+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  2000/2001-es tanév
| | |-+  London
| | | |-+  Abszol út
| | | | |-+  Zsebpiszok köz
| | | | | |-+  Vakegér
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Vakegér  (Megtekintve 2039 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2019. 05. 12. - 10:54:10 »
0

Ariane Ahler és Elliot O'Mara pennájából



A Vakegér nevű kocsma, mely egy bizonyos Janus Ahler vezetés alatt áll, nem akármilyen hely. Az elhelyezkedése is magáért beszél, hiszen az Abszol út és Zsebpiszok köz találkozásánál nyitja meg nap, mint nap ajtaját a látogatók előtt. No igen, a látogatókat említve sem beszélhetünk mindennapi társaságról: csempészek, bűnözők, lecsúszott varázslók és boszorkányok kedvelt találkozó helye ez.
Naplózva

Alexej A. Zharkov
Vérfarkas
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 09. 20. - 08:45:17 »
+1

Ahogy egy szívet el kell lopni
- a helyi bandavezér legjobb emberének -
kocsmazene

 
2000. szeptember

Illetlen szavak előfordulhatnak


Megvetem a szenvedélybetegeket, mert függeni bármitől ész nélkül, legyőzhetetlenül, gyengeség. Ugyanakkor van valami az ellenséges területre lépésben, valami megfoghatatlan élvezet, aminek nem tudok ellenállni. Talán a szárnyasló-rúgás szerű adrenalinlöket, ami nélkül ugyan tudok élni – de határozottan nincs ellenemre. Mondhatni kissé rászoktam.
Kellemes izgalom fut hát át rajtam, mikor is komolyabb álca nélkül átlépem a Vakegér küszöbét. Azért megtettem a legfontosabb intézkedéseket, hogy ne ismerjenek fel – kezdve azzal, hogy nem igazán mutatkoztam még a brit „elit” előtt, de most a szokásos ruhatáramtól is eltértem kissé. Ennyi elég, hogy legyen egy rövid időm, míg leesik nekik, mi a felállás – már ha felismer bárki egyáltalán. Tapasztalatok alapján ez nem tesz jót az ember egészségének (és élethosszának), így már csak ezért sem hiszem, hogy probléma adódna. Meg az extra kis trükk miatt sem, amit még a tarsolyomban tartogatok.
Rutinos feltűnésmentességgel mérem végig az itt lézengőket – nem forgalmas ez mai nap, és ez nem véletlen. Legalábbis számomra nem az, mert én tudom, miért hiúsult meg egy mára tervezett nagyszabású bankrablás, kicsit felbolydítva ezzel a szorgalmas kis alvilági hangyabojt.
Biccentek a pultnál álló, parázs-tekintetű boszorkának, s egy lehengerlő félmosollyal, valamint a pultra helyezett ugyancsak lehengerlő méretű galleon-oszloppal kifizetem, majd pedig szó nélkül elveszem a kezében tartott, félig telt üvegnyi lángnyelv whiskyt.
- Nagyra vagy magaddal, mi? Pedig ez többször megesik, mint gondolnád! – pillant a lány dühösen az üres kezére, aztán a pénzre, majd pedig újra rám. Köszönetképp, s helyeslőn biccentek felé, a palackot is megemelve egy kissé, majd elindulok az asztalok irányába. Még hallom a hátam mögötti halk, bosszús dünnyögést:
- Nagyképű, seggfej alak. – Nem foglalkozom vele igazán, mert tudom, hogy az általam korábban elfogyasztott bájitalnak köszönhetően, ha nem szóltam hozzá, hamarosan nem fog emlékezni rám. Legalábbis az arcomra nem.
Irányba veszem a megfelelő asztalt, az egyik félreesőt, ahol már ott vár az emberem. Elegáns mozdulattal dobom le magam vele szemben, s köszönésképp, pálcám intésével két büvös üvegpoharat idézek magunk elé. Egy szempillantás múlva mindkettőben lángnyelv van. A megcsappant tartalmú üveg a következő szavakkal együtt halkan koppan az asztal mocskos lapján.
- Beszéljünk akkor az üzletről, Mr. O’Mara – vágok bele a közepébe határozottan, ellentmondást nem tűrő kedélyességgel. Tudok a velem szemben ülő alakról egy s mást, kétes ügyek, nyilvános és eltussolt botrányok, viharos magánélet… De egy értesülés minden másnál fontosabb – a jelek szerint ő a helyi kis vezető varázstárgyak ellopására szakosodott jobb keze. A legjobb embere… Amint fekete szemébe mélyesztem tekintetem, elmerülök a lehetőségek tengerében. Mennyi kincset érő információ, mennyi lehetőség! És mennyit elmond az, hogy belement a találkozásba, s nem zárkózott el az új, külső munka ötletétől. Persze meglehet, hogy hallva az idegen felhangot a szavaimban, összerakja a kép egy részét, és esetleg mégis visszatáncol, de valami azt súgja, hogy ha eleget ajánlok neki, nem tesz így.
- Biztos lehetsz benne, hogy ez számodra is nagyon megfogja érni – kezdem kerülgetni a lényeget, szándékosan lassan keltve fel az érdeklődését. – Mert én nem csak unalmas pénzt ajánlok… Sok-sok unalmas pénzt persze – eresztek meg egy jelentőségteljes félmosolyt, hogy érezze a nagyjábóli mennyiségeket.
- De amellett egy kihagyhatatlan, egyedi és megismételhetetlen lehetőséget is. Egy olyan varázstárgyat, amelyet sokan, sok helyen, sok féleképpen próbáltak már felkeresni – hiába. És véletlenül tudom, hogy pont az ilyen esetek a kedvenceid… Mert nem tudsz ellenállni a kihívásnak... és a dicsőségnek... mert mindketten biztosak vagyunk benne, hogy te meg tudod találni amit más nem – halkítom el a hangom és közelebb hajolok, hogy azért hallja. És hogy éles tekintetem egy kicsivel jobban hathasson rá. Szavak nélkül éreztetem, hogy ebből nincs kiszállás – ha vonakodik, legfeljebb elkábítom, és megkötözve szállítom le Oroszországig. Mert fizethetnék bármennyit, a szabadságnak annál több ára van, s ez nyilván a végső meggyőző erő volna – de nem úgy tervezem, hogy ez az első, de egyben utolsó munka is legyen, amit kiszervezek neki. A helyi alvilág jobb kezét ugyanis mi is tudnánk egy s másra használni.
- De szólj nyugodtan, ha tévednék – dőlök hátra ismét, s kortyolok az italból, míg megfigyelem a reakcióit, és várom, hogy eldöntse, melyik úton-módon szerezzem meg ügyünknek.


 
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2019. 09. 22. - 10:56:04 »
+1

Ahogy egy szívet el kell lopni


Lexi
2000. szeptember

.outfit.


Nem igazán az ajánlat érdekelt. Inkább a gyanús meghívó mögött meghúzódó alakra voltam kíváncsi… mint mindig, most is kellemes szórakozást reméltem az újdonsült helyzettől és ezt nem is tudtam tagadni. Amint helyet foglaltam a törzshelyemen, azaz a Vakegér egyik félreeső körasztalánál, elvigyorodtam. Most nem bosszankodtam olyanokon, hogy a legjobb ruhám beleragad a mocsokba vagy éppen a Lángnyelvvel töltött poharam alja. Nem számított az egész, csak az a kis izgalom, ami ma rám várt. Szándékosan nem pillantottam az ajtó felé, nem akartam elrontani a meglepetést.
– Kérsz még valamit, szivi? – állt meg az asztalom mellett Ariane, mikor kiürült az első pohár.
Elhúztam a számat egy enyhe mosolyra. Ez a szivi volt a legédesebb szó, amit kaptam, mióta Nat úgymond nincs az életemben. Nem mondom, hogy nem próbálkozunk új eséllyel és nem engedek neki már többé. Hazugság lenne, de hogy mennyire lesz stabil és erős? Azt csak Merlin tudja, mert én csak azt érzem, hogy fáj. Annyira fájt, hogy akárhányszor a történtekre vagy azokra a kegyetlen, olykor rideg kék szemekre. Észre sem vette, milyen kegyetlen és milyen közönnyel vágja az arcomba: „közbe jött valami.” Legalábbis ilyen volt, mikor dolgozott, aztán már mintha az az egész éket vert volna közénk. El kellett volna engednem, de már túlságosan belebonyolódtam ahhoz, hogy érzések és fájdalom nélkül menjen az egész.
Nem kösz, megvárom a fickót, aki miatt itt vagyok… ha minden jól megy talán ő hív meg valamire. – Vállat vontam. Na meg, addig sem árt józannak maradni, O’Mara… A hang olyan reszelősen közölte a tényeket, hogy egész testemen valami furcsa, hidegrázós érzés futott végig. A szalag szinte lüktetni kezdett a csuklóm körül.
Ariane elsétált, a csípőjét ringatva. Furcsa érzés volt a közös múltunkra gondolni és a tényre, hogy már éppen csak felizgat a látványa. Megváltoztam, mert Forest megváltoztatott. A testem is másképp kezdett el működni és inkább a férfiak kezdtek el érdekelni. Hosszan bámultam a lányt, majd visszafordítottam tekintetem a mocskos asztallapra, az azon doboló ujjakra. Nem szerettem, ha megvártnak, sőt igazából jobb szerettem, ha én érkeztem késve. Volt abban valami szórakoztató, ahogy mások bosszús pillantással néznek rá.
A remek gondolatmenet közben a szemem sarkából láttam, ahogy valaki lehuppan a szemközti székbe. Így felpillantottam, sötét haj, magas, szálkásabb alkat. Nem volt robosztus, de egyelőre érdekesnek tűnt a kisugárzása. Szóval csak egy hümmögő hangot hallatva hátra dőltem.
Beszéljünk akkor az üzletről, Mr. O’Mara – mondta. Közben benyúltam a zsebembe, hogy elővegyem a korábban lopott répát. Nem sok pénzem van, pláne, hogy Averynek is kellett még ez-az a Roxfortba. Mostanában nem árasztanak el a munkánk, Chirsszel sem nagyon beszélek, csak ha feltétlenül szükséges. Szóval le voltam égve és ezt az ocsmány répa is bizonyította, amit éppen kivettem a zsebemből. Na mindegy, azért egy kis játszadozásra jó lesz. Vigyorodtam el, egyenesen a pasas szemeibe bámulva.
Hmm, látom, te azt szereted, ha azonnal belevágunk az üzletbe. – Közöltem és végig néztem rajta még egyszer. Felemeltem a répát, de még nem emeltem a számhoz, csak finoman végig cirógattam rajta, nem is rejtegetve a szándékot, hogy zavarba hozzam a pasast.
– Biztos lehetsz benne, hogy ez számodra is nagyon megfogja érni. Mert én nem csak unalmas pénzt ajánlok… Sok-sok unalmas pénzt persze. – Az félmosoly tetszett.
Majd akkor leszek benne biztos, ha kibökted, mit akarsz. – Az asztal alatt a bokájához érintettem a lábam, igaz véletlenül, de ezzel tovább fokoztam a helyzetet. A látványos trükkre a lángnyelvvel egyelőre nem reagáltam. Addig józan akarok maradni, amíg elhangzik a lényeg, aztán meglátjuk, mit tesz meg azért, hogy megszerezzen. Egy kötözős-elrablós buliban én aztán benne lennék. Legalább valami felpörgetné az unalmas hétköznapokat, mert azokból mostanában akadt bőven.
De amellett egy kihagyhatatlan, egyedi és megismételhetetlen lehetőséget is. Egy olyan varázstárgyat, amelyet sokan, sok helyen, sok féleképpen próbáltak már felkeresni – hiába. És véletlenül tudom, hogy pont az ilyen esetek a kedvenceid… Mert nem tudsz ellenállni a kihívásnak... és a dicsőségnek... mert mindketten biztosak vagyunk benne, hogy te meg tudod találni, amit más nem.
Szóval utánam kérdezősködtél. Felhúztam a szemöldököm, de egyelőre nem szóltam semmit, csak a számba dugtam a répa végét. Végül is mit gondolhatott róla? Biztosan nem esett le neki, hogy húzom az agyát… kivéve, ha legilimentor, mint Kean. Az aztán furcsa lenne, hogy máris kettőbe botlom bele durván egy éven belül. Ha alaposan utánam kérdezősködött persze, akkor azt is tudhatta, hogy nekem aztán hízelegni kell és ez még közel sem az. Elliot O’Mara szereti magát különlegesnek érezni.
De szólj nyugodtan, ha tévednék.
Figyeltem egy pillanatig, ahogy kortyol az italból, közben kicsit beljebb toltam a számban a répát. Csak akkor tettem le, mikor a torkom megnedvesítése gyanánt felemeltem a répát és egy nagyot haraptam belőle.
Nos, azt látom, hogy velem aztán tisztában vagy, de sajnos ezzel így nem szerzel meg. Hízelegj rendesen és lökd, mit akarsz. – Vállat vontam és lecsaptam a poharat az asztalra, mire az arcába fröccsent a whisky. – Tudod, szeretem, ha alaposan megdolgoznak értem.
Közelebb hajoltam az asztal felett. Mondhatják, hogy árulom a seggem vagy éppen nem vagyok lojális, de hol van az megírva, hogy csak Christophernek dolgozhatok? Igen, barátok vagyunk, igen lefeküdtem vele és igen, megtenném újra, ha nem éppen valami nőcske után futna, de ettől még vállalhatok mellékes melót. Én nem akarok belefolyni a bandák és egyéb kis szervezetek alvilági harcaiba. Unalmas, felesleges és ennyi. Arra vagyok berendezkedve, hogy a jéghátán is megéljek és ez így is fog maradni,
Valami bővebb információ, kedves… mi is a neved?
Naplózva


Alexej A. Zharkov
Vérfarkas
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2019. 09. 22. - 15:13:38 »
+1

Ahogy egy szívet el kell lopni
- a helyi bandavezér legjobb emberének -
kocsmazene

 
2000. szeptember

Illetlen szavak előfordulhatnak


– Hmm, látom, te azt szereted, ha azonnal belevágunk az üzletbe.
Nem bólintottam azonnal, egy pillanatra mozdulatlanná dermedtem, mikor a zsebébe nyúlt. Nem feltűnően, de sok mindent előkaphat a konkurensek embere a kabátja rejtekéből. Kést, pisztolyt, varázspálcát, sokkolót… A jelek szerint akármit. A szokatlan sörkorcsolya láttán hangtalanul fújtam ki a levegőt, és fejem intésével adtam helyt szavainak. Mégsem nyúltam a pálcám után, hiszen csak nem egy répával fog kicsinálni. Vagy az ellenség legjobb munkaereje ennyire jó volna?
Az önbizalomtól sugárzó vigyora azt elárulta, hogy legalábbis ő így gondolja. Amint jobban szemügyre vettem, feltűnt a minden bizonnyal nagy műgonddal kiválasztott, drága öltözék, az igényes öltözék, az ápolt arcbőr is. Minőségi kölni aromája csapta meg megcsalhatatlan orromat. Határozottan olyan embernek tűnt, aki bizony gondol egy s mást magáról. Mégis egy csoffadt, mosatlan gyökérrel bohóckodik itt, és úgy mocskosan a szájába is veszi fittyet hányva az esetleges ételmérgezés kockázatára. Roppant érdekes - de nekem nem az a dolgom, hogy véleményt alkossak. Üzletet kötni vagyok itt. Megfigyelni, kitervelni, végrehajtani. És megszerezni.
– Majd akkor leszek benne biztos, ha kibökted, mit akarsz. – Amint megérzem a titkos érintést az asztal alatt, ajkam újabb, leheletnyi félmosolyba húzódik. Egyrészt azért, mert ez az előbb is előcsalt belőle valami sokatmondó, akarnok pillantást, másrészt szavait kifordítva – ő épp most bökte ki, mit akar.
 - Téged – jelentem ki finoman, de ellentmondást nem tűrőn, majd enyhe kajánsággal folytatom. – A tapasztalatod. A szakértelmed. A kivételes képességed.
Nem baj az, ha tudja, tisztában vagyok azzal, aki velem szemben ül. A következő szavaimban sem palástolom ezt, pont annyira nem, amennyire ő sem rejti véka alá szándékait. Elég világosan kifejezi a kezében tartott zöldséggel. Nem hoz zavarba, egy farkat is forgathatna a szájában, az sem billentene ki. Mit tervezhet ezzel? Nem vagyok kezdő. A munka az munka, én pedig teszem a dolgom, és nem ész nélkül, de belemegyek a játékba. Felvonom a szemöldököm, mikor hangos rágcsálásba kezd.
– Nos, azt látom, hogy velem aztán tisztában vagy, de sajnos ezzel így nem szerzel meg. Hízelegj rendesen és lökd, mit akarsz. Tudod, szeretem, ha alaposan megdolgoznak értem.
A felfröccsenő italt egy pálcaintéssel eltüntethettem volna a képemről, de nem tettem. Hagytam, hadd csepegjen vissza összetapadt, fekete tincseimből, s hadd folyjék végig a homlokomtól indulva arcszélem ívén haladva addig, míg a nyakamnál el nem tűnt a fehér póló alatt. Az ajkamon hintázott egy aranyló csepp, ezt egy elegáns mozdulattal lenyaltam onnét. Aztán én is közelebb hajoltam.
- Nem fogok udvarolni, szépfiú, de ismerem a kemény munkát, és megszerezlek, nekem elhiheted. Kellesz, és kész. – Jelentőségteljes, vesébe látó tekintettel farkasszemeztem vele, fegyelmezetten, mintha a szempillámon ülő alkohol nem csípné a szemem.
- Valami bővebb információ, kedves… mi is a neved?
- Hívj Lexnek – mondom válaszul, majd folytatom a lényeggel, elégedetten aziránt, hogy ennyire sikerült felkeltenem az érdeklődését… legalább részben a feladat iránt is.
- Kutasd fel velem ezt a nagy erejű varázstárgyat, amit a Vaksötét Éj Szívének neveznek. Körülbelül száz éve készítették, valószínűleg kőből. Nem sokat tudunk róla, de a mondák szerint a megszerzése halállal jár, a fény elpusztítja, és minden jel szerint Oroszországban van elrejtve, valahol a föld alatt. De ha be kell hozzá mennünk egy barlangba, hát bemegyünk – könyökölök az asztalra, aztán hogy hagyjam leülepedni a másikban az utolsó, szándékosan kétértelmű szavaimat, kortyolok egy keveset a whiskyből. Közben a kezembe veszem a pálcám, s most már eltüntetem a képemen csordogáló további alkoholt. Tán eddigre megtette a hatását. Ugyanezzel a lendülettel, egy nonverbális capitulatus!-szal kivarázsolom a kezéből a répát, úgy, hogy tökéletes ívben épp a számban landoljon a vége, amit nyomban le is harapok. Ezután a zöldjénél fogva, a csonka véggel mutatok a fickó felé.
- Előbb tehát dolgozz te. Aztán attól függően dolgozom én – dőlök hátra, lezseren az asztalra hajítom a zöldséget, és keresztbe font karokkal, sötéten mosolygok Mr. O’Marára az orrom alatt. Számos eszközöm van az emberek be- és megszerzésére, a zsarolástól a megkenésen át… Nos, igen. Egészen a répáig. De a munkát el kell végezni, mindenek előtt.





 
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2019. 09. 22. - 17:34:02 »
+1

Ahogy egy szívet el kell lopni


Lexi
2000. szeptember

.outfit.


Téged.Na, ez aztán válasz a javából. A gondolat egyenesen belém hasított, mikor megkaptam a magyarázatot a kérdésemre. Imádtam egyszerűen, hogy ilyen könnyen kibökte azt, amit hallani akartam. Nem volt kétséges, hogy egészen belém látott, ez pedig szimpatikussá tette, de azért ez nem minden, Értem küzdeni kell, engem igazán akarni kell, nem csak kitalálni a gondolataimat. – A tapasztalatod. A szakértelmed. A kivételes képességed.
A répát rágcsálva bámultam rá, ahogy a hajából lehulló lángnyelv cseppek végig folytak az arcán. Szép lassan megálltak az állán, valahol a borostája rejtekében, míg mások onnan is tovább indulva elérték a fehér felsőt, ami rajta volt s aztán az alatt vesztek el végleg. Egy csepp, ami ott csillogott ajkain, hamarosan eltűnt. Elvigyorodtam, ahogy lenyalta.
Nem fogok udvarolni, szépfiú, de ismerem a kemény munkát, és megszerezlek, nekem elhiheted. Kellesz, és kész.
Hümmögve húztam el megint a számat. Majdnem olyan jó, mint amilyennek lennie kell. A megállapításra megint kéjenc módon végig néztem rajta. Pontosan tudtam, hogy tisztában van vele, mit akarok. Nem is ez volt a kérdés, hiszen minden szavából áradt a felismerés dallama. Tudta, hogyan bánjon velem. Utánam kérdezett, megfigyelt, talán még meg is szaglászott, mikor nem figyeltem. Már az is meglepett, hogy tudja az igaza nevem. Az alvilágban nagyon kevesen voltak tisztában vele, hiszen rendszerint nem O’Maraként mutatkozom be, védve ezzel Deant és Danielt. Leeként váltam leginkább ismertté, de úgy tűnt ez a Lex bizony többet tudott a kelleténél. Már csak az volt kérdéses, hogy a tudás birtokában mennyire merész. Egy dolog, ha az ember tud szavakkal bánni, de itt bizony a tettek is számítanak.
Akkor szerezz meg, várom a csodát, nagyfiú – mondtam, én is átvéve némi becézgetést a hatás kedvéért. Közben le sem vettem róla a szemem. Érdekelt, mi az a gyanús csillogás a tekintetébe. Vajon, mit tenne, ha nemet mondanék? Helyben széttépne, magával vinne, hogy az akaratom ellenére rám kényszerítse a feladat teljesítését? Őszintén szólva remegtem a vágytól, hogy megtudjam, így egyelőre csak érdeklődést mutattam, valódi válaszra nem igen voltam hajlandó.
Kutasd fel velem ezt a nagy erejű varázstárgyat, amit a Vaksötét Éj Szívének neveznek. Körülbelül száz éve készítették, valószínűleg kőből. Nem sokat tudunk róla, de a mondák szerint a megszerzése halállal jár, a fény elpusztítja, és minden jel szerint Oroszországban van elrejtve, valahol a föld alatt. De ha be kell hozzá mennünk egy barlangba, hát bemegyünk.
Még mindig nem tudtam levakarni magamról a vigyort. A répa közben kirepült a kezemből, hogy aztán a megnyamnyogott részem Lex ajkai közé vándoroljon. Figyeltem egy pillanatra, majd hátra dőlve a székben kisimítottam a felsőmet, hogy még véletlenül se legyen gyűrött. Tetszett ez a játszma, tetszett, hogy ilyen merész. Ó, de kicsaltam volna belőle valami őrültséget.
Előbb tehát dolgozz te. Aztán attól függően dolgozom én.
Sötét mosoly ült az arcán, amint az ő háta is a szék támlájára keveredett. Karjait összefonta és közöttünk az asztalon csak a répa és a poharak hevertek, mint valamiféle válaszfal. Úgy tűnhetett neki, mintha kiéhezetten bámulnék a szemeibe, ám a gondolataim egész más irányba terelődtek. Ororszország, nem egy kalandom kötött oda. De ez a Vaksötét Éj Szíve… sosem hallottam róla, pedig érdekesnek hangzott. Ha halállal jár a megszerzése, akkor mindenképpen izgalmas. Még egy veszélyes átok is lehetne rajta, akkor lenne aztán az igazi. Beteg vagy, O’Mara, mások rettegnek a halálos átkoktól. A hang kigúnyolt, de a szalag a csuklómon vadul lüktetni kezdett, jelezve, hogy bizony micsoda nekünk való kis kaland lenne ez.
Ennyi? Semmi erőfeszítés? – kérdeztem. A szívem mélyén már persze eldöntöttem, hogy meg akarom szerezni a szívet, de másképp akartam kivitelezni a dolgot. Nem csak simán besétálni Oroszországban Mr. Lex Nagyfiú oldalán. Ha kellek neki, hát vegyen el, ahogy én szoktam elvenni a nekem tetsző kincseket másoktól.
Sajnos nagyon elfoglalt vagyok… meg kell fésülnöm a hajam, meg minden… – pattantam fel és tettem egy lépést. Reméltem, hogy Lexinek lesz annyi esze, hogy megragad és ott tart, nem adja fel ennyivel. Cartwrightot és az ő büszkeségét ismerve éppen ebben a percben kezdene el hisztizni. Ebből a srácból többet néztem ki.
Naplózva


Alexej A. Zharkov
Vérfarkas
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2019. 09. 23. - 14:59:24 »
+1

 
Ahogy egy szívet el kell lopni
- a helyi bandavezér legjobb emberének -
kocsmazene

 
2000. szeptember

Illetlen szavak előfordulhatnak


– Ennyi? Semmi erőfeszítés? – kérdezi, én pedig nem válaszolok, csak nézek jelentőségteljesen, kissé unottan. Erőfeszítés… Ez? Aligha. Nem kerül több energiába itt húzni a kötelet annál, mint acsarogni a fegyverkereskedővel a Zsebpiszok egy koszos kis sarkán, vagy elintézni a konkurencia kekec szaglászát éjszaka az új gyár körül. Vagy nekivágni az orosz vadonnak a kincs után, amit eddig senkinek sem sikerült megtalálnia - sem élve visszatérnie. Úgyhogy hagyom, hadd kéjelegjen, hadd várja, hogy győzködjem.
– Sajnos nagyon elfoglalt vagyok… meg kell fésülnöm a hajam, meg minden… - Színpadra illett, ahogy mondta, kihívó pillantása egy sok éve a szakmában dolgozó utcalány ügyfélszerző teljesítményét is könnyedén felülmúlta volna.
- A helyedben nem aggódnék amiatt – pattantam fel elegáns, ruganyos mozdulattal az asztal mellől én is, úgy, hogy ha még egy lépést tesz, lepattanjon a mellkasomról. Ha nem állt meg időben, tán így is lett, bár jobb reflexeket nézek ki belőle, ha valóban olyan jó a szakmájában, mint mondják. És hiába egy a magasságunk, én nem vagyok olyan nyegle, mint ő, hogy félrelökhetne az útból. Ha én egyszer megvetem valahol a lábam, az ott is marad, míg én másképp nem döntök.
Ahogy szembenéztem vele, az is eszembe jutott, hogy kezdenünk kell majd valamit a fene nagy sajtójával – már persze, ha túléli a kis küldetést, ami miatt első sorban felkerestem. Szinte vonzza a figyelmet a viselkedésével, hiszen láthatóan élvezi is. Sokféle emberrel dolgoztam már közös projekten, de meg kell hagyni, ez a mostani… kivételes. Őszintén remélem, hogy a munkateljesítménye is az.
- Majd a menetszél megfésül – tettem hozzá hideg mosollyal figyelve, vajon összezavarodik-e a mondattól, vagy az aggodalom mossa le a képéről a bazsajgást, esetleg a düh. Közben egyik kezemmel megragadtam a whiskys üveg nyakát, a másikkal pedig hasonlóképp elkaptam a kis ferdeszemű grabancát úgy, hogy ne szabadulhasson a fogságból. Az egész nem tartott soká, csak egy pillanat.
- Nazdarovje! -  Kárörvendő, halvány vigyor ült ki borostás arcomra. A jelszó még el se hagyta ajkaimat, mikor is megéreztem az ismerős rántást a köldököm magasságában. Pont, mikor az üveg a foglyomhoz is hozzáért, a zsupszkulcs beindult, a mágia ereje felkapott minket, s úgy megrángatott, tépett és rázott minket, mintha egy barna medve karmai közé kerültünk volna.
Az utazás több ideig tartott, mint egy átlagos zsupszkulcsos menet, de nem is a szomszédba utaztunk. Amikor nagy sokára földnek ütődött a talpam, kellett tennem egy lépést hátra, hogy méltóságteljesen megőrizhessem egyensúlyomat. Az általam fogva tartott fickót is magammal húztam, így a lendülettől egész közel kerültünk, hogy a homlokunk kis híján egymásnak ütődött. De csak egy röpke pillanat volt ez. A kezemben tartott üveget a számhoz emeltem, és nagyot húztam belőle. Az utazási émelygés ellen és a szibériai, kora őszi fagyos szél kellemesen ismerős rohama ellen ez több, mint tökéletes. Ezzel szinkronban a másik kezemben tartott O’Marát pedig enyhe durvasággal ellöktem magamtól, azzal együtt a személyes teremből is, nehogy azt higgye, ő is az üveg sorsára juthat. Vele egészen más terveim voltak.
A magamhoz térítő korty után néztem csak rá igazán. Nem aggódtam amiatt, hogy esetleg kereket oldana most, hogy nem fogom. Egyrészt nem tudja, hol vagyunk, pedig mindenfajta civilizációtól messzebb annál, hogy egy egyszerű hoppanálással ott teremjen, és megmeneküljön a szibériai Tuva tartomány vadonjának gyilkos érintetlenségétől. Másrészt egy flancos, de nem túl vastag selyemfiú öltözékben ácsorog a kellemesen bizsergető mínusz öt fokban, a hóhatár felett néhányszáz méterrel, a borús ég és a széltépte fenyők között, úgyhogy ha nem akar megfagyni, vagy okosan kitalál valamit, vagy megvárja, hogy adjak neki felszerelést. És ráadásképp, az előbb eszembe ötlött barnamedve testet öltött megfelelője molyol nem messze tőlünk a borókásban, elnyújtott mormogással kommentálva megérkezésünket. Előfordul az ilyen, ha az ember mágikus úton egyszercsak felbukkan, véletlenszerűen a vadon közepén, ugyebár. Ahova azonban ez juttatna, oda zsupszkulccsal nem lehet menni, sem visszatérni...
- Megfésülködhetsz, ha óhajtasz, de elképzelhető, hogy fontosabb dolgod is van – tettem meg a finoman gúnyos megjegyzést, és bár kezembe vettem a pálcámat, lazán tartottam, és keresztbe font karokkal dőltem háttal a legközelebbi fenyőfának, várva, vajon mi minden történik. Most rajtam volt a szórakozás sora. Nem mintha szokásom volna látványosan élvezni mások szenvedését, hiszen ez csak a munka része. De ez esetben kivételt teszek, bizonyos okokból. Hadd lássa csak.
- Van itt a környéken valahol egy bányabejárat, elképzelhető, hogy ott egy kicsit komfortosabb volna – burkoltam a javaslatot színpadias csevegésbe, és egykedvűen pihentettem a szemem a fejét felemelő, szimatolgató medvén. – Esetleg megkereshetnénk – tettem hozzá mintegy mellesleg.





 
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2019. 09. 24. - 09:18:26 »
0

Ahogy egy szívet el kell lopni


Lexi
2000. szeptember

.outfit.


Tetszett ez a játék. Volt benne valami szexi és izgalmas, amibe minden porcikám beleremegett. Régen éreztem már ilyet. Christopher nem sokat tett azért, hogy megkedveljem a közös kalandokat vagy éppen élvezzem a rám kiosztott feladatokat. Meglehet velem volt a baj, hiszen nem nagyon engedelmeskedtem neki, csak ha éppen úgy tartotta a kedvem… és az nem sokszor tartotta úgy. Talán túl nagy lett bennem az ellenállás a kis vitánk óta arról, hogy ki is a főnök. Sosem akartam alá tartozni, egyenlő akartam vele lenni, de még ha meg is ígérte volna, akkor is tudtam, ez sosem lesz így.
– A helyedben nem aggódnék amiatt – pattant fel Lexi, így én is megálltam. Szívesen a mellkasába ütköztem volna, de még nem jött el az ideje. Ezért csak kérdő tekintettel pillantottam azokba a rideg szemekbe. Ne mi lesz, meggyőzöl végre, haver? Húztam halovány mosolyra a számat. Olyan közel álltam hozzá, hogy érezhettem az illatát, amint belevegyül a drága kölni aromájába, amivel meglocsoltam magam indulás előtt. Kishíján egy magasak voltunk, így tökéletesen megfigyelhettem minden rezdülését az arcának. Egész jóképű volt végül is, szóval még inkább szórakozni támadt kedvem.
– Majd a menetszél megfésül.
Erre még inkább elvigyorodtam. Nem akartam eljátszani, hogy rettegek. Ez volt az első reakció, ami egy kicsit is feldobta a napot. Végre elrabolnak, hát nem erre vártam már az első perctől kezdve? Rajongtam az erős férfiakért és ezt a rejtett vágyamat meglepő módon éppen Nat Forest fedte fel. Talán azért volt ez a furcsa érzés, mert én magam is mindig erős férfi voltam, olyan akit nem tudtak legyőzni, akivel nem lehetett elszórakozni. Így hát örömmel vettem, mikor valaki végre alaposan megragadott és fölém kerekedett. Bár tény, ami tény, Lexinek még nem tudtam hagyom-e igazából a dolgot. Egyelőre beletörődő voltam.
Jött a rántás. A szokásos kavargó érzés, a hely, a levegő és a hőmérséklet változása. Még éppen csak földet értünk, a talpam alatt végre szilárd talaj húzódott, mikor megremegtem. Iszonyatosan hideg volt, ám ezt a tájat semmivel sem lehetett összetéveszteni. Talán nem pont itt, talán nem pont ezen a helyen, de ismertem ezt. Ismertem a szibériai hideget és ahogy rám talált a szellő, megint az az Elliot O’Mara voltam, aki bejárta Európát és megannyi más helyet. Megint az voltam, aki a jég hátán is megél. Az, amit Lex kívülről látott, nem volt több egyszerű díszletnél. Az alatt voltam én, valahol elásva és elrejtve, hogy a Forest-féle szépségideálba beleférjek.
A homlokunk egy pillanatig még össze ért. Éreztem magamon a leheletét, míg el nem lökött magától. Nem számított a durvaság, ezúttal nem.
Hali maci– böktem oda a borókásban meghúzódó állatnak. Máris azon gondolkodtam, hogy vajon melyik zsebembe dugtam el a csokit, amit egy kiskölyök kezéből loptam el az Abszol úton, miközben a Vakegér felé sétáltam. Biztosan ízlett volna az állatnak és talán el is tereli a figyelmet a friss húsról. Nem izgultam túlságosan, egy medvével elbánok, könnyebben is mint valami tahóval.
Megfésülködhetsz, ha óhajtasz, de elképzelhető, hogy fontosabb dolgod is van. – Felé néztem, ahogy a hátát a fenyőfának vetett és várta, hogy történjék valamit. Előhúztam a páclám a zsebemből, majd egy bokorféleség felé böktem vele. Egy néma Piroinitoval egyszerűen lángra lobbantottam, így hamarosan megérkezett a tűz kellemes meleg. Nem fogok itt megfagyni. Ha Grönlandot túléltem felszerelés nélkül – hála az én drága unokatestvéremnek –, ezt is túl fogom.
A medvék nem kedvelik a tüzet. – Jegyeztem meg csak úgy mellesleg, aztán benyúltam a nadrágzsebembe, hogy megkeressem a csokit. Kicsomagoltam és úgy dobtam az állat felé. – Jó étvágyat, haver!
Sóhajtva fordultam vissza végül Lexikéhez. Kihívóan elmosolyodtam.
Sajnos ezután te állod a kajám. Ugyanis a kis barátod éppen a vacsorámat szaglássza.
Van itt a környéken valahol egy bányabejárat, elképzelhető, hogy ott egy kicsit komfortosabb volna. – Érzékeltem, ahogy a medve felé pillant. Engem már nem érdekelt az a dolog cseppet sem. Az igazat megvallva már régen túl voltam azon, hogy ilyen apróságokkal foglalkozzak, mint veszélyes vadállatok. Nem egy teremtmény volt már a nyomomban. – Esetleg megkereshetnénk.
Vállat vontam. Közelebb léptem Lexihez, az ajkaira pillantottam. A sajátjaimat kicsit beharapva sóhajtottam egy nagyot, mintha már ennyitől is nagyon élvezném a helyzetet. Itt volt az ideje, hogy megtapasztalja, milyen ha vele szórakoznak. Az ott a Vakegérben csak egy kis játékkezdemény volt, de ez itt komolyabb lesz.
Rendben. Merre kell menni? – kérdeztem, miközben éreztem a testéből áradó meleget. Az igazat megvallva ez jól jött, mert éreztem, ahogy a bokámnál szép lassan megül a hideg és átjárja az egész testem. Persze a lángok még így is tompítottak a dolgon, de közel sem annyira, mint kell.
Hátra léptem, a tenyerembe fektettem a varázspálcámat.
Tájolj! – parancsoltam a fegyverre, mire annak a vége forogni kezdett, hogy megmutassa merre van észak. Ha más nem, ez alapján már el tudtunk indulni valamerre. Hoppanálni nem lett volna kedvem, még mindig iszonyatosan émelyegtem az utazásnak attól a formájától. A zsupszkulcs óta is furcsa, égő érzés lett úrrá odabent. Szinte vártam, mikor dobom ki a gyomortartalmam újdonsült barátom cipőjére.
Elindultam valamerre, ujjaim befelúrtam a tincseimbe, hogy kicsit eligazgassam őket. Nem mondanám, hogy elnyűgözött Lex, de hát még előttünk az egésznap gondolom. Nem háborított fel, hogy elrabolt, talán még jól is elsülhet ez az egész. Persze a fizettséget sem felejtettem el... és nem, nem a pénzre gondolok.

A játék más helyszínen folytatódik!
A helyszín így szabad!
Naplózva


Anthony Goldstein
Eltávozott karakter
*****


tárgybűvölésügyi szakértő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2020. 03. 11. - 10:32:45 »
+1

Azok a túl nagy kérések
2001. március 5.


   A süvítő szél hideg és kövér esőcseppeket fúj az arcomba, amit csak azért nem bánok, mert így nem szolgál magyarázatra, hogy miért takarom az arcom olyannyira az esőköpenyem kámzsájának rejtekébe, miközben sietős léptekkel haladok a szinte kihalt Abszol úton. Kedd van, egy borús, kora esti kedd, így nem csoda, hogy néptelen a mindig zajos utcahossz; keveseknek fűlik hozzá a foguk ilyen időben útnak indulni, hogy bagolycsemegét szerezzenek kedvencüknek vagy víztávolító lakkot vásároljanak a seprűikhöz; egyébként is ostobaság lenne ilyen időben seprűre ülni, mivel a látási viszonyok még itt a kivilágított úton is borzalmasak, nemhogy a magasban. Viszont éppen ez a baljós szürkeség segíti meg a dolgom abban, hogy a lehető legfeltűnésmentesebben tegyem meg a hátralévő néhány sarkot, a Vakegér nevű ivóig, ahová nyomós okom volt inkognitóban érkezni.
   Nem lep meg különösebben a tény, hogy a Szeszélyügyre helyezésemet követően szinte semennyi időm és alkalmam nem nyílt arra, hogy megtudjak bármi újat az Ezüst ékszerdoboz-ügyről, mivel a próbaidőm kezdete óta, reggeltől-estig csak adminisztrálok. Azonban nem hagy nyugodni az eset, és annak szokatlan körülményei, így elhatároztam, hogy belevágok egy “magánakcióba”, amelynek már a legelején sikerült megtorpannom, ugyanis fogalmam sem volt arról, hogy honnan informálódhatnék további fejleményekről anélkül, hogy az a Minisztériumban bárkinek is szemet szúrna. Valószínűleg az állásomat kockáztatom azzal, hogy nem hivatali célból térek be hamarosan, abba a méltán hírhedt lebujba, ugyanis a törzsvendégek előszeretettel bonyolítanak le kétes elemű üzleteket, az italozó eldugott sarkaiban, így számos kellemetlen kérdést vonna maga után, ha a szolgálati időmön kívül, itt kerülnék igazoltatásra.
   Az utolsó métereket már futva teszem meg, és fedezékbe húzódom. Úgy teszek, mintha a kocsma instabil ereszrendszerétől várnám, hogy megóvjon az időjárás viszontagságaitól, amíg erőt gyűjtök a folytatáshoz, de valójában a környéket kémlelem, figyelő szempárok után kutatva. Az úton és az ablakokban egy teremtett lélek sincs, azonban a biztonság kedvéért néhány pillanatig még elidőzöm a bejárat mellett, és az ablak elé lépek, hogy ellenőrizzem a kor-korrigáló főzettel idősebbé változtatott arcom álcájának hatékonyságát.
   Sokan mondták már, hogy hasonlítok az apámra, én eddig nem így gondoltam, de most értettem meg valójában, a középkorú önmagam vonásait figyelve, hogy miért is lehet igazuk. Csak éppen nem viselek szemüveget és nincs szakállam, ezeket leszámítva viszont tőle örököltem a szívalakú, “goldsteines” arcformát, az elálló füleket, a zöld szemszínt, a forgót (és ezzel együtt a választékot) a hajban, az orrom formáját és a testalkatot is. Aki ismeri, most könnyen összetéveszthetne vele, akkora a hasonlóság. Jó érzéssel tölt el, hogy hasonlítok rá, de a világért sem szeretném bajba sodorni magunkat, így megigazítom a kámzsát a fejemen, hogy a szemeimen kívül minél kevesebb látszódjon az arcomból. Hirtelen fókuszt váltok a tükörképen, a jobb vállam mellett érzékelt váratlan mozgás következtében, és egy alak sziluettjét pillantom meg, aki feltehetőleg néhány méterre állhat tőlem, és egyértelműen engem figyel. Érzem, ahogy a szívem kihagy egy dobbanást és a gyomromig zuhan, de nem hagyom, hogy a félelem eluralkodjon bennem, így egy villámgyors mozdulattal megfordulok, és a pálcámat magam elé szegezem, hogy felkészüljek a védekezésre. Újra megdermedek egy pillanatra, ugyanis nem áll azon a helyen senki, ahol az illetőnek kellene. Teljesen biztos voltam benne, hogy láttam valakit, de a környék mozdulatlan volt, és dehoppanálás hangját sem hallottam, pedig ekkora távolságból még a szakadó eső hangja sem tudná elnyomni. Ezek szerint csak képzelődtem, amely nem oly meglepő, mivel az elmúlt hetekben nehezen és keveset alszom, így könnyen előfordulhat, hogy a fáradtságtól már képzelődöm is. Megnyugtatom a légzésem és újra megigazítom a kámzsát, mivel elcsúszott helyéről a hirtelen mozdulat következtében, majd a pálcámat a köpeny rejtekébe dugom, de a kezemben tartva, hogy azonnal használni tudjam, ha sor kerülne rá. A Vakegér bejáratához lépek, és a jobb kezemmel lenyomom a rozsdás vaskilincset, majd belépek a helyiségbe. Azonnal megcsapja az orrom a dohányfüst és a padlóra száradt alkohol bűzének émelyítő keveréke, de az undoromnak jelét sem adva a pulthoz indulok, hogy rendeljek magamnak.  
   A pult mögött álló boszorkány gyilkos tekintettel mered felém, mivel már mindketten biztosak vagyunk benne, hogy meg fogom szólítani, így félbe kell majd hagynia a felespoharak törölgetését, ami egyébként valószínűleg jót is tenne az ügynek, ugyanis a kezében tartott rongy színét meghatározni igen nehéz feladat lenne, és erősen arról árulkodott, hogy jó ideje nem kellene már, gyakorlatilag semmire sem használni, de a legkevésbé tisztítási célra. Minden egyes megtett méter után, egyre átkozódó arckifejezéseivel próbál jobb belátásra téríteni, de állom a tekintetét, és csalódást okozva számára megállok előtte.
   - Egy lángnyelvet! - Határozottan utasítom a kócos, kalácsképű, meglehetősen csúf boszorkányt, az udvariasságot mellőzve, amely amúgy is messze elkerüli ezt a helyet, és amelyhez régen hozzászokhatott már az itt dolgozó asszony. Nem szól semmit, csak lecsapja mocskos rongyát a pultra, majd a pálcájáért nyúl, és egy hanyag mozdulatot tesz vele, amire egy üveg Lángnyelv-whiskey jelenik meg a levegőben, amelyet a macskák reflexéhez hasonló gyorsasággal el is kap a nyakánál fogva. A maga módján bámulatos mutatvány részéről, amelyet sikerül még hatásosabbá tennie a pislogás nélküli, meredt tekintetével. Tölt egy pohárba, majd egyel erélyesebben elém rakja, és közelebb hajol, hogy a szemembe fúrhassa a tekintetét.
   - Két sarló az ára! - rikácsolja, majd koszos körmeivel a pult lapján türelmetlen dobolásba kezd, azt sugallva, hogy jobban teszem, ha mihamarabb fizetek, és békén hagyom. Előhalászok két kis ezüst érmécskét, és a pultra helyezem, az övéhez hasonló vehemenciával. Elveszem a poharat, és megcélzok egy asztalt, a többitől még inább félhomályos sarokban, ami a legtávolabbi, a pultból továbbra is engem fixírozó boszorkánytól, és úgy ülök, hogy minél nagyobb rálátásom legyen az asztalokra és a bejáratra. Kevés a vendég, a hozzám legközelebbi asztalnál három kobold foglal helyet, akik egészen addig a fejüket összedugva sutyorogtak egymással, amíg el nem indultam az irányukba. A középen trónoló kobold sötét szemeivel továbbra is engem bámul, pedig a két másik már visszafordult felé, miután kellő hangtávolságra kerültem, és folytatták a titkos kis diskurzusukat. A pultnál, nekem háttal egy szintén köpenybe burkolt alak ül, akiről hirtelen nehéz volna megállapítani, hogy boszorkány vagy varázsló-e az illető. Tőle néhány széknyi távolságra egy üres pohár van a pulton, ami akár azt is jelentheti, hogy valaki éppen a mosdóban van. Innen balra, egy kétszemélyes asztalnál egy zilált, középkorú boszorkány ül, révedt szemeit a plafonra szegezve, némán és lassan motyogva. A bejárathoz legközelebbi asztalnál két varázsló ül, akik közül az egyik egyre hangosabban kezd beszélni a társához.
   A zsebembe nyúlok, és előhúzok egy darabka pergament. Az ebédidőmet követően egy üzenetet találtam a fiókomban, ami csakis attól a személytől származhatott, akit (némi galleon ellenében) megkértem, hogy kössön össze egy sötét varázstárgyakban és rontásokban jártas személlyel, akitől informálódhatok. Ahogy ígérte, egy cím és egy időpont volt a cetlire írva: Vakegér, ¾ 8; és a kérésének is eleget téve, ahhoz az asztalhoz ültem le, amit megadott. Más dolgom nem volt, csak hogy várjak, és érkezni fog hozzám, aki a segítségemre lehet.
   Egészen addig a pillanatig, amíg körül nem tekintettem igazán a kocsmában, fel sem merült bennem, hogy esetleg csapdába is csalhattak, de a vendégeket elnézve az sem kizárt, hogy lehet félnivalóm.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2020. 03. 14. - 11:51:25 »
0

Azok a túl nagy kérések


Mr. Goldstein
2001. március 5.

.outfit.

16+
csúnya beszédet tartalmaz


Nem mondom, hogy utálom az esőt… de azért a KENTAÚR RÚGJA MEG! Kicsit elszámítottam ezt a mai napot, ugyanis amikor kikeveredtem az utcára még javában csak borongós volt, nyoma sem volt a szokásos angol esőnek, ami aztán úgy szaladt az ember nyakába a semmiből, mintha dézsából öntenék. Na mindegy, egyébként valamikor délután szabadultam ki a Suttogóból egy újabb Nathaniel Foresttel töltött, talán egészen felesleges este után. Még mindig nem bántam meg a dolgot, de a nyakamat inkább a garbó biztonságába helyeztem. Jobb ez így, bár már annyira nem rohangálnak utánam az újságírók, mint korábban. Talán kezdik elfogadni a tényt, hogy a kapcsolatunk teljesen befuccsolt és csak egymást kicsit felmelegíteni járunk össze mostanában.
Szóval még az eső előtt találkoztam Mocskoszájú Jackkel, éppenséggel a csatornáknál, ahol legutóbb az a furcsa eset történt. Egészen pontosan valami auror csajjal akadtam itt össze, akivel nem sokat tudtunk egymással kezdeni, bár egészen izzott a levegő közöttünk, de valami rohadék megzavart.
Van számodra egy megbízásom, öregem – a kezembe nyomott egy fecnit. – Előre szólok, nagykutyának tűnt a faszi.
Hümmögve bámultam a papírt.
Vakegér, háromnegyed nyolc. – Olvastam fel hangosan, annyira, hogy a csatornáknak ez a rövidke szakasza visszahangos is vert. – Ez komoly? Lebeszéltél vele egy találkozót, mielőtt megkérdeztél volna? Ilyen sokat fizetett neked vagy mi a franc bajod van? Ennél még Cartwright is alaposabb. Nem gondoltál arra, hogy egy kibaszott auror, aki csapdába akar csalni?– kérdeztem cseppet ingerülten és beletúrtam a fekete tincseim közé. Nagyon nem fért volna bele egy komolyabb munka, ott volt az a térképes ügye meg a Feröer-szigetek, az az átkozott templom, ahova azóta sem jutottam be.
– Ügyes fiú vagy te, Elliot, megoldod ezt. – Veregett arcon, mint egy hülye gyereket. – Ha nem megy persze, csak szólj és utánad küldöm Martint. Ő majd megvédi a seggedet. – Bökött a mögötte állt izomagyra.
Kösz, de nincs szükségem az agyatlan csatlósodra, hiába pumpáltad tele valami izomnövelő cuccal. – Zsebre vágva a papírt, hátat fordítottam és egyetlen szó nélkül faképnél hagytam. Csak a kezemet emeltem fel, hogy a középsőujjammal intsek neki búcsút.
Ezt is jól elbaszták neked, O’Mara… A hang keserűen állapította meg bennem, hogy ma bizony nem mehetek inni, ha nem akarom ezt a munkát elfogadni. Gondolom a Mocskosszájú volt olyan hülye, hogy kifecsegje, hogy Elliot Leenek hívnak és hogyan nézek ki. Ha meg nem, hát az úgysem derül ki, amíg nem nézek szembe a dologgal. Persze megint Avery jutott eszembe. Magamhoz vettem, aztán eljöttem Nattól, aminek lényegében az lett a vége, hogy mindketten pénz nélkül maradtunk. Én eltengetem a napjaimat a lopott csomag kávémmal meg egy-egy szelet csokoládéval… de ő azért mégis csak kamaszlány volt. Bizonyára szüksége volt erre-arra, amikről nekem még csak fogalmam sem volt. Például harisnya biztosan kellett neki. Hát a gondolatra is megborzongtam. Utáltam azt a műanyag fos érintést. Amikor még barátnőim voltak jó pár olyat eltéptem, csak azért, hogy kevesebb legyen a világban belőle… de úgy tűnik, kiirthatatlan az a ruhadarab.
Ezekkel a gondolattokkal keveredetem majd’ nyolcórakkor a Vakegérhez, alaposan bőrig ázva, úgy rontottam be, mint egy őrült az ajtón.
Merlin szaros seggére! – Üvöltöttem fel, mire éreztem is Cartwright embereinek tekintetét magamon.  Igen, itt jóformán mindenki az volt. Ott voltak a koboldok, akik a pénzügyekért feleltek meg néhány tök egyforma alak, akiket annak ellenére sem tudtam megkülönböztetni egymástól, hogy ők kacsingattak rám vagy éppen röhögtek. Igen, még mindig van az a pletyka Cartwrightról és rólam. Ez pedig néhány emberben félelmet, másokban meglepő undort keltett. Engem nem zavart. Ez is hatalom volt.
Meglepett, hogy nem Ariane kecses formája van a pult mögött. Bizonyára megint dolga volt, azért kérte meg Celestet, hogy tolja a bibírcsókos képét a pult mögé.
Hol van az én drágaságom? – kérdeztem fennhangon, még oda sem érve a pulthoz.
– El kellett mennie elintézni ezt-azt. De nyugodj meg, kilenc felé visszaér. – Mondta Celest és úgy mosolygott, mint aki akar valamit. Nem nagyon érdekelt, neki dőltem a pultnak és éppen csak a vállam felett lestem el az asztal felé, ahol állítólag a fickó ült. Hát volt ott valaki, de csuklyában. Ez már nem tetszett… de gondolom Cartwright is kicsinálna, ha egészen véletlenül éppen miattam lenne egy auror a törzshelyén.
Az mióta van itt? – kérdeztem és visszafordultam felé. – Adj egy lángnyelvet feltűnésmentesen. – Tettem hozzá és ujjaimmal megigazgattam a hajamat úgy, hogy viszonylag normálisan álljon a maga vizes valójában.
– Negyedórája jött – válaszolta a banya, majd megtöltötte a poharamat egy jó adag lángnyelvvel, ahogy kértem. Már megszoktam, hogy a tisztaság nincs itt éppen a csúcsponton, úgyhogy egy az egyben lehúztam az italt a koszos pohárból, alig az ajkaimhoz érintve azt. – Ismered?
Megint ránéztem egy pillanatra, majd vissza Celest formátlan, cseppet sem nőies alakjára. Jeleztem neki, hogy töltse újra a poharamat.
Hát még nem. – válaszoltam. Mikor megkaptam az italomat, felemeltem a poharat és megindultam az asztal felé. Direkt lassan, mintha bizonytalan lennék, hova is tartok. Meg akartam nézni magamnak, na meg így lehetősége volt neki is megnéznie engem. Sosem voltam az a titokzatos csuklyás pasas vagy aki álruhában rabol, annak ellenére sem, hogy bő két évet egy híres író párjaként éltem le.
Te vagy ez? – kérdeztem, kivettem a zsebemből a pergamenfecnit és elé dobtam. – Mocskosszájú Jack azt mondta, akarsz tőlem valamit. – tettem hozzá és leültem az asztalhoz, esélyt adva, hogy ne akarjon máris az Azkabanba juttatni. Ha ismerős volt neki az arcom, mert túl sokat bújta a Prófétát vagy a Szombati Boszorkányt.

Naplózva


Anthony Goldstein
Eltávozott karakter
*****


tárgybűvölésügyi szakértő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2020. 03. 18. - 14:27:11 »
+1

Azok a túl nagy kérések
2001. március 5.


   Már majdnem nyolc óra volt, és még mindig egyedül ültem a pultnál rendelt lángnyelvem társaságában, amit a varázsvilág összes galleonjáért sem ittam volna meg. Egyrészt az elviselhetetlen égető érzés miatt, amit még sohasem viselt jól a gyomrom, másrészt egyértelmű volt - és nem csak számomra, hanem valószínűleg minden jelenlévő vendég számára -, hogy nem tartozom ebbe a "társaságba", így könnyen meglehet, hogy az a rusnya banya altatót, vagy akár mérget rejtett az italomba annak érdekében, hogy minél gyorsabban harcképtelenné váljak.
   Ha valamiben, akkor abban egészen biztos voltam, hogy az szélhámos tolvaj felültetett. Hogy milyen célból, arra még nem sikerült rájönnöm, de ahogy teltek-múltak a percek, egyre bizonyosabbá vált számomra, hogy hiábavaló volt ide jönnöm. Nem is értem hogyan gondolhattam, hogy a segítségemre lesz az a félnótás!? A díszes kis bőrerszényt, amit a beszélgetésünket követően a kezébe nyomtam, igyekeztem jól megtömni, de minden jel arra utalt, hogy akadhatott egy nálam bőkezűbb megbízó, akinek most ezzel a húzásommal a kezére játszhattam magam. Az idegeim pattanásig feszültek: igyekeztem felmérni, hogy egy esetleges párbaj esetén hová bújhatok fedezekébe, ki jelenthet rám a legnagyobb veszélyt a kocsmában tartózkodók közül (a középen pöffeszkedő kobold szúrós tekintete mellett, a transzban lévő boszorkány jelenléte nyugtalanított valamiért a leginkább), illetve azon örlődtem, hogy melyik pillanat a legalkalmasabb arra, hogy meginduljak az ajtó irányába? Az esély, hogy épségben elhagyjam a Vakegeret, igen alacsonynak tűnt, mivel bárki ellen kell használjam a pálcámat, nem marad megtorlatlan egyik asztal részéről sem.
   Éreztem, ahogy megfeszülnek az izmok a lábaimban, hogy a székből hirtelen felpattanva a kijárathoz rohanjak, amikor döngve kivágódott a nehéz faajtó, és egy csuklyás alak sötét sziluettje jelent meg a küszöbön. A férfi egy pillanatig sem habozott, szitkozódva belépett a kocsma derengő fényébe, és azzal a lendülettel meg is indult a pult felé, magára vonva az összes figyelmet (kivéve persze a plafont szugeráló öregasszonyét). Az öltözékéből ítélve nem számíthatott az özönvízszerű esőzésre, félhosszú fekete haja - amelyet se sapka, se csuklya nem takart -, a koponyájához tapadt, lényszerűvé téve megjelenését, amelyet a hosszú, fekete kabát még hangsúlyosabbá tett. A pulthoz lépett, és valószínűleg rendelt, mert egy adag whiskey került kiöntésre. A felszolgáló és az idegen  ismerhette egymást, mivel szívélyesebb fogadtatásban részesült, mint én. Váltottak néhány szót, majd az idegen kiitta poharának tartalmát, majd egy cseppet sem rejtegetve szándékát, megfordult és egyenesen rám nézett. Mozdulni sem bírtam, a pálcámat az egyre síkosodó ujjaim között görcsösen az idegenre szegeztem, így a köpenyem egy ponton megemelkedett, középen, nagyjából a szegycsontom magasságában. Az agyam lázasan dolgozott, hogy megoldást találjon az egyre inkább forrósodó szituációban, amelyből párbaj nélkül már aligha kerülhettem ki... hacsak zsupszkulccsá nem transzformálom az előttem lévő üvegpoharat, amit a benne lévő folyadék megnehezíthet.
   Az idegen lassan elindult az asztalok között, egyenesen felém tartva, kezében egy újabb pohárnyi itallal. A pulzusom egyre szaporábban vert, képtelen voltam, hogy én kezdeményezzem a párbajt, de felkészültnek éreztem magam arra, hogy hárítsam a támadást. Mélyen és egyenletesen lélegeztem, hogy lehiggadjon a testem és kitisztuljon a fejem, és ezzel együtt kiélesedjen minden érzékszervem. A varázspárbajban való siker kulcsa, a higgadt magatartás, ami Flitwick professzor untig ismételt mottója volt a párbajszakkörein. Az ázott alak két lépésnyire volt már csak az asztalomtól, de én továbbra is kivártam, figyelve minden apró mozzanatra a helyiségben. Amikor végre elért hozzám, a pálcámat hirtelen és nagy erővel a köpenyem szövetének nyomtam, így most már a vak is láthatta, hogy fegyvert fogok az érkezőre. Egy másodperc töredékéig a fenyegető pontra pillantott, majd mit sem törődve a fegyvertelenségével, az asztalomhoz lépett, és kihasználta a magasság különbséget némi erőfitogtatásra, majd a tekintetével jelzett, hogy egy cseppet sem tart tőlem. Lesajnáló szemeit az enyéimbe fúrta, majd megszólalt:
  – Te vagy ez? – kérdezte, majd kivett a zsebéből egy pergamenfecnit és hanyagul elém dobta.
- Mocskosszájú Jack azt mondta, akarsz tőlem valamit. – tette hozzá és leült a közvetlen mellettem lévő székre, majd egy unott sóhaj kíséretében közelebb hajolt hozzám, magasról téve a magánszféra mindenféle szabályának tiszteletben tartására.
   Merlin szakállára, ő az informátor, akit az a svindler intézett nekem az arany fejében! Az ázsiai férfi életkorát pontosan megtippelni nem tudtam volna, a csapzott külső, amit a viharnak köszönhetett, bizarr módon kortalanná tette; annyiban voltam csak biztos, hogy a nem kor-korrigált énemtől idősebb az illető, és a harmincas évei közepén járhat legfeljebb. Ismerős volt az ábrázata, minden kétséget kizáróan kellett már, hogy találkozzak - legalább varázsfotókon - a sötét, mandulavágású szemekkel és a gőgös tekintettel, azonban ebben a borzolt idegállapotban képtelen voltam rájönni a kilétére. A Jack nevű fickó nem árult el semmit a kontaktjáról a beszélgetésünkkor, csak váltig bizonygatta, hogy tudja ki az emberem a feladatra, én meg akkor jobbnak láttam minél rövidebbre fogni a társalgásunkat, így elkövettem azt az elemi hibát, hogy "vakrandira" érkezzek egy bűnözőhöz, merthogy kétségem sem támadt afelől, hogy ez a varázsló az volna. A pálcámat továbbra sem engedtem le, annak ellenére, hogy úgy éreztem, ez a gátlástalan figura már régen megtámadott volna, ha az volna a célja. A jobb kezemmel újra előhalásztam a zsebem mélyéről a saját pergamenfecnimet, majd az övé mellé helyeztem, hogy igazolni tudjam számára azt, hogy egymást keressük.
   - Mellőzze a feltűnést, ha kérhetem! - A hangom idegesen csengett, mivel továbbra is bizonytalan és feszült voltam a kialakult szituációtól; ha a minisztérium emberei itt találnak, annak súlyos ára lehet, de akkor sem járok jobban, ha nyílt párbajba bonyolódom bármelyik vendéggel, mert ha sikerül lefegyverezniük, akkor könnyen eltűnhetek nyom nélkül, akár örökre. Hirtelen belém hasított egy megérzés, hogy éppen arra a személyre fogok pálcát, akitől a legkevésbé érzek ellenséges energiákat. Egy utolsó, elnyújtott pillanatig még farkasszemet néztünk egymással, majd miután beláttam, hogy innen most már nincs visszaút, leeresztettem a pálcámat a köpeny rejtekében, és fojtott hangon így szóltam:
   - Lenne egy megbízásom, ami a Mocskosszájú szerint esetleg érdekelheti. - Az említettnek csak annyit mondtam, amennyit feltétlen szükségesnek éreztem, így csak remélni mertem, hogy nem egy hozzá hasonló ütődötthöz lesz majd szerencsém. A mellettem ülő varázsló sok mindennek látszott, csak félkegyelműnek nem, szemei ravaszul és magabiztosan csillogtak, ami arról árulkodott, hogy nem kell félteni, megvan a magához való esze. - Természetesen meghálálom a fáradozásait, amennyiben a segítségemre tud lenni. - Két rövidet koppintottam a bal csizmám sarkával, mire aranyosan csilingelő hang hallatszódott az asztal alól.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2020. 03. 22. - 11:08:42 »
0

Azok a túl nagy kérések


Mr. Goldstein
2001. március 5.

.outfit.

16+
csúnya beszédet tartalmaz


Láttam, ahogy a nyomorultjának ott feszült a pálca a köpenye alatt. Mégis mi ütött az emberekbe? Komolyan egy halom rabló, tolvaj és gyilkos között akar így viselkedni? Nem túl ésszerű, pláne, hogy mindegyik Cartwright embere, vagyis engem fog védeni, hogyha valami történni fog. Persze az sem volt kizárt, hogy ez az alak cseppet sem ismert az alvilágot, így nem tudhatta ki az a Christopher Cartwright vagy éppen én ki vagyok. Ebben a gondolatban volt valami egészen kényelmes. Szerettem megfelelő első benyomást tenni meglévő előítéletek nélkül, azonban az nagyon ritka volt a Vakegérben, hogy egy teljesen makulátlan ember sétáljon be. Tetszett mindenesetre a feltételezés.
Ha ilyen erősen szegezi rám a pálcáját, még a végén kilyukasztja a szép kis ruháját – mondtam és lehuppantam mellé az asztalhoz. – Kár lenne egy ilyen nemes anyagért.
Mekkora mocskos egy piperkőc lett belőled, O’Mara! – gúnyolt a hang, ahogy megvizsgáltam az ő fecnijét is. Mocskosszájú aztán kitett magáért a találkozót illetően. Nem csak engem, de őt is csőbe húzta azzal, hogy éppen ideszervezte egy halom rosszarcú alak közé.
Mellőzze a feltűnést, ha kérhetem! – közölte némi idegességgel és ez őszintén szólva eléggé frusztráló volt. A felesleges parával csak még jobban magára vonta a társaság figyelmét, azt pedig a helyi kisbüdösben nem célszerű, ha csak nem akarja alaposan megveretni magát az ember. Már megint mit fogtál ki, O’Mara! A hang cseppet sem elismerően hüledezett bennem és a csuklómon viselt, bordó bársonyszalag is, mintha furán lüktetett volna.
Nyugodj már meg ember! – Gondolkodás nélkül hátba csaptam, remélve, hogy ez legalább elég lesz neki a megnyugváshoz. Nem értettem min aggodalmaskodik, ide aztán tényleg a legkisebb az esélye, hogy aurorok veszik be magukat. Chris tökéletesen tisztában volt vele, ki lépi át ennek a kocsmának a küszöbét. Mindenkit név szerint ismert, akárcsak én.
Intettem Celest felé egyet, hogy hozzon valami jó erőset mindkettőnknek. Az alaknak ugyanis le kellett nyugodnia ahhoz, hogy ezt az üzletet rendesen nyélbe üssük. Ha Elliot O’Mara valamit nem szeret, hát akkor az az idegesség. Értelmetlen érzés és leginkább csak feszültséget szül, ahelyett, hogy kölcsönösen élveznénk a helyzet okozta izgalmakat.
Megborzoltam a hajam, ahogy megint a pasas felé fordultam és egy hosszabb pillanatra csak néztük egymást. Reméltem, hogy most majd megnyugszik és leereszti azt az átkozott pálcát. Kétlem, hogy Cartwright egy-két ember jól tűrte volna, ha éppen engem fenyegeti ilyesmivel. Mint említettem ugyanis voltak olyanok, akik egyenesen rettegtek attól, hogyha velem történik valami, akkor a főnökük bosszút áll. Ha tudták volna mennyire nincs okuk erre! Igazából Chris részéről sosem éreztem azt a végtelen ragaszkodást, még ha tudta is, a tehetségem nélkül nem sokra megy. Jó, tény ami tény, megmentettük egymás seggét párszor és barátfélék is voltunk vagy kicsit többek… akár kevesebbek is.
Lenne egy megbízásom, ami a Mocskosszájú szerint esetleg érdekelheti. – Tért végre a lényegre… na nem, mintha ezt nem tudtam volna. Engem egy kicsit konkrétabb részletek érdekeltek volna eddigre. – Természetesen meghálálom a fáradozásait, amennyiben a segítségemre tud lenni.
Az érmék csörgése felkeltette az érdeklődésemet. A lehető legritkább esetben dolgoztam persze pénzért, általában valami olyat kértem cserébe, amiről a másik nehezen mondott le. Egy varázstárgy, egy kis befolyás, esetleg segítség. Bármi, amivel egy aprócska kellemetlenséget okozhattam. Most viszont ott volt Avery, akit el kellett tartanom. Ez pedig mindennél fontosabbnak bizonyult.
Hm. Rendben, egyelőre. – Biccentettem. Közben Celest elénk rakott két pohár lángnyelvet, sőt az üveget is otthagyta. Megvártam míg elvonszolja a formátlan testét s a pult mögül rám kacsint. Csupán ezután fordultam vissza Mr. Csuklyás felé. – Elliot Lee vagyok. – Nyújtottam felé a kezemet, hogy megalapozzuk ezt a remek társalgást. Ezután magamhoz húztam a poharat és lehúztam egyszerre annak a tartalmát, nem különösebben zavart az sem, hogy egy pillanatra megszédülök tőle. Ez amolyan velejárója volt az ivásnak, ha az ember nem evett semmit napok óta.
Konkrétumok? – kérdeztem aztán, várva, hogy rendesen beavat. 
Naplózva


Anthony Goldstein
Eltávozott karakter
*****


tárgybűvölésügyi szakértő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2020. 04. 06. - 01:10:58 »
+1

Azok a túl nagy kérések
2001. március 5.


   – Ha ilyen erősen szegezi rám a pálcáját, még a végén kilyukasztja a szép kis ruháját. Kár lenne egy ilyen nemes anyagért. – élcelődött rajtam a rejtélyes idegen, majd lazán lehuppant mellém a székre, mintha ezeréves jóbarátok lennénk. A koboldok hirtelen abbahagyták a titkos kis csevejüket, és az a sanda gyanúm támadt, hogy a beálló csendben a kiváló hallásukat kamatoztatják a káromra. Borzasztóan feszélyezett a jelenlétük, a nagyapám szerint még a gringotts-i koboldok sem voltak minden kétséget kizáróan megbízhatóak, így már annak idején megszűntette a fiókját az intézményükben. A St Michael’s Street-i ház, amelyet most már az otthonomnak tudhatok a jóvoltából, több olyan zugot is rejt, ahová gondosan eldughatok drága vagy értékes dolgokat. Mindenesetre diszkréten megkértem a mellettem ülő varázslót, hogy próbálja meg minél kevésbé felhívni ránk a figyelmet, de a reakciójából tisztán kiolvasható volt, hogy magasról tesz az efféle kérésekre. Mielőtt újra megszólalhattam volna, egy erőteljeset vágott a hátamra, majd így szólt:
   – Nyugodj már meg ember! – A gesztus rendkívül váratlan, meghökkentő és zavarba ejtő is volt egyben, ugyanakkor nevetségesnek is találtam. Mintha egy röpke pillanatra kívülről láttam volna meg magunkat, ahogy bizalmatlanságomban éppen azt a személyt fenyegetem, akitől segítséget remélek. A mandulavágású, barna szemekben azonban az agresszió legkisebb jelét sem véltem felfedezni, így hát leeresztettem a pálcámat, és próbáltam egy más hangot megütni, ami továbbra is távolságtartó maradt, minden igyekezetem ellenére. Miután az erszény csörgése sem hozta különösebb izgalomba (a koboldokat azonban sokkal inkább), kezdtem gyanítani, hogy egy kevésbé anyagias figurával lehet dolgom. Intett egyet a csúf banyának a pultba, majd újra felém fordult, morfondírozott egy sort, és csak ennyit mondott:
   – Hm. Rendben, egyelőre. Vajon tényleg csalódottságot hallok ki a hangjából? Két újabb lángnyelv érkezett, egy félig teli üveg kíséretében; a pultnál rendelt italom még mindig előttem volt. A felszolgáló visszatért a pultba, finoman kokettált még egy keveset az újdonsült "társammal", aki ezután újra felém fordult.
   – Elliot Lee vagyok. – Nyújtotta a kezét. Pillanatnyi hatásszünet következett a részemről, amíg próbáltam meggyőzni magam arról, hogy nem tanácsos felfednem az inkognitómat, de úgy éreztem muszáj elnyerjük egymás bizalmát, ehhez pedig az őszinteségemre is nagy szükség volt.
   – Anthony Goldstein. – Megráztam a felém nyújtott jobbot. – Most már tudom, honnan volt annyira ismerős... ha nem bánja, akkor az italt kihagynám, mivel nem bírom, és az álcám kedvéért sem tennék kivételt. – Végre megjött az erő és magabiztosság a hangomban. – Nem látom értelmét a további színjátéknak, a főzet hatása már múlóban, a szakállam máris elkezdett visszahúzódni. Láttam, amikor magának is feltűnt az előbb. Viszont szeretnék még azelőtt távozni, hogy visszanyerném a jelenlegi vonásaimat. – Cseppet sem tűnt meglepettnek, tehát vagy jól gondoltam, hogy semmi újat nem mondtam most, vagy egy fikarcnyit sem érdekelte. Esetleg mindkettő.
   – Konkrétumok? – tért azonnal a lényegre. Hogy a kedvemért vagy azért, mert fölöslegesen untatom, nem tudtam eldönteni, de mindegy is volt. A köpenyem zsebébe nyúltam, majd előhúztam egy gondosan bedugaszolt kis üvegfiolát, amelyben egy különös halmazállapotú anyag fodrozódott.
   – Ebben az emlékemben egy ismeretlen varázstárgyat vizsgálok éppen, amelyről szeretnék minél több mindent megtudni. Illetve érdekelne, hogy mit tud a varázspecsétekről? Kizárólag azok érdekelnek, amelyeket rontások lezárására használnak. És még egy kérdés: hogy érti azt, hogy egyelőre rendben? Mit várna még el az információkért cserébe?  
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2020. 04. 12. - 11:02:58 »
0

Azok a túl nagy kérések


Mr. Goldstein
2001. március 5.

.outfit.

A fickó érezhette, hogy ezen a helyen még a falnak is füle van… legalábbis Cartwright embereinek mindenképpen s rajta keresztül neki is. A minisztérium emberei a lehető legritkább esetben tették be a Vakegérbe a lábukat. Még az auroroknak is veszélyes lett volna, itt ugyanis mindig túl erő volt. Persze ők nem tudtak a Patkányfészekről, ahol még dupla ennyi rosszarcú alak húzta meg magát s hogy pillanatok alatt idejut az ember onnan, ha gond van. Ez egy kiépített szervezet volt, amit jobb volt nem megbolygatni mindenki érdekében.
Mindenesetre volt annyi belátása az illetőnek, hogy végre leeresztette a pálcáját, amit amúgy is enyhén feltűnőn szegezett rám. Nem sok józanész szorulhatott belé, ha egy ilyen helyen ezzel próbálkozik. Persze vannak azok a hülyék, akik a saját kárukon tanulnak… de ő nem tűnt hülyének, sokkal inkább csak túl idegesnek. Bár ez sem könnyítette meg a helyzetét. Itt én vagyok nyeregben… – gondoltam, ahogy egy pillanatra hosszabban időztem el rajta. Az egész magatartásommal ezt óhajtottam üzenni neki.
Teljes nyugalommal dőltem hátra a székbe, még ha tisztában is voltam vele, bármikor újra előkaphatja azt a pálcát és bizony megtámadhat. Mondjuk nem sok oka lett volna rá, hiszen semmi olyat nem tettem egyelőre, amiből kára származhatna. Nem ő tehet róla, hogy Mocskosszájú Jack az engedélyem nélkül elfogadott egy munkát a nevembe. Az egy másik ügy volt, amit majd vele elintézek, feltehetően csúnyán.
Anthony Goldstein. – Nyújtotta felém a kezét, amit kissé bizalmatlanul, de elfogadtam. Épp csak annyira szorítottam meg, hogy érezze, itt én vagyok a főnök és nem ő. Elmondja mit akar, én meg majd eldöntöm, hogy akarom-e a munkát vagy sem. A pénz egyelőre bizalomgerjesztő volt, de még mindig undorítónak tartottam, hogy galleont fogadjak el… bár nem nagyon volt más választásom, különben mind éhen halunk. –  Most már tudom, honnan volt annyira ismerős... ha nem bánja, akkor az italt kihagynám, mivel nem bírom, és az álcám kedvéért sem tennék kivételt.
Tényleg és mégis honnan? – kérdeztem érdeklődve, ha adott választ, ha nem, hát kisvártatva felsóhajtottam. Nem bírtam nézni a nyűglődését, tényleg olyan volt, mint valami szenvedő kölyökkutya. – Ha adhatok egy tanácsot, Mr. Goldstein… ne legyen ennyire ideges. Sajnos hiába használ bármiféle álcázó bűbájt, ha közben úgy viselkedik, mint aki mindjárt infarktust kap. Az álarc helyett javaslom a higgadtságot, nagyobb előnyre tenne vele szert és kevésbé kelten feltűnést is.
Egy vérbeli tolvajtanács volt ez. Én ezzel az arccal sétáltam be mindenhova… ezzel, ami még a Próféta címlapját is megjárta. Utáltam eltorzítani a külsőmet és nem is tettem meg sűrűn. Önmagamként tevékenykedtem s ezen nem óhajtottam változtatni, legfeljebb egy kis hajszínező trükkel. Nekem voltak elveim, amikhez bizony szigorúan tartottam magam.
Szóval, ha egy kocsmába megy és nem iszik azzal, aki leül az asztalához… nos az gyanús. – Magyaráztam tovább, majd belekortyoltam a saját italomba, hogy aztán a poharamat felett Celestre kacsintsak. Közben persze agyalgattam magamban, miképpen lehet egy nő ennyire ronda… de végül is egy éjszakára megtenné. Kit érdekel? Volt már rosszabb is! Ráadásul tudtam, hogy belém van esve.
Jobb volt hát az üzletre térni. Nem, mintha ez kevésbé segített volna a Tony barátunk idegességén. Az előkerülő fiolára pislogtam, hát nem éppen erre számítottam, hanem valami menő varázstárgyra, ami legalább leköti a figyelmemet egy pillanatra.
Ebben az emlékemben egy ismeretlen varázstárgyat vizsgálok éppen, amelyről szeretnék minél több mindent megtudni. Illetve érdekelne, hogy mit tud a varázspecsétekről? Kizárólag azok érdekelnek, amelyeket rontások lezárására használnak. És még egy kérdés: hogy érti azt, hogy egyelőre rendben? Mit várna még el az információkért cserébe?
Sóhajtottam egyet. A tekintetem továbbra is a fiolára függesztettem, hirtelen kicsit sok lett a kérdés és nem tudtam eldönteni melyiket válaszoljam meg előbb. Varázspecsétek, hát abból jó sok féle van, mondhatni varázslója válogatja milyet, és hogyan használ. A legtöbb persze egyszerű volt, csak meg kellett találni a megfelelő módszert, amivel az ember feltöri. Hol egy varázslat, hol egy másik varázstárgy kellett hozzá… máskor viszont áldozat. Könnyek vagy vér… vagy egy egész élet. Más varázspecsétek azonban nyomot hagytak. Ha az ember fel is tudta törni, hát olyan átkot hozott magára, amit nagyon nem kellett volna.
Pont eleget tudok róluk. Mit akar most komolyan? Referencia levelet? Azzal nem szolgálhatok. – Egy újabb korty alkohol után azonban folytattam: – Tizenöt éves korom óta varázstárgyakkal foglalkozom. Ez nem csak munka, hanem szenvedély is. Az átkozottak a specialitásaim közé tartoznak. Én nem bánom, ha benyelek valami ragályt, de azt meg kell fizetnie.
Újabb korty. Szép lassan újra megindult a morajlás a kocsmában körülöttünk.
Itt térnék azonban rá a másik kérdésére. Nem pénzért dolgozom általában, ám most úgy hozta a helyzet, hogy kénytelen vagyok azt is elfogadni. De jobban szeretek valami olyan dolgot kapni, ami a másiknak fontos. Magának befolyása van úgy hiszem… egyébként nem álcázná magát. A minisztériumból jött, esetleg auror vagy még rosszabb: nagyzoló aranyvérű. Akármelyik is, nekem ez még jól jöhet. – Folytattam és megemeltem a poharat. – Részemről áll az üzlet, Mr. Goldstein. Erre iszom, ha már maga nem teszi. – Tettem hozzá és lehúztam mostanra az egész italt. – Egyébként a konkrét tárggyal többre mennék, mint az emlékeivel.
Naplózva


Anthony Goldstein
Eltávozott karakter
*****


tárgybűvölésügyi szakértő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2020. 06. 21. - 10:48:24 »
+1

Azok a túl nagy kérések
2001. március 5.


   Valamiért egészen lehengerlő volt számomra O'mara magabiztossága, és az a közömbösség, ahogy képes volt megnyilvánulni. Bizonyos helyzetekben én is tudtam hasonlóan viselkedni, és sajnáltam, hogy most nem így történik, lehetőséget adva O'maranak arra, hogy egy jót röhögjön rajtam. De hiába, úgy éreztem, hogy túl nagy kockázatot vállaltam azzal, hogy engedély nélkül folytatok nyomozást egy ügyben, amely nem tartozik a hatáskörömbe. Az elmúlt hetek, hónapok történesei túlságosan is feszültté tettek, így tanulságos volt látni, hogy hidegvérrel mennyivel hatásosabb fellépést lehet tenni.        
   – Tényleg és mégis honnan? – kérdezte érdeklődve, miután jeleztem, hogy ismerős volt valahonnan. Mivel úgy éreztem, hogy túlléptünk a kezdeti bizalmatlanságon a bemutatkozáskor, szerettem volna tudatni vele, hogy tudom kivel állok - pontosabban ülök - szemben. Elliot O'mara neve ismert volt a Minisztériumban, jó pár üggyel került már kapcsolatba korábban, ám az utóbbi időben többet lehetett olvasni róla a különböző pletykarovatokban, és ez az életének azon része volt, amely engem a legkevésbé sem érdekelt.  
   – Hallotam már ezt-azt. – feleltem őszintén, majd megeresztettem felé egy halvány félmosolyt, mert élveztem a helyzetet, hogy jelenleg többet tudok a beszélgetőpartneremről, mint ő rólam. Ekkor átsuhant valami az arcán, amiből arra következtettem, hogy ez neki így egy kevésbé kényelmes szituáció. Mivel nem akartam máris magamra haragítani, gyorsan hozzátettem: - Nekem nincsenek előítéleteim önnel kapcsolatban. – egyszerre értve ez alatt az életvitelét és a magánéletét egyaránt.
   A szomszédos asztalnál ülő koboldok váratlanul asztalt bontottak, és megindultak a kijárat irányába. A pultban tébláboló boszorkány ügyet sem vetett rájuk, miközben én szó nélkül figyeltem a távozásukat, és így tett a pultnál ücsörgő köpenyes alak is. Néhány másodperccel később lehúzta az itala maradékát, és a barátságtalan trió után indult. Vajon tényleg utánuk?    
   - Ha adhatok egy tanácsot, Mr. Goldstein… - törte meg a hirtelen beállt csöndet O'mara - ne legyen ennyire ideges. Sajnos hiába használ bármiféle álcázó bűbájt, ha közben úgy viselkedik, mint aki mindjárt infarktust kap. Sajnos igaza volt, percről percre egyre feszültebbé váltam, mivel éreztem, hogy szépen lassan kisimulnak a ráncaim, amit a főzetnek köszönhettem, és hamarosan visszanyerem az arcom valós alakját. Kevésbé zavart már O'mara - és sokkal inkább (az újra minket fixírozó) pultos banya és a többi vendég - miatt.Az álarc helyett javaslom a higgadtságot, nagyobb előnyre tenne vele szert és kevésbé keltene feltűnést is. Mivel erre az imént magam is rájöttem, szó nélkül hagytam a dolgot. Nem azért jöttem ide, hogy szócsatát vívjak azzal a személlyel, akinek a tudása most nagy segítségemre lehet. A hallgatás sokszor válik erénnyé ilyen esetekben.
   – Szóval, ha egy kocsmába megy és nem iszik azzal, aki leül az asztalához… nos az gyanús. – folytatta a cséplésemet. Nem tudtam eldönteni, hogy további nyomás alá akar helyezni, vagy revansot próbál venni azért, mert ismert előttem a kiléte, mindenesetre érződött, hogy egészen addig nem fog komolyan venni, amíg nem iszok. Nyeltem egy nagyot, mélyen a szemébe néztem, majd a pohárért nyúltam, és a kelleténél egyel nagyobbat kortyoltam, amelyet azonnal félre is nyeltem. Borzasztó élmény volt: égette a nyelvem, kaparta a torkom, majd szinte azonnal éreztem, ahogy a fájdalom gyomron mar. Köhögnöm kellett, néhány pillanatig sikerült visszafojtanom, de végül nem bírtam, és hangosan köhögni kezdtem. Szerencsére nem tartott sokáig, de már ennyitől is úgy éreztem, hogy gyengének mutatkoztam.
   – Ebben az emlékemben egy ismeretlen varázstárgyat vizsgálok éppen, amelyről szeretnék minél több mindent megtudni. Illetve érdekelne, hogy mit tud a varázspecsétekről? Kizárólag azok érdekelnek, amelyeket rontások lezárására használnak. És még egy kérdés: hogy érti azt, hogy egyelőre rendben? Mit várna még el az információkért cserébe? - krákogtam a kérdéseimet, mintegy ellentámadásként. Erre egy mélyet sóhajtott. A tekintete a fiolán ragadt, látszott, ahogy fontolóra veszi a válaszainak a tartalmát. Szinte biztos voltam abban, hogy itt és most nem fog mindent elárulni, még ha tud is valamit, de erre nem is számítottam igazából. Egy dörzsölt és eszes fickónak mutatkozott már az első perctől, de bíztam abban, hogy fontolóra veszi majd az ajánlatomat, mivel ez az eset - a fizetségen túl - tartogathat kihívást O'mara számára is.  
   – Pont eleget tudok róluk. Mit akar most komolyan? Referencia levelet? Azzal nem szolgálhatok. – Egy korty alkohol után folytatta: – Tizenöt éves korom óta varázstárgyakkal foglalkozom. Ez nem csak munka, hanem szenvedély is. Az átkozottak a specialitásaim közé tartoznak. Én nem bánom, ha benyelek valami ragályt, de azt meg kell fizetnie. - mondta határozottan és lényegre törően.
   - Félre ért Mr. O'mara, nem vizsgáztatni akarom. A szóban forgó tárgyat egy korántsem veszélytelen átokkal sújtották, majd egy varázspecséttel zártak le, amely minden kétséget kizáróan egy sötét boszorkány vagy varázsló ténykedéshez köthető. - mire a mondat végére értem, az álcám már nem tartott tovább. Érdekes szinkronitás volt abban, ahogy visszanyerte az arcom az eredeti alakját, úgy a hangom végre megütötte a tárgyaló hangnemet. - A vizsgálataim alapján a tárgy nem lehet régi, ezt néhány bonyolultabb kimutató bűbájjal sikerült is igazolnom. Ezt leszámítva kétségtelenül egy páratlan kópia, amelyet bűbájjal hoztak létre, és nagy valószínűséggel a Geminion alapszik. A létrehozás 1-3 éven belül történhetett, a tárgy koráról azonban ettől többet nem sikerült megtudnom. - daráltam nagyjából a jegyzőkönyv szövegét. O'mara mintha most először vett volna észre igazán, mióta a Vakegérbe lépett. Kissé előrehajolt a székében, majd a szemét enyhén összehúzva jelezte, hogy figyel és várja a folytatást. - A varázspecsét szintén különleges eleme ennek az esetnek, mivel kifinomult pálcakezelést és rendkívüli varázserőt kíván meg a használótól, az igéző formula kiszórása. Tehát... - ugrottam a jelentésem "Összegzés" fejezetéhez - a közelmúltban egy sötét varázslatok terén behatóbb ismeretekkel rendelkező személy létrehozott egy varázstárgyat, melyet egy veszélyes átokkal sújtott, majd varázspecséttel zárt le, feltehetőleg annak reményében, hogy minél több áldozatot követeljen magának. A kérdés, hogy mi célból?   - a hirtelen beszédtől és a korty alkoholnak köszönhetően, kiszáradt a szám. Az asztalon továbbra is csak whiskey volt, amelybe képtelen voltam belekortyolni, így frissítőért sóvárogva megnyálaztam az ajkaimat. Most O'marán volt a hallgatás sora, az arca kifürkészhetetlen maradt, azonban biztos voltam abban, hogy az elmondottak alapján felkeltettem az érdeklődését az eset iránt. Kortyolt egyet újra az italából, majd a fejét oldalra biccentve így szólt.        
   – Most rátérnék a másik kérdésére. Nem pénzért dolgozom általában, ám most úgy hozta a helyzet, hogy kénytelen vagyok azt is elfogadni. De jobban szeretek valami olyan dolgot kapni, ami a másiknak fontos. Magának befolyása van úgy hiszem… egyébként nem álcázná magát. A minisztériumból jött, esetleg auror vagy még rosszabb: nagyzoló aranyvérű. Akármelyik is, nekem ez még jól jöhet. – Teátrálisan megemelte a poharát. – Részemről áll az üzlet, Mr. Goldstein. Erre iszom, ha már maga nem teszi. – tette hozzá és kiitta a pohara maradékának tartalmát. – Egyébként a konkrét tárggyal többre mennék, mint az emlékeivel. - fűzte hozzá némi elégedetlenséggel a hangjában.
   - A tárgyat jelenleg a Misztériumügyi Főosztályon őrzik, így gondolom megérti, ha nem áll módomban a rendelkezésére bocsátani. - tisztáztam az esettel kapcsolatos további fejleményeket O'mara száméra. - Az eljárás menete egy szokatlan fordulatot vett, miután felfedeztem a varázspecsétet. A jelentésemet követően azonnali hatállyal felmentettek a további vizsgálatok alól, majd az eset átkerült egy másik ügyosztályra. - erre a mondatra  a hangom megkeményedett. Valószínűleg még nem dolgoztam fel azt, hogy áthelyeztek a Varázshasználatról. Sok energiát fektettem a munkáimba, és az érdemeim elismerése nélkül kezdhettem elölről mindent Monstrónál. Talán emiatt a tüske miatt nem hagy nyugodni ez az ügy, és ezért fogtam bele a magán nyomozásomba, amelynek súlyos ára lehet, ha nem vigyázok. - Az esetet összefüggésbe hozták a Mágikus Szeszéllyel, de úgy hiszem, hogy másról lehet szó, és a Minisztérium többet tud, mint amennyit közölt az esettel kapcsolatban. Ennek az oka azonban nem világos számomra... de ha a segítségemre tud lenni, akkor hajlandó leszek én is segíteni önnek. - kész, végül kimondtam. Ettől a ponttól már tényleg nincs visszaút. Nagyon remélem, hogy jók a megérzéseim O'marával kapcsolatban, és nem kell tartanom kicsinyes húzásoktól, amelyekkel kellemetlen helyzetbe hozhat. Ez nem is illett volna abba a képbe, amelyet a hallottak alapján alkottam róla, de mégis ott volt a lehetősége, mivel gyakran mozgott olyan körökben, ahol ez természetes volt. Nagyon remélem, hogy ezzel a döntéssel nem adtam el a lelkem neki.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2020. 06. 25. - 23:42:45 »
0

 
Azok a túl nagy kérések


Mr. Goldstein
2001. március 5.

.outfit.

– Hallotam már ezt-azt. – Undorodó fintor futott át az arcomon erre a válaszra. Valószínűleg Goldstein is észrevehette, mert hamarosan hozzá tette: – Nekem nincsenek előítéleteim önnel kapcsolatban.
Szuper. Ennél többet nem is kell mondani, lényegében tudja, hogy Nathaniel Forest selyemfiúja vagy… A bennem uralkodó kegyetlenség az orrom alá dörgölte azt, amiről a legkevésbé sem akartam híres lenni. Nem akartam a „kínai szerető” lenni, sem más olyan jelző, aminek alig volt köze hozzám. Igazság szerint semmiről sem akartam híres lenni, csak élvezni akartam azt, amit mindennél jobban szeretek: az italt és a csecsebecséket. Mindenesetre letöröltem a képemről azt a kifejezést, hogy ismét helyet adjak az áldott nyugalomnak, aminek jó része csupán színjáték volt… bár azt ennek ellenére sem értettem, hogy a fickó mit akart itt az öregapja jelmezében.
Igenis le akartam itatni, igenis el akartam vele szórakozni. Megérdemeltem ennyit azok után, hogy újra és újra kicseszett velem az élet. Talán túl sok keserűséget hoztam magammal ide, annak ellenére is, hogy ez nem játszott rajtam. A csuklómon lüktető szalag újra és újra jelezte, hogy bizony nem sok esélyem van leküzdeni ezeket a kellemetlen érzéseket. Ezért csak meredten bámultam a fickó szemébe, mikor rám pillantott. Kíváncsi voltam, mi lesz a következő lépése. Ujjai a pohárra kulcsoltak, majd mély levegőt véve végre belekortyolt az italba. Elégedett képpel mosolyodtam el és szinte kiolvashatta a szememből a kérdést: Na, milyen volt, haver? A köhögés hamarosan érkezett is válaszként.
Az első pohár mindig nehéz, aztán könnyebben csúszik – mondtam bíztatóan. Nem mertem megkérdezni tőle, hogy ivott-e egyáltalán valaha korábban. Az igazság az, hogy az ilyen reakcióból csakis egy erős nemre tudtam következtetni.
Nem tudom, volt valami ebben a pasasban, ahogy elmagyarázta a dolgokat… olyan marha körülményes volt. Nem értettem meg, mit nem ért azon, hogy varázstárgyakkal foglalkoztam már vagy tizenöt éve és, hogy a különösen veszélyesek tartoznak az én. Azonban nem az érdekelt, hogy ezt tovább magyarázzam. A fickónak ugyanis szövegelés közben egészen egyszerűen leolvadt az arca és egy egészen más forma bámult vissza. Hisz ez még gyerek… – gondoltam magamban. Persze lehet, hogy korai volt az előítélet. Engem sem nézett senki harminc feletettinek, sőt gyakran egyszerű suhancnak véltek. Egyetlen ránc sem volt az arcomon, a hajamba sem vegyült még őszszálak sokaság.
Félre ért Mr. O'mara, nem vizsgáztatni akarom. A szóban forgó tárgyat egy korántsem veszélytelen átokkal sújtották, majd egy varázspecséttel zártak le, amely minden kétséget kizáróan egy sötét boszorkány vagy varázsló ténykedéshez köthető. – Hiába beszélt, én az igazi arcát néztem. – A vizsgálataim alapján a tárgy nem lehet régi, ezt néhány bonyolultabb kimutató bűbájjal sikerült is igazolnom. Ezt leszámítva kétségtelenül egy páratlan kópia, amelyet bűbájjal hoztak létre, és nagy valószínűséggel a Geminion alapszik. A létrehozás 1-3 éven belül történhetett, a tárgy koráról azonban ettől többet nem sikerült megtudnom. – Nem szóltam bele. Igazából azt vártam, hogy folytatja és elmondja a kutatása minden eredményét. – A varázspecsét szintén különleges eleme ennek az esetnek, mivel kifinomult pálcakezelést és rendkívüli varázserőt kíván meg a használótól, az igéző formula kiszórása. Tehát... a közelmúltban egy sötét varázslatok terén behatóbb ismeretekkel rendelkező személy létrehozott egy varázstárgyat, melyet egy veszélyes átokkal sújtott, majd varázspecséttel zárt le, feltehetőleg annak reményében, hogy minél több áldozatot követeljen magának. A kérdés, hogy mi célból?  
Sóhajtottam egyet. Most nem tükröződött rajtam az egoizmus. Egyszerűen csak nehéz kérdés volt, amit feltett. A legtöbb átkozott tárgyat azért készítették, hogy megöljenek vele valaki vagy valakiket. Az egyetlen célja az volt, hogy a lehető legnagyobb kínok között haljon meg valaki, még ha hatalmas műgonddal is készítik. Az okos emberek, amilyennek ez a Goldstein is tűnt, igazából gyakran hitték, hogy az ilyesmi mögött komolyabb, keszekuszább szálak voltak, de sokszor nem.
Ez egy remek kérdés, bizonyára ez is kiderül, ha megismerem a kis mütyürje titkát – Feleltem és kihúztam magam. Nem tudom miért, talán csak profibbnak akartam tűnni, mert amúgy a lelkem mélyén mindennél szétesettebbnek éreztem magam. Ezek a napok nagyon megviseltek. De ezt nem mutathattam ki, pláne nem, ha üzletről volt szó. – Jelenleg is egy átkozott tárgyat cipelek a testemen. Szóval biztosíthatom, Mr. Goldstein, hogy ennél komolyabb dolgokkal is megbirkóztam már és túléltem. Muszáj lesz kézbe vennem a tárgyat, egyébként nem fogok tudni róla megállapítani semmit. Az emlékei csak a maga benyomásait tartalmazzák. – Nehezemre esett magázni, miután megláttam az arcát. Iszonyatosan fiatal volt, talán négy évvel lehetett idősebb Averynél.
–  A tárgyat jelenleg a Misztériumügyi Főosztályon őrzik, így gondolom megérti, ha nem áll módomban a rendelkezésére bocsátani. – Magyarázott, mit sem sejtve arról, hogy Elliot O’Marának a minisztériumba való bejutás nem különösebben jelent próbálémát. Már loptam el ezt-azt az Aurorparancsnokságról is… meg egyszer némiképpen „bulis” hangulatban bementünk egy haverral lepisálni Nat idegesítő haverjának az íróasztalált. Azóta is bántam, hogy nem történt meg.– Az eljárás menete egy szokatlan fordulatot vett, miután felfedeztem a varázspecsétet. A jelentésemet követően azonnali hatállyal felmentettek a további vizsgálatok alól, majd az eset átkerült egy másik ügyosztályra.
Klasszikus minisztériumi álláspont. Ha kényes a téma, leszarjuk hány ember halt meg, csak nehogy kiderüljön. Mordultam egyet, ahogy eszembe jutott a saját kicsapásom története. Egyszer szívesen megnéztem volna, milyen nyoma maradt annak a rendszerbe, mert senki nem óhajtotta kinyomozni a dolgot. Hiába volt igazságtalan, hiába vették el tizenöt évesen a jövőmet.
Az esetet összefüggésbe hozták a Mágikus Szeszéllyel, de úgy hiszem, hogy másról lehet szó, és a Minisztérium többet tud, mint amennyit közölt az esettel kapcsolatban. Ennek az oka azonban nem világos számomra... de ha a segítségemre tud lenni, akkor hajlandó leszek én is segíteni önnek.
Megköszörültem a torkom és hátra dőltem a székemben. Ujjaimmal picit az asztallapján doboltam. Lényegében ahhoz, hogy elkezdhessem a nyomozást mindenem megvolt. Információk és egyebek, amikre csak szükség lehetett egy ilyen helyzetre.
Rendben. Ebből csak azt szűrtem le, hogy a minisztérium mit sem változott az elmúlt tizenöt évben. Inkompatibilis alakokkal van tele, akik nem tudják, hogy mit kezdjenek, ha belenyúlnak véletlenül a darázsfészekbe. Akkor ellopom a főosztályról. – Bólintottam némileg elhúzva a számat egy gúnyos mosoly-grimaszfélére. – Szükségem lesz pár hétre, hogy ezt véghez vigyem… kivéve persze, ha segíteni akar. Akkor mehetünk együtt is. Nem maga lenne az első laikus, akit bevonnék a munkámba. Persze, ha ott is ilyen ideges lenne, egy perc alatt lebuknánk. – Tettem hozzá. Fel is keltem az asztaltól. Nem terveztem már tovább maradni, elvégre tényleg elegendő tudásom volt a munka megkezdéséhez, ráadásul a fickó nevét és arcát is ismertem, tehát fel is tudtam keresni, ha arról van szó, hogy esetleg őnagysága berezelne és eltűnne.
Vége a megbeszélésnek. Maradjunk kapcsolatban, Mr. Goldstein.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 12. 28. - 06:57:24
Az oldal 0.116 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.