Hangos csattanás szakította keresztül a sírkert éjszakai csendjének kényes fátylát. Keresztülrobajlott a vidéken, majd szép lassan, akár a halál után az enyészetnek adott test, maga is eltűnt. Tetőtől talpig feketébe öltözött, alacsony figura mozgott, akárha dróton rángatnák a tagjait. A lyukból, melyben állt, kidobta az ásót és a feszítővasat, majd a jobbja a gödör szélén tátongó zsákhoz, míg a balja a fa nyelű húsvágó bárdért nyúlt. Bármennyire is széles, drámai mozdulatokkal operált, keze egyáltalán nem járt lassan. Valaki végső nyughelyében állt, kéretlen, váratlan, amely jócskán megnövelte a dolog veszélyességét. Keveset számított, hogy feketébe öltözött, kesztyűt, maszkot öltött, a fejét kámzsa takarta, akárha tolvajként osonna egy gazdag úr házába. Nem voltak illúziói, amit művelt, az sírrablásnak minősült, akkor is, ha a tudomány érdekében csapta le a holtak kezeit. Úgy csinálta, ahogy az apjától a fahasogatást tanulta, belekeverve kissé azokat a mozdulatokat, melyet szülei, a hússzeleteléshez használtak. Vérzett a szíve, hogy nem tud gyönyörű vágásokat ejteni, sebészi pontossággal eltávolítani, amire szüksége van. Szorította az idő, s mivel a kviddics sem edzette még meg eléggé, tudta, hogy a sírok kiásása, majd visszatemetése kell, hogy a legtöbb idejébe kerüljön. Lecsapta előbb a jobb kezet, majd a balt, kényesen ügyelve rá, hogy a lehető legpontosabban célozza meg a csukló ízületeket. Nem volt szüksége felesleges csontokra, csak kilyukasztanák a zsákot, melyben visszacipeli a laborba.
Elrakta a lassan de biztosan rohadó végtag végeket, csomót kötött a zsákra, melyben lassan 10 pár hasonló állapotú mancs pihent, várva az újrahasznosítás pillanatait. Ásót ragadott, aztán heves lapátolásba fogott. Szerencséjére az arctalan holtak nem kaptak márvány sírköveket, mely megnehezítette volna a munkáját. Így ugyanis nem kellett sem a lapok feltörésével, sem a körülásással bajlódnia. Persze éppen ezért választotta ezeket. 12 gödröt ásott, majd temetett be, de csak 11 pár kézre tehetett szert. Na persze nem azért, mert az egyiknek nem találta meg a kezeit. Csakhogy bármennyire is megedzette a százfűlé főzet, a gyomra nem állt készen arra a szagra, mely a már oszlásnak indult halottat jellemzi. Ahogy a reggelije landolt a felnyitott koporsóban, a számára oly fontos minta beszennyeződött, hasztalanná vált. Ki kellett volna hagynia a nap első étkezését is, talán az előző nap utolsóját is, de a nővére erősködött, hogy nem teheti, mert így is úgy néz ki, akár egy élőholt. Az ilyen mondatok, pedig bármennyire is megdobogtatták a szívét – hisz a nővére foglalkozott az egészségével – mindig a lelkébe martak. Ó mennyivel egyszerűbb lenne élőholtakkal dolgoznia! Mennyivel könnyebb lenne, ha egy helyen tárolhatná őket, amikor pedig szüksége van egyre az a saját lábán odasétálna hozzá. Ha elváltozást idézne elő, melyet nem tud visszafordítani, egyszerűen megszünteti a varázslatot, mely az inferust mozgatja, aztán eltemeti.
Híve volt az újrahasznosításnak, az anyja megtanította rá, hogy nem minden szemét, ami nem működik, az apja pedig belenevelte, hogy ami elromlik, egy darabig még javítható. Persze mindennek eljön a végső ideje, de amíg valaminek hasznát lehet lelni, nem nevezhető tiszta szívvel szemétre valónak. Pazarlás lenne. Lehet az egy bedöglött háztartási gép, régi újságok, kinőtt talár, használt könyvek, s az ő esetében, halott testek. Na persze úgy kell majd elrejtenie a kezeket, hogy arra rajta kívül senki ne találhasson rá, de ne is bomoljanak tovább. Kemény dió lesz, de mint az új laborterület beszerzését, ezt is megoldja valahogyan.
A sírbolt visszatemetése után úgy távozott, mintha soha nem is létezett volna, egyedül a földbe szúrt kerti szerszám, na meg a feszítővas jelezte, hogy itt bizony járt valaki. Arra azonban minden valószínűség szerint senki nem fog rájönni, hogy ki merészkedett a holtak közé, s ki lopta meg a végső nyugalmukat töltő testeket.
A laborhoz közelítve egy régi vers jutott eszébe, Aleister Crowley tollából. A pentagramm. Mindig is sokat gondolkodott a sorokon, a tudáson, melyet hordoztak. Úgy gondolta, hogy minden ember végigmegy ezen az úton, nem csupán az emberiség egésze. Talán ha úgy veszi, a munkája, melyet úgy védelmez szintén ezen az úton halad. Ha pedig ez így van, az első alkalom, hogy a levágott kezek egyikét visszaállítja eredeti, élő valójába… Az lesz a nap, mikor meghódítja a földet.