Abszol út

Lucas Conolly

Abszol út, szokásosan zsúfolt, tele siető boszorkányokkal és varázslókkal. Bár való igaz, hogy nincsenek annyian, mint iskolakezdéskor, de vannak éppen elegen - sajnos. Hosszú talárok lobogása, hétköznapi ruhák, megrakott, csomagokkal teli mágusok, sok ácsorgó gyermek, a boltok kirakata előtt kíváncsiskodó személyek. Senki ismerős ...
  A sok hétköznapi ember közül azonban egy kitűnt, egy fiatal, ötödéves leányzó - a többi emberhez képest egyáltalán nem sietett, nem kapkodott, hanem lazán, kecsesen sétált el a kirakatok előtt, miközben vetett egy - egy undorodó pillantást a koldulókra. Egy pár férfi egy kocsma előtt oda - oda kiáltott neki, de mintha süket lenne, rájuk sem pillantott, csak ment, egyenesen, kitartóan, mintha lenne valami célja. Pedig nem volt.
  Koromfekete, nyári ruháját meg - meg lebbentette a szél, de különösebben az sem érdekelte. Tűsarkúban volt, amit végülis megbánt, mivel nem volt éppen a legegyenesebb az út, de azért magabiztosan sétált az úton, akármennyire is nem volt kedve semmire. Egy kisbolt előtt lassan megállt, és benézett az ablaküvegen, de csak poros szekrényeket látott.
  - Szuper ... - morogta halkan, miközben egy kb. hat éves kisfiú futott el mellette, és kissé meglökte. Arleth utánafordult, és mintha a fiú megérezte volna ezt, hirtelen megállt, és ő is visszafordult. Ártatlan szemekkel bámult bele a fagyos tekintetbe, és szája akaratlanul is legörbült. Mielőtt bármit is mondhatott volna a tizenéves szőkeség, a kisfiút édesanyja felkapta, és elsietett vele. Kissé mit sem sejtető tekintettel utánabámult a lány, majd megrázta fejét, és továbbindult. Ő nem sietett sehova, volt ideje, elvégre úticélja sem volt.
  Aztán hirtelen egy puffanást érzett, és megtántorodott. Kissé hirtelenül érte ez az ütés, de sikerült megtartania az egyensúlyát, a sarka viszont kifordult.
  - A francba ... Ki a ...? Nem tud az orra elé nézni? - hábogott, miközben magából kikelve a legközelebb eső padhoz botorkált, leült, és sajgó bokájára szorította a kezét. Valójában ő is hibás volt, mert egyáltalán nem nézte, kivel megy szembe, csak ezt nem ismerte volna be, semmi pénzért sem. De azt, akivel összement, még nem vette szemügyre, így idegesen rápillantott. A fiú tekintete nagyon is ismerős volt neki, de szívből remélte, hogy nem azzal ütközött össze, akire gondol ... Pedig igen, Lucas Conolly volt az.

[Arleth Gresham számára]
1997. június
Az Abszol Úton való sétálgatás mindig is a kedvelt szórakozásaim közé tartozott. A sok mugli által benépesített város, utca kezdett rám nyomasztóan hatni. Ha egy varázslóval, valamelyik barátommal sétálgattam, nem beszélgethettünk hangosan a kvidiccsről, az iskoláról, olyasmiről, ami feltűnt volna a varázstalanoknak. Ráadásképp még a varázslók által közkedvelt talárokat is el kell hagyni ilyenkor. Itt azonban mindig agy volt a nyüzsgés. Boszorkánycsemeték rajongtak a különböző állatokért, bölcs öregemberek méricskéltek a bájitalhozzávalókból, a varázslatos receptekkel teleírt könyvek lapjait bámulták a boltokban a háziasszonyok, fiatal suhancok ujjongtak a legújabb seprűmodellek körül.
Ezúttal egymagamban sétálgattam a forgalmas ucán. Körülbelül egy órája lehetett, hogy egyik barátommal elbúcsúztunk, addig egy kocsmaszerűségben múlattuk az időt. Jól esett vele beszélgetni, ő másik országban tanult, és most érkezett haza egy időre. Mikor elváltunk egymástól, pár ember már kissé illuminált állapotban volt, és oda-oda füttyentettek a csinosabb lányoknak, akiknek a legtöbbje tüntetően észre sem vette őket.
Sétálgatva én is felmértem az embereket. Jobban lekötöttek, mint a számos bolt milliónyi ajánlata. Figyeltem a sok vidám családot, és csodálkoztam. Még ezekben az időkben is képesek felhőtlenül nevetni, és örülni az együtt töltött perceknek. Arcomon halvány mosollyal sétáltam tovább. Egészen kellemes hangulatban voltam, egészen addig a pillanatig, amíg az egyik legforgalmasabb helyen egy száguldozó srác nekem nem jött. Nem volt annyi idős, mint én, nem is ismertem fel, de dühösen kiálltottam utána. Kis híján levitte a kezemet is a helyéről.
Mérgesen néztem utána, aztán megfordultam, és még mindig a srácot figyelve elindultam. Nem figyeltem előre, későn vettem észre az előttem sétáló lányt, és elkövettem ugyanazt a hibát, amit az előbb az idegen: elkaszáltam.
A lány megtántorodott, nem sokon múlt, hogy elessen. Átkoztam magam, amiért rövid időn belül másodszor megyek bele valakibe. Az előző ilyen balesetem nem végződött túl kellemesen, és nem akartam, hogy a törékeny szépség az utcas közepén elessen. Utána nyúltam, hogy megfogjam, de még bocsánatot kérni sem volt időm, ő dühösen, arcán fájdalmas grimasszal szitkozódni kezdett. A hangja után kezdtem felismerni... Egy mardekáros lány volt az, Arleth.
Remek, gondoltam. Még egy mardekáros, akit feldöntök. Senki sem kaparja le rólam már, hogy szándékosan lökdösöm őket.
Sajnáltam a dolgot, mert persze eszemben sem volt direkt nekimenni. Pláne, mikor megláttam, hogy milyen magas sarkú cipőben próbál megmaradni a macskaköveken. Mérgelődve eltántorgott a közeli padig, és bokáját masszírozva lerogyott rá, nem hagyta, hogy segítsek. Követtem.
- Ne haragudj... - szabadkoztam, bár tudtam jól, hogy ez nem elég. Az is lehet, hogy kiment a bokája. - Nem... nem vettelek észre.
Már majdnem magyarázkodni kezdtem neki, hogy én is kaptam egy ütést, és azért nem láttam, de aztán meggondoltam magam. A mardekár ház tanulóinak többsége tesz rá, hogy ki mivel magyaráz és mit. A saját bajuk sokkal fontosabb. Persze akkor még nem tudtam, hogy Arleth is ilyen önsajnáló típus-e, sosem beszéltem még vele, de hallotam róla, a nevét. Ráadásul elég feltűnő jelenség volt lobogó szőke hajával, élénk tekintetével, magabiztos megjelenésével.
Mérges lettem magamra, dühös a helyzetre. Nem szerettem csinos lányokat így megismerni. Arlethet viszont még nem ismertem, nem tudtam, érdemes-e egyáltalán megismernem, nem olyan kis kényes és arrogáns csaj-e, mint a legtöbb mardekáros.
Leültem mellé, és megkérdeztem.
- Jól vagy?
Elég ostobán hangzott, mivel grimaszba fordult vonásai nem erről tanúskodtak.

Lucas Conolly
~ Anyone can make you smile, some people can make you cry, but it takes someone really special to make you smile with tears in your eyes ^^
 ~ Akárki képes megmosolyogtatni, sokan tudnak sírásra késztetni, de igazán különlegessé az tesz valakit, ha megmosolyogtat - könnyekkel a szemedben :]

  Nem, az nem lehet, hogy Lucas Conolly lökte fel, persze nem szándékosan, de ez most nem lényeg. Nem nagyon ismerte a fiút, csak látásból, de még elsőben, amikor először látta, nagyon megtetszett neki a fiú. Aztán, amikor kiderült, hogy griffendéles, és a jó oldalon áll, akarva – akaratlanul kiszeretett belőle, bár az akkor olyan hirtelen fellángolás volt, nagyon azt sem tudta, hogy mi az a szerelem.Sosem beszélt még vele, nem is látta nagyon gyakran a suliban, de akkor is, akármennyire is nem szabadott volna, örökké akart beszélni vele. És most itt az alkalom. Akármennyire is griffendéles, és akármennyire is a jó oldalon áll, nem számít, most az egyszer kedves lesz egy griffendélessel. Életében először, és bizonyára utoljára kedves lesz egy “ellenféllel.” Cöh, hülyeség.
  De erőt vett magán, elengedte sajgó bokáját, és felpillantott – kedvesen.
-   Nincs ... Nincs semmi baj. – motyogta halkan, mosolyogva, de arcát eltorzította a fájdalom, amit bokájában érzett, és ami felnyillalt egészen a térdéig. Magában egy gyógyító bűbájon gondolkodott, ami használna is most, ebben a helyzetben, és nem is tűnne bébisnek. Szégyen, nem szégyen, sosem volt olyan jó a bűbájokból, mindig is a legtöbb figyelmet a sötét varázslatok iránt fordította – és most derült ki, hogy jobb lett volna, ha annak idején valamit bűbájtanból is elsajátított volna – már ha vannak gyógyító bűbájok, mert lehet, hogy ezeket is keveri. Örökké sápadt arca enyhén pirosas lett, kissé égett a szégyentől, de a fájdalomtól is.
-   Figyelj, Lucas, nem tudsz valami ... Valami olyan varázslatot, ami helyrehozná? Iszonyatosan fááj ... – sziszegte fogai között, miközben visszapillantott a fiúra. – Ó, öhm, bocs ... Még be sem mutatkoztam. Arleth. Arleth Gresham, Mardekár. – jelentette ki kissé vidámabban, egy bájos mosollyal az arcán, mert még nem jött rá, hogy elszúra. Elszúrta, mert az előbb a nevén szólította a fiút, amivel lebukott. Inkább hallgat, nem szól semmit. A káromkodás sem kellett volna, mindent elrontott. Szuper. Közben őszintén remélte, hogy egy mardekáros sincsen még az abszól úton, vagy egyáltalán, roxfortos diák, aki meglátná őket, mivel elég szépen néznének ki. Egy bokáját fogogató mardekáros és egy megbánó arcú griffendéles.
  Halkan ismét felszisszent – bizonyára valami komoly a sérülés, és átkozta is ez miatt magát. Egy ilyen alkalom, és itt most kényeskedik ... Óvatosan felpróbált állni, de amikor lábát letette a földre, szemei elfátyolosodtak, és csalódottan visszahuppant a padra.
  - De jó. Hatodéves vagy, nem? Nem tudsz valamit? Légyszii … - mondta alig hallhatóan, könnyes szemekkel. Höhh, ilyent sem  látni minden nap – egy mardekáros “légyszizik” egy griffisnek.

[Arleth Gresham számára]
~ Beauty gets attention, personality gets hearts.
~ A szépség figyelemfelkeltő, az egyéniség szerethető.
Tűzött ránk a nap, az emberek ide-oda mászkáltak, nem nagyon törődtek velünk, pedig a szép arc fájdalmat tükröző vonásai feltűnhettek volna valakinek, mivel én semmit sem tehettem. Egyetlen iskolatársamat vagy tanáromat sem láttam a tömegben. Mielőtt azonban felállhattam volna, hogy valakit megkérjek, hogy segítsen, a nevemen szólított. Azaz a Conollyt nem mondta ki, de a Lucas is elég volt, hogy felkapjam a fejem. Nem tudtam, honnan ismerhet. Az, hogy hatodikos vagyok, még rendben van. Láthatott a Roxfortban, végülis én is tudtam a nevét, de én korántsem voltam olyan feltűnő jelenség, mint ő.
- Én Lucas Conolly vagyok - mosolyogtam rá.
Aggódva figyeltem a lányt, mert arca egyre inkább eltorzult. Mikor megpróbált felállni, nem sikerült, finom arca bánatos grimaszt öltött, szemében könnyek kezdtek gyűlni. Kellemetlenül éreztem magam, mert semmi sem jutott az eszembe, amivel könnyíthettem volna a helyzetén, csak segítettem neki visszaülni.
- Inkább maradj...
Láttam rajta, hogy szenved mosolya ellenére is, így lázasan törtem a fejem egy igézés után, amivel valahogy segíthetek rajta. Épp, mikor megkért, jutott eszembe valami.
- Egyszer említette Flitwick professzor... Fájdalom csillapításra használják. Azonnal elmúlik tőle, ha jól sikerül. - Bizonytalan képet vágtam. - Elméletben.
Ránéztem. Nem akartam mondani neki, hogy fogalmam sincs, működik-e, hogy nem fogom mondjuk megnöveszteni vele a lábujjait méteresre, de valószínűleg kihangzott, mert nem tűnt túl bizakodónak. Túl rosszul nézett ki, hogy még ijesztegessem is. Inkább magabiztosnak állítottam be magam. Élénk szemeibe fúrtam az én tekintetem, mint mikor a muglik sebtapaszt rántanak le a sebeikről. Elővettem a pálcát, és még mindig a szemébe nézve kérdeztem:
- Kész vagy? - nem vártam meg a választ. - Akkor... facilio statim!
Várakozva meredtem Arlethre. Vártam, hogy felkiálltson, hogy rosszabb lett, a fejemhez vágja, hogy tönkretettem, vagy valami jelenetet rendezzen, de tévedtem. Az előítéleteim miatt azt hittem, nekem ugrik majd. Lenéztem a lábára, nem zöld-e mondjuk. Minden normálisnak tűnt, de nem mertem bizakodni. Akkoriban rám járt a rúd, nehezen koncentráltam bármire is. Közeledett a nyár, az első nyaram, amit egyedül töltök az otthonom romjainak a helyén.
Mindenesetre ekkor úgy tűnt, Arleth kellemes csalódás lesz. Mosolya talán nem volt őszinte (köszönhetően a fájdalomnak), de mosoly volt, és nem hisztériásroham. Nem kellett attól tartanom, hogy fejhangon kiabálni kezd, hogy mit képzelek magamról. Pedig megérdemeltem volna, hiszen majdnem felborítottam.
- Na? Jobb? Biztos, hogy a bokád még nincs a helyén, ha kiment... Hogy érzed? Jól mozog?
Pár ember megnézett minket, a síráshoz közel álló lányt, meg engem, aki pálcával a kézben ülök mellette. Nem lehetett túl bizalomkeltő a látvány. Nem akartam a bámészkodókra szólni, de mikor egy középkorú házaspár hölgy tagja alig pár méterre megállt tőlünk, és rosszalló-aggódó tekintettel figyelte a mellettem üldögélő keserű arcú Arlethet, a fejem felé fordítottam, és egyetlen szó nélkül a szemébe néztem. Nem tartott sokáig, hogy a nő karon ragadja mamlasz férjét, és elvonuljanak. Persze néhány perce, mikor még nem volt nálam pálca, senki még csak felénk sem pislantott. De ha belegondoltam, érthető volt a reakció. Senki sem tartózkodott szívesen egy pálcát rántó ember közelében, és ha az illető társaságában még egy csinos, de fájdalmas arckifejezésű fiatal lány is ült mellette tehetetlenül, talán még az is megfordult a fejükben, hogy esetleg én átkoztam vagy fenyegettem meg. Inkább eltettem hát a pálcát, nehogy gyanúba keveredjek.
Aztán megint a mardekáros lánynak szenteltem a figyelmem.

*Kócos alak sétál lógónak tetsző orral az Abszol Úton. Ruházata hanyag eleganciát tükröz. Bár talán több is benne a hanyagság mint az elegancia. Mégis nehéz volna más külsővel elképzelni a kócos alakot. Kopott világoskék farmert visel szürke pólót, és kapucnis fekete pulóvert, mely talán nagy is rá, s így talárnak hathat, de nem ezek egyértelműen mugli ruhadarabok. Kissé ki is tűnik a tömegből. Azonban ha ez nem lenne elég a hátán méretes bőrből készült gitártokot visel. Az ujjai között pedig aránytalan kinézetű pálcát forgat nagy műgonddal. A zsebpiszok köz irányába halad szakadatlanul. Sápadt vértelen arca furcsa benyomást kelthet. Úgy ahogy van szokatlan de a maga nemében talán bohókásnak bájosnak hathat a jelenség.. Rendületlenül lépdel előre talán senki, vagy semmi sem tartóztathatja fel.. talán..  Néha hanyagnak tűnő mozdulattal eltakarítja a haját az arca elől. Sokkal inkább emlékeztet valami utcazenészre, mintsem varázslóra.. mintha csak úgy találta volna pálcát, s most értéket sejtve mögötte egy zálogház felé sietne. Azonban a léptek mögött más szándék húzódik meg.. ki tudja milyen.. talán ő maga sem sejti..*

Ma is rossz napom van. Ez volt az első gondolatom amint kiléptem a Czikornyai és Patzából kezemben egy jó adag könyvvel egyensúlyozva. Szőke hajamat teljesen szétzilálta a szél hiába is kötöttem reggel takaros kis lófarokba, ezen már semmi sem segít. Nincs rajtam talár mostanában ha nem muszáj nem is hordom kezd idegesíteni. Egyszerű mugli ruha van rajtam egy fehér trikó rövid fekete bőrdzsekivel és koptatott farmerral. Lábamon egyszerű tigrismintás tornacipővel. Én bizony így érzem jól magam akárki akármit mond. Ahogy így lépkedek hirtelen valaminek neki megyek pontosabban az a valami jön nekem. A földön landolok és minden könyvemet elejtem, prüszkölve fújom ki a levegőt nem is nézve az akadályra. -Idióta, holdkóros vadbarom! Sipítom éles hangon. -Azt hiszed te vagy a bója és én majd leszlek szíves kikerülgetni. Akkor nagyon tévedsz. Már lehalkultam egy kicsit elég ha az illető hallja aztán rá nézek. Férfiemberről van szó nem épp két ajtós szekrény de azért szerintem elég izmos. Gitártok van nála lehet hogy gitár is végül is miért szaladgálna bárki is egy olyan gitártokkal amiben nincs gitár. Egy percig még szemrehányóan vizslatom majd elkezdem összeszedni a könyveimet nehogy valami idegbajos rátaposson.

*Hamarost esemény. Esemény a szó szoros értelemben, hiszen az "összeütközést" követően a szőke lány földre kerül. Na nem éppen önszántából, de azt sem lehetne mondani, hogy az Ausztrál akarata teljesült ki ilyen formában. Craig lehetőség szerint gyorsan reagálja le az eseményeket. A nem túl keménykötésű srác maga is kissé megrázkódott az incidens nyomán, de nem különösebben jön zavarba, vagy ilyesmi. nem szokása, és különben is Ausztrál.. már ha még jelent ez valami.. az elmúlt hónapok elég kuszán teltek ami azt illeti. Na de visszatérve a gyors reagálásra. Ahogy Craig lepillant a földre huppanó szőkeségre a saját tincsei is arcába hullnak eltakarva azt teljes egészében, így odalentről békaperspektívából akár kissé ijesztő is lehet. A gesztusai azonban határozottak, és udvariasnak mondhatók.*
- Oops.. *Tör elő belőle elsőként.*
- Ne haragudj elkalandoztam kicsit! *Folytatja nyomban, miközben lehajol, és kezét nyújtva megpróbálja felsegíteni a lányt, ha az nincs túlzott elfoglalva a könyveivel, s közben természetesen állja a heves gesztusokat. A kiabálást, bár az arca mivel a haja takarja nem nagyon árul el semmit. Craig hangja nyugodt és barátságos.*
- Egyébként meg nem nem hiszek semmi effélét.. *Teszi hozzá hűvösen, miközben ha a lány engedi segíteni próbál kissé szokatlan módon. Az eddig furcsa mód a kezében lévő pálcát gyorsan a farmerja hátsó zsebébe csúsztatja, majd..*
- Megengeded? *Kérdi, és közben az immár szabad kezeivel legyez karmester módjára, minek hatására a könyvek felemelkednek a földről, és kupacba rendeződve a lány elé lebegnek, hogy az újra kézbe vehesse őket. Eközben az ausztrál is felegyenesedik, és kissé oldalra döntve a fejét vizsgálja meg a könyveket haját kiigazítva a szeméből.*
- Nem lett nagy bajuk..? *kérdezi, miközben megvakarja tarkóját, és a pálca nélküli varázst követően szokatlan módon ismét előveszi a pálcát, és pörgetni kezdi ujjai között, mintha az csak dísznek, vagy játéknak lenne nála. Tekintete talán összetalálkozik a másikéval, talán nem, és így kiolvashatná mennyire dühös a másik.. már ha tenne ilyesmit.. de nem tesz mert ő egyszerűen Ausztrál.. nyílt, és egyenes.. a maga furcsa akcentusával együtt talán valami furcsa báj is vegyül bele..*

Sikerült elmondanom egy igazán szép kis monológot és bár egyáltalán nem káromkodtam nagyot nem vagyok büszke rá hogy ezeket az Abszol úton sikerült egy teljesen ismeretlen emberhez vágnom. Na most már nem sokat tehetek az ellen hogy idegbeteg szőke nőnek nézzen, nem baj maximum majd megpróbálok egy csöppet udvarias lenni.
-Semmi baj! Mondom immár emberi hangnemben.-Megesik. Teszem hozzá és magamban azt is hogy szó szerint. Helyre teszi a könyveimet talán mégsem idióta ezekszerint csak a holdkóros jelzőt sikerült eltalálnom. Aztán a könyveim hogy léte felől érdeklődik. -Nem hiszem, szerintem rendben vannak. A mondat közben könnyedén felemelkedem a földről . -Sajnálom hogy lehordtalak mindennek, nem kellett volna. Mondom kicsit furcsán hangzik a számból hiszen nem valami gyakran kérek bocsánatot bárkitől is nem hogy az utcán egy teljesen idegen férfitól. -Amúgy... Simítom hátra szőke hajamat ami ezek után már tiszta kóc. -Brookelle des Pres vagyok. Nyújtom felé másik, szabad kezemet és ha elfogadja kezet fogok vele.

*A lány indulatai lassan elcsitulni látszanak, kissé érződik, hogy nem erősség, vagy inkább nem szokása a bocsánatkérés. Craig szemében tova tűnik egy halvány csillám, mintha megérezné, hogy ritka eset ez a mostani.*
- A lényeg, hogy nem mentek tönkre.. *Dünnyögi Craig furcsán megnyomva a tönkre szót.. ezzel is egyre inkább érzékelhetővé válik a távolinak tűnő akcentus. Az Ausztrál lassan átnyújtja a könyvkupacot a lánynak, minek utána kissé feljebb húzz a nadrágját, melyet amúgy is igen mélyen hord. Ebben a pillanatban kivillannak a sáros szürke egykoron jobb napokat is látott tornacipő maradványai a lábán. Talán fehér lehetett egykoron. A fűzője sem az eredeti. A pálcapörgetés az ujjak között egyre csak folytatódik, így egyre inkább hiperaktív benyomást kelt a szikár barna alak. De a figyelme nem lankad egy percre sem. Elfogadja a lány kezét, és maga is bemutatkozik. *
- Craig.. *Kis szünet, és egy áthatónak mondható pillantás a kócos szőke tincsektől övezett szempár irányába.*
- Craig Nicholls..  *S közben gondolataiban ízlelgeti magában a lány számára szokatlan hangzású nevét. des Pres.. des Pres.. hallott már valaha ehhez hasonlót.. ? mi tagadás nem volt otthona francia hangzású nevekben.. vajon hogy kell leírni.. elmélkedett, s közben kissé el is mélázott majd így folytatta.*
- Érdekes neved van, még sosem hallottam hasonlót ez nem Angol ugye..? *Enged meg egy kósza bugyutának tettsző kérdést igazából maga sem tudja miért, hiszen dolga volna.., s talán a másik is siet.. de persze kialakulhat valami furcsa is.. furcsa mint az érzés ami kezdi körüllengeni Craig gondolatait..*

Most már jobban megtudom nézni, kissé szakadt én hozzá képest a poros felsőmmel és a kócos hajammal maga vagyok a megtestesült tisztaság. Aztán meghallom hogy Craig-nek akcentusa van, ilyenfajtát még nem hallottam pedig a családban is van bőven akcentusos, például anyám aki úgy raccsol mint ha kötelező lenne és a nővérem aki minden mondat végét megnyomja. Nekem nincs akcentusom pedig lehetne hiszen nem teljesen vagyok angol. Mintha új ismerősöm enyhén hiperaktív lenne egy percre a szemébe nézek nem is tudom miért valamit látok a tekintetében nem is tudom mit.Aztán fel tesz egy kérdést most megmondhatnám neki hogy elnézést de sietek, nem mondom. Nem én sietek hanem a családom ők pedig nem igazán kultiválják a társaságomat. Egy közeli boltból ki is lép az anyám nyomában Shay-al, a nővérem felé szól. - Mi van Brookelle nem mozog a lábad? Kérdezi gúnyosan vigyorogva, ettől forr fel folyamatosan az agyvizem szinte azonnal válaszolok neki. -Kopj le! Mert egész véletlenül rettentő nagy pofonnak leszel a gazdája. Nyugodt vagyok a hangom közömbösebben cseng mint ahogyan vártam úgy látszik igyekezem nem idiótaként viselkedni Craig előtt. Shayla felhúzott orral távozik, anya észre sem vesz. Remélem nem kérdezi meg kik ezek mert attól félek olyat mondanék rájuk amit később megbánok. Craig felé fordulok és válaszolok. - Nem vagyok teljesen angol, igazad van. Belga vagyok. Jelentem ki, a legtöbb embernek erről a belga csoki jut eszébe. -Te pedig... Megpróbálom kitalálni és megtippelem. ausztrál? Kérdezem.

*Az ismerkedésnek talán még nem nevezhető de beszélgetéskezdeményt, kisebb közjáték zavarja meg. Craig némán hallgatja, s figyeli az eseményeket. A furcsa nevű lány ismét hevesen reagál. Craig nem szól egy szót sem. Szinte beleveszik a közegbe mozdulatlanságával. Nem kíván belefolyni a dolgokba, annál is inkább, mivel látható nem fűzi túl kedves viszony Brookelle-t az ismeretlenekhez. Korukat tekintve talán a szőkeség testvéréről, és édesanyjáról lehet szó.. na de nem is fontos egyelőre.. Annál is inkább, mert hamarosan választ kapa kérdésére az Ausztrál.*
- Értelek.. *Mondja hűvösen, majd kis szünet után így szól ismét.*
- Szép neved van egyébként furcsa de szép.. *Jelenti ki határozopttan Craig, majd felborzolja a hájt, pontosabban annak hátsó részén, s közben figyel. azonban hamarosan elszorul lélegzete. A szemében fény csillan, és egy pillanatra meg is dörzsöli a szemét. Kissé megrémül.. és egy furcsa kép áll össze benne. Tulajdonképpen lány ruhája az övéhez hasonlóan inkább utcai jellegű.. talán  ő is jobban ott van a mugli popkultúrában.. de hisz akkor felismerhette.. nem nem hessegeti el a gondolatokat.. de mi van ha mégis.. tekint végig riadtan bőrkabáton és leopárdmintás cipőn. Újabb torokköszörülés jön, és kérdés.. de ez eléggé félszegen remélve, hogy csupán az akcentusa árulta el.. és a lány nem ismerte fel benne a muglik közt is ismert Craig Nichollst.. a rockzenészt..*
- Igen ami azt illeti.. *Viszi le a gangsúlyt.*
- De de honnan tudtad..? *Kérdezi őszinte kíváncsisággal kissé elkalandozva a lány kócos hajtincsei közt tekintetével.*

Hála a jó istennek Craig nem is foglalkozik a kis családi problémámmal és én még Shayla-nak is elmondanék egy köszönömöt hiszen ilyen helyzetben leginkább elkezdi szétkiabálni a kedvenc kis természetesen téves információit rólam én pedig nem szeretném ha az egész Abszol út tudná hogy szerinte mekkora céda vagyok.A gondolkozásból a következő mondata zökkent ki, na valaki szerint legalább az én nevem is szép. -Kössz. Legalább neked tetszik, én utálom. Vallom be ennél már csak a Shayla név hangzik furcsábban.Egyszerre csak furcsán kezd viselkedni mintha ideges lenne vagy félne valamitől, Jézusom ennyire ijesztő kis bestia lennék szenvtelen mégis gondolkozó arccal vizslatom aztán hirtelen visszatér a világunkba. Úgy látszik eltaláltam a származását.
-Hát...igazából csak megtippeltem csak a beszéded hasonlított egy ismerősömére aki történetesen pont ausztrál. Mondom kicsit kedvesebben. A keresztanyám, ő volt ausztrál már nem él nem is tudom miért most jutott eszembe. Rámosolygok Craig-re azért egy kis jó benyomása is legyen rólam ne csak az hogy szépen tudok veszekedni és válogatott cifraságokat mondani.

*Nos egyre inkább úgy fest Craig megnyugodhat. A lány nem ismerte fel.. vagy ha mégis egyelőre nem igazán árulja el. Jó ez így Craig-nek feltétlenül jó. Talán kezd kissé furcsává válni a helyzet, hogy egy kisebb ütközés után, még mindig egymással szemközt állnak. A tömeg azonban csak kavarog körülöttük igazán tudomást sem vesz róluk senki. Leszámítva az iménti kis közjátékot. *
- Mindig ezt mondjatok.. *Replikázik kissé unottan, de jóindulattal Craig a lány saját nevét illető megnyilatkozására.*
- Hm.. ennyire hallani..? *Kérdez közben vissza fiú ismét.*
- Pedig már itt vagyok egy ideje.. mondjuk.. *De nem mondja végig inkább dob egyet a hátán lévő gitárokon, és meg dörzsöli a szemét.*
- Amúgy nem szeretnélek feltartani, talán már így is többet akadályoztalak a kelleténél.. szóval ne haragudj még egyszer az ütközésért.. *Szabadkozik újra a srác, és talán távoznia is kellene, de mégsem teszi.. mintha várna valamire de tulajdonképpen tényleg nem tudja mire. Haloványan visszamosolyog a lányra, és még mindig a nevét ízlelgeti persze magában, végül önkénytelenül is kiböki.*
- Vagy ha gondolod, jóvátenném a figyelmetlenségem.. nem tudom merre sietsz, de ha gondolod segítek vinni a könyveket.. *Jelenti ki a fiú, ajánlkozik fel. pedig igazából neki is lenne elfoglaltsága. De úgy érzi várhatnak a dolgok.. tiszta tekintettel néz maga elé, és várja a másik válaszát ami teljesen érthető, ha elutasító.. de talán ez sem rendítene meg semmi Craig-ben.*

Már egy ideje itt álldogálunk az út közepén és tekintve hogy ez már másoknak is kezd zavaró lenni arra gondolok hogy legalább arrébb állhatnánk egy kicsit aztán a nevemre tett megjegyzésemre válaszol. Vállat vonok, lehet hogy igaza van.  Aztán válaszolok a kérdésére. -Annyira nem feltűnő én is csak a hangsúlyból jöttem rá.
Mondom kedvesen, aztán felajánlja hogy cipeli utánam a könyveimet, lehetne személyes hordárom persze nem is tudom hová sietek vagy pont nem sietek. Miközben hallgatom kibontom hosszú szőke hajam és megpróbálok valami normálisat erőltetni rá de nem igazán sikerül, végül is összefogom a tarkómon.
-Hát...igazából már nem nagyon kell mennem sehová szóval ha gondolod kárpótlásképpen szívesen meghívlak valahová. Ajánlkozom kedvesen, ha nemet mond az se olyan nagy baj. Miközben némán várok a válaszára egy pár fiú - a háztársaim- a nevemen szólítanak utánam fütyülnek. Remek, szemeimet forgatva nagy levegőt veszek már épp csak egy hajszál választott el attól hogy sértő kézmozdulatot tegyek feléjük, aztán végre eltűnnek.

*Craig dob egyet a gitártokján, hogy így valamivel kényelmesebben tarthassa. Pár lépést tesz oldalra, hogy elengedjen egy kisebb társaságot, akinek az útjában lenne. Közben ismét egy közjáték szakítja félbe a kibontakozó eseményeket. Egy kisebb sráccsapat füttyentget Craig beszélgetőtársa után. Az Ausztrál erre sem reagál igazából de pontosan érzi a lány feszültségét, még egy kisebb kidagadó eret is észrevenni vél. A száját kissé felhúzza valami halovány, és sejtelmes mosolyt erőltet így az arcára. Keveset mosolygott az elmúlt napokban nem mintha nem lett volna oka rá.*
- Úgy veszem észre eléggé népszerű vagy. Nem biztos, hogy szerencsés ha egy magamfajta alakkal látnak.. de köszönöm a meghívást! Azt hiszem élnék vele, már ha tudsz valami jó helyet, meg pontosan mire szeretnél meghívni.? *Kérdi Craig, és csak most tűnik fel neki, hogy míg másfelé figyelt a lány összefogta a haját. Kíváncsi tekintet tükröződik a szemében, és várja a lány válaszát. Kíváncsi milyen ötlettel áll elő a másik hová hívná meg őt.. Craig még mindig nem teljesen biztos benne, hogy nem ismerték fel..*