Töredezve II.

LOCH NESS

1999. augusztus

TÖREDEZVE II.

outfit

Csak ülök. Remegő lábaim, mintha száz évet leéltek volna nagy testem alatt. Talán végleg feladják a hurcolását létemnek. Jobb is lenne azt hiszem. Nem mozdulni többé. Csak feküdni és létezni egy ember ölelésében. Nem is vágynék másra. Vagy talán igen? Nem… Azt hiszem mégsem. Most sem akartam többet vagy mást…
Fájt. A fájdalom úgy átjárt, mint még sose. Most is beleborzongok a lassú, lelket tépő érzések sokaságába, amik az elmúlt öt napban értek. A testem megint megremeg. Ha nem ülnék, ha nem tartana oldalról egy ormótlan faldarab, most bizonyosan eldőlnék. Egyszerűen, mint egy zsák, ami mellől kihúzták a tartó oszlopot. Pontosan így húznák ki alólam is az életet. Ha az élet hagyná. A muglik azt mondanák őrangyalom van. De ha az lenne, eleve nem történt volna meg ez sem…
Lehunyom a szemem, veszek egy mély levegőt, nem mintha bármi finomat is érezhetnék, de legalább tiszta és friss. A poros hideg kis szag, ami eddig tartotta bennem az életet pontosan ugyanúgy bele is ivódott emlékembe egy létezésre. Nem volt más csak a fájdalom, a sötétség és az a szag. Semmi más, ami jelentős lett volna, semmi más, amit éreztem volna. És megannyi emlék, amit sokkal inkább érezni akartam volna…

Nem kérdés, mi történt. Csak hagyom, hogy egy forró italt tuszkoljanak a kezembe, miközben pokrócot terítenek a hátamra. Nem mintha fáznék. Nem mintha lenne erőm ellenkezni bármi ellen is. Nincs erőm. Nagyon nincs erőm. Mintha kiszívták volna belőlem azt is, mint ahogy az életet akarták. Lehet az erőt sikerült. Nyugtázom magamban, csak csendesen, ezt is erőtlenül, miközben hagyom, hogy remegő ujjaim közül kicsússzon az egyenbögre. Utáltam. Ronda fosszíne is ezekre a napokra fog emlékeztetni. Nem mintha bármikor is szeretnék még ilyen közelről találkozni vele. Vagy bárkivel azok közül, akik itt vannak. Nem akarok én már semmit sem ebben az életben…

Elraboltak. Hiába van annyi nagyemberem, mint égen a csillag, megint csak nem sikerült megvédeniük. Se nekik engem, se nekem magamat. Most én voltam a soros. Mi van, ha legközelebb Ballardék lesznek? Vagy Ada? Belegondolni sem merek abba, mi történne akkor. Elliotot se vigyék el. Bár talán ez az egész épp róla szólt. Nem tudom. Nem mondtak semmit, nem kérdeztek semmit. Csak pálcasusogás hallatszott, csend és messziről a tenger. Amit akkor még nem tudtam azonosítani. Nem volt rá időm pár zúduló átok és merő fájdalom között a távoli hangokon agyalni. Akkor pedig legalább egy dolog lett volna, ami megnyugtat. Akkor talán jobban sikerül elképzelnem, hogy otthon vagyok és a sötétben Elliot ujjai túrnak az én hajamba. Hogy alattam a padló köve hideg, amire lefektetett, amin egymáshoz bújunk. És nem a kőé, amire valaki lelökött, kapaszkodó nélkül, kímélet nélkül. Akkor nem fájt. Vagy csak még nem tudtam igazán, hogy mi is a fájdalom. Bár lehet közhelyes. De a fájdalom csak utána jött. Ahogy egyenként próbálták kiölni belőlem a remény magjait. Valahányszor megpróbáltam szétfeszíteni a béklyóm az még szorosabbá vált. Valahányszor megpróbáltam felállni, még mélyebbre süllyedtem. Aztán jött a pálca suhintása. S a fojtogató érzés, ami marta torkomat, aztán tépte lelkemet… és teljesen a földbe döngölt. És csak folytak könnyeim, mert hangok már nem jöttek ki a torkomon. Elképzelni se tudtam már, hogy a sötétség és fájdalom helyére jöhet a remény. Mintha nem is öt nap lett volna. Első kérdéseim egyike is az volt, milyen nap van ma? Milyen hónap? Hányadika?

De már vége…
Csak ülök csendesen. Néha hozzám szólnak, magyaráznak valamiket. Bólintok. Holott semmit sem értettem az egészből és nem is érdekel. Jól vagyok. Vagy nem. Sőt én inkább a nemre tippelnék. Fáj az oldalam. Az nagyon. Meg a fejem. Valahol egy seb is lehet, de nem tudnám megmondani, hogy hol. Fájnak a lábaim is. Remegnek, azt jobban érzem. Az ujjaim is fájnak vagy remegnek… Ott nem tudom minek is nevezzem. De érzem őket, vannak. Még ha behajlítani nehéz is őket. És itt ez a takaró rajtam. Nyomja a vállam, nehéz. Kérlek hagy dőljek el te fal. Motyogom csak gondolatban és arcomat nekikoccolva, már csukódik is le a világ szemeim elől.

T Ö R E D E Z V E  II.


1999. augusztus

.outfit.

Nem tudom hány nap telt el, nem tudom hány éjszakán át ücsörögtem a közös szobánk ablakában és csak bámultam kifelé. A tehetetlenség olyan volt, mint valami elcseszett átok, aminek nincsen ellenvarázslata, amitől nem lehet megszabadulni és lassan sorvasztja el az embert. Sokat nem tehettem, hiába küldtem fenyegető leveleket Phillipnek vagy éppen Lisbeth-nek… nem talált igazán értő fülekre egyetlen szavam sem. Végül is mi voltam? Egy bohóc, aki azért kapálódzott, hogy vegyék már észre… hiába kutattam őket, nem voltak sehol, ráadásul Ballardékkal is meggyűlt a bajom. Folyamatosan a nyakamra jártak, hogy Ada látni akar minket… de nem engedhettem. Azt kellett hazudnom, hogy Nat elutazott, én meg képtelen vagyok két gyerekre egyedül felügyelni. Erre csak a szokásos fejmosás jött. Jól emlékeztem rá, ahogy elfordítottam Mrs. Ballardtól az arcomat, hogy ne lássa a könnyeket. Nem akartam megrémíteni, fájdalmat okozni neki azzal, hogy nem vigyáztam a fiára.
Úgy jártam London utcáit, mintha abban reménykednék, végre elkap Lisbeth valamelyik bérgyilkosa. Talán elvisz oda, ahol Natot tartják fogva – mert biztos voltam benne, hogy neki van valami köze hozzá – és akkor kiszabadíthatom. A szívem hevesen vert, ha a tömegben egy magasabb alakot pillantottam meg… de sosem azt a sűrű barna hajat pillantottam meg, amibe már egy-egy ezüstös szál is vegyült, azt ami csak az enyém. Szerettem volna beletúrni azokba a tincsekbe megint, magamhoz húzni őt és csak nyugtatni gyengéd szavakkal. Éreztem, hogy fél, hogy bántották… talán azt is, hogy most szüksége lenne rám.
Bementem a kiadóhoz, mikor nem jött haza és akkor derült ki, hogy ott is keresik. Üvöltöztem, csapkodtam és fenyegettem a nagyembereket. Jól emlékszem, azt kérdeztem mennyi kell, hogy legyen belőlük ahhoz, hogy megvédjenek egyetlen embert. Nem válaszoltak, álltak némán, megtörten, mintha azt várnák, mikor emelek rájuk pálcát. Nem tettem így. Csak üvöltöttem tovább, hogy elvesztették az én kincsemet és ne gondolják, hogy valaha rájuk bízom még egyszer. Nat asztalára csaptam. Nagyot ugrott rajta minden, de nem érdekelt. Nem érdekelt az sem, hogy a tenyerembe nyilallt egy kis tompa fájdalom. Rájuk parancsoltam, hogy kerítsék elő, ha életben akarnak maradni.
Sok nap telt el, nem tudtam mennyi, de túl sok, amikor megjelent a szürke kisegér és közölte: „Vége.” Az a rövidke mondat újra heves ritmust csalt a szívembe. Nem tudtam, hogyan találták meg, milyen állapotban volt, de a helyszínre kellett mennem. Még a tükörbe is belenéztem, hogy Nat úgy láthasson, ahogy tetszem neki. Nem akartam megtörtnek tűnni, ezért kicsit megpofoztam az arcomat mindkét tenyeremmel. Reméltem, hogy visszatér az élettel telibb színem. Csak egy emberi roncs voltam, amit a koffein tartott egyben, az mozgatott csupán.
Talán akkor is csak a kávé mozgatott, amikor követtem a nőt, ki a házból. Éreztem, hogy minden porcikám remeg a fáradtságtól. A kialvatlanság hatalmas súlyként nehezedett a vállaimra. Most már kibírod, O’Mara! – bíztatott a hang. Egy kicsit meglepett, hogy nem arra buzdított, hogy hagyjam a fenébe Natot és örüljek a szabadságomnak. Nem, ezúttal szóba sem került az. A béklyóm hiányzott, amit annyiszor átkoztam.
Ahogy a nő kezébe csúsztattam az ujjaimat, a jegygyűrűre néztem. Egyszerű karika volt az egész, de többet jelentett bármelyik csillogó aranyékszernél. Nem számított, hogy nincs benne kő, nem érdekelt, hogy nem olyan különleges, amilyennek Nat akarta. Az számított, hogy miféle céllal húzták azt arra az ujjamra s a szavak, amik kísérték.
Aztán jött a hoppanálás. Lehunytam a szemem, de ettől csak még jobban szédültem. Ahogy a talpam talajt ért, majdnem elveszítettem az enyensúlyomat. Meg kellett kapaszkodnom valamiben. Ami az egyik nagy ember karja volt… kicsit előre dőltem, mélyet szippantottam a levegőből. Vért, piszkot és még valamit éreztem. Halvány volt, de a szívem megint őrült táncba kezdett. Az én keserű tintaszagom volt az, ami kellemes, édes aromába kapcsolódott.
– Hol van… – Fakadt ki belőlem.
Úgy taszítottam el a kart magamtól és rohantam be. Már nem éreztem a remegést, csak az adrenalin dolgozott bennem. Hirtelen fel sem fogtam, hogy bizony egy tópartján állunk… ami a Loch Ness volt. Jó párszor jártam erre, ismertem az a partszakaszt is.
Egy csonka fatörzsnek ülve ücsörgött. Vizes talajon, vizes ruhákban, lehunyt szemmel. Hirtelen megijedtem, hogy talán nem is él, hiszen nem néztem meg jobban. Éreztem, ahogy egy gombóc kezd nőni a torkomban és mintha megroppant volna valami bennem. – Nat… – nyögtem. Úgy vetettem magam oda a lábai elé. A térdem a nedves talajnak csapódott. Közelebb húzódtam hozzá. A tenyereim közé vettem az arcát és megcsókoltam az ajkait. Érzetem a lélegzetét, tudtam, hogy él.
– Soha többé nem bánthatnak… – Suttogtam neki, miközben a haját és a szakállát simogattam. – Mi történt? – Pillantottam a legnagyobb ember felé, de ugyanúgy ott térdeltem Nat lábai között, őt cirógatva. Egy pillanatra sem akartam elengedni, hogy érezze, már biztonságban van.

TÖREDEZVE II.

outfit

Otthon vagyok. Ülök a begyújtatlan kandalló előtt és csak didergek. Furcsa, eddig nem is éreztem, hogy fázok, de most testem egészen megremeg a hideg érintésétől. Sötét van. Vállaimon mintha láncok lennének, nehéz és fáj, pedig az legalább meleg. De le akarom vetni. Csak nincs hozzá erőm. Inkább tűröm. Lehet mégis jobb, ha nehéz, mintsem ha megfagyok. Magam elé vonom kezeim, mintha önmagam próbálnám melegíteni, de ez sem segít. Vajon miért nem gyújtok be? Feltett kérdésemre hamar választ kapok, ahogy mozdulni próbálok, de tagjaim súlyokként tartanak a helyükön.
Nesze Nat, tessék, ormótlan tested immáron mozdulatlanná dermed. A földön vagy és soha többé nem leszel képes felállni. Miért kellett ilyen naggyá és tehetetlenné válnod. Szánalmas vagy. Egy álomvilágot koholó sötét kis szánalom, ami megpróbálja körülvenni magát csillogó, drága dolgokkal, hogy többnek tűnjön. Miközben családot épít magának vacak kis senkinek nem kellő árvákból, pont olyanokból, amilyen te magad is vagy…
- Nem… - Suttogom, miközben próbálom kihúzni magam, de a sötétség ugyanúgy fogságában tart, s hangom is sokkal haloványabb, mint szerettem volna. Ismét csak könnyeket érzek. Fájdalmas kis könnyeket, ami arcomon folynak végig, nyomot hagyva bőrömön. Ez vagyok én. Nem több. Szomorúságot adok csak mindenkinek, semmi jót. Minek is élek én még tulajdonképpen?

Szemem elől eltűnnek a képek. Ismét teljes sötétségbe burkolózik előttem a szoba. Már nem látom a kandallót. Mintha eddig hold fénye világított volna be az ablakon. Jelezve, hogy még pislog ő is, mint talán bennem az élet. De most kihunyt. Talán belőlem is az élet? Hangot hallok. Ismerőset. A nevemen szólít, de hirtelen nem tudom merről. Fülelek inkább. Néma csendben várom, hogy újra szólítson. Mutasd meg nekem kérlek, hogy merre kell mennem. Szólíts és követlek. Kérlek… De nem szólít. És nincs rá szükség… Melegséget érzek arcomon, s édes ízt forróságával ajkaimon. Megtalált. Ő megtalált engem. Sírom el magam újra, miközben remegő kezeimet megmozdítom. Nem tudom felemelni egészen. Nem tudom érinteni a melegséget arcomon, de valamit elkapok. Talán egy pulóvert, talán a karját, nem tudom. Nem is érdekel. Szorítom, amennyire csak tudom, hatalmas erőfeszítés kell hozzá és sejtem ő szinte alig érzi, hogy kapaszkodom, hogy húzom magam felé. Vigyél ki a sötétből. Gyújtsd meg a tüzet a kandallóban vagy engedd be a holdfényt. Csak vigyél ki innen, kérlek…

Aprót próbáltam pislogni. Éreztem a meleg kezek érintését és hívogatott. Tudtam el fogom érni, de gyenge voltam még. Újra próbálkoztam pilláim felemelésével, de makacsul tartották magukat. A hangokra koncentráltam inkább. Először csak mintha mély vízből hallottam volna mindent, pont mint eddig. Mikor nyitott szemem előtt tucatnyi ember hadonászott és én mégse tudtam egyikre sem reagálni. Gyenge voltam, nem értettem őket. De most tisztultak a hangok. S vele együtt, mintha a levegő is édesebbé vált volna. Tudtam, kit hallok. S kaptam volna felé, de már ujjaim érintették, ahol és amennyire tudták. És most a hangja és az illata. Még erősebben hívott maga felé. Biztonságot adott. Tudtam, minden rendben lesz. Minden rendben lesz… Csak ne hagyj visszasüllyedni a sötétbe. Csak ne hagyd, hogy széttörjek.

És nem hagyta. Hangja húzott az életbe. S bár szemem előtt a sötét folt halványodni kezdett, pilláim még nem engedtek. De a hangok élesedtek, fokozatosan, míg végül megértettem szavakat, majd mondatokat, s végül csendes szuszogásban egy párbeszéd képe rajzolódott ki elém vetve hangjait és halvány sziluettjét.
- Kaptunk egy fülest az egyik utcai emberünkön keresztül. – Magyarázza csöndesen a nagyember. - Valójában több helyszínt is megadtak az elmúlt napokban. Mindent ellenőriztünk. De erre több utalás is jött. Biztosak lehettünk benne, hogy itt van. Ide már mentőcsapattal és medimágussal jöttünk. Egy kis barlangrendszer van itt a sziklák mögött. Nem nagy. Főképp fiatalok használják bulikra. Sok a nyom, még folyik a helyszín feltárása és ellenőrzése. De elkapjuk, bárki is volt és bármiért is tette.

Bárki is volt. És bármiért is tette… Felsóhajtok, végre apróra ki tudom nyitni a szemeim és Elliotra nézni. Látni akarom, de még csak halvány vonalakban jelenik meg előttem. Torkomból próbálok hangot kipréselni, de nem sikerül. Pedig úgy mondanék valamit. Legalább azt, hogy szeretlek. Mert sajnos nem tudok semmit. Bárki is volt és bármiért is tette, egy szót sem szólt hozzám. Egyetlen árva szót sem. Nem hallottam vagy láttam semmit. Nem tudok semmit. Sajnálom… Formázom a szót, de tudom, hogy nem hallani, bármit is mondok. Inkább csak lehunyom újra a szemem és elhúzom a fejem a fától, aminek dőlök, hogy tehetetlenségemben Elliot felé boruljak. Az ő ölelésében akarok lenni. Ott, ahová vágyik a szívem.

T Ö R E D E Z V E  II.


1999. augusztus

.outfit.

Éreztem, ahogy a térdemnél átnedvesedik a  nadrág és libabőrös lesz a bőröm. De nem érdekelt, csak fogtam a tenyerembe Nat arcát. Máskor imádtam a fázós ujjaimat belefúrni a szőszálak tengerébe, most én melegítettem őt. Éreztem, hogy egész testében remeg. A csókra, a szavaimra reagált… éreztem, hogy bár gyengén, de elkapja a kabátom ujját. Tudtam, hogy van még benne elég erő, hogy túl élje ezt, hiába nézett ki borzalmasan. Finoman cirógattam meg az arcát, ahogy a nagyembertől visszafordultam felé. Lágyan pusziltam az egyik szemét, mintha ezzel is magához akarnám téríteni.
– Felmelegítelek… – Suttogtam neki, hogy csak ő hallja. Ha nem is nézett rám, tudtam, hogy figyel… tudtam, hogy rám van szüksége… ahogy nekem is annyiszor volt rá. Éreztem, hogy még suttogva is remeg a hangon. Nem akartam érzékeltetni vele, mennyire rettegtem az elmúlt napokban, milyen tehetetlen voltam. Ezért közelebb beletúrtam a hajába, hogy érezhesse a testem melegét. Ujjaim lágyan cirógattak a tincsek között. Szerettem volna újra csókolni, de akkor végre annak az ormótlan méretű embernek is szóra nyíltak az ajkai.
Elfordultam Nattól. A fickóra néztem, látni akartam a szemében, hogy még mindig retteg a hibája következményei miatt. Talán kisebb voltam nála vagy két fejjel és a vállaim sem voltak olyan szélesek, de gond nélkül bevertem volna neki egyet, ha Natnak komolyabb baja esett – ez persze még a következő órák kérdése, amikor egy kicsit jobban megvizsgálom.
– Valójában több helyszínt is megadtak az elmúlt napokban. Mindent ellenőriztünk. De erre több utalás is jött. Biztosak lehettünk benne, hogy itt van. Ide már mentőcsapattal és medimágussal jöttünk. Egy kis barlangrendszer van itt a sziklák mögött. Nem nagy. Főképp fiatalok használják bulikra. Sok a nyom, még folyik a helyszín feltárása és ellenőrzése. De elkapjuk, bárki is volt és bármiért is tette.
Megállt az ujjam, amivel Nat barna tincsei között cirógattam. Lassan bólintottam egyet, míg összeszedtem a gondolataimat. Még mindig éreztem azt az ostoba fáradt remegést, akármennyire nem akartam ezt éppen neki megmutatni. Biztonságra, melegre és ápolásra volt szüksége, nem arra, hogy én is összeessek a fáradtságtól… mert azt semmi sem volt ahhoz képest, amin ő mehetett keresztül, ráadásul miattam.
Nat sóhajtott egyet az érintésemben, de mire felé fordultam már csak lehunyt fejjel dőlt felém. Átkaroltam, olyan erősen, ahogy csak tudtam. A fejét a mellkasomra húztam, hogy halhassa a szívverésem. Közben a másik kezemmel csak cirógattam a hátát. – Mindjárt hazamegyünk. – Nyugtatgattam. – Natnak kell még takaró. – Tettem hozzá ezt a szürkének címezve, aki ott állt nem messze tőlünk. Ránéztem, hogy érzékelje, ez az ő dolga.
Ezután fordultam csak megint a legnagyobb nagy ember felé. Hosszan bámultam, hogy érezze, ez bizony nem lesz egy kellemes nap neki. Csak keményen, O’Mara. Neki is köze volt az egészhez. A hang bíztatott még mindig, mintha neki is annyira szüksége lenne Natra, mint nekem.
– Mostantól én vagyok a főnök. – Jelentettem ki, még mindig erősenszorítva magamhoz Natot. – Elvisz a barlanghoz a nagyembered most, Mackó. Addig itt kell maradnod, de vissza jövök, ígérem. – Csókoltam a fülébe, aztán óvatosan engedtem el, hogy a teste visszadőlhessen annak a fának. A szürke azonnal ott termet mellette a takarókkal.
Felkeltem, megigazítottam a bepiszkolódott ruhámat és a nagyembernek csak intettem, hogy mutassa az utat. Egyetlen, utolsó pillantást vetettem még Natra, éreztem, hogy összeszorul a szívem és az a gombóc még mindig feszíti a torkomat. Nem akartam ott hagyni, de látni akartam, ahol ez az egész történt, ahol bántották, hogy esetleg nyomot találjak az elkövetőhöz.

TÖREDEZVE II.

outfit

Apró hangokat hallok. Valami gyors ritmusban zakatol, dobog. Melegséget érzek, végre… Tudom, hogy Elliot itt van és ez elég ahhoz, hogy jobban érezzem magam egy kicsit. Ha mást nem is, de a lelkem felmelengeti szívének hangja és ez kezdetnek már jó. A szemem még mindig alig-alig tudom kinyitni és a mázsás súlyokat is érzem vállamon. De, ha Elliot itt van, tudom, hogy nem lehet már bajom. Meggyógyulok. Rendben leszek. együtt vagyunk. Szeretjük egymást. Gondolom magamban, hogy ellentmondjak mindennek, ami az elmúlt napokban mást akart elhitetni velem…
Egymás után érték az átkok testemet. Azt sem tudtam hol volt vége az egyiknek és hol jött a másik. Tudtam, nem a testemet kínozzák. Talán maguktól is rájöttek, hogy azt sokkal jobban viselem, mint mást. Megtörni akartak. Nem azért, hogy valljak. Nem azért, hogy nyüszítsek az életemért. Azt akarták érzékeltetni, hogy bármi is történt az elmúlt egy évben ugyanolyan szar maradtam, mint annak előtte voltam. A magabiztosságom akarták elvenni. A hitemet magamban és a családomban. És nem tudom… Nem tudom sikerült-e. Vajon tényleg jó-e ezeknek az embereknek, hogy én velük vagyok, hogy én itt vagyok. Nem is az erőm tart össze minket, hanem a szánalmam. Mert kétségbeesve markolok bele mindenkibe, aki kicsit is közel kerül hozzám. Mariel miattam halt meg… Most én nevelem a lányát és még csak méltó se vagyok rá. Csináltam egy kisfiút egy őrült nőnek… Megbántottam vele a tolvajt, akit szeretek. Csoda még, hogy Elliot velem van. Csoda még, hogy bárki is velem van…

És íme… Ki is csúszik kezem közül ruhája, aminek anyagát tarthattam. Nem akartam. Kaptam újra utána, de a sötétség megint húzott kicsit. Nem akarom… Nem akarom… De nem tudtam kimondani, csak hagytam, hogy arcomat megint hideg érintse, s engem ismét magával húzzon egy a sötétség. Most azonban nem volt már nyomasztó vagy nehéz. A hold beragyogott a szobába, s a kandalló apró fénye mellett Ada fekete haja lejtett táncot. Kis szavai barátságossá tették a helyet, ahogy olvasta könyvét. Nem voltam egyedül. Elliot itt volt valahol. S körém teremtette a fényt. Lelkemre pedig apró álom szállhatott.


A Nagyember csak nézi, ahogy Szürke takarót tesz főnökére. Sajnálja. Az egészet mindennél jobban sajnálja. És tisztában van vele, hogy nem végezte jól a munkáját. Bár Nat Forestre kifejezetten nehéz volt figyelni. Sokszor önfejű volt és nem tartotta be a védelmi intézkedéseket. De persze a kiadón belül nem volt mellette mindig valaki. Legtöbb helyre biztonságilag átvilágított emberek juthattak csak be. Kivétel volt ez alól az alsó, bevásárló szint, ami amolyan kulturális helyként működött. Könyvesbolttal, kávézókkal, étteremmel. De Mr. Forest sosem szólt, ha nem csak a másodikra ruccant le, hanem a földszintre tett látogatást. Feleslegesnek érezte a saját házán belül a védelmet. És lám… Mégsem lett volna felesleges. Persze volt emberük lent. Pontosan azért, mert Mr. Forest kiszámíthatatlan volt. Viszont ez sem volt elég. A mágusvilágban bármi előfordulhat. Még egy majdnem két méter magas férfi nyomtalanul való eltűnése is.

A másik Mr. Forestre nézett. Kicsi volt, ő hozzá és a főnökéhez képest nagyon is. És mégis több erő volt benne, mint kettőjükben összesen. Róla elhitte, hogy a világot is leuralja főnökéből. Azon sem gondolkozott vajon miért hívja mindenki őt ugyanúgy Forestnek. Tisztában volt a kapcsolatukkal, ahogy nyilván az eredeti nevével, vagy neveivel is. Az elődjét is simán kirúgta és ezt most vele is meg fogja tenni. Meg is érdemli. Egy dolga lett volna. Ő pedig elrontotta. Nagyobb baj is lehetett volna belőle. Hála az égnek, hogy nem lett…

A barlang bejárata felé mutatott. - Arra. – Mondja határozottan és csendesen miközben átlépked az emberei által elől hagyott mágikus eszközök fölött. – Nem találtunk sok mindent. Sőt. Szinte semmit. Pár lábnyomot csupán. Már nem volt itt senki mire ideértünk. Vélhetőleg szabadon akarta vagy akarták már engedni Mr. Forestet. Hívtunk medimágust is. Megvizsgálta, mind Mr. Forestet, mind a helyszínt ő is. De a nyomok sajnos összezavaróak. Tényleg sok fiatal jár ide. A muglik szeretik, mert boszorkányjárta. A mágusfiatalok meg szeretnek ráerősíteni erre. – Közben maga elé emeli a pálcáját, hogy fényt csináljon vele a barlang belsejébe, amibe közben beértek egy szűkebb átjárón keresztül. – Ott találtunk rá. – Mutat a földre. – Kezei lábai össze voltak kötve. Körbe a húsába martak. Egy medimágus fertőtlenítette, később teljesen el lehet majd tűntetni a hegeit. A kötelei ott vannak. – Mutat a földön heverő, körüljelölt dolgokra. – Ahogy megtaláltuk azonnal leszedtük róla. Pálcával kínozták. Se vérnyomot, se egyéb nyomot nem hagytak maguk után. Legalábbis szemmel láthatót, még nem találtunk. De tart a helyszín feltárása még.

T Ö R E D E Z V E  II.


1999. szeptember

.outfit.

Csak bámultam, ahogy Natra kerül a takaró. Távolabb álltam tőle, már nem éreztem a testéből áradó kevéske meleget. Már nem éreztem, hogy lélegezik, hogy szorítja a ruhám anyagát.  Féltem. Féltem, mert megint aprónak tűnt, mint a mérgezés után. Gyengének, törékenynek… nem olyannak, mint az a hatalmas ember, aki könnyen ölbe tudott kapni engem és ha kellett a világ végére is elcipel.
Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szememben, de nem engedtem őket szabadjára. Legalább nekem erősnek kellett maradnom. Tarts ki, O’Mara… – suttogta a hang, szinte ráérezve, hogy megint megremegett a térdem, hogy megint átfutott a fáradtság az egész testemen, amit csak Nat légzésének aprócska hangja tudott addig elfedni. Az megnyugtatott, az erőt adott ahhoz, hogy csináljam ezt végig… mert tudtam: bosszút kell állnom, amiért valaki megint két kézzel túrt bele az életembe, amiért megpróbálta azt tönkretenni. Eddig Nat volt a biztos pont Lisbeth-tel és az apámmal szemben. Ő volt az, akihez sérülten, vérző sebekkel is hazamehettem, mert az erős karjaiban biztonságban éreztem magam. Talán Phillip volt, talán ő akart beletiporni ebbe az egészbe, hiszen megfenyegetett. Zsarolni próbált a szeretteimmel, hogy úgy tegyek, ahogyan ő várja tőlem.
Megköszörültem a torkomat, remélve, hogy a gombóc ezúttal nem kényszerít sírásra. Csak az állkapcsomban éreztem az elnyomott érzelmek feszítését. Megremegett az ajkam, ahogy sóhajtásra nyitottam és a nagyember elé sétáltam. Ez volt a legnagyobb a sok egyforma fickó közül. Ránéztem, fel valahova a felhők fölé és láttam az arcán, amit látni akartam: fél, hogy elveszíti a munkáját. Tudtam, hogy kellően ráijesztettem és ettől magabiztosabb lettem. Kicsit kihúztam magamat, hogy legalább a válláig érjek.
– Arra. – Mutatott egy barlang bejárata felé.
Előre indultam. Hagytam, hogy befolyjon a cipőmbe a víz és elérje a lábujjaimat. Nem zavart, nem érdekelt, csak az számított, akit a hátam mögött hagytam. Még mindig ott hallottam a fülében a halk, szinte észre sem vehető, erőtlen légzését… beleborzongtam, újra és újra. Képtelen voltam elviselni a tudatot, hogyha nem vagyok mellette, ilyen könnyen elveszíthetem.
Átléptem egy halom valami felé. A cipőmből rájuk folyt a víz, de nem történt semmi. A levegő a barlangban párásabb volt. Nem tudtam, hogy Natot abban a sötétben kínozták-e meg, de már épp az is elég kellemetlen lehetett, hogy az ember hiába lélegzett mélyet, nem jutott elég oxigénhez.
– Nem találtunk sok mindent. Sőt. Szinte semmit. Pár lábnyomot csupán. Már nem volt itt senki mire ideértünk. Vélhetőleg szabadon akarta vagy akarták már engedni Mr. Forestet. Hívtunk medimágust is. Megvizsgálta, mind Mr. Forestet, mind a helyszínt ő is. De a nyomok sajnos összezavaróak. Tényleg sok fiatal jár ide. A muglik szeretik, mert boszorkányjárta. A mágusfiatalok meg szeretnek ráerősíteni erre. – Közben a nagyember pálcájából megérkezett a fény, láthatóvá téve minden apró zugot. – Ott találtunk rá.
A tekintetem követte, amerre mutatott. Megint beleborzongtam az érzésbe, ami átjárta a testemet. Mintha csak én magam is ott kuporogtam volna egy pillanatra, összekötött kezekkel, fájdalommal. Éreztem, ahogy a szívem hevesebb ritmusra kapcsol.
– Kezei lábai össze voltak kötve. Körbe a húsába martak. Egy medimágus fertőtlenítette, később teljesen el lehet majd tűntetni a hegeit. A kötelei ott vannak. – Folytatta. –  Ahogy megtaláltuk azonnal leszedtük róla. Pálcával kínozták. Se vérnyomot, se egyéb nyomot nem hagytak maguk után. Legalábbis szemmel láthatót, még nem találtunk. De tart a helyszín feltárása még.
Leguggoltam egy pillanatra és a kezembe vettem a ketté vágott köteleket. Ha a földön nem is, azon mindenképpen volt némi vér, csak már megbarnult az időtől. Megköszörültem a torkomat megint, de a gombóc ezúttal nem lazult fel. Ez az ő vére… az övé… – suttogta a hang, a könnyek végig folytak az arcomon. A dühöt valami ostoba tehetetlenség érzés váltotta fel, mintha nem tudnám már legyőzni Rowle-t… holott egyszer már lefegyvereztem. Egyszer már győzelmet arattam fel. Lisbeth pedig csak ostoba bérgyilkosokkal próbálkozik. Sosem állna ki velem szemtől szembe. Mindkettő leigázható volt, de ott a barlangban, mégis úgy éreztem menekülnöm kell megint az életem előtt. Összepakolni a családot és eltűnni örökre ebből az átkozott országból.
– Meg fogja keresni nekem azt, aki ezt tette… – Álltam fel és odasétáltam neki. A széles mellkasához nyomtam a köteleket, hogy vegye át, miközben a szemébe néztem. – Segíteni fog nekem megölni, érti? – Emeltem fel hirtelen a hangom, szinte fel sem fogva, milyen visszhangot ver a barlang.
Talán túl megtörten pillantottam rá. Talán hirtelen mutattam egy csepp gyengeséget, de csak azért, mert Nat nem láthatta. Egy hang azt suttogta a fülembe, hogy beszéljek Phillippel, hogy fogadjam el az ajánlatát, mert nincs az az ország, ahol ne találna rá… ahol ne próbálna meg a saját céljaira kényszeríteni.
– Nem hódolhatok be… – Nyögtem, ahogy álltam a nagyember mellkasának támaszkodva. Lehajtottam a fejemet, remegtem a dühtől és a tehetetlenségtől. Tudtam, hogy ő volt, szinte a zsigereimbe éreztem. Megfenyegetett, majd beváltotta azt. – Nem lehetek gyenge…
Ahogy a cipőm orrára pillantottam egy könnycsepp a porba hullott a szememből… és akkor, hirtelen megláttam azt a fekete valamit. Nem hajoltam le azonnal, csak figyeltem, ahogy megtörik rajta a pálcából előtörő sápatag fény. Anyagnak tűnt, valami ruhából. Nem olyan, amit Nat felvenne.

TÖREDEZVE II.

outfit

Nézi egy darabig Mr. Forestet. Még, ha el is ítélné a kapcsolatukat, akkor is látnia kéne, mert nem vak, hogy ez mekkora szeretet… Látni, hogy szinte belebetegedett az elmúlt napokban, s lehet, hogy nem is csak szinte, abba, hogy a társát, a párját elraboltak. Bármilyen keménynek nevelték is, ezt akkor is megérzi a szíve vagy a lelke. Jobb munkát kellett volna végeznie. Tisztában van vele. Ahogy tisztában volt a veszélyekkel is. Szürke mindenről tájékoztatta őt, amikor ideérkezett. Még olyan dolgokról is, amikről gyanúsan egyik Mr. Forest sem sejthette, hogy Szürke tudta. Az őrült költőzseni és Nat Forest kapcsolata, valamint az előbbi hirtelen eltűnése, mind-mind olyan fejezet, amiről ő neki tudnia kellett, amiket számba kellett vennie. Pont, ahogy Elliot Forest-O’Mara-Rowle családi hátterét is. Igen. Amit tudni lehetett, azokkal tisztában is volt… Veszélyes párosítás a hírneves szerető és a tőle megszabadulni vágyó aprócska maffiacsalád-féle. Az ember biztos lehetett benne, hogy mindenki egy robbanókkal teli hordón ül, és kérdéses ki lövi ki, ki alól először azt a bizonyos hordót. Bár… Valahogy nagyon is érezte, ez a kis figura, mert igen, épp annyira volt izgalmas, hogy már-már figurának lehetett nevezni, képes lenne uralomra törni. Persze onnantól talán még keményebb háborúk sokasága várna rájuk. Ez most figyelmeztetés volt, egy fenyegetés. Később azonban nem csak ennyi lenne. De túlélhetnék és megnyerhetnék. És valamiért úgy érezte, az jobban illene hozzájuk, mint a végső menekülés, ami talán az egyetlen másik opció lehetne.

És érdekes mód, miközben nézte, ahogy Mr. Forest feláll, majd mellkasához nyomja a köteleket egy pillanatig sem gondolkozott azon, meddig menne el. ez a kiadó, ezek az emberek, Mr. Nat Forest embersége és érdekessége, úgy beszippantotta a világukba, hogy azt érzi bármit megtenne.
Először csak bólint, komolyan és határozottan, miközben az előtte álló szemeibe néz. – Értem. – Válaszolja aztán kurtán, de nagyon is tudja, hogy ebben az egy szóban minden benne van. A hűsége éppúgy, mint a hajlama az efféle játszmákhoz, vagy a bűntudata. Őt erre a munkára vették fel, Szürke figyelmeztette, hogy ez más lesz, mint minden eddigi. Itt talán ő is megszállottá válik, és igaza volt. Azzá vált. Szürke is az volt és előtte Anson is. Még akkor is, ha valahol az a fiú nagyon is jól tudta, hogy eltűnése törvényszerű volt. Az övé viszont nem lesz az, és a főnökéé sem.

- Én is a családjára gyanakszom. – Jelenti ki, miközben csak hagyja, hogy a férfi lényegében nekitámaszkodjon. – És igaza van. Nem hódolhat be és gyenge sem lehet. – Magyarázza, miközben lenéz a kis alakra. – Most az lesz a lényeg, hogy eltűnjenek kicsit, hogy Mr. Forestnek legyen ideje felépülni. Aztán megoldunk mindent. De ehhez az kell, hogy mind benne legyünk. – Közben persze nézi tovább a férfit, ahogy lehajol. Ő is leguggol és nézni kezdi, mi lehet az, amit kiszúrt. –Egy anyagdarab. – Állapítja meg. – Túl sötét, ilyen fény mellett, nem csoda, hogy nem szúrtuk még ki… Nem lehet Mr. Foresté. – Mondja ki hangosan gondolatait. – De simán valami mugli fiatalé is lehetett… - Emeli fel varázslattal, hogy ne érjen hozzá. – A különleges aurorok szerintem meg tudják mondani kié lehetett… Ha hagyott rajta valami mágikus nyomot például… - Nézi kutakodón, reménykedve. – Reméljük hamar megfejtik nekünk. Jó lenne. Bár csak a személy a kérdés, aki eljuttat minket a családjához. Mert a szememben a családja a bűnös. De mondja csak meg nyugodtan, ha tévedek…

T Ö R E D E Z V E  II.


1999. szeptember

.outfit.

Szedd össze magad, O’Mara… – szinte könyörögtem magamnak. Éreztem, ahogy megremegek a fáradtság és a fájdalom súlya alatt. Nat kötelei még mindig ott voltak a kezemben. Nem akartam jobban megnézni, látni rajta azokat az aprócska vérnyomokat, felfogni, hogy mit tettek vele… de talán éppen ez adhatott volna még egy utolsó lökést, hogy legyőzzem Phillipet. Nem hagyhattam annyiban, de már olyan sok kétség dolgozott bennem. Talán egy részem kezdte feladni az örök ellenszegülést és pont azért, amit odakint láttam a víztől nedves parton. Hihetetlen volt, hogy az a hatalmas ember olyan aprónak tűnt… hihetetlen volt, hogy az én Natom, aki gondolkodás nélkül kapott ölbe bármikor ott kuporgott egy fa alatt és nekem kellett megtartanom. Láttam már gyengének és megtörtnek, de ez ijesztőbb volt. Miattam történt, miattam történt az egész.
Csak álltam a nagyembernek támaszkodva. Éreztem, hogy az izmos test képes megtartani a súlyomat, míg én az érzelmeimmel és a testi fáradtságommal vívódtam.
– Én is a családjára gyanakszom.
Nem volt szükségem a megerősítésére. Én nem csak gyanakodtam, majdnem biztos voltam benne és tudtam, hogyha valahol, hát ebben a barlangban biztosan találok valami bizonyítékot is. Talán a kötelek voltak azok, amik végleg megtörtek, amik kicsalták a könnyeket belőlem. Hiába próbáltam visszafojtani őket. Nem volt elég erőm hozzá. Mégsem zokogtam fel, csak némán engedtem őket végig folyni az arcomon.
– És igaza van. Nem hódolhat be és gyenge sem lehet. – Éreztem magamon a tekintetét. – Most az lesz a lényeg, hogy eltűnjenek kicsit, hogy Mr. Forestnek legyen ideje felépülni. Aztán megoldunk mindent. De ehhez az kell, hogy mind benne legyünk.
Hallottam a szavait, de a gondolataim és a tekintetem már egészen máshol járt. Közöttünk, pont a cipőm orra előtt megcsillant valami a pálca fényében. Nem volt erős fény, olyan tört, mintha valami anyagdarab volna. Leeresztettem a köteleket tartó kezemet és lassan, a fáradtságtól kissé nehézkesen leguggoltam. A nagydarab is ugyanúgy mozdult, mint én… talán észrevette, mit is bámulok.
– Egy anyagdarab. Túl sötét, ilyen fény mellett, nem csoda, hogy nem szúrtuk még ki… Nem lehet Mr. Foresté. – magyarázta. –  De simán valami mugli fiatalé is lehetett…
Lendült a pálcája és az anyag a magasba emelkedett. Fekete bársony volt. Kizártnak tartottam, hogy ezt bármiféle fiatal is viselné… pontosan tudtam, mivel szemezek. Ismertem a tapintását, a színét, a mintáját, hiszen én is viseltem. Beleborzongtam a tudatban, hogy Phillip abban a köpenyben bántotta Natot, amit elloptam tőle, felvettem, majd visszaadtam. Nem takarítottam le, nem tűntettem el belőle a hajszálaimat. Azt akartam, hogy tudja: én voltam. Most pedig itt volt ez a leszakadt kis darab belőle, az alján lévő minta ki is rajzolódott rajta.
– A különleges aurorok szerintem meg tudják mondani kié lehetett… Ha hagyott rajta valami mágikus nyomot például… Reméljük hamar megfejtik nekünk. Jó lenne. Bár csak a személy a kérdés, aki eljuttat minket a családjához. Mert a szememben a családja a bűnös. De mondja csak meg nyugodtan, ha tévedek…
Megfogtam az anyagot és azonnal a kabátom zsebébe tettem. Szipogtam egy kicsit, aztán megpróbáltam a lehető legkomolyabb hangon megszólalni.
– Ha nem gond, akkor én leszek a különleges auror – válaszoltam és felegyenesedtem. Nehezemre esett fel kelni, meg kellett támaszkodnom a mocskos földön és fellökni magam.
Már nem tudtam egyenesen járni a fáradtságtól, ezért lassabban indultam meg kifelé. Bevártam a nagyembert. Nem akartam neki azt mondani, hogy „jól van, jófiú voltál, maradhatsz.” Nem akartam kedves lenni egy pillanatig sem vele, mert pontosan ugyanúgy hibázott, mint az alá tartozó testőrök.
– Szervezze meg, hogy legyen egy hely, ahova még ma este átmehetünk. – Mondtam, ahogy az arcomon végig simított a parti szellő. Már láttam Natot, bebugyolálva a takarókba. – Mostantól egyedül felel a biztonságunkért. A többiek meg ki vannak rúgva. Ez is a maga feladata, intézze el. Nekem haza kell vinnem Natot.
Előre siettem, hogy megint magamhoz ölelhessem… hogy a fülébe súgjam, megoldok mindent. Azt akartam, hogy érezze az illatomat, hogy tudja, rám aztán tényleg számíthat most már. Szürkét úgy löktem félre, a tenyereim közé vettem az arcát.
– Hazamegyünk csomagolni… és neked száraz ruha kell, meleg takaró… – suttogtam az ajkainak, hogy csak ő hallhassa.

TÖREDEZVE II.

outfit

- Úgy lesz a legjobb. – Bólint, miközben csak áll és várakozik. Várakozik arra, hogy kiabáljanak vele és leszidják. Vagy várakozik arra, hogy végül elkapja Mr. Forestet, ha összeesik végkimerülésben. Vagy várakozik arra, hogy továbbálljanak, de arra is várakozik, hogy tovább várakozzon. Bármit. Bármit megtesz, csak kicsit enyhüljön a bűntudata. Közben mondogatná magának, hogy ez is csak egy munka, ez is csak egy munka. De pontosan a munkáját nem végezte el elég alaposan és jól. És ezzel talán immáron egy családot sodort bajba. Igen. Egy családot veszélyeztetett, akiknek az ő főnöke a mindene. Innentől kezdve az az alap, hogy megtesz mindent értük. És olyan kockázatokat és tetteket is bevállal, amit lehet alapesetben nem tenne meg. Jó auror volt. De túl önérzetes és érzelmes, amitől nem tudta megfelelően követni a szabályokat. Jó ajánlásokat kapott, ezért lehet itt. Hát innentől úgy fogja végezni a dolgát, ahogyan ő gondolja. Sem Nat Forest, sem holmi erkölcsi blabla nem állhat az útjába. Elliot Forestnek válik a legnagyobb szövetségesévé. Ha még hagyja.

Kihúzza magát és keményen bólint az újabb utasításra. – Rendben. – Válaszolja kurtán, miközben fejben már meg is van a komplett tervezete az esti útnak és helyszínnek. A muglik között, ott is valami nagyon átlagos helyen kell keresgélni. De így is fontos szempont, hogy jól védhető legyen, mégis kellően kényelmes ahhoz, hogy Mr. Forest megkaphassa a kellő ápolást és nyugalmat. Meg kell erősödnie. Ez az elsődleges cél és szempont. Aztán folytatnia kell az edzést, amit eddig Mr. Barrowal csináltak. De most valahogy keményebben, még hatékonyabban, jobban kihasználva a fizikai erejét. Mert annak köszönhető az is, hogy most sincs semmi komolyabb baja. Csak a lelkét is meg kéne edzeni valahogy. Mert hiába bírja jól a szervezete a kínzást, ha a lelkére olyan szinten hatni lehet a fájdalommal, hogy aztán szinte teljesen elhagyja magát. Most fáradt. És hagy neki időt felépülni. De aztán muszáj lesz erről is beszélnie vele…
Újra bólint, miközben kifelé sétálnak már a barlangból. Tudja mi a dolga. Ő önmagát is kirúgná, de Elliot Forest megkegyelmez neki. Rendben. Így tényleg újra tudja kezdeni és sokkal, de sokkal jobban tudja majd csinálni.


Fáztam. Ismét. Azt hittem ezután a megnyugtató melegség jön. De nem így volt. Tudtam, hogy testem csak arra vágyik, hogy Elliot magához ölelje. Kellett nekem a hangja és az érintése. Kellett, hogy bőrömet újra meleggé varázsolja. Csakhogy éreztem, hogy nem kívülről fázok... A lelkem tűnt fagyosnak. S mintha a levegő, amit kilélegzek sokkal, de sokkal hűvösebb lenne, mint az amit beszívok orromon. Csak ülök, álmosan, fáradtan és tehetetlenül nekidőlve a fának. Holott tudom, hogy most már erős lehetnék. Mert rendben vagyok, itt vagyok, jól vagyok. De én újra csak ostorozom magam, pont mint mindig. És ettől válok gyengévé. Nem vagyok elég jó. Mondom magamnak, holott rá kéne néha néznem az életemre. Néha még a hibáimból is valami jó dolog válik… Mert bár tudom, hogy Elliot nem szereti igazán, de Kis Nat is éppúgy a családom része már, mint ő vagy Ada. Ők, akik a legtöbb fényt hozzák az életembe, majd reményt adnak most is. Nekem csak el kéne hinnem, hogy megérdemlem a fényüket…

Felemeltem a fejem. Mármint Elliot felemelte és én boldogan simultam ujjai közé. – Haza akarok menni. – Suttogom, és bár tudom, hogy valamit mondott, érteni nem értettem a szavait. Csak a meleg levegőre koncentráltam, amit lehelete miatt ajkaimon éreztem. Jó volt. Simogató és édes még ez is. – Haza akarok menni, de maradjunk így. – Suttogom újra és kicsit kinyitom a szemeim. Végre fókuszálni is tudok, s gyengén, kissé homályosan, de látom sötét, szomorú szemeit. – Melegíts fel. Annyira fázom… - Mondom halkan, szinte sírva, bár igyekszem könnyeim magamban tartani. Ne lásson még rosszabb állapotban, mint amiben amúgy is lehetek. – Csak ölelj át… Melegíts fel. – Suttogom újra és ujjaival megint ruhájába kapaszkodom, hogy közelebb húzhassam magamhoz. – Úgy hiányoztál… Olyan nagyon hiányoztál…

T Ö R E D E Z V E  II.


1999. szeptember

.outfit.

Éreztem, ahogy befolyt a talpam alá a hideg víz és talán egy kis nedves földdarab is utat talált a lábujjaim felé. Nem érdekelt. Nem érdekelt semmi, a parancsot kiadtam, a zsebemben volt az az ismerős bársony anyag. Már csak Natra kellett vigyáznom. Újra elé térdeltem, hagytam, hogy a nadrágom anyaga még jobban bemocskolódjon a sárba. Csak öleltem és cirógattam, próbáltam minden melegségemet annak a hatalmas embernek átadni, dédelgetni őt… mintha csak egy gyerek volna. Aprónak tűnt a fájdalmai terhe alatt, olyan valakinek, akit védeni akartam minden erőmmel. Ujjaim hol a hajába túrtak, hol a szakállába. Vártam, hogy megnyugodjon a zakatoló szívverésem.
Tenyereim közé vettem az arcát. Néztem egy hosszú pillanatig, nem érdekelve, hogy az asszisztense összeszedte-e magát a sárból – amibe éppen az imént sikerült belelöknöm. Ő sem foglalkoztatott, csak is Nat és az ő jó léte számított. Ezért ígértem meg neki, hogy hazaviszem, hogy meleg ruhát kap és betakargatom…
– Haza akarok menni. – mondta egy kicsit erőtlenül. Nem számított mennyire gyenge, mert beszélt és tudtam, hogy talpra áll ebből is… ha pedig nem, akkor készen álltam karon ragadni és minden erőmet bevetve felrángatni abból az átkozott szenvedésből. – Haza akarok menni, de maradjunk így. – Ismételte meg.
A szívem hevesebb ritmusra kapcsolt, ahogy finom puszit nyomtam kiszáradt ajkaira. Még a szememet is lehunytam egyetlen pillanatra, hogy ezzel is még több melegséget adjak át neki. Talán egy kicsit bűntudatom is volt, mert annyit gyötörtem, annyit veszekedtem vele korábban… erre éppen miattam került ilyen állapotban. Éppen az én gyökereim tekeredtek rá és próbálták megfojtani, csak azért, hogy engem megszerezzenek. Biztos voltam benne, hogy Phillip intézte így. Az ő érdekében állt, hogy Natot eltávolítsa a közelemből. Az ő érdekében állt, hogy tisztességes házasságot kössek valakivel… s ne csak egy álmot kergessek. Csakhogy az álom édes volt, csábító, nyugtató és a legtökéletesebb szerető. Hogyan engedhettem volna el? Nat egyetlen személyben volt minden, amire az elmúlt években annyira vágytam. Az életem majdnem gondtalan volt mellette és talán egy kicsit unalmamban is szekáltam. Nem kellett volna… Csak elrontani tudsz mindent, O’Mara… – plántálta belém a kegyetlen kis hang.
– Melegíts fel. Annyira fázom…
Megint magamhoz húztam. A fejét a mellkasomra fektettem, hogy érezze a szívem zakatolását. Éreztem, hogy ujjai a ruhámba markolnak. Ez volt az én reményem, hogy talán végre visszanyeri az erejét, talán hamarosan megint a régi lesz.
– Csak ölelj át… Melegíts fel. – Olyan közel húzódtam hozzá, amennyire csak tudtam. Finoman cirógattam a haját a fülei mögött. Másik karommal egész testét át fogtam, öleltem, erősen tartottam, hogy biztonságban érezze magát.
– Azonnal hazamegyünk, Mackóm… – Leheltem bele a part csendjébe. Senki sem beszélt vagy mozdult, éreztem magamon a tekintetüket. Nem érdekelt, egyszerűen csak nem akartam, hogy ilyen gyengének lássák őt az emberei… még akkor sem, ha kirúgtam őket vagy éppen szívesen az orruk alá dörgöltem volna, hogy miattuk történt ez az egész. Nem is, inkább zúdítottam volna elcseszett átkokat a nyakukba, amik örökre beléjük égeti, milyen nagyot is hibáztak, amikor nem vigyáztak az én Nathanielemre.
– Úgy hiányoztál… Olyan nagyon hiányoztál…
Oldalra fordultam, hogy a szürkére pillantsak. Közben még egyszer végig cirógattam Nat barna tincsein. Órákkal ezelőtt még attól féltem, hogy talán soha többé nem látom… az is Phillipre vallott volna éppenséggel. A remegés erre a gondolatra megint végig futott rajtam, éreztem, hogy hamarosan le fog dönteni a lábamról a kimerültség és nem fogok tudni hoppanálni, talán Natot sem tudom megtartani.
– Valakinek segítenie kell hoppanálni… – A tekintetem szürke és a nagyember között járt. – Nat nem fog tudni felkelni… én meg… mindegy.
Ezután fordultam csak vissza a karom között tartott írómhoz. Lágy csókot leheltem a feje búbjára. Közben mélyet szippantottam az illatátóból, nem érdekelt, hogy azt elrontja valami, mert én csakis a keserű tinta aromájára koncentráltam. – Te is hiányoztál… már nagyon kerestelek… – Súgtam és megvártam, míg a nagyember mögénk lép. – Most hazafogunk menni. A nagyembered segít neked eljutni a házig. – Tettem hozzá.

TÖREDEZVE II.

outfit

Szeretni valakit, a legnagyobb felelősség. Vigyázni rá, nem csak a lelki, de a testi épségére is. Kitartani mellette jóban és rosszban. Látni őt boldogan és szomorúan. Látni őt egészségesen vagy betegen… És csak vele lenni, minden alkalommal. Ott lenni és vigyázni rá, szeretni, mikor szüksége van. Sokan talán nem is tudják ezt. Nem merik vagy akarják vállalni. Talán félnek tőle, vagy csak nem akarnak harcolni érte. Egyszerűbb elengedni. Azt mondani, hogy nem számít, mint látni ezeket és átmenni a szeretet megannyi nehézségén, hogy legalább egy kicsi örömhöz jusson közben az ember.
Látott életében megannyi párt és életet. És most mondaná azt, hogy ami e között a két ember között van az rossz. De nem tudja ezt mondani… Látott gyűlölködni számtalan férfit és nőt. Nem egynek volt gyilkosság a végeredménye, miközben harcoltak egymás ellen. Hát nem szebb így a létezés mégis? Egymásért küzdeni és egymásért mindent megtenni és vállalni? De. Valahol ez lenne a normális, még ha nem is kívánja a világ összes párjának azt, hogy ilyesmiken kelljen átmennie, mint Forestéknek. Ez több párnak is sok lenne, nemhogy egyetlennek sűrítve és folyamatosan.

Egy kicsit kettesben hagyja őket. Inkább csak a vizet bámulja, miközben megáll pár méterre tőlük. Nem akarja elvenni tőlük a rövid pillanataikat, amiket most gyorsan átélhetnek, annyi egymás nélkül töltött nap után. Bár némileg siettetné az indulást. A főnökének jobb lenne máshol. Melegben, szárazon. Olyan illatok között, amiket ismer és szeret. Igen… Épp most kell elköltöztetni, elrejteni, mikor úgy gondolja, hogy a legnagyobb szüksége lenne a megszokott kis lakhelyéhez. Majd megkéri Elliotot, hogy minél több dolgot csomagoljon be neki, azok közül amiket szeret. Hagy érezze az illatukat és a jelenlétüket. Hátha majd megnyugtatja…

Egy pillanatig sem habozik. Gyorsan odalép melléjük, mikor Mr. Forest szól, hogy segítségre van szüksége a hoppanálásnál. Tudja, hogy a férfi fáradt. Látja rajta, ahogy remegnek tagjai. Bizonyára egy pillanatot sem pihent… Hogy is pihenhetett volna? És így tényleg jobb, ha ő hajt most végre társas hoppanálást.
- Induljunk. – Mondja csöndes határozottan és lehajol Nathoz, hogy az író egyik kezét a nyaka fölött átemelve, a hóna alatt átkarolva fel tudja emelni. Nagyobb volt az írónál, de nem annyival, hogy csak úgy lazán felkapja. Másik kezét pedig a másik Mr. Forest felé nyújtja, jelezve, hogy fogja meg nyugodtan. Ő majd gondoskodik róluk. Aztán már hoppanált is. Az otthonukba, a legszentebb helyükre; Tengerszembe.


Nem akartam megmozdulni. Ölelni akartam még Elliotot, holott tudtam menni kell, mert ott jobb lesz nekem, mint itt. Hisz lesz még esélyem hallgatni a szívverését, megnyugodni az ölelésében és a csókjai között. Ez kellett most nekem. S testem ellenkezett az elengedése ellen, de valakinek az erős kezei elhúztak tőle. Hirtelen fogott el Elliot illatának a hiánya, éreztem a büdöset, ami helyette költözik orromba. A nem alvás és nem fürdés egy hetes bűzét. Nem csak én voltam. Tudtam Nagyemberem érzem most és bár nem szerettem a szagát, ez is biztonságot adott most. Tudtam, hogy keresett, tudtam, hogy vigyázni akart rám és megmenteni. Én ellenkeztem. Nem voltam jó, nehéz eset voltam és meglett az ára. Innentől minden másképp lesz majd.
A hoppanás fájt. Minden tagom magával rántotta és újra szinte lelkemig hatolt a hideg, mintha minden rossz emléket felidézett volna. Nem tudom miért… Máskor úgy szerettem hoppanálni... Most mégis rosszul lettem tőle, s ahogy lábam földet ért, térdeim össze is rogytak, hiába tartott Nagyember, hiába kúszott néha orromhoz Elliot illata. Lerogytam és hánytam. Az is fájt, csípett. És nem akartam mást csak eldőlni kicsit.
- Vizet… - Suttogtam magam elé, miközben ujjaimmal Elliotot kerestem, mert a szédüléstől most sem tudtam igazán fókuszálni, csak kapkodtam ide-oda. Ahogy a levegőt is sűrűn, zihálva szedtem. Egészen addig, amíg a szél hirtelen meg nem fordult. És a kertünk füvénél egyszer csak meg nem éreztem a tenger józanító, friss illatát, ahogy vegyül otthonom jellegzetes illatával. – Tengerszem… - Suttogom és most először elmosolyodom. – Itthon vagyok.

T Ö R E D E Z V E  II.


1999. szeptember

.outfit.

Remegett a térdem. Mintha a hoppanálás csak még jobban összepréselte volna a fáradtság súlya alatt már amúgy is rogyadozó testem. A tagjaim alig bírták tartani a saját súlyomat, de az álmosság és a gyengeség egyetlen hatalmas zsákként lógott a vállamon. Éreztem, ahogy mindez csak húz és húz még lejjebb. A szemeim majdnem lecsukódtak, majdnem összerogytak a lábaim. Talán át is adtam volna magam mindennek, ha nem pillantom meg a szemem sarkából, ahogy Nat rosszul lesz. A hányás hangjába beleborzongtam, de nem undorodtam… nem, segíteni akartam neki.
– Semmi baj, Mackó… semmi baj… – Suttogtam.
Közelebb léptem hozzá, úgy, hogy a hátát simíthassam, hogy ujjaim a hajába simuljanak és kényeztessék kicsit az elmúlt napok szenvedése után. Még így, teljesen átfagyva, aprónak tűnve is éreztem a belőle áradó kellemes meleget. Finoman érintettem, finoman cirógattam, várva, hogy jobban legyen. Vigyázni fogok rád, Mackóm… – határoztam el magamban, ahogy tekintetem egy pillanatra találkozott az aggódó nagyemberével. Láttam rajta, hogy aggódik és ez volt az ő nagy szerencséje. Ha nem tett volna így már egy átok kíséretében kereshette volna a következő munkahelyét.
–  Vizet… – Nyöszörögte Nat.
Megint félve fordultam felé. Láttam, hogy ide-oda kapkod, talán engem keres… ezért finoman finomítottam végig a vállán és a karján. Egyik oldalról hagytam, hogy nagy ember tartsa, a másikról én próbáltam. Karját átvezettem a vállaim felett, hogy rám támaszkodhasson, hogy segíthessek neki bejutni az otthonunkba. Engem nem érdekelt, hogy rajta volt az a barlangi bűz, hogy nem aludt, hogy nem fürdött… mert borítsa akármennyi kosz, ő akkor is az én Natom volt. A megannyi szag alatt pedig ott lapult az ő igazi aromája, az a keserű tintaszag, az az édes forrócsoki illat, amit imádtam. A szívem már a tudattól hevesebben vert, hogy én támogathatom őt… és sikerült megmenteni. Csak a testem volt gyenge. Újra és újra éreztem, ahogy megrogy a lábam alatt a talaj.
– Minjárt ott vagyunk és annyi vizet kapsz, amennyit csak szeretnél… – Bíztattam, miközben intettem a nagyembernek, hogy próbáljunk meg gyorsabban eljutni az ajtóig. Tudtam, hogy az izmaim már nem bírják sokáig… hogy a testem fel fogja adni a harcot. Egy mérgezéssel szemben tovább bírtam, mint a kimerültséggel. De most nem aludhattam órákat, hiába kerültünk haza. Csomagolni kellett, csomagolni és tovább állni
– Tengerszem… – suttogott mellettem Nat. Szorosabban öleltem a darabkát, hogy stabilabban tudjunk haladni. – Itthon vagyok.
Éppen akkor mondta ki ezt, mikor az ajtó elé értünk és én is így éreztem, mikor átlépve a küszöböt, megéreztem az otthon bódító, biztonságos illatát. Nat hangjában a mosoly és ez az érzés kellemes melegséget kölcsönözött a szívem mélyén. Most már csak meg akartam találni azt a helyet, ahol elbújhatunk, ahol Natot biztonságban ápolhatom, míg ki nem lábal abból, amit tettek vele… és ki tudja mi volt az. Csak remélhettem, hogy egyszer mindezt megosztja majd velem és akkor tudni fogom miért, is álljak bosszút apámon.
– Gyere, ülj le ide a kanapéra. – Magyaráztam, közben húztam az említett bútor felé. Tudtam, hogy jól fog neki esni, ha végre puha helyen ülhet, esetleg aludhat. Nem akartam, hogy most ellenkezzen, nem akartam, hogy máris el akarjon menni fürdeni. Azt akartam, hogy ott legyen biztonságban a szemeim előtt. Direkt megigazítottam az egyik párnát, hogy tökéletesen a háta mögé simuljon és megtámassza. Egy vékony pokróc is volt a kezemben, hogy legalább azzal betakarhassam.
–Hozok neked egy kis vizet – folytattam halkan. Éreztem, ahogy megint erőt vesz rajtam a gyengeség, ezért mielőtt elléptem volna Nat mellől, újra nagyemberre pillantottam: – Hova megyünk innen?
Nat persze ezt meghallhatta és őt ismerve egy kisebb pánik is eluralkodhat rajta, ha veszélyben érzi az életünket Tengerszemben. Talán ez is annyira mindene volt, mint én… vagy mint Ada, vagy mint a fia. Én csak azt tudtam, hogy az érzelmi kötődés semmis az ő életéhez képest, ami nekem még becsesebb is valószínűleg, mint neki magának.

TÖREDEZVE II.

outfit

Rossz volt ezt látni és átélni. És döntött, ilyen soha többé nem lesz. A Rowle család innentől a fekete lista csúcsát képezik és bármerre is lépjenek, akár csak ki a házukból, az ő emberei tudni fognak róla. Nathaniel Forestnek majdnem akkora vagyona lehet, mint a királyi családnak, ennyiből komplett hadsereget is fenntarthatna. Sőt, talán el is jött az a pillanat, amikor ezt meg kell és meg is fogja tenni. Ő felel a biztonságáért, hacsak Elliot Forest ki nem rúgja, de valahogy azt érzi, hogy nem fogja. Szóval innentől is övé a felelősség és nem fog félni újabb anyagi szeleteket, vagyonokat követelni arra, hogy nagyobb kémhálózatot és még ennél is képzettebb biztonsági szolgálatot építsen ki.
Igen. Most pár hétig, amíg teljesen fel nem épül, addig az lesz a legjobb, ha elrejtőznek. De Nat Forestnek előbb-utóbb vissza kell térnie a munkájához, akkor pedig muszáj lesz résen lenni. És nem csak vele kapcsolatban. Minden rokonnak, minden barátnak, aki célpontjául szolgálhat a Rowle-féle gonoszságnak, védelem kell. Hisz tény, ami tény, hogy bár az író a kifejezett munkáltatója, de nem mehet el tényként a mellett sem, hogy amíg Elliot Forest nincs biztonságban, addig Nat Forest sincs. Márpedig ez előbbi családja a fő probléma. Így elég nagyra rúg azok száma, akik potenciális célpontok lehetnek. Nem baj… Sok pénz, sok ember. Sok, jól átvizsgált, hűséges ember. És sok-sok biztonsági szabály és előírás, amiket innentől mindenkinek és minden pillanatban be kell tartania. Beleértve ebbe a család és barátok nagy rétegét is.

Egy pillanatra elengedi Natot, amikor lábuk talajt ér Tengerszemben. Megcsapja őt a hányás jól ismert bűze. Nem baj. Sóhajt halkan és szánakozva néz a szinte apróra zsugorodott nagy és erős íróra. Kedveli őt. A munkában szigorú, de emberileg amúgy lojális, sőt olykor még kedves is. Bár a humora általában véve nem létezik és többször hisztizik, mint egy hat éves, de meg lehet szokni. Mert mellé egy érdekes jellem, egy érdekes figura, aki gondoskodik mindenkiről maga körül. És most neki kell elcipelnie a látszólag hulla fáradt Elliottal a kanapéig. A két, energiával teli férfi, most szinte az összerogyás szélén van. És ő már nem húzná sokáig a dolgot, mert látja, lassan Elliot Forest is erejének a végén jár. Vagyis inkább már bőven túl van a végén, és ezek a tartalékai…
- Pakolj össze pár dolgot. Csak a legszükségesebbeket. A gyerekek egyelőre jobb, ha a nagyszülőknél maradnak. Mrs. Ballarddal majd összepakoltatok még jó pár dolgot. Ti nem jöhettek vissza a házba egy ideig. Az állatokról gondoskodunk és új védőbűbájokkal látunk el mindent. – Magyarázza, miközben a férfi rá néz. Nem akarja sokáig húzni, nekik minél előbb védett helyre kell érkezniük, ahol aludhatnak egy nagyot a melegben. – Egy egyszerű mugli lakásba megyünk Londonban. Nem feltűnő, de könnyen védhető. Nekünk pedig most ez a fontos. Amint kész vagy, hoppanálunk is. Igyekezz, és mondd mit segítsek!


Átjár az otthon melege. Igen… Furcsa és közhelyes. De tényleg szinte érzem, ahogy csontomig hatol a Tengerszem ablakain beáramló napsütés. És a meleg levegő, ami vegyül otthonom jellegzetes illatával. Mennyit is változott ez a hely az elmúlt időben… Régen magány és keserűség szaga áradt az egészből, amit a tinta még rosszabbá tett. Most boldogság van itt. Egy komplett állatkert szaga, Elliot édes illatával, Ada gyümölcsös aromájával és babaszaggal. Mindezt pedig átjárja a tinta… És nem mint kellemetlen összetevő, hanem, mint szerves, összetartó rész. Imádom ezt a helyet. És tudom, hogy csak mosolygok. Önkéntelenül is. Még az is lehet, hogy valójában kiszabadítani sem sikerült engem. Már mindegy, nem számít. Ha valaha meghalok úgyis így akarnék meghalni. Ezzel az illattal körülvéve, Elliot karjaiban pihenve…
Eldőlök a kanapén. Hagyom, hogy fejem alá párnát rakjanak és, hogy aztán a meleg kezek kicsit távolodjanak tőlem. Biztonságban vagyok. Legalábbis azt hiszem, de kezeimmel kissé az alattam lévő anyagba marok, egy kanapé. Kinyitom erőtlenül ismét a szemeim, hogy körbenézhessek. Tengerszem, állapítom meg magamban, majd kezemet szívemhez vezetem. Az még tapossa kicsi malmát az életnek… Tényleg nem itthon vagyok. S ez nem egy rossz tréfája a világnak. Végre tényleg alhatok…

T Ö R E D E Z V E  II.


1999. szeptember

.outfit.

Figyeltem, ahogy a víz lassan megtölti a poharat. Csilingelő hang volt, olyan ami könnyedén betöltötte a ház furcsa csendjét. Mintha az állatok is érezték volna: valami történt. Nem rosszalkodtak, nem rohangáltak, Zeusz is csak ott ücsörgött a konyhapulton és rám meresztett zöld szemeit. Éreztem, ahogy a tekintete a hátamba fúródik. Talán magyarázatot várt, valami jelet, hogy biztosan tudja, mi történt… okos állat volt. Pontosan tudta, mikor vagyok magam alatt, mikor van szükségem arra, hogy sötét, puha bundácskáját megérezzem az ujjaim alatt. Megnyugtató volt a jelenléte.
Ahogy megfordultam, a vizespoharat egy pillanatra odatettem mellé, hogy kezemmel végig borzoljam a szőrét. Lehunyta a szemét és egy csendes kis nyávogás hagyta el az ajkait. Nat és a nagyembere alig néhány méterre voltak, mégis talán csak én hallottam meg. Közben éreztem, ahogy a térdeim remegnek, kezem remeg, az egész testemen átfut a gyengeség. Kitartást, O’M… – meg akadt a sötét hang, nem csábította lüktetésre a csuklóm körül feszülő szalagot. A tekintetem találkozott a nagyember tekintetével.
– Pakolj össze pár dolgot. Csak a legszükségesebbeket. A gyerekek egyelőre jobb, ha a nagyszülőknél maradnak. Mrs. Ballarddal majd összepakoltatok még jó pár dolgot. Ti nem jöhettek vissza a házba egy ideig. Az állatokról gondoskodunk és új védőbűbájokkal látunk el mindent. – Magyarázta.
Ujjaim közben megint megtalálták a poharat. Egy rövid puszit nyomtam Zeusz homlokára, mielőtt visszasétáltam volna elé. Fel kellett néznem rá, de most nem csak fizikálisan volt nagyobb nálam… hanem lelkileg is. Éreztem, hogy ennek a napnak a súlya egyre komolyabb terhet ró a testemre és a szívemre. Pihennem kellett volna, mert kimerült voltam.
– Zeuszt nem hagyom itt. Szükségem van rá. – Jelentettem ki. Kicsit ki volt száradva a szám, ezért nagyrészt suttogásnak hatott a hangom. – Nélküle nem megyek sehova.
Láttam, ahogy Nat eldől. Láttam, hogy végre átadja magát az alvásnak, hallottam a megnyugtató légzést, ami annyira hiányzott mellőlem az ágyból. Imádtam, öleltem volna legszívesebben… de kettőnk közül még mindig nekem kellett talpon maradnom. Nekem kellett vigyáznom magunkra.
– A többi állat menjen Ballardékhoz… – Nyeltem egyet, hátha az megnedvesíti kicsit a torkomat. Aztán megint a nagyemberre pillantottam. – Hova megyünk innen?
Reméltme, hogy van terve, mert nekem egyelőre csak a menekülés és az eldugott hely fogalmazódott meg a gondolataimban. Minden más az ébren maradásért küzdött és Natért. Nem tudtam úgy gondolkodni, mint máskor, szédelegtem, remegtem, az erőm már bőven elhagyott. Éreztem, ahogy újra és újra elveszítem az egyensúlyomat. Tudtam persze, hogy Phillip megtalálhatja Tengerszemet… én is beosontam a lehető legvédettebb helyekre. Olyan zárakat törtem fel, amikre rásütötték: tolvajbiztos. Ha én képes vagyok rá, akkor egy képzett varázsló miért is ne lenne?
– Egy egyszerű mugli lakásba megyünk Londonban. Nem feltűnő, de könnyen védhető. Nekünk pedig most ez a fontos. Amint kész vagy, hoppanálunk is. Igyekezz, és mondd mit segítsek!
Megigazítottam a pokrócot Naton, hogy kellemes melegben legyen. Ki tudja milyen sokáig fázott, ki tudja a hideg mennyire hatolt mélyre a testében. Hiszen éreztem, milyen hűvös volt a bőre. Éreztem, mennyire megviselte az egész… utáltam, hogy ennyire aprónak tűnik. Azt akartam, hogy erős legyen, hogy bizonygassa, meg tud akár engem is védeni.
A poharat odatettem a dohányzóasztalra. Egy ideig csak bámultam, éreztem, hogy a szemem bármikor lecsukódhat. Meg kellett ráznom a fejem, hogy kicsit összeszedjem magam.
– Kelleni fog a segítség… – bólintottam és felegyenesedtem. Fölfelé intettem a kezemmel. – Odafent lesz dolgunk.
Elindultam előre, remélve, hogy követ a pasas. Tudtam, hogy akárhová is megyünk, Natot legalább a dolgai egy részével körbe kell vennem ahhoz, hogy jól érezze magát. Ő ilyen, ragaszkodik a fizikai értékeihez, erre van szüksége, hogy boldog legyen… arra pedig igen csak nagy szüksége volt a gyógyuláshoz.
– Szeretném, hogy a ruhái mind jönnének velünk. – Magyaráztam, de én magam az éjjeliszekrényhez léptem. Felemeltem azt a kötetet, amit utoljára olvasott és magamhoz öleltem. Ezt egyértelműen vinni akartam. Ugyanígy voltam a szemüvegével. – Szívem szerint az egész házat becsomagolnám neki, mert tudom… ez fog neki hiányozni… – Nyeltem egyet, ahogy kibuggyantak a könnyek a szememen. Végig folytak az arcomon, elérve az államat, hogy a földre csöppenjenek. A térdeim megint meg remegtek le kellett ülnöm egy kicsit az ágy szélére.