+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Minerva E. Balmoral (Moderátor: Minerva E. Balmoral)
| | | | |-+  Sous le ciel de Paris
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 3 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Sous le ciel de Paris  (Megtekintve 11366 alkalommal)

Minerva E. Balmoral
[Topiktulaj]
*****


the variable

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2015. 07. 13. - 21:03:20 »
+2

Willow&Minerva

1998, augusztus, Párizs


- A délutáni órákban többfelé zápor, zivatar várható, vigyenek magukkal esernyőt és figyeljenek az égre: még kiadós megázásban is részünk lehet! És most, a sporthírek következnek.
Unottan bámulok a tévé képernyőjére, aztán rátenyerelek a távirányítóra – a legkevésbé még több unalmas hírre van szükségem. Odakint patakokban zajlik a hőség, idebent a légkondi zümmög, én meg pont három órája döntöttem úgy, hogy jégkrémbe folyton a bánatom. Kopogtatnak, majd ennek ellentmondva kicsapódik a szoba ajtaja, megjelenik a kipirult, de felettébb elégedettnek látszó Gregory, arcán még a napozás nyomaival.
- Úristen, mit hagytál ki! Iszonyat jó a víz, biztos nem akarsz mégis lejönni? – kérdezi, aztán ledobja fürdőköntösös önmagát egyenesen a kinyújtott lábamra, és a rajta pihengető macskára. Ez utóbbi belemélyeszti karmait az előbbibe, úgyhogy Greg azon kapja magát, hogy ketten adunk ki fájdalmas hangot magunkból. Mikor végül Maccavity dühösen fújva eloldalog, én pedig felmértem az okozott halálos sérüléseket, kajánul folytatja, mintha mi sem történt volna.
- Jól van, látom, még mindig durci vagy, akkor magadra hagylak azzal a bestiával, megérdemlitek egymást… valahol gyermekek éheznek. – teszi hozzá mártírarccal – Te pedig képtelen vagy örülni egy ilyen gyönyörű városnak…
- Nincs jó kedvem, de áruld már el, mitől lenne jobb az éhező gyerekeknek, ha én is veled pancsolnék a szálloda medencéjében? – horkanok föl bosszúsan, főleg, mert ekkor észreveszem, hogy olyan kócos vagyok, amilyen valószínűleg még sosem voltam.
Az öcsém gyanakvó pillantásokat vet rám, aztán az asztalon árválkodó félig elfogyasztott doboz fagylaltra, végül a képernyőre, ahol az én hatalmas szerencsémnek köszönhetően egy könnyfakasztó francia film megy. Hát persze, egész Párizs összeesküdött ellenem, nem is értem, mire számítottam. Morcosan lesimítom a nyári pizsamám felsőjét, észrevétlenül belökve a kanapé alá az eddigi levélírási kísérleteket, amelyek gyanúsan sokat forgatottnak és mérges hangvételben íródottnak tűnnek… nincs szükségem még több terhelő bizonyítékra a rosszkedvemet illetően.
- Most komolyan? Itt vagyunk a fény és szerelem városában, te pedig magányosan pityeregsz az elsötétített szobádban, Edith Piaf felvételeket nézel, fagyit zabálsz… már csak a sanzonok hiányoznak, és meg is van a tökéletes francia klisé! – jelenti ki, talán kissé élesebben, mint kellene.
- Oké, ha befejezted a piszkálásom, igazán visszamehetnél pancsolni… - morgok, aztán egy mozdulattal elnémítom a tévét.
- Ez amiatt a pasi miatt van, ugye? – kérdezi, hangszíne meglepően megértőnek tűnik – Mr. Alkohol miatt.
- Ki az a Mr. Alkohol? – kérdezek vissza, nem túl sok meggyőződéssel arra, hogy ez a beszélgetés jót fog tenni nekem.
- A pasi, akivel együtt hazacipeltetek. Egek, Minnie, lehet, hogy részeg voltam, de hülye nem. Miatta szenvedsz itt? Várj… miért is pontosan? Ígért valamit, de nem tartotta be?
Elgondolkozva méregetem a még kissé piros arcát – vajon mennyire megbízható titoktartó? Bár, ha arról lenne szó, éppen meg is zsarolhatom, elvégre több részletet tudok a kicsapongásairól, mint vica versa, de ekkor szöget üt fejembe a felismerés.
- Várj csak… te akkor magadnál voltál?! Akkor is így nevezted! – első lendületből felmarkolok egy párnát, és az arcába csapok vele – Te dög, hagytad magad hazáig cipelni, miközben teljesen jól voltál?!
Nevetve elkapja a kezemet, aztán kacsint egyet – nagyon jól tudja, milyen hatást tud kiváltani vele. A nagy kavarodásban el is felejtettem rákérdezni arra az epizódra, de most, az igazság tudatában nem a nevetés az első reakcióm a dologra.
- Rendben, ha tényleg tudni akarod, megbeszéltünk egy találkozót, ami két óra múlva lesz a Roosevelten, de már akkor is tudtam, hogy csak egy jó vicc, mégis komolyan vettem, és most ideges vagyok miatta. Elég magyarázat erre? – mutatok végig az iménti bűnjeleken. Kalap a bőröndömben pihen, erről a részletről nem szívesen számolnék be senkinek, valahogy túl személyes titoknak tűnik.
Gregory elgondolkozva felméri a helyzetet, majd olyan választ ad, amire nem igazán számítok.
- Akkor nem értem, miért nem készülődsz. Ismerve a szokásaidat, biztosan el fogsz késni, és hát, nagyon nem ártana egy kiadós zuhany meg egy fésülködés, Sissy.
- Párizsban vagyunk. Párizsban. – jelentem ki, jóval kevésbé meggyőződve – Csináltam róla pár képet, és poénból megjegyeztem, hogy jöjjön értük ide. Nincs épeszű ember, aki komolyan venné ezt.
- Hát akkor szerintem Mr.Alkohol nem épeszű, és ez főleg egy nagyon jó ok arra, hogy betold a hátsódat a fürdőszobába, – vonja meg a vállát – de persze ha te ki akarod hagyni az évtized randiját..
- Ez nem egy randi! – jegyzem meg sértődötten, az ellenállásom azonban jócskán meggyengül a beszélgetés hatására. Tétován elindulok a kis helyiség felé, de az utolsó kétség nem hagy nyugodni.
- Mi lesz, ha nem jön el?
- Akkor majd elmegyek és levadászom neked. Sicc fürdeni, Hamupipőke!


Utálom elismerni, de Gregnek teljesen igaza van a készülődést illetően, a fennmaradt idő tetemes részét elfoglalta a kényelmes kádban való habok közötti tespedés. Mire végül felfrissülve, törölközőkbe burkolva megjelenek előtte ismét, ő már teljesen felöltözve pakolászik a kis tükör előtt. Homlokráncolva igyekszik megtalálni valamit egy tasakban, és fel sem figyel a jöttömre, amíg nem kocogtatom meg a vállát. Ekkor felém fordul, de a tekintete elárulja, hogy nagyon nincs megelégedve.
- Komolyan sikerült ennyi idő alatt megfürdened? Szerintem ez egy egészen új rekord. Kezdenünk kell veled valamit, különben a nyakamon maradsz.
- Mióta vagy te az anyám? – kérdezem, aztán ruhák után kezdek kutatni a bőröndben. Kalap cinkosan hunyorog rám, mikor kirángatom alóla az egyébként eddig szépen hajtogatott farmert és pólót.
- Na nem, azt felejtsd is el! – kiálltja a hátam mögött az öcsém – Nem mehetsz így egy randira!
- Mondtam már, hogy ez nem egy randi! – sóhajtok, de azért kíváncsian várom a továbbiakat.
- Nem lehetne, hogy egyszer ne akarj utcagyereknek öltözni? Egyébként pedig, ez itt Párizs, ugye? –az ajkamra helyezi az ujját, hogy ne szólaljak meg, úgy folytatja – Az bizony, a fény és szerelem városa. Egy férfival készülsz találkozni, ugye? Naná, méghozzá kora este. Te nő vagy, ugye? Oké, elismerem, ez csak többé-kevésbé igaz, de fogjuk rá. Hát szerinted mi ez, ha nem az évszázad randija? Mégpedig azért, mert egy kocsmából indult, és egészen idáig utazott, csak azért, hogy én kiélvezzem a történetet. Szóval nem mész farmerben. Ülj le, mindjárt megoldom.
- Mióta vagy a meleg divattanácsadóm?
A kérdésem szerintem teljesen jogos, ugyanis tíz perccel később az egyik itt beszerzett vörös, alkalmi ruhában állok a tükör előtt, miközben Greg épp kontyot próbál erőszakolni a mindenáron rakoncátlankodó hajamból. Tény és való, így már jóval kevésbé emlékeztetek a londoni éjszakában óvatlanul szórakozó önmagamra, de… még mindig én vagyok, csak egy más megvilágításban.
- Amióta rákényszerítesz, Sissy. Na, kész, most már csak néhány simítás.
Nem szólok bele a továbbiakba, csak gondolatban könyvelem el, hogy az én keménynek látszó, bandázó és dohányzó öcsém képes hatalmas meglepetéseket okozni a szó pozitív értelmében. Kisétálok a megbeszélt helyre, az utcai óra épp a hetesre ugrik, mikor alá érek, körülöttem surrog a város mindig forrongó hangulata.

Hozzám képest szokatlanul elegáns megjelenésem itt senkinek nem tűnik fel, elvégre Párizsban vagyunk, a hanyag elegancia fellegvárában, bár bezsebelek pár kutató tekintetet, amiért végül Greg akaratát leküzdve mégis elhoztam a fényképezőgépemet egy kis tartóban, ami mellé beszuszakoltam egy itteni doboz cigarettát is, valamint a kész képeket. Természetesen szkeptikus vagyok a felbukkanást illetően, így ha valóban csalódnom kell, majd ráérősen dohányzom, aztán kitalálok valamit az esetleges szívfájdalomra. Párizs ebben is varázslatos: megcsaltak, elhagytak, becsaptak? Keblemre, mon ami!
A nap még lágyan simogatja a teret az egyre nyúló karjaival, az óramutató lassan a negyedre vándorol. Ilyen az én szerencsém, életemben egyszer érek oda valahová pontosan, és akkor a partnerem késik. A fülembe cseng még Greg pár szava:
- „Hát szerinted mi ez, ha nem évszázad randija?”
Én magam úgy festek, mint aki valóban erre készül, elvégre csak nagyon különleges alkalmakkor viselek sminket, magas sarkút és ruhát egyszerre. Ez a gondolat egy kicsit feldob, elvégre, ha a legutóbbi hiányozna a felsorolásból, meztelenül álldogálnék itt Willowra várva. Na, az tényleg az évszázad egyik eseménye lenne…
Végül megunva a szobrozást és a kérdő tekinteteket, sétálgatni kezdek, halkan dúdolgatva hozzá a klisés délutánom megfelelő kiegészítőjét…





"Sous le ciel de Paris
S'envole une chanson
Hum Hum
Elle est née d'aujourd'hui
Dans le cœur d'un garçon
Sous le ciel de Paris
Marchent des amoureux
Hum Hum
Leur bonheur se construit
Sur un air fait pour eux"
Naplózva

Willow Fawcett
Eltávozott karakter
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2015. 07. 15. - 17:00:51 »
+2

          Nem is értem mi ütött belém egy hete, mikor megígértem, hogy elmegyek Párizsba azokért a fényképekért. Talán hagynom kéne az egészet. Miért érdekelt már akkor is annyira, egy mugli által készített fényképsorozat, rólam. Nem vagyok az a típus, aki szereti magát nézegetni a fényképeken, és máshol sem. Ráadásul tudom, hogy hol lakik, simán lemondhattam volna a találkát. Ez lenne a normális, hacsak nem jött volna össze más is erre a napra. A háború után, mikor visszatértem Londonba, a lakásom feldúlták és Thompsonék, a család, aki ott rejtőzött, eltűnt. Vagy legalábbis eddig azt hittem egy család lakott benne, mert nagy meglepetés fogadott, mikor megérkeztem Párizsba. Megtudtam, hogy ők még maguk mellé fogadtak egy házaspárt, de nem tudták elrejteni a hollétüket, ezért menniük kellett. Talán pont azelőtt, hogy a halálfalók lecsaptak volna rá. Bele se merek gondolni, hogy mi lett volna, ha utánam jönnek ez miatt Perth-be. Mert tudták, hogy ott vagyok.
          Pont a Minervával töltött éjszaka másnapján kaptam egy baglyot tőlük, melyben közölték, hogy jól vannak, és érdeklődnek az angliai helyzet után. Mit ne mondjak, nem siették el ezt az információt közölni velem így augusztus elején. Mivel egy bagolyban lehetetlen lett volna elmesélni a helyzetet, úgy döntöttem, két legyet ütök egy csapásra, és két napot töltök Párizsban nem csak egy estét.
          Szerencsére Thompsonék be tudtak fogadni erre a két éjszakára, és segítenek kiismernem magam a városban is. Elmondták, hova kell hoppanálnom, hogy a mugliknak ne legyen olyan feltűnő a hirtelen feltűnésem, hogy gyakorlatilag talárban is megjelenhetnék, mert nem nagyon számít az öltözékem. A talárt persze azonnal elvetem, és maradok egy fekete pólónál és egy fekete rövidnadrágnál. Ez is elég kényelmes, és nem áll szándékomban elit étterembe menni, nekem egy büfé is megteszi.
          Randi? Nem, egyáltalán nem az lesz, csak egy találkozás két barát között. Mikorra is kell mennem? Hétre, ami még egy óra múlva lesz csak. A család nagyobbik lánya, aki majd a tanítványom lesz a Roxfortban, megpróbál rábeszélni egy elegánsabb öltözékre, de nem engedek neki. Nem is biztos, hogy Minerva tényleg itt lesz, és nem csak szimpla felültetés az egész. Nem ilyennek ismertem meg, ezért óriási csalódást váltana ki belőlem, ha mégis így alakulna. Az indulás előtti utolsó pillanatban még megnézem, hogy mindent elraktam-e, és mivel mindent rendben találok, belevágok.
          Egy kis félreeső utcában bukkanok fel a tértől nem messze. Pont időben, öt perc múlva hét. A térre sietek, ahol rengeteg ember ácsorog, vagy ül a padokon, de szerencsére Minerva még nincs itt. Ez lehetne éppenséggel rossz előjel is, mégis inkább úgy gondolok rá, mint aki nem fog megváratni egy hölgyet azzal, hogy én értem ide előbb. Körbesétálom a teret, közben azt figyelem, hogy melyik oldalról közelítheti meg a párom. Nagyon furcsa érzés, egyetlen szót sem értek a beszélgetésekből körülöttem, és mindenkinek igaza volt, aki azt mondta, hogy az öltözékem nem fog nagyobb feltűnést kelteni. Szerencsére verőfényesen süt a nap, így nem kell tartanunk attól, hogy elázunk vagy bármilyen kellemetlen dolog közbejön. Remélem, sikerült otthon hagynom a kellemetlen dolgokat, és Minervának is, mert nem szeretném, ha még egyszer megismétlődne, ami az Óriáskeréken történt.
         Az órámra nézek, és látom, hogy már tíz perccel elmúlt a megbeszélt találkozó ideje. Mégis mennyit kéne várnom rá? Tudom, hogy a nők nem készülnek el olyan könnyen, de ha nagyon akarnak, akkor össze tudják szedni magukat. Úgy döntök, hogy adok még neki kétkörnyi időt, amíg sétálgatok, aztán inkább elmegyek. Már a második kör vége felé haladok, mikor végül meglátom. Háttal áll nekem, így ő nem vehet észre engem.
         - Minerva! – kiabálok neki, mielőtt még szem elől téveszteném.
         Másnak nem vallanám be, de hatalmas kő esik le a szívemről, ahogy közeledek felé. Már tényleg kezdtem azt hinni, hogy felültetett, de itt van. Mégsem ismertem félre, még akkor sem, ha talán nem voltam teljesen józan gondolkodású azon az éjszakán. Ahogy meghallotta a nevét és felém fordul, egy pillanatra megtorpanok.
          - Hűha! – csúszik ki a számon, és elég közel vagyok már hozzá, hogy meg is hallja. – Akarom mondani, elkéstél!
          Nem akkora ez a tér, hogy fél órán keresztül elkerüljük egymást. Oké, én jöttem ide talán sokkal korábban, mint kellett volna, és ennek köszönhetően talán el is kerülhettük volna egymást, de a lényeg, hogy itt állunk egymással szemben.

Naplózva


Minerva E. Balmoral
[Topiktulaj]
*****


the variable

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2015. 07. 15. - 17:49:36 »
+2

Willow&Minerva


Már rég elkönyveltem magamban az elképzelés teljesen őrült mivoltát, elvégre valóban hihetetlenül szürreális lenne, hogy valaki egyetlen találkozás után egy idegen országig szaladjon a következő nagyon is csalóka reményéért, még ha a képeket hozzá is adom az egyenlethez. Megsajnálom magam ott várakozva, gondolatban elátkozom az öcsémet jó párszor a rám ragasztott lelkesedésért, és már épp rá akarok gyújtani a vereség elringató tudatában, mikor meghallom a nevemet nem is olyan messziről.
- Minerva!
Miután zseniálisan meggyőztem magam a szituáció elméleti képtelenségéről, kell pár pillanat, amíg el is hiszem az ellenkezőjét – Willow siet felém a zsúfolt téren. A kiáltására többen felénk figyelnek, de ha valahol ez megszokott, az épp itt, Párizsban lehet, elvégre a francia sanzonok országában járunk. Laza mozdulattal visszanyomom a szálat a tartóba, gyanítom, inkább ösztönösen, mint tudatosan.
- Hűha! Akarom mondani, elkéstél!
Megvárom, amíg lefékez előttem, arcára rávetül a délutáni napsütés egy szelete. Még mindig túl hihetetlen a felbukkanása, így a megjegyzést figyelmen kívül hagyva először óvatosan megbököm a vállát a kezemmel, az agyamban azzal a motoszkáló ostobasággal, miszerint valójában csak elaludtam a fürdőkádban, ezt az egészet pedig csak álmodom. Az érintés azonban tömör, abszolút normális – szemben velem, aki csak most fogta fel, hogy valóban megvalósult a megbeszélt találkozó.
- Szia, bocsánat, csak nem voltam biztos benne… - mosolyodom el -… hát tudod, hogy igazi vagy.
Hozzám képest teljesen megfelelően van öltözve, csak a drága öcsém tévképzete vezethetett oda, hogy én viszont egy nagyköveti vacsorára készülök a látványból ítélve.
- Rendben, lehet, hogy most úgy tűnik, hogy nem voltam egy atomóra, de tudod, hogy szól a mondás: „Egy varázsló sohasem késik, sohasem jön korán, mindig pontosan akkor érkezik, amikor érkeznie kell.”
Csak a kitartó mosolygásnak köszönhető, hogy nem esem ki a szerepemből, elvégre a mondat sehogy nem kapcsolódik a varázsvilághoz, de bőven elég sok gyanús eseményt generáltam már a múltkor is, nem kell feltétlenül még egy seprűvel rátennem. Zavaromat leplezendő leülök gyorsan a legközelebbi padra, előhúzva az elkészült képeket, majd Willow kezébe nyomom.
- És íme, az igazság pillanata, Mr. Fawcett, szegezze tekintetét eme remekművekre!
Lelkes vagyok, hiszen ritkán nézi meg valaki tüzetesen a munkámat – általában mindenki elintéz egy ’Nahát!’ kimondásával, úgyhogy most érthetően izgulok a véleménye miatt. Erőnek erejével megakadályozom magam abban, hogy fölé hajolva latolgatni kezdjem a várható reakciót, helyette szépen kényelmesen várakozom mellette, magamban gyerekesen ugrálva.
A járókelőkkel foglalom le magam, akik közül az egyik váratlanul felém int – a szomszéd szobában lakó házaspár női tagja az, aki most szégyenlős mosollyal halad tovább. Elgondolkodva nézem utána, elvégre ez a környék még mindig nagyon közel van a lakhelyünkhöz, és ki tudja, apáék mikor bukkannak fel az egész napos városnézés után.
- A múltkor valami vacsoráról is említést tettél. Hogy állsz a dologgal? Én ma még csak… - gondolkozz, Minnie, nem vallhatod be, hogy nagy szenvedéseid közepette csak fagyival tömted magad -… egy szendvicset ettem. Sok jó hely van a környéken, és ne zavarjon meg a külcsín, a legjobbak mindig eldugott kis büfék.
Naplózva

Willow Fawcett
Eltávozott karakter
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2015. 07. 15. - 23:39:49 »
+2

          Mikor odalépek hozzá, úgy néz rám, mint aki szellemet lát és egyáltalán nem szól hozzám. Már nyitnám a szám, hogy megkérdezzem mi a baj, de megböki a vállam, mire elmosolyodok. Valószínűleg ugyanaz a gondolat járhatott a fejünkben a találkozásunkkal kapcsolatban.
          - Hidd el, ennél igazibb már nem is lehetek.
          Kicsit úgy érzem magam, mintha alul lennék öltözve hozzá képest. Talán mégis hagynom kellett volna, hogy újra inget és zakót húzzak, de vétek lett volna ebben a jó időben. Egy kicsit meglep, hogy nem felesel vissza egy kicsit, de ezek szerint tényleg késett és nem csak elkerültük egymást. Kicsit megütközök a mondáson, mert ugyan tudom, hogy mugli, de mégis ez olyan furcsa. Miért gondolna saját magára varázslóként? Csak körülbelül egy perccel később követem őt a padhoz.
          - Szerinted vannak varázslók? – szegezem neki egyenesen a kérdést. – Mert ez az idézet kicsit úgy tűnt, mintha annak tartanád magad.
          Mégis hogyan kéne rákérdeznem máshogy? Magam nem akarom lebuktatni, ha muglival állok szemben, azonban sok mindent megváltoztatna, ha kiderülne, hogy boszorkány. Például kicsit értelmet nyerne az Óriáskerék. Két mágus abban a helyzetben képes lenne megállítani. Akármit is válaszol, egyelőre nem árulom el magam.
Leülök mellé a padra, és átveszem tőle a képeket.
          - Köszönöm.
Lassan lapozom végig a képeket, és meg kell állapítanom, hogy tényleg nagyon jól sikerültek a körülményekhez képest. Ugyan próbálta kiválasztani a legjobb fényviszonyokat, de nem sikerült mindig a legtökéletesebben.
          - Nagyon jól sikerültek. – Csak kicsit furcsák, hogy nem mozognak. – Tényleg fényképésznek kéne menned.
          Ha boszorkány lenne, akkor tudnék segíteni neki, hogy bekerüljön a Prófétához. Ha minden igaz, akkor még ott dolgozik az a riporter, akinek én voltam a fotósa, és sok egyéb más is. Minerva viszont sokkal jobb képeket csinál, mint én.
         - Vacsora? – nézek fel a képekből. – Ja, igen. De az nem én voltam, hanem te. Azt mondtad megmutatod a legjobb francia ételeket. Remélem, tényleg nem lesz több egy egyszerű büfénél, mert hozzád képest eléggé alul vagyok öltözve. Nem hiszem, hogy beengednének egy elit étterembe.
          Nem igazán akarnám azonnal egy vacsival kezdeni a találkozást, de ha még alig evett ma, akkor jobb lesz mégis azzal kezdeni. Felállok, és a kezem nyújtom felé.
          - Merre menjünk? A motort Angliában hagytam, ezért az most szintén ki fog maradni. De mehetünk gyalog, busszal, villamossal és nem tudom, milyen járművek vannak itt.
          Pedig jó idő van, talán ez lenne a megfelelő alkalom, hogy elvigyem egy körre, ha még mindig nagyon fel akar ülni rá. El akarnám rakni a képeket, de rájövök, hogy semmi olyan sincs nálam, amibe biztonságosan el tudnám süllyeszteni.
          - Nem hoztam magammal táskát, amibe el tudnám rakni a képeket. Vigyáznál rájuk addig, amíg el nem válunk? Nem felejtem el, hogy nálad vannak, ígérem.
          Vagy talán mégiscsak azt kéne, akkor lenne egy újabb lehetőség arra, hogy találkozzunk. Attól függően, hogyan végződik ez a kis randiszerűség. Mert nem az, de elnézve az emberek reakcióit, mikor meglátnak minket, egyértelműen annak tűnik. Vagy inkább annak, mintha az apa a lányával menne valahova? Elmosolyodok a gondolatra.
          - Lányom, apukád szeretné, ha mutatnál neki egy nagyon jó büfét, mert ő sem evett ma túl sokat, és lassan kezd lyuk tátongani a gyomra helyén.
          Igazából most kezdem csak érezni, hogy lenyugodtam a találkozás után. Remélem van valami tartalmasabb is, mint a bagett meg a croissant, mert egy lovat is meg tudnék jelenleg enni.

Naplózva


Minerva E. Balmoral
[Topiktulaj]
*****


the variable

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2015. 07. 16. - 01:13:31 »
+2



Willow&MinervaLolita


- Szerinted vannak varázslók? Mert ez az idézet kicsit úgy tűnt, mintha annak tartanád magad.
A kérdés, amelytől mindannyian rettegünk a Roxfort falain kívül, a kérdés, amire nem létezik igazán jó válasz egy varázstalannal szemben. Lehet itt még kummantani egy ideig, de a viselkedésünk akkor is gyanússá válik, ha csak egy csésze teát iszunk. Persze sérti az ember büszkeségét is, hogy ilyenkor szépen hallgatni kell, ártatlanul vigyorogni, mintha bizony két szalmaszálat se tudnánk összebűvölni. Láttad volna, milyen szép csésze lett a varjúmból, te lényegre tapintó gitáros, mindjárt nem kérdeznél tőlem ilyeneket.
- Persze, a gyerekmesékben. – mosolygok felhőtlenül – Ez a kérdés viszont pont úgy tűnt, mintha valaki nem olvasta volna a Gyűrűk urát, ami szerintem sokkal szomorúbb gondolat, minthogy valaki élénk fantáziával rendelkezik.  Ha most megkérdezed, miről beszélek, köztünk mindennek vége!
Nevetek az arckifejezésén, finoman meglököm ismét a vállát, a további gyanakodás jeleit keresve rajta. Ha nem teszek féket a nyelvemre, a következő kiszaladó dolog mondjuk a kviddics lesz, és nem tudom, hogy magyarázhatnám ki egy muglinak, hogy rendszeresen seprűkön repkedek.
Elképzelhető vajon, hogy tud a varázsvilágról, azért kérdezett ilyen pontosan? A lehetőséget el is vetem szinte egyből, akkor ugyanis már rég rájöttünk volna egymás kifejezéseiből.
- Néha szeretném, ha léteznének, tudod, azok az igazi mesebeliek. Hosszú szakáll, végtelen bölcsesség, talár meg miegymás. De azt hiszem, ezeket az ábrándokat az ember kinövi az idő múlásával. Mi volt a te kedvenc gyerekkori meséd?
Átterelődik a beszélgetés a képekre, amelyeket végignézett ezalatt – megdicsér, én pedig megvillantok egy fültől-fülig vigyort válaszul. Sokat jelent az elismerése, olyan boldognak érzem magam, hogy szerintem seprű nélkül is bátran megpróbálkozhatnék a repüléssel, aztán felmerül a vacsora gondolatszála.
- Nekem nagyon is úgy rémlik, hogy el akartál hívni vacsorázni, de szeretem a váratlan kihívásokat is. A fogadásra természetesen emlékszem, és már előre örülök a győzelmemnek. A ruha miatt ne aggódj, nem egy Michelin-csillagos helyre megyünk.
- Merre menjünk? A motort Angliában hagytam, ezért az most szintén ki fog maradni. De mehetünk gyalog, busszal, villamossal és nem tudom, milyen járművek vannak itt.
Épp válaszolni akarok, de ekkor egyrészt felsegít a padról, másrészt megszólal egy belső, felettébb gyanakvó hang a fejemben: Akkor mégis hogy jött idáig? Készségesen elteszem a képeket az eredeti helyükre, kínosan ügyelve arra, nehogy meglássa a bosszúból hurcolt cigarettát, bár kaján örömmel tölt el a tudat, hogy egy olyan városban van, ahol minden második ember dohányzik. Kiegyenesedve végigmérem a most másodszor látott alakját, az arca napfényben fürdő vonásait, de nem szúrom ki rajta a hazugság jeleit, mi több, zavarba ejtően őszintének tűnik.  Valahogy mégis ide kellett jönnie, és kizárt, hogy teljesen egyedül, elvégre láthatóan nem beszéli a nyelvet, nem is ismeri a járást, a járművét pedig a csatornán túl hagyta.
- Willow, megkérdezhetem, hogy érkeztél? – kacsintok, habár az oldalamat nagyon fúrja a dolog – Ha nem motorral, és nem tömegközeledéssel. Igazából olyan, mintha egyszerűen csak felbukkantál volna a semmiből. Lehet, hogy kettőnk közül te vagy inkább a varázsló?

Nagyon kíváncsi vagyok a válaszára, de hagyok egy csepp időt a reagálásra, elvégre, ha ki kell találnia valami mesét, az nem megy egyik pillanatról a másikra. Lassan lépkedünk a téren, az emberek érdeklődve kerülnek ki bennünket, a levegőt bódító virágillat teríti be – Párizs a képeslapokra való arcát mutatja felénk, a szépet, a bájosat. Kicsit úgy érzem, mintha a bűntársam volna, elvégre neki is rengeteg titka nyugszik a csillogó felszín alatt, ahogy én sem terítem ki a lapjaimat partnerem elé. Kétségtelenül mindketten szolgálhatunk kellemes, bársonyosan simuló titkokkal, és sötét, kellemetlenül szorítóakkal is.
- Lányom, apukád szeretné, ha mutatnál neki egy nagyon jó büfét, mert ő sem evett ma túl sokat, és lassan kezd lyuk tátongani a gyomra helyén.
Meglepetten kapom felé az arcomat, talán túlságosan is elandalodtam az iménti hasonlatba süppedve, de erre igazán nem számítottam.
- Á, Papa, hát miért nem mindjárt ezt mondta?
Páran felénk néznek erre, persze, épp elég hangosan mondtam hozzá. Ha játszani szeretnél, Willow, csak kérned kell… lassan sétálunk egy mellékutca felé, bár még mindig sokan vesznek körül a járókelők közül. Itt tényleg nem kelt feltűnést, ha énekelni kezdek, és épp ez következik: Papa nem ússza meg egyszerűen.
- „C’est pas ma faute/ Et quand je donne ma langue aux chats/ Je vois les autres/ Tout prets se jeter sur mo/ C’est pas ma faute moi/ Si j’entends tout autours de moi/  L-O-L-I-Ta/ Moi, Lolita..”
Ártatlanul pislogok a szöveg befejeztével, de persze Willow, aki nem értheti a sorokat, pont ugyanolyan elveszett lehet, mint amilyen szórakozottan vigyorog a hallgatóságunk, főleg, mert közben nem mulasztottam el látványosan kihangsúlyozni, kinek is szól a dolog.
- Mi a baj, Papa? – kérdeztem aztán, mikor elült a légkör körülöttünk, habár a mosolygást nem tudtam semmivel leplezni. Én értettem a viccet, elvégre ismertem a regényt és a dalt is, de nem voltam benne biztos, hogy ő is így van e vele.  – Bármi is, mindjárt elmúlik, megérkeztünk!
Egy kis bisztró előtt fékeztünk le, amit már pár napja kinéztem magamnak távolról – Emma esküdözött, hogy életében nem evett még jobbat, és apa kétes ízlésével szemben az ő szava megbízható volt. A pincér felénk pillantott, aztán mikor rákérdeztem, leülhetünk el, lelkesen bólintott, egy kényelmes székpárra mutatva, ami egy félig elkerített teraszon helyezkedett el. Pokolian élveztem a nyelvtudásból adódó előnyömet, illetve az úr vigyorát, amikor akkor eresztett, mikor megjegyeztem neki, hogy szólítsa a mellettem üldögélő Willowot nyugodtan Papának, ahogy itt néha előfordult az idősebb úriembernek szánt megszólításként is. Mikor hunyorogva hozzátettem, jómagam pedig Lolita vagyok, még egy kacajt is kicsaltam belőle. Elsietett az itallapokért, addig én csőbe húzott partnerem felé fordultam heves pislogás közepette.
- Remélem, nagyon éhes vagy, Papa. Csak jót hallottam erről a helyről…


Motus et bouche qui n'dis pas
A Papa que je suis un phénomène
Je m'appelle Lolita
Lo de vie, lo aux amours diluviennes

 
Naplózva

Willow Fawcett
Eltávozott karakter
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2015. 07. 16. - 20:37:30 »
+2




          Egy pillanatig úgy érzem, mintha keresztkérdést tennék fel neki, pedig nem. Kivéve, ha boszorkány, de ez lehetetlen. Azonnal felismertem volna már a jeleket körülötte, ahogy neki is fel kellett volna tűnnie, hogy varázsló vagyok.
          - Gyerekmesék – nyugtázom a rövid és tömör választ. – De igen, olvastam a Gyűrűk urát. Tudod, Angliában, ha éppen esik az eső és neked szabadidőd van, elég kevés dolgot tudsz csinálni. Főleg akkor, ha egyedül vagy éppen.
Kicsit felhúzom az orrom, mintha sértésnek venném a feltételezést, hogy nem olvastam egy olyan művet, mint az. Persze, csak nemrég volt hozzá szerencsém. Ha mondjuk öt éve kérdezte volna meg, akkor most bajban lennék.
          - Igen, ez tényleg jó lenne, de a talárt hanyagolhatnánk. Nincs benne semmi jó. - Hoppá túl sokat mondtam. – Legalábbis, ha hasonlítana a tanári talárokhoz. Hát, nézzük csak. Nem igazán van kedvenc gyerekkori mesém, de azok közül, amiket felnőtt fejjel olvastam talán az Artúr királyról szóló történetek lennének a kedvenceim.
Szerencsére a képekkel sikerül elterelnem a figyelmét, még akkor is, ha nem éppen ez volt a célom. De miért kéne szépítenem azt, ami egyértelmű?
          - Ó, már előre örülsz a győzelmednek? Valóban? Tudod, ha ez így van, talán előre eldöntöm, hogy nem is fog annyira ízleni az a vacsora.
          Bevallom, van néhány kérdés és mondandó, aminek a válaszával jó előre felkészültem, hogy ne érjen meglepetésként, amennyiben rákérdez. Ezek közé tartozik ez is, így kicsit győzelmet érezve a levegőben, elmosolyodok. Még akkor is, ha ez csak egy kisebb ütközet volt egy háború jellegű dologban.
          - Vonattal. Azért nem motorral, mert szervizben van. Már tegnap megjöttem, az egyik ismerősömnél töltök három napot. Ő hozott ide kocsival. És mielőtt kérdeznéd, az ismerősöm nem francia, csak a nyarat szokták itt tölteni. És gondolod, hogy a varázslók képesek csak úgy felbukkanni egy helyen a semmiből? Mégis hogy csinálják?
Kezdjük túl sokszor érinteni ezt a varázsló témát. Eddig jól tereltem a témát, de ha még egyszer előkerül, akkor talán elszólom magam.

          Egyszerűen nem tudok mit kezdeni a francia tudásával, de biztos vagyok benne, hogy valami nagyon érdekeset énekel. Legalábbis abból ítélve, ahogy a körülöttünk állók felénk fordulnak. Vagy nem is érdekes, hanem inkább… Áh, csak nem tenné. Fejemben cikáznak a gondolatok, ami sohasem a lehető legjobb előjel.
          - Baj? Kéne bajnak lenni?
          Szokták mondani, amiről nem tud az ember, az nem is fáj. Persze, ez leginkább csak akkor érvényes érvelés, ha nem éppen téged néz egy fél étterem, előtte pedig az utca. A bisztró hangulatos helynek tűnik. Bármi az oka, de saját kis kétszemélyes asztalt kapunk, kicsit elkerítve a többiektől.
          - Még annál is jobban. Te választasz nekem is, de úgy válassz, ha nem ízlik, neked kell megenned az én részem is.
          Visszaér a pincér az ital és étellapokkal, de nem hagyom elmenni. Én kérek egy kávét, Minervának pedig egy tonikot. A megismerkedésünk estélyén is azt itta, biztos nem véletlenül. Egyelőre nem szólok semmit, hagyom, hogy elmúljon a zavarom.
          - Bármit rendelhetsz, én fizetem. De úgy dönts, hogy számodra súlyosabb következményei lesznek, ha elveszted a fogadást. Bár, az apukád biztos hálás lenne nekem, ha leszoktatnálak a cigiről.
          Legalább kapna egy nagyon is jó indokot, hogy miért ne eredjen a nyomomba puskával. Mondjuk, biztos vagyok benne, hogy nem tudnak otthon róla, hogy dohányzik, tehát ilyen szempontból teljesen felesleges az erőfeszítésem.
          - Gregnek nem volt nagyobb baja másnap?
          Kicsit visszakanyarodok az egy héttel korábbi eseményekhez, hogy még tovább csökkentsem a zavaromat, amit ez az egész helyzet váltott ki belőlem. Meg aztán tényleg érdekel, hogy a fiúnak másnap szüksége volt-e valamilyen segítségre, amitől embernek kinéző külseje lett.

Naplózva


Minerva E. Balmoral
[Topiktulaj]
*****


the variable

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2015. 07. 16. - 22:40:54 »
+2





Fogadni mindig kétesélyű dolog – feldobott pénzérme, amelyet látszólag nem tudunk befolyásolni, csupán térdet hajtani a hatalma előtt. Ez a vesztesek képe a fejről és írásról, akik aztán belenyugszanak a tudatba is. Engem azonban végtelen, kétségbeesett sakkjátszmák edzettek arra, sose tegyem le a kardot, amíg valamelyikünk nem ismerte el a vereségét. Ez is csak ugyanaz, pepitában: miért tagadnám, hogy szeretek győzni, és elvakít a diadal lehetséges fénye? Nincs miért aggódnom, Párizs maga áll a hátam mögött, karöltve a francia konyha lehengerlő világával, és csak a csalás állíthat meg.
- Talán eldöntöd előre, talán ez sportszerűtlen. – dőlök hátra a széken, visszatérve egy korábbi fonálra – Talán én magam is csalok, talán nem.
A tiszta játékot sokan összekeverik a kockázat fel nem vállalásával, nekem azonban nincs ilyen aggodalmam – a trükkök a kelléktár részei, használatuk pedig megédesíti a csatát. Elvégre emberek vagyunk, a hideg logika is csupán addig marad velünk, amíg pajzsként felhasználhatjuk a másik ellen – ugyanakkor nem taktika e magabiztosan az ellenfél szemébe meredni?
- Te választasz nekem is, de úgy válassz, ha nem ízlik, neked kell megenned az én részem is.
Az étlapot mustrálva megállapítom, hogy hazai pályán indulok a győzelemért, elvégre kettőnk közül én tudom elolvasni a sorokat, illetve lepaktálni is csak én tudok a pincérünkkel. Csupán az egyenlet legfontosabb eleme hiányzik: mit szeret Willow?
Alaposan elkalandozom hát az életek között, de közben szemmel tartom őt magát is – ha csak egy apró rezdülést is tesz, mondjuk esetleg ráismerve valamelyik fogásra, rögtön elcsíphetem. Addig azonban ki kell találnom egy b tervet is.
- Bármit rendelhetsz, én fizetem. De úgy dönts, hogy számodra súlyosabb következményei lesznek, ha elveszted a fogadást. Bár, az apukád biztos hálás lenne nekem, ha leszoktatnálak a cigiről.
- Nagyon bátor kijelentés ez egy olyan embertől, aki lehet, hogy csigát fog vacsorázni.
Természetesen nem fog, nem fogom kivágni magam alatt a fát, pláne ilyen hülye módon. Most azonban kiélvezem a tonikom és az érzést, hogy egy kicsit elbizonytalaníthattam.
- Köszönöm szépen. Egyébként hogyhogy kávé? Nehéz éjszakád volt? – ártatlanul mosolygok – Vagy előre készülsz már a bukásra, és kell egy kis szíverősítő?
Elveszem a szépen rajzolt étlap oldalai között, lelki szemeim előtt rengeteg étel táncol lassú keringőt. Hogyan fogok választani? Mi legyen a szempont? Allergiás e valamire?
- Hmm, lenne pár kérdésem. Van valamilyen ételallergiád, rosszul vagy e konkrétan valamitől? Ó és, vegetáriánus vagy?
Talán csalásnak minősíthető a húzás, mégsem szeretném egyből az egyik kórház betegfelvételét is megmutatni neki a gasztronómiai kirándulás után közvetlenül. Míg a válaszokat várom, már elvetek néhány tételt – a tájak konyhái most talán kissé egzotikusak lennének a premierre. Én rajongok ugyan a markáns ízekért, kétségkívül nem valók mindenkinek. Nem lehet tehát túl csalfa, de túl enyhe sem.
- Nincs semmilyen allergiám és mindenevő vagyok. A legtöbbször pedig attól vagyok rosszul, ha túl sokat eszek.
- Utóbbival nem vagy egyedül! – nevetek fel, felidéződik bennem a legutóbbi dögléssel töltött délután, amikor mozogni sem nagyon tudtunk a kiadós ebéd miatt – És rendben, jó tudni.
Más kérdést nem teszek fel, nehogy valaki kémkedéssel gyanúsíthasson, bár persze az egyetlen, aki megtehetné, velem szemben ül, és látszólag biztos a győzelmében. Nos, majd meglátjuk.
Megérkezik a kackiás pincér az italokkal, érdeklődik, kitaláltam e már, mit is eszünk pontosan. Mielőtt tovább bolyonganék a mesés falatok labirintusában, megszületik benne a tökéletes kompromisszum, a mesteri tervek királynője. Mikor elhangzik az ötletem, helyeslően bólint, gondolom, nem volt nehéz kiszúrnia, hogy külföldiek vagyunk. 
- Addig mesélj, hogy tetszik Párizs? – nézek Willowra – Olyan, mint amilyennek képzelted? Szerencséd van, a kisasszony ma a kedves arcát mutatja…
Felnézek az égre, amelyet a jellegzetes háztetők kereteznek, körülöttünk tovább él az utca, mindenütt pereg a francia nyelv.
- Az öcsémre ráfér egy alapos nyakleves, ugyanis már akkor teljesen jól volt, mikor hazaértünk. Emlékszik is rád, Mr. Alkoholként emleget, bár szerintem ez a titulus őt sokkal inkább megilletné… hát, sosem könnyű a rokonsággal, igaz? Kedves, hogy jó viszonyra törekszel az apámmal, de sokkal valószínűbb, hogy együtt kellene menekülnünk, ha bejelentenéd neki, hogy dohányzom.
A pincérünk váratlanul megjelenik, habár még lehetetlen, hogy elkészüljön az étel, amit egyelőre csak a bajszom alatt vigyorogva mernék kimondani, elvégre legjobb ötleteim egyike. Két feles poharat tesz elénk, színültig bordó folyadékkal, fölé hajolva régi őszök aromáját érzem. Mosolyogva jegyzi meg, hogy ezúttal ez a ház ajándéka, de csínján bánjunk vele, elvégre kényes jószág.
- Szimpatikusak lehetünk nekik, - mutatom Willow felé a poharat – vagy legalábbis remélem, ez ennek a jele. Tudod, mi ez? 
Naplózva

Willow Fawcett
Eltávozott karakter
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2015. 07. 19. - 01:15:33 »
+2



          - A tiszta játék híve vagyok, de a te kedvedért még csalni is képes leszek, ha kell.
          A korábbi mondatom, miszerint előre eldöntöm, hogy ízleni fog vagy sem az étel, amit enni fogok, szinte kivitelezhetetlen. Ha nem ízlik az úgyis az arcomra lesz írva. Muszáj lesz összeszednem magam, ha meg akarom nyerni ezt a kihívást. Ha mégis nagyon ízlene az étel, akkor majd később visszajövök ide. Most inkább azt kéne kitalálnom, hogy csalásnak minősül-e, hogy korábban volt már alkalmam megismerkedni a francia konyha néhány remekével, és most nem a bagettre vagy a croissantra gondolok. De nem sokkal, mert nem tartott sokáig az a kapcsolatom a lánnyal. Nem nagyon kicsi az esélye, hogy pont beleválaszt azokba az ételekbe, szóval ez nem csalás. Inkább csak egészséges előny, ha mégis sikerülne.
          - Csigát – első hallásra elborzadok még csak a gondolattól is, ami szerintem elég jól kiül az arcomra, de gyorsan túlteszem magam rajta. – Nagyon különlegesen kell elkészítve lennie, hogy ne adjam át azonnal neked.
Elmosolyodok, amolyan „Jól gondold meg, mit csinálsz, és inkább ne ronts a saját helyzeteden.” mosollyal.
          - A mai napom volt nagyon hosszú eddig, és még nincs vége. – Sóhajtok egyet miközben végiggondolom azt a tortúrát, amin keresztül mentem. – Egyébként tévedsz. Ha előre készülnék a bukásomra, akkor nem kávéval erősíteném a szívem. Az másra való.
          Az étlap felett kilesve figyelem, ahogy kicsit tanácstalanul nézi az ételeket. Nem kapott könnyű feladatot, de ha annyira nyerni akar, akkor dolgozzon meg érte. Nekem sikerül felismernem azt a két-három ételt, amit korábban már kóstoltam, de igyekszem uralkodni az arcvonásaimon, hogy ne áruljam el magam. Lerakom az asztalra az étlapot, mikor kérdéseinek hadával felém fordul. Elmosolyodok a csalás lehetőségén, de jogosak a kérdései.
          - Nincs semmilyen allergiám és mindenevő vagyok. A legtöbbször pedig attól vagyok rosszul, ha túl sokat eszek.
Hogy néznénk ki, ha összeesnék egy mogyorós ételtől, ha mondjuk, mogyoró allergiám lenne. Azt hiszem, azzal automatikusan elveszteném a fogadást. Legalábbis így lenne fair vele szemben.
          - Ha van még valami, akkor nyugodtan kérdezd meg. Nem szeretnék a kórházban kikötni.
Úgy érzem, egy nagyszerű adok-kapok kezd kialakulni kettőnk között, ami majd csak a vacsora végeztével fejeződik be, vagy még akkor sem. Nem érkezik több kérdés, csak a pincér, akinek nem igazán tetszik a mosolya. Összeesküvést érzek a levegőben.
          - Bevallom, nem sokat láttam eddig Párizsból. Egyébként a közelében sincs annak, amit képzeltem, de ez talán annak köszönhető, hogy nem sikerült megismernem a kisasszonyt.
Kisasszony. Elég sok dologra hallottam már, hogy ráakasztgattak neveket, de egy városról még nem. Legalábbis nem ilyen megvilágításban. Hangosan felnevetek, ahogy Gregről mesél. Valahogy éreztem, hogy ez is bekövetkezhet.
          - Komolyan? Mr. Alkohol?
          Nem bírom abbahagyni a nevetést néhány percig. Már most vérbeli férfi, akinek humorérzéke is van. Ritka párosítás. Csak tudnám, honnan jött neki ez a név, mikor ő sokkal többet ivott nálam, és sokkal kevésbé bírja az alkoholt, mint én. Mikor megjelenik a pincér a két pohárral és az itallal egy baljóslatú érzés fog el. Nem akartam egy korty alkoholt sem inni ma este, de ha már megkínálnak vele, akkor azt illik elfogadni. Gondolom itt is, nem csak otthon. Magamhoz veszem a poharat, amiből kicsit őszies illat száll kifelé. Nem tudom, mi lehet ez a bordó folyadék, de az illata alapján nem rossz.
          - Gondolod, hogy az elég nekik, hogy szimpatikusak vagyunk? Vagy olyan drága ételt rendeltél, hogy az alkohol már a ház ajándéka, mert háromszor kifizetjük majd? – Csak poénkodok, de ki tudja mi áll valójában a háttérben. - Nem tudom mi ez, de egészségedre!
          Felemelem a poharam és összeütköztetem Minerváéval. Egy húzásra megiszom az édes nedűt, ami sokkal finomabb, mint amire számítottam. Valahogy nem szokott sok jó dolog kisülni a hirtelen megvendégelésekből. Egyszer egy olyan családi receptből kaptam ízelítőt, ami után egy órát töltöttem a mosdóban, és másnap nem tudtam kikelni az ágyból. Pedig csak egy féldecis pohárral ittam meg belőle.
          - Oké, mi volt ez?
          Talán beszerzek belőle otthonra is, ha összejön. Így a legközelebbi találkozásunk alkalmával kicsit fel lehet eleveníteni az itt töltött idő emlékeit. Már ha szeretném majd feleleveníteni az itt töltött időt, vagy lesz mit felelevenítenem. Egy kicsit elkalandozom a múltamon, hogy mennyi mindent érdemes feleleveníteni és mennyi mindent nem.
          - Kalap jól van? Nem hiányzom neki nagyon?
          Nem is tudom, honnan jön ez a kérdés. Talán onnan, hogy azt a kalapot egy kedves barátomtól kaptam ajándékba még tavaly, és nagyon sok emlékem kötődik hozzá. Biztos megviselne, ha elveszteném. De akkor miért adtam oda Minervának? Mert bízok benne, ez nem kérdés.
          Egy kis várakozás után újból megjelenik a pincér és leteszi elém a megrendelt ételt. Kérdőn nézek Minervára, mert bár nagyon is ínycsiklandozóan néz ki a menü, nem szeretnék belefutni a csigába. Semmilyen formában sem.

Naplózva


Minerva E. Balmoral
[Topiktulaj]
*****


the variable

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2015. 07. 19. - 04:01:13 »
+2

Willow&Minerva


- A szimpátia nagyon fontos dolog, - mosolygok, arcomat a kezem mögé rejtem – ha nincs meg első látásra, csak nagyon nehezen lehet megszerezni.
Willow lehúzza az italt, amire az első reakcióm a felháborodás, majd a rémület lenne – vele ellentétben én tisztában vagyok a pohárban rejtőző alkohol természetével és ízével is, valamint azzal, hogy az alján gyakran apró meggyszem bújik meg. Aggódva figyelem a mozdulatot, de láthatóan nem történik semmi hasonló, partnerem lelkesen kérdez rá a nevére. Ezek szerint csak az enyémbe jutott.
- Hát még most sem sejti…? – kérdezem szórakozva, őszintén meglep a férfi legtöbb gesztusa, ez azonban végképp.
Magam is a pohár fenekére nézek, habár jóval lassabban, kiélvezve az ízek tökéletes őszi orgiáját. Ez az ital valójában azokhoz illik, mikor a levelek aranyló parazsa beterít mindent, a természet hűvös hanyatlással dől földsírja felé, az utolsó napsugarak vágyakozva figyelik hamvadását… elkalandoztam. A párizsi nyár trükkös teremtés, máris a végén járok, bár azt kívánom, legyen még, lehetőleg végtelenül ömlő az édes meggylikőr, amelynek az alján ott vár a gyümölcs. A fogaim között roppan a húsa, érzem, a legmélyéig átjárja az alkohol csípős hűvössége, mesterien megkomponált dallam, legbelül apró maggal, melyet elharapva csak legmélyebb titkaihoz jutunk az üresség helyett. Kiélvezem a pillanatot, majd szélesen elvigyorodom, fogaim között Willow felé int egy pillanatra a már darabokra szabdalt kis barna gyöngyszem, aztán ráharapok, és el is felejtem.
- Francia meggylikőr. A legbájosabb és pimaszabb italok egyike. Nehogy a fejedbe szálljon… bár kétségkívül szívesen megnézném.
Elégedetten somolygok az arckifejezésére, teljes tudatában annak, hogy akár kihívónak is tekinthető a gesztus, de ezúttal megengedek magamnak ennyit. Mielőtt azonban végképp félreértene, egy huszárvágással visszatérek az általa bedobott szálhoz.
- Bizony, Mr. Alkohol. Biztosan imádni fogja, ha elmesélem, hogy épp ő nem ismerte fel az italt… - kacsintok – Párizs pedig olyan hölgy, akivel keveseknek van alkalma táncolni egyet. Meglehetősen szeszélyes, főleg a meleg évszakban, ezernyi titkát féltékenyen rejti el, ha úgy érzi, nem becsülik eléggé.
Meglep a következő megjegyzése, habár tulajdonképp sejthettem volna, hogy előkerül Kalap maga is. A fejfedő biztonságban pihen a táskámban, de ha Greg emlékezett a tulajdonosára, biztosan nem lepné meg a hirtelen felbukkanása sem.
- Tökéletesen érzi magát, jobban már nem is mehetne a sora! Megismerkedett egy franciasapkával, egymásba szerettek, és úgy tűnik, nemsokára kis berettáik lesznek! Csókoltat, és kérte, mondjam meg, életében nem volt még ilyen boldog!
Vidáman bámulok a partneremre, aki az grimaszomból egészen könnyedén leszűrheti, védencem a neki kijáró tiszteletben várja a viszontlátást. Szeretnék még beszélgetni, ekkor azonban megérkezik a pincér, aki sunnyogva rám kacsint, majd kettőnk közé helyezi a tányért. Willow azonban pont úgy figyeli a tevékenységet, mintha… mintha csiga lenne a menü. A fehér inges férfi jó kedélyűen biccent felénk, aztán eltűnik az asztalok között szlalomozva, míg én a késsel és villával a vacsora felé hajolok.
- Ez a csiga zseniálisan néz ki, nem? – jegyzem meg csevegve, míg szeletekre vágom – Ezek a franciák igazán jók álcázásban… azt mondják, csak minden második ember lesz rosszul tőle, de hát olyan finom, megéri kockáztatni.
Egy különösen nagy példányt Willow tányérjára csúsztatok, de visszaülve már úgy döntök, elég volt a rémisztgetésből, elvégre ma este nyerni akarok minden áron.
- Jaj, nehogy komolyan vegyél! – nevetek fel – Ez Quiche. Egyfajta pite, közel és távol sem látott csúszómászókat, ígérem. Meg is esküszöm itt neked rá, ha ez kell.
Egy apró falatot mutatok felé, a villa elhúz az arca előtt, lágy gőzcsíkot libbentve maga után – az aranyszínű tészta könnyen morzsálódik, így a következő mozdulattal bekapom az egészet. Nem tudom megállni, hogy ne rajongjak egy kicsit, az élvezet kiülhet a vonásaimra is, de aztán lenyelem, és a második adagot már nem viszem minőségellenőrző körútra. Most, így jobban belegondolva, a gasztronómiai gyönyörök leírása kísértetiesen hasonlít valami máshoz, valami olyasmivel, ami már az alkohol kapcsán is beugrott nekem, főleg a velem szemben ülővel kapcsolatban, de ez itt most a konyha dicsérete, a francba is.
- Kóstold meg, teljesen veszélytelen. Tojásos, sajttal és baconnel töltött pitefajta.
Igyekszem jó példát mutatni, és csak a szemem sarkából nyomon követni a hangulatát, viszont nem akarok farkasszemet sem nézni az étel fölött, így marad az utca házainak fürkészésére. A kora esti időpontban sokan lézengenek mindenfelé, sokan otthonaikból kihajolva telefonálnak, kávézgatnak, vagy – és itt kajánul elvigyorodom – dohányoznak látható nihilben.
A meggylikőr tökéletesen harmonizál a vacsorával, pont elég volt egy estére. A magam részéről boldogan merülök a pite tésztájába, és csak a célon túllőtt eleganciám akadályoz meg abban, hogy egyből a fél tányért eltüntessem.  A széle tökéletesen omlós, de ellenállok a kísértésnek, hogy kézzel vegyem fel, a sajttal és tojással bélelt rétegben megbújó bacon azonban olyan kis huncut, hogy az ember tényleg nehezen uralkodik magán, pláne, ha a korábbi fogás egy doboz félig megolvadt fagylalt volt.
- Na, életben vagy még? – fordulok Willowhoz, aki úgy tűnik, nem készül se rosszul lenni, se rám borítani az asztalt.  – És ez csak az első felvonás volt, Mr. Alkohol.
Naplózva

Willow Fawcett
Eltávozott karakter
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2015. 07. 19. - 22:58:19 »
+2



          Úgy tűnik, hogy akármit teszek az életemben, én már az első látásra szimpatikus vagyok mindenkinek. Különben mivel lehetne magyarázni azt a sok embert, akit magamhoz vonzok? És még csak azt sem tudják, hogy varázsló vagyok. Volt már mugli ismerősöm, aki határozottan kijelentette, hogy ha varázsló lennék, akkor mindent megtenne nekem, csakhogy ne hagyjam el. Hamar véget ért az a kapcsolat, mindenféle módon. Nem is tudom, mi lehet vele.
          - A szimpátia fontos – mondom végül. – De nem minden. A későbbiekben azért lehet javítani a helyzeten, csak nehezen megy.
          Egy pillanatra elgondolkodok azon, hogy mire is hasonlít az íz, aztán rájövök, hogy meggyre. Valamilyen meggyes alkohol, de pontosan nem tudom megmondani. Ennyit arról, hogy ma nem alkoholizálok. Még jó, hogy kávét kértem, a kettő együtt jót fog tenni egy kicsit. Segít észnél maradni, de ellazít is valamennyire. Nem mintha szükségem lenne a lazaságra.
          - Szóval likőr – nyugtázom. – Nem fog a fejembe szállni, ettől nem kell félned. Ahhoz sokkal több kellene ebből – mutatom fel a poharat. – Talán egy másik alkalommal, mikor csak kettesben vagyunk. Addig várnod kell arra a látványra.
          Talán kicsit túlzás ezt mondanom, és még így se tudom, hogy mennyire engedném el magam. Kettesben, egy csöndes helyen biztos könnyebben menne. Egyébként nem tényleg nem tudom mivel érdemeltem ki ezt a nevet, de úgy tűnik, örökre rám ragadt.
          - Ez volt az első alkalom, hogy ilyet ittam. Mégis hogyan kellett volna felismernem? Tudom, legalább az ízeket, igaz? Nos, majd legközelebb.
A város maga most annyira nem érdekel. Talán egyszer, ha nem csak egy gyors látogatásra érkezek ide alaposan körbejárom majd.
          - Helyes – gondolkodok el. – Hogy mije lesz? Komolyan? Eljegyzés mikor volt?
          Egy pillanatra meghökkenek a mondaton, aztán újfent nevetni kezdek. Azt hiszem, sokkal jobb helyen van az a kalap Minervánál, mint amilyen helyen nálam valaha lett volna. Az elénk rakott ételben látszólag semmi különleges nincs. Sima pitének tűnik, olyannak, amit otthon is lehet enni. Viszont a pite tölteléke már más kérdés. Felhúzott szemöldökkel nézek Minervára, mint aki innentől kezdve gyanakvással veszi, minden egyes szavát. És első nekifutásra úgy is tűnik, hogy jogosan.
          - Csak? Szerinted a minden második embert el lehet intézni egy „csak”-kal?
Egy kicsit kezdem bánni, hogy ráhagytam a választás lehetőségét. Abban reménykedtem, hogy majd nem használja ki a nyelv jelentette előnyöket.
          - Köszönöm – mondom a tányéromba csúsztatott szelet láttán. - Biztos? Nem, esküdnöd azért nem kell.
          Kicsit megböködöm a villámmal az ételt, de tényleg nincs benne semmi rendellenesnek tűnő. Na, jó, túl kell lépnem ez a félelmen, és bunkó sem lehetek azzal, hogy böködöm az ételt. Ráadásul Minerva mozdulatának köszönhetően, az illata miatt kicsit megkordul a gyomrom. Letörök a villámmal egy darabot a pitéből, és bekapom. Ismerős és mégis ismeretlen ízek terülnek szét a számban. Igaza volt, semmi sem hasonlít olyanra, amit ne ismernék. A sajt és a bacon jellegzetes íze viszont megkönnyebbülve fogad. El kell ismernem, ha a többi fogás is ilyen lesz, akkor határozottan meg fogja nyerni ezt a fogadást. Feltéve, ha lesz több fogás.
           - Igen – mondom az első falat lenyelése után.
Valahogy nem lep meg. Csak tudnám, hogy mi olyan érdekes az utcán lévő emberekben, hogy őket figyeli. Talán át kéne ülnöm máshova, mert zavarja, hogy szemben vagyok vele?
          - A többi is ilyen khm… laktatós lesz, mert akkor nem fogom tudni majd végigenni a menüt.
Biztos vagyok benne, hogy akár kimondom nyíltan a véleményem, akár nem, máris rájött, hogy mi is az igazság.
          - Miért nem tiltják be a dohányzást? Legalább az éttermek közelében?
Egy kisebb adag füstöt nyelek le, ahogy elhalad mellettünk egy dohányzó nő. Leteszem a villámat az asztalra, és kicsit elfordulva igyekszem friss levegőt venni. Azt hiszem, ha Párizsban mindenki dohányzik, akkor nem fog a kedvenc városaim közé tartozni. Azok közé, ahova mindig szívesen térek vissza.
          - Téged… - Akarnám kérdezni, hogy nem zavarja-e, de mivel ő is dohányzik, nem valószínű. – Még evés közben sem zavar a füst?
          Inkább így módosítom a mondandóm. Nem akarom elhinni, hogy tényleg nem zavarja. Lassan elfogy a piténk, de nem érzem teljes egészében jóllakottnak magam, szerencsére. A pincér a semmiből tűnik elő, elpakolja az edényeinket, és mielőtt elmenne, kérek még egy kávét. Egy nem biztos, hogy elég lesz a ma éjszakához. Mert ezt már a ma éjszaka miatt iszom meg.

Naplózva


Minerva E. Balmoral
[Topiktulaj]
*****


the variable

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2015. 07. 21. - 02:07:05 »
+2


 
Willow&Minerva

+12
Még hogy a szimpátia nem minden… abban a világban, ahol az első benyomás már elhelyezte a feleket a sakktábla két oldalán? Őszintén irigylem, ha ő nem így gondolja. Nekem nincs ilyen szerencsém… illetve, nem volt. Nem fogok vitatkozni veled, Willow, bár most is csak gondolatban teszem: szeretném, ha igazad lenne, én pedig tévednék.
- Téged… még evés közben sem zavar a füst?
- Hogy mondod?
Egy éles balkanyart vesz a képzeletem, de aztán lefékezek a jelenben, ahol már az utolsó falatok maradtak csak a pitéből, én pedig lemaradhattam egy csomó válaszadási lehetőségről. Fél füllel szerencsére jelen voltam, bár ha nem csipkedem magam, engem fog a szalonspicc vádja érni.
- Á, a csiga nem a te műfajod, az nem szerepel a mai étlapon. – fejezem be egy utolsó vágással a saját tányéromon lévő adagot is – És értesüléseim szerint még senki nem halt bele. De persze mindig történhetnek balesetek…
Sötéten mosolyogva elhúzom az ujjaim a nyakam előtt, aztán zavartalanul megeszem az utolsó falatot. Talán nem vágom ki magam alatt a fát, de imádom a rémületet a szemében, miközben a helyzet kulcsa a kezemben nyugszik.
- Nem is tudom. Itt valahogy az alaphangulat kelléke a cigaretta, elvégre ez a fény és a szerelem városa, amely megélt több aranykort, megszállást, királyokat, forradalmakat… egyszóval a történelmünk összes lényeges, zivatarosan szenvedélyes időszakába belekóstolhatott, talán ezért elmélázva néha rágyújt. Egyébként szerintem én már hozzászoktam teljesen, de remélem, odáig azért nem jutok el, hogy evés közben is dohányozzak, az már nekem is bizarr.
Készségesen mosolygok a pincérünkre, akitől Willow menet közben egész ügyesen rendel még egy szíverősítőt, én még mindig az első üvegemnél tartok. Egyelőre nem úgy tűnik, hogy elvitathatatlan győzelmet arattam, most tehát valami mást kell kitalálnom. Második fogásról nem hiszem, hogy érdemes elvitatkozgatnom magammal, ez bőven elég laktató volt, ellenben a desszert… ez a vacsora fölötti spekulálás kezd egy országot leigázó haditerve emlékeztetni – ezúttal azonban nem vethetem be az alkoholt, ami könnyű győzelmet ígér, de épp akkora csalás, mintha kémeket küldenék.
- Remélem, igazad lesz az étvágyadról, Papa, mert Párizs és én még nem játszottuk ki az összes lapunkat.
A kávéval lavírozó pincér először ugyan elképed a kérésemre, de aztán helyeslően bólogatni kezd és elsiet. Ki gondolta volna, hogy desszerttel is lehet háborút nyerni?
- Egyébként, ha lesz alkalmad, bár nem tudom persze, túl vagy e ezen, mutatkozz be majd franciáknak. Nagyon élvezetes meghallgatni, hogyan boldogulnak a neveddel… általában az enyémet is kijátsszák, és Miminek ejtik, vagy a másodikat preferálják, de el sem tudom képzelni, mit szólnának a Willowhoz.
Egy furcsán családias emlék jut eszembe, de nem akarok hallgatásba burkolózni, így ezúttal úgy döntök, megosztom vele.
- Ha megengeded, szerintem az első ötletük a ’Villon’ lenne. – szélesen mosolygok az ismerős névre – A két 'll' okozza… esetleg ismered őt? A nagyanyám egyik kedvenc költője volt, gyakran olvasott fel tőle mindenfélét, bár nem állítom, hogy az én akkori fülemnek való volt. Villon meglehetősen szabad szájú, és imádja a polgárpukkasztást. Várj, szerintem emlékszem az egyik versére, amit még azért tanultam meg, hogy elszavaljam neki.
Mellettünk a képzeletemben hétéves Minnie áll, érdeklődve hajol át a kerítésen, szemtelenül megfigyelve a gitárost, aki legfeljebb képeket láthatna róla – de még a fantáziám festette kép is elég élénk színű ahhoz, hogy segítsen felidézni a sorokat:
- „Francia vagyok Párizs városából,/ mely lábam alatt a piszkos mélybe vész, / s most méterhosszan lógok egy nyárfaágról,/ és nyakamon érzem, hogy a seggem míly nehéz.”
Veszek egy mély levegőt, és a végszavammal egy időben pincérünk leteszi elénk a tálcát, rajta mindennel, ami a nagyszerű tervem része.
- Van valami borzongatóan perverz és szórakoztató abban, ha valaki ilyesmit ír a saját halálítélete margójára. Talán ez jellemzi leginkább azt a korszakot is. A nagyanyám szerette az ilyesmit, tudod, igazi lázadó volt, bár azt hiszem, nem is igazán tudta eldönteni, kinek az uralma ellen is lázad.
A tálcán különféle, valóban egy falatnyi édességek sorakoznak egymás mögött, pont olyan mennyiségben, amely lezárása lehet egy vacsorának, de nem limitálódik csupán egy kiválasztására. Tökéletes egy kanálnyi körutazás lehetősége tárul fel tehát előttünk, így bevethetem a teljes arzenált.
- A hozzád legközelebb lévő a madártej, – önkéntelenül is elmosolyodom, Willowra pillantok, de aztán a magyarázatot a képzeletére bízom – ez a szelet a Charlotte. Talán találkoztál már vele, bár nálunk más a piskótája. A kis tégelyben Créme brûlée van, ő a legkevésbé formabontó, de biztos vagyok benne, hogy ízleni fog. A csokoládéval bevont az Éclair, ami a villanásról kapta a nevét, ami alatt az ember eltűnteti… ez pedig itt a kedvencem, a macaron.
Diadalittasan nézek fel a felsorolásból, és valóban úgy érzem magam, mint a hadvezér felkelve terepasztalától, amint végigtekint a seregén: a győzelem édes illata ezúttal valóban körbetáncol.
Lefedtem az összes lehetőséget, mindenre gondoltam, mosolyogva várom, a választása melyikre esik először.
- Nem könnyű, igaz? Constantes et les variables.
Naplózva

Willow Fawcett
Eltávozott karakter
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2015. 07. 23. - 00:13:45 »
+2




          - Azt kérdeztem, hogy… Áh, tudod, mit hagyjuk. Szerelmes vagy?

          Nem kerülte el a figyelmem, hogy az elmúlt percekben nagyon is másfelé járt az esze, de ha tényleg szerelmes, akkor ez érthető. Remélem, hogy így van, és majd be is mutatja egyszer az illetőt. Ha egyáltalán lesz ennek a kirándulásnak és ismertségnek folytatása. Merthogy kalap látszólag nincs vele, de ahhoz, hogy meg tudjam bűvölni, itt kéne lennie. Nem baj, majd találok más módszert rá.
          - Még mindig a csiga? Kinézed belőlem, hogy egész este ezzel foglalkozzam, és ne veled? Nem a csiga miatt jöttem el idáig.
Kicsit korholni akarom, de persze poénnak veszem a szavait. Tisztában vagyok vele, hogy ő is tudja ezt.
          - Óh, szóval mégis figyeltél. Akkor korai volt levonnom a következtetést arról, hogy szerelmes vagy. Vagy esetleg mégsem?
          Mosolyodok el. Korábban tényleg azt hittem, hogy nem figyel, de már tudom, hogy nem megbízható ilyen téren. Habár elég kimerítő választ kapok a kérdésemre, nem hiszem, hogy ez mind megfelelő ok lenne arra, hogy Párizs rágyújtson egy cigire.
          - Azért örülök neki. Reménykedtem benne, hogy így lesz, és figyelni is fogok rá, ne aggódj. Legalábbis, amikor kettesben leszünk és éppen eszünk valamit.
          A pincér érkezésével egyidejűleg már tudom, hogy ennek még nem lesz itt vége. Akármit is mond Minerva még neki, lefogadnám, hogy valami meglepetésre készül. Vagy bármire, hiszen a fogadásunk kulcsát egy az egyben rábíztam. Csak elmosolyodok megjegyzésén, hiszen az étvágyam tényleg nagy tud lenni, de jelenleg a pite jobban jóllakatott, mint elsőre számítottam rá.
          - Lányom, bár az étvágyam viszonylag nagy, és ma alig ettem valamit, remélem nem egy hat fogásos vacsorával álltál elő, mert attól tartok legalább három fogást majd elvitelre kell kérnünk.
Kérdőn nézek rá. Abból, amit hallottam, nem lehet olyan nehéz nekik kiejteni a nevem. Egyébként nem szándékoztam olyan sokáig maradni, hogy be kelljen mutatkoznom egyetlen franciának is.
          - Akkor ezentúl Miminek foglak hívni – mosolyodok el. – Nagyon is illik hozzád.
           Azt szándékosan nem teszem hozzá, hogy csak akkor, ha ő is akarja. Tényleg illik hozzá. Meg aztán, ha már a nevekkel játszunk, amolyan franciásan, akkor miért is ne?
          - Nem ismerem Villont. A költészet nem az én irodalmi műfajom. Sokkal jobban szeretem a regényeket, még az olyan hosszúakat is, mint a Gyűrűk ura. Sőt, igazából minél hosszabb, annál jobban szeretem. De ez az idézet elég, hogy is mondjam… érdekes. Komolyan ilyeneket tanultál a nagyanyádtól?
           Valahogy nem tudom elképzelni a karosszékben kötögető nagyanyót, amint ilyen verseket szaval Minervának, vagy ha nem is szavalja, akkor felolvassa. Kicsit hátborzongatónak tűnik. De minden ember más, és más életkörülmény és hát pont nekem nem kell ezt mondani.
           - Tudod, egyre érdekesebb a családod. Talán meg kéne ismerkednem velük. Az apukád puskával rohangászik a fiúk után, a nagyanyád polgárpukkasztó és lázadó. És milyen uralom ellen kell lázadnia? A királynő nem tetszett neki vagy valamelyik miniszterelnök?
          A mugliknál nem olyan sokszor változott a rendszer az elmúlt években, hogy az ellen lázadni kezdjen. De ki tudja, talán a mugli háborúk miatt lázadozott egy kicsit a nagyanyja. Aztán félbehagyom ezt a gondolatot, mert megérkezik a pincér, leteszi elém a kávét, az asztal közepére pedig egy tálcát. Kérdőn nézek Minervára, a színek és formák sokasága gyönyörködtető a szemnek, ugyanakkor el is bizonytalanít. Kezdetnek magam elé veszem az Éclairt egy kisebb tányérra. Megpróbálom kifigyelni, hogy a választásom jó vagy rossz volt-e, de úgy érzem, hogy teljesen mindegy melyiket választom, mert mindegyik jó lesz.
          - Nem mondtam volna éppen nehéznek a választást. A csokis sütemények elsőbbséget élveznek a többivel szemben.
          Nem igazán rajongok magáért a csokoládéért, de a csokis sütemények az élvonalban vannak. Amíg falatozom a süteményből, addig azon gondolkodom, hogy melyik legyen a következő, de sajnos már rájöttem, akármit is csinálhatok, Minerva nyerte meg a fogadást. Elkezdem kavargatni a kávémat, pedig még a cukrot és a tejszínt se raktam bele, és ez fel sem tűnik, csak később, mikor megakad a szemem a tejszínen.
          - Azt hiszem… - megköszörülöm a torkom, és a számhoz emelem a csészét. – Azt hiszem, ezt a fogadást megnyerted.
          Igazából nem is az ételek közötti különbség, ami számít. Továbbra is jobban szeretem az angol konyhát… Habár a mai fogás alapján nehéz lenne egyértelműen kijelenteni. Leemelek a tányérról egy macaront is. Most már kimondtam, teljesen mindegy. Igyekszem megtalálni vele a szemkontaktust, tudni, hogy jól döntöttem. Bízom benne, hogy betartja majd a szavát, mert én képtelen lennék leszoktatni a dohányzásról őt, ha nem akarja. Azokhoz a módszerekhez pedig nem fogok folyamodni, amik tényleg hatásosak is lennének.
          - De legközelebb elviszlek egy ír étterembe, rendben? Belfastban van egy nagyon jó hely, ahova mindig betértem, ha volt rá időm.
          Ha jól tudom a nagyszüleim anyai ágról ír varázslók voltak, de anyu halálával valahogy az a konyha eltűnt a háztartásunkból, ezért ha enni szerettem volna, akkor mindig étterembe kellett mennem.
Naplózva


Minerva E. Balmoral
[Topiktulaj]
*****


the variable

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2015. 07. 23. - 01:50:11 »
+2




Willow&Minerva


I'm taking it slow
Feeding my flame
Shuffling the cards of your game

Tűzben égő szemekkel figyelem mozdulatait, maga vagyok a megtestesült feszültség a döntés pillanatában. Az értheti ezt a lázas várakozást, aki vadászik, akár a szó átvitt értelmében is: keresi, kutatja, megleli és kiélvezi a diadal forró pillanatát, amely elér, amikor láthatja az ellenfél főhajtását.
Az ide vezető párbeszéd is ígéretes felütéssel jelezte a csúcspont közeledtét:
- Akkor ezentúl Miminek foglak hívni. – mosolyog rám – Nagyon is illik hozzád.
- Hm, köszönöm. Szeretem a hangzását.
Én magam is mosolygok, habár megbéklyóz a meghatottság: mindig nagyobb jelentőséget tulajdonítottam a neveknek, mint mások, elvégre a megnevezésemtől függött a perspektíva is. Nehéz ezt megmagyarázni valakinek, aki csak szavakként tekint rájuk, nehéz elmondani, hogy minden új, egyéni formájuk valami újat, személyeset jelent neked, és annak, akitől kaptad.
Ezután persze Villon lép közénk, a történet azonban folytatódik a Gyűrűk urával, amelyről nem feltételeztem, hogy a kezébe kerülhet a szabadságért rajongó Willownak – mi sem bizonyítja jobban, mennyi felfedeznivaló akad még benne.
- Hát, a nagyanyám olyan volt, mint Vivienne Westwood. – vigyorgok a tonikom fölött – Mutatott képeket a fiatalságáról, és hidd el, nagyon megdöbbentő rájönni, hogy a nagyanyád nagyobb punk volt, mint te valaha is leszel.
Örökre beleégett a kép a fejembe, ahogy az általam már nem ismert nagyapám mellett áll, fiatal arca a lázadás dicsfényében ég, és olyan bántóan fiatalok mindketten. A dolog pikantériái közé tartozik, hogy emellé aranyvérűek is voltak, furcsán a szabályok és a deviancia közé szorulva. Ez utóbbi tényt persze nem vázolhatom Willownak, ahogy a mozgó képeket sem mutathatom meg anélkül, hogy azt ne kínos kérdezősködés kövesse. Mennyivel egyszerűbb a párbeszéd két varázsló között, eddig még sosem éltem meg ezt így… vagy csak vele más minden?
- Bemutathatlak nekik, ha szeretnéd, de előre szólok, egyikük sem teljesen normális. Az apám egy igazi vérnyúl… - az asztalra helyezett fogpiszkálóval felé bökve imitálom a harciasságot – egy igazi olasz maffiózó.
Várok egy kicsit a hatás kedvéért, remélem, most már leesik neki, hogy végig csak szórakoztam. Apát lehetetlen ijesztőnek tekinteni, még akkor is, ha valaki elnézi az első benyomást, perceken belül úgy is megkérdezi, hogy azért viselsz e feketét, mert temetésre mész.
- Egyébként szerintem örülnének neked, csak lenne egy csomó kérdésük, az ilyenkor szokásosak. Viszont én még szeptember első napja előtt oda kell, hogy érjek az iskolába, szóval ez lehet, hogy a téli szünetre marad.
Mielőtt kicsit is elszomorodhatnék a távoli viszontlátás miatt, megérkezett ugyebár a győzelmem ígérete, így most visszatérhetek az említett pillanathoz, amelyben feszült figyelemmel meredek asztaltársam kezére és szájára. (Nem mintha nem tenném egyébként…hiszen ez a testbeszéd záloga, nem igaz?)
- Azt hiszem…
A bennem élő játékos farkasszemet néz vele, és ugyan mosolygok, biztos vagyok benne, hogy megkeményednek az arcvonásaim halványan. Csak a csészére fonódó tekintetét látom magam előtt, egy szemvillanásnyi ideig még a szívdobogását is érzékelni vélem.
- Azt hiszem, ezt a fogadást megnyerted.
Szélsebesen terjed végig a mosoly az arcomon, őszintén felnevetek. Nem számít, van e közönség körülöttünk, a győzelem boldogsága átveszi felettem az uralmat.
- Nahát, Willow, ennek nagyon örülök! Egy pillanatra már azt hittem… de nem, győztem! Ááá, köszönöm!
Átnyújtom a bal karom az asztal fölött, hogy kezet foghassunk, közben még mindig heves küzdelmet folytatok a lassan büntetendő kategóriába eső eufóriámmal.
- Igazán szórakoztató küzdelem volt, és természetesen a legnagyobb örömmel kóstolom meg az ír konyhát. Remek ellenfél voltál, minden tiszteletem a tiéd. És most énekeljük el a himnuszt!
Pár másodpercig hagyom csak kétségek között, főleg, mert most már jogot nyertem arra, hogy ilyen kéréseket tegyek – a visszaélés kizárása mellett, persze. Soha nem akarnám nehéz helyzetbe hozni a gitárost.
- Vicceltem, ne félj. Viszont kitaláltam, mit mutatok neked ezután, ha van még kedved hozzá. Biztos vagyok benne, hogy Párizsnak is hízelgett a győzelmem, és ezúttal a szép arcát mutatja a dohányzó helyett. Mehetünk?


And just in time
In the right place
Suddenly I will play my ace
Naplózva

Willow Fawcett
Eltávozott karakter
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2015. 07. 26. - 21:58:15 »
+2



          Azt hittem, kicsit nehezebb lesz rávennem az új név használatára, de úgy tűnik, tetszik neki is. Örülök neki. Persze az is lehet, hogy csupán a fogadásunk eredményhirdetésének közelsége miatt van ez. Ha tudná, hogy ez semmilyen hatással nincs a végeredményre, akkor talán meggondolná magát. Vagy legalábbis alaposabban átgondolná.
          Nyelek egy nagyot. Nem gondoltam, hogy ennyire harcias családja van. A mugli fegyverek ellen pedig teljesen védtelen vagyok. Hogy nézne már ki, hogy egy pajzsbűbájnak köszönhetően lepotyognak előttem a golyók. Ha egyáltalán létezik ilyen.
          - Biztos? – Azért én nem vagyok benne ennyire biztos. – Óh, ezt sajnálattal hallom. Akkor majd karácsonyi szünetben, ha nem zavarok. Vagy marad az egész jövő nyárra. A kérdések nem számítanak, nincs a szüleid előtt titkolni valóm.
          Azt az egy dolgot leszámítva, hogy varázsló vagyok. Azért örülnék neki, ha nem kellene olyan sokáig várni. Sokkal jobb lenne, ha még az iskolakezdés előtt találkozhatnék a szüleivel. Belőlük talán sikerülne véletlenül kiszednem, hogy melyik iskolába is jár a lányuk. Úgysem hagy nyugodni a dolog, úgy tűnik a kíváncsiságom nagyon is felül tud kerekedni türelmemen.
          De akármennyire is akarom húzni az időt, nem tehetem. Szóval, jöjjön a fekete leves. Egyébként sem a fogadás számít. Az igazán fontos az, hogy ő boldog legyen, és úgy tűnik ezzel a feladással ez meg is valósul. Egyébként is, ki tudja, hogy mikor találkozunk legközelebb. Leteszem a kanalat a csésze szélére, és jobb kezemmel megfogom az övét. Felállok, és pont annyira hajolok az asztal fölé, hogy meg tudjam csókolni a kezét.
          - Mademoiselle, mon plaisir.
          Visszaülök a helyemre, és figyelem a reakcióját. Ki mondta, hogy teljesen felkészületlenül jövök majd. Igaz, ezt a mondatot és a gesztust a búcsúzásunk pillanatára tartogattam, de ha így esett, akkor már mindegy.
          - Himnuszt? Minek…
          Egy cseppet kétségbeejtő a kérése. Melyiket? Micsoda? Itt? Úgy tűnik, talán jobban oda kell figyelnem rá, hogy mikor adom meg, és mikor nem hagyom legyőzni magam. Magam elé veszem a kávémat, miután sikerül lenyugtatnom nagyon is dobogó szívem. Nem volt annyira vicces ez a himnusz dolog, de persze ő ezt nem tudhatja. Meg aztán, csak nem várta volna el, hogy első utazásom alkalmával, mindjárt tudjam is a francia himnuszt.
          - Persze, mehetünk. – Belekortyolok a kávéba, majd ránézek. Kicsit vörösnek tűnik az arca, ami talán még a korábbi gesztusom eredménye. – Ennyire zavarba hoztalak?
          Végleg leteszem a csészét az asztalra, és magamhoz intem a pincért. Kifizetem a számlát, majd indulunk is kifelé, vissza a park irányába. A korábbi verőfényes napsütés eltűnt, amíg vacsoráztunk, ezért a fejem tetején hagyom a napszemüvegem.
          - Köszönöm ezt a remek vacsorát. Tényleg nagyon finom volt.
          A tér közepénél járhatunk, amikor elkezd csöpögni az eső. Esernyő persze nincs nálam, nem gondoltam volna, hogy a verőfényes napsütés közben még erre is szükségem lesz.
          - Gyere, keressünk gyorsan menedéket.
          A kezéért nyúlok, hogy az emberek között, akik szintén nem készültek fel erre az esőre, ne veszítsük el egymást. Főleg úgy, hogy lényegében ő tudja, hova akarunk menni.

Naplózva


Minerva E. Balmoral
[Topiktulaj]
*****


the variable

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2015. 07. 27. - 22:17:45 »
+2

Willow&Minerva


Lassan sétálunk Párizs borongós utcáin, és ugyan egy pillanatra elkap a kora délutáni figyelmeztetés, miszerint eshet az eső, valahogy elsiklok fölötte. Még érzem a nyelvemen a győzelem édességét, ettől valahogy napsugarasabbnak látom a lassan sötétedő várost, mint egy nyári délelőttön. Jókedvűen köszöntünk el a pincértől, aki sejtelmes mosollyal búcsúztatott minket, és mikor utoljára visszafordultam, hogy felé intsek, nagyot kacsintott. Nem csoda hát, hogy képtelen vagyok a földön tartani a kedélyemet, ellenben tökéletes értem a „La vie en rose” elvét.
A gondolataim kavarognak az iméntiek után, a kézcsók valóban zavarba hozott, holott nem kellett volna. Még látom magam, ahogy halványan elmosolyodom, de képtelen vagyok a pír után kapni, ami befelhőzi a vonásaimat.
- Merci, Monsieur. – válaszolom, holott csodálkozom rajta, hogy meg tudtam szólalni. Vajon ez a nyelvnek, az időzítésnek, a hely varázsának köszönhető, vagy új keletű? Kacsintok egyet, biztonságot keresve a gesztusban, de a színt már nem tudom letörölni. Asztaltársam szerencsére a himnuszos megjegyzésemen akad fenn, és egy pillanatra abba ringat, elsiklik majd efölött.
- Ennyire zavarba hoztalak? – tekint rám a csészéje fölött.
- Szó sincs róla, - mosolygok rá - csupán újra és újra ráébreszt, hogy igazi úriember, és még jobban meg kellene becsülnöm a társaságát. Nagyon szépen köszönöm a vacsorát.
Titokban persze tudom, hogy ez volt a végső mentőötletem, ha tovább üti a vasat, már a figyelmét kell elterelnem az udvariasság kendőlibbentése helyett, mert a végén tényleg el kell ismernem, mennyire zavarba hozott valójában. Meglepő fordulat, amiből aztán a távozás ment ki végleg, illetve a szikra, ami lángra lobbantja az újabb elterelésem a családom bedobásával.
- Willow, tényleg meg akarod ismerni a szüleimet? – hagyom leülepedni a kérdést, főleg, mert nem is vagyok benne biztos, mit reagálnék, ha igent vágott volna rá.
Visszaérünk a térre, és az isteni gondviselés kacaja még a mennydörgésnél is hangosabban emlékeztet arra, hogy a balszerencse ma sem feküdt le korán. Villámlás csúszott végig az égen, egy pillanatra reggeli világossággal borítva a fekete égboltot, aztán a nyomában szaladó dübörgésre megremegtek az ablakok és fák. Esőcseppek árasztották el az utcát, feltámadt a máskor kedves, lagymatag szél, ezúttal viharos kedvében megkergetve a járókelőket.
- Gyere, keressünk gyorsan menedéket.
Válaszolni akartam, de amúgy is elnyelte volna a zaj a hangot, Willow pedig megragadta a kezemet. Sokan szaladtak el mellettünk, így megértem a gesztust, de egy cseppet sem javított az amúgy is vörös arcom árnyalatán. Megszorítottam az ujjait, közelebb is húzódtam, aztán eszembe jutott, hogy a helyzet kulcsa nálam van, ha nem akarunk bőrig ázni. Megindultam előre, talán hevesebben is, mint gondolhatta, de elég jól manőverezek még tömegben is – neki pedig nem kell tudnia, hogy ezt a tanévbeli kviddicsben fogom kamatoztatni, ha a szerencse egyszer elér.
- Kapaszkodj! – szóltam hátra, arcomon a vigyor és a fintorgás furcsa keverékével, egy nagy csöpp ugyanis kihasználta az alkalmat, és telibe talált. Miután az akciófilmekbe illő kijelentés elhangzott, bevetettem magam az emberek közé, és ösvényt vágva sietni kezdtem a közeli utcák felé. Eredetileg ugyan nem ez volt a cél, az időjárás azonban némi improvizálást kíván.
Mikor kiértünk az alakok közül, nagyon örültem volna a hátunk mögött robbanó rakéta effekteknek, illetve a pörgős zenének, de be kellett érnem a zuhogni kezdő esőfüggönnyel. Hevesen pislogva néztem Willowra, és habár a szituáció nem adta meg magát egy cseppet sem, elnevettem magam. Még mindig szorongattam a kezét, a világ pasztellszínekbe olvadt körülöttünk, én pedig akármennyire is komolynak kellene lennem, remekül szórakozom.
- Valaki nagyon nem kedvel minket odafent, ugye? – kuncogok még mindig, az arcomon végigfolyik a hideg patakok végtelene – Nem baj. Szeretem a meglepetéseket, és lássuk be, melletted mindig ér néhány. Na gyere, Willow, nincs szükségünk a szerencsére, van sokkal jobb: megtanulni táncolni az esőben is.
Egy közeli lépcsőház felé intek, amelynek régies kapuja hívogatóan száraznak tűnik, magammal húzom felé. Az ódon épület a városra jellemző stílusban épült, magasba kígyózik a lépcsősor, amin felszaladok, ajkamon még csilingelő nevetéssel. A padlástérbe vezető rozsdás ajtón apró kulcslyuk, a felületen rengeteg magazinból kivágott lap, bizarr egyvelegbe merevedbe. A magammal hozott tokban benne maradt a megoldás, még tegnap előtt óta, amikor az öcsémmel jártam itt, és amely Willow megjelenésével egyenlően rejtélyes helyre enged betekintést. Röviden szöszölök a bejutással, aztán rányitom az ajtót a legkülönösebb padlásra, amit valaha láttam.
- Ez a hely a barátaimé, de ők most nyaralnak. Igen, szerintem is ironikus, hogy ők akkor nyaralnak máshol, mikor én itt. – belépek, felkapcsolom az eső miatt szürke fényben úszó térben a villanyt – Műteremmé akarják átalakítani, de erre még várni kell, meglehetősen bohémek. Kaptam kölcsön egy kulcsot, megkértek, tegyem ki pár képemet a falra, és biztos vagyok benne, hogy neked is örülnének.
A padlás hozzánk közeli részén a falakat méretes firkák és festmények alkotják, szinte pontosan lemérhető, meddig jutottak alkotás közben. A deszkapadló festékfoltos, rajta régi bútorok helyezkednek el, és persze olyan tárgyak, amelyek másnak kacatnak tűnhetnek, a művészekre jellemző látványos, de otthonos összevisszaságban. A lámpa körül narancsszín lampion, a háztetőbe vágott ablak matricákkal teli. Biztatóan mosolygok Willowra, és őszintén remélem, nem rémül halálra, ezt erősítendő leülök egy közeli féllábú kanapéra.
- Nem kell itt maradnunk sokáig, ha nem szeretnél… - mondom félig-meddig aggódóan – Hamarosan biztos eláll az eső odakint.
A zavartságom palástolandó felállok inkább, az egyik leselejtezett magnó gombjaival játszom röviden, mire csendes, meghitt, gitárral kevert instrumentális zene árad szét a festékaromájú levegőben. A mozdulatok közben meglökök egy kis komódot, mire kibukkan alatta egy elosztó, ásító konnektor, mellette pedig egy kihúzódott kábel. Kíváncsian egymásba passzintom őket, mire a fejünk felett kigyullad a plafonra ragasztott karácsonyi égősor.
- La vie boheme… - mosolyodom el, és már sokkal kevésbé zavar a vizes külsőnk, az ablakon kopogó vihar és a furcsa helyszín.

Naplózva
Oldalak: [1] 2 3 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 03. 16. - 19:44:33
Az oldal 2.329 másodperc alatt készült el 46 lekéréssel.