+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  VEGYES CSAPATOK
| | | |-+  Fényes Kompánia
| | | | |-+  Nathaniel (Moderátor: Nathaniel Forest)
| | | | | |-+  Tengerszem
0 Felhasználó és 2 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 ... 6 7 [8] 9 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Tengerszem  (Megtekintve 28167 alkalommal)

Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #105 Dátum: 2021. 04. 13. - 17:36:55 »
+1


IN MY HEART

Milyen is most az élet? Számtalanszor feltettem magamnak ezt a kérdést, amire tulajdonképpen nem sok esélyem volt válaszolni. Először is azért nem, mert valaki mindig a gondolataim közé visított, így kénytelen voltam felhagyni remekbe szabott elmélkedésem és az engem zargató illetőre figyelni. Másodszor pedig, még ha volt is kis időm merengeni és semmiféle tologatós autó, sípoló medve, éhes baba nem rondított a gondolataim közé, akkor is csak álltam, vagy épp ültem, feküdtem, attól függ épp hol tartózkodtam, és megvontam a vállam; élek. És bár a gyerekeim elég erőt adtak hozzá, hogy normális életet tudjak élni, vagyis hát erőt épp nem adtak, hanem elvettek, de azt nagyobb tehetséggel, mint minden nemű emberi búbánat. Na, szóval, élnem kellett, tennem a dolgom, és ez a tudat helyretett minden mást is a fejemben.
Hogy belül szenvedtem? Igen. Hogy ez szépen lassan múlni kezdett? Igen. Az élet pedig lassan, de biztosan visszazökkent a normál kerékvágásba. Ettől még persze a válásom úgy ment át rajtam, mint egy úthenger, lassan, minden négyzetcentimet és a lelkemet is kilapítva, de miután elment egy egyenes, tiszta mezőt hagyott hátra, amin mondjuk jelenleg csak cumik, cumisüvegek, játéktraktorok gurulnak keresztül, de idővel gondolom a boldogság is.

Bár amúgy egyáltalán nem állíthatom azt, hogy boldogtalan lennék, hogy az arcomra sosem tud mosoly kiülni, mert ez nem lenne igaz. Három csodaszép gyermekem van. Egészségesek, kedvesek és éppúgy tele vannak szeretettel, mint vággyal a szeretetre. Az, hogy mindent meg akarok nekik adni, biztosítani az életükben a legjobb perceket és hosszú távon a legjobb lehetőségeket, engem is a helyes ösvényen tart.
Apa vagyok, valaki aki könnyeket szárít fel, hóembert épít, felhőbárányokat számol, hajnalig ébren marad, hogy végül három gyerekkel és két háziállattal az ágyában aludjon el.
Mariel azt hiszem kinevetne, ha így látna. El se hinné. Bár néha elgondolkozom rajta, hogy vajon lát-e minket. Vajon elégedett-e azzal, ahogy a lányát nevelem. És néha megkérdezem a sötét éjszakában a pislogó csillagok egyikétől. Te merre vezetted volna? Te még miket adnál a kezébe? Vagy ez így elég? Megtettem mindent?
Érdekes, ahogy a szívtelen és hanyag íróból szépen lassan egy kiadó tulajdonossá, majd egy minden határidőt észben tartó többfrontos hadparancsnokká fejlődtem. Egyensúlyoztam egy kiadónyi ügy és három gyerek életben tartása között. Nem kis feladat.

Valahol azt hiszem a saját igényeim kicsit el is vesztek félúton. Legalábbis a régen oly hírhedt szexuális életem most konkrétan nulla. Mire szexre kerülne sor rendszerint elalszom, bárki is legyen az illető. Nem mintha olyan jelentős alakok megfordultak volna az életemben Elliot óta. Nem is tudnék most bárkit befogadni. Hozzá hasonlót, még egyet nem fog a világ elém terelni. Ezzel tisztában vagyok. Nagyon nagy szerelmek az életben csak egyszer adatnak meg. De ha ő legalább szépen marad meg az emlékeimben, akkor azt hiszem, megérte. Nem a szakításunk, de az, hogy valaha a családom része volt… illetve tulajdonképpen még most is az…

Legalábbis így, hogy ez a lelkesen gügyörésző fekete szemű kisember a nappalim közepén részben az ő vére, egyértelműen örökre a családom részévé teszi. És ez jól van így. Mosolyodom el, miközben forró csokim utolsó kortyát hörpintem fel nagy sietve, mert látom, hogy KisNat megint túl nagy lelkesedéssel viszi kisgyerek nagyságú traktorját Noah felé, ebből pedig volt már párszor sírás-rívás. Gyorsan ki is kapom a sárga játékot fiam kezéből, lehelyezve kicsit arrébb a nappaliban, jelezve, hogy ott játszhat vele, de a kicsitől tartsa távol. Erre persze KisNat elégedetlen szóáradatba kezd, megvédve jogait és elképzeléseit… Miért neveltem belőle dumagépet? Mióta megtanult beszélni, mást se csinál, csak beszél… Még jó, hogy Adának van türelme eldiskurálgatni vele. Lehet, hogy nem is én neveltem dumagéppé, hanem a lányom?
Felnevetek, mert Noah úgy dönt, ha traktort nem kaphatott a bátyjától, akkor inkább megkopasztja a macskát. Az pont ugyanolyan jó buli és szerencséjére Muffin sem egy vérdög. Modnjuk kikapott érte párszor már, mert fújt valamelyik gyerekre. Szerintem megtanulta, hogy jobb a békesség. Bár irigykedve néz Nautilusra néha, akinek családi előjogi úgy feldönteni mindenkit és bárkit, ahogy senki másnak. De hát ő egy szolid jó teremtés, csak túl lelkes…

Káosz az életünk?
Ááá dehogy. De ennek is megvan a bája.

Inkább felkapom a kicsit a játszó szőnyegről és a karomra ültetem. Még pár dolgot elő kell készítenem, mielőtt Elliot megérkezik. Többek között a szívemet, de ez mellékes… Ollót, meg a babaülőt, bármelyiket… Be is húzok egyet az étkezőasztaltól a nappaliba. Arra gondoltam, hogy babócát majd ebbe ültetjük bele, és a kezébe nyomom a kedvenc játékát elterelésképpen. Ma ugyanis a bilifrizurájából rövidebb bilifrizurát gyártunk. A napokban már egy pálmafa copfot kellett tennem a feje tetejére, hogy lásson. Az apja ki is fog akadni, ha meglátja, most is ott van Ada rózsaszín csillámos hajgumija a feje búbján. Mondjuk ő még élvezi is a vicces frizurát, néha jobbra-balra lóbálja a fejét, hogy érezze a pálmafát lobogni. Ada olyankor besír a nevetéstől, és én is… Miközben a kezemben van szintén eljárja a pálmafa táncot, jókat kuncogva saját magán is.

Ekkor hallom meg, hogy a bejárati ajtó nyílik és mielőtt még bármit is kiejthetek a számon Nautilus már agyon is taposta az érkezőt.
- Újfajta házőrzési módszert választott. Mindenkit kinyír az ajtóban. – Nevetek, miközben a kicsivel a karomon Elliot felé sétálok. – Szia. – Mosolyodom el, bár picit inkább mindig keserédesre sikerül az első mosolyom felé, de aztán ahogy a kalapáló szívem helyrejön, sikerül nekem is kicsit felszabadultabbá válnom. – Egyáltalán nem vagy kisebb, ő túl lelkes kicsit. – fogom vissza a blökit, majd azzal a mozdulattal át is lendítem Noaht Elliot kezébe. – Fogd csak. A tied. – Próbálok viccelődni, még ha látványosan szarul is sikerül, mivel egy pillanatig nem tagadom azt sem, hogy a gyerek az enyém. Az enyém és kész. Még a lapok is megírták pár hónappal ezelőtt mikor óvatlan voltam és lefotóztak vele. Nem tagadtam. Nincs mit. Ez az igazság. – Arra gondoltam, hogy a nappali elég világos babahaj vágáshoz. – Magyarázom a nappali felé mutatva, de jó magam a konyha felé indulok. – Ajjajj, készülj még két támadásra! - Két másik gyermekem egyszerre indul meg fogadott apjuk felé, de persze Ada a gyorsabb. Óvatosan megölelgeti Elliotot, megpuszilja, boldogan hozzábújik, aztán átadja a helyet öccsének, aki hangos magyarázásba kezd a traktorral kapcsolatban, miközben összevissza köpi a nyálát lelkesedésében. Nem tőlem örökölte… Bár az izraeli anyám szerint pont ugyanilyen voltam gyerekként…
- Kérsz valamit? Kávét? Csokit? Bármit? – Mosolygok a hűtőnek dőlve, hátha Elliot át tud vergődni a fogadó bizottságon. – Ez is egy taktika ám. ha esetleg a kutya nem nyírt ki, a gyerekek még halálra szeretgethetnek…
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #106 Dátum: 2021. 04. 15. - 07:08:31 »
+1

in my heart


Nat
2002. április 29.

outfit


A csend csupán egy pillanatig tartott. Pontosan addig, amíg Nautilus nyelve végig szántotta a maga nedvességében az arcomat, aztán érkezett a hozzátartozó gyerekzsivaj, na meg az óriás is. S ezzel együtt a furcsa érzés is megszűnt. Már nem éreztem magam kellemetlenül, Tengerszem gyorsan visszazökkent abba az otthonos szerepbe, amiben mindig is tekintettem rá.
– Újfajta házőrzési módszert választott. Mindenkit kinyír az ajtóban. – Ahogy feltűnt Nat abban a kötött kék pulcsiban, azonnal feltűnt, hogy milyen szépen kiemeli a szeme szenít, hogy milyen tökéletesen fekszik fel a széles vállakra. De a letökéletesebb mégis csak a gyerekem volt a karjában. Régen ez a kép volt az álmom… ez, hogy láthassam, amint egy család vagyunk. Hát már nem vagyunk, csak olyan félig-meddig. Ez viszont így volt most jó. Már nem szakadt bele a szívem, egyszerűen elmosolyodtam a jelenettől.
– Egyáltalán nem vagy kisebb, ő túl lelkes kicsit.
Nautilus is végre leszállt rólam. Így ki tudtam egyenesedni annyira, hogy nagyon törpe helyett csak törpének tűnjek Nattal szemben megállva.
– Szia. – Köszöntött végül Nat is. Persze felismertem a mosolyában bújkáló keserűséget. Túl sokat éltem vele ahhoz, hogy bármiféle érzést is tudjon előlem rejtegetni. De talán nem is akarta és nem is volt szükséges. Megértettem valahol. Én is ilyen voltam pár hónappal ezelőtt… még élénken élt bennem a kép, ahogy a születésnapját végig bőgve ücsörögtem abban a londoni kávézóban. Nehéz elszakadni attól, amit megszokott az ember, de így idő után az lesz a természetes és a megszokott. A sebek pedig összeforrnak.
Sziasztok… – Integettem a gyereknek. Azok a sötét szemek, majdhogynem feketék voltak, mint az enyémek. Olyan furcsa volt, hogy hasonlít rám… mégis örömmel töltött el. Sokkal gyönyörűbb, mint te, O’Mara… – emlékeztetett a hang s én olyan természetes módon értettem egyet vele. Azt sem bántam, hogy Nat a kezembe nyomta. Két hónapja nem láttam, rengeteget nőtt, kicsit arcra is megváltozott… olyan jól esett magamhoz ölelni, végig simítani a hátán. Csakhogy még mindig nem éreztem magam apának. Talán sosem jön el az a pillanat, mikor ez megtörténik. Lehet, hogy Nat sokat gyötört régen a szülőség miatt… de igaza volt. Ez nem én voltam.
– Fogd csak. A tied. – A gyerek úgy nézett rám, mintha meg kéne vizsgálnia alaposan, nem vagyok-e veszélyes. Még a feje tetejére kötött pálmával is bájos volt. A rózsaszín hajgumit picit meg is pöcköltem, amire elvigyorodott. Én is pont így fogok kinézni egy hét múlva, ha nem megyek el sürgősen levágatni a hajamat vagy nem oldom meg ügyesen.
A miénk… – Vigyorodtam el, kivillantva a fogaimat és lehunytam egy pillanatra a szemeimet, ahogy Noah ösztönösen átkarolta a nyakamat. Nem hittem, hogy felismerne. Lényegében alig vettem részt az élete kezdetén. – Szóval mi a terv akkor mára? – Kérdeztem és újra végig simítottam a dünnyögő Noah hátán.
– Arra gondoltam, hogy a nappali elég világos babahaj vágáshoz. – Magyarázta Nat. Így már értettem a copfot, meg azt is, hogy miért kellettem. A saját hajamat is nehéz volt egyedül vágni, nem hogy egy izgő-mozgó gyerekét. Mondjuk meglepett, hogy Forest ezt házilag bevállalta, mikor én vágtam itthon a hajamat sikítófrászt kapott és el akart rángatni a fodrászához. Mindenesetre tuti bulibb, mint végig ülni egy szalonban, amíg bömbölve nyesik a tincseit.
– Ajjajj, készülj még két támadásra! – Éppen léptem volna Nat után, mikor előkerült Kis Nat és Ada is. A kislányt vontam először félkézzel magamhoz, finom puszit lehelve a feje búbjára. Hihetetlen volt, hogy az a komoly kisgyerek, akinek a piramisokról meséltem pár éve már lassan kész nővé érik. Kis Nat pedig le sem tagadhatta az apját. Gyönyörű gyerek lett belőle, bár csak pár hónapja nem láttam, már egészen nagyfiú volt. Valamit beszélt, de nem értettem mit.
Fogalmam sincs, mi az a trakizé, de örülök neki. – Válaszoltam és mikor elengedtek, szépen elindultam a konyha felé. – Ez a gyerek pont olyan, mint te. Egésznap magyaráz, mi? – kérdeztem és Noah felültettem a konyhapultra, kicsit odadőlve elé a testemmel, nehogy fejjel előre lezuhanjon. Elvolt azzal, hogy a bordó kardigánom gombjait piszkálta.
– Kérsz valamit? Kávét? Csokit? Bármit? – kérdezte, most már kicsit őszintébb mosollyal. – Ez is egy taktika ám. ha esetleg a kutya nem nyírt ki, a gyerekek még halálra szeretgethetnek… – Tette hozzá, mikor Kis Nat a lábamba csimpaszkodott. Hát nem lesz könnyű megszabadulni a gyerekektől a hajvágás idejére. De nem zavart cseppet sem. Jó volt kicsit családba érezni magamat.
Egy kávé jól esne. – Válaszoltam és megborzoltam a túlzottan lelkes kisfiú haját. – Többet kéne idejönnöm, ezért a fogadtatásért megérné. – Tettem hozzá és elvigyorodtam. A gyerekek szép lassan persze megnyugodtak és miután kigyönyörködték a vézna testemben magukat, látótávolságon belül játszani kezdtek. Éreztem, hogy szemmel tartanak, mintha attól félnének, hogy örökre eltűnök. Én tényleg nem akarok… egyszerűen csak az élet mindig másképp hozza a dolgokat, mint ahogy terveztem. Ettől pedig állandóan bűntudatom van.
És te hogy vagy? – kérdeztem. Valahol tartottam attól, hogy a válaszba belefűzi a gyerekeket. Csakhogy engem nem ez érdekelt. Elváltunk, de nem lettem egy érzéketlen seggfej. Nat volt a mindenem valamikor, és most is ugyanaz a mérföldkő, aki két-három éve volt. Ezen nem változtat az sem, hogy az életünk nem egy mederben folyik. Nélküle nem lennék az, aki most vagyok.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #107 Dátum: 2021. 04. 16. - 17:39:33 »
+1


IN MY HEART

Szerettem volna rendezni a szívverésem, de éreztem, hogy ez sok-sok forró csokoládé torkon való leöntése után sem menne. Hiába folyna abban az esetben már inkább csoki az ereimben, vér helyett… De azt hiszem ez még sokáig így lesz. Elliot annak idején az egész életemet fenekestül felforgatta. Mint egy forgószél, jött, látott, lesöpört mindent, hogy új dolgokat hordjon a helyébe, aztán amilyen gyorsan és hevesen érkezett, épp ugyanúgy állt tovább. Hiába volt az már nagyobb részt az én hibám, semmint az övé.
Új életet adott. Jobb életet. Legalábbis azt hiszem ő volt az aki miatt sikerült megtanulnom milyen is embernek lenni, felelősséget vállalni, helyt állni. Addig csak sodródtam. Inkább csak író voltam, annak ellenére is, hogy egy gyönyörű kislányt már mellém vetett a sors az utamon. Elliotnak köszönhetően lettem előbb ember, valaki aki képes felvállalni gerincesen a dolgokat, aztán pedig apa. Aki nem csak két lábbal állt a földön, de uralta is a birodalmát. Persze nem mindig száz százalékosan, mert az három gyerek mellett valójában egy csoda is lenne, de azért nagyon nagy részt.
Határozottan fáj tehát, amikor Elliot megérkezik. És minden egyes alkalommal úgy kell megküzdenem a tudatta, hogy ezt én rontottam el, hogy nem, most sem vonhatom magamhoz, csókolhatom meg és fogadhatok neki örök szerelmet. Bár azt hiszem ez utóbbit valójában ígéret nélkül is tartom és tartani fogom. Most legalábbis úgy érzem. Talán egyszer megállok valaki mellett, talán egyszer valakivel békében és boldogságban eléldegélünk. Talán szeretni is fogom azt a valakit. De nem úgy, mint ezt az Átokfajzatot, aki azóta is agyam minden négyzetmilliméterét uralja, amint felbukkan világának horizontján.

- Jól vagyok. – Vonom meg a vállam és bár önkéntelen félig a mozdulat, de elfordulok. Aztán persze próbálom leplezni az egészet, mintha csak az újonnan beszerzett kávégépem lenne olyan hihetetlenül érdekes. Amúgy is jövök egy kávéval Elliotnak, nekiállok hát azzal foglalatoskodni egy ideig. Merthogy erre nincs válaszom. Jól vagyok, de lehetnék jobban. Amikor ő itt van, akkor inkább a zaklatott a helyes kifejezés. De ez van, pár perc és megszokom azt is, hogy az illata betölti az egész házat. – Tényleg többet kéne jönnöd. – Mondom végül, még mindig nem őt nézve, hanem a kávét adagolva a gépbe. – Nagyon hiányzol. Mármint a gyerekeknek. Mármint… Nem ígértél semmit, tudom én. De… Tudod még Ada is talált benned valakit, akihez kötődhet. És én szeretném, hogy az életük része légy. Pár év és irány Roxfort, onnantól úgymond… szóval azt hiszem onnantól elveszítjük Ada fölött az irányítást… ami aggaszt, mert… nem tudom, csak aggaszt. Addig kell éreznie, hogy mellette állunk, addig kell megtanulnia, hogy hozzám és hozzád bármikor fordulhat. De ehhez az kell, hogy gyere. – Elhallgatok és végre megfordulok, hogy ránézhessek, de igaziból kicsit el is szégyellem magam. – Ne haragudj. Nem leszidni akarlak, sem számon kérni. A te életed, a te dolgod, sajnos már nem látok bele, mikor mit csinálsz. De itt mindig várni fog valaki aki szeret. – Bár magam sem tudom, hogy ez alatt a gyerekeket vagy magamat értem-e inkább, de ezt azért nem teszem hozzá hangosan. – Na mindegy. Tudom, hogy sok a dolgod. Örülünk, bármikor is jössz. Csak mindig aggódom, hogy jól vagy-e… És félek, hogy egyszercsak nem jössz többé…

Közben a kávégép hangos berregéssel adta tudtunkra, hogy lefőzte a kért adagot, én pedig ismét elfordultam, hogy elkezdjem Elliot ízlésének megfelelően tálalni. Apropó… tudom én még, hogy milyen is az? – Tessék. - Rakom inkább le elé a bögrét, aztán a cukros, tejes, mindenes pult felé mutatok. – Szolgáld ki magad. – Addig kicsit elveszem tőle Noaht, hogy nyugiban megihassa legalább azt a kis kávét. Persze nem mozdulunk messzire, mert a babóca elég határozottan kiköveteli magának az őt megillető helyet. Úgy kapaszkodik Elliot pulóverébe, mintha muszáj lenne. – Az is lehet, hogy simán az öledben kéne fognod, amíg vágom a haját. – Gondolkozom hangosan, miközben kicsit megütöm a feje tetején lévő pálmafát. Ettől hangos nevetésbe kezd. – Amúgy azért vágjuk itthon, mert nincs jóban a fodrászokkal… - Kezdem magyarázni. – Egyszer próbálkoztunk mi már egy szalonban. És direkt nem mugliban, mert gyanús volt, hogy a fiad épp olyan egyszerű eset mindenben, mint te. – Magyarázom egy önkéntelen, széles vigyorral az arcomon, miközben Noaht nézem. – Szóval miután az összes tükröt széttörte és elgörbített három ollót, azt kérte tőlünk a tulaj, hogy soha többé ne menjünk arra… Igaz Noah? – Kezdem önkéntelenül gügyögve. – Remélem rám majd egy kicsit jobban vigyázol. – Nyomok egy puszit a homlokára. – Azért jobb, ha felkészülünk minden eshetőségre. A tesóit nem fogja bántani, annyi biztos. Nekem meg nem árt semmi. – Vonok vállat. – Szóval nem lesz egyszerű menet, de ha nem akarjuk, hogy bokáig érő hajjal kezdje a Roxfortot, akkor muszáj lesz neki megtanítani, hogy a hajvágás nem feketemágustól való…
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #108 Dátum: 2021. 04. 17. - 17:09:17 »
+1

in my heart


Nat
2002. április 29.

outfit


Akármilyen keserédes emlékek kötöttek ide, olyan volt bennük megmártózni, mintha a forró nyáron az ember hűvös patakba mártaná a kezeit és azokkal a jeges cseppekkel végig dörzsölte volna az arcát. Kicsit magamhoz térített, kicsit kellemesen borzongatott. Volt egy rész bennem, ami még mindig ide tartozott Nathaniel Foresthez és talán egy másik életben, más körülmények között majd megint egymásra találunk. Sosem állítottam, hogy nem Nat volt az igazi. Még most is biztosan meg vagyok róla győződve… csak egyszerűen én nem voltam az az Elliot, aki mellé illett. Most sem vagyok az, hiába fejlődtem. Az viszont, hogy a legjobb kezekben van a gyerekem bizonyosabb volt mindennél.
„Jól vagyok.” Úgy hangzott a szájából, mint valami sablonos kijelentés, amit az ember hivatalos környezetben tesz. Csakhogy engem nem a hazugsági érdekeltek. Én tényleg tudni akartam, hogy mi van vele. Valahol még mindig egy csapat voltunk, akiknek együtt kellett működnie abban, hogy ezt a csapatnyi kisembert valamikor felnőtté kovácsoljuk majd. Talán sosem leszek mintaszülő, de a gyerekeim mindig számíthatnak rám.
–  Nagyon hiányzol. Mármint a gyerekeknek. Mármint… Nem ígértél semmit, tudom én. De… Tudod még Ada is talált benned valakit, akihez kötődhet. És én szeretném, hogy az életük része légy. Pár év és irány Roxfort, onnantól úgymond… szóval azt hiszem onnantól elveszítjük Ada fölött az irányítást… ami aggaszt, mert… nem tudom, csak aggaszt. Addig kell éreznie, hogy mellette állunk, addig kell megtanulnia, hogy hozzám és hozzád bármikor fordulhat. De ehhez az kell, hogy gyere. – A kisebb szónoklatra elmosolyodtam. Éreztem, hogy kicsit zavart, zaklatott… mintha beletiportam volna az életébe, ami eddig nyugodt volt s talán rendszer is volt benne, habár nem látszott. Ujjaim finoman simítottak végig Noah pofiján. Én nem próbáltam meg elrejteni az érzéseimet. Nem tudtam volna még ilyen hebegve-habogva sem, mint Nat. De ezt tudta ő is, látott szomorúnak, dühösnek, erőszakosnak, boldognak és lelkesnek is. Ő aztán mindent megélt velem, amit csak lehet. – Ne haragudj. Nem leszidni akarlak, sem számon kérni. A te életed, a te dolgod, sajnos már nem látok bele, mikor mit csinálsz. De itt mindig várni fog valaki aki szeret. – Érkezett a folytatás, én pedig csak egy hatalmasat sóhajtottam. Nem azért, mert megsértet. Tudtam nagyon jól, hogy nem vagyok eleget itt. Nem vagyok eleget a gyerekekkel, hiába vittem el néha-néha őket.
– Na mindegy. Tudom, hogy sok a dolgod. Örülünk, bármikor is jössz. Csak mindig aggódom, hogy jól vagy-e… És félek, hogy egyszercsak nem jössz többé…
Nyeltem egyet. Ismertem a félelmeit. Ismertem őt is, bár most még nem oldódott fel a közelemben.
Nat… – mosolyodtam el megint. Igazából nem voltam rá dühös, amiért kimondta ezeket. Nem olyan dolgok voltak, amiket a kapcsolatunk alatt ne mondott volna el. Tudtam, mennyire fél, hogy egyszer nem bukkanok fel. Miatta nem kalandoztam többet és meg is voltam a dolog nélkül. Egy-két kisebb melót vállaltam csak be. – Megígérem, hogy még véntrottyként is ott fogok állni abban az ajtóban, hogy a gyerekeinkről beszélgessünk. – Mondtam és lenéztem az engem fürkésző sötétbarna szempárra. – Ő az egyetlen ilyenem… – Suttogtam és adtam egy puszit a kicsi homlokára, mire egy „óóó”-szerű hangot hallatott. – Egyébként te is hiányzol nekem. – Tettem hozzá és rápillantottam, ahogy a kávéfőző gép hangos berregésbe kezdett.
Amint elvette tőlem a gyereket a kezembe vettem a kávémat. Nem változott semmi, mióta elmentem. Ugyanúgy üresen, keserűen ittam, édesítőszerek és tej nélkül. Talán egyszer-egyszer megengedtem magamnak valami komolyabb kávét, ha elmentem olyan helyre, ahol éppen kiszolgáltak. De alapvetően még mindig minimalista voltam ezen a téren.
– Az is lehet, hogy simán az öledben kéne fognod, amíg vágom a haját. – vázolta fel a tervet. Láttam, ahogy egy kis mozdulattal megütögette a pálmát a gyerek feje tetején, az meg szinte visítva nevetett fel. – Amúgy azért vágjuk itthon, mert nincs jóban a fodrászokkal… – Magyarázta, erre vigyorogva pillantottam a fiamra. Nos ebben is rám ütött minden bizonnyal. – Egyszer próbálkoztunk mi már egy szalonban. És direkt nem mugliban, mert gyanús volt, hogy a fiad épp olyan egyszerű eset mindenben, mint te. – Erősítette meg Nat is feltételezést. – Szóval miután az összes tükröt széttörte és elgörbített három ollót, azt kérte tőlünk a tulaj, hogy soha többé ne menjünk arra… Igaz Noah? Remélem rám majd egy kicsit jobban vigyázol. – Imádtam, hogy milyen gyengéden bánik vele Forest. Bárcsak én is tudnék olyan jó apa lenni, mint ő… – gondoltam és nagyot kortyoltam a feketéből. Óvatosan nyeltem le az italt, hagytam, hogy keserű ízt hagyjon maga után. – Azért jobb, ha felkészülünk minden eshetőségre. A tesóit nem fogja bántani, annyi biztos. Nekem meg nem árt semmi. Szóval nem lesz egyszerű menet, de ha nem akarjuk, hogy bokáig érő hajjal kezdje a Roxfortot, akkor muszáj lesz neki megtanítani, hogy a hajvágás nem feketemágustól való…
Szóval máris varázsol a kis apróságunk. – Vigyorodtam el és lehúztam a maradék kávét, majd a csészét betettem a mosogatóba. Ott legalább egyik gyerek sem éri el. Jó, Ada már lehet, elég nagyot nőtt és már kész nő. Kinéztem volna belőle, hogy most már egész komolyan részt vesz a házi munkákban. – Még a végén kiderül, hogy tehetségesebb mindkettőnknél... de vigyázunk azért apára, igaz? – Nyújtottam aztán a kezemet a gyerekért. Valójában máris készen álltam, hogy neki essünk a dolognak.
Egy kicsit be kéne vizezni a haját. Úgy sokkal könnyebb vágni, mert nem mennek összevissza a szálak. – Magyaráztam, hiszen én már sokszor vágtam magamnak a hajamat, ráadásul rosszabb ollókkal is, mint amikkel Nat közelítene a kisfiához. – Olyan leszel, mint én, jó lesz? – Emeltem fel kicsit a babát, hogy a szemeibe nézzek. Erre elvigyorodott és gügyögött valamit. Imádtam, ahogy az apró kezeivel felém nyúlt és megpróbálta elérni a tincseimet. Sejtettem, hogy imádná megrángatni őket. Engedtem neki, ahogy visszahúztam magamhoz. Így létem vele oda a mosogatóhoz. Kihúztam a hajgumit óvatosan a hajából, hogy ne okozzon neki fájdalmat és éppen csak a kezeimet nedvesítettem be meleg vízzel, hogy végig simítsak a tincsein.
Hova üljek le vele? Vagy maradjak inkább állva?
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #109 Dátum: 2021. 04. 21. - 16:11:41 »
+1


IN MY HEART

- És mi lenne, ha inkább te vágnád, én pedig fognám? – Fogalmazódik meg bennem a gondolat, amit azonnal ki is mondok, bár ez eddig nekem nem jutott eszembe. De tény, hogy nem egyszer kaptam frászt Elliottal való kapcsolatom során, mikor egy hatalmas konyhai ollóval állt neki igazítani gomba frizuráján. Valahogy a végén mégis mindig jobban nézett ki, mint a hajvágás előtt, szóval volt hozzá kellő tehetsége és igaziból ügyessége is. Az, hogy féltettem, magától értetődő volt. Most is féltem. Mindenkit, mindig féltek, aki közel áll hozzám. Elliottal pedig különösképp így volt. Szerettem, és ez a szeretet birtoklóvá tett még a bajokkal, veszélyekkel szemben is. Ő az enyém volt, nem akartam hagyni, hogy bármilyen olló kárt tegyen benne. Nem mintha a végén nem én okoztam volna a legnagyobb kárt, pont a lelkében…

- Igen. szerintem határozottan inkább te csináld! – Mondom újra és már el is húzom Noaht az apja kezéből. Nem teljesen önzetlenül. Ez is egy tény. A szívem még mindig hevesen kalimplál, Elliot illata pedig úgy töltötte be a tudatom, mint semmikor máskor a válásunk óta. Valami van velem, valami van a levegőben ami miatt most még nehezebben szabadulok ettől a torkomat is szorító hiányérzettől. Azt hiszem nem mernék most én a kicsi körül sem varázsolni, sem egy ollóval lófrálni. Elliot amúgy is sokkal ügyesebb volt nálam mindenben. Jól fog állni neki ez a szerep is. – Nem baj? – Fordulok azért felé, hogy felmérjem, mégis mennyire trappolhattam bele valamibe, amibe nem kellett volna. Mondhat nemet, ha akar. Szerettem volna azt feltételezni magamról, hogy hagyok választási lehetőséget az embereknek, de a főnök szerep nem sok ilyesmit engedélyezett. És lássuk be, apaként sem az volt a feladatom, hogy túlontúl engedékeny legyek. Tudom ez a kisfickó az ölemben rendesen meg fogja edzeni ezt a tulajdonságomat. De pont ő miatta kell majd a leginkább sziklaszilárdnak lennem. Az alma nem esik messze a fájától, Noah pedig már most olyan vonásokat mutat, amik nagyban emlékeztetnek inkább Elliotra, mint rám. Egy lélekben óriási teremtést kell majd féken és a helyes úton tartanom. Vajon készen állok erre?

- Nem elfogultságomban mondom, bár azt hiszem külső szemlélő bizonyára annak gondolná. De azt hiszem nem egy másodrangú kis varázsló lesz majd belőle. – Magyarázom, miközben mélyen, komolyan Elliot szemeibe nézek, de a kicsi hátát simogatom, aki közben mintha próbálna bejutni a számba, kezével az ajkaim körül matat. - Pár hete tűnt fel neki, hogy ezt-azt képes irányítani. És el is kezdte kihasználni. Tudatosan. Beszéltem pár, nálam hozzáértőbb mágussal, és azt mondták ez elég ritka. Most még nem baj, ha akaratoskodik, kicsi. De ezt később nagyon kordában kell majd tartanunk. És nagyon-nagyon figyelni kell rá, hogy milyen értékrendeknek hagyunk teret, nyitunk utat a számára. – Sóhajtok egy kicsit, ebből Elliot talán érezheti is, bár a mondandómból is, hogy van bennem némi aggodalom. Főleg Elliot családi hátterét ismerve… Nem szeretnék egy gengsztert nevelni. – Nehéz dolgunk lesz. Mind a hárommal. – Mondom ki végül. – Szóval maximálisan kell majd a támogatásod. Kell majd az, hogy mindenbe ketten álljunk bele velük szemben. Mert másom nekem nem lesz, csak te. – Magyarázom ismét egy komoly sóhajjal ajkaimon, hogy aztán a kicsi gyönyörű sötét szemeibe nézzek. Hatalmas vigyorral üdvözli a figyelmem, majd belemar a szakállamba, hogy közelebb húzva magához a nyakamba bújjon. Hogy is gondolkozhatok már olyasmin, hogy mi lesz ha… Hiszen valahol ott lesz benne az én természetem is, az én, a mi nevelésünk és szeretetünk is. A család védelmétől és szeretetétől övezve nem is lehet ő sem majd másmilyen, csak védő és szerető. És ki tudja, talán a soron következő roxforti igazgató.

Megengedek egy halvány mosolyt, miközben lapát tenyeremmel a kis hátát simogatom. – Nagyon szeretlek. – Suttogom neki, aztán a másik apjára nézek. – Bocsánat, kicsit eltértem az eredeti tárgytól. De kivel mással, ha nem veled beszéljem, beszélhetem meg ezeket? Persze Ballardék sokat segítenek. És Batsa is egyre gyakrabban jön át. Persze Adára van a legnagyobb hatással. Már mondta, hogy szeretne olyan szép lenni egy nap, mint Batsa… Mondtam neki, hogy már most olyan szép. Na, de ők nem a gyerekek szülei. Az te vagy. – Jelentem ki teljes komolysággal, aztán a nappali felé indulok. – Kezdjük, mielőtt megint belekezdek valami őrült jó szónoklatba, hogy aztán egy hétre itt ragadj azt hallgatva, hogy milyen szorongásaim vannak az apasággal kapcsolatban… 
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #110 Dátum: 2021. 04. 25. - 21:04:29 »
+1

in my heart


Nat
2002. április 29.

outfit


Nat közelebb lépett, hogy kihúzza a karjaim közül Noah-t. Talán ilyen közel lépve, kiszúrhatta, hogy bár mosolyogtam és nyugodt voltam, még mindig megremegtem az illatától. Igen. Kötődtem hozzá, fontos volt nekem… és még mindig nem igazán tudtam hogyan álljunk egymástól. Adtam a lazát, mert mindig is ebben voltam jó, a színjátékban. Meg amúgy is, elég nyugodt voltam ahhoz, hogy kezelni tudjam a helyzetet, az illatát, a szemében megülő csillogást. Számomra ez az egész már tényleg nem volt negatív vagy fájdalmas, talán azért, mert azóta más dolgok vették át annak a fájdalomnak a helyét, vagy azért, mert egész egyszerűen eltelt a megfelelő idő. Meggyászoltam a kapcsolatunkat, tovább léptem és képes voltam őt a gyerekem apjaként tisztelni. Erre a szerepre nem is kívánhattam volna jobb embert… így hát nem zavart az sem, hogy ekkorát dobbant a szívem, ahogy kicsit a bőrömet is érintette, mikor átvette a fiunkat.
Ugyan már… miért lenne baj? Azért jöttem, hogy segítsek. – válaszoltam egyszerűen, ahogy lehúztam a kávém aljának javarészét. Nem szakítottam el a tekintetem Mr. Óriás Forestről. Még mindig szerettem a látványát a gyerekemmel a karjában, bár nem is élveztem ezt olyan sűrűn. Talán egy másik helyen, egy másik életemben a mi szerelmünk tényleg az a tartós valami lesz, aminek lennie kellett volna. Talán lesz még lehetőségünk, mikor az egész folyamat újra indul. Én hinni akartam, hogy nem egyszer éljük ezt a világot és valahol belül tudtam, Nathoz tartozom… vagy tartoztam volna, ha minden olyan, amilyennek lennie kell. Csakhogy én nem illettem be abba a bizonyos nagykönyvbe, amiben ez meg van írva.
Nem elfogultságomban mondom, bár azt hiszem külső szemlélő bizonyára annak gondolná. De azt hiszem nem egy másodrangú kis varázsló lesz majd belőle. – Szerettem a hangját. A legkomolyabban tudott beszélni még erről az apró kisfiúról is, akinek bármilyen jövője lehetett. Elmosolyodtam, még egyet kortyoltam. Már csak egy csepp volt a feketéből. – Pár hete tűnt fel neki, hogy ezt-azt képes irányítani. És el is kezdte kihasználni. Tudatosan. Beszéltem pár, nálam hozzáértőbb mágussal, és azt mondták ez elég ritka. Most még nem baj, ha akaratoskodik, kicsi. De ezt később nagyon kordában kell majd tartanunk. És nagyon-nagyon figyelni kell rá, hogy milyen értékrendeknek hagyunk teret, nyitunk utat a számára.
Számító kis dög, mint te… A hang suttogott, én pedig elfogadtam, mintha csak valami bók volna. Engem gyakran a leleményesség tartott életben odakint a világban, így hát azt kívántam a fiamnak, legyen meg benne ez a képesség. Ha jól alakul a sora, talán sosem kell használnia.
– Nehéz dolgunk lesz. Mind a hárommal. Szóval maximálisan kell majd a támogatásod. Kell majd az, hogy mindenbe ketten álljunk bele velük szemben. Mert másom nekem nem lesz, csak te. – Figyeltem őket egy pillanatra, majd elszakítottam a tekintetem, mielőtt hagynám megint összetörni a szívemet a jelenet gyönyörűségétől. Magam sem tudom, hogyan hihettem azt, hogy megérdemlem én ezt. Nem érdemeltem. Túl sok rosszat tettem ebben az életben, öltem, loptam, hazudtam… nagyon sokat hazudtam. Minden porcikámmal kívántam, hogy ez ne legyen így, de igazából mindig is tudtam. Nem való nekem a normális életstílus. Eleve nem gondolkodtam annak megfelelően és nem éreztem jól magam úgy. Vad voltam, mint egy róka, akinek szabadság, vadászat kellett. Most talán lenyugodtam, mert idősebb lettem, de más hajtott. Egészen más, mint amit megálmodtam magamnak. Talán csak a szenvedély hiányzott ebből az életből igazán.
Ez a dolgom. Ez a dolgom apaként. Támogatni foglak és akarlak is. – Suttogtam magunk közé, mintha titok lenne, amit a gyerekek nem hallhatnak meg. Egyszerűen csak jobban illettek a csendes szavak Tengerszem nyugalmához. Hiába volt káosz, mikor beléptem, valahogy még is békét árasztott az egész. Órákig el tudtam volna nézegetni, ahogy Nathaniel dajkálja a fiunkat.
– Bocsánat, kicsit eltértem az eredeti tárgytól. De kivel mással, ha nem veled beszéljem, beszélhetem meg ezeket? Persze Ballardék sokat segítenek. És Batsa is egyre gyakrabban jön át. Persze Adára van a legnagyobb hatással. Már mondta, hogy szeretne olyan szép lenni egy nap, mint Batsa… Mondtam neki, hogy már most olyan szép. Na, de ők nem a gyerekek szülei. Az te vagy. – Indult meg a nappali felé, én pedig csendesen követtem. Egy időben azt kívántam, hogy én legyek a női példa is a gyerekinknek, főleg Adának… ezért küzdött Elfelda ellen. Bár közel sem voltam ahhoz elég finom vagy kecses… Egyszerűen csak azt akartam, hogy mindent megadhassunk a gyerekeknek mi ketten. – Kezdjük, mielőtt megint belekezdek valami őrült jó szónoklatba, hogy aztán egy hétre itt ragadj azt hallgatva, hogy milyen szorongásaim vannak az apasággal kapcsolatban…
A pálcámat előhúzva egy néma intéssel hívtam magamhoz az ollót. Megvártam, hogy Nat megtalálja a megfelelő pozíciót, amit egy gyerekkel lehet… ha egyáltalán lehet, mikor az ember a haját próbálja vágni.
Vicces, régen azt hittem, hogy a női szerepet is pótolhatom majd Ada életében… – Nem tudom miért mondtam, talán, hogy kicsit jobban megtörjön a jég. Már nem beszéltünk egymással olyan lazán, mint régen. Csak bemagyarázod magadnak, O’Mara – emlékeztetett a hang, ahogy végig simítottam Noah tincsein. Így persze teljesen a szemébe lógtak azok, hangosan jelezte is az elégedetlenségt.
– Bábábábá – valami ilyesmit gügyögött és mocorgott.
Nyugi, baba, mindjárt látni fogsz. – A hangom csendes volt, talán elég megnyugtató ahhoz, hogy hagyja a munkát. A pálcámmal még egy kicsit megnedvesítettem a hajvégeit, hogy ne legyen kicsit sem szálkás a haja. – Mintha magamat látnám a fodrásznál… – Nevettem el, mert a kicsi ide-oda mocorgott továbbra is. - Nem akarsz neki énekelni, hogy megnyugodjon?
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #111 Dátum: 2021. 04. 30. - 15:26:55 »
+1


IN MY HEART

Ahogy leülök a kanapé anyaga egy kis mocorgással jelzi nem kifejezett tetszését a súlyom és méreteim iránt. Na igen, egy ideje valamiért mindenféle hangokat ad ki, gyanús, hogy ennek is köze lehet Noah váratlan varázslataihoz. Legalábbis előtte semmi baja nem volt a kanapémnak velem. Mikor Noah vagy KisNat mászik rá, akkor speciel olyan mintha elégedetten szusszanna egyet. Lehet ezt meg kéne nézetnem valakivel, mert nem lenne túl kellemes, ha lassan a bútoraim megutálnának…
Önkéntelenül mosolyodom el teljesen felesleges gondolatmenetemen, miközben a babócát ölembe ültetem. Ahogy másik apja közeledni kezd hozzá olyan lelkes lesz hirtelen, hogy attól félek kiugrik az ölemből. Hangosan gügyörészik, mondja a magáét babanyelven. Örül. Egyértelműen érzem és látom. Mintha valójában tudná, hogy ő az igazi apja és nem én. Mintha megérezné, hogy hozzá több köze van, mit én hozzám, még ha én is nevelem. Vajon mit csinálna, ha pár hónapig nem látna? Lehet észre sem venné a hiányom, vagy fel sem tűnne neki, ha visszatérek az életébe. Bár… Elég nagy voltam már mikor örökbe fogadtak. És mégis tudtam majdhogynem anyámként szeretni Ballard asszonyt. És epekedve vártam minden egyes levelet abból a házból, amit akkor nem tudtam otthonnak nevezni, de később rájöttem, hogy érzéseimben nagyon is annak tartottam.
Talán van reménye az én apaságomnak is…

- Hát egy időben anyunak szólított téged Ada, mondván, hogy olyan csodaszép vagy, mint másnak az anyukája. Szóval… Szerintem lett volna rá esélyed, hogy hasonló példává válj. Bár bizonyos női dolgokban így se, úgy se tudtál volna segíteni… És én is előre félek… - Megint kicsit felnevetek, miközben szorosabban fogom Noaht, mert elégedetlenkedni kezdett, mikor Elliot leengedte a haját. - Na… - Mondom neki kissé szigorúbb hangon, amire úgy lebiggyeszti az ajkait, mintha minimum a csokifagyitól tiltottam volna el… - Most nehogy sírni kezdj nekem… - Mondom kicsit csendesebb, nyugtató hangon, mire hátranézve rám pillog. – Veszélyes ez a gyerek. – Jelentem ki Elliotnak címezve a mondatom. – Ugyanúgy le fog venni a lábamról, mint anno te, elég lesz, ha így néz rám… - Sóhajtok egy nagyot és az apja felé fordítom Noaht, hogy Elliot is lássa épp milyen fegyvertárral nézek szembe. Érdekes amúgy, mert bár szemeinek alakja teljesen olyan, mint Ellioté, a szemszínébe furcsa mogyoróbarnaság vegyült a feketeség közé. Gyönyörű a szeme, nagyon különleges színe van.

Mikor Elliot közeledni kezd felé az ollóval, ismét mocorogni kezd és oldalról látom, ahogy szájainak széle határozott ívben halad lefelé. – Ne sírj… - Suttogom, miközben kicsit, apró mozdulatokkal lovagoltatom a térdemen. – Nyugi, ő csak apa. Nézd milyen érdekes az ő haja, meg szeme. – Mutogatom a kicsinek, kicsit meg is fogva Elliot egyik tincsének a végét, mire a babóca odafordul és a tincsekre mosolyog. – Még egy hajtincseddel is fel lehet vidítani… Kész ez a gyerek. – Mosolygok, de aztán persze kapok Elliot ötletén és dúdolni kezdek egy régi mágikus gyerekdalt, amit még Marieltől tanultam Ada születésénél. A szőrtelen ló a víztükör előtt a becses címe és bár eredetileg nagyobb gyerekek számára egy gúnyolódó, vicces dalocska, lelassítva igazán széppé válik a dallama. Ada és Noah piff-puff el is aludtak mindig rá. KisNatnak még a lassított verziós dúdolás is túl humoros, ő inkább végigkacagja, ahelyett, hogy elaludna…

Mikor látom, hogy a pici kicsit elernyed, nem alszik, de kifejezetten elpihen a kezemben, akkor jelzek a fejemmel Noah felé. – Kezdheted. – Suttogom csendesen, aztán folytatom a dúdolást és bár Noah tényleg kis pihe-puha párnának kezdi használni a karomat, hallom, hogy KisNat hátradől a nevetéstől. – Ez a gyerek bolond… - Mosolyodom felé nézve, aztán folytatom a dúdolást, miközben Ada pórbál lakatot tenni, nem szó szerint, nagyobbik öccse szájára. Könnyen le is rendezi a dolgot, mikor belenyom egy cumit. Lássuk be frappáns és elegáns. KisNat onnantól kezdve a cumijával és a traktorjával foglalkozik, Ada pedig a legújabb kedvenc Egyiptomról szóló könyvével.

- Ilyen egy idilli este nálunk. – Mondom mosolyogva. – Nehogy elhidd. Ez nagyon-nagyon ritka, általában minden a feje tetején áll. Szóval lehet, hogy ez csak a bemutató neked… - Mosolygok továbbra is, miközben próbálom úgy tartani az ujjait szopogató Noaht, hogy Elliotnak is kényelmes legyen. Odavarázsolok magamhoz egy cumit és a kezébe adom, hátha jobb lesz az ujjai helyett. És azonnal le is cseréli a nyálas végtagot. – Annyira édes, hogy belehalok… - Suttogom, aztán immáron a saját megnyugtatásomért dudorászok. Titkon semmi mást nem akarnék, csak azt, hogy egy család legyünk mi így, mindannyian.
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #112 Dátum: 2021. 05. 03. - 12:55:12 »
+1

in my heart


Nat
2002. április 29.

outfit


Le sem tudtam venni a szemem Nathanielről. Igen elhagytam, igen úgy döntöttem, hogy már nem akarom ezt így folytatni. Mindketten megváltoztunk, sok minden más lett, de ahogy a fiam az ölében volt, azt a képet láttam, amit annyira vágytam. Van tökéletesebb állapot ennél? A gyerekem életem egyik legnagyobb szerelme karjaiban? Ez örökre össze fog kötni minket, még akkor is, ha ő már régen mással lesz… vagy, ha én leszek boldog másképp, másik emberrel. Az életünk túl hosszú, hogy egyedül töltsük csak azért, mert egymással már nem voltunk kellőképpen boldogok. Talán egyszerűen csak nem tudtam elég érett lenni Nathoz sosem. Én játszottam, míg ő komolyan vette az életet…
– Hát egy időben anyunak szólított téged Ada, mondván, hogy olyan csodaszép vagy, mint másnak az anyukája. Szóval… Szerintem lett volna rá esélyed, hogy hasonló példává válj. Bár bizonyos női dolgokban így se, úgy se tudtál volna segíteni… És én is előre félek…
Szerintem bele fogsz tanulni… bele fogunk tanulni a lány dolgokba. – Próbáltam biztosítani arról, hogy mellette vagyok. Én tényleg mellette vagyok, még ha kicsit rángatni is kell néha, hogy tegyek valamit. Noah persze a mocorgásával gyorsan elterelte a figyelmet az egészről. Láthatóan nem tetszett neki, hogy kivettem a gumit a hajából, talán kicsit meghúztam, vagy túlzottan is a szemébe lógott. Nem számított. Így tudtam elég benedvesíteni ahhoz, hogy rendesen hozzá férjek. Természetesen Nat nyugtatására elő is vette a lebiggyesztett ajkak, csillogó kutyaszemek módszert, amit nem egyszer én is alkalmaztam. Őszintén büszke voltam rá, ahogy Natra pillantott.
– Veszélyes ez a gyerek. Ugyanúgy le fog venni a lábamról, mint anno te, elég lesz, ha így néz rám…
Elmosolyodtam. Picit megcirógattam a kis arcot a mutatóujjammal. Tökéletes… mintha nem is lenne közöd hozzá, O’Mara… Emlékeztett a hang. Igaza volt. Talán én is ilyen gyerek lettem volna, ha az anyámnak nem kellett volna állandóan menekülnie és lett volna gyerekszobám. De nem volt, játékaim sem sok, csak az a kis majom, a kezében cintányérral, amit Aiden időről időre leszólt a szobámba. Persze minden sokkal egyszerűbb lenne, ha nem Deannél laktam volna.
Remélem, ügyesebb lesz nálam… – Sóhajtottam fel és még szélesebbre húztam a vigyort, ami kiült az arcomra. A kezembe vettem az ollót, ahogy magamhoz hívtam.
– Nyugi, ő csak apa. Nézd milyen érdekes az ő haja, meg szeme. – Magyarázta neki Nat, nehogy elsírja magát. Közelebb hajoltam, hogy könnyebben érinthesse meg a tincseimet. Ez láthatóan egészen felvillanyozta a kicsit, elmosolyodott. A szemébe néztem, mintha azt akarnám jelezni, hogy minden rendben lesz. – Még egy hajtincseddel is fel lehet vidítani… Kész ez a gyerek.
Ez a te érdemed, Nat. – Vigyorogtam rá. Aztán szépen jött a dúdolás is s az ötletem beválni látszott. Sejtettem, hogy a fiam is legalább annyira szereti az apja mély hangját, ahogy én rajongtam minden szaváért. Nat olyan volt, mint egy kétlábon járó mesekönyv, minden szava mélyre hatolt az emberbe, egyszerűen annyira tökéletes orgánumon formálta meg őket, hogy bele-beleborzongtam.
Noah gyorsan elernyedt a karjaiban. Nem elaludt, inkább csak elpilledt, még az ujját is a szájába vette, tovább nyugtatva magát. Ez volt valóban a tökéletes állapot belekezdeni a vágásba. Nem volt nehéz. Éppen csak arra kellett figyelnem, hogy ne nagy lépésekben haladjak. Sokkal kevesebb haja volt, mint nekem. Egész aprólékos munkának kezdett tűnni.
– Ilyen egy idilli este nálunk. – Mondta mosolyogva Nat. – Nehogy elhidd. Ez nagyon-nagyon ritka, általában minden a feje tetején áll. Szóval lehet, hogy ez csak a bemutató neked…
Nyugi, még emlékszem, milyen volt az élet itt. – Válaszoltam és cinkos vigyorral a szemeibe néztem, mielőtt újabb tincset vettem volna az ujjaim közé. Ada és a cumizó KisNat egész békésen elvoltak a háttérben… igazából cseppet sem bántam, hogy akárhányszor találkoztunk, a gyerekeink is ott voltak. Így kevésbé volt kínos az egész. Mégis mit mondhatnék kettesben Natnak? Biztosan úgy még fájnának a közöttünk történtek. A gyerekek mindent jobbá és vidámabbá tettek.
Míg kicsit elhúzódtam Noah is megkapta a cumiját. Ettől csak még édesebb volt, igazi kisbaba… az én igazi kisbabám. Még mindig hihetetlen volt, hogy ő belőlem lett. Egy cseppet sem bántam, hogy apám nem tud róla, hogy elrejtettem előle.
– Annyira édes, hogy belehalok…
Nyeltem egyet és visszatértem a hajvágáshoz. Hirtelen keserű gondolatok futottak át a gondolataim felett. Én tényleg nyugodt akarok lenni, nem akarom már belelovalni magam a dolgokba… de a régi életem nyomait látni, érezni nehéz volt. Nem tehetett erről Nat. Valamilyen módon még az utolsó pillanatig küzdött értem, de elfáradtunk. Mindketten elfáradtunk. Ha két év után elfáradunk mi lenne egy közös élet végén… valójában sosem voltam elég jó hozzá. Harmincnégy évesen pedig egész egyszerűen már nem változik az ember. Hiába szerettem volna nem ment. Egy nagyranőtt óvodás maradok örökre. Natnak pedig nem erre van szüksége.
Tökéletes ez a gyerek. Mert a kettőnk szerelmének gyümölcse. Nem fejeztem be ezzel. Nem kellett senkiben sem fájdalmat kelteni. Én csak élvezni akartam az itt töltött időt. Elmosolyodtam hát, még ha egyelőre kicsit keserédesre sikeredett is. – És veled mi a helyzet? Kicsit fordíts oldalra. – Kértem, de a kérdésre vártam a választ. – Sok a munka? – A fülénél óvatosan vágtam, éppen csak annyira, hogy ne csiklandozzák a kóbor hajszálak feleslegesen.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #113 Dátum: 2021. 05. 05. - 16:58:53 »
+1


IN MY HEART

Egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem. Még mindig ugyanolyan hihetetlenül szépnek láttam, mint mikor legelőször megpillantottam. Akkor szégyelltem az érzéseim, szégyelltem azt a vágyat, amit felborzolt bennem, amit próbáltam apai mivoltomban jó mélyre elrejteni. Gonosznak és alattomosnak éreztem, ahogy tudatomba kúszott és felülírta minden önuralmam. Abban a pillanatban nagyon nem akartam a férfiak iránt vonzódni. Abban a pillanatban azt kívántam bár csak ne létezne semmilyen érzésem, vágyam, gondolatom. De létezett. És ő jobban kifürkészte, ügyesebben a felszínre hozta és a maga igényeire szabta. Azt gondoltam ilyesmi nem létezik, ledöbbentett hát. De kellemesen, azt hiszem. Lenyűgözött, és ez volt a lényeg. Nem bánok semmit. Csak azt, hogy el kellett engednem. A szégyent felváltotta hát a szomorúság és a beletörődés. Most megint kicsit azt kívánom, bár ne szeretnék soha többé, bár ne lenne senki aki iránt vágyat érzek. Lehet nem is lesz… Lehet ő volt az utolsó és most ebben az érzésben elégtem. Azt hiszem az lenne a legjobb. Nem… nem igaz… A legjobb az lett volna, ha örökre vele tudok égni…

- Azóta hárman lettek… - Mondom csendesen, válaszolva egy apró megjegyzésre, amit az én gondolatmenetemre fűzött fel. Szinte alig voltunk már együtt, mikor Noah született, tudja milyen együtt élni két kisgyerekkel, de arról, hogy milyen ebbe az egységbe, ami akkor már két éve jól működött, belevonni egy Átokfajzatbabát. Arról tulajdonképpen fogalma sincs. Ada és KisNat túl nyugodtak. Szinte sosincs velük semmi gond, elvannak most is, mint a jó befőtt a polcon. Persze számítok rá, hogy KisNat életében lesznek nehézségek, elvégre az anyja őrült volt és öngyilkos lett. Nem arra számítok, hogy ő is hasonló sorsra jut, bár nekem sem volt könnyű életem, biztos vagyok benne, hogy ha gyerekként végig egy olyan erős család vett volna körül, mint a Welch-ek vagy, mint Ballardék, akkor én sem akadok bele olyan emberekbe, mint a költő, akinek már godnolatban sem vagyok hajlandó kimondani a nevét, vagy, mint KisNat anyja, akinek úgy szintén nem akarok emlékezni a nevére. Pedig kell. Mert egyszer bizony ez a fiúcska érdeklődni fog az anyja felől. És akkor nekem őszintének kell lennem vele, mert azt hiszem, most úgy érzem, azzal tudom megvédeni a legjobban. – Nem kritikának szántam… - Sóhajtok egyet, miközben elfordítom a tekintetem, hogy végre ne bámuljam őt annyira. – Te az állóvizet ismerted, már úgy gyerekfronton, még ha néha fel is erősödtek a hullámok. Noah viszont felkavarta a tavunkat. Ami nem baj, tenném hozzá. De most már tajtékzó tenger vagyunk, nem hegyek közti kis tavacska. – Költő énem bevillan ezerrel… Képes vagyok rá, hogy mindent hasonlatokba foglaljak, egyszer Ada már rám szólt, hogy nem lehet engem érteni… Nyilván hatalmasat nevettem.

- Most még tökéletes, igen. – Mosolyodom el, mert most már aztán tényleg kötekedésnek tűnhet, hogy mindennek ellentmondok, amit Elliot állít, de ma már kifejtettem párszor, hogy miközben iszonyúan, leírhatatlanul imádom ezt a gyereket, azzal is tisztában vagyok, hogy lesznek ajtócsapkodós pillanataink a jövőben. – Nyugi, az marad felnőttként is, csak akkor majd izgalmasan tökéletes lesz. Nem pedig babásan.
Önkéntelenül ringatni kezdem Noah-t, ami persze nem könnyíti meg Elliot dolgát, szóval szerencsére hamar rájövök, hogy lehet nem kéne kockáztatni a babóca szemének épségét némi szeretgetéssel egy olló közvetlen közelében. Szóval csak engedelmeskedem Elliotnak és oldalra fordítom, ahogy kéri. – Egyre szebb lesz. Bár szerintem az a pálmafa hiányozni fog neki a feje tetejéről. Amúgy azt hittem kiakadsz miatta. Elvégre fiú, én meg a hajába biggyesztettem egy rózsaszín masnit. – Nézek megint egy mosoly kíséretében Elliotra, ami persze hiba a részemről, mert aztán a tekintetem megint ott ragad.

- Semmi különös. – Vonom meg aztán a vállam, mikor rólam és a munkáról kérdez. Most erre komolyan mit válaszoljak? Az elmúlt három évben főállású íróból, főállású apává, majd egyedülálló apává változtam. Kifejezetten szexi váltás. Nem mintha bánnám, és nem mintha rá akarnám lőcsölni bárkire is a gyerekeim, van elég segítségem, de néha örülnék egy párnak az oldalamon. – Ha minden jól alakul lesz egy leányvállalatunk Ázsiában. Angliából Európa és Amerika felé nagyon jól megy a terjesztés. A műveim sikeresek Ázsiában is, Kína, Korea és Japán hatalmas piaca a könyveimnek. De nem olyan minőségben jut el oda, a fordítások miatt, mint amire igazán büszke lehetnék. Így kis lépéssel akarom kezdeni és én magam tárgyalok fordítókkal a munkákról, kezdetben a Noldar sorozat kapcsán. Még a könyvek külsejét is az ottani trendeknek megfelelően alakítjuk majd át. Ennyi az üzleti rész. Most egy kicsit el vagyok maradva az írással. Érthető okokból. – Mutatok az ölemben nagy bőszen cumizó Noah felé. – Bent nem tudok írni, mert üzletembernek kell lennem, itthon nem tudok írni, mert apának kell lennem. Ha néha egyszerre tudok kivenni szabadságot mindkét munkahelyemről, akkor alszom. – Magyarázom belelendülve a dologba, bár azzal sose vádolt senki, hogy keveset beszélek. – Panaszkodni nem akarok. – Nézek aztán komolyan, mélyen Elliot szemébe. - Mármint ezt tényleg nem annak szántam. Csak kérdezted… És most ezek töltik ki a gondolataim. Veled mi újság?

Kérdezem, de lehet a válaszra később kerülhet csak sor, mert Noah vészes hirtelenséggel kapcsol ki a chill módból és kezd el mérgesen mutogatni az ollóra. Persze azonnal hallom is az üveg csörömpölését. Azt hiszem ez a fürdőszoba tükör lesz…
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #114 Dátum: 2021. 05. 10. - 07:05:59 »
+1

in my heart


Nat
2002. április 29.

outfit


– Azóta hárman lettek… – Jegyezte meg Nat csendesen. Hárman, mintha kettővel nem lettek volna gondok, vagy én nem számítottam volna legalább hatalmas gyereknek időnként. Mindketten tudjuk mennyit éltem meg mellette, egyszerűen csak a berendezkedés volt más, ezért érezte nehezebbnek, hangosabbnak vagy egészen egyszerűen csak egy új normának. –  Nem kritikának szántam… – Sóhajtott fel, majd elfordította rólam a tekintetét. Kár volt, igazából jól esett a pillantása, jól esett a régi életünk emlékeit élni meg. Talán ezért is mozdult meg bennem a gondolat, hogy vajon miért nem tudtam igazán az az ember lenni, akinek mellette kellett volna lennem. Szerettem. Megérdemeltük volna a happyendet.
Nem vettem annak. – válaszoltam egyszerűen. Nem zavart különösebben amúgy sem, ha más véleményen vagyunk. Mindig is azon voltunk, és mindketten tökéletesen elhittük az igazunkat, addig bizonygatva makacsul, míg valakinek fájt. Ez még csak a közelében sem volt annak.
– Te az állóvizet ismerted, már úgy gyerekfronton, még ha néha fel is erősödtek a hullámok. Noah viszont felkavarta a tavunkat. Ami nem baj, tenném hozzá. De most már tajtékzó tenger vagyunk, nem hegyek közti kis tavacska.
Bólintottam. Ki tudja, talán igaza van és sosem tapasztalom meg milyen a nagybetűs szülőség. Nem vagyok naiv: fiatalabb nem leszek már, kevesebb alkalmam lesz arra, hogy megint családot alapítsak… s nem is vágytam rá. Valójában menekülni akartam az élet elől. Féltem, hogy újra boldogság közepén találom magam és elszomorodok. Nem mertem engedni. Nem akartam. Kicsit meg is remegett a kezemben az olló, de nem annyira, hogy kárt tegyek esetleg Noah hajacskájában. Az tökéletesen nézett ki.
– Most még tökéletes, igen. – Kötekedésnek tűnt, de igazából én úgy éreztem, hogy Nat túlzottan is kimért és távolságtartó, mintha nem tudná hogyan szóljon hozzám vagy beszéljen velem. Már nem azok voltunk, akik odafent összebújtak az ágyon. – Nyugi, az marad felnőttként is, csak akkor majd izgalmasan tökéletes lesz. Nem pedig babásan.
A ringatás nem zavart meg. Persze ügyesebben kellett érintenem, kisebb mozdulatokkal, nehogy esetleg belevágjak túlzottan. Viszont ez kellett ahhoz, hogy kicsit megnyugodjon, akkor kivártam, hogy Nat befejezze a mozdulatot és úgy folytattam.
Nekem mindig baba marad. – Válaszoltam egyszerűen. Az én emlékemben az a kis apróság volt, akit először kaptam a kezemben. Láttam a változást, de az érzések ugyanazok maradtak.
– Egyre szebb lesz. Bár szerintem az a pálmafa hiányozni fog neki a feje tetejéről. Amúgy azt hittem kiakadsz miatta. Elvégre fiú, én meg a hajába biggyesztettem egy rózsaszín masnit. – Mosolyodott le, ahogy a szemembe nézett ismét. Megálltam a mozdulatba. Azt a mélykék pillantást még mindig fel kellett dolgoznom, újra és újra… mintha sosem tudnám igazán hová tenni… mintha jó mélyen hatolna a szívembe.
Semmi jogom kiakadni. Te neveled lényegében… én csak… nem is tudom mi vagyok az életében… – Elhúztam a kezem, ahogy megint megremegett benne az olló. Marhára nem kellett volna ezt az apatémát feszegetni, mert megint könnyes lett a szemem, mintha egyre nehezebb lenne fenntartani a látszatot. – Nevezhetünk apának, de jól tudjuk, hogy totál alkalmatlan vagyok az egészre… – Nyeltem egyet. Nem akartam Nat szeme láttára teljesen kiborulni. Az aztán tényleg nem segített volna az amúgy is szar helyzeten. Mármint nem Tengerszemben volt szar, amit láttam… az tökéletes volt. Nat pontosan olyan volt, amilyennek látni akartam az oldalamon. Nagy, erős, férfias, apás. Velem volt a baj, az én életemmel. Jobb is volt témát váltani, mielőtt észrevette volna, hogy éppen kiborulni készülök. Ezért megköszörültem a torkomat és inkább megkérdeztem hogy van.
– Bent nem tudok írni, mert üzletembernek kell lennem, itthon nem tudok írni, mert apának kell lennem. Ha néha egyszerre tudok kivenni szabadságot mindkét munkahelyemről, akkor alszom. – Magyarázta. Hát igen. Ezért kellett volna itt lennem, meg készen állnom, de még csak hely sem volt, ahova vihettem volna a gyerekeket. Deannél aligha fértek volna el abban a pici házban… pláne velem együtt, otthonom meg még mindig nem volt. – Panaszkodni nem akarok – ahogy beszélt, megint a szemembe nézett. Nem szakítottam el tőle a pillantásom. –  Mármint ezt tényleg nem annak szántam. Csak kérdezted… És most ezek töltik ki a gondolataim. Veled mi újság?
Tényleg kérdeztem. Szóval ne magyarázkodj. – Legyintettem. – Figyelj, én tudom, hogy nehéz… meg minden… de ne feszengj már ennyire a közelemben. Én az vagyok, akivel ezt a gyereket csináltad… még mindig ugyanaz és… – Kezdtem, de Noah, mintha kicsit felélénkült volna, majd mérges kis morgással mutatott az ollóra. A távolból pedig csörömpölés hallatszott.
Hé-hé-hé! Azt akarod, hogy apu mérges legyen? – kérdeztem és leraktam a dohányzóasztalra az ollót, majd óvatosan elvettem Nattól a gyereket, hogy a kanapéra huppanva az ölembe ültessem. – Ezt nem szabad… érted? – kérdeztem és megérintettem az orra hegyét. – Hogyan fegyelmezed, ha ezt csinálja? – érdeklődtem, de közben Noah már átkarolta a nyakamat és a hajamba markolt. Mondjuk inkább ezt csinálja, minthogy valamit összetörjön megint.
 
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #115 Dátum: 2021. 05. 17. - 14:11:23 »
+1


IN MY HEART

- Pont így. – Vonok vállat, mert valójában Elliot tökéletesen csinálja a fegyelmezést. Én érzem az összhangot közte és a fia közt, hiába hangoztatja előszeretettel, hogy nem neki való az apaság és, hogy elszokott tőle. Vagy valami ilyesmi… Nem, egyszerűen tökéletesen csinálja, amit csinál, még ha néha ő maga is gyerekké válik a nagy kavarodásban. Azt hiszem pontosan ezért értette meg magát olyan jól Adával és KisNattal is. Mert egész egyszerűen érti a nyelvüket. Hát épp Noahval ne értenék meg egymást? Aki ráadásul a tulajdon vére? Elliot tulajdonságai, Elliot létének minden lenyűgözősége ott van ennek a csöppségnek a lelkében. Tökéletes a szememben, mint az apja. Több dolog miatt is nehéz lesz hát felnevelnem, de azt, hogy a hasonlóság mennyire fáj, azt örökre a szívembe és ajkaim mögé kell rejtenem. elég ha én szenvedek tőle. Ez a csöppség és az igazi, teljesen igazi apja nem fognak. – Azt hiszem eltörte a fürdőszoba tükröt. – Állapítom meg halkan, miközben gyors léptekkel bemegyek és ellenőrzöm, majd feltakarítom a romokat. – Kicsit a csempének is annyi, de úgyis imádom átalakítani a házat. Majd rendbe hozatom. – Oldom meg a dolgot egy vállrándítással. Amíg csak anyagi kárt okoz, addig nincs gond. Ránk pedig vigyáz, ennyit még ebben a gyermeki ösztönös cselekedetben is érzek. – Néha azt gondolom, hogy nem az én figyelmemre van szüksége és azért csinálja ezeket. A te figyelmed más. Több. – Felsóhajtok, mert e mögött olyasmit is remélhetnék, egy olyan jövő képre vágyom, ami nem történhet már meg. Hiába áhítozik maga Noah is arra, hogy az apja itt legyen vele és velem.

- Tudod. Épp az a gond, hogy együtt hoztuk össze. – Sóhajtom végül, keserűbben, mint akartam és félek, hogy ha nem szorítom össze az ajkaimat, akkor kibuggyan belőlük minden keserűség, amit az elmúlt időszakban hurcibálok a lelkemen. Az ajkam vére kibuggyan, ahogy fogammal elharapom a további mondandóimat és inkább elindulok a konyha felé, hogy lefoglaljam magam valamivel. Mondjuk egy újabb adag forró csokival. Szerintem nem sokat fogok aludni az éjjel ennyi cukortól… De inkább ez, semmint felkapjam Elliotot és elfussak vele a világ végére, foglyul ejtve, bezárva. Mert erre vágyom. És ez egy tény.

Egy darabig némán létezem. KisNat és Ada érdekfeszítő, már-már értelmezhetetlen párbeszédére összpontosítok és úgy teszek, mintha nem kúszna látómezőm szélére néha-néha eggyel több gombafrizkó, mint szeretném. Azt sem tudom mennyi idő telik el így.
Percek. Tíz perc. Húsz perc.
Hallom ahogy kattog az óra, mindig eggyel előrébb mozdítva a mutatót én pedig csak állok és hipnotikus odaadással kavargatom a forró csokimat az óra ütemére. Talán úgy festhetek, mint aki megbolondult. Lehet úgy elviselhetőbb is lenne az élet. Főleg így. A sok ki nem mondott szóval ajkaim mögött. Most érzem csak meg, hogy a vércsík már az államig lefojt. Gyorsan letörölöm a kezemmel, de tudom, hogy ettől még maszatos maradtam. Önző, fáradt, szánalmas kis lény, aki valaha menő volt, de mára csak azért létezik, hogy másokat életben tartson.

- Folytassuk? – Kérdezem egy arcomra erőltetett borzalmas mosoly mögé bújva, miközben a két fekete szempár néz rám. Noah szemében őszinte érdeklődéssel mutat felém és gügyörészik valamit saját kis nyelvén, amiben csak merem remélni, hogy az is benne van, mennyire szeret. Elliot szemei azonban kifürkészhetetlenek, idegenek, már nem az enyémek, hoyg tudjam, mire is gondolhat, milyennek is láthat most, hogy azt hiszem kibújtam az álarcom mögül. Mélyet sóhajtok, majd visszasétálok a kanapé felé, ezúttal jobban megtörölve az államat, hogy ne ijesszek meg senkit a vérfolttal. – Elég hosszú a haja. Vágni kéne még belőle, ki tudja mikor lesz rá legközelebb esélyünk vagy lehetőségünk. Lehet később nagyobb lesz az ellenállása is…
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #116 Dátum: 2021. 05. 20. - 08:01:03 »
+1

in my heart
2002. április 29.

n a t
I will not say goodbye..
Sea may rise
Sky may fall

style: simple style zene: under giant tree

Nem volt célom felzaklatni Natot. Ő hívott ide, én pedig jöttem, mert kötelességem volt. Az persze tény, hogy ennyi időt nem töltöttünk együtt, mióta otthagytam azon a hajón, azt mondva: vége. Akkor ott ezt meg kellett szakítani, talán mindkettőnk érdekében. Fájt, nehéz volt, szenvedtem, ahogyan ő is. Csakhogy tovább léptem és reméltem, hogy Nattal is ez lesz majd előbb-utóbb. Azt a sebtapaszt pedig, hogy a gyerekek miatt hosszabb időt együtt töltöttünk, már le kellett tépni. Még nem telt el ugyan egészen egy év, de tény, hogy így is kimaradtam Noah első évének nagyrészéből. Igaza volt Natnak. Valahol szüksége lenne rám.
Ahogy Noah az ölembe került, Nat elsétált ellenőrizni mi történt. Ez pedig egy szusszanásnyi idő volt, mielőtt folytatnunk kellett volna a beszélgetést. Éreztem, milyen feszült, amitől kicsit talán én is az lettem. Nem akartam így érezni… kicsit arra vágytam, ami régen volt. A lazaságra, a közös nevetésekre, a nagy beszélgetésekre. Vajon az emberek lehetnek barátok azok után, hogy házasok voltak? Talán nem. De én akartam, nagyon akartam, mert Nat volt az igazi. Ezt persze meg lehetne kérdő jelezni, bárki az orrom alá dörgölhetné, hogyha így volt, akkor miért nem maradtam vele. Talán nekem volt sok. Nekem nem kéne családot vállalni. Nem tudom.
– Azt hiszem eltörte a fürdőszoba tükröt. – Magyarázta Nat, én meg kicsit úgy fordultam a hangja irányába, mintha láthatnám azt, amit ő. Noah is követtea tekintetemet, majd gügyögve mutogatott arra. – Kicsit a csempének is annyi, de úgyis imádom átalakítani a házat. Majd rendbe hozatom.
Látod, baba, ha így folytatod legatyásodik apuci a sok házátalakítástól. – Simítottam el a haját a homlokáról. Erre rám nézett és nagyon hangosan felnevetett. Imádtam azt a kis csillogást a sötét szemeiben. Az nem is igazán az én, szinte fekete szemeimre hasonlított. A forma, a pillantás, mégis az enyém volt, amit a tükörben annyiszor láttam. Imádtam ezt a gyereket.
– Néha azt gondolom, hogy nem az én figyelmemre van szüksége és azért csinálja ezeket. A te figyelmed más. Több. – Folytatta Nat, ahogy megállapította a károkat és némi zörgést követve megjelent ismét. Hosszan néztem rá, mielőtt válaszoltam volna. Tudom, Nat, tudom, hogy hiányzom… – mondtam volna, de nem tehettem. Nem akartam felkavarni, nem akartam azt mondani neki, hogy Tengerszem, a gyerekek hangja, a hatalmas ágy odafent, furcsán a részemmé vált. Bár próbáltam a hétköznapokban nem gondolni rá, hiányzott. De valahogy már meg is szoktam távol tőlük.
Ugyan már, Nat. Ez a gyerek a vérem. Te vagy a mindene, a mackója. – Mosolyodtam el szelíden. Igen. Éreztem, hogy Nat zaklatott, hogy a jelenlétem szép lassan mind jobban felkavarta őt. Nem ez volt a célom. Én tényleg csak segíteni akarok neki, mellette lenni… ahogy társként nem tudtam. Bántottuk egymást. Nagyon-nagyon bántottuk egymást, ahelyett, hogy egész egyszerűen boldogok lettünk volna, mert mindenünk meg volt.
– Tudod. Épp az a gond, hogy együtt hoztuk össze. – A sóhajtás mögött éreztem a keserűséget. Nem akartam, hogy miattam érezze magát így. Bocsánatot akartam kérni… de nem tudtam miért. Elvégre, én csak védtem magamat, védtem őt, mikor egész egyszerűen kihátráltam ebből a házasságból. Natnak persze ez bántásnak tűnt… mert még nem lépett túl. De még túl fiatal, hogy örökre ezt gyászolja s tudtam, hogy előbb-utóbb ő is rájön. Jobb embert érdemelt nálam, olyat, akivel családja lehet, aki mindenben tudja támogatni. Én valahol mindig a terhére voltam. Nem hagytam írni, nem hagytam dolgozni. Féltékeny voltam… sőt! Féltékeny leszek, amint megtalálja azt a valakit, aki neki az igazi lesz. Mégsem fogom megölni. Még akkor sem, ha az Anson lesz esetleg – bár ezt őszintén kétlem.
Nyeltem egyet. A konyha felé pillantottam, majd vissza Noah nagy szemeibe. Nem ficergett, nem gügyögött, csak feszülten figyelt, mint én. Nem nézett Nat felé, ahogyan én sem. Csak együtt vártuk, mikor nyugszik meg.
– Folytassuk? – A mosolyán éreztem, hogy nincs rendben. Nagyon nincs. Erre fordult oda a kicsi is, hogy valamit gügyögjön. Talán biztosítani akarta az apját, hogy mennyire szereti. Hamarosan vissza is sétált… láttam, hogy piros folt ül meg az állán. Láttam, hogy próbálja törölgetni, de az mind jobban maszatos lett. – Elég hosszú a haja. Vágni kéne még belőle, ki tudja mikor lesz rá legközelebb esélyünk vagy lehetőségünk. Lehet később nagyobb lesz az ellenállása is… – Végül Noah-val a karomban felpattantam, előrángattam egy zsebkendőt a zsebemből. Közelebb léptem hozzá és a szabad kezemmel finoman megtöröltem.
Ne tedd ezt magaddal miattam, Maci. – Suttogtam, már-már nyugtató stílusban. Éreztem, ahogy a gombóc nőni kezd a torkomban. Feszített, kicsit kellemetlenül, de erős próbáltam maradni. – Te egy erős ember vagy. Egy nagyon erős ember. – Tettem hozzá.
Hagytam, hogy kicsit megnyugodjon. Nem beszéltem többet, csak törölgettem kicsit, míg tiszta nem lett a borosták és az alattuk megbújó bőr. Noah egészen hozzám bújt közben, a kis fejét a vállamra tette, meglepően nyugodt és néma volt.
Ha kell minden héten átjövök levágni a haját. – Mondtam, hogy megnyugtassam. – Mikor fekteted le a gyerekeket? Utána, beszélgethetnénk kicsit. – Tettem hozzá, igazából jobbnak láttam, ha nem nyúlunk ma már ollóhoz.

Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #117 Dátum: 2021. 05. 26. - 16:30:44 »
+1


IN MY HEART

- Ne. – Mondom önkéntelenül és ellököm a kezét. Egyszerű, apró kis mozdulatom még csak erősnek sem volt erős, de mégis annyira durva...
Egy darabig csak álltam, néztem Elliot szemébe és emésztgettem a szavát. Maci… Muszáj ezt? Komolyan muszáj volt épp ezt? Kérdeztem volna tőle, de szavaim éppoly durvának hatottak volna, mint mozdulatom. He nem még annál is durvábbnak… Tudom, ismerem már annyira a létezést, hogy értsem a szavakkal nagyobbat lehet ütni, mint kézzel vagy tárggyal. Így is fájdalmat okoztam már, kiindulva, erőt merítve saját fájdalmamból. Nem kellene ezt már tovább feszegetni. És mégsem vagyok képes megszólalni, azt mondani Elliotnak, hogy csak menj el… csak menj el és ne gyere többé vissza… Talán ezt kéne. De igaziból egyáltalán nem ez az amire vágyom.
Nem… az pontosan az az érintés, amit ellöktem az előbb és az a kívánság, hogy bárcsak én is viszonozhatnám, bárcsak végigsimíthatnék én is még egyszer azon a gyönyörű fehér bőrén, s lélegzetelállító alakján. De másé most ez a kitüntetés. Nem voltál elég erős, hogy megtarts, engedd hát át másnak Forest. Volt pár szép éved, a többit igazán le tudod élni vegetációban is…

Már inkább bocsánatot se kérek a mozdulatomért, egyszerűen csak elkezdek össze-vissza pakolászni, hogy megint lefoglaljam magam valamivel. Muszáj vagy tényleg megőrülök. – Nem múlsz el nyom nélkül. Sokszor aggódtál azon, hogy az életed keveset ér, és mégsem vagy képes csak úgy kisétálni a szívemből. Rendben van ez így. Csak hagyd, hogy a magam módján küzdjem meg a harcot önmagammal. – Mondom végül, megállva két párna megigazításának mozdulatában. – Szerencsés, bárkivel is legyél most. De a lehető legkevésbé akarom, hogy tartós legyen. Ez pedig olyan gonoszság, amivel nehezen számolok el. Jó lenne, ha Noah többet látna, de azt, hogy ezt én képes leszek-e elviselni, nem tudom. De azt se akarom, hogy ne lássalak, és azt se, hogy az aktuális pasidhoz vidd el a gyereket vagy gyerekeket. És én se akarnám, hogy bármiféle pasi besétáljon ide és elfoglalja a helyed, a kanapémon, az ágyamban, vagy a gyerekek életében se. – Nyomom meg az utolsó szót, bár hallom, hogy ezek meg aztán végképp keserűbben törnek elő belőlem, mint azt szeretném.

De aztán csak sóhajtok egy nagyot lehunyt szemmel és Ada felé fordulok. Tudom, a kislány nagyon is érzi min megyek keresztül. Van valami fura képessége kipuhatolni a dolgokat. Mindig is tudtam, hogy ilyen, most is, ahogy néz rám, nagy barna szemeivel, látom a gyermeki értelmet, és legfőképpen a megértést a tekintetében. Minden szavamra figyel, mindet érti, mindet tudja. El se tudom képzelni milyen nyomokat hagyok benne ezekben a hónapokban. Nem hozhatok ide még egy férfit, addig nem amíg el nem megy Ada a Roxfortba.

- Nemsokára vacsora idő van. Utána fürdetés és alvás. Ada az utolsó a fürdetésnél. Vagy segít nekem a kicsikkel vagy játszik még kicsit lefekvés előtt, attól függ, hogy Noah és KisNat mennyire nyűgösek. A fiad nem nagyon szereti a fürdetést, se. Többek között a hatalmas vízszeretetét is tőled örökölte… - Kicsit elmosolyodom, végre. Ha a gyerekekről van szó, valahogy minden nehézség ellenére is, de kisimulok. – Biztos itt szeretnél maradni? – Fordulok a gyerekek felől vissza Elliothoz. – Ez a depressziós Medve nem éppen kellemes látvány vagy beszélgetőpartner. De nagyjából bármilyen társaságot szívesen fogadok. Mostanában csak James és William látogatnak meg néha. De lássuk be nem épp friss, üde vagy szép partnerek…
Megint Elliotra nézek, ezúttal egy bátortalan kis mosolyt engedek meg magamnak felé. Félek tőle milyen lesz, ha látom Noaht fürdetni, ha átélem milyenek lehetnénk. De sosem leszek elég erős ahhoz, hogy elküldjem. És nem is akarom. – Maradj. – Mondom csendesen és bár titkon az egész életünkre gondolok, még öt percnek is jobban örülök, mint kellene, miközben persze mocskosul fáj is. – Fürdesd meg a gyerekeket. Hihetetlenül boldogok lesznek.
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #118 Dátum: 2021. 05. 31. - 12:15:09 »
+1

in my heart
2002. április 29.

n a t
I will not say goodbye..
Sea may rise
Sky may fall

style: simple style zene: under giant tree

Hirtelen elgyengültem, ahogy megérintettem. Éreztem, mekkora hatással van rám csak a szakállának puha simítása. Már elég hosszúak voltak a szőrszálak ahhoz, hogy ne szúrjanak. Sötét szemeimet az ő kékjeire emeltem, mintha azt várnám, hogy megvillan benne valami. Csak fájdalmat láttam.
– Ne. – Ennyit mondott, nem is volt túl hangos, még is szíven talált. Az meg végképp, ahogy ellökte a kezemet. Nekem is fájt a szakítás, de éreztem közöttünk azt a köteléket, ami volt… annak az emléke örökre ott marad. A házasságunk olyan mértékben formált át, hogy nem tudtam kiírtani sem Natot, sem az iránta érzet szerelmet maradéktalanul. Mindig ott volt s esős napokon, néha el-elmerengve az jutott eszembe, milyen boldogok voltunk. Mert voltunk azok is valamikor. Többet voltunk boldogok, mint szomorúak. De nem volt szabad azokra emlékezni. A jóra kell… a jóra kell, de Nat számára én csak egy tátongó beforratlan seb volt. Pedig azért hagytam el, hogy boldogabb legyen. Velem nem volt az.
– Nem múlsz el nyom nélkül. Sokszor aggódtál azon, hogy az életed keveset ér, és mégsem vagy képes csak úgy kisétálni a szívemből. Rendben van ez így. Csak hagyd, hogy a magam módján küzdjem meg a harcot önmagammal. – Mondta s én közben a kezemet visszahúztam, ökölbe szorítva pihentettem a szívem felett, végig simítva újra és újra a másik kezem ujjaival rajta. Nem fájt, amit csinált, mégis mintha tüzes nyomot hagyott volna maga után bennem. Úgy éreztem hagytam neki elég időt… nem akartam bántani, mégis megint megtettem. – Szerencsés, bárkivel is legyél most. De a lehető legkevésbé akarom, hogy tartós legyen. Ez pedig olyan gonoszság, amivel nehezen számolok el. Jó lenne, ha Noah többet látna, de azt, hogy ezt én képes leszek-e elviselni, nem tudom. De azt se akarom, hogy ne lássalak, és azt se, hogy az aktuális pasidhoz vidd el a gyereket vagy gyerekeket. És én se akarnám, hogy bármiféle pasi besétáljon ide és elfoglalja a helyed, a kanapémon, az ágyamban, vagy a gyerekek életében se.
Elmosolyodtam.
Szerinted én nem vagyok féltékeny még a levegőre is, ami körbe vesz? Te sem múltál el nyom nélkül. De nem is akarom, hogy elmúlj. A házasságunk volt életem egyik legboldogabb időszaka… és az, hogy véget ért nem jó. Viszont ez nem akadályoz meg abban, hogy életed része maradjak. Mert vannak erős kötelékeink. És meg szeretlek. – Azt nem tettem hozzá, hogy milyen mértékben és hogyan. Magam sem tudtam, de nem is akartam elmélkedni rajta. Túl öreg voltam ahhoz, hogy újra hagyjam felsebezni a szívemet… én már csak élni akartam, a lehető legteljesebb módon, ahogy megadataik.
Hagytam, hogy félre nézzen. Nem fordultam utána, csak nyeltem egyet. Talán okosabb lett volna kisétálnom… csakhogy nem akartam.
– Nemsokára vacsora idő van. Utána fürdetés és alvás. Ada az utolsó a fürdetésnél. Vagy segít nekem a kicsikkel vagy játszik még kicsit lefekvés előtt, attól függ, hogy Noah és KisNat mennyire nyűgösek. A fiad nem nagyon szereti a fürdetést, se. Többek között a hatalmas vízszeretetét is tőled örökölte… – Örültem, hogy Nat visszatalál a hangjára. Furcsa család lettünk, de család voltunk mégis, ezért hát itt akartam lenni. Nem mindennap, de néha igen. –
Biztos itt szeretnél maradni? – Fordult aztán felém és én megint a szemébe néztem. Csak lassan bólintottam. –  Ez a depressziós Medve nem éppen kellemes látvány vagy beszélgetőpartner. De nagyjából bármilyen társaságot szívesen fogadok. Mostanában csak James és William látogatnak meg néha. De lássuk be nem épp friss, üde vagy szép partnerek…
Akármilyen depressziós is ez a Medve, beszélgetni akarok vele. – Sóhajtottam egyet, ahogy elmosolyodtam.
– Maradj. – Mondta aztán csendesen. – Fürdesd meg a gyerekeket. Hihetetlenül boldogok lesznek. – Tette hozzá. De tudtam, hogy nem a gyerekek voltak a lényegek a mondandójában. Hiányoztunk egymásnak, társaság szintjén mindenképpen. Voltak idők, mikor sokat beszélgettünk, mikor mesélt nekem, meséltem neki, mikor csak feküdtünk csendesen egymáson a kanapén, ő olvasott, én meg vártam, hogy engem nézzen a betűkkel teli lapok helyett. Olyan gyönyörű volt, mikor belemélyedt valamibe… mint egy műalkotás.
Maradok.– Halkan válaszoltam. Ez neki szólt, nem a gyerekeknek. – Csináljunk közösen vacsorát nekik előtte. – Folytattam és a kezért nyúltam volna, hogy a megfelelő irányba mozdítsam. Ehelyett csak közelebb léptem a konyhapulthoz. Jó volt itt lenni és apának lenni egy kicsit. Ez még egyszer nem fog megadatni az életben úgysem.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #119 Dátum: 2021. 06. 05. - 09:33:05 »
+1


IN MY HEART

Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy ez jó ötlet. De tudtam én bármikor is nemet mondani neki? Nem. Sosem. Akkor sem, amikor azt mondta, most megy és kisétál az életemből. Menj. Sétálj ki. Nem mondok nemet. Sose teszem. Maradj. Maradj, ha akarsz. Törj ketté, dobj a porba, szólíts a legkedvencebb nevemen, hogy azzal is megölj. Hagyom. Sosem tudtam nemet mondani neked. Pedig néha kellett volna. Akkor talán még mindig itt lennél. Tényleg itt lennél. És nem csak hébe-hóba, olykor-olykor, mikor kedved szottyan papás-babásat játszani. Elenyésző alkalmakkor, amikor eszedbe jutott, hogy valójában olyan ember neveli a gyereked, akinek vér szerint semmi köze sincs hozzá.
A gonosz énem hangja pillanatok alatt futott végig gondolatmezőmön és némult el ismét. Mindennél jobban szerettem ezeket a gyerekeket és bár nem nyújtottam épp icipici támadási felületet a pletykalapoknak, nem számított mit mondanak. Az volt a lényeg, hogy ezek a gyerekek biztonságban legyenek. Hogy nekem mennyire fáj minden, az a legvégére sodródott a sornak. Én már csak túlélni akartam. Ez volt a következő fázisa az életemnek. Hogy hol volt ebben az öröm? Még nem jöttem rá. De gondolom egy idő után erre is megtalálom majd a választ. Vagy jön egy újabb változás, ami kiszakít abból, ahol most állok, az üres nagy semmi közepén három gyerekkel.

- Csinálhatnánk nekik egy kis lekváros kenyeret. De megcsinálom én szívesen, te csak foglalkozz Noahval… – Sóhajtok egyet, lenyelve a keserűségemet. Most nincs ötletem bonyolultabb dolgokra. A finom lekvár talán ezt a fájdalmat is leviszi a torkomból, ami itt csücsül. – Te ugyanúgy nem eszel, mint eddig, igaz? – Nézek óvatosan felé. – Mintha megint fogytál volna. – Suttogom, szinte én is alig hallom. Ezekből származott a legtöbb vitánk, bár mindig csak jót akartam neki, valahogy sosem fogadta el. Pedig nekem sokkal, de sokkal jobban tetszett, mikor gyönyörű testén kicsit több megfogni való akadt. Khm. Pont ez azl, amin abszolút nem kéne gondolkodnom. Nyelek ismét egyet, hogy aztán inkább a hűtő és a benne lévő lekvárváltozatok kössék le a figyelmem. – Ada a piros lekvárt szereti. Eper. KisNat és Noah a sárgát, ami ugyebár a barack. Nekem meg mostanában az áfonyás a kedvencem, szóval mindig minden van itthon. – Magyarázom, miközben kipakolom egymás mellé az üvegeket és kiveszem a kifliket, kalácsokat a tartóból. – Új házvezetőm van, ő intézi a nagyobb bevásárlásokat és mindent a ház körül. Anyámék jelenleg a gyerekfelvigyázók, de pár múlva lesz egy beszélgetésem egy mágikus dadus közvetítővel. Bár nem nagyon tudom, mennyire akarom azt, hogy velünk éljen valami hárpia, aki beleszól a gyerekek körüli teendőkbe… - Felsóhajtok, mert igaziból azt se tudtam, hogy ezt el akarom-e mondani Elliotnak. Még magam sem döntöttem a dadus felől, viszont kellene valami komolyabb segítség, mert így azért tényleg elég nehéz.

Közben hallom, hogy Ada és KisNat némi szóváltásba kerülnek, mert utóbbi annyira lelkesen meg akarta mutatni nővérének a játékát, hogy véletlen orron találta vele. És hát persze Ada azért kiáll a testi épségének védelme érdekében. Tuti protektor lesz belőle. Odamegyek kicsit, hogy megnézzem minden rendben van-e, aztán vissza a konyhapulthoz. – Ritkán veszekednek. KisNat néha odacsap Noahnak, amikor az idegesíti, de egyelőre az is ritka. Később durvább lesz az tuti. Adát meg nagyon ritkán lehet kizökkenteni a nyugalmából. Nagyjából csak akkor, ha valami tényleg nagyon fáj neki. – Magyarázom, mint valami oktatókönyv a varázslatokat. – Ne haragudj. Nem akarok dög unalmas lenni. Csak mesélek a napjainkról. Amúgy… És ez most jutott eszembe, szóval ne lincselj meg érte. De Őrszem ott áll üresen. Miért nem költözöl be? Vagy veszek egy másik házat, ha az túl nagy. És nem neked, hanem a gyerekeknek, mert tudom, hogy ebbe úgyse mennél bele. De, ha lenne hova vinned őket, akkor néha engem is tehermentesítenél, ők meg boldogok lennének. És én is nyugodt lehetnék felőled is meg felőlük is. Tudom… Kussoljak. Hülye ötlet.
Naplózva

Oldalak: 1 ... 6 7 [8] 9 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2023. 07. 30. - 07:34:22
Az oldal 0.192 másodperc alatt készült el 47 lekéréssel.