+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  99/2000-es tanév
| | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | |-+  Nyugati szárny
| | | | |-+  Mugliismeret tanári szoba
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Mugliismeret tanári szoba  (Megtekintve 1901 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Elérhető Elérhető
« Dátum: 2018. 08. 20. - 21:12:23 »
0



Az ajtó csupán egy fél folyosónyira nyílik magától a mugliismeret tanteremtől, kellemes fa ajtaját jobbról egy ligetben kergetődző tündérekről festett kép őrzi. Balról a kastély csupasz kőfala. Az ajtón túl fél tanteremnyi helyiség, a közepesebb fajtájú tanterem feléhez viszonyítva, szép kilátású ablakkal. Jelenleg egy masszív íróasztal kap benne helyet, egy kanapéféle, egy kizsigerelt televízió, egy elaggott rádió, és egyéb mugli holmik. Övék a bal sarok. Az iroda amúgy üres, kopár, látszik, hogy jelenlegi tulajdonosa nem fordít komoly figyelmet rá. Jobbra nyílik egy ajtó a lakrészbe, ami berendezését tekintve szintén szegényes, egy könyvespolc árválkodik csupán az ablak mellett, az ágy mellett pedig egy éjjeliszekrényen hever a legutóbb gerincre vágott könyv árván. A ruhásszekrény sötét tömege se teszi barátságosabbá a helyiséget.
Naplózva

Demelza Digby
Tanár
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 07. 19. - 21:42:36 »
+1

A rendkívüli fogadóóra




2000. június
 





Mert papírhalmokból sosem elég, ugyebár… Már alig vannak benn kollégák, és akik benn vannak, azok is tangapapucsban szürcsölik a lángnyelv koktélt a nagy tanáriban. Dorina rég a táborban lazít Brazíliában, én meg… Én ahelyett, hogy rendet vágnék a felgyülemlett fejetlenségben, amit más adminisztrációs feladatoknak mondana, legszívesebben szófát építenék a stócokból, mert rendkívül extravagáns bútora volna tanári szobámnak. De ezt is elvetem, s eggyel növelem a papírlapok számát a helyiségben azzal, hogy megírom az egyetlen levelet, amihez kedvem van – ez ugyanis végre közvetlenül a gyerekekkel kapcsolatos, legalább tényleg fontos, és azon kívül izgalmas is.
                                                                             *
„Tisztelt Mr. Christopher Cartwright!
Professor Demelza Digby vagyok, a Griffendél házvezetője. S mint ilyen, feladataim közé tartozik a házamba tartozó diákok életének nyomon követése oly mértékig, hogy ha drasztikus változás következne be benne, akkor arról értesüljek. Mirabella kisasszony szerint az utóbbi időben vele természetesen semmi ilyesmi nem történt. Az a néhány apróság azonban, amiket sikerült belőle kiszednem, engem mégis részletesebben érdekelne. Túl a tanulmányi eredményeinek hirtelen változásán, illetve a magatartásában bekövetkezett szokatlanságokon, azt gondolom, fontos volna, hogy elfogyasszunk mi ketten együtt némi teát az irodámban, s ha lehet, ezt nem teljes csöndben tennénk. Várom tehát most csütörtökön öt órára, a Mugliismeret terem mögötti tanári szobába.  
Szívélyes üdvözlettel: D. D. prof.”
                                                                             *

A levél és az idő is tovaszállt, bár ez utóbbi nem bagoly lábához kötözve, de megállíthatatlanul. Az elintézendő papírmunkák hegyei nem csappantak, de a helyiségben kellemes tea és száraz sütemény vaníliás illata terjengett. Gyorsan lesöpörtem a sarokban álló kávézóasztalkáról a bizonyítvány-másolatokat, meg a jövő évi óravázlatokat, és odakészítettem a kannát meg a bögréket, és minden egyebet is. Az óra elütötte az ötöt (a csütörtökit, azt hiszem, bár a naptáram lemaradt valahol május környékén), és ezzel megzavarta a kupacok közül, ismeretlen helyről szóló mugli rádió által játszott vidám, nyári zenét. Én a bohókás slágert dúdolva várakoztam, s gondolatban a zenébe foglaltam igencsak jelentős számú, és kellemetlen mélységű kérdéseimet. Elvégre, nekem is van egy hasonló korú kamaszlányom, úgyhogy végképp nem tudom elképzelni, ki teszi ki magát ilyen nehézségeknek. Szánt szándékkal...
Amint észrevettem a szobába érkezőt, felpattantam a fotelből, és barátságos, de némileg tartózkodó mosollyal nyújtottam előre a kezemet. Úgy tettem, mintha komoly és méltóságteljes házvezető asszony volnék.
- Demelza Digby, ahogy írtam. Nagyon örvendek, hogy idefáradt, Mr. Cartwright – nyújtottam a kezemet határozottan, kézfogás céljából, majd az asztal és a mellé állított tiritarka mintás fotelek felé intettem. – Foglaljon helyet bátran. Hogyan adhatom a beígért teát?
Naplózva

Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2019. 07. 21. - 18:59:11 »
0

promise



...mikor megpróbálsz elmenekülni a múlt elől:
nemcsak, hogy felzárkózik, de még le is hagy...



..a trágár szavak esélyesek...

Június esősen indult de csak az első pár napban. Mire a diákok mind megkapták az év végi eredményeiket már szikrázó napsütés hirdette, bizony itt a nyár. Talán épp ezért vagy mert amúgy is mindig bevett formula és kár eltéri a jól megszokottól, elegáns öltönyben, fehér inggel párosítva hoppanálok Roxmorts immár kihaltnak ható kis falujába. Gyerekkoromban imádtam ezt, a számtalan üzletet de valahol irigyeltem is társaim, akik lelkesen költötték el sarlóikat erszényeikből. Én, ha néha a Mézesfalásba betévedve vehettem pár szem cukrot már az is nagy szó volt. Anyámnak sose volt pénze, és ami volt is elköltöttük az iskolai kötelező dolgokra, mint pennák, könyvek ésatöbbi.
Valahogy mégis végigsétálva a főutca macskaköves kietlenségén, elhagyva a Három Seprűt hogy a távolba a domboldalon feltűnjön a Szellemszállás, elfog egyfajta bűvös nosztalgia. Na közel sem olyan, mint a legutóbbi itt átélt illuzionista parádéja... ez valahogy más. Mélyebb.
Talán azért, mert a medál húz a nyakamban. Meglehet Sophie is érzi, hogy itt vagyunk. Itt, mindennek az elején. Ahol minden kezdődött.
Itt ismertem meg, szinte gyerekként. Itt nőttünk fel, ez volt az otthonunk. Itt lettünk barátok és itt ért minket utol a kamaszkor. És persze... itt szakadtunk el is egymástól. Örökre.
A keserédes emlékekkel kísérve érem el a Vadkanos kaput, majd lépek be rajta. A kezemben fogom a Demelza által firkált ostoba levelet.
Még hogy elbeszélgetés... inkább kivallatás a jó szó rá. Mégis mi értelme lenne egy mugliismeret tanárnőnek, még akkor is ha házvezető, engem, épp engem ide rángatni? Nem szabadságon vannak? Nem tudta volna elmondani a kínjait Londonban?
Nem, valószínű azt hiszi, ostoba módon, hogy az iskolai légkör majd kellő benyomást tesz. Vagy mert az igazgatónő is a közelben lehet. Bárhogy is... a Roxfort sem a régi. Nem McGalagony a fő probléma... hanem hogy egy ostoba diákcsíny ekkora felfordulást kavar. Egy két ártás... egy két kelés... egy két színes hajtincs vagy fél szemöldök.... na és?
Ezért vannak ők itt, a képzett, felnőtt mágusok, hogy ezeket orvosolják. Pomfrey anno Mungóbeli szakembereket megszégyenítő tehetséggel rakta rendbe a diákokat. Talán már neki leáldozott volna?
Mire elérem és átlépem a főkaput a gondolataim sebesen forognak hol a jelen hol pedig a múlt körül. Egyszerre feltölt és nyomaszt az ismerős előcsarnok látványa a semmit nem változó kastély ezer éves poros levegőjével.
- Miss Digby irodáját keresem.
Vetem oda az egyik szellemnek, aki ha jól sejtem a Véres Báró lehet. Lelkes lánccsörgetésével csakis rá tudok gondolni így hirtelen.
- A nyugati szárnyban találja, a másodikon. De én a helyébe elkerülném a fő lépcsősort, Hóborc épp most készül egy halom tárgyagránátot kiszórni Friccs úr ellen. Inkább erre menjen..
Int az áttetsző szellemkezével az egyik falikárpit felé, ami sejtésem szerint ugyan egy szinttel feljebb visz a célomtól, de valószínű a kitérőért cserébe kényelmesebb utam lesz. Egy bicccentéssel megköszönöm a segítséget és az eligazitást, majd egy negyed órás tekergést követően el is érem a találka helyszínét. Közben persze a lovagok sisakjai mind felém fordulnak, a festmények lakói pedig összesúgnak érkeztemre. Egyik-másik még van olyan pofátlan hogy követ is egy-két keret erejéig mígnem az egyik tulajdonos le nem állítja.
- Miss Digby?
Koppantok egyet a nyitott ajtón. Na igen, nincs diákság, nincs lárma. Gondolom kényelmesebben átjártja a levegő így a teret, de nem szentelek sok figyelmet a berendezésnek. Meglepődök hogy mennyire fiatal és mennyire kortalannak ható nő áll előttem... ráadásul ugyanolyan élénkvörös hajzuhataggal, mint maga Mirabella.
Akár az anyja is lehetne...
Sophie hangja kesernyésen gonoszkás... de valóban... fura egy hasonlóság meg kell hagyni.
Míg túljutok az első meglepettségen, amit gyorsan palástolok a megszokott pókerarccal, már hellyel is kínál a nem túl kényelmes székre. Na igen, a kínvallatópad.
- Ahogy a britek mindig, tejjel.
Mosolyodom el, de ez feszes és udvarias. Nem őszinte, de a nők rendszeresen odáig vannak érte így mit is számít...?
- Megkaptam a levelét. Roppant szellemes. Mondja, mégis mi van itt, amit nem lehetett esetleg Londonban közölnie?
Nem kertelek rögtön a tárgyra térek. Nem a kiruccanás maga zavar, hanem a tényszerűsége, a tárgyilagossága és... mi ez hogy nem teljesen csöndben? Valamiért elfog némi rossz előérzet, de lehet hogy csak mert én magam is sokszor voltam még diákként ugyanilyen reflektorfénybe állítva. Ettől pedig már csak egy lumos maxima lehetne erősebb.
Naplózva


Demelza Digby
Tanár
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2019. 07. 22. - 14:54:22 »
+1

A rendkívüli fogadóóra




2000. június
 




- Miss Digby?
Ritkán hallom így a nevem, e falak között, és önkéntelen szalad fel a homlokom közepéig a szemöldököm tőle, de azért mosolygok.
- Nagyon kedves, de régen voltam már Miss – kuncogom a fess fiatalembernek, aki elém került. Nem szokásom a borítóról ítélni a könyvet, de az árulkodó jelek felett azért nem siklok el. Szép öltöny, rendezett megjelenés, enyhén szigorú arc – azért sok minden leolvasható erről. Fiatal, életerős, láthatóan épelméjű figura áll előttem, aki a jelek szerint kínosan ügyel a külsőségekre. Tényleg érdekel, mi vitte rá, hogy befogadjon az életébe egy olyan kis… Szóval egy olyan kamaszt, mint a szóban forgó.  – De milyen üdítő változatosság! A professzort úgyis túl sokszor hallottam a tanév során – sóhajtom, majd tovalendülök efölött.
- Ahogy a britek mindig, tejjel. – Modoros kijelentésétől, az arcán ülő kimért, szívdöglesztő mosolytól az én szám is felfelé kanyarodik. Tanulmányozom még egy kicsit az arcát, átható pillantással.
- Vagy lángnyelv whiskyvel, ahogy a tizenéves kamaszlányokat nevelő britek általában…? – kuncogom megint, és a szekrényből kihalászom, majd enyhén megemelem a nevezett üveget. – Ugyan, ne udvariaskodjon, ez nem hivatalos megbeszélés, és nem üzleti tárgyalás. Csak bátran, elvégre nyári szünet van, és most nem dolgozunk! Nos, legalábbis egyikőnk biztosan nem – kínálom felé az üveget csibészes kacsintással, s egy nőies mennyiséget én is a teámba varázsolok. Nem mintha célom volna túlzásba vinni, mert nem ezért vagyunk itt persze, de tapasztalatom szerint a mélyebb beszélgetések valamilyen alkohol karnyújtásnyi távolságában esnek meg. Nekem pedig most pont valami ilyesmi volt a célom. Úgyhogy amíg hangot ad nemtetszésének, derűsen megízlelem a csinos kis porcelán csésze kellemesen csípős, aromás, mély aranyszín tartalmát.
- Megkaptam a levelét. Roppant szellemes. Mondja, mégis mi van itt, amit nem lehetett esetleg Londonban közölnie?
- Eltekintve attól, hogy foglyul ejtett ez a rettentő papírmunka, tudja… – mutatok körbe a helyiségben, melyben éppen alig volt szabad pakolófelület. A sárgásfehér stócok, halmok és kupacok tengerét csak itt-ott törte meg tintatartó, penna, pecsétviasz vagy némely használati tárgy. – … én inkább arra vagyok kíváncsi, Ön mit gondol, miért hívtam ide és mit vár ettől a találkozótól? – kérdezem, mert valóban érdekel, hogy a férfi vajon mire számít. Elvégre, van ennek az ügynek persze egy hivatalosabb oldala is, de az megint csak annyira sok gusztustalan adminisztrálással járna, és olyan távol esne a valóságtól, hogy inkább jobb, ha nem is gondolok rá. És a lényeg nem is ott van, a papírokba meg formanyomtatványokban, hanem ebben, az egyszerű beszélgetésekben, kérdésekben, válaszokban és gondolatokban. Nincs még annyira mögöttünk a háború, hogy az iskola szülők nélkül maradt tanulóiról ne volna becsületbeli ügyünk és kötelességünk is gondoskodni.
- Szóval, mint azt tudja, itt tanítok a Roxfortban, és van szerencsém a Griffendél házvezetőjének lenni. Ha jól rémlik a tablókról, szintén ebbe a házba tartozott, nem igaz? – kérdezem, és cinkos mosollyal nézek rá, míg a választ megkapom. Egy percig sem sajnálom magam, mert szeretem a munkámat, és a kölyköket még inkább, de ha visszaemlékszik a gyerekkorára, talán sejtheti, milyen feladat is ez. A többi ház vezetője együtt véve nem virrasztott az év során annyit, mint én. Még a mardekárosok sem követnek el annyi csínyt, mint a bátor és merész oroszlános ház tanulói. Akik mellesleg nem is olyan óvatosak, hogy elkerüljék a lebukást. Szerencse, hogy ötletességemet szeretem kamatoztatni, mert büntetőmunkák terén már igen nehéz újat kitalálni.
- És most úgy tűnik, egy szintén griffendéles diák Önt jelölte meg, mint érte felelős, nagykorú személy. És ez nem csekély dolog - jelentem ki őszinte elismeréssel, s most még szemet hunyok afelett, hogy ennek igazából semmilyen hivatalos nyoma nincs, és nem is fogadhatom el igazán. - De miért? Hogyan történt ez? - teszek fel egy igencsak messze mutató kérdést, közben újabb kortyot fogyasztok a teából, és kényelmesen hátra dőlök. Biztatón mosolygok, és kíváncsian, mert ismerve a szóban forgó lányt, igazán különleges válaszra számítok.


 
Naplózva

Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2019. 07. 22. - 22:09:21 »
0

promise



...mikor megpróbálsz elmenekülni a múlt elől:
nemcsak, hogy felzárkózik, de még le is hagy...



..a trágár szavak esélyesek...

- Nagyon kedves, de régen voltam már Miss.
Meglepve pislogok. Nem néz ki a nő túlkorosnak, bár a férjezettség mindenkori állapot lehet. Van, ami örök divatú. Akaratlanul is azúrkék pillantásom a kézfejre, annak is a gyűrűs ujjára siklik.
– De milyen üdítő változatosság! A professzort úgyis túl sokszor hallottam a tanév során.
A mosolyom épphogy csak nem vált át gunyorosba. Nem bírom a hatalmi pozícióval való fölényeskedést, pláne ha nem épp én teszem azt. Mert az én esetemben ez más tészta. De hála Merlinnek nem rekedünk meg az első körös formalitások talaján, inkább ugrunk a teás részre, ami már az eredeti brit hazaszeretet skóciában is lenyomatot hagyó része lett. Elnézem a nőt, a csacsogását amivel talán a légkört próbálja oldani, talán a saját belső feszültségét palástolni, de látványosan untat. Még az ital gondolata is, pedig az rend szerint nem szokott. A kínálásra csak feljebb siklik a tekintetem kihívóan. Nem mintha bármikor is gátolna az idő vagy a tér hogy igyak... de ez egy roxfortos tanár. Ráadásul az, aki a lányomat tanítja. Na jó, talán nem kellene előítéletesnek lennem...
De mint mindig, az vagy.
Sophie halkan kuncog a háttérben, érzem a jelenlétét, mely szinte vibrál. Örülnék ha békén hagyna de sejtettem, hogy az iskola és a régmúlt emléke nem fog egykönnyen elengedni engem. Ehhez talán több idő kell és... érdekfeszítőbb társaság.
Mindössze nemet intek a fejemmel, most az egyszer kivételesen. Cserébe csak a csészére bámulok, amiben a gőzölgő folyadék várja, hogy megízleljem.
Inkább kérdezek. Lehet nyers vagyok, lehet szarkasztikus és szemrehányó, de valóban roppantul érdekel milyen kurva mentsége van arra egy tanárnak hogy itt töltse a szabad idejét. Na nem mintha nekem tartozna elszámolással...
- Eltekintve attól, hogy foglyul ejtett ez a rettentő papírmunka, tudja…
Hát persze, nyilvánvaló.
Az asztal roskadásig van minden féle pergamennel, félig felstócozott iratokkal és persze egyéb mappákkal. Ettől azonban hogy a nyilvánvaló még nyilvánvalóbb lett nem lett sem jobb a hangulatom sem kielégítő a válasz.
– … én inkább arra vagyok kíváncsi, Ön mit gondol, miért hívtam ide és mit vár ettől a találkozótól?
A szemöldököm újra szelíden felkúszik a homlokomra. Most komolyan? Tőlem várja a választ? Azt hittem kisiskolásnak tekint engem is, mint a taknyos tanulóit és majd jól kioktat. Ehhez képest ő az ettől is rosszabb fajta... a vallató típus. Azonban mielőtt választ adhatnék, vagy talán mert nem adtam rögtön semmiféle feleletet folytatja.
- Szóval, mint azt tudja, itt tanítok a Roxfortban, és van szerencsém a Griffendél házvezetőjének lenni. Ha jól rémlik a tablókról, szintén ebbe a házba tartozott, nem igaz?
Kinézek az ablakon. A nyakamban a medál szelíden felforrósodik.
Griffendél. Oh, az a kurva Griffendél. Eszembe jutnak a régi emlékek, Sophie barna haja, a versengés a Mardekárral, Hayes bárgyú zsíros képe, Sophie a könyvtárban, a kandalló előtt gubbasztva, ahogy a vállamon alszik el, a sok vizsga, a késés az órákról, a tavaszi tanulások a parkban a nagy tölgy alatt, a repülésórák, a kviddics...
- Igen.
Hangom akaratlanul is rekedt, de mire visszapillantok a vörös hajú pedgagógus fürkésző arcába immár vonásaim tökéletesen simák.
- Valóban az voltam.
- És most úgy tűnik, egy szintén griffendéles diák Önt jelölte meg, mint érte felelős, nagykorú személy. És ez nem csekély dolog...
Csönd. Azúrkék pillantásom a másik kékjeibe fúródnak. Amolyan egojáték ez, talán a ki húzza tovább kategória. Ebben pedig, pechére, verhetetlen vagyok.
- De miért? Hogyan történt ez?
Vállat vonok, nemtörődöm jelleggel.
- Hogy történt mi? Gondolom leginkább úgy, hogy bemondott egy nevet magának. Mégpedig az én nevemet.
Gunyorosan elmosolyodom és hátradőlök a széken. Kényelmesen, lazán helyezkedem el, ezzel is bosszantva a másikat. Nem, nem fog a hatalmába keríteni a tanárnős- professzoros stílusával. Én már nem egy neveletlen kamasz vagyok, én már egy neveletlen felnőtt volnék, akivel nem fog célt érni. És bár nem célom Mirabella helyzetét súlyosbítani, sőt épphogy enyhíteni akarom, meg hogy leszálljanak róla végre valahára ez a sárkánytüzes nőszemély, azért jó a tanárnő idegein táncolni egy kissé. Vajon mennyire edzett? Épp ezért pislogok rá nagy ártatlanul és kérdezek szemtelen mód vissza.
- Miért? Talán már ez is bűn?
 
Naplózva


Demelza Digby
Tanár
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2019. 07. 24. - 13:09:37 »
+1

A rendkívüli fogadóóra




2000. június
 





A szúrós, jégszínű tekintettől kicsit mintha a jegygyűrűm is hűvösebbé válna, s a gyűrűs ujjam fázóssá lesz egy kicsit. Igen, ez még most is rajtam van. Donald emlékére, természetesen. Tudom, hogy a hivatalos eskü az ásó-kapa-nagyharangig szól, de én az ilyen formaságokkal sosem törődtem. Nem a szavak számítanak, hanem amiket nem mondtunk ki. Így aztán ez a kis ékszer ott marad, mindig.
Amikor nem fogadja el a kínálást, csak vállat rántok. Nekem végtére is mindegy, mindenki úgy issza a teát, ahogy. A kérdésem figyelmen kívül hagyására is készültem, de azért szomorúan veszem tudomásul. Inkább tovább lendülök, mert végtére is erre majd később is visszatérhetünk. És úgyis kiderül. Így aztán beszélek tovább.
- Hogy történt mi? Gondolom leginkább úgy, hogy bemondott egy nevet magának. Mégpedig az én nevemet. Miért? Talán már ez is bűn?
Nagy sóhajjal leplezem kitörni készülő nevethetnékem, és megcsóválom a fejem, miközben megjegyzem:
- Hát persze, hogy griffendéles. Ízig-vérig. – Mintha akármelyik diákomat látnám, nevezetesen Mirát is akár. Amint hátradől, és azt várja, hogy hangot adjak bosszússágomnak, egészen olyan, szinte látom rajta az arany-vörös egyenruhát. A kis csibész, arra utazik, hogy felbosszantson, de sajnos le kell lomboznom, mert ennél azért több kell ahhoz – a legutóbbi tanévben a diákok mellett a szeszély is próbára tette a türelmemet, rendesen megedzette az idegeimet, és eddig még mindig sikerült teljesítenem a megmérettetést, hogy ne hozzanak ki a sodromból. Most sem sok a különbség, épp csak most nem magukat felnőttnek képzelő gyerekekkel van dolgom, hanem egy egyelőre kissé gyerekes felnőttel. Ha megengedhetném magamnak, elmosolyodnék, mert valahol megmozgatja bennem a házam tanulói iránt érzett jóindulatom (amit a többi kolléga néha elfogultságnak csúfol, mikor azt hiszik, nem hallom), de ahelyett rutinos nyugalommal folytatom:
- Ez természetesen nem bűn.  Csakhogy Ön valójában nem a törvényes gyám, sőt, hivatalosan semmi kapcsolata nincs  kis hölgyhöz, így nincs semmi komoly alapja sem ennek az egésznek, és attól tartok, ebből kifolyólag az egész dolog érvénytelen. Nem is fogadhatnám el. Mivel Mira kiskorú, ráadásul háborús árvaként fokozottan veszélyeztetett családi hátterű, nemcsak az iskola, de a Minisztérium kiemelt figyelmét is élvezi. Azt gondoltam, annak semmi értelme nem volna, ha elvégezném ezt a sok ostoba papírmunkát… – böktem hátra fintorogvaaz utálatos stócok felé, majd új levegővel, határozottan folytattam.
– …És többek közt kiderülne, hogy Mirabellának az eredeti, törvényes gyámjánál van a helye. Mindketten, sőt, a kislánnyal együtt mindhárman tudjuk, hogy onnét újra és újra megszökne, további még bonyolultabb helyzeteket teremtve. Ahelyett azt gondoltam, megismerem a személyt, akinek a nevét, úgy a semmiből, egyszercsak „bemondta” nekem, ahogy maga fogalmazott… – sandítottam Mr. Cartwrightra most először kevésbé barátságosan, viszont élesen és vesébe látón.
- … És amennyiben úgy látom, hogy van értelme, felajánlanám a segítségemet abban, hogy ez a dolog törvényesen hivatalossá és megnyugtatóan rendezetté váljon, Mira családi hátterével együtt. Felőlem a Tiltott Rengeteg összes fáját felhasználhatjuk pergamenkészítéshez, és azt mind teleírhatjuk bosszantó bürokratikus maszlaggal, nekem az számít, hogy a rám bízott gyerekek biztos és élhető életet éljenek, az iskolán kívül is. Úgyhogy akkor most megkérdezem: Vesztegetjük egymás idejét, vagy Mira nem ok nélkül szúrta ki Önt, és komolyan kész felelősséget vállalni érte? - Keresztbefont kezekkel, nyugodtan, de egyenesen és nyíltan szegeztem neki ezt az utolsó kérdést. Arcomon az eltökéltség látszik. Ritkán vagyok komoly, de akkor nagyon. Kész vagyok megküzdeni kétszer ekkora irathalommal és egy seregnyi hivatalnokkal is, ha biztos vagyok a dolgomban. Közben nem mutatkozik meg rajtam a remény, amit aziránt érzek, hogy ez a kislány talán megtalálhatta azt a kivételes személyt, aki gondoskodik róla. Annyi anyátlan, apátlannak nem sikerül ez, és csak kallódnak a világban, horgonytalanul, míg zátonyra nem futnak. Vajon most itt egy kivétel? És egy kivételes jótevő? Vagy csupán valami aggasztó, a kislányra inkább veszélyes ügybe futottam volna? Minden esetre kétkedve, óvatos bizalommal figyelem az előttem lévő fotelben terpeszkedő, az imént még elégedetten vigyorgó férfit, mert egyelőre nem tudtam meg sokat sem róla, sem erről az egész ügyről. Pedig ezért vagyunk itt. És nagyon sok múlik rajta.
 
Naplózva

Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2019. 07. 25. - 08:19:53 »
0

promise



...mikor megpróbálsz elmenekülni a múlt elől:
nemcsak, hogy felzárkózik, de még le is hagy...



..a trágár szavak esélyesek...

Nem tudom bók vagy egyenesen sértés-e egykori házamra tett megjegyzés. Valójában lehet ez is az is. Kár lenne emiatt felfortyanni, de van egy olyan pillanat amikor érzem, ebben a nőben valami bújtatott szarkasztikus humor is vegyül, hasonlóan az enyémhez. Már-már azt hihetnénk rokon lelkek vagyunk, de az igazság azért ott feszül köztünk. Ezer mérföldnyi távolság van a jellemeink között. Most pedig... a szavai mellett, némán épp ezek csatáznak.
- Ez természetesen nem bűn.  Csakhogy Ön valójában nem a törvényes gyám, sőt, hivatalosan semmi kapcsolata nincs  kis hölgyhöz, így nincs semmi komoly alapja sem ennek az egésznek, és attól tartok, ebből kifolyólag az egész dolog érvénytelen. Nem is fogadhatnám el. Mivel Mira kiskorú, ráadásul háborús árvaként fokozottan veszélyeztetett családi hátterű, nemcsak az iskola, de a Minisztérium kiemelt figyelmét is élvezi. Azt gondoltam, annak semmi értelme nem volna, ha elvégezném ezt a sok ostoba papírmunkát…
Egészen eddig a pontig egy ostoba kihallgatásnak fogtam fel az egészet. Egészen eddig a pontig arcon röhögtem volna őt, meg a bürökratikus tanári állását. Egészen eddig a pontig nem csapott fejbe a valóság... miszerint... igaza van. Sajnos kurvára igaza van.
Sophie halk gonosz kacaja csilingel a fülemben. Nem mondja hogy ő megmondta, mert esze ágába se volt mondani, de valószínű a megdöbbenésem mulattatja.
– …És többek közt kiderülne, hogy Mirabellának az eredeti, törvényes gyámjánál van a helye. Mindketten, sőt, a kislánnyal együtt mindhárman tudjuk, hogy onnét újra és újra megszökne, további még bonyolultabb helyzeteket teremtve. Ahelyett azt gondoltam, megismerem a személyt, akinek a nevét, úgy a semmiből, egyszercsak „bemondta” nekem, ahogy maga fogalmazott…
Nem pillantok a nőre, pedig tudom engem fixíroz. Érzem magamon a súlyos pillantást, amivel a gondolataim közt akar turkálni. Nem, nem hiszem hogy legillimentor nem érzem a konkrét támadást, de azért lezárom az elmém, biztos ami biztos. Arcomra pedig a gonoszkás mosoly után a komoly gondolkodás ül ki. Ez valós probléma, aminek rohadt sok herce-hurca a vége. Akarom én ezt?
- … És amennyiben úgy látom, hogy van értelme, felajánlanám a segítségemet abban, hogy ez a dolog törvényesen hivatalossá és megnyugtatóan rendezetté váljon, Mira családi hátterével együtt. Felőlem a Tiltott Rengeteg összes fáját felhasználhatjuk pergamenkészítéshez, és azt mind teleírhatjuk bosszantó bürokratikus maszlaggal, nekem az számít, hogy a rám bízott gyerekek biztos és élhető életet éljenek, az iskolán kívül is. Úgyhogy akkor most megkérdezem: Vesztegetjük egymás idejét, vagy Mira nem ok nélkül szúrta ki Önt, és komolyan kész felelősséget vállalni érte?
- Maga ezt élvezi...
A hangom halk, de felcsattanó. Valahol zavar a nő fölényeskedése, az a kurvanagy britsége, a nyugodtsága. Nem fordítva kellene ennek lennie? Neki kiakadni, aggódni hisz egy gyerek sorsa a tét nekem meg élvezettel és nagy keggyel odadobni a csontot?
- Maga élvezi hogy más életébe turkálhat.
Megvetően mondom ezt, és a pillantásom is hideg és szenvtelen marad. Elítélem, mert bár a jelek szerint házas ahogy azt kikérte magának, szar egy élete lehet. Lehet csak egy alapos dugás férne rá, de akkor is... miért épp egy gyerek még ha nem is épp stabil de mondhatni egyszerűsítetten fix életét kell lerántania a sárkánytrágyába? És persze hozzá engem is. Mert így.. Minisztérium.
A gondolatra még a hideg is kiráz.
- Ebből látszik hogy roppantul szar tanár. De, ha már itt tartunk, meg sem lepődöm hogy Dumbledore halála után ilyen szintű süllyedésnek indult a színvonal itt. Mint tudja milliomos vagyok. Bármit megvehetek, bármit támogatok. Mit zavarja Önt, hogy a gyerek nálam lakik és nem az iszákos nagynénjénél? Mit zavarja Önt, hogy ennek nincs nyoma? Vagy jogi háttere? Nem épp az számít hogy biztonságban van és esetleg boldog? Egyáltalán mielőtt engem iderángatott volna megkérdezte őt mit is akar? Mert végtére is ez az ő kurva élete...
Tárom szét a kezem bosszúsan és megadóan. Ó gondolom nem. Gondolom ez a kényes feladat is inkább rám marad. Ő csak a jó fej mugliismeret tanárnő, aki kiosztotta a kiváló értékelését az év végére, és csak velem szívózik... mert ebben élvezetét leli a szadista lelke. Remek. Kurvára remek.
 
Naplózva


Demelza Digby
Tanár
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2019. 07. 26. - 07:18:43 »
+1

A rendkívüli fogadóóra




2000. június
 





- Maga ezt élvezi... Maga élvezi hogy más életébe turkálhat.
Már nem csodálkozom rá szemei jeges színére, ahogy rám néz, mert abból, hogy mire képes néhány pikírt szóval, már tudom, hogy okkal kapta ezen íriszeket az égtől. Érzem, hogy szavai nyomán lassan megfagy a levegő. Próbálok nem a gondosan magamba temetett tűzzel válaszolni, de mi tagadás, azért van tehetsége, s a dolgom, hogy nyugodt maradjak, egyre nehezebb. Azért a rutinom nem hagy el.
- Ez a munkám része, függetlenül attól, hogy élvezem-e, vagy sem. De ha arra gondol, felderít a tudat, hogy egy diákomnak esetleg jobb sorsa lehet, mint az átlagos hozzá hasonlóknak – teszem hozzá, és amint hangosan is hallom a kecsegtetőbb verziót, kellemes, feszült izgatottság fog el. Bár ez a fickó eddig nem tett sok bizonyságot arra nézve, hogy megbízható figura volna, vagy hogy ő volna a családiasság és gyermeknevelés mintaszobra, de hogy ne ragadjon el a düh a szemtelenségéből kifolyólag, inkább észreveszek néhány pozitívumot. Tekintettel arra, hogy eljött. Ez máris egy felelősségteljes lépés. Hangot adott minden tiltakozásának és ellenérzésének – de mégis itt van ezért a kislányért. És az az elszánt, makacs erő, amivel engem ostromol, végtére is akkor biztató, ha azért irányul ellenem, mert azt hiszi, meg kell tőlem védenie a szárnyai alá vett lánykát.
- Ebből látszik hogy roppantul szar tanár. De, ha már itt tartunk, meg sem lepődöm hogy Dumbledore halála után ilyen szintű süllyedésnek indult a színvonal itt. Mint tudja milliomos vagyok. Bármit megvehetek, bármit támogatok. Mit zavarja Önt, hogy a gyerek nálam lakik és nem az iszákos nagynénjénél? Mit zavarja Önt, hogy ennek nincs nyoma? Vagy jogi háttere? Nem épp az számít hogy biztonságban van és esetleg boldog? Egyáltalán mielőtt engem iderángatott volna megkérdezte őt mit is akar? Mert végtére is ez az ő kurva élete...
Összehúzott szemöldökkel, s rám nem jellemzően pengevékonyra szorított szájjal hallgatom a kifakadását. Amint ő széttárja a kezét, én keresztbe fonom magam előtt a karjaim, s hallgatok még egy pillanatig. Pont addig végzek a húszig számolással, míg haragos beszédének pattogása megenyhül, csak sötét csengésük marad még egy pár pillanatig körülöttünk. Nem kérdezem meg hangosan, hogy: „Befejezte?”, inkább csak az arcom, és a várakozásteljes hallgatás fejezi ki ezt. Akkor szólalok meg, mikor az iménti támadó szavak megmaradt visszhangja is végleg, mozdulatlanul elül.
- Köszönöm a választ. Gyanakodtam rá, hogy ezt várta a találkozótól – utaltam vissza az általa korábban kihagyott kérdésre. Sok kollégával szemben én elfogadom, hogy nem minden tanulónk éli meg varázslatos csodának azt a hét évet, amit itt tölt. Felnőttként kemény véleményük van az iskoláról, a tanárokról… És ami a gyerekek esetében még könnyen változik, hiszen nyitottak, formálhatók, új és új ismeretek megszerzésére vannak beállítva, addig az idősebbeknek már előfeltevései vannak, s ragaszkodnak ahhoz a világrendhez, amivel nagy nehezen megbarátkoztak. Azon változtatni nem könnyű – vagy nem is lehet. És mi nem is ezért vagyunk itt.
A színvonalat, és az engem érő személyeskedést most inkább figyelmen kívül hagyom, bár az az ott nem lévő bicska kissé kinyílik a zsebemben. A róla szóló pletykákat legalább igazolja pökhendi állítása, s nyugodtan veszem tudomásul, bár bosszant az arrogancia, van a tényekben valami megnyugtató. A többi, a kérdések… Ott kezdődik valamiféle durva, de legalább végre őszinte párbeszéd.
- Ha zavarna, gondolja, hogy iderángattam volna? – teszem fel a költői kérdést nagyjából olyan pattogósan, mint ahogy ő is hangot adott gondolatainak. Mielőtt közbevághatna, meg is válaszolom. – Nem, Mr. Cartwright, hanem egyszerűen hagyom, hogy a tanév végi külső ellenőrzéseknél fennakadjon a dolog a rostán, és menjen minden a maga útján! Ha nem turkálnék a diákok életében egy csöppet, akkor észre se vettem volna a bakit, csak leadom a szépen megírt papírokat, és a biztonságos és boldog életükbe jól belerondít egy hivatali hercehurca, nem beszélve az esetleges rossz nyelvekről! – bököm ki indulatosan, s a szememet forgatva. Ebből láthatja, hogy az ostoba pletykáknak én nem adok alapot – de ezekkel muszáj foglalkozni, mert egyébként a kislányt így is érték már emiatt gondok.
- Persze tudom, hogy ezektől; és nyilván még sok mindentől; meg tudja védeni Mirát – mondom egy sóhaj után sokkal enyhébben, némi elismerés mögé palástolva háborgó önérzetem. – És szép, hogy ilyen lendülettel teszi mindezt. De nem volna jobb, ha nem kellene megvédenie, mert minden még a bajok előtt elrendeződne? – kérdezem most óvatosabban.
- Tudom, hogy tud róla gondoskodni. A téliszünet óta rohamos javulásnak indult a teljesítménye a tantárgyak kapcsán, és ami azt illeti, a többiekkel való összezördülései felett sem esem úgy kétségbe, mint néhány kollégám. Megkapta persze, ami ezekért jár, mert a konfliktusainkat lehetőség szerint nem így kellene elrendeznünk, de ezeknek az összezördüléseknek, és civódásoknak sokkal korábban lett volna itt az idejük, egész pontosan másfél éve kellett volna bekövetkezniük, mikor Mira elkezdett a Roxfortba járni. Mert ezek... - térek a lényegre határozottan egy apró, de jelentőségteljes szünet tartását követően. -...azt jelzik, hogy elkezdett beilleszkedni. Végre nem akar kívülálló lenni, hanem kiharcolja magának a tanulótársai közt a helyét. Mindezt azóta, hogy kapcsolatba került Önnel. Ezért hívtam ide, és ezért kértem az Ön idejéből is egy keveset, hogy ezekről a dolgokról beszéljünk. És azt gondolom, a legjobb személy, aki megbeszélheti Mirával, mit szeretne, az itt ül, velem szemben. – Hagyok egy kis csendet, hogy a férfi tiltakozhasson, vagy újból a torkomnak meg az oktatási rendszernek ugorhasson, ha akar, bár reménykedek valami egyébben.
- Szóval még egyszer felajánlom a segítségemet. Némi extra papírmunkával szívesen elintézem a hivatalos részt úgy, hogy jó eséllyel észre sem fogja venni senki a változást. Ára pedig csak annyi volna, hogy le kell mondania egy harcról, Miráért. De Mira miatt – teszem hozzá, és várakozón meredek a fickóra. Ha nem ellenem irányulna az a rengeteg ellenséges indulat, jobban meg volnék hatódva attól, hogy így védi ezt a kislányt. Valahogy jók a megérzéseim, bízom is bennük, és szinte tudom, hogy az indíttatásai tisztességesek. Épp csak abban vagyok bizonytalan, vajon Mr. Cartwright is vélekedik-e úgy, hogy néha a legjobb védekezés… Nem a támadás, hanem ha nem teremtünk alapot a harcnak.


Naplózva

Christopher Cartwright
Varázsló
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2019. 08. 16. - 12:18:45 »
0

promise



...mikor megpróbálsz elmenekülni a múlt elől:
nemcsak, hogy felzárkózik, de még le is hagy...



..a trágár szavak esélyesek...

- Ez a munkám része, függetlenül attól, hogy élvezem-e, vagy sem. De ha arra gondol, felderít a tudat, hogy egy diákomnak esetleg jobb sorsa lehet, mint az átlagos hozzá hasonlóknak.
Ahogy nekikezd kedvem lenne hangosan felröhögni bele, abba a bamba, tudálékos képébe. Csak a jó modor tart vissza, meg a harag mert az az igazság, ha így tennék akkor olyan kellemetlen megjegyzéseket fűznék hozzá a szavába vágva, amivel nem lopnám be magam a szívébe. Inkább csak hümmögve bólogatok mint aki kurvára elhiszi hogy így gondolja. Vagy nem. Rohadtul nem.  
– Nem, Mr. Cartwright, hanem egyszerűen hagyom, hogy a tanév végi külső ellenőrzéseknél fennakadjon a dolog a rostán, és menjen minden a maga útján! Ha nem turkálnék a diákok életében egy csöppet, akkor észre se vettem volna a bakit, csak leadom a szépen megírt papírokat, és a biztonságos és boldog életükbe jól belerondít egy hivatali hercehurca, nem beszélve az esetleges rossz nyelvekről!
A szemforgatása csak tovább ingerel. Őt bosszantja? Őt? Akkor én mégis mi a faszt szóljak?
- Persze tudom, hogy ezektől; és nyilván még sok mindentől; meg tudja védeni. És szép, hogy ilyen lendülettel teszi mindezt. De nem volna jobb, ha nem kellene megvédenie, mert minden még a bajok előtt elrendeződne?
Nem igazán értem mire is akar kilyukadni, épp ezért csak az arcomon tükröződik az értetlenség, de amúgy néma csendben maradok. A kivárás taktikájával élek, hátha az célravezetőbb lesz ennél a... Digbynél.
- Tudom, hogy tud róla gondoskodni. A téliszünet óta rohamos javulásnak indult a teljesítménye a tantárgyak kapcsán, és ami azt illeti, a többiekkel való összezördülései felett sem esem úgy kétségbe, mint néhány kollégám. Megkapta persze, ami ezekért jár, mert a konfliktusainkat lehetőség szerint nem így kellene elrendeznünk, de ezeknek az összezördüléseknek, és civódásoknak sokkal korábban lett volna itt az idejük, egész pontosan másfél éve kellett volna bekövetkezniük, mikor Mira elkezdett a Roxfortba járni. Mert ezek... azt jelzik, hogy elkezdett beilleszkedni. Végre nem akar kívülálló lenni, hanem kiharcolja magának a tanulótársai közt a helyét. Mindezt azóta, hogy kapcsolatba került Önnel. Ezért hívtam ide, és ezért kértem az Ön idejéből is egy keveset, hogy ezekről a dolgokról beszéljünk. És azt gondolom, a legjobb személy, aki megbeszélheti Mirával, mit szeretne, az itt ül, velem szemben.
A végszót megkaptam. Csak egy epés arckifejezés társul az amúgy is remek hangulatomhoz. Nem is titkolom mennyire megvetem ezt a nőt. Ez, pedagógusnak? Pff....
- Értem. - közlöm nyers tömény undorral a hangomban. - Szóval beszéljek én vele. Mi sem természetesebb...
A hangom tele van maró gúnnyal és cinizmussal. Hát így kurva könnyű. A másikra lőcsölni a feladat nagy részét és jófej cukimuki tanárnak beállítani magunkat, aki milyen kurva segítőkész. Ja, pont...
- Szóval még egyszer felajánlom a segítségemet. Némi extra papírmunkával szívesen elintézem a hivatalos részt úgy, hogy jó eséllyel észre sem fogja venni senki a változást. Ára pedig csak annyi volna, hogy le kell mondania egy harcról, Miráért. De Mira miatt.
- Már ne haragudjon meg... - dőlök előre és eltolom magam elől a kurva brit bögre kurva brit tartalmát. - De mégis milyen harcról beszél? Hacsak arról nem hogy épp rám testálta a legnagyobbat. Meggyőzni egy tizenéves lassan tinédzsert hogy jobb ha engem választ. Tudja nem szokásom kérni, hanem elérem a céljaim. Mindig, mindenben, mindenhol. Nem higgye hogy a maga segítségére és az extra papírmunkájára szorulok. De ebben az ügyben Mirabellának kell döntenie. Nem határozhatok helyette. Ha csöpp esze lenne talán maga is tudná ezt. Talán nem engem csesztetne hanem őt kérdezné, mit is akar. Mert mi van ha kibaszottul nem akar a gyámságom alá kerülni? Az elég sok kötöttség. Más gyerekek ölnének azért, hogy ne egy árvaházba töltsék a nyári szünetet. Magának meg szúrja a szemét hogy normális helyen lakik... abszurd az egész.
Megcsóválom a fejem és undorral tekintetemben nézek ki az ablakon. A tölgyre, ahol Hayes smárolt Sophieval. Kilestem a toronyból és akkor már szívből gyűlöltem. Kísértetiesen hasonló élmény fog el újra.
- Tudja mit? Legyen. Leszek én a rossz zsaru. Megmondom hogy vagy hozzám költözik, felveszi a nevem és engem választ vagy visszamehet maga miatt az idióta rokonságához. De előre közlöm, gyűlölni fogja. Ki szeret választásra kényszerülni szükségtelenül?
Igazából máris én magam utálom ezt a szituációt. Mert elég csak lepörgetnek a sokszáz forgatókönyvet a fejemben ahhoz hogy tudjam... ez a kötöttség senkinek nem jó.
Naplózva


Demelza Digby
Tanár
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2019. 09. 12. - 13:22:14 »
+1

A rendkívüli fogadóóra

2000. június
 





Nagyon szórakoztató, mikor egy neveletlen gyerek kínban van, mert próbál viselkedni, kivételesen. Közben meg majd meg pukkad a benne pezsgő vérétől, amivel alig bír. Sokszor láttam már ilyet, itt az iskola falai között, de ha ugyanezt egy felnőttel kapcsolatban tapasztalom… Nos, arról magam sem tudom, mit gondoljak.
Hiába viaskodik magával, azt látom, hogy itt bármit mondhatok, a sokéves ellenérzések legyőznek, meg a csuda tudja, mi még, ami ennek az embernek a fejében kísért. Nem baj, azért én csak végigmondom, úgy hivatalból. Nem minden szó ér el a címzetthez azonnal, mikor elhangzik. De sose hittem igazán a közhelyes mondás elejében, miszerint „a szó elszáll”. Mert vannak szavak, amik (ha a megfelelő fülek hallják) bizony egy életre bevésődnek. Persze nem tudhatom, hogy van-e most olyan mondandóm, ami nem falra hányt mindenízű drazsé, de azért az esélyt megadom.
- Értem. Szóval beszéljek én vele. Mi sem természetesebb...
Csendben bólintok. Tudom, hogy nagy feladat ez… De az-e? És melyikük miatt vajon? De végső soron ezt nem az én tisztem eldönteni, nekem az a dolgom, hogy elrendeződjön a probléma, és kész. Gy, vagy úgy. Bár amerre ez a beszélgetés tart…
- Már ne haragudjon meg... – Nagy sóhajjal billentem félre a fejem, mert ez a mondat bőven elég volna ahhoz, hogy kihozzon a sodromból. És ami utána jön… Az nem segít.
Amíg a fickó a kinti világra veti gyilkos tekintetét (csodálom, hogy az ablak előtt elszálló varjú nem döglik meg tőle, és hullik alá), addig én szépen elszámolok… Nos, nem sok idő telik el, de a nyugalmam megőrzése érdekében villámsebességgel nagyjából ötvenig el is jutok. Úgy tűnik, nem jöhet rosszabb, de mégis.
- Tudja mit? Legyen. Leszek én a rossz zsaru. Megmondom hogy vagy hozzám költözik, felveszi a nevem és engem választ vagy visszamehet maga miatt az idióta rokonságához. De előre közlöm, gyűlölni fogja. Ki szeret választásra kényszerülni szükségtelenül?
- Ha ez magának nagy harcot jelent, kedves Mr. Cartwright, és ha nem természetes, akkor jobb, ha hagyja is az egészet - jelentem ki egy kis lélegzetvételnyi szünet után, ami épp elég ahhoz, hogy viszonylagos érzelemmentességet erőltessek magamra. Végül is, mit bánom én… Elnézve ezt a fickót, aki eleve csúnya ellenérzésekkel érkezett, és aki mindenáron ellenségként kezel, igazából meg is világosodom. Nyilván remekül megértik egymást egy lassanként lázadozó, tizenéves, neveletlen boszorkával. Hogy az anyagi jóléten túl hogyan tud róla gondoskodni, mint pártfogó, azt pedig majd az idő megmutatja.
- A következő ellenőrzésig bőven van ideje, a Minisztérium munkatempóját ismerve az nem mostanában lesz – rántom meg a vállam egykedvűen. – Ez esetben sajnálom, hogy mindkettőnk idejét hiába töltöttem.
De legalább elmondtam, amit akartam - fejeztem be gondolatban. És ami még fontosabb, találkoztam ezzel az emberrel és kissé megismertem… Nos, legalábbis egy bizonyos oldaláról. Merem remélni, hogy van ettől jobb arca is.
Visszaváltottam hűvös, távolságtartó, unalmasan tanári hangra. A férfi szemének kék írisze segített, hogy elöntsön a fagyos nyugalom. Akárhogy is, a beszélgetés a végéhez közeledett, én pedig úgy döntöttem, túl is lépek rajta. Most már nem rajtam múlt, ami lesz. De egy utolsó dolgot azonban mindenképpen tisztázni akartam még.
- Higgye el, csak Mira érdekeit tartom szem előtt, azt szeretném, ha az élete a múltbéli nehézségek után most már a legjobban alakulna. Ha Ön is így van ezzel – merem remélni - akkor jó lenne, ha átgondolná a hozzáállását, mert elvileg egy oldalon állunk. Hisz mind pedagógusok, mind szülők; avagy gondviselők, gyámok, amit akar; azért dolgozunk, hogy a gyerekek majdan megálljanak a saját lábukon, jó életük legyen, és ne a Zsebpiszok köz mocskában kössenek ki, söpredék bűnözőkként, amikor belépnek a felnőtt életbe -  jelentem ki határozottan.
- Minden esetre, ha a kislány csatározásai és kihágásai jövőre is folytatódnak, és amennyiben a tanulmányi eredménye vagy a viselkedése leromlik, nem fog érdekelni, hogy a szüneteket palotában tölti, vagy drága holmikkal halmozza el.  És félő, akkor újra rabolnom kell a drága idejéből – álltam fel a helyemről nyugodt, de határozott mozdulattal.
- Úgyhogy őszintén mondom: a viszont nem látásra, Mr. Cartwright – jelentettem ki, finoman és meglehetősen kimérten biccentve felé. Gondolom, ő is így volt ezzel, legalábbis az eddigi viselkedése alapján erre számítottam. Úgyhogy már csak azért is bízzunk a kis grifendéles boszorka jó magaviseletében, mert azt hiszem, egyikünk sem vágyik újabb, ilyen kínos pofavizitre. Fogyó türelemmel és keresztbe font karokkal vártam hát, hogy a kellemetlen alak elhagyja az irodámat.

Kösz a pofavizitet! Vigyorog
Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 03. 23. - 20:18:16
Az oldal 0.114 másodperc alatt készült el 38 lekéréssel.