+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  99/2000-es tanév
| | |-+  London
| | | |-+  Abszol út
| | | | |-+  DakoTea House
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: DakoTea House  (Megtekintve 1411 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2019. 02. 21. - 21:58:26 »
+1

Dakota Bourgh pennájából



A két fiatal boszorkány által nyitott DakoTea House a világ különleges ízeit és az angliai kiskertek aromáját gyűjti egyetlen fedél alá. De nem akárhogyan! A csipetnyi mágikussággal megfűszerezett teák tökéletes választásként szolgálhatnak akár egy fárasztónak ígérkező nap elején, éppúgy, mint egy túlzsúfolt nap végén.
A különleges hangulatú teaházban akár le is ülhetünk, s egy ízes beszélgetés közben azonnal kiélvezetjük a teák boldogító hatását. De csomagban megvásárolva magunkkal is vihetjük az élményt. Azonban sose felejtsünk el a tökéletes süteménykínálatból sem választani! Igen… Megérdemeljük…

- tealap -
Naplózva

Dakota Bourgh
Boszorkány
*****


Az indiános lány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 02. 22. - 10:43:41 »
+2


SÁRGA BÖGRE GÖRBE BÖGRE


Ahogy elengedem a dobozt nagyjából egy centiméter magasról és puffan egyet, az visszhangot ver még e kicsiny üzlethelyiség falai között is. Fújok egyet, hogy aztán ajkaimon széles vigyor jelenjen meg és a kulcsokat ledobva a pultra végighúzzam rajta kézfejem. Pont olyan, amilyennek kértük és pontosan olyan, amilyennek Agnessel elképzeltük. Csodálatos. Nézek körbe. S bár még csak a festés van kész és a mi kis kiszolgáló pultunk áll a helyén, már ez is akkora öröm, hogy nem is tudom, mikor éreztem utoljára ilyesmit. Elégedetten simítok végig újra a natúr fa pulton, hogy aztán besétáljak mögé, oda, ahol majd a csoda zajlik, s minden egyes apró felület fölött szemlét tartva, szemeim előtt már meg is jelennek a sütemények, amik az üveg mögött lesznek gyönyörűen elrendezve. A vízforraló, amiből a legkülönlegesebb és legszebb darabot akarjuk beszerezni, hogy ne elcsúfítsa, hanem emelje a hely varázsát. A teafüvek, amik üvegekben állnak majd a pulton, hogy helyben el is készülhessenek, és a teafüvek, amik a polcon várják majd, hogy valaki hazavigye őket. Aztán a bögrék. Mind egyedi, mind díszes mintás. S a vásárló majd maga emelheti le a polcról, hogy igen, ma ehhez van kedve, ebben kéri az aznapi kis csodáját… Tökéletes lesz. Egy álom megvalósulása.

Persze még rengeteg teendőnk van a nem is olyan távoli nyitásig. De ezek javarészt tényleg már csak pakolások, szépítgetések és az első vásárlókra való felkészülés. Még nincsenek székeink és asztalaink se, azokat a napokban hozzák. Agnes pedig épp most járja a mágusboltokat forralóért. Az én időm javarészt azzal ment el eddig, hogy végeláthatatlanul gyártottam le a teafüveket. Tizenöt féle indításnak bőven sok, azt hiszem. De azt akartam, hogy mindenki igényei ki legyenek elégítve. Legalább az első pár hétben ne legyen ránk semmi panasz. Kellenek a vásárlók éppúgy, mint a vendégek.

Szemeim alatt nagy lila karikák éktelenkednek. Gyanítom ezt még a nyitás után se nagyon fogom kialudni egy ideig. De jól esett végre kimozdulni Agnesék üvegházából, amit ideiglenesen átrendeztünk teagyártó helyiséggé. Most náluk is lakom egy ideig, mivel a családom időközben visszautazott Amerikába. Én is vágyom oda, de csak beköszöntem, hogy hali, elviszek egy halom holmit, majd jövök. Ez pár hete volt. Persze ez még így is gyors, nagyon gyors. Évekre saccoltam volna egy bolt megnyitásának lehetőségét, pláne az Abszol úton, és most hetek alatt mégis ott állunk, hogy már csak apróságokkal kell berendezni. Ez azért nem semmi…

Miután ledobom kabátomat is, majd ráncba szedem rakoncátlan tincseimet egy hajgumival, figyelmem ismét a beügyeskedett doboznak szentelem.
- Na, akkor kezdjük. – Mondom egy örömteli mosollyal, miközben varázslattal kiemelem belőle a zenegépemet és a hátsó helyiség egyik polcára varázsolom, hogy aztán azonmód meg is szólaljon rajta a világzene válogatásom. Így azért mégiscsak könnyebb pakolászni… Mosolygom még mindig elégedetten, miközben a doboz alján lapuló, törésálló bűbájokkal védett bögrék egyikéért nyúlok. Lehetett sejteni, hogy nem bírom ki és azonnal körbejárok tucatnyi boltot érdekes bögrékért. Ahogy azt is lehetett tudni, hogy a szerzeményeimet elsők között fogom kipakolni. Persze a teák, a főszereplők, a legnagyobb szenzációk és különlegességek is a hátsó helyiségben lapulnak már, várva sorukat. De ők a díszvendégei lesznek a megnyitásunk örömének. S a legfontosabb vendég sosem érkezhet elsőnek…

Szóval nekiállok a legvarázstalanabb módon kiszedegetni a bögréket a dobozból és tetszőleges sorrendben felpakolni a nekik kialakított polcra, miközben táncikálva lépegetek jobbra-balra és továbbra is levakarhatatlan mosollyal arcomon dúdolom a lejátszóból felhangzó kedvenc zenémet.  
Naplózva


Cooper Hayes
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2019. 02. 23. - 17:19:06 »
+1

DAKOTA



I light another candle,
dry the tears from my face.

Az Abszol út mindig zsúfolt macskaköves utcáit járva, megint úgy éreztem, mintha egy kis élet költözött volna belém. A szokásos szürkeség, ami körbe vett hirtelen távolinak tűnt. Ezúttal is sokan voltak, de nem annyira, hogy szorosan mellettem kellett volna haladnia az embereimnek. Martin is ott ügetett mellettem, fújtatva, vidáman a kimozdulás okozta szabadságból… mintha ő is azt érezte volna, amit én. Nem szorítottam túlságosan a bársonyfényű pórázt, éppen csak annyira, hogy ne csússzon ki az ujjaim közül. Martin nem volt egy gyors kutya, lassú volt, komótos, mint a gazdája.
Finom, langyos szellő járta az utcákat, mintha csak megérkezett volna a tavasz… amikor annyiszor vittük el Benjamint kirándulni vagy éppen egy parkba ültünk ki. Szinte olyanok voltunk, mint egy hétköznapi család, leszámítva persze, hogy a hátunk mögött mindig volt valaki, aki biztosította, hogy zavartalanok lehessenek ezek a pillanatok. Cartwright csak egy volt a rosszakaróim közül s veszélynek sem éppen a legveszélyesebb. Mindig gondoskodtam róla, hogy Sophie-nak és a gyerekemnek semmi baja ne eshessen… a sors fintora, hogy mégis kijátszottak. Keserű ízt nyeltem le a számból. Nem akartam már a napjaimat az önkínzással tölteni. Minden erőm kellett ahhoz, hogy új birodalmat építsek a régi alapjain. Egyre közelebb voltam a vagyonom megszerzéséhez, már csurrant-cseppent belőle egy kevés… ez pedig, mintha újra élesztette volna a régi magabiztosságomat.
Szinte dúdolni támadt kedvem a felhőtlen ég alatt, a magam feketeségében. Csak akkor torpantam meg, mikor Martin megállt szaglászni egy régen üresen álló üzlethelyiség mellett – igen, tökéletesen emlékeztem rá, hiszen mint a tenyeremet, úgy ismertem ezt a környéket. Tekintetem felsiklott az üvegre, ami meglepőden tisztának látszott s ekkor olvastam el a feliratot is: DakoTea. Ismerős volt, persze azonnal tudtam miért. A szívem egy nagyot dobbant. Az a bájos lány volt, akitől a gyógyteákat vettem. Azok tették talán csak helyre a kedvemet… ráadásul a hozzájuk tartozó boszorkány is újra meg újra a gondolataim közé férkőzött.
Túl fiatal volt, kedves és volt benne valami különös egyéniség, amit nem mindennap lát az ember. Cseppet sem hasonlított Sophie-ra, vagy azokra a nőkre, akik megragadnak valamiért. Tudtam, hogy már két évet éltem a gyászban, a szerelem nélküli életben… és elhívhattam volna, hogy csak tovább erősítsem magam. A lányt könnyedén ki is szúrtam az üveg másik oldalán… ám hamarosan saját sápadt, alacsony alakom is kirajzolódott előttem. Nem illettem hozzá, mégis olyan gondossággal simítottam végig egy tincsen, mintha attól javulna a helyzet.
– Remekül festesz, drágám… – Suttogta feleségem hangja a fülembe. Közben úgy éreztem, mintha a puha tenyér siklott volna a vállamra. Nem tudtam elhinni, hogy Sophie valóban ezt akarná. Bár nem sok oka volt féltékenykedni, ő mégis nagyon figyelt, hogy ne legyenek vetélytársai. Ha kellett újra elcsábított vagy éppen eltávolított a közelemből a nőt, aki talán kicsit jobban megnéztem a kelleténél s valószínűleg én is így tettem volna fordított helyzetben, ha nem nevezi Christophert a legjobb barátjának.
– Jackson… – Nyújtottam a póráz végét az egyik emberemnek, mikor végre beértek. – Sétáltassátok meg a környéken Martint, negyedóra múlva jövök.
Még kihasználva minden lendületemet, lenyomtam a kilincset és beléptem. Éreztem, hogy gombóc nő a torkomban. Nevetséges volt, hogy minden másban olyan veszettül bátor, sőt egyenesen heves vagyok, de egy fiatal leányzó ennyire megrémít. A szívem vadul kalapált az aggódalomtól, hiába tudtam biztosan, hogy nemet fog mondani.
– Dakota? Szia! – Köszöntem és máris kiült egy zavart mosoly az arcomra. – Látom mégis megnyitjátok az üzleteteket itt. Igazán bájos hely… – magyaráztam és közben körbe néztem.
Megköszörültem a torkomat és megint a pakolászó lányra pillantottam. Ma kifejezetten csinos volt, ez pedig némi jó kedvet csempészet még a napomba. Közelebb léptem hozzá, mintha segíteni akarnék, de persze fogalmam sem volt, mi a koncepció. Jobb volt, ha nem nyúlok semmihez.
– Szereted a kacsát? Mármint… a sült kacsát? A házvezetőnőm remekül készíti és holnap pont az lesz vacsorára. – Mondtam kicsit bizonytalanul, de kihúztam magam, hogy ne tűnjek olyan bénának. – Volna kedved átjönni hozzám? Hozhatnád a zenéd… – Böktem a gép felé, ami ontotta magából a dalt.
Naplózva


Dakota Bourgh
Boszorkány
*****


Az indiános lány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2019. 02. 24. - 10:48:08 »
+1


SÁRGA BÖGRE GÖRBE BÖGRE


Szabadnak érzem magam. Nagyon is szabadnak. Hiába vagyok jelenleg is Angliában, nincs az a fullasztó, nyomott érzésem, ami valamikor a háború kezdetekor rátelepedett tüdőmmel együtt lelkemre is, és nem hagyta, hogy lélegezzek és éljek. Most viszont élek. Létem kezdete ugyan Amerikában zajlott le, a napsütésben az erdő gyönyörű fái között és a gyors vizű, friss patak lábaim porát mosó sodrásában. Mint egy újjászületés. Pontosan olyan volt megmártózni benne, miközben Orenda elmormogta tucatnyi áldását, s kérte a szellemeket, hogy, mint felnőtt embert, innentől engem is óvjanak, s ne hagyjanak letérni a helyes útról. Felnőtt lettem. S bár számtalan dolog volt még életemben, ami gyermeteg sajátom, de már felelősségem teljes tudatában kellett döntenem. S én döntöttem. Miért ne döntöttem volna, hisz ez a bolt minden vágyunk és álmunk volt. Kicsinyke, barátságos, de minden ízében egyedi. Épp úgy, mint mi is Agnessel.

Boldog voltam hát. Nagyon is boldog. Épp ezért nem zavart, mennyien láthatnak is a kirakatunk ablaküvegén keresztül, miközben a lejátszóból szóló zenére, mintegy imbolyogva mozgok jobbra-balra. Néha a helyére kerül egy-egy bögre vagy épp mást igazítok meg a pulton. Most is arrébb tolok egy növényt, hogy jobban elférjek. Ez majd felkerül magasra, de még csak behozta Agnes, addig nem jutottunk, hogy fel is tegyük. Nem baj. Kikerülöm. Mosolygok szimplán csak azon, hogy ezt is feljegyeztem láthatatlan teendőim közé. Bár aztán inkább már nyúlok is érte, hogy felcsúsztassam a teás csomagoknak szánt polc tetejére. Aztán a lassú zene minden apró ütemét kiélvezve visszatérek a bögrés dobozhoz és épp a két kedvenc darabomat sikerül kivennem belőle. Az egyiket, ami egy érdekes fa hatást imitáló kerámia, inkább be is vittem a hátsó helyiségbe. Stipi-stopi, ez a darab bizony nem a vendégeké lesz, hanem az én sajátom, amikor itt vagyok. Majd Agnesnek is megmondom, hogy válasszon egyet. Az üres helyeket meg majd feltöltöm újakkal.

Visszatérve a hátsó kis helyiségből épp a másik, nem lefoglalt bögrét csúsztatom egy neki szánt helyre a polcon, mikor hallom, hogy az ajtó nyílik, majd csukódik. – Zárva vagyunk még! – Mondom ösztönösen, mivel sem vendéget nem vártam mára, sem Agnest. Mivel neki jelenleg épp órája van… Persze ettől még igyekszem nagyon kedves hangsúlyt felvenni, bár nem értem, hogy ennek a valakinek, hogy nem tűnt már fel kívülről, hogy ez még messze nem az a bolt, ahol teát fog kapni. Vagy speciel úgy bármit. De mikor megfordulok, nagyobb meglepetés ér, mint az elsőre sejthettem volna. – Szia. Bocsánat, a zárva dolog, rád nem érvényes. – Nevetek fel kissé zavartan, miközben önkéntelenül is igyekszem elérni, hogy egy kószán kiszabadult tincsemet valamerre beigazítsam. Mindegy… Az én tincseim megnevelhetetlenek. Hagyom inkább ott, ahol van, miközben kilépek a dobozok meg a pult takarásából, hogy közelebb mehessek vendégemhez. – Igen… - Mosolygom nagyon boldogan és büszkén. – Tudod valaki adott hozzá egy kezdő lelki löketet… - Mondom kedvesen, remélve, hogy veszi a lapot ki is lehetett az. – A többi pedig már ment magától. – Mutatok kicsit körbe a helyen, nem mintha nagy bejárhatósága lenne. Maximum négy kisasztal fér be és még esetleg az ablakokhoz is tudunk tenni kis padot. Az még majd kiderül.

Vendégem esélyt sem ad arra, hogy megpróbáljam körbe vezetni. Nincs is mondjuk hol, bár a hátsó fülkét még megmutathatnám, de az sem túl nagy szám. Csak egy mosdó van ott, meg egy raktár egy beugróval. Ennyi. De mindegy is, mert a vacsorameghívás csak úgy landol a visszhangokat produkáló kis hely kövezetén. Nekem meg hirtelenjében csak pislogni, meg elpirulni van erőm, hogy aztán lányos zavaromban újabb bögréért hajoljak le és elsétáljak vele a polcig, ezzel persze hátat fordítva kedves vendégemnek is. Lehet ezzel egy pillanatra, mintha elutasítanám. Valójában csak arcomat és hangszálaimat akarom összeszedni annyira, hogy képes legyek normális választ kinyögni.
- Hát… Az már biztos, hogy őszinte ember vagy és nem valami tétovázó. – Kezdem őszinte mosollyal arcomon, miközben megfordulva az egyik fiókban kezdek el kotorászni. Mikor végre megvan, amit keresek újra vendégemhez lépek és felé tartom a cetli tömböt és a tollat. – Ebben a nagy kavarodásban, ami most az életem biztosan elfelejteném. Szóval kérlek írd fel a címet és az időt. – Mondom határozottan, de kedvesen, miközben a papírra mutatok. Nagyon is örülök a meghívásnak és ez rám van írva. Már csak mozdulataimból is kivehető, ahogy lényegében kapkodni kezdek, na meg sokat beszélni. Még többet, mint általában. – A kacsa pedig az egyik kedvencem. Szóval annak nagyon örülök. A zeném meg köszöni, de már bemutatkozott neked. A te estédhez minden bizonnyal a tied passzol, inkább azt hallgatnám.
Naplózva


Cooper Hayes
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2019. 02. 25. - 14:11:57 »
0

DAKOTA



I light another candle,
dry the tears from my face.

Már amikor odaértem az ajtóhoz, éreztem, hogy nem lehet jó vége, ha csak így rá rontok egy nálam jóval fiatalabb boszorkányra. Azonban én mindig is olyan voltam, aki hirtelen felindultságból, érzelmekből cselekedett. Odakint állva pedig, Sophie bíztatásával a fülemben, úgy éreztem meg kellet tennem. Meglehet, ez volt az első lépés ahhoz, hogy visszatérjek az életben két évnyi, hosszú gyász után. Szükségem volt arra a melegségre, amit a Dakotától vásárolt teák adtak s nem egy-két órára, hanem örökre. Legyek akármilyen szadista, akármilyen gyilkos és bűnös… én is csak ember voltam, akinek kellett egy biztos pont a háta mögé, valami ami erőt ad megküzdeni a gondokkal. Nem áltattam magam azzal, hogy belépek azon az ajtón és máris lesz egy második Sophie az életembe. Nem, egyszerűen csak tennem kellett valamit, hogy megszűnjenek a kínok, amik már túl régóta kínoznak.
Dakota kedves szavai szinte azonnal megtették a hatását. Fogalmam sem volt, hogy a szavaim majd ekkora hatással lesznek rá. Aprócska javaslat volt részemről valaki olyannak, akit őszintén tehetségesnek tartottam. Én legalábbis rajongtam azért, amit képviselt. A saját bőrömön tapasztaltam meg azt, amiben olyan jó.
Amint kimondtam a szavakat, máris éreztem, hogy nem kellett volna így rázúdítanom. Egyszerűen csak ki akartam használni, míg ott volt bennem az a szikrányi határozottság – legalábbis ezen a téren –, amit a kirakat előtt állva szedtem össze. A szám íze szinte azonnal keserű lett, még meg sem tudva a válaszát. – Semmi baj, drágám. Semmi baj, ügyes voltál – suttogta Sophie lágy, nőies hangja a fülembe. Közben pedig, mintha éreztem volna, hogy végig cirógat az arcómon. Megint rám talált a méregdrága párizsi parfüm, amit én hozattam neki. Tudtam, hogy nincs ott, mégis olyan erőteljesen éreztem, mintha csak még mindig eleven volna.
Láttam, hogy a boszorkány elmosolyodik, amitől csak még bájosabb a mosolya. Amikor elfordult összeszorult a torkom. Megpróbáltam azonban nem gondolkodni, nem úgy érezni magam, mint aki most csinált hülyét magából… mert ha kilépek megint azon az ajtón, újra ugyanannak a főnöknek kell lennem, akinek Jackson és Frederick tartott. Én nem engedhettem meg melankóliát magamnak, csakis egyedül, a négy fal között.
Kicsit meg is lepett, mikor a lány odalépett hozzám egy tollal meg egy jegyzettömbbel. Azonnal írni kezdtem. A betűim szokás szerint kissé kuszák, éppen csak tűrhetően olvashatóak lettek.
– A Fonó sor nem a legjobb környék, de amint bekanyarodsz az utcácskába, rögtön a legszélső ház az. – Meséltem, miközben felvéstem a házszámot is. – Nem kell mélyebben bemenned. Viszont arról biztosíthatlak, hogy a ház gyönyörű a maga öreg módján.
Megpróbáltam a lehető legjobb képet vágni hozzá, ám egy pillanatra nem emeltem a tekintetem még a lányra. Ellenőriztem, hogy elég olvashatóan írtam-e fel a címet, aztán visszanyújtottam a jegyzettömböt. Ekkora kaptam el a barna szempárt, amiben most is kedves csillogás ült, pont mint abban a pitézőben a mugli London közepén. A kissé kapkodó mozdulatokra elmosolyodtam én is.
– Akkor majd felváltva hallgatjuk a te zenédet, aztán az enyémet. – Megrántottam a vállam és megint végig néztem magas, karcsú alakján. Most kicsit más szemmel pillantottam rá talán, nem tudom. Mindenesetre a közöttünk lévő, legalább tíz centis magasságkülönbség ellenére is lenyűgözőnek láttam. Volt benne valami játékosság, amit már régen nem tapasztaltam meg. Épp erre lehetett szükségem, hogy ne tűnjön olyan szürkének és unalmasnak az életem, ami nem állt többől a vagyon utáni őrült rohanásnál.
– Ha nem bánod, akkor a vacsora idejére elküldöm a személyzetet. Persze, nem terítek olyan ügyesen, mint Olga, de… – Láttam, ahogy Jackson megjelenik a kirakat előtt és még integet is, kissé magasabbra emelve a lihegő Marint. Látszott, hogy alaposan megsétáltatták, mégsem a legjobb pillanat volt ennek a bemutatására. – Azt hiszem, most már érted miért kell elküldenem őket. – Zavar nevetéssel böktem a kirakat felé, megint kihúztam magam kicsit jobban. – Lassan indulnom kell, várnak rám. De nagyon örülök, hogy lesz szerencsém kicsit hosszabban is élvezni a társaságod.
Naplózva


Dakota Bourgh
Boszorkány
*****


Az indiános lány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2019. 03. 02. - 12:40:35 »
+1


SÁRGA BÖGRE GÖRBE BÖGRE


Nem mondom, hogy nem lepődtem meg, mert de. Nagyon is. Nem csak vendégemen, aki igen, épp most hívott el randevúra. Hanem magamon is, amiért ilyen egyszerűséggel igent válaszoltam a meghívására. Tetszik az érzés, ami elfog a közelében. Holott tudom, éppenséggel több szempontból tekintve is egy világ választ el minket egymástól. És mégis… Valahogy képes vagyok majdhogynem vállat vonni és egész egyszerűen átlépni minden kétséget és kérdést. Vajon miért? Ő miért épp lelkemre hat első körben, mikor hozzá vagyok szokva már, hogy csak a testi vágyaim irányába haladjak. Számos szép férfit ismerek, és Amerikában talán számos jó pasinak nevezhető ember kopogna be szívesen az ajtómon, hogy íme itt vagyok, tudom, hogy rám vártál. Én meg, azt mondanám gyere, majd fognám és elküldeném őket reggel, mert csak „ennyire” kellettek, ahogy én is nekik. Erre itt van ő… Tudom, hogy mindenki csak felhúzná a szemöldökét, hogy na, ezt meg hogyan? És én mégis elpirulva nevetnék a szemükbe, hogy hahha, egyéniség drágáim, egyéniség!

Most is önkéntelenül elmosolyodom. Újra. Nem mintha nem vigyorogtam volna nagyjából azóta, hogy belépett az ajtómon, majd olyan suta határozottsággal hívott fel magához, amilyet még sosem láttam. És tetszett. Szívem szerint már most megfognám a kezét és szépen elsétálnék vele abba a bizonyos Fonó sorba. Nem tudnám megmondani mi vonzz benne, hogy mi az ami tetszik. És nem is kellene. Az ilyen dolgok talán épp azért jók, mert megfogalmazhatatlanok. Csak tudom és érzem. Én pedig már most olyan izgalommal várom azt a bizonyos holnap estét, mintha maga a teaház megnyitója lenne akkor.

- Szóval van személyzeted… - Nevetek aztán fel, mikor átveszem tőle a lapokat, majd gyorsan a papírra pillantok, hogy mindent jól meg is jegyezzek. Igaziból egy cseppet sem számít a személyzet híre. Otthon is akad, Amerikában, apuméknál. Eddig muglik voltak, most, hogy anyám beköltözött, sikerült szereznie egy felszabadított házi manót és pár mágikus kisegítőt. Nem mondom, hogy a kedvencem azóta a házunk, de hát ezek a változtatások kellettek az ő beköltözésével. Én meg elfogadom. Mást nem tehetek. – Nem zavar, ha nincsenek ott. Bárhogy is terítesz, az messze tökéletesebb lesz nekem, mintha Olga csinálná. – Mondom határozottan, de nagyon is kedvesen, miközben direkt kicsit a kezéhez érve, elveszem tőle a tollat. Érezheti mozdulatomon, hogy bizony nem volt véletlen, de pontosan ez teszi olyan izgalmassá, hogy a szívem is más ritmusba kezd azonnal.

Némileg hátrálok egy aprót, amikor az ablakomban megjelenik egy óriási fickó egy kutyával a kezében. – Azta… - Állapítom meg, nem mintha ilyet nem láttam volna már korábban. – Szóval ők meg a testőreid. – Nevetek fel, mert simán lehet, hogy nem az eszükért tartja őket. Legalábbis abból az enyhe bárgyú arcából az illetőnek és az apró, bohókás megjegyzésből erre következtetek. – Hajjaj, szóval egy nagyon fontos embernél vacsorázom… - Jegyzem meg incselkedve, miközben újra közelebb lépve hozzá, ismét kicsit megérintem. – Én is örülök neki. Odatalálok, ne aggódj. És a kissé nem szép környékek se tudnak megijeszteni. Főképp akkor nem, ha kacsa vacsoráról van szó. Azért tűzön-vízen keresztülmasírozok én. – Mondom ismét egy kedves mosollyal, aztán arcához hajolok és finoman megpuszilom őt. – Már várom, hogy viszont lássalak. Addig is legyen szép napod!

Köszönöm a játékot!
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 01. 14. - 13:52:39
Az oldal 0.073 másodperc alatt készült el 35 lekéréssel.