+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  VEGYES CSAPATOK
| | | |-+  Fényes Kompánia
| | | | |-+  Nathaniel (Moderátor: Nathaniel Forest)
| | | | | |-+  Tengerszem
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 ... 7 8 [9] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Tengerszem  (Megtekintve 17419 alkalommal)

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #120 Dátum: 2021. 06. 11. - 15:49:29 »
+1

in my heart
2002. április 29.

n a t
I will not say goodbye..
Sea may rise
Sky may fall

style: simple style zene: under giant tree

Volt ebben az egészben valami furcsa meghittség. Talán ez volt az, amit maga után hagyott a kapcsolatunk. Meghittség, némi béke, amit olykor-olykor felkavarnak az érzelem hullámai, amik aztán ugyanolyan könnyedséggel el is nyugszanak. Ó, Nathaniel Forest, olyan vagy, mint egy hatalmas oszlop, ami eget tartja felettem, nehogy rám zuhanjon. Valójában egy biztos pont volt, akire ha ránéztem még tudtam, van helyem ebben az életben, ebben a világban. Talán nem viszonoztam neki soha igazán, hogy ez volt nekem… talán már-már betegesen szerettem és akartam, hogy velem maradjon és ez volt a vesztünk. Nem tudtam, mindenesetre a végére ért a kettőnk történetének első fejezete és most éppen a másodikban voltunk benne nyakig. A mi könyvünk ugyanis nem volt szétválasztható.
– Csinálhatnánk nekik egy kis lekváros kenyeret. De megcsinálom én szívesen, te csak foglalkozz Noahval… – mondta Nat. Nem ellenkeztem, a karomba vettem a kisfiút és én tényleg megpróbáltam azt érezni, hogy az apja vagyok. Valójában sosem éreztem igazán. Talán, mert mióta megszületett, nem is voltam az élete része… próbálkoztunk utána is, de nem ment. Minden esetre azt biztosan tudtam, hogy a gyerekeknek jobb, ha nem hallják a veszekedésünket. Így jobb szülők lehetünk, jobb életet biztosíthatunk nekik.
Nem. Valóban nem akartam, hogy a helyemet valaki más foglalja el itt, mégis úgy éreztem, Nat megérdemelné, hogy boldog legyen. Én sosem találtam a helyem Tengerszemben, mindig csak többet akartam belül, mintha semmi sem lenne elég. Érezni akartam, hogy én is fontos vagyok neki… de sosem éreztem eléggé. Ez inkább az én hibám volt, mint az övé, még ha nem is volt kellően megértő sokszor.
– Te ugyanúgy nem eszel, mint eddig, igaz? – kérdezte. Valahogy sejtettem, hogy ez szóba kerül majd. Nem akartam erről beszélni. – Mintha megint fogytál volna. – Suttogta, éppen csak ki tudtam venni a szavait. Lesütöttem a szememet, és sóhajtottam egyet. Noah belecsípett a nyakamba persze, mintha azt akarná, hogy mosolyodjak el.
Nehéz másfél hónap van mögöttem. Az evés volt az utolsó, ami eszembe jutott… – válaszoltam halkan, miközben Noah vadul gügyörészni kezdett a karomban, mintha bele akarna szólni a beszélgetésbe. – Igen, baba, szerencsére, te pufi vagy. – Mosolyodtam el, ahogy a szemébe néztem.
Nat közben ellépett a hűtőhöz, én pedig csikitámadás indítottam Noah felé. Az oldalára simítottam az ujjaimat. Ez elég volt, hogy visítva felnevessen, majd az arcát a nyakamhoz fúrva kuncogott még egy kicsit. Én azonban addigra már a Mackónkat figyeltem, ahogy pakolászik, csak finoman simogattam a fiam hátát.
– Ada a piros lekvárt szereti. Eper. KisNat és Noah a sárgát, ami ugyebár a barack. Nekem meg mostanában az áfonyás a kedvencem, szóval mindig minden van itthon. – magyarázta, miközben pakolászta az üvegeket, meg a pékárut. Túlságosan mély nyomot hagytam benne. Amikor megismertem még nem ez volt. Nem egy apa volt, hanem egy fiatal férfi, akit érdekelt a világ minden színe, íze. Sokat jártunk esélyekre, rendezvényekre, mert akkoriban azt a csillogást érezte. De most csak egy apa volt. – Új házvezetőm van, ő intézi a nagyobb bevásárlásokat és mindent a ház körül. Anyámék jelenleg a gyerekfelvigyázók, de pár múlva lesz egy beszélgetésem egy mágikus dadus közvetítővel. Bár nem nagyon tudom, mennyire akarom azt, hogy velünk éljen valami hárpia, aki beleszól a gyerekek körüli teendőkbe…
Tudhatta a véleményem ebben a témában. Nem különösebben örültem volna neki, ha egy idegen mászkál a gyerekem közelében… de Nat egyedül volt. Arra nem sok esély volt, hogy én visszajövök ide, mert mégis miért jönnék? Nem akartam több fájdalmat okozni neki, nekik. Ők a családom, ha a keserűséget visszahozom Tengerszembe, az semmivel sem lenne jobb. Talán egyszer Nat is megismer valakit, aki akarja őt, a családját. Én pedig majd valahogy lenyelem.
Pedig jót tenne neked. Kicsit ki tudnál szakadni ebből a szerepből. Lehetnél író, üzletember… az is vagy, nem csak a gyerekeink apja. – Halkan beszéltem. Érezhette ebből, hogy számomra még mindig milyen gyönyörű, hogy adhattam neki egy gyereket. El sem tudtam képzelni szebb látványt annál, hogy Nat a karjaiba fogja Noah-t.
Talán jobb is volt, hogy kicsit odébb sétál és nem válaszol feltétlenül erre. Talán nem voltunk egy véleményen. Nem csak én változtam Nathaniel Forest kedvéért, ő is változott értem. Ezt sosem tagadtam volna le, de talán épp ez a változás választott el minket egymástól. Közénk állt, mert már egyikünk sem ugyanaz az ember volt, akibe a másik beleszeretett.
– Ritkán veszekednek. KisNat néha odacsap Noahnak, amikor az idegesíti, de egyelőre az is ritka. Később durvább lesz az tuti. Adát meg nagyon ritkán lehet kizökkenteni a nyugalmából. Nagyjából csak akkor, ha valami tényleg nagyon fáj neki. – Magyarázta, én pedig csak elmosolyodtam. –  Ne haragudj. Nem akarok dög unalmas lenni. Csak mesélek a napjainkról. Amúgy… És ez most jutott eszembe, szóval ne lincselj meg érte. De Őrszem ott áll üresen. Miért nem költözöl be? Vagy veszek egy másik házat, ha az túl nagy. És nem neked, hanem a gyerekeknek, mert tudom, hogy ebbe úgyse mennél bele. De, ha lenne hova vinned őket, akkor néha engem is tehermentesítenél, ők meg boldogok lennének. És én is nyugodt lehetnék felőled is meg felőlük is. Tudom… Kussoljak. Hülye ötlet.
És megint megmenteni akarsz… Sóhajtottam egyet és lesütöttem a szemeimet. Hagytam, hogy egy kósza könnycsepp kiszabaduljon és végig simítson az arcomon, nedves nyomot hagyva maga után. Nem szerettem a régi érzéseket újra élni, olyan volt, mintha minden pillanatban egy félig begyógyult seb szakadna fel. Én erős vagyok, határozott, nyugodt… sokkal, de sokkal jobban, mint Nat, most még is fájdalmat éreztem.
Nem… nem az… – Fordítottam oldalra a fejem és megtöröltem kicsit a kezemmel a szemem alatt a bőrt. Reméltem, hogy gyorsan el tudom távolítani azt a könnycseppet, mielőtt még meglátná ő vagy a gyerekek. – Csak már van időpontom pár ház megnézésére. Rendben leszek, Nat, lesz hely, ahova vihetem őket. – Nyeltem egyet. Fogalmam sem volt, mennyi idő, talán egy hónap, talán több, de én akartam ezeket a gyerekeket.
Fél kézzel ugyan, de megpróbáltam segíteni, hogy kicsit gyorsabban haladjunk és minél előbb vacsorázni kezdjenek a gyerekek. Kellett ennyi, hogy megnyugtassam magam, hogy helyre álljon a béke és jobban kezeljem a kettesben eltöltött beszélgetést. Én tényleg akartam… tényleg akartam vele normálisan beszélgetni, mintha nem lenne közöttünk a fal, amit húzott.
Ez csak egy átmeneti állapot. Tudod, hogy mindent megoldok. Apa akarok lenni és apa is leszek valamilyen módon… ha ehhez az kell, hogy normális otthonom legyen, hát azt is szerzek. – Magyaráztam és megpróbáltam elmosolyodni. Nem igazán ment most. – De aranyos tőled, hogy felajánlottad. Csak Őrszem… a közös otthonunk lett volna, ráadásul valóban túl nagy nekem. Pénzem meg van egy kisebb házra. Nem lesz gond – Tettem hozzá, hogy ne érezze magát kellemetlenül.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Natan Archie Welch

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #121 Dátum: 2021. 06. 20. - 10:25:32 »
+1


IN MY HEART

Önkéntelenül léptem oda hozzá és töröltem le az arcát. Igen. Azt hitte sikerült elrejtenie előlem azt az apró kis könnycseppet, ami végigszaladt azon a gyönyörű bőrön. De jobban ismertem őt, mint sokszor hitte… Igenis láttam minden fájdalmát, minden reményét, minden dühét. Vele éltem és ez nem tűnik el csak úgy egyetlen szakítással sem. Pláne olyankor, amikor még ennyire szeretjük a másikat, egymást.

Maradj velem örökre. Mondanám ki gondolatom, de ez is csak egy visszaszívott mondattá kéne, hogy váljon, mint amennyire próbált rejtve maradni az a könny. Vagy, mint amennyire eltűnt az egész házasságunk…

- Nem megmenteni akarlak… - Suttogom halkan, mikor elhúzom Elliot gyönyörű arcától kezem és visszatérek a lekváros üvegcsékhez. Persze ujjaimat szinte égeti a bizsergés, ahol bőröm bőréhez ért. Fájdalmas nyomot hagy ez az érintés nem csak ott, de lelkemben is. Fájdalmasat, de megérdemeltet. – Csak segíteni akartam. Mármint igaziból azt hiszem ez inkább önzőség volt… Magamnak szeretnék most kicsit segíteni. Beszorultam ide. Megrekedtem. Míg te éled az életed, randizol, kóborolsz. Nekem semmire sincs időm. Én nem ezt vállaltam. Én nem ezt akartam. Még ha semmiért vissza nem adnám egyik gyerekemet sem, sehova, senkinek… Mindegy. Hagyjuk. – Fordulok el, mert immáron én kezdek el könnyezni. Keserűségem egyszerűen csak végigfolyik arcomon és könnycseppem zápora halkan puffan a konyhapulton. Önmagam gyászolom. A jó embert, aki eltűnt ezek mögött a gonosz szavak és gondolatok mögött. Csak remélni merem, hogy nem vette ezt észre Ada… Nagyon-nagyon remélem…

- Tény, hogy szívem szerint azt mondanám, költözzünk be mind Őrszembe. És éljünk úgy, ahogy eleve akartam. Amit eleve terveztem. Vagy azt hiszem amit eleve közösen terveztünk. Ahhhjjj…. – Borulok ki és vágom hozzá a kenyeret kvázi a konyhapulthoz. Erre persze a gyerekek ijedten kapják fel a fejüket. Sok kis szempár néz most rám, köztük az is, akiébe a világon a legnagyobb szerelemmel néztem mindig. Most vajon minek lát? Az emberi roncs talán gyenge kifejezés lenne. De tény hogy érzelmileg és testileg is el vagyok fáradva. Nem akarok beszélgetni. Nem akarom, hogy itt legyen, csak hagyjon végre mindenki békén. Feküdjenek le a gyerekek hagy sírjam magam végre én is álomba, hogy aztán elkezdődhessen egy újabb szar nap. Ezt tetted te velem Elliot O’Mara és ha nem lennének most itt a gyerekek üvöltenék veled fájdalmamban. Mert itt hagytál és mert képes vagy mással hetyegni, miközben én azt a gyereket nevelem, akit együtt akartunk, akire miattad vágytam, a te boldogságodért, a közös jövőnkért. Ölelésre vágyom. TŐLED. Nem mástól, senki mástól, csak tőled. Arra vágyom, hogy azt mond nekem Mackó és mellém bújj be az ágyba. Fáj minden, amit látok, amit csinálsz.

És miközben a könnyeim megállíthatatlanul hullanak a földre nézve a gyönyörű szempárt, ami annyi fájdalmat okozott nekem csak ennyit vagyok képes kimondani minden összezavarodott gondolatomból.

- Szeretlek.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #122 Dátum: 2021. 06. 24. - 15:59:03 »
+1

in my heart
2002. április 29.

n a t
I will not say goodbye..
Sea may rise
Sky may fall

style: simple style zene: under giant tree

Az az érintés, amivel végig simított az arcomon, kicsit arra az időszakra emlékeztetett, mikor még itt voltam otthon, mikor még léteztünk. Mikor még volt olyan, hogy mi, mi ketten. Mostanra annyi minden változott, hogy az egész álomnak tűnt, mégis fájdalmas volt arra gondolni, hogy három év után felébredtem belőle.
– Nem megmenteni akarlak… – suttogta, ahogy az ujjai lesiklottak az arcomon. Megint éreztem, milyen hatalmas, milyen meleg és védelmező az a tenyér. Utána tudtam volna kapni, mégsem tettem. Csak tűrtem a nyomán maradó furcsán üres bizsergést. – Csak segíteni akartam. Mármint igaziból azt hiszem ez inkább önzőség volt… Magamnak szeretnék most kicsit segíteni. Beszorultam ide. Megrekedtem. Míg te éled az életed, randizol, kóborolsz. Nekem semmire sincs időm. Én nem ezt vállaltam. Én nem ezt akartam. Még ha semmiért vissza nem adnám egyik gyerekemet sem, sehova, senkinek… Mindegy. Hagyjuk. – Fordult el aztán, de már amúgy sem nézett rám. Ezúttal viszont egyenesen rejtegetni akarta az arcát. Tudtam, hogy a könnyei miattam indultak meg. Szégyelltem magam, mintha én tehetnék egyedül arról, ami elmúlt.
– Tény, hogy szívem szerint azt mondanám, költözzünk be mind Őrszembe. És éljünk úgy, ahogy eleve akartam. Amit eleve terveztem. Vagy azt hiszem amit eleve közösen terveztünk. Ahhhjjj…. – Itt szakadt el valami. Éreztem, ahogy megváltozik a hangja, kissé rekedt lesz és a kenyeret is a pulthoz vágta. Nem akartam, hogy miattam legyen szomorú. Nem akartam, hogy miattam sírjon. Nem azért hagytam el, hogy fájdalmat okozzak neki. Egyszerűen fel akartam szabadítani abból, amibe miattam került. Nem volt boldog velem, szomorú volt, nem élvezte az együtt töltött időt és a végén már tényleg mindenre befeszült, ahogy én is. Egy házasságnak nem ilyennek kéne lennie. Nagyon nem ilyennek kéne lennie.
Ahogy megint rám nézett láttam a könnyeit. Nedvessé tették az arcát, elvesztek a cseppek a szakállában. Ne sírj Nat… kérlek, ne sírj… Az állkapcsom fájdalmasan megfeszült. Éreztem, ahogy megremegnek az ajkaim, a szemeim könnyesek lesznek. Noah csak még jobban bújt hozzám, mintha vigasztalni akarna. Pedig itt nem engem kellett, én már ezerszer átéltem ezt a fájdalmat, ezerszer sírtam ki magamból, ezerszer éltem át újra az érzést, amit annak a hajónak a teraszán. Az utolsó ölelésünket a naplementében. Az utolsó szavaimat hozzá, ahogy az érzéseim ellenére azt mondtam, hogy legyen boldog nélkülem. Ő pedig csak csendben tűrte… nekem el kellett hagynom. Kettőnkért kellett ezt tennem.
– Szeretlek.
A kegyelemdöfésre kiszakadtak belőlem a könnyek. Hogy teheted velem ezt? Hogy? – vágtam volna a fejéhez, mert azt kellett volna. De nem, ehelyett egészen máshogy válaszoltam. Halkan, finoman, lágyan, magyarázkodva.
Nat… Maci… – remegett meg a hangom. Ez fáj... ne csináld... ne csináld... - folytattam volna, de nem ment. Nem bírtam kimondani ezeket a szavakat. – Tudod miért kezdtem el kóborolni és lefeküdni egy halom emberrel? Mert megpróbáltam elnyomni a fájdalmat, amit az űr jelentett, amit a kapcsolatunk után éreztem. Ne hidd, hogy én nem szorultam be. A saját fejembe szorultam be, ami minden egyes alkalommal emlékeztet, hogy mit hagytam hátra, mikor kimondtam azokat a szavakat. – Nyeltem egyet, aztán végig töröltem az arcomon. Ezután kezdtem csak el Noah hátát simogatni.
Azért hagytalak ott a hajón, mert én már nem bírtam tovább… tovább nézni azt, hogy szenvedést okozok neked. Nem voltál boldog velem. Sajnos a kapcsolatunk arra jó volt, hogy rájöjjek, az egész szerelem egy önző dolog, csak többet és többet akarunk a másikból. De ha ő nem tud többet akkor az egész semmit sem számít. A szeretet nem egyelő a boldogsággal. – Nem voltam közel sem szakértő, csak a saját tapasztalataim mondtam el. – Azzal, hogy elhagytalak, elfogadtam a tényt, hogy egyedül maradok örökre. Lehetnek kapcsolataim, de olyan sosem lesz, mint az volt. Nem vagyok naiv, hogy azt higgyem, valaki még egyszer velem akarja leélni az életét. Olyan, mint a mi szerelmünk, csak egyszer van egy életben. – Hagytam, hogy végig folyjon az arcomon a könny. Minden szavammal egyre jobban fájt a mellkasomban valami. Azt akartam, hogy ne legyenek itt a gyerekek, hogy ne lássák ezt. Túl nagy csendben voltak, képtelenség lett volna, hogy ne érezzék meg. – Ezt jobb lenne kettesben folytatni… – Tettem hozzá, bár egészen úgy tűnt, mintha Noah elaludt volna a karomban.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Natan Archie Welch

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #123 Dátum: 2021. 07. 03. - 20:00:37 »
+1


IN MY HEART

Igaza volt. Ezt jobb lenne kettesben. Ada érti, átéli az egészet. Még, ha a kicsik nem is fognak fel belőle túl sokat, az a kislány mindent. Annyira érzékeny, mintha az ember legmélyének legféltettebb titkait és vágyait érezné, látná, értelmezné. Néha félelmetes. De egyben valahol lenyűgöző is. Már amikor… Mert éppen nem most. Amikor olyan érzések bujkálnak bennem, amiknek sosem szabadna a felszínre törniük. A fájdalmam immáron mindenkit bánt, Elliotot szintúgy, mint az itt velem élő gyerekeimet. Hiába tudtam, hiába fojtottam el, a szörny így is, úgy is előtört belőlem a lehető legrosszabb napom legrosszabb pillanatában.

Elliotra és Noahra nézek. Könnyes szemem úgysem tudom elrejteni, a csodát, amit a kettősük jelent számomra épp ideje volt végleg meggyászolni. Sírok. Visszafoghatatlanul sírok, miközben őket nézem és búcsút intek mindannak, ami a leghőbb vágyam volt az életben. Elliot gyermekét, Elliottal közösen felnevelni, hétköznapinak nevezni minden olyan különleges pillanatot, mikor az én két gombafrizurás szépségem együtt sétál, alszik, nevet vagy épp sír.
- Közösen lettetek volna a Mindeneim.

Mondom ki halkan, de egy hatalmas könnycsepp kíséretében, amit aztán gyorsan letörlök. Elraktározom jól ezt a látványt. Mert talán sosem lesz lehetőségem még egyszer átélni. Elraktározom, de el nem engedem. Ha egy kicsi kis lehetőségem is lesz a jövőben lecsapni Elliotot bármilyen féreg kezéről, biztosan megteszem, ezt megfogadom magamnak itt és most. De addig, azt hiszem nem reménykedhetek. Csak úszhatok továbbra is könnyeim boldogtalanságában. Talán a nagy behemót testem majd a felszínen tart.

Villámgyorsan kenek meg pár kenyeret, észre se veszem szinte a mozdulataimat, meg is vágom kicsit a kezem, nem mintha érezném… Magamnak nem csinálok, és Elliotnak se. Neki amúgy sem szokása az evés, nekem meg most egy falat sem menne le a torkomon. Próbálok letörölni minden könnyet, mielőtt Ada felpattanna a helyéről, hogy segítsen. A terítés az ő dolga, vagyis hát… ő csinált belőle magának feladatot, én sosem erőltettem. De most is azonnal szalad, pakolja ki a tányérokat, miközben kerülgeti öccsét. Kis Nat hozzám sétál, lábamba kapaszkodva próbál kikunyerálni néhány falatot még az előtt, hogy leülnénk. Mindig így csinálja. Remélem felnőtt korában nem lesz akkora hatalmas, mint én, bár az étvágyából jelenleg ez sejthető. Mikor elkészülök, lehajolok érte és az egyik bababiztos székbe helyezem. Elliot láthatja, melyik Noah helye, ha esetleg a babaholmi mivolta nem lenne elég nyilvánvaló, segítségére sietnek a textilen látható apró korona minták. Nem is volt kérdéses sosem, kinek a gyereke… Bár ezt a széket Ada választotta neki…

A kislányra nézek. Szemében ott van minden értelem, mint általában. És mintha azt látnám, hogy kicsit haragosabbá válik tekintete, mikor Elliotra néz. Ada arca felé nyúlok és finoman kisimítom homlokából a mogorva ráncokat. Nem ő tehet róla. Suttognám, de nem mondok ki semmit, csak mélyen a kislány szemeibe nézek. Én nem voltam jó férje. Én nem adtam meg neki, amire szüksége volt. Gondolom csak, miközben könnyes szemeimen túl egy szomorú mosoly jelenik meg ajkaimon. Ekkor Ada finoman végigsimít az arcomon, letörli maradék könnyemet is. Én pedig csak nézek, nagy pislogó szemekkel. Nem tudom mit mondhatnék… Vigasztaltam őt, mikor a szülei meghaltak, s most ő vigasztal engem, mikor a lelkemnek lett annyi. Ez a kapcsolat, az életünk. Apja helyett vagyok igazi apja, s a kötelék köztünk tagadhatatlan. Finoman megsimogatom haját, aztán az asztal felé intek.

- Harcra fel. – Mondom még mindig szomorú mosollyal arcomon, mikor leülök a helyemre. – Vigyázz! Noah simán hozzád vágja a lekváros kenyeret, ha épp nincs jó napja. – Mutatok az etetőszékre és a nagy harci feladatra. Ahol néha igazi a meghittség, máskor nagyobb a káosz, mint Trójánál lehetett a csata közben. – Lényeg a lényeg, csak óvatosan. – Teszem még hozzá, miközben egy fél kenyeret tartok KisNat felé, aki olyan boldogsággal túr bele a lekvárba, mintha minimum karácsonyi ajándékot kapott volna. Ada meg persze gyönyörűen eszik. De mit nem csinál ő gyönyörűen?

Az etetés kicsit eltereli a gondolataimat arról, hogy ennek kéne a normálisnak lennie, nem pedig annak, hogy egyedül próbálok szétszakadni három felé, még akkor is, ha lánykám már nagyjából önálló. Most persze gyorsabban végzünk a szokásosnál. Sokkal gyorsabban. Pedig épp nyújtanám a pillanatot, hogy emlékezhessek rá, milyen is az, ha valakinek van egy társa. Nekem nincs. Nekem segítségeim vannak ugyan, de valaki, aki mellettem van jóban-rosszban, olyanom nincs. Az elhagyott. S ezt kicsit nehéz megemészteni, nehezebb, mint néhány lekváros kenyeret.

Adát felzavarom fürdeni, én pedig kezembe veszem a ragadós kisfiam, akinek még a hajából is lekvár csöpög. De épp így van jól. Nemsokára tiszta lesz és illatos. Nem nézek Elliotra. Nem tudok. Csak nekiindulok a fiúk fürdőjének, ahova gondolom követ Noahval.
- Meg tudjuk őket fürdetni együtt. Úgy gyorsabb. – Mondom és kicsit kapkodóra fogom azt a vetkőztetést, vízeresztést. Azt kívánom legyen csak holnap, sőt egy vagy két év múlva, az lenne az igazi…

De előtte, még túl kell lennem ezen az estén. Valahogy. Lehetőleg anélkül, hogy a kardomba dőlnék. A vége úgyis az lesz, hogy Elliot itt hagy. Én pedig magzat pózban üvöltök majd a fájdalomtól.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #124 Dátum: 2021. 07. 12. - 21:31:29 »
0

in my heart
2002. április 29.

n a t
I will not say goodbye..
Sea may rise
Sky may fall

style: simple style zene: under giant tree

Nat szavai felkavartak. Rengeteg érzés tekergőzött bennem mélyen, kissé talán fájdalmasan, ahogy kimondta: „Közösen lettetek volna a Mindeneim.” A baj csupán az volt, hogy én úgy éreztem a puszta létemmel több fájdalmat okozok, mint amennyit a távollétemmel. Az a kapcsolat már nem volt egészséges, hiába kezdtük az elejéről pillanatok alatt lyukadtunk ki szinte pontosan ugyanott, ahol korábban. Nem bírtam volna tovább, Nat sem bírta volna… de nem akartam vele ezt tenni.
Nem akartam azt tenni vele, amit tettem. Nem akartam, hogy egyszerűen apának érezze magát. Bár gyönyörűen volt apa, de ennél jóval több volt Nathaniel Forest. Csodás hangja volt, csodás szerető volt, csodásan simított végig az ember bőrén, mikor az a lehető legrosszabb passzban volt és a csókja… azzal világokat lehetett volna megrengetni. Talán nem hitte, de én biztosra vettem, hogy vár rá még boldogság.
Tudtam, hogy ezt a beszélgetést most már nem szabad a gyerekek előtt folytatni. Késő volt és nem volt szabad, hogy ennyire törékenynek lássanak minket. Mégha én tartottam is magam, Nat szívében könnyen túlcsordultak az érzések. Így hát csak a részesévé váltam a vacsora forgatagának. Noah-val leültem az asztal mellé, ahogy elkészült minden és finoman felé nyújtottam a lekváros kenyeret.
– Harcra fel. – Mondta Nat. Hallottam a hangján, hogy bánatos még mindig… volt ebben az egészben valami szívfacsaró. Máris úgy éreztem magam, mint aki valamit elszúrt s ez nem is lett volna éppen meglepő. Mindent elszúrtam: a Roxfortot, a fiatalságom, a házasságomat, a gyereknevelést. Egyszóval sorminta része volt ez is. Elszomorítani Nat Forestet, mintha valami kellemes feladat lenne. Valójában nem az volt. Szörnyűbb volt mindennél. – Vigyázz! Noah simán hozzád vágja a lekváros kenyeret, ha épp nincs jó napja. – A figyelmeztetésre a kisfiú előre hajolt és óvatosan harapta le a kenyér csücskét. Apró falat volt, de éppen elég ahhoz, hogy máris csámcsogva hümmögni kezdjen. – Lényeg a lényeg, csak óvatosan.
Úgy látom egészen élvezi… – Mosolyodtam el. Azért látszott, hogy már egészen bágyadt. Korábban a karomban is egészen elalélt, mint aki már csak az ágyikójába vágyakozik. Kis Nat hozzáképes olyan aktivitással vetette bele magát egy maszatos evésbe, hogy azt meg kellett mosolyognom. Ada persze kimért volt, mint mindig… ő elfelejtette, hogy valójában csak egy kilenc éves kislány. Talán sosem volt igazán gyerek.
Az evés végével felpattantam az asztal mellől, Ada már egyedül ment fel fürdeni, de én Natot követtem az emeletre. Nem is tudom miért… de furcsa érzés ült meg a gyomromba, mintha azt jelezné, most boxolt oda valaki. Valójában csak egy emlék volt. Bár jártam párszor Tengerszem közelében azóta… de nem jöttem fel az emeletre, nem tudtam benézni a régi hálónkba vagy éppen a kisszobába, ahol a fiúk aludtak és ahonnan fürdő nyílt. Minden lépés nehezemre esett, ahogy a régi lépések megrohamoztak.
– Meg tudjuk őket fürdetni együtt. Úgy gyorsabb.
Csak bólintottam a szavaira.
A könnyeket megpróbáltam nem szabadjára engedni. Nem, inkább elrejtettem az érzéseimet, mintha azok szégyellni valók lennénk. Nem akartam egyszerűen fájdalmat okozni már Natnak… nem akartam fájdalmat okozni azzal, hogy kimondjam: látom magunkat, ahogy az ágyon fekszünk és ő olvas vagy megcsókol.
Semmi sem változott.– Próbáltam csevegni, ahogy a fürdőbe érve megnyitottam a csapot. A kezemmel ellenőriztem a vizet, nem akartam még véletlenül sem, hogy Noah azt túl melegnek találja, vagy éppen Kis Nat, aki talán még nyafogni sem kezdene, ha megérezné. Aztán szép lassan vetkőztetni kezdem a kicsit. Már tényleg elég fáradt volt ahhoz, hogy ne ellenkezzen. Csak tűrte és nagyot ásított közben.
Szeret fürdeni? – kérdeztem Natot, ahogy immár ruhátlanul a vízbe tettem a kisfiút. Azonnal egy gumikacsáért nyúlt, de én a hátát kezdtem mosni. Pillanatok választották el attól, hogy elbóbiskoljon. – Ezekből nekem is rossz kimaradni, tudod? - Pislogtam fel Nathanielre, hátha elkapom a könnytől csillogó kék szemeket.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Natan Archie Welch

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #125 Dátum: 2021. 07. 21. - 17:42:07 »
+1


IN MY HEART


Nem nagyon tudtam mi következhetne még? Sóhajtok, miközben letörlök egy újabb könnycseppet a szemem alól és a kádba ültetem kisfiam. Tudom, hogy amit máskor szerető gondoskodással csinálok, azt most kapkodva, figyelmetlenül. De durva nem vagyok, a gyerek meg tulajdonképpen, szigorúan véve tiszta, úgy mindent egybevéve, hála annak, hogy szerencsére nem épp most bukok meg apaságból, még ha néha kicsit elegem is van az egészből azért volt időm gyakorolni eleget.
Gyorsan végzünk. Csak túl akarok lenni az egészet, a gyerekek és én is fáradtak vagyunk, nem kell túl cicomázni, de ami szükséges, azt megcsináljuk, a bőrápolót, az esti mágikus vitaminszirupot és az esti mesét mind megkapják. Bár ez utóbbit némileg rövidre fogom azon torokszorító érzés miatt, amit Elliot jelenléte okoz. Ott ülünk, öleinkben a gyerekeink és nem tudok erre mit mondani, mert igaziból csak üvölteném bele a ház és a körülöttünk lévő esti világ zajába, hogy „Elliot! Te tetted ezt velünk!”. És persze ez csak félig lenne igaz. Ebben mind a ketten benne voltunk ugyanúgy…

Ada kapja midig utolsóként az esti puszit. Amíg a kicsiket altatom, velük beszélgetek kicsit vagy ölelem őket, addig Ada még olvashat, játszhat a szobájában. Rendszerint az előbbit választja. Mikor a fiúk már alszanak befekszem hozzá is pár percre. Beszélgetünk arról mit olvas éppen, miket szeretne csinálni másnap vagy mi volt a legjobb az aktuális napban, hétben. Csupa semmiség, de valahogy még mindig ezek a kedvenc perceim. Ő az első gyermekem. Ketten indultunk neki a nagy betűs életnek és íme, végül valahogy ketten is maradtunk, még a kis plusz kettőnkkel együtt is… Kellenek nekünk a közös, meghitt perceink. De persze nem ma… Sajnos. Ma csak kap egy puszit a homlokára, ahogy mindig és már bújik is takarója alá. – Szép álmokat! – Suttogom neki, miközben végigsimítok fekete tincsein. – Nagyon szeretlek téged. – Suttogom még hozzá, aztán még egy puszit nyomok a homlokára, majd felállok és kilépve az ajtón becsukom magam mögött az ajtót. Gyorsan egy hangtompító bűbájjal is kezelem a szobákat. Bármi is történik odalent, azt szeretném, hogy nekik nyugodt álmuk legyen.

- Menjünk a dolgozóba. – Jelentem ki, miközben kicsit megkeményített tekintettel Elliotra nézek és elindulok le a lépcsőn – Nem akarom, hogy bármit is halljanak, az a szoba zárható. Ha valami történik Nautilus a legjobb gyerekőrző. Ha a kicsik megmoccannak, azonnal ugrik. Többnyire rám. Az éjszaka közepén… - Mesélem, bár érzem, hogy némileg inkább csak idegességemben, mintsem azért, mert még mindig sztorizni akarok. Valójában nem akarok… - Nem tudom miről beszélhetnénk még. – Vonom meg a vállam, mikor belépek a dolgozóba. Kicsit át lett rendezve miután Elliot elment. A kuckója már nincs meg. Tulajdonképpen teljesen véletlenül ripityára tört. Most egy kis játszó szőnyeg van ott helyette, meg egy fotel Adának. Néha oda telepednek le a gyerekek könyveket nézegetni vagy éppen tele firkálni őket. A szerencsétlenül járt példányok ott állnak sorsukba beletörődve a gyerekek könyves polcán. – Tudom mi a véleményed. – Mondom ki, kicsit keményebben, mint szerettem volna, miközben Ada fotelje felé mutatok, hogy hellyel kínáljam Elliotot. Ezen kívül csak az én székem van a szobában, vagy az említett szőnyeg. – Szerinted minden szép és jó így. Legalábbis kevésbé küszködős, mint mikor együtt voltunk. Valójában egyedül döntöttél, arról is, hogy nálam hagyod Noah-t. És ne érts félre, nagyon örülök neki, hogy velem él. De annak már kevésbé, hogy az apja viszont nem. De persze én voltam a rossz, aki nyilván valóan nem becsült meg téged eléggé… - Magam sem tudom, hogy a gonoszság és keserűség ilyen egyvelege honnan, melyik megmérgezett tagomból árad felfelé, hogy gátat szabni se tudtam neki. De miután mindezt kimondtam, egyszerűen megint csak elsírtam magam. Mintha az mindent megoldhatna, mintha azzal nem lennék kevésbé gáz, kevésbé szánalmas az előttem álló szemében. – Azt hiszem talán csak az volna a legjobb, ha soha többet nem találkoznánk… Utálom ezt a szánalmas senkit, akivé váltam, olyasvalakiből, akinek megvolt Mindene…
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #126 Dátum: 2021. 07. 23. - 12:01:02 »
+1

in my heart
2002. április 29.

n a t
I will not say goodbye..
Sea may rise
Sky may fall

style: simple style zene: under giant tree

Tudtam, hogy Nat ennek az egésznek a szomorú oldalát nézi, én mégis élveztem kicsit visszatérni a régi életembe… kicsit Noah apukája lehettem megint. Igen, megszakadt a szívem minden pillanatban megszakadt, ahogy a kék szemekbe néztem. Szinte éreztem, hogy engem vádol, amiért idáig jutottunk és talán igaza volt. Millió darabra törtem a kettőnk életének tükörképét, mert nem akartam látni tovább, ahogy miattam szenved. Talán rossz ember vagyok, de mások gyötrődését nem élvezem… főleg azokét nem, akiket mindennél jobban szeretek.
Csak a háttérből figyeltem, ahogy altatja a gyerekeket. Utána léptem csupán oda, hogy végig simítsak a tincseiken, mielőtt elaludnának. Aztán kiléptem az utolsó szobából, még egy pillantást vetettem Adára, ahogy az alakja a takaró alatt mozdulatlanul pihent meg. Aztán megvártam, hogy Nat bűbájjal ellássa a szobákat.
– Menjünk a dolgozóba. – Mondta és ahogy találkozott a tekintetünk, láttam, hogy most már egészen másképp néz rám. Talán eltűnt a kétségbeesettség, ami odalent költözött a szívébe… pedig harminc évet élt előttem úgy, hogy még csak a létezésem sem foglalkoztatta. Most meg egy éve élt külön és azt hitte, nélkülem már nem megy. – Nem akarom, hogy bármit is halljanak, az a szoba zárható. Ha valami történik Nautilus a legjobb gyerekőrző. Ha a kicsik megmoccannak, azonnal ugrik. Többnyire rám. Az éjszaka közepén… – mesélte, miközben már mentünk lefelé a lépcsőn.
Nem gondoltam volna róla. – Mosolyodtam el és zsebre dugva a kezemet, kicsit feszengtem beszélgetés közben. Nem akartam, hogy összevesszünk, vagy esetleg megkérje, hogy jöjjek vissza… mégis mit mondhattam volna olyasmire? Belegondolni sem mertem, hogy ilyen előfordulhat.
Hamarosan leértünk a lépcső aljára és a dolgozó irányába haladtunk tovább. Még be sem léptünk, már éreztem, hogy ez nem ugyanaz a hely, ahová régen azért jártam, hogy együtt legyek vele míg ő dolgozott. Már nem volt ott a kis kuckó, ami a menedékem volt, mégis engedte, hogy Nat illata bejöjjön oda. Tényleg nem volt semmi sem olyan, mint régen.
– Nem tudom miről beszélhetnénk még.
A hangjára felé fordultam és sóhajtottam egyet. Megpróbáltam nem foglalkozni azzal, mennyire kitépett az életéből. Semmi jogom nem volt hozzá, hogy szóvá tegyem, miért nincs ott a kuckó… de én még viseltem a bőrömön a „senki” feliratot, amit Reagantől kaptam. Akkor sem távolítottam volna el, ha lett volna rá mód. Ez is csak egy emlékkép volt, mint a szalag helyén maradt vágás nyomok. Ezek mind-mind erősebbé tettek egyszerűen.
Hát pedig a korábban történtek alapján bőven lenne mit a helyére tenni. Figyelj, én nem vagyok egy jó probléma megoldó, csak nem akarom, hogy rosszul érezd magad… – motyogtam magam elé. Nat előtt még mindig képtelen voltam férfiasan viselkedni. Még mindig ő volt a férfiasabb fél, aki előtt én csak feszengő kisfiú voltam. Bedugtam a kezem a zsebembe és kicsit bénán ácsorogtam előtt.
– Tudom mi a véleményed. –Kezdte és az egyik gyerekeknek való fotel felé mutatott. Kicsit görnyedten, de sikerült elhelyezkednem benne. Egyelőre nem válaszoltam amúgy sem, volt időm fészkelődni. – Szerinted minden szép és jó így. Legalábbis kevésbé küszködős, mint mikor együtt voltunk. Valójában egyedül döntöttél, arról is, hogy nálam hagyod Noah-t. És ne érts félre, nagyon örülök neki, hogy velem él. De annak már kevésbé, hogy az apja viszont nem. De persze én voltam a rossz, aki nyilván valóan nem becsült meg téged eléggé… – Folytatta, csak az volt a baj, hogy nem érette, még mindig a miérteket. – Azt hiszem talán csak az volna a legjobb, ha soha többet nem találkoznánk… Utálom ezt a szánalmas senkit, akivé váltam, olyasvalakiből, akinek megvolt Mindene…
Meg akartam érinteni a kezét. Ezért, ha nem volt elég közel, hogy előre hajoljak, közelebb mentem és megsimítottam az ujjait. Nem akartam ilyennek látni.
Te sosem leszel szánalmas senki Nat. Akkor is a Mackóm leszel, ha már más lesz melletted. – Halkan beszéltem és végig simítottam az ujjain. – Sosem gondoltam, hogy ez így szép és jó… sőt, igazából ez kibaszott szar… – Ráztam meg a fejem és kicsit lesütöttem a szemeimet. A hangom halk volt a rövid káromkodás ellenére is.
Valakinek döntenie kellett a dolgainkról. Nem voltunk boldogok… és az egy dolog, hogy én nem voltam, csak az számított, hogy te nem voltál az – halkan folytattam. Reméltem, hogy nem szakít félbe és végig tudom neki mondani a bennem uralkodó gondolatokat. Nat, kérlek… kérlek, csak hallgass meg… A szemébe néztem. – Úgy hagytalak ott, hogy szerelmes voltam beléd… csakhogy az érzések nem számítanak, ha az nem elég ahhoz, hogy boldoggá tegyelek. Noah-t is azért akartam, hogy végre lássam, ugyanúgy vagyunk, mint régen… de nem voltunk ugyanúgy.
Nyeltem egyet. Éreztem, hogy a gombóc megint nőni kezd a torkomban. Nem sírhattam el magam. Muszáj volt kicsit összeszedettebbnek maradnom, pedig fojtogatott az érzés. Éreztem, hogy alig tudok egyetlen szót is kipréselni magamból. 
Noah-t megmentőnek szántam. Elcsesztem. – Ráztam meg a fejemet. Nat is tudta, hogy nem vagyok apatípus és soha nem is leszek az. – De nem azért hagytam itt, mert úgy volt kényelmeseb… hanem mert nem vehettem el tőle azt az életet, amit melletted kaphat. Deannél laktam. Hogyan tehettem volna ezt meg vele? – Nyeltem egy nagyot, de csak megindultak a könnyeim.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Natan Archie Welch

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #127 Dátum: 2021. 07. 23. - 19:56:41 »
+1


IN MY HEART


Önkéntelenül oldalra néztem, ahogy Elliot leült a kis fotelbe. Ott volt a kuckója, a szekrényem mélyére rejtve, ahol talán senki se látja majd meg, hogyan törtem könnyek közt ripityára azt is éppúgy, mint a kapcsolatunk. Aztán visszafordulok Elliothoz és mélyen a szemébe nézek. Könyörögni volna kedvem, remegve, sírva, térden állva és mindent odaígérve. Életem, halálom, szerelmem… Csak ne hagyj el. Csak ne lépj ki még egyszer azon az ajtón, mert én itt maradok összeroppanva, kibelezve és csonttalanul. De nem mondok semmit.

Csak lehajtom a fejem és hallgatom, miközben engedem, hogy pusztító áramütésként rohanjon végig testemen az érintéséből fakadó máskor kellemes, most kínzó döbbenet. Talán meghaltam. Talán nem is vagyok már birtokosa a létnek, talán jobb lenne most azonnal összeesni és többé nem kelni fel. El akarok szabadulni innen, el a testemből, az életemből és minden érzésemből. Nem akarom érezni a hiányod. Nem akarom megélni mindazt amim nincs már, pedig volt.

- Talán meg is mentett volna minket, ha hagyod. – Húzom el a kezem, mert éget az érintése, és nekem már így is mindenem, de mindenem annyira fáj. – Mindegy. Az a legkisebb baj, hogy őt itt hagytad. Az pedig a legnagyobb, hogy azt gondoltad szenvedek. – Jelentem ki, miközben hátrébb lépek, el a vonzásának körzetéből, mert félő, a gravitáció odahúz megint, hogy megöleljem, hogy végül tényleg csak könyörögjek és sírjak. – Ez most a szenvedés, Elliot. Ez. Ahogy azt mondod mindig a Mackód leszek, pedig már most sem vagyok az! Ne hívj így! Gyűlölöm hallani a szádból és közben arra gondolni, hogy valaki mást ugyanilyen hangon becézgetsz.

Dühösebben ejtem ki a szavakat, mint szeretném. De megint csak elvitt magával a hév és én hagytam, hagytam, hogy kijöjjön az ajkaimon egy évnyi keserűségnek az íze. De elfordulok. Hátat fordítok Elliotnak, ne lássa, ahogy végül megint könnyek közt törjek ki én is, mint ő. Elfordulok, bár inkább magamhoz ölelném, mint régen, mikor még jogom volt azt suttogni neki, hogy nincs semmi baj…
Számomra az volt az élet. Az a röpke pár év, míg minden szenvedélyével és szeszélyével együtt az ölelésemben tarthattam és azt suttoghattam neki egy-egy forró éjszakánkon, hogy;
- Szeretlek.

Suttogom bele a könnyeinkbe, hogy aztán ismét, most kicsit hangosabban is kimondjam. – Én még mindig szeretlek. – Fordulok óvatosan hátra. Immáron megint láthat engem teljes férfiatlan valómban, ahogy potyogó könnyeimmel gyászolom a jövőnket. – És ez az érzés nem fog elmúlni addig, amíg itt vagyok összezárva mindazzal, ami a miénk volt… Bár kétlem, hogy ezek nélkül jobb lenne… - Teszem még óvatosan hozzá, aztán megint lehajtom a fejem és könnyeim közül a padlót figyelem.
- Tudod ugye? Hogy valójában elképzelhetetlenül hiányzol. És nem okollak téged semmiért. Tényleg… Én voltam az, aki valahogy, valamit nem csinált jól. Annak ellenére sem, hogy mindennél jobban szerettelek. És szeretlek, most is. Nem tudom, hogyan lehetne életnek nevezni valamit nélküled. Most nem látom. Most nem látok túl rajtad és Noah-n, akinek egyszerűen minden porcikája te vagy, te és a te hiányod néz rám mindennap és csak félek, hogy egyszer ebbe belehalok… Vagy már bele is haltam. Azt hiszem…

Elliotra nézek, félve, sírva, de direkt még kettőt ellépve tőle. Megölelném, de félek, akkor nem tudnám elengedni többé.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #128 Dátum: 2021. 07. 23. - 22:18:11 »
+1

in my heart
2002. április 29.

n a t
I will not say goodbye..
Sea may rise
Sky may fall

style: simple style zene: under giant tree

Furcsa volt ott ülni a dolgozószobájában, ami valahogy annyira más volt. Mintha nem is az a helyiség lett volna, ahol korábban a kuckóm volt s ahonnan figyeltem Nat gépelésének hangját. Nem éreztem már olyan erőteljesen az illatát sem… talán azért, mert ő is megváltozott már. A belőle áradó aroma is egészen más volt.
Nem bírtam a székbe kuporogni, miközben láttam szenvedni. Muszáj voltam megérinteni, még ha ő el is húzódott. Számomra az érintés egy gesztus volt, amit érte hajlandó voltam megtenni… mert ha tetszik, ha nem, Nat az életem részese és fontos volt annyira, hogy rendesen boldoggá tegyem.
– Talán meg is mentett volna minket, ha hagyod. – Csak megráztam a fejemet. Tudtam, hogy Noah hiába volt egy kis csoda, képtelenség lett volna, hogy akkor, ott, azt a kapcsolatot megmentse. Én akartam, mindennél jobban akartam, azért kezdtem bele újra és újra… de már nem tehettem meg Nattal. Nem volt szabad. – Mindegy. Az a legkisebb baj, hogy őt itt hagytad. Az pedig a legnagyobb, hogy azt gondoltad szenvedek. – Hátrébb lépett tőlem. Éreztem, hogy azt hiszi, a puszta érintésem valamiféle kárt okoz, megtöri ezt a gyenge békességet, ami közöttünk húzódik. Pedig nem így volt. – Ez most a szenvedés, Elliot. Ez. Ahogy azt mondod mindig a Mackód leszek, pedig már most sem vagyok az! Ne hívj így! Gyűlölöm hallani a szádból és közben arra gondolni, hogy valaki mást ugyanilyen hangon becézgetsz.
Nyeltem egyet. Éreztem, hogy dühössé válik a hangja… de engem nem zavart a hevessége. Valahol mindig is ilyen volt, ez az érzelmi hullámvasút volt az, ami mindig is meghatározta a kapcsolatunkat. A szívem mélyén ezzel együtt szerettem s a nehezebb napokon sokszor magam elé képzeltem azokat a napokat, amikor még mellette ébredtem. Jó volt csukott szemmel, ébredés előtt elhinni, hogy ott van a másik párnán és várja, hogy felébredjek és visszacsöppenjek a régi életembe. Főleg Gabriel eltűnése miatt történt ez.
– Szeretlek.
Ahogy kimondta a gombóc még nagyobbra nőtt a torkomban. Feszített és könnybe lábadtak a szemeim, de nem engedtem őket most végig folyni az arcomon. Erős akartam lenni, mert egyikünknek fel kellett vállalnia… és bár én voltam a kisebb, a törékenyebb, a sírósabb, valahogy a végén mégis nekem kellett szilárdan ott állni és azt mondani: ez így van jól, így kell jónak lennie.
–  Én még mindig szeretlek. – Folytatta hangosabban. A könnyei megcsillantak az arcán és a szakállában. Kicsit remegve, kicsit fájdalmasan verdeső szívvel pillantottam fel rá. –  Tudod ugye? Hogy valójában elképzelhetetlenül hiányzol. És nem okollak téged semmiért. Tényleg… Én voltam az, aki valahogy, valamit nem csinált jól. Annak ellenére sem, hogy mindennél jobban szerettelek. És szeretlek, most is. Nem tudom, hogyan lehetne életnek nevezni valamit nélküled. Most nem látom. Most nem látok túl rajtad és Noah-n, akinek egyszerűen minden porcikája te vagy, te és a te hiányod néz rám mindennap és csak félek, hogy egyszer ebbe belehalok… Vagy már bele is haltam. Azt hiszem…
Fel kellett kelnem a fotelből. Nem érdekelt, hogyha ellök magától. Megfogtam a karját és magam felé fordítottam, hogy megöleljem. A fülemet egyenesen a mellkasára fektettem, hogy halljam a szívverését és csak szorítottam.
Nem haltál meg. Addig nem vagy hallott, míg ez idebent ezt a gyönyörű ritmust járja. – Annyi keserűség gyűlt bennem. Talán ő azt hitte, könnyen túl léptem, de komoly nyomott hagyott rajtam. Azt a nyomot pedig egyenesen a bőrömbe égette Reagan. Nem az számított, hogy egy senki állt ott… hanem, hogy Natért még ölni is tudtam. Így szerettem őt, ez volt az én szerelmem. Meg akartam védeni, gyakran a saját életem árán is.
Én is szeretlek, Nat. De a szeretetemmel megakadályozom a boldogságod… nem szeretlek szenvedni látni, pont azért, mert fontos vagy. Most viszont pihenned kéne, kicsit a gyerekek nélkül lenni, hogy visszatalálj magadhoz… – Ahogy elhúzódtam végig simítottam a mellkasán a szíve felett. – Nem apa vagy, nem is valaki, aki elvesztett a mindenét és nem is egy senki. Nathaniel Forest vagy, aki Tantallon váránál állva felnézett az erős kőfalra. Akkor tudtam, hogy mindent képes vagy legyőzni. Te nem csak átláttál az engem körbevevő falak rései között… nem te, leromboltad a pillantásoddal. – Magyaráztam és hagytam, hogy a könnyek végig folyjanak az arcomon, ahogy ránéztem.
Mindent jól csináltál. Megmutattad, hogy mi az a szerelem. Megmutattad, milyen családban élni… megmutattad mire van szükségem. Csakhogy, amit te nekem megadtál, azt én nem tudtam neked megadni. Nekem mindig több kellett belőled… – suttogtam kissé szipogva. – Az életem egyik legnagyobb szerelme vagy, Nat Forest. Ezen egy válás nem fog változtatni. Ahogy azon sem, hogy te vagy a gyerekem apja. Soha, de soha nem fogsz tőlem megszabadulni, én ugyanis mindig itt leszek, hogy segítsek, ahogy te is segítettél megtalálni azt, aki vagyok igazából. – Sóhajtottam, mert elcsuklott majdnem a hangom. – Elviszem a gyerekeket magamhoz, csak szabadulj ki innen. Utazz… utazz és keresd meg azt, aki ott állt Tantallon alatt mellettem. – Nem érdekelt, ha ellöki a kezem, végig simítottam az arcán.

Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Natan Archie Welch

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #129 Dátum: Tegnap - 12:52:42 »
+1


IN MY HEART


Lehunyta a szemem, mikor finoman végigsimított az arcomon. Ott ahol teste az enyémhez ért, fájdalmas nyomot égetett belém. Szinte üvölteni tudtam volna, úgy fájt, de képtelen voltam ellökni magamtól. Csak engedtem, hagy érezzem még egyszer utoljára a szívverését valahol az enyém alatt. Talán ezeknek kéne lennie az utolsó szívveréseinknek. Együtt, közösen. Nem kellene, hogy ezek máséi legyenek. Az ő szívének kapkodó kis ritmusa.

Talán, ha most odahajolnék…
Talán, ha most én is magamhoz ölelném…
Talán, ha most finom csókot lehelnék nyakának puha bőrébe…
Talán, ha most együtt halhatnánk meg egy utolsó forró csókban…

Elfordulok, miközben lefejtem magamról Elliot ujjait, karját, testét. Ha most megtenném, amire igazán vágyok, abba tényleg belehalnék. Bár épp egy ilyen halálnak örülnék a legjobban. De tény, ami tény van pár gyerekem, akiket fel kell nevelnem. És ebből egynek megígértem, szó szerint megígértem, hogy sosem hagyom el. Hogyan is halhatnék meg? Nekem most még arra sincs időm…

- Magunkat valahogy mégse tudtam legyőzni. Magunkhoz valahogy mégse voltam elég erős. Magunkon valahogy mégsem tudtam segíteni. – Suttogom, miközben megint teljes testemmel elfordulok Elliottól és újra messzebb lépek tőle. – Azt mondod erős vagyok, s mégsem tartottál elég erősnek ahhoz, hogy téged elviseljelek… Magadat sose tartottad sokra, miközben eljátszod a világ előtt a királyt. Ha azt akartam volna, hogy elmenj, mert nem vagyok boldog, akkor megtettem volna. Egy kiadót vezetek Merlin szakállára! – Tör ki belőlem megint kissé az indulat. –  Szerinted, ha igazán szenvedtem volna, akkor nem szólok, hogy elég? Hogy menj el? Mazochista vagyok, nem jöttél rá erre a kapcsolatunk alatt? Arra, hogy én épp így szeretek mindent? Veszekedtünk, sokat, igen. De csakis azért engedtelek el végül, mert azt gondoltam én állok a te boldogságod útjában. De te az enyémben, sosem. – Mondom dühvel vegyített keserűséggel, ismét kicsit hátrasandítva Elliotra. – Mindegy… - Próbálom kihúzni magam, mintha úgymond jobb pozícióba kerülhetnék. Bár tudom, hogy nem. Itt és most, azt hiszem Elliot jóval erősebb nálam. És ezt ő is tudja. Én még mindig ott tartok, hogy szívem szerint a térde elé rogynék és könyörögnék neki, hogy maradjon itt. De kétlem, hogy lenne hatása. Bármennyire is állítja, szeret engem, vélhetőleg nincs még egy esélyem. Eljátszottam már mindet. – A Mindenem voltál. És én mindenem oda akartam adni neked. – Mondom ki végül, hogy aztán teljesen felé forduljak és könnyes szememmel a szemeibe nézzek. – Nem akarom azt, hogy eltűnj az életemből. De azt sem akarom, hogy mással együtt legyél benne. Nem akarok én se eltűnni. De itt se akarok lenni. Nem akarok megválni Tengerszemtől, de Tengerszemben sem akarok maradni. Nem akarom hátrahagyni a gyerekeim, de velük sem akarok lenni… Elviheted őket, ha akarod. De kérlek… kérlek ne add vissza őket. Hagy ne kelljen élnem, Elliot… Hagy ne kelljen olyan életet élnem, amiből hiányzik Minden… Mert ez. Így. Nekem. Nem. Jó. Miközben már könyörögni sincsen erőm, se kedvem ahhoz, hogy velem maradj. Szóval inkább csak menj el. Menj, és vigyél magaddal mindent, ami rád emlékeztet. Bontsd le a házat, vidd a bárányt, vidd Noah etetőjét, az összes követ, amihez valaha hozzáértél. Az ágyat, amiben reggel mellettem keltél. Csak menj el, vigyél mindent és ne add nekem vissza…

Mert egy roncs vagyok. Egy élettelen, csont nélküli maszlag, amit hátrahagytál. Kisemmizve, mégis ott ülve mindenen, ami a jövőnk lehetett volna…
Naplózva

Oldalak: 1 ... 7 8 [9] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.155 másodperc alatt készült el 42 lekéréssel.