+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  99/2000-es tanév
| | | |-+  London
| | | | |-+  Abszol út
| | | | | |-+  Zsebpiszok köz
| | | | | | |-+  Vakegér
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Vakegér  (Megtekintve 5448 alkalommal)

Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2019. 02. 12. - 21:30:14 »
+1

gangsta's paradise



A lopás eredendő bűn...
De a nincs kreatívvá teszi az embert.



..a trágár szavak esélyesek...


Talán a húrt feszítése célravezető. Nem mindig, de az esetek többségében megoldást szülhet. Talán feszítenem is kellene azt a képzeletbeli húrt. Talán erőltetnem a dolgokat. De elég Elliot fejére pillantanom. Keserű, mint egy mentás medvecukor.
– Nem, te azt kínáltad fel, hogy uralkodj felettem.
Így lenne? Valóban így lenne? Tudom jól, nem. Tény, hogy valamilyen szinten lekötné magát mert ez olyasféle elköteleződés lenne, ami már-már lojalitást követel. Csakhogy uralkodni nem tudok és nem is akarok felette. Minek? Nem vagyok a csávója, vagy az apja, de a kibaszott szeretője sem. Én nem gyűrűzöm meg, nem kúrom seggbe. Meghagyom a lehetőséget másnak. Valóban uralkodó típus vagyok, szeretek dönteni dolgokról és szeretek tudni mindenről. Én mindössze őszinteséget kérek. Hogy ő se kúrjon engem seggbe. Nagy dolog ez?
– Ez jellemző rád! Az ember kér tőled valamit, te meg az egész életét akarod!
Felém hajítja a korsót, de nem mozdulok. Még csak az üveg felé sem fordulok mikor földet érve ripityára törik. Kár érte, jó szolgálatot tett volna, de pótolható. Mindössze csak lehajtom a fejem és megcsóválom. Lemondóan.
Jobb, valóban jobb ha a dühét levezeti valamin és az nem pont én vagyok. Nekem eshetne, de egyrészt meg tudom védeni magam, másrészt a saját imidzsén rontana. David pedig dúvad módjára esne neki. Őt annak idején verték, akárcsak engem és az, hogy nálam lakhat, velem élhet és soha nem bántom kellően hűségessé tette. Ő megtanulta értékelni a dolgokat és ezzel együtt jött a hála. O'Mara mikor tanulja meg értékelni a segítséget?
Valamiért az a sanda gyanúm, hogy noha korban inkább áll közelebb hozzám mint a fiamhoz, mégis a fiam érettebb gondolkodású ebből a szemszögből. Valahol sajnálom őt. Félnótás az, aki nem tud bízni igazán senkiben. Olyan, mint egy ketrecbe zárt vadmacska aki önmagát juttatta oda és mégis a fogva tartóit hibáztatja a szabadsága elvesztéséért. Hát mondtam én hogy üljön bele a firkásza kényelmes világába? Vagy annak a fickónak az ölébe? Nem. Kurávra nem.
Bosszús lehetnék. Bosszúsnak kellene lennem. Mégis, O'Maráról beszélünk. Arról az emberről, aki bár ilyen téren sötét mint a föld mégis csak a barátom. Olyan, akiben meg lehet bízni. Akinek páratlanok a képességei. És minekután én ellentétben vele nem vagyok ostoba képes vagyok félretenni a dacomat, a haragomat és a sértett hiúságomat. Hogy miért? Mert kurvára üzlet az üzlet. És ha ő inkább Hayes-hez pártol baromira nem járnék jól. Így hát... kénytelen vagyok elviselni a penetráns stílusát a korgó gyomrával egyetemben.
– Éhes vagyok, de azt hiszem jobb lesz meggondolni, kihez fordulok ez ügyben.
- Ne merészelj fenyegetni...
Lököm el magam a korláttól és indulok meg felé. A kezeim szétválnak de nem feszülnek ökölbe, csak magam mellé eresztem őket, de a testtartásom, az egész járásom fenyegető és tekintélyt parancsoló. Centiméterekre előtte állok meg. Így nézek a barna szemeibe.
– Azt hiszem kettőn közül nem én állok döntés előtt, hanem te… szóval megismétlem: hajlandó vagy társként kezelni vagy menjek el? Van más lehetőségem is, de hülye módon a barátomhoz fordultam elsőként… És ne gyere nekem a kamu szövegekkel, hogy mindenki egyenlő és szabad. Én ismerlek.
- Ha ilyennek hiszel, akkor kibaszottul rosszul ismersz.
Szinte a képébe suttogom a szavakat. Nem kell kiabálnom, még csak normál hangszínnel sem beszélnem. Tökéletesen érthet mindent. És érezheti, hogy ennek a fele sem tréfa. Majd elbizonytalanodhat, mikor a mosolyom eluralkodik az arcomon.
- De azt hiszem egy kiadós disznósült mellett átgondolhatod. És talán jobb képet formálsz rólam és persze az egész Patkányfészekről, pláne ha amellé még vajsör is dukál...
Kezem a vállán landol és megveregetem majd szelíden invitálom sétára. A kaja csábító gondolata még az én hasam is megkordítja.
- Vagy akár akad töményebb is. Ariane és Kaa igen bőkezűek. Mindig csak a legjobbat kapjuk.
Elliotra kacsintok cinkosan és beterelem három sor lépcső után az étkezőbe, ahol hosszú faasztalok uralják a teret.
- Két adagot hozz Pete és a legfrissebb hordó sört vágd csapra!
Füttyentek az egyik oldalt ácsorgó alaknak, aki bólintva megy hátra intézkedni. Az illatok máris meghozzák az étvágyam. Elliotra sandítok és intek neki, üljön le.
- Teli hassal szebb az élet.
Elvigyorodom, mikor a sör az asztalon koppan és az övéhez koccintom az enyémet hogy aztán a habos édesen keserű sör leguruljon a torkomon aminek következtében a feszültség és a harag egy hajszálnyit enyhül a tolvajtársam irányában.
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2019. 02. 15. - 17:41:45 »
+1



Cartwright
2000. január

.outfit.

Kibaszottul rosszul ismernélek, mi? A kegyetlen hang olyan vadul morgott már a fejemben, hogy éppen csak a józan eszem utolsó cseppjei voltak képesek visszatartani attól, hogy beverjem a képét. Nem kellett volna csalódnom benne, nem kellett volna azt hinnem, hogy neki a barátság pont olyan önzetlen, mint mondjuk Esmének vagy nem egy olyan barátomnak, akit még nem fertőzött meg az a világ, ami igazán az enyém volt.
Hiába suttogott, hiába próbálta a rideg irányítót hozni Cartwright, bárkinél jobban átláttam rajta. Igen, ő most nyeregben érzi magát… de gondoskodni akartam róla, hogy ez gyorsan megboruljon a kis fejébe. Éppen akkor jött el az ideje mindkettőnk számára, hogy megtanuljon egy határvonalat húzni a csürhéje és közém. A szalag lassan, szinte vészjósló ritmusban lüktetett a csuklómon. Szívem sértett dobolása azonban vadul zakatolt, nem hagyva nyugtot még mindig remegő kezemnek. Ne hagyd magad, O’Mara még egyszer bezárni… – Suttogta a hang s én nem akartam engedni, nem akartam még egy ember kalitkájának díszmadara lenni.
De azt hiszem egy kiadós disznósült mellett átgondolhatod. És talán jobb képet formálsz rólam és persze az egész Patkányfészekről, pláne ha amellé még vajsör is dukál...
Ahogy a tenyere a vállamon landolt, már-már majdnem barátságosnak tűnt. Kár, hogy ez az egészet megrontotta a korábbi erőszakossága, amivel minden áron magához akart kötni. Azt kívántam, bár kinyitotta volna a fülét, bár meghallotta volna, amit mondtam. Végül is döntés helyzet elé állítottam, amire nem tudott egyenes választ adni. Elhatároztam hát, hogy ha kell, akkor onnantól kezdve kétszeres éberséggel figyelek rá.
Vagy akár akad töményebb is. Ariane és Kaa igen bőkezűek. Mindig csak a legjobbat kapjuk.
Hümmögés közben vállat rántottam, de nem méltattam különösebb válaszra. Ha Kaa-nak éppen bármiféle köze is van Arianéhoz, hát legyen, attól még az enyém volt a csaja jó pár éjszakára és szívesen felelevenítettem volna a régi emlékképeket. Szükségem volt valakire, aki meghallgat és megbízható. Az a lány pedig tökéletesen annak bizonyult. Vágytam volna megint a gyengéd érintésére, a finom cirógatásokra és a különös hallgatásra, amivel olyan megnyugtatóan figyelt, ha csak mesélni kezdtem.
Nem akartam semmiféle sültet enni. Az az étvágy, amivel idejöttem valahol annak a Patkányfészekbe vezető folyosónak a végére átváltott hányingerre, pontosan akkor, amikor a szalag vad ritmussal jelezni kezdte a csuklómon, hogy: Légy résen, O’Mara!
Valamiféle ebédlőrészbe vezetett, ami kicsi távolabb volt ugyan a zsongástól, még is könnyen megközelíthető. Végig néztem a hosszú faasztalokon. Amolyan rusztikus képet adtak a helynek, amit valamikor olyan otthonosnak éreztem. Talán csak Nathaniel mellett változott meg az ízlésem. Mindenhonnan hiányzott valami, de nem igazán tudtam mi az.
Egy pillanatra nem figyeltem, míg Cartwright valami fickót utasítgatott. Túlságosan lefoglalt, hogy magamba szívjam a poros helyiség minden apró szegletének hangulatát. Megpróbáltam az itt uralkodó mágiára rákapcsolódni, megérezni, miféle tárgyak lehetnek itt… az érzékeimet azonban könnyedén összezavarta valami erős, valami örvénylő. Cartwright bizonyára felkészült az olyanok ellen is, mint én… habár sosem tudtam, létezik-e más ilyen. Nekem is csak azóta erősödött fel ez a képességem, hogy az a mágiával átitatott penge a testembe fúródott.
Végül az intésére kaptam fel a fejem. Leültem pontosan vele szemben, de nem szóltam semmit. Hagytam, hogy rám találjon az étel szaga és korgó gyomromból ne csaljon elő mást, csak a hányingert. Az töményen kavargott bennem ugyanis.
Teli hassal szebb az élet.
A sörös korsó alja az asztalon koppant. Csak biccentettem Cartwright felé, ahogy a poharak összekoccantak. Ő nagyot kortyolt belőle, én azonban visszaeresztettem az asztallapjára. A világosszínű habra pillantottam.
Szebb volna? – kérdeztem vissza. Nem vártam rá választ, amolyan időhúzás volt részemről az egész. – Ariane formás kis fenekétől az ölemben, szebb lenne.
Éppen a mondandóm közepén érkezett meg a tál malacsült. Hasonló, formás kis adag került Cartwright elé. Lenéztem a tányéromba, de egyelőre nem nyúltam hozzá, hiába készítették oda a villát és a kést mellém. Csak bámultam az ételt. A düh még mindig perzselt bennem. Láttam remegő kezeimet, amint az asztal lapján pihentek, valahol a tányér előtt. Az egyik szinte magától emelkedett meg. Ujjaim óvatosan érintettek meg egy kisebb darab húst, de nem emeltem az ajkaimhoz egyelőre.
Megetetsz és mi lesz? Elmondod mi a munka? – érdeklődtem és közben felemeltem az ételt. Megforgattam az ujjaim között. Dobd csak képen vele, megérdemelné… – súgta a hang, ám én egyelőre a választól tettem függővé dolgot. Tekintetem szép lassan visszavándorolt Cartwright kék szemeire és az arcomon egy vigyor terült szét.
Vagy esetleg csak azután közlöd, hogy végre megtanultad azt a bizonyos határt közém és az embereid közé helyezni?

Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2019. 02. 16. - 23:09:31 »
+1

gangsta's paradise



A lopás eredendő bűn...
De a nincs kreatívvá teszi az embert.



..a trágár szavak esélyesek...

– Ariane formás kis fenekétől az ölemben, szebb lenne.
A megszólalásra hangosan felröhögök. Na igen, ez már hasonlít ahhoz az O'Marához, akit én ismerek. És valóban, megértem hogy szebb lenne már csak a tényállásra is az élet. A friss szítás után a sebek evidensen erre sakalják a varázsló fiát, Elliot meg alapvetően is elég nagy szoknyapecér hírében áll. Na persze a végső leszámolást Kaa-val neki kell állnia, amiért nem irigylem cseppet sem.
Kacagásom messze vitte a szél, többen be is néztek az étkezőbe, mert nem látták jövetelem viszont most oda-odaintenek. Én csak rájuk emelem a kék szemeim és tudják, nem alkalmas. Most nem.
– Megetetsz és mi lesz? Elmondod mi a munka?
Bólintok, miközben a villámra egy adag krumplit szúrok. Már épp válaszra nyitnám a szám, mikor Elliot újra.
– Vagy esetleg csak azután közlöd, hogy végre megtanultad azt a bizonyos határt közém és az embereid közé helyezni?
Rosszallóan szűkül össze a szemem. Nem tudom mi a célja a kis csípős pikáns csípéseivel. Felhúzni? Bosszantani? Jó úton jár...  De ennyire könnyen nem kap meg. Inkább csak a számba veszem a falatot és rágni kezdek ezzel is odázva a feleletet. Az idő elnyújtása sokat tud jelenteni bizonyos helyzetekben. A csend lehet kínos vagy épphogy beszédes is. A jelenlegi csendből Elliot kiérezheti a rosszallásomat, a helytelenítést és azt hogy ha tovább folytatja, akkor nem leszünk jó barátok.
- Nos, nem itt akartam elkezdeni, de miért is ne? Talán hallottál már a rózsák háborújáról. Az 1450-es években kezdődött és egész sokáig elhúzódott rengeteg áldozatot szedve. A középkori érdekellentétek több okra is visszavezethetők, e mindegyik elég bizonytalan és ezzel együtt valószínűtlen alapokon nyugszik.
Miközben magyarázok intek egy újabb adag italért és amint megjön folytatom. Közben pedig figyelem, ahogy Elliot enni kezd.
- A dinasztiacsaládok, a Lancasterek és Yorkok, mind a saját uralmukat akarták megszilárdítani és annyi bizonyos, egyik sem félt beszennyezni a kezét. A jelképeik a rózsák voltak az egyik vörös a másik fehér. A muglik történelmében innen ered a rózsák-háborúja elnevezés, amit végül a Tudor-ház egyesített ledöntve ezzel a sokszázéves viszályt.
Hátradőlök és kortyolok egy adag sört. Pillantásom a bajtársamat szemléli, várva hogy kiérezze a történet pikantériáját. A beszédes csend egy újabb formája.
- Csakhogy... nem csak ennyi volt. A rózsa nagyon ősi szimbólum. Nemes virág, amit itthon honosítottak, és a Tudorok kifejezetten keresztezték őket hogy megkapják a fehér belső vörös külső sziromlevelek kombinációját. Elméletileg... van egy ősi rózsatövis, ami a legelső brit tő volt idehaza. A legenda úgy tartja, hogy a virága a legerősebb szerelmi bájital lehet, és akinek van szerencséje megkóstolni örökké a boldogan él. A tövise viszont... az egyik legösszetettebb méregesszencia.
Elvigyorodom sejtelmesen gonoszul. Olyan nagyon csintalanul villan meg a szemem, ami már-már fájdalmas kínhalált ígér, pedig csak.. a feladat súlyát mutatja.
Megvárom, hogy Elliot befejezze az evést s úgy folytatom.
- A tövist ősi bűbájok védik, így rejtve van mindenkitől. Annak idején még a háború idején állítólag öt lakattal zárták le, ami valójában öt speciális bűbájt jelent. Ezeket pedig... kulcsok szimbolizálják.
Felállok és a barátom karját megveregetve invitálom tovább.
- Gyere, megmutatom mégis mire gondolok.
Nem megyünk sokáig, mindössze egy lépcsősort fel és aztán balra a második ajtón át a levéltárba. Itt minden tele van ősi könyvekkel amiket a por takar be. A asztalon mindenféle jegyzet és tekercs hever én viszont csak egyet kapok fel belőle és tartom Elliot orra alá.
- A trónutódlási harc elsődleges célja valóban a hatalomszerzés volt, de a hatalom mégis honnan származhatott? A rózsacsaládok erejét az ősi rózsa táplálta. Valami elbaszott vérmágia miatt, ne is kérdezd... Mindkét ház tudta, ha a rózsa a másikhoz kerül az ő águkat a kihalás veszélyezteti. Így robbant ki minden idők egyik legnagyobb és legvéresebb brit háborúja. A rózsa ugyanakkor hagyaték is volt nekik. Így egy csoport a főnemesekből összeállt, hogy megvédhesse a növényt. 26 főrendet öltek meg, hogy megtalálják a titok nyitját. Ugyan a Lancastar-ek nyertek, de a céljukat nem érték el. A kulcsok, aminek a rajzát itt látod, nem került a kezükbe. A Yorkok kihaltak, és mára a Lancasterek is meggyengültek. Földjeik és címeik eltűntek és ez jórészt a főrendek áldozatos munkájának köszönhető. Sokakról tudjuk, hogy kulcsőrzők lehetnek, sokakról csak sejtjük. Egy biztos, az öt kulcs öt különböző színt és erőt képvisel. A kék a víz, így csakis tenger közelében lehet. És azt hiszem tudom is, kinél leled meg...
Az asztalra támaszkodom miközben a gyetya lángja megrebben és árnyékot vet a papírokra. A feljegyzések mind  lehetséges dátumokat, időpontokat, helyszíneket és egyebeket jelölik.
- Mondd csak O'Mara... mikor láttad utoljára a Montrego-kat?
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2019. 02. 17. - 10:36:01 »
+1



Cartwright
2000. január

.outfit.

Oda kellett még egyszer szúrnom, muszáj volt éreztetnem, hogy ezt a játszmát nem ő irányítja egyedül, hanem én is. Ha Cartwrightnak több esze volt annál, mint amennyit abban a pillanatban mutatott, hát akkor talán ezzel tisztában volt. Én nem egy kincs voltam, amit valaki leszállított és onnantól kezdve gond nélkül a magáénak tudhatott. Nem, én Elliot O'Mara még egy Cartwright-féle alaknak is túl nagy falat lettem volna. A torkán akadok, ha csak nem ajánl valami olyat, ami kölcsönösen jó mindkettőnknek. Persze benne volt a pakliban az is, hogy egy érdekes munka okán úgy teszek, mintha behódolnék, majd miután hasznot húztam egyszerűen elfelejtem, hogy ő valami főnökféle nekem. Ez hozzám illő megoldás volt.
- Ismerem a történelmet. – Bólintottam, mikor elhallgatott és egy újabb adag italért nyúlt. Az én kezemben még mindig ott volt a hús, ami szinte csak arra várt, hogy képen dobjam vele a „tolvajok hatalmas vezérét.” – De folytasd csak!
Miközben a Lancaster és York családok baljós múltját hallgattam, leengedtem a kezemben szorongatott ételt. Visszatettem a tányérba. A villa után nyúltam, hogy kipiszkáljak egy krumpliszemet a sült alól és finoman ajkaimhoz emeltem. Lassan rágni kezdtem, nem is figyelve az ízeket. Megint nem volt étvágyam, pontosan úgy, mint Nat előtt. Azt éreztem, hogy korog a gyomrom s elhagy az erőm, de mintha undor fogott volna el még a rágástól is.
- Csakhogy... nem csak ennyi volt. A rózsa nagyon ősi szimbólum. Nemes virág, amit itthon honosítottak, és a Tudorok kifejezetten keresztezték őket hogy megkapják a fehér belső vörös külső sziromlevelek kombinációját. Elméletileg... van egy ősi rózsatövis, ami a legelső brit tő volt idehaza. A legenda úgy tartja, hogy a virága a legerősebb szerelmi bájital lehet, és akinek van szerencséje megkóstolni örökké a boldogan él. A tövise viszont... az egyik legösszetettebb méregesszencia.
A gonosz vigyort viszonoztam. Talán ugyanaz futott át a gondolatainkon. Kit érdekel egy idióta szerelmi bájital, ha az ember a legjobb méreghez juthat? Mindig is érdekeltek a különleges bájitalok és valószínűleg Cartwright is tudta, hogy tehetséges vagyok a bájitalkonyhában.
Még egy pár szem krumplit betömtem a számba, majd leöblítettem néhány nagyobb korty sörrel. Éreztem, amint kellemes bódulattal hat rám az alkohol. Sejtettem, hogy beüt, hiszen nem ettem olyan jól, mint pár hete, de legalább az éhség érzet tovaszállt.
- A tövist ősi bűbájok védik, így rejtve van mindenkitől. Annak idején még a háború idején állítólag öt lakattal zárták le, ami valójában öt speciális bűbájt jelent. Ezeket pedig... kulcsok szimbolizálják.
Bólintottam, jelezve, hogy felfogom az ivás ellenére is az információkat. Valójában ezért a melóért talán tényleg képes lettem volna magam egy időre Cartwright emberének kiadni magam. Utána meg, ha másképp nem megy, hát elszakítom magam tőle valamilyen módon.
Felkeltem a helyemről, jó adag maradékot hagyva magam után. Még egyszer visszapillantottam a sörös korsóra, elszomorított, hogy nem tudtam lehúzni annak teljes tartalmát, majd kissé kótyagosan indultam meg Christopher nyomában. A lépcsőket járva persze elgondolkodtam, nem lenne-e egyszerűbb és gyorsabb magamban akcióba lendülni, mindenféle megbeszélések és tervezések nélkül, úgy cselekedve, ahogyan az én szerettem. Nem akartam Christopher lassú tempójában, komótosan esni az ügynek.
Egy újabb helyiségbe értünk. Poros-pókhálós, régi könyvekkel és tekercsekkel teli szoba volt, mintha valaki egy könyvtárat és egy levéltárat zsúfolt volna egybe. Én szerettem a dohos bűzt, ez volt ez én terepem, régi, igazán értékes holmik sokasága.
- Hmmm... érdekes. – Bólintottam ismét. – Akkor csak adj egy nevet, a többit bízd rám.
Tekintetem Cartwright arcának vonásait fürkészte a gyertya fényénél. Szinte éreztem, hogy igen, igen, jól hangzott ez, de még egy hatalmas csavar vissza van, ami talán még engem is hátraarcra késztet.
Mondd csak O'Mara... mikor láttad utoljára a Montrego-kat?
Na nem! Oda te nem mehetsz, O'Mara. Még a hang is teljes meggyőződéssel suttogta ezt a tényt. Nem akartam bajt, éppen eléggé haragudott rám Blaire – az persze más téma, hogy mindezt teljesen feleslegesen tette – és nem akartam tovább rontani a helyzetet. Mathias sem keresett nagyon, bizonyára lefoglalta az egyetem és Lyana La Clair... vagy a húga tiltotta el tőlem.
- Tőlük lopni? Tetszik az ötlet, de ennek azért elég sok buktatója van.
A szívem mélyén örültem volna, ha újra láthatom Blaire-t. Hiányzott az illata, az ezüstösem csillogó szempár. Nem érdekelt, hogy ez másé már – remélhetőleg egy nálam jobb emberé – akkor is szemtelenül megcsodáltam volna, még hangot is adva neki. Na meg, szívesen előcsaltam volna belőle egy kis dühöt.
- Rendben. Tetszik az ötlet.
Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2019. 02. 20. - 22:01:53 »
+1

gangsta's paradise



A lopás eredendő bűn...
De a nincs kreatívvá teszi az embert.



..a trágár szavak esélyesek...

Megvannak a magam belső informátorai. Néha nem árt tudni ki merre jár, ki kivel találkozik, kivel milyen viszont ápol ahogy azt sem, kiket ismer. Nincs konkrét rálátásom O’Mara kapcsolatszálaira, de egyértelmű, hogy a Montrego-kal vegyes vagy jobban mondva hullámzó teljesítményt produkál. A gazdag amnéziás örökös könnyű gyereknek tűnik, szimpatikus de kellően gyámoltalan a betegsége jóvoltából. Voltaképp a kicsilány tűnik a vezetőnek, a hugica, aki még javában az iskola útjait tapossa.
Érdekes az élet, meg az is, amiket produkál. A háborút mindenki megsenyvedi, a világ tesz arra szegény vagy avagy gazdag. A két gyerek elárvult, és ezzel együtt a Rózsa titka is veszélybe került. Még magam sem vagyok teljesen biztos benne hogy hasznos lesz- e Elliot és a közöttük lévő... nos, nevezzük kapcsolatnak.
- Tőlük lopni? Tetszik az ötlet, de ennek azért elég sok buktatója van.
A szavakra csak jelentőségteljesen bólintok. Pillantásom a kínait fürkészi, szeretném tudni mi jár valójában a fejében de legillimentornak csapnivalóan pocsék voltam. Ellenben az emberi gesztusokból, a mimikából tökéletesen tudok olvasni. Nem azt mondanám hogy sok, nem szimplán sok, hanem kibaszottul sok buktatója van ennek. A Montrego-k nem véletlen jutottak el oda, ahova. Nem véletlen azok akik. A Rózsa titkainak őrzői mind képesek az életüket is feláldozni ha épp arról van szó. A történelem során ez már bizonyított tény, sőt egyértelmű adat. Végtére is a főrendek nem maguktól sétáltak a halálba, megvolt a kellő hátszél. Áldozatuk pedig nem is volt hiábavaló. A Rózsa megmaradt, a Yorkok kihaltak, a Lancasterek pedig... nos, őket sem sok választja el már a halál végső stádiumától. Hány leszármazott él is a szigeteken? Egy? Kettő? Talán három...? Nem több az biztos.
Nem érdekelnek az ősi családi vallásháborúk. Leszarom a szent meggyőződést meg a fanatikus birodalomépítést. Nekem egy a célom, mégpedig hogy hasznot húzzak, mint mindenből. A moralitás talaja számomra rohadt ingatag és Elliot ebben a tökéletes összekötőkapocs.
Én nem mehetek Skye-ra. Nem kenyerem a skót vidék, nem is vagyok különösebben oda az óceánért. Noha ismerem látásból a Montrego kölyköket, nem akarok az lenni, aki kifosztja őket. Ezt kössék máshoz, olyanhoz, akiben már megbíznak. Nem mondom hogy O’Mara pont ez a karakter, de közelebb áll hozzájuk mint bárki, akit jelenleg ismerek. Egy kapcsolat kiépítése hosszú és macerás folyamat. A gyanú totális elaltatása évekbe is beletelhet. Nekem evidensen nincs erőm és időm, még akkor sem ha ez nem egy rövid távú projekt.
- Kockázat nélkül nincs nyereség.
Felemelkedek az asztalról és összefűzöm magam előtt a kezem. Átlagos mugli mondás, de igaz. Rohadtuk igaz. Én rendszerint kockáztatok. Minden kibaszott nap. Minden felkelésnél és minden lefekvésnél. Minden bérgyilkosmelónál, amit én intézek el, mert ez tiszta pénzt hoz, ami csak az enyém. És én mégse panaszkodom. Sose panaszkodom.
- Rendben. Tetszik az ötlet.
Faarccal nézem őt és kérdezek vissza szinte egyből.
- Jól meggondoltad? Biztos vagy benne? Mert ez nem egy egyszerű lopás lesz. Mint maga a történet, és maga az ereklye ez is összetett dolog. Nem szimplán a kulcsot kell megszereznek, hanem az őrzője bizalmát is. És az nem a fiú... hanem a lány.
Összeszűkülö tekintettel figyelem szavaim milyen hatást váltanak is ki. Megrettenést? Kaján örömet? Megdöbbenést? Aggodalmat? Vagy csak közömbösséget?
Vajon elég tökös Elliot O’Mara hogy Blaire Montrego kegyeibe férkőzzön? Az a lány gyönyörű és szabad, de a Lestrange ficsúr vagy pont a bátyja mindig körülötte legyeskedik. Nekem kicsit túl fiatal, bezzeg ha idősebb lenne...
- Meglehet ő maga sem tud a kulcsról vagy ha mégis nem ismeri a történetét. Ne becsüld alá az őrzőket. Még tudatlanul is, kicsi koruktól erre képzik ki. Az ő elvül, hogy rejtve maradjon a kincs. Pont emiatt nehéz elaltatni mindegyiknek a gyanúját.
Talán ennyi magyarázattal is kezdi kapizsgálni a dolog mibenlétét.
- Annyi bizonyos, hogy a kék kulcs a vízhez közeli helyen van. Hosszú évek kutatómunkájának köszönhetően jutottunk el a Montrego-kig és hosszú idő volt mire rádöbbentünk, hogy Skye szigetén lehet az egyik az öt közül.
Elszakítom a pillantásom Elliottól és végigfuttatom a kezem a könyvespolcon sorakozó köteteken. Szeretem ezt a helyet, szeretek itt gondolkodni, tervezni, szervezni.
- Egyedül kell meggyőznöd a lányt. Nem lesz kíséreted és nem fog senki zavarni. Ennyit megígérhetek. Viszont, cserébe elvárom hogy teljesíts.
Hangom csattan a mondat legvégén. Nem parancsnak szánom, hanem felszólításnak.
- Magától kell önként lemondania a rózsakulcsról. Erővel nem veheted el, mert ha meg is teszed, hasztalan lesz. És még valami... lemondani csakis úgy tud, hogy önként csókolja meg a kék rózsát rajta. Ügyelj rá, hogy ez megtörténjen mert ha nem... akkor gondban leszünk.
A nők nehéz esetek. Anne Montrego sem volt egyszerű préda, s noha a lánya törékeny kis virágszálnak tűnik sejtem, hogy ez csak megtévesztés. Látszat. Álca. Mert valójában olyan erős, mint a szigetet ostromló tenger vad hullámai ott, ahol él.

Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2019. 02. 23. - 18:50:15 »
+1



Cartwright
2000. január

.outfit.

Amint szóba kerültek a Montregok, a régi kalandokra gondoltam. Akkor még Mathias talán tényleg a barátjának tartott – mostanra nem tudom mi lett ebből az érzésből. Talán csökkent a kötődés vagy el is múlt minden, hiszen nem voltam ott, míg ő az iskolában raboskodott. Blaire pedig éppen azért utált meg, mert ott voltam a bátyjának, amikor szüksége volt rám s megkerestem azt, amit a legjobban óhajtott ezen a világon. Nem értettem, miért nem támogatja és miért hisztizik ahelyett, hogy belátná, legyen akármilyen veszélyes is az az információ, akkor is szüksége volt rá a bátyjának, hogy valami helyre kerüljön benne. A fenyegetések és zsarolások után persze nem kerestem Mathiast és nem azért, mert megijedtem. Egyszerűen elegem volt Blaire hisztériájából s nem tudtam kezelni. Azóta, ha eszmembe is jutott, próbáltam az ezüstösen csillogó szempárra, a sötét tincsekre gondolni és a szenvedélyre, ami valamikor megvolt közöttünk. Mostanra azt is mélyre ástam, annyira, hogy talán nem is tudnám már előcsalni.
Jól meggondoltad? Biztos vagy benne? Mert ez nem egy egyszerű lopás lesz. Mint maga a történet, és maga az ereklye ez is összetett dolog. Nem szimplán a kulcsot kell megszereznek, hanem az őrzője bizalmát is. És az nem a fiú... hanem a lány.
Nyeltem egyet, de valamiért az a beteges, őrült vigyor csak még szélesebbre húzódott az arcomon. Imádtam a kihívásokat és ez az volt a javából, még ha biztosra tudtam is, nem lehetetlen a dolog. Egyszer már tápláltunk érzéseket egymás iránt, nem túl mélyeket, de szorosakat… s ha nem is ugyanabban a formában, mégis talán fel lehet éleszteni őket. Neked menne, O’Mara… – suttogta a hang. Ezúttal is lüktetett a csuklómon a szalag, de nem csak a sértettség emlékére, sokkal inkább az izgatottságtól. Akárhogy is végződik ez a játszma közöttem és Cartwright között, határozottan érdekes kihívásnak tűnt.
Meglehet ő maga sem tud a kulcsról vagy ha mégis nem ismeri a történetét. Ne becsüld alá az őrzőket. Még tudatlanul is, kicsi koruktól erre képzik ki. Az ő elvül, hogy rejtve maradjon a kincs. Pont emiatt nehéz elaltatni mindegyiknek a gyanúját.
Lassan bólintottam.
Akárhogy is, megszerzem a kulcsot. Tudom, hogy menni fog. – Magabiztosan válaszoltam, szinte gondolkodás nélkül. Persze tisztában voltam azzal is, hogyha Blaire közelébe megyek megint, akkor majd minden szavam kiforgatja. Ellenem fordítja azt, amit a bátyjáért tettem és el fogja várni, hogy a porban csússzak a bocsánatáért. Ezt egyelőre nem terveztem megadni neki, ám a saját módszereimmel a közébe tudtam volna férkőzni, ha nagyon akarok.
Mesélj még a kulcsról! Mit tudunk?
Annyi bizonyos, hogy a kék kulcs a vízhez közeli helyen van. Hosszú évek kutatómunkájának köszönhetően jutottunk el a Montrego-kig és hosszú idő volt mire rádöbbentünk, hogy Skye szigetén lehet az egyik az öt közül.
Figyeltem, ahogy Cartwright a könyvek között mozog. Egy pillanatra idegesíteni kezdett, hogy ez a mozdulatsor Nathanielt idézi. Gyűlöltem, ahogy a köteteket bújta ahelyett, hogy velem törődött volna. Hányszor téptem ki a kezei közül, hogy magamra vonja a figyelmét… megráztam a fejem. Nem akartam emlékezni a közös életünkre.
Egyedül kell meggyőznöd a lányt. Nem lesz kíséreted és nem fog senki zavarni. Ennyit megígérhetek. Viszont, cserébe elvárom hogy teljesíts.
Elvárod mi, öregem? Mordultam egyet magamban. Éppen csak azért nem csattantam fel, mert érdekelt a vége. Majd idővel tisztázzuk, hogy ki várhat el dolgokat… mert, hogy Cartwright nem, az is biztos.
Magától kell önként lemondania a rózsakulcsról. Erővel nem veheted el, mert ha meg is teszed, hasztalan lesz. És még valami... lemondani csakis úgy tud, hogy önként csókolja meg a kék rózsát rajta. Ügyelj rá, hogy ez megtörténjen mert ha nem... akkor gondban leszünk.
Hangos sóhajt szakadt ki belőlem. Bonyolult ügy, bonyolult, de izgalmas. Berezeltél, O’Mara? – gúnyolódott a hang.
Oké, de egyelőre a Roxfortban van, mivel tanuló. Ha Skye-on kell találkoznom vele, az kicsit bonyolult és hosszadalmas dolog lehet. – Magyaráztam és a zsebre vágtam a kezeimet. – Erre gondoltál? Remek terv, ezt leszámítva.
Közelebb sétáltam Cartwright-hoz. Megálltam előtte, hogy én is végig simítsam a könyvek gerincét. Natra gondoltam közben, nem az előttem álló feladatra, amit bizonyára tökéletesen fogok kivitelezni.
Naplózva


Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2019. 02. 25. - 21:09:40 »
+1

gangsta's paradise



A lopás eredendő bűn...
De a nincs kreatívvá teszi az embert.



..a trágár szavak esélyesek...

Nem kételkedek O’Mara tehetségében. Volt ideje bizonyítani és még a fondorlatos bűbájsorozatokkal is boldogult. Mégis érzem, ez azért nem lesz ennyire egyszerű. Hiába a bizonygatás, hiába a szó, hitelt csakis akkor adok mindennek, mikor a kulcs már a kezembe lapul, ráadásul használhatóan. Nem ússza meg olyan egyszerűen hogy elaltatja a lány gyanakvását ilyen vagy amolyan módon. Ó nem. Itt fontos a bizalom, a hit, a remény és persze a bűbáj. O’Mara tud csábos lenni és akár csábító is. Van akinek bejön ez, van akinek nem. Vajon a lány milyen lehet?
Aztán ott a bátyja. Nem tudom egész pontosan Elliot melyikükkel milyen viszonyban van, de az szinte holtbiztos hogy a testvéri szál erős. A Montrego-k erre büszkék, s valami ilyesféle a jelmondatuk is. A mag erős? Vagy kötelez? Vagy valami vérrel kapcsolatos lenne?
Áh, tökmindegy. Mindig is szar voltam ezekben.
– Oké, de egyelőre a Roxfortban van, mivel tanuló. Ha Skye-on kell találkoznom vele, az kicsit bonyolult és hosszadalmas dolog lehet.
Na igen... az iskola. Felettébb bosszantó tényező. Még csak esély sincs egy remekre szabott hoppanálási lehetőségre, tekintve hogy az egész területen speciális bűbáj blokkolja. Dumbledore okos cselszövő volt és fondorlatos varázsló. Mint mindent neki egyedül ezt is sikerült kikerülnie, de a titkát magával vitte a sírba, a fene megeszi.
Maximum az maradhat hogy az egyik roxmort-i hétvégén Eliot ’elrabolja’ a lányt és a családi birtokra viszi... de fogalmam sincs ez miként is kivitelezhető. Az meg már a másik jó kérdés, hogy a kegyeibe tud-e férkőzni egyetlen hétvége vagy talán inkább nap alatt... Ha nem, akkor marad a tanév vége, ami még rohadt messze van...
- Hát igen...való igaz, ez felettébb megnehezíti a dolgodat.
Ravasz kihívó mosolyt villantok felé. Ez is csak újabb akadály, amit le kellene küzdeni. De vajon képes lesz rá?
- Erre gondoltál? Remek terv, ezt leszámítva.
Figyelem, ahogy mellém lép. Elnézem a könyvek felé tett mozdulatát. Van benne valami kissé művészi, mesterkélt és egyben nosztalgikus. Szánni való jelenség így, nem tudom miért.
- Arra gondoltam, hogy nem picsogsz, hanem megoldod a problémát. A kulcs Skye-on van. Biztosan ott kell lennie abba a kibaszott kastélyban.
Dühösen szusszantok. Utálom az összes kastélyos piperkőc aranyvérű családot. Utálom a nyomorék címereket, utálom a több generációs családfákat. Utálom hogy olyan mérhetetlen büszkék magukra, pedig csak jó helyre születtek, semmi másban nem különbek...
- A lánynak is ott kell lennie, mikor átadja neked. A kulcs nem működik, csak vízközelben. Csak ott tud lemondani róla és ott válthat új gazdára is. Nem véletlen került az anyja az apja mellé. Nem véletlen lett ő az örökös.
Kicsit úgy érzem, mintha egy ütődött ötévesnek magyaráznám hogy a durrfarkú szúrcsók melyik vége is az eleje. Morcosan kapok le egy könyvet, ami az ősi brit máguscsaládokról szól.
- Többet én se tudok neked segíteni. Ez így is bőven több nyom, mint amit az eddigi összes kulcsról tudunk. Engedelmeddel, még van négy, amire fényt kell derítenem.
Megemelem magam mellett a fejemmel egyvonalba a vaskos könyvet, jelezvén, hogy ennyi volt a konzultáció.
- Találd fel magad a Montrego-lánnyal kapcsolatban. Leszarom milyen eszközöket használsz. Leszarom mennyire töröd össze a szívét. Leszarok mindent, csak legyen meg a zár első nyitja.
Végig a szemébe nézek, csak az utolsó mondatom végén lépek el mellette. Szűk itt a hely, a vállam az övéhez ér, de nem foglalkozom vele. Leülök az asztalhoz és felcsapom a vastag kötetet. Úgy teszek, mint aki kibaszottul elfoglalt.
- Ja és még valami. Azért ne húzd sokáig az időt. Nem szabok határidőt, mert tudom hogy te hogy dolgozol és ez amúgy is kényes ügy. De nekem is van egy türelmi zónám...
Jelentőségteljes pillantást vetek felé. Mások nincsenek olyan kivételes helyzetben, mint Elliot. Remélem ennyi célzás elég, hogy megbecsülje a pozícióját, ha már alapvetően képtelen kimutatni és alkalmazkodni.
- Ide pedig bármikor jöhetsz. Ehetsz, ihatsz, alhatsz, amit csak akarsz.
Lapozok egyet a kötetben. Sejtem hogy nem lesz könnyű út megtalálni a többi kulcsot őrző családot. Sokan vannak még így is hogy a százéves háború alatt a legtöbb kihalt. De talán pont ez a baj... ha akad egy örökös is egy kihaltnak hitt házból akár más vagy hasonló néven... simán elveszhet az információ.
- Már a család része vagy. Még ha ez neked nem is tetszik. Én a helyedben kiélvezném az előnyeit.
Egy mosolyt villantok a barátomra és végül búcsúzóul még hozzáfűzöm.
- Szerencsés vadászatot!

Köszöntem!
Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2023. 04. 21. - 00:12:28
Az oldal 0.511 másodperc alatt készült el 37 lekéréssel.