+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Mirabella Harpell (Moderátor: Mirabella Harpell)
| | | | |-+  Four Ashes faluja
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Four Ashes faluja  (Megtekintve 327 alkalommal)

Mirabella Harpell
[Topiktulaj]
*****


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2024. 01. 17. - 20:50:53 »
0

Four Ashes faluja

Korábban Four Haybale-nek nevezték, de a közelmúltban történt borzalmas tűzvész emlékére (amiért néhány szórakozni vágyó, mugligyűlölő halálfaló volt a felelős) átnevezték. Addig főleg mezőgazdaság - marha és lótenyésztés - adta az itt élők jövedelmét, de manapság a legelőket felverte a gaz és a bozót, az istállókból, aklokból és gazdasági épületekből csak némi rom maradt, a lakóházakról szegénység és reménytelenség sugárzik, már amelyik megmaradt a fél falut érintő katasztrófa után. A legtöbben elmentek innen a munkanélküliség miatt, dolgos kezek és nagy élet nincsenek már, akik pedig maradtak, azok vagy idősek, vagy csak tengődnek céltalanul. A faluban található egy központi hivatali épület, egy aprócska vegyesbolt, melynek kínálatában leginkább alkohol található, és egy, a temetővel határos templom, ami csodával határos módon teljesen megúszta a tűzvészt.



Naplózva


Mirabella Harpell
[Topiktulaj]
*****


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2024. 01. 17. - 20:59:12 »
+1

Ahol egy lélek sincs

to Chris
I'll not lower my voiceoutfit


A kicsiny mécsesek fényei, mint sok-sok vesébe látó szúrós szörny-szem, gúnyosan hunyorogtak rám a sírkövek sziluettjei közül, s mind egyszerre kacsintott, ahogy a temető felett csontig metsző, jeges novemberi szél rohant el. Útálkozó fintorral húztam a hajamból a szemembe a megbűvölt napszemüveget, ami láthatatlanná tette előttem magát a lángokat, s csak a derengő fényt hagyta meg a szememnek. Ezen a tájon járva pláne nem volt szükségem a rémképekre, amik a tűz miatt a szemem elé rémlettek mindig. Hiszen most itt voltam helyben.
Four Ashes nem lett nagyobb település azóta, hogy elkerültem innen. Lényegében meghalt a tűzvészben az is. A holtak, csak azok maradtak, és mily különös, ide nem terjedt át a tűz. A temető nem volt különösebben nagy, vagy díszes. A néhol bedőlt tyúkhálós kerítésen szerény kovácsoltvas kapu nyitott utat, mellette kicsi portásfülke állt - most épp üresen. A változatos alakú fejfák és sírkövek mezején túl kicsiny, girhesen vékony tornyú templom magasodott, kertjét felverte a gaz. Odébb állt néhány öles tölgy, s alattuk valami zseblámpának a fénye imbolygott ide-oda. A temetőőr - az egyetlen élőlény itt - most ejtette meg szokásos, alkoholtól szédelgős őrjáratát. Az utolsót, ebben az életében.
Nagyot, dühöset sóhajtottam, a kezem ökölbe szorult, de az semmi volt ahhoz képest, ami szorítást a gyomromban éreztem. Sosem jöttem vissza ide. Nem jöttem el a temetésre akkor, és később sem néztem még a sírt. Vagy sírokat, ki tudja… És most sem ezért jöttem, de a sors kegyetlen fintora, hogy az egyik gyilkos nyomán ide lyukadtam vissza. Úgy éreztem, mintha villám ütött volna meg, mikor a vonatkozó varázslat a térképen épp ezt a helyet villantotta fel, de mit volt mit tenni, ha itt van az emberem? Hát, ha rajtam múlik, itt is marad. Ez a Hektor Rosier…
Azt nem tudtam még, hogy is fogok végezni vele. Alapból ott volt a pálcám nálam, most is azt szorongattam fél kezemben, a távoli fénypásztát méregetve. A megfelelő varázsszót is tudtam, de hogy hatni fog-e… Még nem volt alkalmam kipróbálni. De tudtam, hogy ezt most komolyan gondolom. Aztán nálam volt a táskámban, a bombabiztos tokjában az Elliottól kapott bicska is. Meg a Cartwrighttól csórt revolver is ott lapult. Meg egy koromfekete plüsslovacska is. Ami néha mintha meg-megmoccant volna. Reméltem, hogy ezt az átváltoztatást csak ennyire basztam el, mert ha Keszeg visszaalakul eredeti formájába egy alkalmatlan pillanatban, lehet, hogy engem esz meg, és nem a célpontomat. Vagy az emberem tesz majd el láb alól, önvédelemből? Ez is egy lehetőség, de ennyi kockázatot elvállalok. Az, hogy már nagyjából egy éve kóborlok, és vadkempingezek, megkeményített, és volt alkalmam gyakorolni a küzdelmet, minden téren. Cartwrightnak azt mondtam, alkotói szabadévet tartok, és a világban utazgatok, világot látok… Mióta a nője otthagyta, úgy a munkába (vagy mibe?) temetkezett, hogy fel se tűnt neki, hogy nem azt csinálom. Talán nem is baj, ha ebben a hitben marad, ha esetleg többé nem térnék már haza Garden Lodge-ba…
Mélyebbet, fájdalmasabbat, de kevésbé dühöset sóhajtottam, aztán bennrekedt a levegőm pár pillanatra. A távoli alak a keresőfénnyel közeledett, aztán visszahúzódott a portásfülkébe. Engem nem láthatott meg, mert a kerítésen kívülről, a túlnőtt és elburjánzott sövény mögül lestem rá. Meg amúgy be is volt baszva, s ennek az állapotnak a fenntartása kötötte le ezután. Söröskupak pattanását, szisszenős, buborékos hangot sodort felém a szél. Aztán egy illetlen böfögést. Disznó…
Megfeszültem. Most jött el az idő. Rászorítottam a pálcámra, és már tettem volna az első lépést, hogy megirányozzam a vaskaput, meg az amögötti fülkét, mikor is valahonnan a semmiből egy nagy tenyér kapta el a vállam, és rántott vissza. Már voltam annyira rutinos bajkeverő, hogy nem sikítottam fel. A nonverbális varázslatokat is volt alkalmam begyakorolni, úgyhogy miközben a rémületemet felháborodással leplezve hátraperdültem, a feltartott pálca hegye vérpirosan izzott fel, figyelmeztetésül arra, hogy rögvest csúnya átkot is fog szórni. Most háború-üzemmódban voltam, úgyhogy nem is terveztem megnézni, kire tervezek rá/visszatámadni.
Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Elérhető Elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2024. 01. 17. - 21:27:25 »
+1

Mirabella



...egy újabb sötét éjszaka....


..a trágár szavak esélyesek...



Rég tudom, hogy mindent lecsesztem már ebben az életben. Talán ezért, is próbáltam oly sok mindent toldozva foltozva jóvá tenni, mindhiába. Meglehet ennek tudható be Mirabella befogadása, a Davidbe fektetett energia, vagy a Volkovának tett érzelmi kitárulkozásom de az egész egy merő kudarc, melyet jól tükröz a keserű valóság… kurvára egyedül maradtam.
Hogy bánom-e mindezt? Igazából nem. Szégyen vagy sem, egyedül lenni még mindig jobb mint az érzelmi spirál lehúzó örvényében, ahol csak megfulladni lehet. Talán nem a pia, a féktelen szex és a keménydrogok a legjobb menekülő út, de nem maradt sok mindegy egyéb a munkán kívül. Meglepő, de Róma ellenére ebbe még piszok jó vagyok. Igaz, néha a vállam rakoncátlankodik, de a reflexeim továbbra sem hagynak cserben. No meg persze a kapcsolataim sem utolsók. Ennek a kettőnek köszönhetően vagyok most Four Ashes lehangolt falucskájában, egy újabb eszméletlenül szar meló jóvoltából.
Nem terveztem tovább maradni, mint amennyit feltétlenül muszáj mivel nem éppen az a szívmelengető kisváros minekután egy rendes kocsmájuk sincs tulajdonképp, de talán a kietlenség pont maradásra bír. A zsebemben már ott lapul az ékszer, még csak különösebb erőfeszítésbe sem került megszerezni abból a romos viskóból, ahova ’elrejtették’. Lábaim az egykori főutcán visznek tovább, amit a templom többé-kevésbé épp tornyocskája és korhadt deszkái kereteznek. Le kellene szarnom az imbolygó fényességet ami a temetőkertből árad, figyelmem nem is ez ragadja meg hanem a vörös tincsek villanása a szúrós rekettyés mögött és a jellegzetes parfüm illata….
- Mirabella?
Hangosan kimondom a nevet ajkaimon suttogásszerűen kilehellve? Vagy csak a képzeletem játszik velem? A lányom eltűnései amolyan megszokott semmiségek az utóbbi időben már. Nem is tartottam számon merre jár kivel van, mert hogy mondhatnám meg ezt egy kamaszlánynak? Ráadásul nem is a vérem, na nem mintha ez oly sokat nyomna a latban. Amúgy is szerettem volna ha megőrzi saját függetlenségét. Az persze már nem oké hogy halasztásra hivatkozva lelécel országjárásra, de mit tudok kezdeni ezzel? Az életem minden területén (kivéve talán a mukát) minden összeomlóban van, Mirabella újabb eleme ennek a piramisnak csupán…
S mégis, valami arra késztet, letérjek az útról, feladjam a jártat a járatlanért és az ismeretlen lidérc után szegődjek. Annyira lapít hogy fel sem tűnik neki, követem, de még az sem hogy mögé lopakodva vállára teszem a kezem. Szívem dobban az arc profilja láttán, se sok örömöm nem marad mert egy vörösen izzó pálca hegyével nézek farkasszemet egy tizedmásodperc múlva. Vigyorom azért kiül arcomra, leginkább azúrkék íriszem szikráznak de feltartom a kezem, jelezve hogy nem szándékozom bántani.
- Jó estét Miss Harper, azt hiszem megérdemel magácska egy kemény szobafogságot...
Dörmögöm morcongó baritonomon, bár érezheti több ebben az öröm mint a tényleges dorgálás, de azért van éle a dolognak.
- Lám-lám hát csak összefújja a szemetet a szél… Ugyan mégis áruld már el, drága lányom mi járatban eme csodás településen?
Elég egy alapos kutató pillantás vézna kis alakjára és látom, nem sokat evett mostanság, koszos és csapzott. Nem sokat aludhatott, mondjuk ez rám is igaz meg a többnapos borostámra is ráillik. Nem véletlen mondják, nem esik messze alma a fájától… még akkor sem ha ő körte én meg alma. Vagy fordítva…
Lekövetem a pillantását a portásház irányába, fejemmel felé bökve.
- Csak nem nyomra bukkantál?
Nagyjából tudom az életsztoriját, mert pocsék egy tolvaj és informátor lennék ha a saját tulajdon örökbe fogadott lányom nem ismerném, de persze a szaftos részletekről amik nemrég  történhettek lemaradtam. Remélem úgy dönt beavat, én legalábbis úgy helyezkedem el mellette, mint a vadászkopó társa mellett, akik egyazon vadra hajtanak. Ha már itt vagyok hasznomat veheti, igaz a távcsöves orvlövész puskám most hiánycikk, de a pálcám azért a segítségére lehet, már ha persze akarja.
Naplózva


Mirabella Harpell
[Topiktulaj]
*****


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2024. 01. 17. - 21:41:19 »
+1

Ahol egy lélek sincs

to Chris
I'll not lower my voiceoutfit


A vörös szikrák fényében egy nem várt arccal találom szembe magam, és az előbbi ádáz kifejezést pánik váltja fel. A fény abban a pillanatban kihúny, a szikrák a sötétbe fulladnak. De még így is látom, milyen jól szórakozik a helyzeten. Ezt még csak biztosabbá teszi, mikor megszólal.
- Jó estét Miss Harper, azt hiszem megérdemel magácska egy kemény szobafogságot…
Tudom, hogy viccel, de én nem nevetek rá vissza, csak bámulok rá nagy szemekkel, lefagyva, mert hát hogy pont itt ér tetten, az egész képtelenség.
- Lám-lám hát csak összefújja a szemetet a szél… Ugyan mégis áruld már el, drága lányom mi járatban eme csodás településen?
A szél, a sors, vagy mi a búbánat, de ahogy megkérdezi, mit keresek itt, a döbbenet helyét lassan újra átveszi a céltudatos gyűlölet, ami persze nem rá irányul… Csak véletlenül a kereszttűzbe toppant.
- Cartwright…
Le kéne engednem a pálcát, de valahogy nem megy. Készültségben kell lennie - csak a célpont nem stimmel. Lépek egy lépést hátra, és oldalra pillantok, a portásfülke pislákoló fénye felé. Persze jól elárulom magam vele.
- Csak nem nyomra bukkantál?
Cartwright megint közelebb jön. Tudja jól, mi köt ehhez a helyhez, és azt is sejti talán, mit tervezek már igen rég óta. De vajon tudja-e azt, hogy ez az én harcom? És vajon mit gondol arról, hogy “bemocskolom a kezem”. Végülis, előttem volt a jó példa. Tudja, hogy már nagyon szabadulnék a démonaimtól, és nem futhatok örökre. És nekem kell őket elpusztítani. Dacosan lépek hátra még egy lépést.
- Ő az…
Először suttogásra telik csak, a torkomban vagy a düh, vagy a sírás jókora gombócot csinál, a kezem meg megremeg. A pálca vége újra felizzik, de nem az az egyetlen, a szemeim visszatükrözik ezt a fényt, vagy maguk adják, nem is tudom. De a bővebb válasz már erősebbre sikerül.
- Ő az egyik… Ő volt… Az a Rosier! A térkép ide mutatott, ebbe a temetőbe, hogy itt van. És én… Én most… Megölöm…
Még talán sose mondtam ki senkinek hangosan, és most vizslatom az arcát, és szinte látom a lehetséges kimeneteleket. Egy zsiványt, aki az arcomba röhög, egy apa helyett apát, aki jól lebasz a porig, egy tapasztalt fejvadászt, aki a fejét fogja, és így tovább. Jól felszívom magam a dühtől hajtva, és olyan csakazértis fejjel
- Megölöm, és egy lépéssel közelebb leszek ahhoz, hogy elégtételt vegyek, és végre megszabaduljak az egésztől... Végezni fogok... az egésszel!
Most már aztán felhergeltem magam, és élesen kérdezek vissza.
- Miért jöttél? Nem tudsz lebeszélni, se megállítani! Hagyj és menj el inkább... Ez az én ügyem!
Észre se veszem, hogy egyre hangosabb vagyok. Amíg Cartwright válaszával vagyok elfoglalva, az is elkerüli a figyelmem, hogy a fülke ajtaja kinyílik. Csak akkor kapok észbe, mikor a bokrok közé olcsó, gagyi zseblémpa ki-kihagyó, imbolygó fénye vetül. És rekedtes, alkoholtól bukdácsoló kiáltás harsan.
- Ki van ottan? Ha megint azok a mécsestolvaj huligánok, nem állok jót magamé’!
Furcsa, mert nem ismerős a hang, hiába hallottam ezerszer meg ezerszer a tűz által felidézve abban a rémes emlékképben. De talán csak az eltelt idő miatt. Ha Cartwright meg nem állít, kirontok a bokorból, előre szegezett pálcával.



Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Elérhető Elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2024. 01. 17. - 21:56:15 »
0

Mirabella



...egy újabb sötét éjszaka....


..a trágár szavak esélyesek...



- Cartwright…
A nevem a szájából meglepett káromkodásnak tetszik. Meglehet zavarnia kellene ennek, de csak enyhe iróniát vélek felfedezni a helyzet nyersességében. Pláne, hogy egy izzó világító pálcát tolnak a képembe és a mögötte lévő személynek is lehetne oka leátkozni a fejem. Elhitettem végtére is vele hogy normális élete lehet. Talán ígértem egy anyát is, bár ez valójában sose hagyta el a számat, de Anna viselkedése már-már olyannak tetszett… ehhez képest csak szabadságot kapott na meg persze fűtött szobát egy luxuslakásban. Mondhatni a nyomortól megmentettem, ez tény mégsem hiszem hogy kiegyenlítettem azt a bizonyos láthatatlan számlát amit felém nyújt az élet. Vagy csak a bűntudat szólna belőlem? Neheztel egyáltalán a lányom rám valóban?
Idejét sem tudom mikor beszéltem vele őszintén, mert idejét se tudom mikor nem tompítottam el magam ilyen olyan vagy épp amolyan módon. Joggal utál tehát, mert… nem voltam mellette. Nem úgy ahogy kellett volna. Ahogy megtehettem volna.
- Ő az
Ahogy suttog én is az imbolygó fény irányába pillantok lekövetve a tekintetét. Benne van a pakliban hogy elterelés és kapok egy csinos kis átkot tőle a fejemre, de vállalom ezt a kockázatot.
- Hmmm....
Pára tör fel ajkaimról közén ékelődve egy pillanatig hogy aztán tovatűnjön. Meglehetősen hideg este van.
- Ő az egyik… Ő volt… Az a Rosier! A térkép ide mutatott, ebbe a temetőbe, hogy itt van. És én… Én most… Megölöm…
Kikerekedik a tekintetem miközben a szavak súlyosan gördülnek le Mirabella ajkairól, és rögtön tudom magát akarja inkább meggyőzni hogy képes megtenni, semmint engem. Nem felelek a kijelentésére. Nem erősítem meg, de nem is akarom megcáfolni érzése jogosságát. Talán kellene, mégsem teszem. Ez olyan démon, amivel mindenkinek magának kell megküzdenie. Ha valaki, hát én ezzel száz százalékosan tisztában vagyok. Pont ezért a hallgatásom lehet a kanóc, ami robbantja benne azt a bizonyos dinamitot.
- Megölöm, és egy lépéssel közelebb leszek ahhoz, hogy elégtételt vegyek, és végre megszabaduljak az egésztől... Végezni fogok... az egésszel! Miért jöttél? Nem tudsz lebeszélni, se megállítani! Hagyj és menj el inkább... Ez az én ügyem!
Már szóra nyitnám a számat de az öreg mégiscsak úgy dönt kint jobb mint bent, pláne minekután Mirabella a nekem szegezett kérdést szinte ordító számonkérésként veti oda, amit a szél felkap és hátán gyanús bizonyítékként sodor el a romos portásfülkéig. Rögtön cselekszem ahogy elkapom a karját, másik kezem a szájára tapasztom és a kerítés takarásába húzom. Csak ott engedem el és ujjaim megemelve ajkaimhoz csendre intem. Kilesek egy perc múlva a kőoszlop mögül elindult-e Rosier valamerre de csak áll egy helyben mintha várakozna hogy a hangoskodó magától eléje toppan.
- Mira… - kezdem, de nehéz röviden és tömören fogalmazni. Pedig most nincs időnk cseverészni hacsak az iszákos úgy nem dönt bámészkodik még egy kicsit. - … megértelek, de kérlek légy okos. Ha szeretnéd, segítek. Van egyáltalán bármi épkézláb terved?
Szúrós tekintettel mérem fel a gyereket, aki már inkább fiatal nő. Tele csalódással, fájdalommal és keserűséggel. Mikor nőtt fel az évek alatt? Mikor nőtte ki a kislányos báját? Miért nem figyeltem jobban és miért szalasztottam el ennyi mindent?
- Ugye van terved?
Nyomatékosan megnyomom a legelső szót, megrovóan, mert nem is akarok belegondolni hogy így nekiront ennek a helyzetnek, abba meg még inkább nem, hogy mihez kezdene ha én nem vagyok épp itt.
Naplózva


Mirabella Harpell
[Topiktulaj]
*****


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2024. 01. 17. - 22:39:12 »
+1

Ahol egy lélek sincs

to Chris
I'll not lower my voiceoutfit

Cartwright kerekedő szemei úgy villognak rám, mint valami autó reflektorja. Kérdés, csak megbénít-e, vagy el is csap. Kutatom, mit szól, de nem szól, és ez kicsit összezavar, mert azt vártam, hogy majd tiltakozik, meg jön a hegyibeszéddel, hogy ez hozzám nem való, meg hogy ne mocskoljam be a kezem… De ha nem ő, mondja ezeket, akkor ki?
Mielőtt még átsuhanna az agyamon, hogy ezek az én aggályaim igazából, inkább folytatom a magyarázatot. Amíg el nem felejtkezem magamról. Úgy kap el, és fogja be a számat, hogy esélyem sincs ellenkezni. De talán ő tudja egyedül, hogyan kell vigyázni rám, nem szavakkal, hanem tettekkel. Egy szempillantás alatt fedezékben találom magam. Jó, én is átlátom a helyzetet, meg hogy elragadtattam magam. Igaza van. De ahogy csendre int, azért megengedek magamnak egy dacos fintort.
- Mira… megértelek, de kérlek légy okos. Ha szeretnéd, segítek. Van egyáltalán bármi épkézláb terved?
Állom azt a vesébe látó, jeges pillantást, amivel engem méreget, de az igaz, hogy elillan az arcomról az előbbi vad dac. Szomorúságot és kétségbeesést hagy ott. Szóban válaszolni el is felejtek, egy kicsit csak olvasunk egymás arcáról.
- Ugye van terved?
Kinyitom a számat, a részeges figura felé bökök, aki a kerítés túloldalán morogva botorkál odébb, msáhol keresni minket. De hang, az nem jön ki a torkomon, pedig annyira erős elhatározással jöttem ide, annyira tudtam, mit is kell most tennem… De hogy itt álltam, Cartwright előtt, elfelejtettem milyen fegyvereket hoztam, vagy hogy mire akarok gondolni az Avada kimondása közben. Végülis csak sóhajtottam egyet, meg pislogtam, hogy megszabaduljak a bosszantó párától a szememben.
- Nincs. Nincs tervem. Azt sem tudom, megmondjam-e neki, miért ölöm meg. Nem tudom, akarom-e, hogy tudja, ki vagyok én, és hogy miért teszem…
Elszakítom tőle a szemem, mert úgy érzem, a lelkembe lát azzal a metsző kék íriszével. Hiába találkoztunk régen, azért még mindig ugyanaz az ember, aki összekukázott az Abszol úton, aki befogadott magához, aki elkényeztetett a jómóddal és a biztonsággal, és aki megmentette az életem.
- Csak meg akarom tenni. Hogy végre egy lépéssel közelebb kerülhessek ennek a végéhez - sóhajtottam, és lenyeltem a könnyeimet. A fickót figyeltem, aki nem is olyan messze épp a zseblámpjával szarakodott. Nekem ebben az idegállapotban fel sem tűnt, hogy egyáltalán minek mászkál zseblámpával, ha egyszer varázsló. De az elektromos eszköz ráadásul vacakolt, a fénye kihunyt, és az alak rázogatta, ütögette bambán, hogy újra működésbe hozza. A felvillanó fény megvilágította a képét, és én annyi útálattal méregettem, hogy nem is figyeltem rá, mennyire fiatal. Annyi idős lehetett, mint én, még a képe is csupasz volt, nem is borostásodott. Én nem gyanakodtam, de Cartwrightnak esetleg feltűnhetett, hogy valami nem stimmel.
- Talán nem is akarom, hogy tudja. Innen a bokorból is eltalálom.
Felszívtam magam, és felemeltem a pálcám, ha kicsit remegő kézzel is. A hegye arra az alakra mutatott, aki az egyetlen élő embernek tűnt a környéken, rajtunk kívül.




Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Elérhető Elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2024. 01. 19. - 22:46:55 »
+1

Mirabella



...egy újabb sötét éjszaka....


..a trágár szavak esélyesek...



- Nincs. Nincs tervem. Azt sem tudom, megmondjam-e neki, miért ölöm meg. Nem tudom, akarom-e, hogy tudja, ki vagyok én, és hogy miért teszem…
Az égre pillantva egy lemondó sóhajt hallatok lehunyt szemekkel. A pára a hideg jóvoltából, mint egy rakoncátlan füstcsík, felgyűrűzik ajkaimtól. Ez a lány fog a sírba tenni egyszer, az már szinte biztos! Gyerekek! Ugyan, minek kellenek őt egy épeszű embernek?
- Csak meg akarom tenni. Hogy végre egy lépéssel közelebb kerülhessek ennek a végéhez.
Nem az vonja magára a figyelmem, hogy elfordul tőlem, vagy a hogy a férfit nézi gyűlölködve, sokkalta inkább a könnyei. Ezek nem kényszerűek, nem keserűek. Ezek a harag könnyei. Jól ismerem őket. Talán jobban értem a lány indítékát, mint ő maga. Szívem szerint magamhoz húznám és megölelném, mégsem teszem.
Ismét komor leszek, és bólintok. A fickó közben botorkál és a fény hol elalszik, hol felcsillan az éjben, mint valami döglődő szentjánosbogár az erdei ösvényen. Az egyik ilyen pillanatban sikerül a szerencsétlennek saját pofájába világítani, ennek köszönhetően tisztán látszik az arca. Nincs húsz éves… még David is érettebbnek néz ki tőle. Elfog egyfajta rossz érzés, ami sose szokott cserben hagyni. Érzem a medál súlyát a nyakamban, Sophie halkan neszez az agyam hátsó zugában, de nem jövök rá mire akar utalni.
- Talán nem is akarom, hogy tudja. Innen a bokorból is eltalálom.
Hagyhatnám, hogy a lány pálcája célt találjon, ahogy segíthetném is hogy a sajátommal esetleg korrigálom a varázslatát ha nem találná el. Mégsem érzem ezt bölcsnek vagy épp korrektnek. Nem leszek bérgyilkosként erkölcscsősz, távol álljon tőlem, de a bosszú ezen formája közel sem kielégítő. Kezem mozdul és Mira pálcát szorongató kezére teszem a sajátom. Csendre intem megint szabad kezem ökölbe szorítva mutatót kinyújtva ajkaim elé téve. Ahogy a fickó odébb botorkál immár hallótávolságon kívül, halkan suttogva beszélek hozzá.
- Figyelj, megértelek, de vedd alaposan szemügyre. Ez a srác tizenhat éves jó ha van… Talán gyerek volt maga is mikor meghaltak a szüleid. Nem őt keressük. Amennyiben pontos a jelzés lehet ő csak a csali hogy felfedd magad. Mi adta az irányt?
Kitartom a tenyerem és várom hogy ideadja a térképet vagy bármilyen eszközt, aminek köszönhetően eme sötét éjszakán ide tévelyedett.
Naplózva


Mirabella Harpell
[Topiktulaj]
*****


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2024. 01. 23. - 20:56:19 »
+1

Ahol egy lélek sincs

to Chris
I'll not lower my voiceoutfit

Hallom, mit mond Cartwright. Legalábbis eljut a fülembe, és a hangja, főleg arcának ltáványával páprosulva eszembe juttatja, hogy neki igaza szokott lenni. De az értelem… Az egy pillanatig még elkerül.
- Nem…
Úgy ellenkezek, mint egy dacos hároméves, akiről azt hiszik, érti már a beszédet és értelmesen tud válaszolni is, de igazából csak ellenkezni akar és kész.
- Őneki kell lennie. Nincs itt más… Csakis ő lesz!
A meglepettségem megint dühbe vált, de hogy Chris kérdésére is válaszoljak, meg hogy belekapaszkodhassak abba a szalmaszálba, amit már semmiképp sem akarok veszni hagyni, előhúzom a papírdarabot, amit rohadt drágáér vettem a Borgin&Burke-ben. El kellett hozzá adnom az egyik csicsás vázát Garden Lodge-ból, hogy meg tudjam venni, ráadásul a konkurenciájától, szóval remélem, a térkép ténye eltereli a figyelmet arról, hogy honnan van. A vázát meg majd Mezzire fogom. Vagy Davidre. Igen, inkább az utóbbi.
- Ez megmutatja valakinek a pillanatnyi helyzetét. Csak egy valakinek, és csak egyszer használható, de biztos, hogy jól működik. És ide mutatott, látod?
A véremmel kellett ráírnom a keresett személy nevét, s az szétfutott a papíron, hogy aztán rozsdavörös térképként mutassa Four Ashes-t, és benne a temetőt. És ahogy az lenni szokott, a vérfoltot már nem hozza ki semmi, ha megszáradt, így hát mostmár van erről a szomorú helyről egy örök térképem.
- Itt kell lennie!
Egyre kisebb lendülettel, és egyre elkeseredettebben dünnyögöm, közben a gyereket figyelem, aki valóban, nagyjából annyi idős lehet, mint én. Mintha egyre ismerősebb is lenne, talán együtt jártunk kisiskolába, vagy ilyesmi. Ő valószínűleg nem ismerne meg. Szitkozódva csoszog visszafelé a portásfülkéhez, aztán olyan “leszarom” mozdulattal bevágja maga mögött az ajtót.
- Ha nem ő, akkor valaki más. De biztos, hogy itt van...
Nekiindulok, ha épp fizikai erővel nem tart vissza, de azért rápillantok, mintegy kérdés helyett, némán kérdve, velem tart-e. És egy kicsit vágyva is ezt. Vajon mit találunk, ha átlépjük a temető kapuját? Hány síron lesz majd számomra ismerős név, s melyik nyughelyből riad majd fel a múlt egy kísértete, hogy minket zaklasson?



Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Elérhető Elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2024. 02. 07. - 21:26:51 »
+1

Mirabella



...egy újabb sötét éjszaka....


..a trágár szavak esélyesek...



Bevallom nagyon is kíváncsi vagyok Mirabella féltve őrzött titkaira. A fiatalok mindig tehetségesek és találékonyak, kíváncsivá tesz ő melyik fortélyhoz folyamodott hogy ennek a szerencsétlennek a nyomára bukkanjon.
- Ez megmutatja valakinek a pillanatnyi helyzetét. Csak egy valakinek, és csak egyszer használható, de biztos, hogy jól működik. És ide mutatott, látod?
Mint a kiéhezett héja úgy csapnék le a térképre, de ahogy picit visszatartja finoman jelezve, nem adja ki a kezéből egyértelművé teszi számomra, hogy csak távolról szemlélhetem meg. A vét útját végigkövetem az ujjammal. Érzem a papír érdes súrlódását a bőrömön és kiszárad a szám, mint mindig ha ritka, értékes és egyedi varázstárgy akad a kezembe. Hát igen, ilyen ez a gyűjtői szenvedély. Azúrkék pillantásom végül a térkép rajznyomatáról a lányra irányítom, láthatja a valódi érdekődést és megbecsülést. Sőt, igazi elismerést is kiolvashat.
- Ügyes Harpell, igazán elegáns és ügyes!
Ha nem lenne már ilyen nagy beletúrnék rakoncátlan tincseibe egy buksisimi jóvoltából, de már kész nő, hiába nekem mindig az a kis taknyos marad akit a könyvesbolt mellől kukáztam össze.
- Itt kell lennie!
Egyetértőn bólintok, ugyanakkor össze is ráncolom a szemöldököm. Ez a térkép azért mégse annyira pontos hacsak…
- Várj… Mira…! Bassza meg.....
Ám a kamasz ügyet sem vetve rám elindul én meg nem próbálom meg visszatartani hanem sóhajtva felállok és utána eredek.
- Ha nem ő, akkor valaki más. De biztos, hogy itt van...
Messzebb kerül tőlem, de szándékosan nem követem. Másabb úton de látótávon belül maradok és míg ő a ház irányába botorkál és egy halk lumossal és a hold gyér fényével a sírok között bóklászok. Mira talán furcsállhatja mit is csinálok, de a gyanúm hamar beigazolódik. A belső sor tizedik parcellájánál egy félig megdőlt kereszt aminek letört az egyik vége latin szöveggel tarkított. Nem ez érdekes azonban rajta, hanem a családnév amit antik írásmóddal cirádásan véstek fel rá.
- Azt hiszem itt van, akit keresel.
Hangom közömbös, de képem elárulja hogy sajnálom előre amivel szembe kell néznie. Az ürge, akit oly bőszen üldözött és akinek a vérére szomjazott voltaképp jó rég halott lehet. Rosier családi sírja legalábbis ennek a néptelen falucskának az egyik gránitszürke éke.
- Sajnálom kisfőnix...
Teszem a vállára a kezem ha már mellém ér. Nem tudom szüksége van-e erre de éreztetni akarom a magam suta módján, hogy átérzem min megy keresztül, hisz egy régóta dédelgetett vágyálom beteljesületlen marad így.
Naplózva


Mirabella Harpell
[Topiktulaj]
*****


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2024. 02. 10. - 20:50:45 »
+1

Ahol egy lélek sincs

to Chris
I'll not lower my voiceoutfit

Próbálok abba a jeges, kék íriszbe kapaszkodni, mintha az egy tó volna, de egy egész tenger jeges vize nem volna elég, ami a bennem támadó harag tüzét eloltaná. Csak köd lesz ebből, az pedig nem sokat segít. Pedig megdicsér, Christopher Cartwrighttól ez nagyobb szó, mintha nobelt kapnék, és majdnem ki is zökkent vele. Talán nem haragudna a vázáért sem? Nem tudom. Mert a feladat visszaránt magához. Ha már megvan a célpontom, nem fogom elszalasztani. Lehetne valójában is az apám, mert ebben rá hasonlítok.
És bár igaza lenne. Bár csapda volna. Ezt gondolom, ahogy marasztalni akar, de kisebb vagyok, és fürge, csak a sóhajtása ér utol, de azért hallom, hogy követni kezd.
Én meg tényleg ezt kívánom. Ugorhatna ránk egy sírkertnyi halálfaló, támadhatnának fel inferusok a sírokból, de nem történik semmi ilyesmi. Pedig bizarr módon arra vágyom. Hogy végre legyen kivel megküzdeni, hogy rázúdíthassam valakire lelkem minden évek során felgyűlt mocskát. De nem. Hiába keresek mozgást, csak a hideg, mozdulatlan köveket látom, meg a körülöttünk pislákoló mécsesek renge fénykörét, az apró tüzek nélkül, hála a szemüvegemnek. Csak Cartwright mászkál itt rajtam, meg a levegőben kerengő fagyos szelen kívül. Rátéved a tekintetem, és ahogy a kövek mellett áll, szikár, nyugodt alakját látva kicsit mégis megnyugszom. Hozzá képest olyan éretlennek és szelesnek érzem magam. Sóhajtok egyet, és keresztbe fonom a kezem, és tovább kémlelnék.
- Azt hiszem itt van, akit keresel.
Azonnal odakapom újra a fejem, és fél szempillantás múlva már ott állok mellette, harcra tartott pálcával. De feleslegesen emelem a magasba, s aztán már inkább csak kapaszkodom belé. Hamar rájövök, Cartwright pálcájának fénykörében meglátom a szürke kövön a fekete betűket látva hirtelen fel sem fogom az egészet.
- Mi…
- Sajnálom kisfőnix...
Értetlenül bámulok a kőbe vésett névre, és ha Chris nem tartana itt a kezével meg a szólongatásával, nem is tudom, mit csinálnék.
Akinek a halálával meg akartam szabadulni a terhemtől, már itt fekszik a talpam alatti földben. Nem tudom, betegség, baleset, vagy valaki más előzött-e meg, de a tényen ez nem is változtat. Én már biztosan nem fogom megölni. Ő sem öl már meg senkit. Leengedem végre a pálcát, és önkéntelenül Cartwright oldalának dőlök, a szám elé tartva a kezem. Nem mintha lenne mit mondanom, így befogni felesleges. Szóval elveszem. Végre Chrisre nézek.
- Ez… Ezt nem így terveztem.
A sírra bökök, aztán meg a hajamba túrok. Küzdök a könnycseppekkel, egyébként is nem biztos, hogy van értelmük. Most az a lényeg, hogy halott akinek annak kell lennie, vagy az, hogy én öljem meg? Az egyik biztos megtörtént már, a másik meg soha nem következik be. Láthatja, hogy összezavarodtam, de még jó, hogy itt van. Így bírom ki valahogy.
Nem is káromkodok, csak mintegy lezárásaképp ennek az egésznek, ellépek Chris mellől, és belerúgok egyet a sírkőbe. Persze nem dől fel, meg semmi baja nem lesz, de a lábam legalább sajog. Hát ennyi. E tevékenység közben én nem veszem észre a lassan pedig feltűnő jelenséget, hogy a környékünkön felélesedik a fény. A szemüvegtől azt én nem látom, hogy a mécsesek lángjai nyúlnak meg, már-már képtelen méretig. A füstből egy alak bontakozik ki, mire észreveszem, már meg is szólal.
- Ügyesen megtaláltad. Hát, ez érdekes, nem igaz? Én öltem meg. Szívesen! Még maradt kettő, hajrá… De kibicet bevonni a játékba csalás…
A korom-bőrkabátos, fehér hamuhajú füstalak hangja dallamosan, gúnyosan kanyargott körülöttünk, mégis mintha rámkiabált volna, úgy rezzentem össze tőle. Gúnyosan vigyorgott, a szájából izzó pernyefelhőt fújt Cartwright felé. Meglőttem egy stuporral, de az átok átsuhant rajta, és odébb széttört valami sírkövet. Ő meg csak röhögött, aztán idétlenül meghajolt, majd szertefoszkott fekete, keserű gomolygássá. Amit én nem láttam a trükkös szemüvegben, hogy a körülöttünk lévő gyertyák tüze is elszabadult, és mint kis termetű, acsargó tázdémonok, mind Chrisre támadtak. Én egyelőre csak a gyanús fényességet láttam, de hamarosan megéreztem a kellemetlen forróságot...




Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Elérhető Elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2024. 02. 14. - 14:09:23 »
+1

Mirabella



...egy újabb sötét éjszaka....


..a trágár szavak esélyesek...



Átérzem milyen nehéz elfogadnia, hogy a bosszút el kell engednie. El lehet egyáltalán? Talán igazán sosem. Egyrészt ez mindig a lélek egy üresen tátongó sebe marad, másrészt sokkalta inkább van önmagadért mint a másik megbüntetéséért. És itt és most a körülmények úgy hozták, hogy saját magad elvárásainak nem tudsz megfelelni. Ez pedig mérhetetlen kín, ami idővel lehet tompul, ám eltűnni…? Sosem fog igazán…
Nem csodálom csak nyugodtan figyelem a mozdulatsort, ahogy a hajába túr, ahogy szenved és bár segíteni, tompítani ahogy élővé varázsolni se tudom az illetőt mellette a magam egyszerű módján állhatok. Hát csak állok szótlanul.
Megmosolygom mikor belerúg egy jó nagyot a sírkőbe, esélyesen magam sem tennék másképp, ugyanakkor aggódón pislogok rá. Remélem nem tört el a lábujja, nem ér annyit az egész. Mindezek alatt valami megváltozik. A mágiát érzékelni egy dolog, a sokéves rutinnak köszönhetően rögtön jelez a testem, a karomon feláll a szőr és még a medál is nehezebb lesz a nyakamban. A forrást azonban nem látom, nem tudom honnan ér a támadás minket, mindössze az ösztöneim súgnak. A fénylő alak hirtelen jelenik meg hangja öblösen zeng a temető kietlen sivárságában. Nem mondanám félelmetesnek inkább csak rémisztőnek, pláne olyasvalakinek aki kapcsolatban áll vele. És ez egyértelműen nem én vagyok, hanem Mirabella.
- Ügyesen megtaláltad. Hát, ez érdekes, nem igaz? Én öltem meg. Szívesen! Még maradt kettő, hajrá… De kibicet bevonni a játékba csalás…
- Hmmmmgrmmmm… - morgom a bajszom alatt félig neki, félig magamnak a szavakon  eltűnődve. Méghogy kibic! Hogy a sárkányhimlő ragadná el…. Nem szeretem ha jelzőkkel illetnek, vagyis ha ilyenekkel. Csak fintorgok a pernyére, amit a jelenség felém pöfög és kissé elhúzódom előle épp annyira amennyire feltétlen muszáj. Mira ellenben rögvest védelmemre kel egy jól irányzott ártással, ami pirosan villanva suhan át a kísértet-szerű jelenségen és pattan le az egyik sírt szétrongálva. Nem mintha számítana, a legtöbb romos már.
A lény gúnyos nevetése betölti a környéket majd fekete füstfelhőként távozik közülünk és újra csak mi maradunk. Az élők. És már-már nyugodt és idilli lenne újra a maga komor módján a vidék, mikor a gyertya lángja sajátos életre kel, nem a megszokott normál módon. És nincs mese itt pár pálcát kell ragadnom egy protego-t kiáltanom jó hangosan, hogy a pajzs megvédjen nem csak engem de a lányomat is, hacsak nem akarunk elevenen szétégni egy bájos de roppantul nem kellemes máglyahaláltól, mint holmi ósdi középkori boszorkányüldözés áldozatai.
Naplózva


Mirabella Harpell
[Topiktulaj]
*****


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2024. 02. 21. - 20:43:35 »
+1

Ahol egy lélek sincs

to Chris
I'll not lower my voiceoutfit

Az, hogy belerúgok a kőbe, csak arra jó, hogy így már jobb indokom van rá, hogy miért fáj valami. Ez legalább igazi, fizikai fájdalom. A bajt csak akkor veszem észre, amikor az már megtörtént, és csak azért nem rémít halálra, mert visszacseng Cartwright korábbi mondata a fülembe, hogy ez az egész csak csali. És most is, mint mindig, igaza lesz.
A füstfej eltűnésével egy pillanatra azt hiszem, ennyi volt. Ez a bőrkabátos alak fenyegetett már párszor ahhoz, hogy tudjam, nem feltétlenül támad is mellé. De a furcsa, kicsi tűzszörnyek ott voltak, és ha én nem is látom őket, Chris protegoja elárulja, hogy valami nincs rendben. Kinézek egy pillanatra a szemüveg kerete felett, de csak hogy felvisítsak az iszonyattól.
A mécseslángok tüskés, apró lábú démonai szétröppennek, majd szertefoszlanak a pajzsvarázs hatására. A fények kialusznak, nem csak a lények fényei, de a környék összes gyertyája. Sötétségbe borul a temető, s már csak a füst terjeng körülöttünk tekergődző felhőkben, mint a múlt tüzének keserűen torokszorító szellemei. Ha nem gyűlölném úgy a tüzet, azt mondanám, így majdnem rosszabb, mint előtte.
- Köszönöm…
Feltápászkodok Cartwright mellé, aztán megállok csöndben mellette. A tekintetem odatéved tőlünk nem messze egy síremlékre, amelyen egy ló szobra ágaskodik, s körülötte még több másik hasonló fejfa sötét sziluettje bontakozik ki a füstből,  de nem megyek most oda. Jobb most itt.
- Menjünk innen, jó?
Halkan, útálkozva mondom, Cartwrightra pillantva, aztán nagyot sóhajtok, és futólag megölelem. Jó hogy itt volt velem, és bár azt még nem tudom, jó-e, hogy tud ennek az ügynek egy nagyobb részéről, de most nem is akarok ezzel foglalkozni. Szégyenlősen elengedem aztán, és még állunk egy kicsit csöndben, mielőtt elülne a füst, és mi odébb állnánk.


Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.133 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.