+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  2000/2001-es tanév
| | |-+  Anglián kívüli részek
| | | |-+  Szófia
| | | | |-+  Botanikus kert
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Botanikus kert  (Megtekintve 2000 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2019. 07. 04. - 21:51:39 »
0


A szófiai botanikus kert a legszebb és legváltozatosabb az országban. A különböző égövek szerint elrendezett növények között olyan fajokat is szemügyre vehetünk, amik már szinte kihaltak természetes környezetükben. Mint Szófiában általában, a mágusok ezzel a kerttel kapcsolatban is szokásos kreativitásukkal jártak el. Vannak bizonyos termek, ajtók és kertrészek, ahova mugli egyszerűen nem tud bemenni… Itt a mágusvilág legérdekesebb növényeit vehetjük szemügyre szerte a világból. Vigyázat! A növényekhez érni tilos és életveszélyes!

Naplózva

Mikhail Bertov
Eltávozott karakter
*****


a táncos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 11. 19. - 18:30:34 »
+1

r o h a n á s
20001119 

to: Joshua

o u t f i t

Hogy miért vagyok egy hónapon belül már megint ebben az átkozott Szófiában? Nos azért, mert az angol Mágiaügyi Minisztérium úgy döntött, hogy be kell szereznem valami rohadtul fontos papírfecnit, hogy az országba tartózkodhassak. Természetesen, ahogyan addig sem, most sem sok kedvem volt Szófiában rostokolni, ezért szinte semmit sem csináltam, csak váram, sorban álltam vagy éppen a kocsmákat jártam… így történt az a bizonyos eset is, amikor az arcomat elcsúfító monoklit szereztem.
Az egyik helyi kis büdösben valamelyik elvetemült, részeg pasas elkezdett zaklatni. Már-már attól tartottam, hogy esetleg a Bronx-ügyben szomorú véget érő fickó valami ismerőse lehet, így az érintésére ösztönösen támadóra vettem a figurát és fellöktem a francba. Ettől kezdve pedig úrrá lett a káosz az egész társaságon. Többen egymásnak estek és persze az egyik ökle pont az arcomat kellett, hogy eltalálja, az én tökéletes arcomat… felháborodva hagytam hát ott a kocsmát és többé vissza sem tértem a környékre. Egész éjjel jegeltem a képem, remélve, hogy majd elmúlik, de csak még rondább lett. Ha a főnököm, az akadémia rektora ezt meglátta volna, bizonyára azonnal elküldött volna medimágushoz vagy legalább egy szépségtanácsadóhoz, aki helyre hozza a borzalmas károkat. Én voltam az akadémia arca, az aranytojás tojó tyúk, ahogy néha emlegetett Antonia. Ő tudta miképpen használja fel azt amije éppen volt, s én is így voltam ezzel.
Azon a reggelen nem sok kedvem volt sehova mászkálni monoklival az arcomon. Ezért felcsaptam a napszemüvegem, hogy legalább egy kis frisslevegőt szívjak a másnapos fejfájásomra. Közben néha-néha hüppögve próbáltam a megindult érzelmi viharral megküzdeni. Még az is megfordult a fejemben, hogy talán örökre így maradok, eltorzul az arcom és nem fogok tetszeni senkinek. Főleg nem neki.
Nagy bánatomban egészen sokáig elsétáltam. Észre sem véve, hogy eltelt egy óra, csak egy közeli templom tornyára pillantva fel tudatosult bennem a dolog. Néma csendben álltam egy pillanatig, míg a szemem sarkából meg nem láttam egy túlzottan is ismerős alakot. Todor volt az, az egyik bátyám… a szokásos szőkésbarna haj, ami annyira jellemezte a családunkat, a világos színű szemek. Összerezzentem, mert tudtam, hogy követik a munkásságom, így feketére mázolt tincsek sem jelentettek védelmet a lebukással szemben.
Bekanyarodtam egy utcán, aztán egy másikon, majd a biztonság kedvéért még egyen. Így jutottam valami veszett nagy tömegbe, ami egyre jobban sodort és sodort előre. Már alig álltam a lábamon, annyi oldalról tartotta a nép, mikor megpillantottam a helyi botanikus kertet. „Üdvözli a 2000-es Szófiai Lengedás Lények kiállítás!” Ezt hirdette a kiírás, én pedig örömmel zsúfolódtam be az épület belsejébe.
Mintha kiszélesítették volna varázslattal az egész helyet, elfértek a standok és mindenféle egzotikus állat, aminek még véletlenül sem szerettem volna a közelébe menni. Egy-két lépés távolságot próbáltam tartani mindentől és mindenkitől, ám ez nem maradhatott sokáig így. Egy tömeg külföldi turista – nagyrészt öregek – egyenesen belém rohantak, mintha nem ismernék fel a nagy Mikhail Belot-t. Így neki estem egy standnak, lecsúszott a napszemüvegem is. Amikor megakartam igazítani, akkor éreztem meg a tűhegyes fogakat, amit a bokámba fúródtak. Felkiáltottam, majd megbillentem, egyenesen bele valami óriás karjaiba.
– Ne engedjen el! Védjen meg! – hisztérikusan emeletem fel a hangomat. Ujjaim görcsösen kapaszkodtak a kabátjába. Ma már biztos el nem megyek a biológiai pajzs közeléből.
Naplózva


Joshua Davis
Varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2019. 11. 26. - 12:15:47 »
+1

Mikhail megmentése

Régóta vártam az idei Legendás Lények kiállítást, ami ezúttal Szófiában kapott helyet. Rendkívül széles felhozatal volt várható a mindig nívós kiállításon az idén is, így kivettem egy nap szabadságot a Gringottsban, hogy megcsodáljam a legizgalmasabb legendás lényeket. Egy ideje azon voltam, hogy némi balanszot alakítsak ki a munkám és a szórakozás között. Elvégre nem akartam belefásulni a napi szintű robotolásba, még akkor sem, ha alapvetően szerettem, amit csinálok.
Kellettek olyan programok és napok, amik feltöltöttek, és amiktől úgy éreztem, nem egysíkú az életem. Korábban vándorló életmódot éltem idomárként, és megszoktam a folyamatos változást és pörgést, amiből persze még most is kijutott néha, de azért az életem 180 fokos fordulatot vett, mióta fix helyen dolgoztam nap, mint nap. Ezt a monoton helyzetet azzal kompenzáltam, hogy időről időre elmentem egyet túrázni, hegyet mászni, meghallgattam egy jó koncertet, vagy összeröffentem a barátaimmal. Ezúttal pedig az egyik kedvenc kiállításomon vettem részt. Egész hamar odaértem pár kandallós átszállással, így gyakorlatilag kezdéstől bámészkodhattam a kiállításon. Épp mélyen elmerültem a dirikól stand tanulmányozásában, amikor valaki csak úgy a semmiből belém kapaszkodott és felkiáltott. Azaz inkább sipítozott:
- Ne engedjen el! Védjen meg!
Gyorsan felmértem a helyzetet, egy elszabadult lámpás klampóc vetette rá a bokájára magát, ami bizony nem lehetett kellemes találkozás. Tudtam, hogy hamarosan az ide kirendelt őrző-védő varázslók is közbelépnének, de nem akartam megvárni, hová fajulhat még a fiú sérülése, ezért azonnal a lényre irányítottam a pálcám. Láttam, hogy már vörösen villog a homloka közepén lévő hólyag, tehát nagy valószínűséggel csak az a gond, hogy megijedt a váratlan ismerettségtől.
- Relaxo – kábítottam el a békával keresztezett majomlényt egy pillanat alatt, aztán segítettem a srácnak kicsit arrébb bicegni, az elsősegély sátorig, ami szerencsére mindössze néhány lépésnyire volt tőlünk. Ott egy üres székre mutattam.
- Csak nyugalom! Ülj le ide, cimbora! Ne izgulj, a klampóc harapása ugyan csúnya, de maradandó sérülést nem okoz, seperc alatt meggyógyítanak itt – mutattam az önkéntes medimágusra és segítőjére, akik haladéktalanul intézkedni is kezdtek.
- Ez egy kicsit csípni fog, ne lepődjön meg – szólt a kedves, szőke asszisztensnő a férfihoz, majd gyakorlott mozdulatokkal lefertőtlenítette egy főzettel a sebet. Én közben igyekeztem elvonni az ismeretlen figyelmét. Kikotortam egy fél tábla, maradék étcsokit a zsebemből és a kezébe nyomtam.
- Tessék, ez jót fog tenni – mosolyogtam rá már-már atyaian, remélve, hogy az édesség jobb kedvre deríti, amíg ellátják a sebét. Tudtam jól, hogy a legendás lényekkel történő közeli találkozás sokak számára egészen kellemetlen emlék marad, és végül ezek alapozzák meg azt a betonbiztos előítéletet, ami sok varázslóban még mindig ott lappangott bizonyos lények iránt. Szerettem volna mindent megtenni, hogy ennek a srácnak ne az jusson eszébe majd pár év múlva, ha erre a kiállításra gondol, hogy mekkora trauma érte itt, hanem inkább az, hogy milyen hamar túllendült a sokkon és mennyi érdekes állatot láthatott.

Naplózva


Mikhail Bertov
Eltávozott karakter
*****


a táncos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2019. 11. 29. - 10:35:49 »
+1

r o h a n á s
20001119 

to: Joshua

o u t f i t

Felháborító! Mégis, hogy a fenébe történhet meg egy kiállításon, hogy az embert bokán… pláne egy sérült, amúgy is sánta lábon megharapja valamiféle lény? Ez volt Szófia, a maga undorító szertelenségével. Olyan jellemző volt rá, hogy már idegesnek lenni is felesleges volt. Belőlem azért a szokásos módon kiszakadt a hisztérikus hangnem és ha nincs ott az az óriás, akkor bizonyára még odáig is fajult volna a dolog, hogy aztán le kell vágni a lábamat. Az aztán gyönyörű lett volna táncművészként.
Szerencsére az óriás varázslattal lenyugtatta a dögöt, aztán hagyta, hogy átkarolva őt, eljussak a medimágusi sátorig. Hát nem mondom, hogy az jobban felszerelt volt, mint az egész rész, de legalább távol volt azoktól a veszélyes vadállatoktól, amiket itt mutogatnak. Ekkor végre volt időm végig nézni a megmentőmön is. Körülbelül ő volt az első férfi Bronx óta, akire ilyen csodálattal tudtam nézni. Ő is megmentett végül is és az ilyen ember ritka kincs volt manapság… sőt igazából mindig is.
– Csak nyugalom! Ülj le ide, cimbora! Ne izgulj, a klampóc harapása ugyan csúnya, de maradandó sérülést nem okoz, seperc alatt meggyógyítanak itt – mondta. Nagy nehezen leültem a székre, bár talán már a fickó is rájött, hogy nem feltétlenül a harapástól bicegek. Utáltam a járásnak ezt a válfaját, nem illett az alkatomhoz, a táncosok kecses mozdulataihoz, ami még sétálás vagy egy egyszerű beszélgetés közben is olyan jól kivehető volt.
A cimbora megnevezésre felvontam a szemöldököm. Igazából csak ekkor esett le, hogy végig angolul beszéltem és ő angolul is válaszolt. A kiejtése nem volt olyan durván szlávos, mint az enyém, így majdnem biztosra vettem, hogy a szigetországból érkezett. A másik tény pedig az volt, hogy nem nagyon olvashat magazinokat, de még a Prófétát sem, ha nem ismert fel azonnal. Manapság már ott is rendszerint címlapon vagyok. Ha éppen nem valami olcsó pletyka miatt arról, hogy éppen kivel randizom, akkor arról beszélnek, hol láttak inni vagy milyen kiváló ízlés szerint öltöztem fel valamelyik eseményen. Jól esett a népszerűség, az emberek könnyebben ugráltak úgy, ahogyan én akartam.
– Kösz, hogy megmentettél. – Bámultam rá csillogó szemekkel, aztán eszembe jutott az az elszabadult bestia, így hát, a mondandóm végére egy morgást is megeresztettem. Mindegy, megpróbáltam magamban tartani a kiakadásom egyelőre.
Mellém tipegett valami szőke nőcske, aki talán a medimágus jobb keze lehetett. Mindenesetre nem tűnt szakképzett ápolónak.
– Ez egy kicsit csípni fog, ne lepődjön meg – mondta. Aztán leguggolt elém, hogy segíteni kilépni a cipőmből és a zoknimból. Láttam rajta, hogy kicsit jobban megnéz magának, mint az óriás. Igen, neki eljutott a tudatáig a felismerés. Azonban ahogy hozzám érintette a fertőtlenítőt megborzongtam, lehunytam a szemem, a fogaimat meg összeszorítottam. Hangosan kaptam levegő után.
– Basszus, nem lehetne kicsit óvatosabban?! – Vettem elő a szokványos hisztérikus hangom és talán ki is oktattam volna, hogy velem finomabban kell bánni, ha nem nyomja az arcomba az óriás az étcsokit.
– Tessék, ez jót fog tenni. – Kedves mosolyt is kaptam mellé, amitől enyhén zavarba jöttem. Elvettem hát az édességet. Végül is egy kis étcsokitól nem lehet bajom, talán nem raktak bele tényleg semmi cukrot. Egy kis darabot letörtem belőle és a számba vettem… majd fel is mordultam megint az érintésre.
– Ígérem, Mr. Belot, mindjárt végzünk! – mondta a nőcske kedvesen.
– Remélem is… – forgattam meg a szemeimet, de annak örültem, hogy legalább felismert annyira, hogy elővegye a jobbik arcát.
Amikor felpattant és elsétált, hogy letegye az egyik használt cuccokat, hallottam, hogy odasúg a medimágusnak, hogy: – Ez Mikhail Belot, szerinted ad majd autogrammot? – Mindezt persze már bolgárul, így az óriás legfeljebb annyit érthetett az egészből, hogy „Mikhail Belot.” Ha egyáltalán figyelt. Megértettem volna, ha nem, engem sem érdekel mások hülye csevegése.
– Mikhail vagyok. – Nyújtottam felé a kezemet aztán ültömbe, még mindig ugyanazon a kis darab csokin nyamnyogva.

Naplózva


Joshua Davis
Varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2019. 12. 12. - 20:23:20 »
+1

Mikhail megmentése


A hálálkodására elmosolyodtam, persze. Nem igazán a szavai miatt, sokkal inkább a csillogó szemek váltották ki belőlem ezt a jól eső érzést. Szerettem másoknak segíteni, és amióta az eszemet tudtam, gyakran alakult úgy, hogy a segítségemre szorultak emberek.... na meg persze a vadak is.
Azt hiszem, ezt a közvetlenséget mindkét szülőmtől örököltem. Valahogy a saját szakmájukban és közegükben mind a ketten könnyen megközelíthető  figurák voltak. Lazaságuk az első pillanattól szembetűnő volt mindenki számára, aki csak ismerte őket. A természet furcsa játéka lett volna hát, ha pont én, szerelmük gyümölcse leszek másmilyen.
A fiatal srác láthatóan próbált úrrá lenni magán ebben a kellemetlen szituban is, és becsületére legyen mondva, nem nyavalygott a fertőtlenítőtől. Upsz, azt hiszem, ezt kissé elkiabáltam.
– Basszus, nem lehetne kicsit óvatosabban?! – akadt ki látványosan, mire jobb híján a csoki trükkhöz folyamodtam. Igazából más kaja vagy pia is segíthetett volna persze, de jelen pillanatban ez volt kéznél leginkább. Elégedetten figyeltem, ahogy újdonsült ismerősöm beleharap a csokiba, és reméltem, hogy az instant endorfin, ami szétárad a szájában majd enyhíti a fájdalmát. Az asszisztensnő is kedvesen biztatta, kissé meglepett, hogy így felismerte a sebesültet, ezek szerint valami helyi híresség lehetett.
– Ígérem, Mr. Belot, mindjárt végzünk! – mondta a segítő, mire tüzetesen megnéztem magamnak ezt a Belot-t. Ha a legendás lényekkel kapcsolatban lett volna szaktekintély vagy ismert ember, akkor biztosan tudtam volna, hogy ki is ő, de nem ugrott be a neve, így arra tippeltem, hogy valami teljesen más területen tevékenykedik, mondjuk színész vagy ilyesmi.
– Remélem is… – forgatta a szemét látványosan a páciens, amire ösztönösen elröhögtem magam.
- Na azért ennyire nem lehet vészes - veregettem meg a srác vállát atyaian, közben a háttérben hallottam, ahogy valami autogrammról sutyorog az asszisztens a dokinak.
– Mikhail vagyok – nyújtotta felém a kezét a sztárocska, amit elég határozottan szorítottam meg, még az is lehet, hogy kissé összeropogtattam az ujjperceit, persze nem szándékosan.
- Örülök, hogy találkoztunk Mikhail. Én Joshua Davis vagyok - mosolyogtam rá továbbra is rendíthetetlenül, majd odahúztam mellé egy széket, hogy nyugodtan elcseveghessünk, amíg teljesen visszanyeri a lélekjelenlétét.
- Szóval ha jól sejtem, téged itt mindenki ismer.... már a vadakat leszámítva, mert ha a klampóc is tudta volna, hogy egy VIP vendéggel van dolga, akkor biztosan nem vetemedett volna arra, hogy beleharapjon a bokádba - húztam fel incselkedve a szemöldökömet beszéd közben, hogy lássa, csak ugratom. A doki ezután maga jött a közelünkbe, hogy egy forrasztó főzettel beecsetelve végleg helyretegye a szépfiú sérülését. Ahogy elnéztem, profi munkát végzett, egy kis sercegés és füst után nyoma sem volt az előbb még igazán rondán festő sebnek.
- Meg is vagyunk - mondta a középkorú medimágus elégedetten, aztán már sietett is a dolgára, a sátor másik végében fekvő betegéhez, aki fura módon kitartóan füstöt böfögött. Bár sárkányokkal dolgoztam, korábban ilyen tünetet embernél még nem láttam, így kíváncsian vettem szemügyre ezt a nem mindennapi jelenetet.
- Látod? Sokkal rosszabbul is járhattál volna - vigasztaltam vigyorogva Mikhailt.
Naplózva


Mikhail Bertov
Eltávozott karakter
*****


a táncos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2019. 12. 15. - 17:29:46 »
+1

r o h a n á s
20001119  

to: Joshua

o u t f i t

Büdös, kellemetlen szagok terjengtek a medimágusok sátrában. Nem sok időt akartam ott tölteni. Egyenesen rettegtem attól, hogy majd beleivódik a hajamba, aztán sikálhatom, míg fel nem veszi a kókuszos sampon illatát. Nem sok esélyt láttam persze, hogy gyorsan megúszom a dolgot, hiszen még a fertőtlenítést követően is iszonyatosan csípett a sérülés.
– Örülök, hogy találkoztunk Mikhail. Én Joshua Davis vagyok – szorongatta meg kicsit a termetes, szakállas fickó a kezemet. Az ujjaim egy kicsit meg is roppantak, de az közel sem zavart annyira, mint a lábamban terjengő, csípős fájdalom. Még mindig meg-megborzongtam, hogy aztán színpadiasan sóhajtva vegyem tudomásul, ez egy darabig nem lesz jobb.
Hamarosan Joshua is mellém ült. Így nem éreztem magamat olyan magányosnak a bokámon tátongó sérüléssel. Közben hallottam, hogy még mindig rólam sugdolóznak, meg időnként felém is pillanat a gyógyítóbrigád.
– Szóval ha jól sejtem, téged itt mindenki ismer.... már a vadakat leszámítva, mert ha a klampóc is tudta volna, hogy egy VIP vendéggel van dolga, akkor biztosan nem vetemedett volna arra, hogy beleharapjon a bokádba. – Éreztem, hogy csak szórakozik, de egy cseppet bosszantott, hogy ő nem tudja ki vagyok. Mi az, hogy nem ismeri fel Mikhail Belot-t? Hiszen majd’ mindennap ott díszeleg a fejem a Próféta címlapján… mindenesetre annyira lefoglalt a drámai helyzet, hogy nem sok energiám akadt egy kisebb vitát generálni emiatt.
– Valószínűleg, ha a klamizé tudta is volna, ki vagyok, nem számított volna rám. Nem szokásom ilyen kiállításokon megjelenni. Most is csak véletlenül keveredtem be a tömegbe. – Sóhajtottam fel, mintha nagyon szenvednék. Aztán persze előkeveredett a medimágus is és megint valami fájdalmas dolgot tett a sérülésemre. Az egy dolog, hogy pillanatok alatt összehúzódott a seb, de olyan sistergős-fájdalmas módon, hogy majdnem elkiáltottam magam. Összeszorítottam az ajkaimat, mint gyerekként, mikor apám rám-rám húzott a nadrágszíjjal. Előfordult időnként, ha egy egészen kicsit többet ivott az öreg a kelleténél vagy ha éppen rossz napja volt, de hát faluhelyen már csak így nevelték a gyerekeket erre felé. Nem hittek a divatos nevelési elvekben…
– Figyeljen már oda ember… – morogtam a medimágus után, habár már régen a sátor másik felébe vette az irányt. Ha valami már megváltozott gyerekkorom óta, hogy nem szerettem a fájdalmat, mert tudtam, hogy akkor nyoma marad a dolgoknak… mint amikor a halálfalók szilánkosra törték a bokámat. S azóta is milyen lett Mikhail Belot a táncban? Borzalmasabb, mint valaha.
– Látod? Sokkal rosszabbul is járhattál volna. – Közölte Josh, mikor a sátor másik végében valaki éppen jó adag füstöt böffentett fel. Valahogy nekem erre is csak fintorognom kellett. Gusztustalan volt az egész.
Lehajoltam hát, hogy a zoknit felrángassam a lábamra, meg a cipőmet. Nem akartam egy pillanatnál tovább sem ott maradni… bár Josh társasága nem volt olyan rossz. Mindig lenyűgöztek a férfias férfiak, talán azért, mert én magam sosem voltam az. Erről pedig szinte ösztönösen eszembe jutott Bronx is. Hiányzott a társasága…
– Lehetséges. – Vállat vontam. – De velem nem szoktak ilyen hülyeségek történni… nem sérülhetek le. Látod ezt a monoklit? Már ezért ki fog nyírni a főnököm... – Tettem hozzá és felpattantam, amint minden a helyére került a lábamon.
Hogy magyarázhatnám el félreértés nélkül egy felnőtt embernek, hogy én egy árucikk vagyok? Lényegében mindig is az voltam. A tánctudásomat, a testemet bámulták meg mások, ezért adtak adományt az akadémiának. Így hát rendben kellett tartanom magam. Figyelni minden apró részletre: testsúly, bőr, haj, körmök, ruhák. Egészen megszerettem ezt az életformát.

Naplózva


Joshua Davis
Varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2019. 12. 28. - 12:14:57 »
+1

Mikhail megmentése


– Valószínűleg, ha a klamizé tudta is volna, ki vagyok, nem számított volna rám. Nem szokásom ilyen kiállításokon megjelenni. Most is csak véletlenül keveredtem be a tömegbe – mondta Mikhail, ami már-már magyarázkodásnak is beillett volna. Persze tisztában voltam azzal, hogy kevés olyan megszállott lényrajongó mászkál a varázsvilágban, mint én, de azért azt nem gondoltam volna, hogy valaki csak véletlenül téved ide. A legtöbben egyfajta családi programként, randi lehetőségként fogták fel ezeket a kiállításokat. Olyan nem szokványos, hétvégi elfoglaltságként, vagy mi. A forrasztás meglehetősen kihozta a sodrából amúgy is kissé türelmetlen betegünket, amire igyekeztem köhögésnek álcázni fel-feltörő röhögésemet, amit immáron egyre nehezebb volt elfojtanom.
– Figyeljen már oda ember…
Annyira tapló nem akartam azért lenni, hogy képen röhögöm, úgyhogy nagy nehezen sikerült egy öblös krákogás mögé rejtenem mulatságomat. Mert bizony kevés mulatságosabb dolog volt, mint amikor egy férfi konkrétan nekiállt nyafogni, főleg nekem, akinek szinte sosem kottyant meg semmi. Ha néhanapján beszereztem egy vágást vagy égést, akkor fogtam magam és leápoltam whiskey-vel vagy egy gyors főzettel. Nem álltam neki keseregni. De hát el kellett fogadnom azt is, hogy a fájdalomküszöbe minden embernek különböző. Ám itt nem csak erről volt szó. Miközben öltözködött a srác, halványan azt is megtudtam tőle, miért érinti ennyire érzékenyen ez a sebesülés.
– Lehetséges. De velem nem szoktak ilyen hülyeségek történni… nem sérülhetek le. Látod ezt a monoklit? Már ezért ki fog nyírni a főnököm... – tette tisztába a kérdést valamelyest, mire természetesen muszáj volt lecsapnom a kvaffot.
- Miért, csak nem modell vagy? Esetleg a Szombati Boszorkány legbűbájosabb mosolya címre pályázol? – érdeklődtem fapofával, hogy ne tudja eldönteni, viccelek-e vagy sem. Mondjuk az előzmények alapján azért már következtethetett arra, hogy nem feltétlen gondolok én mindent sárkányvéresen komolyan. Tettem hozzá és felpattantam, amint minden a helyére került a lábamon.
Kíváncsi voltam, mit reagál, elvégre az eddigiek alapján nem nagyon viselte jól, ha az ő kárára mulatnak. Így első blikkre amúgy arra tippeltem volna, hogy színész lehet. A színházvilágban és a filmekben ugyanis nem nagyon voltam otthon.
Azt kizártam, hogy híres zenész lenne, mert sokat jártam koncertekre, fesztiválokra, szóval ha valami aktuális rockbanda arca lett volna, azt egyből kiszúrtam volna. Így maradt hát kizárásos alapon a modell opció, és amilyen nárcisztikus hajlamúnak tűnt a leápolása alapján, simán mertem volna fogadni magammal egy lángnyelvben, hogy igazam van.

Naplózva


Mikhail Bertov
Eltávozott karakter
*****


a táncos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2020. 01. 06. - 13:09:59 »
+1

r o h a n á s
20001119 

to: Joshua

o u t f i t

Utáltam még a gondolatot is, hogy valakik csak így hozzám értek… még akkor is, ha gyógyításról volt szó. Kapkodva igazgattam magamon a ruhát, hogy minél gyorsabban elhúzhassak innen, lehetőleg az óriás társaságában. Szükségem volt valaki védelmére, míg ezen az átkozott helyen vagyok.
– Miért, csak nem modell vagy? Esetleg a Szombati Boszorkány legbűbájosabb mosolya címre pályázol? – érdeklődött meglepően érzelemmentes arccal. Nem akartam kiábrándítani, hogyha ez vicc, akkor majdnem bele is trafált, már nem a foglalkozásomat illetően. Hiába álltam modellt pár divatfotónak, az inkább csak a hírnevemnek szólt, semmint az alkatomnak.
– Az igazat megvallva tavaly elnyertem a Szombati Boszorkány legbűbájosabb mosolyát. – Vállat vontam és megigazítottam magamon a kabátot is kicsit, mert az éppenséggel mindenhogyan állt, csak éppen jól nem rajtam. Aztán beletúrtam a hajamba és úgy pillantottam az óriásra, várva, hogy jön-e velem kifelé… mert én aztán egy tapodtat sem terveztem elmozdulni mellőle. – Egyébként meg táncművész vagyok. Többek között. De egyébként a Szófiai Mágikus Táncművészeti Akadémia londoni szóvivője is én vagyok. – Tettem hozzá, csak úgy mellesleg nem említve az egyéb munkákat, amiket a nyakamba sóztak. Azok cseppet sem voltak tisztességesek, de jól megfizették és általában rengeteg alkohollal járt, szóval amúgy sem emlékeztem rá.
Szívem szerint, ott a medimágus sátorban is lenyomtam volna egy jó adag rakiát, csakhogy ne emlékezzek erre a hülyeségre, ami ma történt… de már azzal is beértem volna, ha a sipákoló ápoló vagy éppen a medimágus képébe önthetem, amiért fájdalmat okoztak. Na meg, abban is biztos voltam, hogy klemizé tulajdonosa sem ússza meg ennyivel, mert biztos, hogy kártérítést fogok követelni a csonkítás miatt. Egy táncosnak a lába olyan, mint a legféltettebb kincse… és az enyém már így sem tökéletes. Az az évekkel ezelőtti támadás, amikor a halálfalók szilánkosra törték a bokámat mindent megpecsételt. Bár én küzdöttem és próbáltam táncolni, de ugyanúgy már sosem ment és ezt az akadémia is tudta, ezért neveztek ki szóvívőnek és oktatónak, kevesebb fellépéssel. A fellépésekre azonban szükség volt, mert még mindig én hoztam a legnagyobb rajongótábort az egész intézménynek. Még olyan pletykák is fellendültek, hogy nem egy fiatal fiú csak miattam csatlakozott az iskolához… én pedig ettől csak még elégedettebb lettem magammal.
Végül megfogtam a karját, belekaroltam. Egyértelműen a tudtára akartam adni, hogy most aztán nem szabadul tőlem. Szépen kimenekít innen és akkor jóban leszünk. Az ugyanis elképzelhetetlen volt, hogy Mikhail Belot-t megint megtámadja itt valami borzalmas teremtmény vagy hozzá érjen egy olyan ember, akinek nem engedi meg.
– Megtennéd, hogy kikísérsz innen? – kérdeztem aztán, meglepő módon ő tényleg nem irritált. Ezt rajta kívül eddig Holdennek sikerült elérnie, de ő csak úgy eltűnt, én meg hiába szerettem volna vele lenni. Szóval maradt a magány és a várakozás, hátha jön megint egy olyan ember, akivel nem annyira rossz ez a közelség dolog. – Csak a te erődben bízom. Biztosan meg tudnál védeni egy újabb támadástól. Egyébként nem vállalsz testőrmunkát egészen véletlenül? Lenne egy pár idióta, akit távol kéne tartani tőlem… és nagyon jól fizetek érte…– Szinte észrevétlenül megnyomkodtam a karját, hogy érezzem az izmait és hát volt neki bőven.
Naplózva


Joshua Davis
Varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2020. 01. 17. - 18:23:10 »
+1

Mikhail megmentése


– Az igazat megvallva tavaly elnyertem a Szombati Boszorkány legbűbájosabb mosolyát – világosított fel újdonsült művészlélek ismerősöm, aki megindult kifelé, láthatóan szeretett volna mielőbb menekülni az elsősegély sátorból.
- Szívből gratulálok! Ez aztán az elismerés! – somolyogtam kétértelműen, hiszen az én szememben ezek a dolgok mindig inkább külsőségnek számítottak. Nem foglalkoztam hírességekkel, sem divattal, vagy hasonlókkal. Reggelente az első, évszaknak megfelelő ruhadarabot kaptam magamra, és sosem zavart, ha volt rajta egy kis folt, szakadás, vagy esetleg gyűrötten festettem. A fésülködés sem izgatott, parfümöt meg évente ha kétszer használtam, azzal már sokat mondtam. Általában a szüleim hálaadásnapi vacsorájára fújtam azért magamra egy kicsit, hogy megadjam az ünnepnek kijáró tiszteletet. Vagy ha találkoztam egy-egy különösen szép nővel… és úgy éreztem, itt azért illene bevetni magam. Nos, Mikhail láthatóan sokkal inkább adott magára, most is megigazította a kabátját meg megrázta a haját, hogy jól álljon. Nem tehettem róla, ez is olyan mulatságos volt a számomra, hogy alig bírtam levakarni az arcomon szétterülő félmosolyt. Hamarosan aztán kiderült, hogy mivel keresi meg Mr. Szexi Mosoly a napi betevő lángnyelvre valót.
- Áhá! Akkor ezért félted annyira a bokádat… érthető – kacsintottam rá menet közben, merthogy elindultam vele én is automatikusan kifelé.
– Megtennéd, hogy kikísérsz innen? Csak a te erődben bízom. Biztosan meg tudnál védeni egy újabb támadástól. Egyébként nem vállalsz testőrmunkát egészen véletlenül? Lenne egy pár idióta, akit távol kéne tartani tőlem… és nagyon jól fizetek érte… – kaptam váratlanul egy konkrét állásajánlatot, némi muszklitapogatás kíséretében, ami nem zavart különösebben. Nem vagyok én múzeumi kiállítási tárgy, hozzám érhet, aki akar.
- Naná, ezen ne múljon a biztonságod… - reagáltam a kíséretre való felhívásra. – Már mennél is, vagy még körbe néznél azért a kiállításon? Én még nem végeztem, szóval, ha az előbbi, akkor elkísérlek a kijárathoz, aztán visszajövök – rántottam meg a vállam, elvégre nem esett nehezemre megtenni vele azt a 30 métert. Addig is nagy esélyem nyílhat arra, hogy elszórakoztat a körülményeskedő poénjaival.
– Viszont a testőr munkát sajnos passzolnom kell. Nem szeretnék hosszú távon emberek közelében dolgozni… az én szenvedélyem a vadak pátyolgatása – nevettem fel röviden.
- Sárkányidomár és gondozó vagyok ugyanis. Jó ideje a Gringottsban dolgozom – tettem hozzá, miközben hagytam, hogyha akar, akkor menet közben rám támaszkodhasson.
- Téged meg mi szél hozott erre a kiállításra? Nem úgy tűnik, mintha ez a te közeged lenne – néztem rá felvont szemöldökkel, látványosan körbemutatva a színen, ami mindent tükrözött, csak luxust, kifinomultságot és eleganciát nem. Volt itt minden kappa ürülékszagtól, a repdeső főnix hamun át, egészen a levedlett maledictus-bőrig… Így nem igazán értettem, hogyan csöppent ide ez a sztár forma.
- Talán arra készültél, hogy táncbemutatót tartasz a látogatóknak?- tettem fel még egy nyilvánvalóan viccnek szánt kérdést, csakhogy ne unatkozzunk séta közben.
Naplózva


Mikhail Bertov
Eltávozott karakter
*****


a táncos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2020. 01. 25. - 15:51:48 »
+1

r o h a n á s
20001119  

to: Joshua

o u t f i t

Végig nézve Joshon, meg hozzá simulva kicsit – kizárólag járáskönnyítési célból – egyértelműen látszott, hogy jó testőralapanyag lenne. Persze Holden is erős a maga módján és nyilván ő is megmentene, de az ember mégsem kérhet ilyet a párjelöltjétől. Igazából nem is tudom, hogy jelölte vagy tényleg együtt vagyunk-e vagy ez most csak valami pillanatnyi élvezet, amit ki kell használni, amíg tart. Talán én máris jobban ragaszkodtam hozzá, mint ahogy kellett volna, pedig alig ismertem. Hol eltűnt, hogy felbukkant és ez utóbbi annyira jó volt. Ha valaha teljes életet akartam volna élni, mellette képzeltem volna el… de sosem gondoltam rá úgy, mint aki megvédhet engem. Nem is tudom miért
– Már mennél is, vagy még körbe néznél azért a kiállításon? Én még nem végeztem, szóval, ha az előbbi, akkor elkísérlek a kijárathoz, aztán visszajövök – magyarázta. Én pedig csak sóhajtottam egyet némiképp gondterhelten… igen, azért mert szép kis izmai vannak, jó magas és hát tényleg élmény volt mellette lenni. De azért tudtam hol van a határ.
– Azt hiszem, már eleget megtapasztaltam a kiállításból. – Vontam vállat aztán és megpróbáltam nem hiszitrohamot kapni, mert valaki éppen mellettem sétált egy csomag sárkánytrágyával, erőteljes szagmintát hagyva maga után. Ezért utáltam iskolába is járni, folyamatosan abban a szennyben turkálni, amiből alapból is túl sokat kaptam otthon. Örültem az új életnek, a londoni lakásnak, a békének és a csillogásnak. Persze ez is csak addig volt tökéletes, míg ki nem léptem az utcára és a sok tini meg mamuska a nyakamba nem próbálta vetni magát. Hát ezért kellene nekem egy Josh.
– Viszont a testőr munkát sajnos passzolnom kell. Nem szeretnék hosszú távon emberek közelében dolgozni… az én szenvedélyem a vadak pátyolgatása – közölte kissé nevetve az ajánlaton. Nem rökönyödtem meg rajta, habár nem értettem meg ezt a szenvedélyt semmilyen formában… én örültem, hogy távol kerültem ettől az életformától, meglehet azért, mert már annyi mindenen mentem keresztül egymagam is. –  Sárkányidomár és gondozó vagyok ugyanis. Jó ideje a Gringottsban dolgozom.
Teljesen belé karoltam és vontam tovább a kijárat felé. Valamiért az ő érintése még mindig nem zavart, annak ellenére sem, hogy tudtam, állatokkal dolgozik. Más esetben talán hátra ugrottam volna, hogy most azonnal akkor fertőtlenítünk. De Josh megmentett és biztonság érzetet adott.
– Izgalmasan… és nagyon koszosan hangzik. – Állapítottam meg egy kedves kis mosollyal. Nem volt alkalmas éppen az időpont, hogy beavassam, miért is nem vagyok túlzottan lelkes az állatok és mindenféle lény iránt. A gyerekkorom egy egészen más lapra tartozott, mint mondjuk a nyilvánosság.
– Téged meg mi szél hozott erre a kiállításra? Nem úgy tűnik, mintha ez a te közeged lenne. Talán arra készültél, hogy táncbemutatót tartasz a látogatóknak?
Hümmögve pillantottam vissza rá, majd elvigyorodtam, szépen megvillantva a mindig gondosan hófehér fogsoromat neki. Így pedig, talán egy pillanatra, de sikerült összeszednem magam.
– Egy kicsit elkeveredtem. Az az igazság. Régen jártam erre. – Vállat vontam, még sem mondhattam el, hogy a rokonság elől menekültem volna. – Nos, köszönöm, hogy elkísértél a kijáratig. – Magyaráztam és előhúztam a tárcámat, majd egy aranyozott névjegykártyát húztam ki belőle. Csak a nevem volt rajta és a londoni cím, ahol elérhető vagyok. Ilyen bizalmas információt is csak kevés embernek adok ki. Szóval kedves mosollyal csúsztattam a kabátzsebébe a kis lapot. – Ha Londonban jársz keress meg, hogy meghívhassalak egy vacsorára köszönetként. – Tettem hozzá, majd elléptem tőle, hogy beleolvadva a tömegbe, szépen visszajussak a szállodába.

k ö s z ö n ö m  a  j á t é k o t!
Naplózva


Joshua Davis
Varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2020. 02. 26. - 11:34:56 »
+1

Mikhail megmentése


Láthatóan telibetrafáltam azzal a feltételezésemmel, hogy Mikhail nem igen szeretne tovább csodálni a kiállítást. A válasza egyértelmű volt, és a tekintete is, amivel a mellette elhaladó sárkánytrágyát illette. Nos, én nap mint nap találkoztam ezzel a nemes alapanyaggal, így cseppet sem idegenkedtem tőle. És ezt hamarosan újdonsült védencem is megtudta, mikor elárultam, mivel foglalkozom.
Azt hittem, nagyon távol áll majd tőle a szakmám, de egész elismerően reagált rá, ami őszintén szólva, jól esett.
– Izgalmasan… és nagyon koszosan hangzik – mondta a parkett ördöge, mire elmosolyodtam.
- Éppen ilyen, amilyennek gondolod – feleltem, miközben egyre haladtunk a kijárat felé. Nem kerülte el a figyelmem az ő hollywoodi sztárokra hajazó mosolya, de zavarba sem jöttem tőle. Igaz, ha ő belenézett volna az én számba, biztosan nem ilyen hófehér gyöngyfogakat talált benne, de nem izgatott a különbség. Ő egy kifinomult sztár volt, én meg egy vándorforma sárkányidomár, aki mindig kicsit megviselten nézett ki. Nem is lehettünk volna különbözőbbek, de mégis megtaláltuk a közös hangot, azt hiszem. Mikor bevallotta, hogy tulajdonképpen elkeveredett, nem állhattam meg nevetés nélkül.
- Haha! Azért remélem, jó emlékeid is lesznek erről a mai kóborlásról, nem csak borzalmasak – nevettem rá, aztán már a búcsúzkodáshoz is elérkeztünk.
– Nos, köszönöm, hogy elkísértél a kijáratig – mondta udvariasan, és a kabátzsebembe süllyesztette a névjegykártyáját. Én gyorsan kivettem és megnéztem, mi áll rajta, első blikkre ugyanis azt hittem, valami szórólap lehet, ami a következő performanszát hirdeti vagy ilyesmi. De nem az volt, hanem a privát címe…
Ezen igencsak meglepődtem, de próbáltam nem kimutatni. Nem tudtam elképzelni, mégis miért osztja meg pont velem ezt a bennfentes információt.
– Ha Londonban jársz keress meg, hogy meghívhassalak egy vacsorára köszönetként – hangzott el hamar a magyarázat a kimondatlan kérdésemre.
- Igazán nincs mit, és ami azt illeti, egy finom, na és ráadásul ajándék vacsorára sosem szoktam nemet mondani, úgyhogy számíthatsz rá, hogy hamarosan felkereslek – kacsintottam rá, majd én is sarkon fordultam, hogy szemügyre vegyem a többi legendásnál legendásabb lényt a kiállításon.


Köszönöm a játékot!

Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 12. 30. - 19:00:54
Az oldal 0.077 másodperc alatt készült el 39 lekéréssel.