+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Roxfortos diákok
| | | |-+  Hugrabug
| | | | |-+  Merel Everfen (Moderátor: Merel Everfen)
| | | | | |-+  A Három Seprű
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: A Három Seprű  (Megtekintve 2006 alkalommal)

Merel Everfen
[Topiktulaj]
*


VII. Hugrabug - A Vérborz Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2016. 02. 28. - 19:36:55 »
+1

Apucsek, Edwin
Naplózva


Jed Everfen
Eltávozott karakter
*****


The epitome of fatherhood

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2016. 03. 01. - 00:37:46 »
+3

Merel & Edwin Everfen


  A lyuk amit béreltem mugli Londonban volt, így korábban kellett volna indulnom, mint ahogy végül sikerült. Ha egészen őszinte akarnék lenne, talán nem kellett volna kiolvasnom a mugli lapot, amit a szomszéd ajtaja elől szedtem fel. Viszont Merlinre nem tudtam magam rávenni, hogy nekiinduljak. Elvégre elég nehéz volt a tényt elfogadni, hogy egy gyerek apja vagyok. Nem, mintha Edwin nem lenne jó kölyök, de a felelősség. Majdnem húsz év után sem voltam benne biztos, hogy nekem való. Pláne nem két kölyök felelőssége.
 Enyhe kifejezés lenne sokként említeni, hogy mit éreztem, amikor Edwin elmondta, nem csak ő van. Fogalmam sem volt, hogy Morgana terhes volt az utolsó hónapjaiban. Belegondolva nem tudnám azt mondani, hogy ez maradásra késztetett volna, bár talán. Nem, igazából még inkább bekerítve éreztem volna magam. Huszon évesen két gyerekkel. Nem, semmiképpen sem.
 Átvágtam a sikátoron, amibe a tűzlétra vezetett és a szemetes mögül hoppanáltam.
 Azt se tudtam mit kezdjek magammal, amikor Roxmorts közepén találtam magam a tömérdek kölök között. Erősen hatalmába kerített az inger, hogy egy álltó helyemben újra megpördüljek. Két gyerek. Franc.
 Megdörzsöltem a szemem, és gyors pillantást vetve magam köré megindultam a Három seprű felé. Akármennyire is borsódzott tőle a hátam, Davidnek igaza volt, épp ideje volt megmutatnom a képem a kölyköknek. Főleg Merelnek. Igazából el sem tudtam képzelni, hogy milyen lehet. Könnyebb volt elfojtani a bűntudatom, ameddig nem kellett szembenéznem vele. Egy dolog volt Edwint Dave-re hagyni, és egy egészen másik egy gyereket árvaházba dugni. Ha rágondoltam nem tudtam, hogy Morganára vagy magamra vagyok dühösebb. Az undort már rég megtanultam elnyomni, de a bűntudat és a düh.
 Benyitottam az ajtón és megpróbáltam egy eldugottabb asztalt kiszúrni, hogy a lehető legkevésbé legyen kínos a találkozás. Végül az egyik lépcső melletti asztalra esett a választásom, ahol Edwin még könnyen megláthat, de nem leszünk okvetlen szem előtt. Rendeltem három vajsört a pultnál, majd elvonszoltam magam az asztalig. Kihúzva egy széket, ledobtam rá magam és kibújtam az elnyűtt dzsekimből is. Csak ez maradt meg a brazíliai nyaralásomból, a többi csecsét, amit ott nyertem, már rég tovább is adtam, vagy elvesztettem. A pecsétgyűrűért mondjuk fájt a szívem. Abból elég sok hétig ellettem volna, ha nem nyerik el tőlem.
 Jó volt tudni, hogy a kölykök sem sietik el túlzottan a dolgot. Mondjuk legalább így volt időm összeszedni magam. Már amennyire. Csábító volt egy pohár lángnyelv, de ha perkálni akartam a lakbért, és esetleg megebédeltetni mindhármunkat itt, akkor nem lett volna a legokosabb dolog az itallap legdrágábbjával indítani. Ráfanyalodva nyitottam ki a vajsöröm és hátradőlve vártam, hogy befussanak a srácok.

Naplózva

Edwin Everfen
Eltávozott karakter.
*****


VII. Light from the Darkness

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2016. 05. 16. - 22:33:11 »
+1

Merel és Jed


Annak ellenére, hogy igyekszek biztatóan mosolyogni Merelre, miközben a Három Seprű irányába tartunk, nem állítom, hogy tényleg vidám vagyok. Életem talán legkellemetlenebb élménye volt megtudni, hogy adoptáltak, különösen úgy, hogy még él egy vér szerinti szülőm. Azzal nincs gondom, hogy Merelt testvéremnek kezeljem, húgomnak hívjam, mert ugyanúgy a húgomnak érzem, mint Clemet.
 Hallottam a viselt dolgairól, némelyiket láttam is, sokat ő maga mondott el nekem az elmúlt hónapban, de meglehetősen gyorsan hozzászoktam, hogy a testvérem, még úgy is, hogy nem olyan, mint én. Jólelkű és kedves, de emellett van bátorsága is, kreatív, sok dologban kiemelkedő, és annak ellenére sem igazán látszik, hogy igazán szorongana, hogy soha nem volt senki, akit családnak nevezett. Minden alkalommal, amikor ez eszembe jut, úgy érzem, át kell ölelnem, hogy bepótoljuk valahogy azt a tizenhárom évet.
 Testvérem lehet kettő, három, négy, akár száz is, apa viszont csak egy van. Kit kéne most apának szólítanom? Ki az, akit meg akarok bántani, ha választanom kell? Az az ember lesz a szívemben az apám mindörökké, aki felnevelt, szeretett és gondoskodott rólam, de mégsem tudok haragudni apára. Jedre. Nem tehet róla. Az egyetlen bűne, hogy nem volt elég erős, amikor annak kellett volna lennie, és ezt a dolgot nálam jobban senki nem értheti meg. Én is gyenge vagyok. Nem ez tesz egy embert rosszá vagy értéktelenné, elfogadom őt, de mégsem tudom befogadni a szívemben az apáknak kijáró helyre. Az már foglalt.
 - Izgulsz?- rámosolygok a húgomra, megfogom a kezét bátorítólag, és az utolsó húsz-harminc méteren vezetem. Nem tudom, benne megvan-e ez az érzés, hogy talán jobb lenne visszafordulni. Soha nem találkoztam még vele így, hogy a család többi része nem volt ott, én is kezdek izgulni. Azért is fogtam meg Merel kezét, hátha benne is megvan ez az érzés, hogy most vissza kellene fordulni mégis, és nem besétálni azon az ajtón.
 Óvatosan az ablakhoz vezetem a húgomat, hogy ne nagyon lehessen bentről látni, azután egy pillanatra bepillantok. Elég gyorsan meglátom őt, még nincs olyan nagyon sok vendég, és magányos felnőttet keresünk. Nem nehéz felismerni, mert úgy néz ki, mint apa. Az igazi. Félrehajolok az ablakból, mielőtt ő is meglátna, felnézne a vajsörből. Akarok adni egy esélyt Merelnek, hogy megnézze magának.
 - A sarokban ül.- nem mondok mást, hagyom, hogy benézzen ő is, megnézze magának, és türelmesen várok, amíg úgy nem érzi, hogy felkészült rá. Nekem biztosan szükségem lenne egy csomó időre, mielőtt erre rászánnám magam. Mondjuk, ha előkerülne anya. Merellel is vártam, sokkal többet, mint kellett volna. Ha időben szólok neki, egy nyarat nyertünk volna. Nehéz túltennem magam ezen a hibán.
 Amikor a húgom nagyjából felkészült, veszek egy mély levegőt, az ajtóhoz lépek, és benyitok. Nem engedem most előre őt, mert egyrészt az ivókba a férfinek illik először belépni, hogy felfogja a felé repülő székeket, másrészt nem várom el, hogy Merel előre menjen. Én legalább már ismerem apát. Jedet.
Naplózva

Merel Everfen
[Topiktulaj]
*


VII. Hugrabug - A Vérborz Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2016. 05. 17. - 14:37:37 »
+3

-Kicsit.- vallom be Edwin kérdésére. Nem is tudom, inkább izgatott. Az annál nikább. De mondjuk az mikor nem, ha valami újat készülök megismerni?
Persze azt nem mondom, hogy végig így is leszek, arra se számítottam, ami a vonaton volt, hogy csak megálltam fejben, és nem tudtam mit kezdeni, amikor Edwin elmondta, hogy testvérek vagyunk. Simán lehet, hogy megint ilyesmi lesz, végülis életemben először találkozok az apukámmal, és most teljesen is, nem csak először tudom meg, hogy akit már kábé ismerek, az rokonom is, ahogy a bátyámmal volt a helyzet.
De most még idekint vagyunk, Edwint már ismerem, Roxmorts ugyan új helyszín, de csak helyszín, úgyhogy tényleg semmi nem ad rá okot, hogy itt szétizguljam magam.
A Három Seprű felé tartva megfogja a kezem, mint védelmező-vezető nagytesó, de mindkettőnket elnézve igazából lehet, hogy én vagyok őneki a bátorítás. Még.
Rggel volt inkább nagy pörgés eddig, főleg azzal, hogy Madi örömködött körül, hogy milyen jó, hogy nekem is van családom, és hogy megismerhetem őket, milyen nagy nap, úgyhogy még ki is vagyok csípve mára. Magamhoz mérten, de na.
Fura is kicsit, hogy Leena-ruhának hívom ezeket a darabokat, amikből az egyik rajtam van, egy teljesen kitalált rokonság alapján, ami tényleg csak alibi volt, hogy beengedjenek egy boltba, mert egy fiúnak, akit még mindig kábé csak onnan ismerek, jó napja volt, és gondolta, legyen ennek a random kislánynak is, mongyuk rá, hogy kuzinom, és szét tud nézni bent. És most ebben vagyok a nagyon is igazi, vér szerinti rokonaimmal találkozni. Az igazi, vérszerinti, közvetlen családommal. A még élőkkel legalábbis. Kicsit szűkösnek is érződik a ruha emiatt a színjáték-alibi-izé - valóság tükröződő jelentéspártól. Vagy csak növök.
Ahogy belesek én is az ablakon, azért csak felgyorsul a szívverésem nekem is. Elsőre csak végignézek az embereken bent, de nem ismerem föl, kit mond Edwin, úgyhogy másodjára is be kell néznem.
Asszem megvan, de nem tudom, közben észrevette-e ő is, hogy kintről leskelődünk rá. Nyelek egyet, miközben felnézek Edwinre.
-Oké... Na menjünk!- A szusszanásnyi erővétel után én ragadom kézen, és indulok meg a bejárat felé, viszem magammal a bátyám kezét is. Meg persze, járulékosan őt is húzva vele. Nam kint parázni, szép bátran bemegyünk, aszt túléljük. Jó, így könnyen vagyok bátor még, csak egy fogadóba vagy mibe készülök benyitni. Nem cucc, már Roxfort előtt is jártam alkalmilag pubokban, csak úgy benézni, ott mi van ott. Másik dolog, hogy előszeretettel kitettek, amint észrevettek, lévén kilenc-tíz éves akkoriban. Mindenesetre ez a rész még megy. Aztán majd meglátjuk.
Az ajtóban hagyom azért, hogy Edwin menjen előre, ha már így iderángattam, akár felkészült ő is ennyi idő alatt, akár nem, mert azért kezdeményezi a dolgot, meg ő ismeri Apucseket személyesen is, én csak elmondásból meg levélből.
Oké, idebent már valamivel bizonytalanabb vagyok, azt bevallom.
Naplózva


Jed Everfen
Eltávozott karakter
*****


The epitome of fatherhood

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2016. 08. 03. - 14:24:07 »
+3

Merel & Edwin Everfen


+16
  A körmömmel kocogtattam az üveg nyakát, miközben a bárt pásztáztam ismerős arcok után. Tele volt kölökkel, meg akadt néhány tanár kinézetű is, és a szokásos törzsvendégek. Vajon, ha most felállok, lenne még időm elhúzni mielőtt bárki meglátna, akinek nem kéne? Talán. Talán nem.
 Sóhajtva húztam újabb kortyot és vártam tovább. Gyűlöltem várni, főleg, hogy késni akartam. Ráadásul bámulni se nagyon volt mit, így kénytelen voltam a kölyköknek szánt vajsörök üvegén lecsorduló páracseppeket szemmel pesztrálni. Egyes helyeken ahol jártam nem lett volna idejük lecsöppenni. Elpárologtak volna a hőségtől, vagy fel se tűntek volna, annyira párás volt minden más is. A levegő, az ablakok, a kajám, de még az emberek is.
 Aztán nyílt az ajtó, és a tekintetem összeakadt Edwinével. Baszki. Nem volt több időm elhúzni, se kitalálni mit fogok mondani. Nem mintha eddig túl sokat gondolkoztam volna azon. Fejben valahogy sosem jutottam tovább a lelépés lehetőségénél. Felálljak? Nem tudom.
 Csak bámultam, ahogy Edwin és Merel – legalábbis úgy gondoltam, hogy Merel - közeledtek felém. Ami először eszembe jutott róla az volt, hogy mennyire hasonlít az anyjára. A másik, hogy a szeme bár nem az enyém, mégis úgy villan, aztán pedig már túl közel voltak, és csak még kínosabb lett volna, ha nem teszek semmit. Szóval hirtelen kipattantam inkább a székemből, de a lendület ott el is fogyott. Hogyan tovább? Kézfogás? Biccentés? Mi a szokás, ha a gyerekeivel találkozik az ember, de az egyiket leadta a másikat meg még életében nem is látta? Végül egy béna mosolynál maradtam és egy intésnél. Franc.
- Hello – köszöntem végül, és próbáltam nem rögtön gatyáig izzadni a figyelmük súlyától. A tudattól, hogy miket várhatnak el tőlem borsódzott a hátam. Végignéztem Edwinen, aki már majdnem olyan magas volt, mint én – vagy alacsony, ahogy vesszük -, majd a lányomra siklott a tekintetem. Kicsi volt, és azt hiszem ő se tudta mihez is kezdjen magával. Majdnem biztos voltam benne, hogy titkon mind a ketten Edwinben reménykedtünk. Hogy mondd valamit, vagy csinál, vagy bármi. – Hello – mondtam újra, kegyetlenül bénán, ahogy visszabámultam Merelre. Erre a találkozásra egyikünk sem készült fel rendesen.


Naplózva

Edwin Everfen
Eltávozott karakter.
*****


VII. Light from the Darkness

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2016. 08. 12. - 02:51:40 »
+1

Merel és Jed


– Hát... azt hiszem, ez természetes.– nem engedem el Merel kezét, próbálok magabiztosnak tűnni, de nem tudom, hogy mennyire megy. Én magam egyáltalán nem vagyok magabiztos, mert nem tudom, hogy mi fog történni. Már rég elengedtem minden negatív érzelmet Jed felé, vagy apa felé, ahogy ma fogom nevezni, de nem tudom, hogy Merel mit fog hozzá szólni. Nem nagyon magyaráztam el, hogy miért kellett árvaházban felnőnie, mert én sem értem igazán. A legmagabiztosabb tippem valószínű az lenne, hogy ő is gyerek maradt kissé. Én sem biztos, hogy fel tudnék nőni most hirtelen, ha kéne. Remélem, hogy nem rohannék el a világba, de nagyon nehezen menne, az biztos.
 Vetek egy pillantást a húgom ruháira, amiket csinosnak találok ugyan, de valahogy kissé túl hivatalosnak is. Rajtam csak egy sima farmer van, egy póló, és egy vékonyabb dzseki, igaz, én már ismerem annyira Jedet/apát, hogy ne érezzem ezt a napot egynek életem legfontosabb napjai közül. Valószínű ők ketten még idegesebbek, és ma mindent meg fognak tenni, hogy a legjobb arcukat mutassák.
 Kicsit meglep, hogy Merel milyen hirtelen rászánja magát, hogy bemenjen, semmi bizalomgerjesztő beszélgetésre nincs rászorulva, ahogy én voltam Iannal még azelőtt, hogy beszéltem vele a vonaton. Kicsit hirtelen is jön, úgyhogy csak nehezen zárkózok fel mellé a sarokasztal irányába, ahol Jed foglal helyet. Aki ma apa.
 – Szia!– elmosolyodok egy kicsit, miközben elengedem Merel kezét, hogy kihúzzak neki egy széket. Ahogy gondoltam, Je... apa éppen olyan ideges, mint a húgom. Nem számítottam igazán szép, felhőtlen találkozásra közöttük, de reménykedtem azért, hogy minden viszonylag jól fog alakulni. Még lehet, hogy igazam lesz, de ez egyelőre nem túl biztató. Fogalmam sincs, hogy én mit mondanék apa helyében.
 – Apa, ő Merel. Merel, ő apa.– amint bemutatom őket egymásnak, már érzem is, hogy mennyire kellemetlen ez a szituáció, de valahogy elnyomom magamban annyira, hogy ne üljön ki az arcomra. Tudom, hogy mondanom kéne valamit, de fogalmam sincs, mit, és nem akarom terelni a szót. Minél tovább beszélgetünk semmiségekről, annál kellemetlenebb lesz ez az egész, úgyhogy csak leülök, és hagyom, hogy megismerjék egymást. Apa tartozik egy bocsánatkéréssel is, amit minél előbb illene megtennie.
Naplózva

Merel Everfen
[Topiktulaj]
*


VII. Hugrabug - A Vérborz Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2016. 08. 15. - 14:20:53 »
+1

Na igen. Idáig volt könnyű. Már várom, hogy mikor állok meg fejben, mint a vonaton is, mert nem tudom, mit kéne kezdeni.
Na de. Első benyomás. Legyünk csinosak és jók. Vagy mifrász. elmotyogok valamit, ami talán valami köszönömféle, amikor Edwin kihúzza nekem a széket. Én ennél gyakorlatiasabb vagyok kérem, nem lenne semmi fenntartásom az ellen, hogy magamat ültessem le, de most adjuk meg a módját, oké.
-Helló- köszönök bizonytalanul. Jó így? Tegeződjek vagy magázódjak? Tudja a frász, most van először apám, na. Legalább neki is lánya, ő is pont ilyen esetlennek tűnik.
Végül én gondolok egy nagyot, ahogy Edwin bemutat minket egymásnak Apucsekkel, és én nyújtok neki kezet. Mennyibe, hogy ebből is csak az lesz, hogy meglepem vele, megszeppen, és megint ott tartunk, hogy oké, innentől megint mivan.
Najó, igazából így is, úgy is megint ott tartunk. A vajsörös üvegemről törölgetve a párát nézek ide-oda Apucsek és Edwie között, hogy kinek jut-e eszébe megemlíteni az aktuális időjárást.
De én ehhez nem értek!
-Szóval.- próbálkozok a kínos csend megtörésével. -Merre jártál?
Próbálom érdeklődően kérdezni, csak kíváncsian az ő történetére, ki ő, mi ő. Edwie nem sokat mesélt a részletekről, gondolom, hogy meghagyja azt Apucseknek, annyit tudok, hogy azért is kerültem árvaházba, mert ő nem itt volt, tehát máshol.
De közben a fejemben már megszólal a kérdés más hangnemekben is. Merre jártál, amikor egy fogadószobában születtem? Amikor egy minisztériumi csóka vitt el egy árvaházba, mert az anyám már eleve beteg volt, és annyi ereje maradt már csak, hogy nevet adjon nekem? Amikor tavalyelőtt nyáron ezt Tom, a Kocsmáros mesélte el, mert a varázstitok-izécucc miatt a mugli árvaházban nem tudhattak rólam annál korábbi dolgokat rólam, hogy ekkor meg ekkor tett le náluk valami muksó? Hol voltál, amikor a lányod úgy nőtt fel egy árvaházban, hogy még csak nem is hallott arról, hogy van három unokatestvére, egy azokkal élő igazi testvére, de még egy frásztudja merre járó apja is?
Jó, oké, túlreagálom kicsit, rossz nem volt annyira soha a Kind Street-en, csak ugye ezeket így egy kupacban megtudni... szóval na. Remélem, amikor kérdeztem, még nem hangzottam ilyen számonkérően, így se vagyunk a leggördülékenyebb beszélgetőtársaság, nem kéne még egyből úgy is kezdeni.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 06. 06. - 21:15:12
Az oldal 0.059 másodperc alatt készült el 38 lekéréssel.