtam a pálcámat és a pasasra szegeztem: – Valami itt nem stimmel. Ez bizonyára nem az emberünk és… törölnünk kell az emlékeit. – Magyaráztam, de féltem, hogy Irene megijed és nem bízik majd bennem. Ezért megfogtam a kezét, hogy a szemembe nézzen. Reméltem, hogy ki tudja belőle olvasni, hogy elhiheti, okkal teszem, amit teszek… nem azért, hogy sose találja meg az igazságot. Bízz bennem, Irene… bízz bennem… – mantráztam magamban. – Irene, tudom mit csinálok, tényleg. – tettem hozzá azért és megszorítottam az ujjait. Mióta megtanultam, mi az, hogy az embernek igazi családja van, gyerekei, el sem tudtam képzelni annál fontosabb célt, minthogy az ő érdekükben cselekedjek. Megértettem hát, hogy Irene miért akarta a bosszúját s szívesen hozzá segítettem főleg most, hogy biztosan tudtam, kinél kell keresni azokat a válaszokat.
Még mindig borzongtam, ahogy arra gondoltam, hogy egyszer egy pohárból ittam azzal az alakkal, aki lemészárolt egy családot. De annyira egyértelmű volt az egész… annyira tiszta és könnyű. Nem is értem miért nem jöttem rá korábban. Persze megvolt az esély, hogy tévedek és ez az alak a kulcs… most azonban mégsem fogadtam el nemleges választ.

Naplózva




Irene Liu
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2020. 04. 10. - 16:49:56 »
+1

National Anthem III – Még mindig New York-ban


We're on fire


Nyilvánvalóan nagy hiba volt ide jönni… nem rám vall, hogy egy darab papírra leírt címet követek, nem ez teljesen nem én vagyok. De azt hiszem, hogy most már mindegy, mert már itt voltunk és akárhogy is néztem bajban voltunk. Féltem és közben arra gondoltam, hogy mekkora idióta vagyok. Mennyivel egyszerűbb lenne az életem, hogyha soha nem jöttem volna Amerikába. Mennyivel egyszerűbb lett volna, hogyha Elliotot sem rángatom bele a családi drámámba. Igen, rossz érzés volt, hogy neki is csak megnehezítettem az életét.
Természetesen hülyeség volt éppen most arra gondolnom, hogy milyen cikkek jelentek meg rólam, amikor kiszabadultam az Azkabanból. De lehet, hogy igaza volt azoknak az embereknek, akik őrültnek tartottak mindig is. Lehet, hogy mindig is az voltam, de most már mindegy volt. Belátom, hogy ez az egész az én hibám és szépen le fogom állítani magamat. Talán jobb lenne, ha mégsem érteném meg, hogy mégis miért történt velem ez az egész. Miért voltam ennyire makacs, hogy idáig el kellett jönnöm? Sosem tudtam megállni addig, míg nem szereztem meg a magam igazát, ez mindig igaz volt rám, de félek, hogy most túl messzire mentem.

– Valami itt nem stimmel. Ez bizonyára nem az emberünk és… törölnünk kell az emlékeit. Irene, tudom mit csinálok, tényleg. – Elliot beszélt, de nem értettem, hogy mit akart, mintha fel sem fogtam volna a szavai értelmét. Azt sem tudom, hogy mikor kelt fel a földről, de már semminek sem volt értelme. Nem tudtam, hogy ki ez az ember és mit akart. Nem tudtam semmit sem, de Elliot arca határozott volt. Kiben bízzak meg, ha nem benne?
– Én már nem értek semmit sem.– ismertem be alig hallhatóan és leeresztettem a pálcámat. Nem volt értelme varázsolnom, az átkokat csak mind elvétettem, nem tudtam koncentrálni.
Lehet, hogy belül már régen feladtam ezt az egészet? Nem tudom, de akkor valami eltalált a vállamon. A fájdalom nagyon is valódi volt és ahogy odaszorítottam a kezemet még rosszabb volt. Ahogy elvettem a tenyeremet a vállamról az ujjaim véresek voltak, de nem estem kétségbe. Valószínűleg csak egy szilánk találhatott el az egyik lámpából, nem foglalkoztam vele. Mit számít végül is a halál? Már nem sokat.
De hogy értette azt Elliot, hogy ez nem a mi emberünk? Akkor mi a frászt keresünk egyáltalán itt? Elpazaroltunk egy egész napot, csak azért mert találtam egy darab pergament egy címmel és azt hittem, hogy ez jelent valamit… annyira buta vagyok, annyira könnyen elhiszek már mindent. Beteges, hogy ennyire szeretnék a dolgok végére járni és azt hiszem, hogy pont ezért nem is jutok soha semminek a végére. Valaki mindig akadályokat emel elém.

– Elliot, tűnjünk el innen! – mondtam idegesen és egy jól irányzott mozdulattal a másik varázslót lefegyvereztem, Elliot gondolom, majd elintézi a memóriatörlést, ahhoz ő sokkal jobban ért nálunk. Természetesen nem akartam megölni ezt a varázslót, már nem is érdekelt, hogy minek csalt ide, biztosan erre is van egy homályos magyarázat, de már kezd elegem lenni abból, hogy akárhová megyek igazából csak tovább tapogatózok a sötétben és soha nem kapok választ semmire.
Kicsit azt hiszem, hogy kezdtem bipolárisan viselkedni, ez is biztosan az őrület jele. Ha ennek vége, akkor kénytelen leszek magamtól elmenni a Szent Mungóba, bár kétlem, hogy fognak tudni segíteni rajtam. De ha Elliot mégis ilyen jól tudja, hogy ez a varázsló itt nem az emberünk, akkor feltételezem már azt is tudja, hogy kit kell keresnünk. A vállamat pedig el kell látni, valószínűleg Elliot is megsérült, így itt már nem sok hasznunk lesz.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2020. 04. 12. - 11:40:48 »
0

amerikai rémálom
- miért vagyok még mindig itt? -


Irene
2001. február 12.

outfit

Ahogy lendült a kezem és leterítettem a pasast, éreztem a csuklómba újra belenyilalló fájdalmat és ahogy odapillantottam, egyértelműen látszott a szorítás helye. Nem érdekelt, csak egy pillanatra figyeltem fel rá, majd a tekintetem az ismeretlen emberre vándorolt. Biztos voltam benne, hogy ezt az arcot még nem láttam s hogy csak egy báb ebben a játszmában. Talán Wade az gondolta, hogy ezzel majd megadja a bosszút Irene-nak, amire annyira vágyott és akkor leszerel minket. Csakhogy velem nem számolt… az eszemmel. Jellemzően ő is azt hitte, hogy csak egy idióta tolvaj vagyok, akinek az egyetlen képessége az, hogy belopódzik ide-oda, gondolkodás nélkül. Csakhogy ez sokkal összetettebb volt ennél az egésznél. Tudás nélkül mégis hogyan lehetnék a világ legjobb tolvaja? Sehogyan.
Én már nem értek semmit sem. – Ismerte be Irene, de valahogy mégsem ellenkezett. Csak leengedte a pálcáját és éreztem, hogy most mindennél jobban bízik bennem. Jól van, O’Mara, most megmentettél egy életet, de ez nem mossa le a kezedről a vért… A hang úgy morgott bennem, mint valami duzzogó kiskölyök, aki nem kapta meg azt a játékot, amit akart. Csakhogy én nem akartam még egy embert megölni. Túl gyenge voltam hozzá, hogy elviseljem megint. Reagan és az ismertelen támadó vére már így is az én lelkemen száradt… s tudom-tudom, megérte, mert megmentettem Natot, de akkoris. Mindig ott lesz a tény, hogy ezt én tettem és nem tudom lemosni többé.
Elliot, tűnjünk el innen!
Irene hangjára feleszméltem és egy laza pálcamozdulattal néma Exmemoriemet intettem a padlón heverő fickó felé. Ha más nem is, legalább ezt a kis csatát kitörölhetjük a fejéből s azt, hogy milyen meggyőződéssel mondtam ki, hogy ez nem az, aminek hisszük. Sosem voltam nagy varázsló, aki komolyabb varázslatokat képes volt megidézni. Az Exmemoriemem sem volt éppen a legerősebb, így csak egy-két órát tudtam kivenni az emberekből, tehát éppen annyit, hogy találkozásunkat elfelejtsék.
Tűnjünk el! – Ragadtam meg Irene kezét, hogy rohanva húzzam ki a házból. Nem számított most a sérült lábamban lüktető fájdalom, nem tarthatott vissza, mert innen el kellett húznunk, mielőtt még több őrült jelenne meg, hogy megpróbáljon kinyírni vagy átverni minket. – Minden rendben lesz…
Végre kiléptünk az utcára. A hűvös februári szél egy kicsit megborzolta a hajamat, ami magamhoz térintett a fájdalomtól vegyes, zaklatott pillanatokból. Megint kitisztult a gondolkodásom, megint tudtam: jól cselekedtem, mert hang ott kántálta a fejemben, hogy Wade Rivers, Wade Rivers… A felismerés újra belém hasított. Nem értettem magam, miképpen nem tűnt fel ilyen jellegű összefüggés? Hiszen az auror neve kishíján az övé is lehetett volna. Nem tűnt éppen ésszerűnek az álca, hacsak nem olyanok találkoznak ezzel a két szóval, akik az égvilágon semmit sem tudnak Wade Riversről. De én tudtam.
Majd odahaza mindent elmondok. Egy biztonságos helyen… – biztosítottam Irene-t, majd a következő sarokról egész egyszerűen behoppanáltam a szállodai szobánkba, hogy rendbe tegyem kicsit magunkat. Alig vártam, hogy megint Londonban legyünk és elvigyem magammal a Suttogóba, ahol biztosan tudtam, sem Wade Rivers, sem más olyan alakok nincsenek, akik egész családokat irtanak ki… Vajon merre folytatódik a történetünk?

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
Naplózva



Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 05. 26. - 07:10:55
Az oldal 0.088 másodperc alatt készült el 40 lekéréssel.