+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Reginald Cobham (Moderátor: Reginald Cobham)
| | | | |-+  Whiskey in the jar
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Whiskey in the jar  (Megtekintve 1666 alkalommal)

Reginald Cobham
[Topiktulaj]
***


Ex-Auror - Griffendél Godrik Akadémia tanára

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2019. 05. 03. - 21:49:50 »
+3



2000. 05. hó eleje, Dover
Naplózva

Sophie Flores
Eltávozott karakter
*****


az útkereső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 05. 03. - 21:55:43 »
+3



Az emberi fejlődés, ahogyan Isten útjai, kifürkészhetetlenek. Tavaly ilyenkor tettem le az utolsó RAVASZ vizsgáimat, és egyre csak arra törekedtem, hogy kihozzam magamból a maximumon túli eredményeket. Ehhez szükséges a minden percben tanulás, valamint az, hogy az ember képes legyen gyakorlatban is elsajátítani a tananyagot. Legnagyobb szerencsémre az előbbi kettő egyaránt sikerült – holott nem volt, akivel gyakorolhattam volna. És nem csak a tanulás, információszerzés szeretete miatt sajátítottam el majdnem minden tantárgyból a legalább várakozáson felüli, bár többnyire kiváló eredményt. Tudtam, hogy mindez előnyömre válik, ám egy nagyobb, magasztosabb eszme és elhatározás hajtott: auror leszek!
Persze a sors iróniája, hogy jelenleg már nem tanulok az Akadémián, hanem próbaidős eladó vagyok egy mugli könyvesboltban. Mindez persze nem eredményez csalódottságot, a bukott diák és ember érzését, ellenben legalább megbizonyosodhattam a fél éves aurorképzésem alatt, hogy nem nekem való ez a hivatás. Még ha minden egyes könyvet betűről betűre megtanulok, akkor sem. Nagy lemaradásom volt a gyakorlati órákon, akárhogy is igyekeztem, bár tény, hogy akik igazán tehetségtelenek voltak, mégis felvételt nyertek, azok már az első pár héten felmondtak a nagy álommal, vagy jelezték nekik, hogy ideje volna. Véleményem szerint engem is csak az elméleti anyagok ismerete miatt nem küldtek el melegebb éghajlatra.
Fél év elúszott az életemből, de szerencsére ez nem a világ, és bár jelenleg nincsenek nagyra törő céljaim, a munkahelyen olykor tudok novellákat írni, amiket egyszer talán kiadatok. Persze nem egyből, nem csak vaktában. Szeretnék egy valamire való szakmabelit is megkérdezni, hogy érdemes-e kiadóhoz fordulnom, esetleg tud-e ajánlani valakit, esetleg forduljak inkább az újságírás felé. A könyvesbolt nem fizet túl jól – nem ez a legfőbb okom a novellákra, érdekelnek a világ problémái, eseményei, és széles körben tájokozott vagyok, ami bizonyára az újságírást segítené legjobban, mégis számomra túl kötött a műfaj. Egy novellában az ember sokkal könnyedebben, közvetlenebben szólalhat meg, és képes a kibontakozásra, illetve a történet részletes kibontására, míg egy újságcikkben nincs lehetőség oldalak teleírása. A házi dolgozatoknál is csak nehezen fogadták el, ha másfélszer olyan hosszan írtam le a mágia keltette folyamatokat, mint kellett volna.
A mugli könyvesboltok hangulata kevésben hasonló a mágikus verzióhoz. Nem olyan népszerű az iskolások számára, inkább a felnőttek és az idősebb generáció látogatja a londoni üzletet, de még így is csak nehezen lehet az Ezerszínűre azt mondani, hogy népszerűtlen. Tankönyvekben, ismeretterjesztő kiadványokban bővelkedik, könyvtárként is funkcionál néhány részleg, és sokszor hétvégén is nyitva van – főként vizsgaidőszakok és évkezdések idején, de számtalanszor előfordul, hogy év közben is. A mostani hétvége nem ilyen, így lehetőségem van végre az eddigi munkám és túlóráim utáni, rövid pihenésre. Nem szabom hosszúra, csak Kentbe megyek Egyedüli utazásnak tervezem, és pár települést szándékozok csak megnézni a két nap alatt, amik közé be tudok építeni egy-egy vendéglőt vagy kocsmát, hogy ehessek is valamennyit.
Szerencsére ma Doverben vagyok, ami Londonhoz képest viszonylag nyugodt hely, és itt is tervezek egy éjszakára szobát bérelni, abban a kocsmában, amiben épp feszengve ülök. Ki ne érezné magát rosszul, ha két tagbaszakadt alak stírölné szünet nélkül? Ez még nem is lenne probléma, ám pár perc telik csak el így, aztán elkerülhetetlenül megindulnak felém, ami természetesen nem tölt el nyugalommal, bár nem kezdek el kétségbeesetten forgolódni. Amennyiben szükségesnek érzem, majd sikítok, ütök, harapok – utóbbit a kezük sterilitását figyelembe véve talán inkább mellőzöm.
Nos, a fenti védekezési formulákat sajnálatos módon kénytelen vagyok elővenni, és bár ránthatnék pálcát is, legfeljebb leszúrhatom vele őket, elvégre jó eséllyel csak muglik vannak a kocsmában. Annyira azért nem tűnik nagynak vagy jónak, hogy sok ember megforduljon itt, persze soha nem tudhatja az ember fia – esetemben az ember lánya -, hogy merre is találhat olyan embert, akinek az ereiben mágusvér csörgedezik. De ebben a helyzetben nem is ez a fontos, hanem az, hogy valaki a közelemben erőt vegyen önmagán, és ha érez magában némi emberséget, akkor segítsen, és utána ne éljen vissza a „megmentőnek jár a jutalom” helyzettel, és ennek megfelelően ne ő raboljon el. Persze, önvédelemből szíves örömest használom a pálcám, de érzem, hogy ennek mindenképp lenne következménye, amit a túlzott bürokrácia nem szabna rövidre és egyszerűre, mint az eddig sem volt kedvelt szokása. Na lássuk csak, most vagy soha!
- Nem akarok Önöktől semmit! – emelem meg immár sokadik megszólalásra a hangomat, azzal felállok, és a pult felé indulok. A szoba kikéréséhez egyébként is szükségem van egy személyzetre - talán a FIZETŐ vendég tudatában megszán. Mozgásomat és menekülési útvonalamat sajnálatos módon a két alak is követi, ám a pulthoz érve az az érzés fog el, hogy itt valamivel nagyobb biztonságban vagyok, mint az eldugott, kis asztalomnál. Talán ez egy jó érzés, talán hallgatnom kell rá, és itt kel maradnom. Az univerzum bizonyára segít, elvégre az univerzumnak miért is lenne érdeke, hogy ártson nekem? Hisz eddigi életem során is segített. Szóval akkor most ülünk, és reménykedünk…
- És igazán remélem, hogy Önök sem akarnak tőlem semmit, uraim. – meg persze még utoljára beszélünk is, ahogyan az előbb – a kelleténél hangosabban.
Naplózva


Reginald Cobham
[Topiktulaj]
***


Ex-Auror - Griffendél Godrik Akadémia tanára

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2019. 05. 03. - 23:14:26 »
+3

Ha valami elvetemült úgy döntene, hogy könyvet ír az életemről (ami nem hihető) akkor az egyik fejezetet biztosan ezzel kezdhetné: "Reginald Cobham egy pub-ban ült és nem volt boldog." már ha ez a május eleji nap megérné, hogy egy fejezetet ezzel kezdjen bárki is, de... ez pont olyan banális, minthogy rólam ilyen regényes írásművet alkosson valaki. Nem?
Ilyen csodás gondolatok kergetik egymást tenyeremnek támasztott kobakomban, ahogy a sörtől kissé ragacsos asztallapon könyöklök s a sötétkék sportzakóm könyökére varrt bőr kopásgátló folt minden bizonnyal sercegő hanggal válna el ennek hála az asztaltól, ha fel akarnám emelni. Csakhogy nem akarom és annak is esélye van, hogy hamarosan az alkarom is az asztallapra kerül, a homlokom pedig a csuklómra, hogy órásmestert játsszak. Már ha tovább iszom. És erre komoly esély van. A whiskey borostyánosan csillan meg a jobbomban tartott pohárban, míg az asztal távolabbi felére már szép piramist építettem üres whiskey-s poharakból és egy-két sörös korsó is akad félretolva. Szóval ha tovább iszom, akkor vagy órásmester leszek, vagy nótára fogok fakadni, az pedig lehet sokaknak szomorú pillanat lenne. Mondjuk nekem is az, hogy visszaestem. Hónapokig egy korty alkoholt sem ittam, absztinens voltam, de az incidens ezt megváltoztatta, igaz a helyzet még nem menthetetlen, ez csak a második végigpiált estém. Ittasan a rólam soha meg nem írt abszurd regény, az érzelmi nyomorom s az a gondolat kergetik egymást, hogy ez így nem jó, nem lenne szabad folytatnom. Ez az este már az ördögé, de holnaptól össze kéne szednem magam... ami idővel menni is fog. Még akkor is, ha a magány ezen nem segít. Márpedig régen éreztem magam ennyire magányosnak.
Magányosnak, elhagyatottnak, elárultnak, csalódottnak... megannyi szó, ami a fejemben kering, amik mogorvává tesznek, amiknek hála borostás vagyok, vöröslő szemekkel révedek a pub homályába s melyek ma is el fogják velem énekeltetni rekedtes hangon az alkohol ködén keresztül, hogy: "But the devil take the women for they never can be easy..." és minden bizonnyal a pub közönsége ma is velem fog énekelni, népszerű nóta ez, a hedonizmus és a keserűség keveredik benne, egy elárult férfi dala, akárhonnan is nézzük. Aznap, amikor az eset történt, délután volt egy vívóversenyem, ahol előjött belőlem az az indulat, aminek nem lett volna szabad s bár versenyt nyert nekem a "Mars ultor" lelki állapot, utána mégis rettenetesen elszégyelltem magam. Nem lett volna szabad. A szégyenérzet pedig már tényleg az utolsó rúgás volt a kocsmaasztal felé, ahol most is vagyok. Megold ez bármit is? Nem. Távolról sem. De a múlt ősz óta nem volt velem túl kegyes a sors és darabonként hullott szét az életem, amit január óta hónapok munkájával próbáltam felépíteni s mégis az egyetlen megroggyant, de még tartó oszlop végül csak összeomlott s én félek, hogy maga alá temet. Lehet hagynom kéne... lehet fel kéne adnom, ahogy Kaffka írta, átadni magam az ösztöneimnek és indulataimnak: vedelni, alkoholt s a bosszúállás vércseppjeit, így adva át magam a pusztulásnak. Mennyivel jobb is lett volna a pogány Rómában! Igaz, ott már a téli hónapokban kardomba kellett volna dőlnöm, de az ő világképükben ott volt a bosszúálló Mars. Mégis engem úgy neveltek, hogy ott volt az írás "Enyém a bosszú, én majd megfizetek" és még a munkámban, még a háborúban se kerestem soha ennek a lehetőségét, nem a bosszú és a harag vezéreltek, legalábbis szeretném ezt hinni.
Gondolataim magasztos és mélységes örvényeiből a pub hangjai közé nem annyira illő hangos szóváltása ránt ki: általában csendes ez a hely s ha balhé van, az sem így kezdődik, pláne nem női hanggal. Szóval szépen felrévedek a fa asztallap évgyűrűinek réveteg bámulásából, hogy kiszúrja kissé kótyagos tekintetem a két tagbaszakadt s az egy karcsú alakot. A hang forrása már megvan. És a helyzetet is összeraktam. Szóval egy alkoholgőzös sóhajjal elrugaszkodom az asztallaptól, hogy egy pillanatra zakóim vélt- vagy valós ráncainak elrendezésével foglaljam el magam, ezzel is megszokva, hogy a világ mozog körülöttem (lehet Galilei is így jött rá?), majd ittasan ruganyos lépéseimmel közelítsem meg a hangoskodó triót.
- Elnézést uraim, de... a hölgy nem kívánja a társaságuk. Ez nyilvánvaló. - lehet, hogy a szótagok és a magánhangzók kissé összeolvadnak, hogy nem artikulálok jól a piának hála, de az üzenet csak eljut. a két mamlasz megfordul. - Húzz innen öreg, mielőtt rácseszel! - mordul rám az egyik s meglök kissé a vállamon. A mozdulat nem ért váratlanul, bár ebben az állapotban picit azért hátratántorodom, mire a másik is lökne rajtam egyet. Csakhogy erre már megvolt a válasz: az első tettlegesség nekem pont elég volt, a második gesztusra ittasságom ellenére fürge reakciót adok: az egyik kezem megragadja a lökésre érkező csuklót, a másik kézfejem közben már pattan is, hogy mutatóujjam bütykével egy ostorcsapás szerű rugalmas mozdulattal szemen verjem a meglepett mamlaszt, aki ettől végleg kiszolgáltatott helyzetbe kerül s immár két kezem legyen a csuklóján, ahogy azt nekem jobbra megcsavarom, úgy fordítva és hajlítva őt, mintha csak vattából lenne s könyöke már vállam alatt is van, csuklóját feszítem, nyomom lefelé karjánál fogva, hogy aztán a földre vitelkor már térdem a bordakosarára is nehezedjen megroppantva azokat. Hajába markolok s fejét a padlóba csapom, hogy kiüssem és épp jókor: pattanást és tán még sikoltást is hallok, de igazság szerint már az egész pub felbolydult... periférikus látásomban pedig ott egy villanás. A fránya italnak hála lassabb a reakcióidőm a kelleténél, így rosszul fordulok s a másik melák előhúzott kés pofacsonttól az orrom tövéig végigvágja az arcom sekélyen. Az átok mellé az áldás, hogy bár érzem a meleg vért kibuggyanni, az egész az adrenailnnal párosulva nem több, mint bizsergés számomra és már rugóként pattanok is fel, hogy balom azonnal a kést tartó csuklóra acélos bilincsként szoruljon, míg jobbom előre lendül jól célzott felütéssel vágva állcsúcson a tagot: újabb reccsenés, ő pedig elkábul. Kiütési pont. De itt nem állok meg: jobbom tovább siklik át a delikvens jobb hónalja alatt, én pedig miközben már felálltam be is fordulok kissé háttal felé, majd egy szabályos válldobással vágom előre a termetes ipsét egy asztalra, mely ennek hála csak a "néhai asztal" címre pályázhat már. Csak ekkor engedem el, most már mind a kettő jobbára ártalmatlan.
- Jól van? Inkább el kéne innen mennünk... - fordulok a hölgy felé, akinek fogadatlan prókátora lettem, már azért is, mert mostanra a dulakodásnak hála a pub-ban "az úri közönség táncra perdült" vagyis kialakult a kocsmai verekedés. Az meg szinte fel se tűnik továbbra sem, hogy a sötétkék zakó és a világos szürke ingem színét a vérem milyen szépen elkezdte már feldobni, ahogy csordogál a vágásból...
Naplózva

Sophie Flores
Eltávozott karakter
*****


az útkereső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2019. 05. 05. - 23:50:24 »
+3



Nem mondhatnám gyakori jelenségnek, hogy kocsmákba járok. Főként a Foltozott üst és a Három seprű élveztek előnyt a rangsorban saját listámon, de ezeken kívül vajmi keveset látogatok, és azt is csak akkor, ha biztos vagyok benne, szükségem van rá. A mostani szituáció is pont ilyen, elvégre nincs nagy jövedelmem, sem örökségem vagy családi támogatásom. A bátyámtól nem fogok kérni, holott ő talán adna. A büszkeségem nem engedi, ellenben a szüleim véleményem szerint nem is kíváncsiak rám, ezért bizonyára feleslegesen törném magam, ha a kutatásaik által szerzett „jutalomból” szándékoznék csippenteni egy keveset. Sosem szorultam a szüleim segítségére, mióta átléptem az iskola küszöbét, most is boldogulok egy olcsóbb szállással, ebben biztos vagyok. Mert hotelszobára ugye nincs pénzem, illetve nem is kedvelem a túlzottan megjátszott, elit helyeket, ahol inkább a cicoma számít, nem pedig a tartalom.
Számomra tökéletesen megfelel ez a hely a maga lepukkantságával, és a rozoga berendezéssel. Nem zavar, kicsit otthonosnak is érzem, hisz azt hinné az ember, hogy ide a kutya sem térne be aludni, mégis pár alak vesz ki szobát. Pár olyan alak, akik nem ismerkedni járnak ide, hanem önös érdekeiktől vezérelve, ezért sem kell aggódni általában a zaklatás lehetőségétől. Persze, ez az elmélet olykor hamar megdől. Jelen esetben egészen hamar, a szoba kibérlése és kifizetése előtti pár órában, ami némiképpen kiábrándító, ha azt nézzük, hogy mit fejtegettem az imént.
Próbálom lerázni magamról a két tagbaszakadt férfit, ám úgy tűnik, túl nagy falat számomra egy pár kétajtós szekrény. Pedig otthon is ilyenből öltözködtem, ezért sem kifejezetten értem, miért jelent most nagy gondot számomra a becsukásuk, és az ajtók nyikorgásának elhallgattatása. Talán túl fejlettek már az ilyen jellegű karbantartáshoz, bár inkább elképzelhető, hogy kapva kapnának az olajozás gondolatán – és mindezt természetesen nem a legjobb értelemben. Ettől függetlenül egyébként érzem, hogy még egy kevés esélyem talán van velük szemben, mégis…
Szerintem érdemes tisztázni, hogy nem szálltam el teljesen a fél év aurorképzéstől. Sosem éreztem magam többnek emiatt a többieknél, mert nem is ezért mentem oda, hanem azért, hogy segítsek a társadalmon. Nem az én utam, mint kiderült, és ezt tudomásul is veszem, ettől függetlenül viszont megtanultam pár hasznos varázslatot és mozdulatot, amit jelen helyzetben használhatnék, és nem azért nem használom ezeket, mert az felvágás lenne. Persze, utána büszke lehetnék magamra, HA egyáltalán sikerül a terv, de túlzottan gyanús lenne, hogy egy „törékeny hölgyemény” mikre is képes alig nagykorúként.
Meg persze az is segít a nagy döntésen – védekezzek-e fizikai értelemben, avagy inkább hagyjam magam elrabolni, leteperni, majd minden bizonnyal rövid úton megerőszakolni, esetlegesen szörnyet halni ez előtt vagy után? -, hogy egy ismerős alak a védelmemre kel. Bár nem jut eszembe egyből, hogy ki ő, és ez felettébb zavar, mégsem szeretnék alkalmatlankodni, ha már ilyen gálánsan a segítségemre sietett. Azért valljuk be, akármit is tanultam fél év alatt, valószínűleg leblokkoltam volna, ha el is szerettem volna kezdeni prezentálni.
Az ajtó felé veszem az irányt, és egy félreeső asztal, valamint a pult között állok meg, ahol már védve vagyok a verekedést illetően, valamint biztonságosan tudok varázslathoz folyamodni, ha arra van szükség. Erre azonban nem kerül sor, és mikor az egyik asztal recsegve és annál inkább ropogva törik össze egy mérhetetlenül sokáig munkált szekrény alatt, kezd beugrani, kivel is lehet éppen dolgom. Mintha Reginald Cobham mesélt volna hasonló történeteket hasonló vehemenciával, mint amilyennek ezt az úriembert láthatom, és egyre nyilvánvalóbb, hogy ő az, mikor végre alkalmam nyílik jobban is megnézni az arcát. Kétség kívül megilletődök, hiszen egyre csak ömlik a vér az arcáról, mint a megáradt patak, nem tervez csillapodni.
- Jobban, mint ahogy Ön fest – és ezzel a mondattal megfogom a kezét, hogy az ajtó felé húzhassam. Igaza van, nem lenne szerencsés tovább itt maradnunk, és nem is terveztem ezek után szobát kivenni. Majd alszok egy padon, mert az is legalább ennyire biztonságos. Egyébiránt csoda, hogy van annyi lélekjelenlétem, hogy kimeneküljek ebből a nagyra nőtt káoszból. Egyrészt a két „úriember”, másrészt mr. Cobham viselkedése megdöbbentett, és ezen érzem, hogy még most sem léptem túl, mégis előre török a káoszban fizetés és köszönés nélkül. Pedig én nem ezt akartam…
Az ajtón kiérve akármit csinál, nem figyelek rá, csak a sebre, és arra, hogy még mindig vérzik. Nem állok meg, kicsit távolabb lépek még mindig a kezét fogva az épülettől, és csak egy mellékutcában döntök úgy, hogy talán biztonságosabb vizekre eveztünk. Táskámból előveszem az elsősegélycsomagot, ami az utazás miatt van nálam. Egy fehér, steril kendőt keresek, és akár tetszik, akár nem, az arcához emelem, hogy felitassam arcáról a vért. A nyakáig nem megyek, mert ott van, ami felfogja az eddig lefolyt vérmennyiséget. Remélem, hogy nem veszi zokon. Ő is segített, most rajtam a sor.
- Köszönöm, amit tett, Mr. Cobham – rámosolygok hálám jeléül, de arcomon leplezetlenül ott ül a férfi iránti aggodalom. Mégiscsak miattam vérzik éppen!
Naplózva


Reginald Cobham
[Topiktulaj]
***


Ex-Auror - Griffendél Godrik Akadémia tanára

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2019. 05. 10. - 00:13:13 »
+3

Zűrös egy hely ez egy-egy napon. Melósok járnak le sokszor, olyanok, akik a partokon dolgoznak és itt eresztik ki a fáradt gőzt. Meg a nagyon kétségbeesett turisták is, akiknek kevésbé vaskos a pénztárcája, ellenben már hozzászoktak a kalandos utakhoz és a viszontagságokhoz. Én miért itt iszom? Mert úgy éreztem, hogy a bennem tátongó űr egyfajta fizikális mélységet is megkíván. Kellett ez a kocsma.
Ahogy kellett ez a jó pár pohár ital is. Ma este még. Aztán megállok. Meg kell állnom, mert ez nem lesz megoldás és nem vezet sehova, ugyanakkor a bennem feszülő érzések miatt kellett valami önpusztítót tennem, az ivás pedig már jól ismert tevékenység volt s talán még a legkevésbé ártalmas. Illetve egy olyan, ami felér az orosz rulettel: megpördül a tár ahogy lecsúsznak az italok s aztán csak a sors tudja, hogy a golyó a csőben lesz, avagy mázlim van és nem művelek valami eszeveszett életveszélyes baromságot részegen.
Az eszeveszett talán még nem stimmel és az élet- sem, de a veszélyes már pipa abban a pillanatban, amikor kissé ittasan állok bele a két fószerba, aki egy hölgyet inzultál. Nem csak a lelkemnek kellett a mélység, de egy részem a balhét is kereste, kár lenne tagadni. Most pedig megkaptam. Megkaptam és én elememben vagyok: amint az egyik meglök, már pontosan tudom mi fog történni, mit fogok csinálni, még részegen is hideg matematikai precizitással cselekszik a testem: a második lökésre már az idegpályákba ágyazott reflex mozdulatok dolgoznak és teszem helyre a figurát. Megérzem az alkohol tompaságán át az édes adrenalint, a harc pokoli angyalaként vigyorgok szépen lassan a fizikai térben is és ez a mosoly akkor is megmarad, amikor az alkoholnak hála nem vagyok elég fürge és sebet kapok. Na, innentől már életveszélyes is a játék. Ittasan nem érzek igazán fájdalmat, cserébe extra adag indulatot igen s a következő pillanatban már újra akcióba lendülök, hiszen a késes támadó ha újra nekilát, akkor könnyen végem lehet: elébe kell mennem méghozzá a lehető legpontosabban, ami sikerül is. Szerencsére teljesen nem ütöttem ki magam a piával. Elégedetten szusszanhatok végül. Az eredmény: két kiütött és könnyebb testi sérüléseket szerzett mamlasz, egy kocsmai verekedés és egy megmentett lány. Nem rossz.
- Mi? Jaaaa! - nézek rá először értetlenül, majd kitapintom a nedves érzésű valamit az arcomon és megnézem az ujjaim. Vér. Nem új. -Ez semmiség! - legyintek, de a kézmozdulat minden bizonnyal kissé esetlen, az "ez semmiség" pedig csak az én fejemben ilyen artikulált, a valóságban minden bizonnyal inkább "ezsemmiség"-nek hangzott. Mondjuk többre nincs időm, mert a leányzó megfog és kifelé húz, én meg engedelmesen megyek. Újabb apróság az alkohol számlájára... meg az is, hogy közben szabad kezemmel egy "kézműves józanodást" is prezentálok, ami orrnyereg masszírozás, szem- és arcdörzsölés, haj hátrasimítás amúgy hasztalan elegyéből áll. Odakint a falnak vetem a hátam, ahogy megérzem a csípős május eleji este légfuvallatait és a tompa sajgást az arcomon. Felnevetek.
- Milyen szépen repült az a kopasz! - lelki szemeim előtt lejátszódik a jelenet, majd érzem, hogy védencem akcióba lendül és törölgetni kezd. Kinyitom szemeim, hogy most közelebbről is megnézhessem őt és még a nevem is hallhassam. Ismerem. Most már bizonyos és kezd valami beugrani.
- Nincs mit, Miss.... - keresgélek elmém mámoros tárában a megfelelő névért, majd végül eszembe jut, ki is a kék szemek birtokosa, amik aggódva vizslatnak. - F-Flores. - bizonytalan, de remélem talált. Vendégelőadóként nem sokat és nem rendszeresen találkoztam vele, de arra emlékeztem, hogy mennyi kérdése volt és hogy még az előadások után is kellett rá szentelnem az időmből. Tehát boszorkány, ennek örömére pedig előhúzhatom a pálcámat. - Hagyja csak! - majd arcomra szegezem z eszközt, hogy elvégezzem a sebet begyógyító varázslatot. Sekély kis vágás, nem nehéz ügy, de ittasan azért nem tökéletes az eredmény, egy heg marad. Majd pár hét és pár borotválkozás eltünteti a felső hámréteggel. - Vigyázzon, ha kérhetem kicsit odébb. - jelentem még ki, mert kezd már zavaró lenni, hogy nem tiszta a fejem. Szóval ha teszi amit kértem, megajándékozom magam egy hideg vízsugárral az arcomba egyenest, hogy aztán megrázhassam magam kutya módjára. - Ez kellett! De mit keres itt kegyed? - emelem rá most már sokkal tisztább tekintetem, mert kezd kissé helyre zökkenni a világ. Miután ebben a félévben Kingsley-nek hála az aurori állás helyett a Godric-on rendszeresen oktattam, tudom, hogy már nem tartozik a diákok közé. Ezt szerintem ő is sejtheti abból, hogy nem kérdeztem rá, miért nem ott van. De az meglep, hogy pont itt futottunk össze. Szóval kíváncsian nézek rá, továbbra is a falat támasztva.
Naplózva

Sophie Flores
Eltávozott karakter
*****


az útkereső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2019. 06. 24. - 02:19:44 »
+2


Eddigi életem minden utazása kalandos, esetleg annál sokkal több, már-már veszélyes volt. Utóbbi természetesen ritkábban, mint az előbbi, ellenben már megszoktam, hogy sosem kell unatkoznom, ha kimozdulok otthonról. Egy alkalommal, amikor Briannel mentünk a szokásos nyaralásunkra, majdnem vízbe fulladtam - tegyük hozzá, hogy még csak tanultam úszni, mégsem kellemes emlék. Mert bár szeretem, ha nem unalmas az életem, az iménti helyzetet már erősen soknak érzem. Elvégre, csak egy szobát szerettem volna, erre még az italomat sem volt alkalmam kifizetni, ami pedig abszolút nem vall rám. Kezdek belefáradni, hogy minden ilyen eseménydús körülöttem, de még nem gondolom azt, hogy korai vénlánynak kellene állnom.
Egy sóhajjal konstatálom, hogy végre biztonságban vagyunk - bár ez a mellékutca sem egy életbiztosítás, ahogy a főúton lévő állandó forgatagot látom. Bizonyára számtalan környékbeli mágus hoppanál innen, vagy a helyi hajléktalanok néznek ki egy-egy szemetest, mint kényelmes háttámla. Bár tény és való, hogy nagyjából ilyen helyet kerestem tudat alatt, amikor menekülőre fogtuk a dolgot. Nem azért, mert ennyire lázadó vagyok, hanem mert talán erre nem keresnének bennünket. Legalábbis nagyon remélem, hogy még egy ideig fel sem kelnek, nemhogy utánunk indulnak.
Meg kell hagyni, mr. Cobham lenyűgözött. Az első alkalmak során azt hittem róla - a számtalan hajmeresztő történet ellenére -, hogy egy kedves, kellemes hangú, tehetséges mesélő, aki kiszínezi a hallomásból ismert történeteket a kollégákkal kapcsolatban, míg Ő személy szerint a papírmunkát intézi. Persze ezt sosem gondoltam komolyan, de igazán hasonlított az első pillanatban megalkotott képre, és soha nem is tudtam ettől elvonatkoztatni, akármennyire próbáltam. Számomra végig a mesélő tanár maradt, nem pedig az, aki tényleg cselekszik is, ha megkívánja a helyzet. Holott tisztában vagyok azzal, hogy auror, és ez már önmagában is azt jelenti, hogy fizikailag is bármikor képes helyt állni adott helyzetben. Nos, én ezt az imént láthattam, és talán a későbbiekben ebből is egy jó történet lesz majd a diákoknak.
Furcsa belegondolni, hogy én is a részese lehetek egy iskolai tanmesének. Mi is lehet a tanulság? Részegen is légy éber. De talán a mindig légy éber, és legfőképpen a ne részegedj le sohasem túlságosan jelmondatok hamarabb helyt állnának. Ő lenne a csodálatos példa. Merthogy rendesen bekarmolt, azt meg kell hagyni. Rég láttam bárkit ennyire ittasan, bár tény, hogy nem sűrűn járok kocsmákba, vagy részeg társaságokba, és még én sem iszok rendszeresen - általában még rendszertelenül is csak pár kortyot, ha igazán szükségem van rá.
Semmiség, hát persze. A vér nyilvánvalóan csak semmiséggel lehet egyenlő, ha egy auror látja. Főként, ha egy részeg példányról van szó. Akkor ez csak izzadság, vagy még annyival sem ér fel. De az is lehet, hogy csak én aggódom túlságosan. A maximalizmusom és az aggodalmam mindig is világhírű lehetett volna, ha a Griffendélbe kerülök, de hollóhátasként megelégszem egy könyvesbolttal is - egyelőre.
- Igen, gyönyörű volt! - hallatszik, hogy nem ájultam el az iménti akciójától, és nyilván azt is érzi, hogy ideges vagyok. Soha nem kellett még verekedésből kikerülő embert ápolnom. Sokféle dolgot láttam már, de ez valahogy kimaradt, és bár most hasznos lenne, ha tapasztaltam volna hasonlót, mégis örülök, hogy elkerültek az ilyen esetek. De azért természetesen helyeslek. Mert akármennyire idegen ez a szituáció, és akármennyire nem tudom a részeg embereket kezelni, tényleg szépen repült a pasas.
Hát tudja, hogy ki vagyok. Nem gondoltam volna, mindenesetre jól esik. Legalább olyan jól, mint most esne az alvás, de természetesen nem fogom magára hagyni... nos ilyen ramaty állapotban. Bizonyára túlaggódom, és nem is lenne feladatom, hogy vigyázzak rá, elvégre most intézett el két jóval nagyobb embert, mégis úgy érzem, hogy az adósa vagyok. Még akkor is, ha beforrasztja a sebet. És még akkor is, ha önmaga józanodik ki - félig-meddig.
- Egy szobát, ahol aludhatok. - azt nem teszem hozzá, hogy csak egy hétvégém van arra, hogy itt legyek, mert bármikor el tudom intézni, hogy tovább maradjak. Persze ezek után nagy valószínűséggel hazahoppanálok, és sutba dobom az egész kirándulást, elvégre így már nincs hozzá túl sok hangulatom, és talán a környékbeliek is elkönyveltek rendbontónak. Ha itt maradok, csak erősítem bennük ezt az elgondolást, és a végén az az ember leszek, akinek soha sem elég. És ez igaz is, csak nem a verekedéssel kapcsolatban.
- Sajnálom, hogy miattam belekeveredett egy verekedésbe. Nem esett a vágáson kívül semmiféle komolyabb baja? - aggódva remegő hangomat a diszkrécióm teljes hiánya fogja kézen, hisz a kérdéssel egyidejűleg szemeimmel és kezemmel egyaránt vizsgálni kezdem a férfi arcát és nyakát, hogy van-e még rajta bármiféle seb vagy zúzódás. Kellett nekem kimozdulni otthonról! Ha nem teszem, Ő sem került volna bajba...
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2022. 07. 14. - 16:25:03
Az oldal 0.158 másodperc alatt készült el 36 lekéréssel.