+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Levi Hale (Moderátor: Leverton N. Hale)
| | | | |-+  Go to hell, for heaven's sake
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Go to hell, for heaven's sake  (Megtekintve 2225 alkalommal)

Leverton N. Hale
[Topiktulaj]
*****


VIII.

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2015. 06. 26. - 17:12:18 »
+2

Pansy
1998. augusztus

Idejét sem tudom már, hogy mikor találkozhattam utoljára Pansy-vel. A folyosókon való összefutásokat ne vegyük figyelembe, mert felesleges. Ha csak annyi volt az egész, hogy elmentünk egymás mellett és köszöntünk a másiknak, az nem mindig meríti ki a találkozás fogalmát. Elviekben számíthatjuk annak, de ha hozzávesszük az előzményeket, hogy beszélő viszonyban voltunk, sőt… A barát szó lehet, hogy túlzás lenne. Korábban talán annak tituláltam volna a kapcsolatunkat, de mostanra sikerült elbizonytalanodnom azt hiszem. Volt idő mikor felháborodtam volna azon, ha valaki azt mondja, hogy semmi másért nem állt szóba velem, csak információkért. Hogy csak ki akart használni, hogy valójában csak addig keresi a társaságom, amíg úgymond értékes vagyok számára. Én kis naiv… Hittem ennek az ellenkezőjében. Miért is tettem volna másképp? Nekem akkor még nem tűntek fel a jelek, pedig majdhogynem kiszúrták a szemem. Persze utólag könnyű okosnak lenni, egyszerűbb meglátni a hibákat, a buktatókat, a figyelmeztető jeleket, mint az adott pillanatban. Pedig Abel is figyelmeztetett. Igaz, már túl későn. A háborút megelőző válságos időszakban, majd pedig az alatt jobban is megválogathattam volna, hogy kiknek a társaságában mutatkozom, de abban a pár hónapban engem is csak az érdekelt, hogy hogyan éljek túl. Akkoriban még azt sem tudtam, hogy a végén melyik oldal mellett fogok állást foglalni végül. Szép és jó dolog a semleges jelző, de mindannyian tudjuk, hogy a valóságban ez nem mindig tud megvalósulni. Dönteni kellett, nem állhattam ott tétlenül a legnagyobb felfordulásban, nem bújhattam el és várhattam arra, hogy vége legyen mindennek. Megtehettem volna, de akkor soha többet nem tudtam volna tükörbe nézni vagy épp más emberek szemébe tekinteni. Szégyelltem volna magam. Legalábbis most ezt gondolom. Évtizedek múltán lehet, hogy másképp fogom gondolni, de az is lehet, hogy nem. De az is lehetséges, hogy nem kellene már ilyeneken agyalnom, csak elfelejteni az egészet és újrakezdeni.
Szükségem volt néhány napra, hogy rászánjam magam a döntésre: írni a lánynak, hogy találkozzunk. Beszélni szeretnék vele, tisztázni néhány dolgot. Hogy mi is volt ez az egész. Fogalmam sincs, hogy mire számítsak. Egyáltalán eljön-e, foglalkozik-e még olyanokkal, mint én? Talán ezt is hagyni kellett volna a francba. Nem törődni vele, felejteni, továbblépni. A nagyokosok is mindig ilyesmiket tanácsoltak, lehet, hogy ezek a dolgok működnek is. De ha mindent képesek lennénk magunk mögött hagyni, akkor túl könnyű lenne az életünk. A szánalmas, átlagos kis életünk, ami nem sokat ér. Abban viszont mi lenne az izgalom? Az ember már csak ilyen fura lény, előszeretettel nehezíti meg a saját dolgait.
Csendes és eléggé eldugott része ez a parknak. Pont ideális, kicsi az esély, hogy hirtelen nagy tömeg vesz minket majd körül, vagy, hogy felhívjuk magunkra majd a figyelmet. Ha egyáltalán lesz annyi bátorságom majd élesben is, hogy rákérdezzek a dologra, vagy, hogy felvállaljam a véleményem. Most még lehet, hogy nagy a szám, hogy ezt meg azt fogom csinálni, de ismerem magam annyira, hogy ennek általában jó, ha a fele megvalósul. Viszont most itt az ideje, hogy összekapjam magam. Elvégre a bátrak házába osztottak be, nem viselkedhetek úgy, mint holmi Hugrabugos például.
Nincs más hátra, mint a várakozás és a türelmetlenség. A pad kezd kényelmetlenné válni, az izgalom miatt nehezen maradok meg egyhelyben. Vajon eljön? Lesz merszem rákérdezni mindenre, ami érdekel, vagy épp bosszant? Vagy csak hozom a szokásos formám? Mintha őt látnám közeledni. Gyomrom még jobban összezsugorodik, és csak abban bízom, hogy nem a képzeletem szórakozik most velem. Nemsoká minden kiderül…

Naplózva

Pansy Parkinson
Eltávozott karakter
*****


ͼ VIII. Mardekár ͽ

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2015. 06. 28. - 21:55:02 »
+1

ͼ Leverton Haleͽ

Meglepetésként ért a rövid üzenet, ami otthon várt, mikor késő este hazaértem Dracótól. Fáradtan ültem le az asztalhoz a dolgozószobában, ami már az enyém volt. Valamelyik manó középre készítette a fecnit, hogy biztosan észrevegyem.  
Félretettem a részvények mappáját, amivel eredetileg akartam foglalkozni, és kicsavartam a fecnit. Leverton. Nem is halottam felőle már jó ideje, arra pedig végképp nem számítottam, hogy megkeres majd. Hátradőltem a karosszékben és a két ujjam közé csippentve a kis papírdarabot behunytam a szemem. Kedveltem Hale-t, valamilyen szinten szórakoztatott. Ostoba volt, és ennek meg is fizette az árát, de nekem mindig a hasznomra volt. Olyan egyszerű volt az ujjaim köré csavarni, mint Mr. Devenrow-t a mai üzleti megbeszélésen a Kúriában. Draco tanácsait követve és a saját megérzéseimre támaszkodva kezdtem azt hinni, hogy talán még sikerülhet is megtartanom a Parkinson vállalat monopóliumát a különleges bájitalok és alapanyagok terén. Talán mégsem okoz akkora bevételkiesést apám halálhíre, és az, hogy mindenféle korábbi tapasztalat nélkül, én vettem át a vezetést. Devenrow helyzetét és a pozíciójának okát egyszerű volt kiismerni. A családja több száz éve dolgozott az enyémnek, és a kapcsolatai Európa, de még Ázsia távoli végeibe is elértek. Hasznos ember volt, akit meg kellett tartani minden áron. Ezért is bíztam rá a cég igazgatását, ameddig befejezem a Roxfortot. Az edukációm befejezése kardinális kérdés lett, és nem söpörhettem a szőnyeg alá. Némileg könnyebb lesz érvényesülnöm, ha elvégzem a Roxfortot, és lesz mit felmutatnom - ebben egyetértettünk Dracóval. Devenrow javaslatára pedig holnap ebédet adok az igazgatóság többi tagjának. Mint mondtam, nem volt nehéz az ujjaim köré csavarni, elég volt, ez a jöttment kinevezés, hogy rögtön az én seprűm felé terelje a szelet. Devenrow szerint meg kell nekik mutatnom, hogy ki mozgatja még mindig a szálakat, mielőtt néhányan önkényesen elfelejtenék, hogy kinek a pénzéből veszik a kenyeret.
Megdörzsöltem a szemem, és visszadobtam a fecnit az asztalra. Levertont még csak problémának sem tudtam nyilvánítani, mert eltörpült a többi mellett. Jelentéktelen tényező volt.

Ezután azonban mégsem tudtam kiverni a fejemből. A másnapi fogadás alatt is ott motoszkált a koponyámban. Hátul, eldugottan a sötétben, de azért ott volt. Érdekelt, hogy mit akar, és a rengeteg nyakamba szakadt felelősségtől csábítóvá vált a gondolat, hogy találkozzam vele. Megint csak Parkinson akartam lenni, akit becsapta, hogy kiderítse a griffendéles prefektusok mikor és milyen útvonalon őrjáratoznak a hetedik emeleti folyosón, még hatodikban. Vagy a lány, aki elvette, amit nyújtani tudott, és cserébe nem adott semmit. Olyan réginek tűntek az emlékek, mintha egy másik életben történtek volna. Kezdtem átértékelni a ráadás évet a Roxfortban. Eddig csak nyűgnek láttam, és felesleges időpazarlásnak, esetleg egy lehetőségnek, hogy elkerüljem az ébredező médiát. Most kezdtem Merlin ajándékának tekinteni. Kilenc hónapot kaptam arra, hogy hozzászokjak az új helyzetemhez, és a kötelességeim új, megsokszorozott súlyához. Leverton is egy ilyen kiútnak tűnt.

Miután végeztem a bájcsevejjel, és a tekintélyem fitogtatásával, hogy meggyőzzem az igazgató tanácsot, újra a dolgozószobában találtam magam a fecnivel. Már öt perc késésben voltam a ráírt időponthoz képest. Azonban még mindig nem tudtam, hogy el akarok-e menni. Végül sikerült elfogadható indok mögé rejtenem a csapongás iránti vágyam. Hiszen szükségem lesz szövetségesekre, Leverton pedig adott volt. Nem is kell komolyabb módszereket bevetnem, elég, ha csak megint a saját oldalamra állítom, és elhitetem vele, hogy szükség van rá. Az ostoba büszkesége mindig is gyengepontja volt, és mint tudjuk, az emberek nem változnak. Felültem a székben, és egy hideg mosollyal az arcomon újra cetliért nyúltam, hogy megnézzem még egyszer a helyet. Tudtam hová kell mennem, néhányszor megfordultam már abban a parkban, ha vásárolni mentem a közeli talárszabászatba.
Visszadugtam a cipőmbe a lábam, majd felálltam az íróasztal mögül, és a cetlivel a kezemben pördültem meg a tengelyem körül.

A park szélén kötöttem ki, nem messze a célomtól. Mindössze egy kanyar választott el tőle az ösvényem.  Hale kellemes helyszínt talált. Nem volt sem forgalmas, sem túl megközelíthetetlen. Ha nem felejtem el, megdicsérem majd az új keletű körültekintését. Ezzel együtt azonban egyre inkább érdekelt a mondandója, szerettem volna, ha sikerül vele meglepnie, és kitörnie a kiszámíthatóság unalmas kereteiből. Bár talán akkora hipogriffek azért nincsenek.
Az ösvényen befordulva rögtön kiszúrtam. Nem volt nehéz felismerni, az idióta színes pólói mindig messziről kiemelték a Roxfortban is. Sosem értettem az ez irányú szenvedélyét, hiszen az iskolai egyenruha ingje véleményem szerint mindig is jobban mutatott rajta.
Magabiztosan sétáltam el a padig, de nem ültem le rá, elvégre szerettem, ha fölötte állok.
- Leverton – köszöntöttem és bólintottam felé egy aprót. Sosem tudtam az idegesítő becenevén hívni, mint ahogy a többi griffendéles majom. Kinyújtottam felé a kezem, amiben még mindig ott volt a cetli, a mutató és a középső ujjam közé szorítva. – Minek köszönhetem ezt a találkozót? – kérdeztem tőle, megadva neki ezzel a lehetőséget, hogy lenyűgözzön, és esetleg egy kellemes szócsata erejéig elfejtessen velem mindent, ami nyomja a vállaimat. Már ha megvan benne, ami ahhoz kell.
Naplózva

Leverton N. Hale
[Topiktulaj]
*****


VIII.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2015. 07. 07. - 16:54:26 »
+2

Idegesen dobolok a lábammal, mintha érne bármit is, mintha valóban lenyugtatna, vagy csak enyhítene az izgatottság érzésén. Ez csak egy szimpla baráti beszélgetés lesz, aggodalomra semmi ok. Egy kis bájcsevej, kivel mi a szitu, hogy van, mik a jövőbeli tervei. Nem kell ettől annyira tartani. Próbálom magam nyugtatni, rám is fér, szokatlan, hogy én magam kezdeményezzek. Főleg így. Egy párszor már lejátszottam fejben, hogy mit szeretnék neki mondani, hogyan zúdítom rá az összes gondom, a problémám, mindent, ami vele kapcsolatban zavart. Hogy csak úgy eltaszított magától, mint egy megunt játékot, ami már nem tartja fenn az érdeklődését. Hogy teljes mértékben kihasznált. Ami nekem fel sem tűnt igazából, Abel világított rá nem is olyan rég, mikor vázoltam neki a szitut. De mindezt egyelőre nem akarom neki elhinni. Ennyire nem lehettem vakon, hogy mindebből számomra semmi nem esett le, még az igazán szemet szúró dolgok sem.
Az egyre inkább csak közeledő alakot figyelem. Remélem, nem csak a szemem káprázik, hanem valóban őt látom. Itt az ideje, hogy valóban összekapjam magam, nem gondolhatom meg magam. Innen nincs visszaút, ha már valóban vette a fáradságot és eljött, akkor annyit megérdemel, hogy közöljem vele a véleményem. A fejéhez akarok vágni mindent. Üvöltözni vele, hogy mégis mindezt hogy képzelte, akkor is, ha nem épp ez a legelegánsabb viselkedési forma, de per pillanat ez érdekel a legkevésbé. Most az egyszer az életben nem akarok beszari lenni. Valószínűleg igencsak nagy meglepetést okoznék neki, de basszus… azért mindennek van egy határa, nem igaz?
Tényleg ő az. Eljött. Nem tudom, miért érzek meglepettséget, hiszen ezt vártam, azt akartam, hogy ez történjen. Lehet, hogy tudat alatt valahol ennek ellenkezőjére vágytam, mivel ez esetben nem kellett volna kilépni a komfortzónámból. Szomorúan nyugtáztam volna, hogy még annyira sem méltat, hogy eljöjjön és a szemembe nézzen, majd ment volna minden ugyanúgy tovább, mint eddig. Vettem volna a célzást, kattogtam volna pár napot azon, hogy hogy lehettem ekkora idióta, aztán ennyi. Most viszont itt áll előttem és nekem előbb vagy utóbb elő kell hozakodnom mindazzal, ami a lelkemet nyomja. Azt hiszem nem gondoltam át teljes egészében a dolgot és elhamarkodott döntést hoztam. De innen most már tényleg nincsen visszaút. Kapd össze magad, Levi! – Szia! – Köszöntöttem, remélem a kétségbeesés nem érződött a hangomon. Igyekszem magam erősnek mutatni, magabiztosnak, olyannak, aki teljesen tisztában van minden cselekedetével és egyik döntése sem a kétségbeesés szülötte. – Rég találkoztunk. Érdekelt, mi van veled mostanság. – Egy nagyjából őszinte válasz. Valóban érdekel, hogy mi történt vele azóta, hogy nem találkoztunk. Szinte biztos vagyok benne, hogy ő is tudja vagy sejti, hogy nem ez a valódi indoka a találkozónak. De essek neki rögtön? Az talán túlságosan is szemét dolog lenne. Na meg persze a bátorság sincs meg bennem hozzá, szükségem van még egy kis időre. Sosem voltam képes ilyesmire, s amennyire csak lehetett igyekeztem kerülni is az ilyen helyzeteket. – Valójában beszélni szerettem volna veled egy-két dologról. – A felütés megtörtént. Szívem eszeveszettül dobog odabenn. Egyáltalán nem vagyok felkészülve arra, ami ezután fog következni, mégis nekikezdtem. Ha valóban kivitelezem mindazt, ami miatt idejöttem, akkor… akkor fogalmam sincs, hogy mi lesz. Semmit nem tudok. Csak azt, hogy egy igencsak érdekes beszélgetésnek nézünk elébe…

Naplózva

Pansy Parkinson
Eltávozott karakter
*****


ͼ VIII. Mardekár ͽ

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2015. 07. 11. - 22:55:13 »
+1

ͼ Leverton Haleͽ

Leverton látszólag nem változott sokat. Nem sietett előrukkolni a farbával, és remegett, mint valami kiskacsa, ahogy rávetült az árnyékom. Még mindig elég lett volna a fél kezem, hogy összeroppantsam. Ez a tudat pedig, ahogy mindig, most is perverz örömmel és magabiztossággal töltött el.
- Szia! – köszönt végül. Olyan volt, mint valami kislány, akit lopáson kaptak, aztán most meg színt kell vallania az apjának. - Rég találkoztunk. Érdekelt, mi van veled mostanság.
- Hagyjuk a felesleges köröket, meg a bájcsevegést, Leverton – mondtam neki, majd beletömtem a fecnit a talárom zsebébe és leültem mellé. Ha Dracóval ültem volna itt, talán még a cipőm is levettem volna, hogy végre megszabaduljak a magassarkaktól egy egész nap után. Nem könyörgött a lábam egy sétáért a parkban, de néha a látszat az, ami igazán számít. Gyanítom Hale is elfelejtette volna kivel is beszél igazából, ha felhúzom törökülésbe a térdeimet és befonogatjuk egymás haját. Levertonnal szemben nem akartam engedni a tekintélyemből, amíg nem tudtam pontosan miért is indítványozta ezt a kis légyottot. – Miért vagyunk itt?
– Valójában beszélni szerettem volna veled egy-két dologról – nyögte ki végre, mire idejét láttam annak, hogy ránézzek.
- Nocsak – feleltem neki, nem könnyítve a dolgán. – Mi lenne az a néhány dolog, Leverton? – kérdeztem tőle, és közben végig a szemébe néztem. Szerettem őt sakkban tartani, amihez legtöbbször elég volt, ha kitüntettem az osztatlanul rá irányuló figyelmemmel.
Nem mondom, hogy felcsigázott, de némi kíváncsiságot azért éreztem. Tudni akartam mit sikerült kitalálnia, vagy mire jött rá azokból a dolgokból, amin keresztülrángattam.
Megkérdőjelezhető viszont az indítatása. Bátor, vagy botor dolog volt részéről, hogy megkeresett engem, ha tudja, hogy kihasználtam? Tudni akartam mit akar elérni. A szokásos idióta módjára csak a saját lelki üdvét keresi, vagy nyomósabb indokai vannak.
Nem tagadom, hogy volt néhány őszinte és kellemes emlékem vele kapcsolatban, de az indítékaim között egykezemen meg tudom számolni hányszor kerestem fel Levertont ártatlan okok miatt. Talán kétszer fordult elő, hogy annyira hiányoltam az emberi kontaktust, hogy önszántamból kerestem meg. Bár, ha jobban belegondolok ez is önös érdek.
Keresztbe fontam a lábaimat a bokámnál, így legalább az egyikről lekerült a súlyom, és hátrasöpörtem a hajat, amit az arcomba fújt a szél. Leverton pólójának a színe szinte vakított így, hogy egész nap apám üzlettársainak…az én üzlettársaimnak a folytonos szürke folyamában úszkáltam, ahonnan a saját vakítóan fehér elegánsra szabott talárom is kitűnt. Draco tanácsolta, hogy tűnjek ki, és a megjelenésemmel is követeljek figyelmet és tiszteletet. Semmiképpen sem akartuk, hogy annak lássanak, ami valóban vagyok: egy tapasztalatlan tizennyolc évesnek, aki sosem olvasott még beszámolókat. Leverton annyira üdítően jelentéktelennek tűnt, hogy már csak a puszta jelenlétét is élveztem. Egyszerű volt, tudtam mire gondol, és nem akart megfosztani minden vagyonomtól és tőkémtől.
 
Naplózva

Leverton N. Hale
[Topiktulaj]
*****


VIII.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2015. 08. 04. - 23:36:46 »
+2

Ezt az egész találkozósdit nem gondoltam át teljesen. Bár nem igazán lehet ezen mit agyalni, vagy összeszedem a bátorságom és lépek valamit vagy hagyom a francba az egészet és úgy teszem mintha mi sem történt volna. Az utóbbi lett volna az egyszerűbb, ez tény, de valamiért volt egy olyan belső késztetésem, hogy ezt nem hagyhatom csak úgy annyiban. Így hát itt vagyok. Csak épp azt nem tudom, hogy mit mondjak, mikor mit lépjek és ez az egész csak egyre jobban elbizonytalanít. Na nem mintha eddig én lettem volna a megtestesült magabiztosság…
Próbálok úgy tenni, mintha csak egy baráti csevejre gyűltünk volna össze, de átlát rajtam. Ennyire látszódna? Mondjuk majdnem annyira és úgy remegek, mint egy kocsonya. Ez azért eléggé árulkodó… Aztán csak kinyögöm a valódi indokot, nem kerülgetem tovább a dolgokat, jöjjön, aminek jönnie kell. Sikerült kivívnom a figyelmét, a mondandóm ezek szerint valóban érdekli… Vagy ez is csak átverés lenne? Valóban érdekli az a pár apróság, amit mondani akarok neki? Vagyis csak neki apróság, nekem azért ennél jóval többet jelent. Jó lenne, ha legalább egyszer az életben tudnánk úgy beszélni, hogy őszinték vagyunk a másikkal és nem csak félig felfedett lapokkal tiszteljük meg a másikat. Bár pontosítanék a szitun, hiszen ebben az esetben inkább én voltam az, aki balfaszul játszott és hagyta, hogy más nem épp tiszta eszközökkel játsszon. Na igen, a naivság…
- Öhm… - Na pasztmek, hamarabb cselekszem, mint gondolkozom két hetet és nézd meg mi lett belőle! Egy értelmes mondatot nem tudok kinyögni. Pedig mikor elindultam, akkor elhatároztam, hogy legalább ma úgy teszek, mint aki képes határozottan viselkedni. Igazán itt lenne az ideje elkezdeni végre. – Rólunk lenne szó. A barátságunkról… - Ránézek, ami nem feltétlen volt jó ötlet, de mégsem beszélhetek egész végig a szemközt látható fának… Az elég hülyén venné ki magát. Meg amilyen szerencsétlen tudok, lenni nagyban magyaráznék és közben észre sem venném, hogy lelép mellőlem. – Már ha nevezhetjük ezt annak. – Pontosítok.
Tisztában vagyok azzal, hogy ez azért még nem teljesen az, amiről beszélni szeretnék, de talán már egy fokkal közelebb kerültem ahhoz, hogy végre összeszedjem a bátorságom és kimondjam. Nem tudom mi igazából benne az, ami miatt nehéz megtenni az utolsó lépést. Kimondani azt a bizonyos szót. Lassan már saját magamat idegesítem fel.
- Kihasználtál... – Nyögöm ki végül. A hangom egyszerre tűnik kérdőnek és kijelentőnek. Magam sem vagyok benne teljesen biztos, hogy most ezt kérdeztem vagy kijelentettem. De ez most már igazából csak részletkérdés és nem igazán számít. A lényeg az, hogy kimondtam. Aztán majd kiderül, hogy innen merre tovább…

Naplózva

Pansy Parkinson
Eltávozott karakter
*****


ͼ VIII. Mardekár ͽ

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2015. 10. 24. - 17:34:36 »
+1

Leverton Hale

“You know what charm is: a way of getting the answer yes without having asked any clear question.”

ͼ ͽ

Szög egyenes háttal ültem a padon, amíg arra vártam, hogy Hale végre összeszedje azt a kifacsart maradék Griffendéles bátorságát. Sosem volt neki olyan kirívóan sok, mint a Szent bagázsnak, de azért a némasága már kezdett zavarni. Összekulcsoltam az ujjaimat a keresztbe tett térdemen és a tőlem telhető legközömbösebb tekintettel igyekeztem leplezni az unalmam és az irritációm.
- Öhm… - nyögte végül, mire felszaladt az egyik szemöldököm megtörve a tökéletes nyugalmam látszatát. Ez azért még tőle is elmésnek mondható. – Rólunk lenne szó. A barátságunkról… - néz fel rám végül azokkal a kivert kiskutya szemeivel, bár a szóhasználatán azért lenne, mit finomítani. Nem tartottam őt a barátomnak. Bár azért egy egyszerű senkinél több volt. Voltak Levertonnak pillanatai, amikor egészen kedvelhetőnek mondtam volna. – Már ha nevezhetjük ezt annak – egészíti ki magát, és a zavara nem is lehetne nyilvánvalóbb. Aprót mozdul a szám sarka, de azért egy teljes mosoly nem lesz belőle, akármennyire is szórakoztat a szenvedése. - Kihasználtál... – böki ki végül, mire egy pillanatnyi néma elismerést azért megejtek irányába. Legalábbis gondolatban. Nem hittem volna, hogy össze tudja rakni, azt meg még kevésbé, hogy elő is áll majd ezzel.
Kimért mozdulatokkal kifűztem az ujjaimat egymás béklyóiból és kisimítottam velük a nadrágom ráncait, miközben a lehetőségeimet vettem számba. Unottságot színlelve néztem végig Levertonon. Ismertem minden reakcióját, és azt hogyan is működik. Megtarthatom őt lelki szemetesnek, elküldhetem a pokolba, de ha a saját büszkeségemet félretéve akarok szerezni egy hőslelki kisbarátot, akár még azt is megtehetem. Mind azon múlt, hogyan is forgatom a szavakat, és irányítom az eseményt. Csak választanom kellett.
Végül úgy döntöttem a legkifizetődőbb, ha közel tartom őt magamhoz, de azért nem beavatva.
- Valóban – ismerem el tömören az állítást, miszerint kihasználtam, majd óvatosan félrenézek. Pontosan tudom, hogyan állítsam vissza a saját oldalamra. – De nem tudhatod milyen nehéz volt ez az egész – mondtam neki és hagytam, hogy a vállaim kissé előre essenek a peckes tartásukból. Tudtam mennyit számít a megjelenés, és azt is, hogyan manipuláljam a sajátommal más emberekét. – Nem igazán tudtam, mennyire bízhatok benned, remélem ezt azért megérted. Senki nem tudta, hogy kiben bízhat meg feltétel nélkül a háborúban – teszem még hozzá, csak hogy éreztessem vele, mennyire elveszett voltam, és rájátsszak a fránya kis griffendéles bűntudatára. – Talán újrakezdhetnénk – javasolom neki, és vissza is nézek rá. Éreztetni akartam vele, hogy most már készen vagyok egy szívszorítóan szivárványos barátságra. A fehér kosztümöm pedig egészen új perspektívába kerül, mintha csak magam öltöztem volna a fehér zászlónak. Kényelmesen belehelyezkedve ebbe a pozícióba várom Leverton reakcióját az előadásomra, hogy eldönthessem mi legyen a következő lépésem.
 
Naplózva

Leverton N. Hale
[Topiktulaj]
*****


VIII.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2016. 04. 09. - 23:28:09 »
+2

Hiába a Griffendéles vér, az állítólagos bátorság, valahogy nem érzem, hogy mindez, akár halovány formájában is megjelenne bennem. S bár összekaptam magam, és elhitettem magammal, hogy magabiztos leszek és kézben tartom a dolgokat, nem hagyom, hogy összezavarjon. Mégis egyre zavaróbb a belőle áradó nyugalom. Már-már idegesítő. Nem is tudom mit vártam. Hogy majd megtörve válaszol? Vagy zokogásban tör ki, miután a fejéhez vágom, hogy kihasznált? Ezek a meredek ötletek még álmaimban sem jelennének meg. Ennyire hülye és naiv még én sem vagyok.
Alig lehet valamit kiolvasni a reakciójából, mintha csak az időjárásról alkottam volna véleményt. Bosszantó, pedig reméltem, hogy valamennyire meghatja majd a dolog. Vagy legalább a képembe röhög, hogy csak most jöttem rá, hogy ennyi ideig tartott, amíg leesett az egész.
A válasza meglepően őszinte. Nem gondoltam volna, hogy rögtön elismeri. Ezek szerint most nyílt lapokkal játszunk? Aztán jön a magyarázkodás része. Az okok, melyek hihetőek is meg nem is. Nyilván a háború sok alapelvet és értékrendet átírt, alaposan átformálva a kapcsolatrendszereket. Tény, hogy a végére már azt sem lehetett tudni, hogy ki az, aki megbízható s ki az, aki egy gyengébb pillanatában hátba szúrja a másikat. De akkor is…
Nem tudom, mennyire hihetek neki. Mi igaz belőle s mi az, ami csak színjáték. Iszonyat nehéz rajta kiigazodnom, sosem voltam jó az ilyenekben. Egy részem minden szavát elhinné és nem problémázna rajta, a másik felem meg nyomja a vészvillogót, hogy na ne már, ezt most te sem veheted be. Fogalmam sincs, hogy jöhetek ki jól a szituációból. – Senkinek sem volt egyszerű. – Mindenkinek nehéz volt, senkinek sem volt könnyű ez az időszak. A háború nem móka és kacagás. – Értem. De adtam valaha okot a bizalmatlanságra? – A házak itt nem számítanak, ott és akkor lényegtelen volt, ki melyiknek a tagja volt.
Újrakezdhetnénk. Jó, oké. De van egyáltalán értelme? Biztos, hogy akarom én ezt? Egyszer már megjártam, nincs arra garancia, hogy még egyszer nem fog megtörténni ugyanez. Hiszen ezek után, hogy bízhatnék meg benne? Oké, oké… második esély, tudom én. Viszont ott motoszkál bennem az is, hogyha nem érdekelne, ha nem számítana, hogy barátok maradunk, avagy sem, akkor most nem lennék itt és nem akarnám vele megbeszélni ezt az egészet. – Gondolod, hogy lenne értelme? – Teszem fel neki is a kérdést, kíváncsi vagyok, ő hogyan látja, s csak remélni tudom, hogy legalább most őszinte lesz. - Tudod, nem szeretnék még egyszer beleesni ugyanabba a hibába. – Tisztában vagyok azzal, hogy naiv és könnyen kihasználható vagyok, legalábbis az átlagosnál jobban, de egy idő után nekem is leesik a tantusz és nekem is elegem lesz. – Miért kellene elhinnem, hogy most majd minden más lesz? – Inkább magam elé nézek, mint rá. Úgy kevésbé érzem magam zavarban. Tudom, hogy nem szép dolog, de így a legkisebb az esélye annak, hogy azt a maradék határozottságom is elvesztem…

Naplózva

Pansy Parkinson
Eltávozott karakter
*****


ͼ VIII. Mardekár ͽ

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2017. 02. 19. - 22:02:35 »
+1

Leverton Hale

"I wish I hadn't been so mean..."

ͼ ͽ

 Egy ideig csak magam elé nézek, és próbálom visszafogni az ingert, hogy a cipőm orrával piszkáljam a fehér kavicsokat, majd végül a szemem sarkából mégis felnézek Levertonra, aki elgondolkozva bámul.
- Senkinek sem volt egyszerű – mondja végül, mire csak elhúzom a szám. Ezt még én sem tudom megcáfolni.
- Nem igazán tudtam, mennyire bízhatok benned, remélem ezt azért megérted. Senki nem tudta, hogy kiben bízhat meg feltétel nélkül a háborúban – próbálok hatni az érzelmeire, és még összébb is fonom a karjaimat magam előtt.
- Értem. De adtam valaha okot a bizalmatlanságra?
- Nem kellett adnod, senkiben sem bíztam meg – mondom neki ismét elnézve róla. Igazából ez a mondat sem volt hazugság. Dracón kívül már régóta nem bíztam senkiben. – Talán újrakezdhetnénk – nézek fel rá várakozóan, mintha ez a ragyogó ötletem éppen most támadt volna.
- Gondolod, hogy lenne értelme? – kérdezi kíváncsian, mire csak ártatlanul megvonom a vállam.
- Itt lennénk, ha nem lenne? – kérdezek vissza, és kivételesen leleményesnek érzem magam, reménykedve benne, hogy végre megpuhítottam.
- Tudod, nem szeretnék még egyszer beleesni ugyanabba a hibába. Miért kellene elhinnem, hogy most majd minden más lesz? – fordítja el a tekintetét rólam, mire csak meglököm a térdét az enyémmel.
- Mert már nem élünk egy háborúban?! – kérdezem egy félmosollyal az arcomon. – Tényleg sajnálom – mondom neki, közelebb is csúszva hozzá. – Sok mindent átértékeltem a háború óta. – Leginkább a részvényeim marketing stratégiáját, bár a muglik iránti undorom is eltűnt, nem tudtam olyan dolgokat utálni, amik soha nem ártottak. Igazából nem érdekelt, hogy Granger a Roxfortban tanul-e avagy sem, nem érdekelt Granger maga sem már, sem az, hogy az egész napom Potter szapulásával töltsem. Hasznosabb dolgokkal akartam foglalkozni, hogy bizonyítsam, igenis méltó örököse vagyok a cégemnek és a szüleim haszontalansága nem bennem élt tovább, pláne nem az apámé. Gusztustalan egy csótány volt. – Sok minden pedig meg is változott. – Nem tudtam, hogy olvasta-e apám halálhírét a Prófétában, vagy sem, de egy próbát ez is megért. Megemlítettem neki tavaly néhányszor, hogy nem volt fényes a viszonyom otthon egyik szülőmmel sem. – Ha lehet, ebből a dologból – mutattam oda-vissza kettőnk között – megtartanám, amit lehet. Soha nem volt még olyan barátom, mint te – mondom neki. Ez is igaz volt, mert soha nem volt Leverton előtt még csak olyan ismerősöm se a Griffendélből, akit öt percnél tovább tudtam volna tolerálni. Lehet, hogy az esetlensége miatt nem tartottam tőle soha annyira, mégis vonzott benne, hogy olyan végtelenül egyszerűvé teszi a dolgokat az őszinteségével. Dracóról is mindig tudtam mire gondol, de ez hosszú évekbe telt. Levertonnál gondolkoznom se nagyon kellett rajta, és ez néhány ponton jól jött a tavalyi év folyamán, amikor csak beszélni akartam valakihez, akinek a hűségét nem kellett még véletlenül sem megkérdőjeleznem. Csak rossz ízzel a számban tudtam elismerni, mennyire vonzó tudott lenni ez a tulajdonság az ostoba kis griffendéles személyiségében. – Szóval, mit gondolsz?
 
Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 10. 10. - 20:31:59
Az oldal 0.069 másodperc alatt készült el 38 lekéréssel.