.

Rég volt már, hogy elhagytam otthonomat szüleim oldalán, régen csuktam le az ősöreg, ütött-kopott bőröndöt, s régen néztem ki a taxi ablakán, egyre távolodó otthonunkat, a megszokott utcát, s a csodálatos Kiotó fényeit figyelve. Nem is gondoltam volna, hogy valaha leírom ezt, vagy egyáltalán emlékezni szeretnék. De azt hiszem, szükségem van rá. Emlékeznem kell azokra a dolgokra, melyek értékesek az életemben. A tenger zúgására, nagymamám mosolyára, a Sakura-fesztiválra, miközben a cseresznyevirágok egyre csak hullanak, szirmaik rózsaszín hótakaróval terítik be a csodás parkokat.
Tegnap este csak ültem az ágyban, képtelen voltam rá, hogy lefeküdjek. A prefektusok odakint járkáltak a folyosón, árnyékuk meg-megtörte az ajtó alatt beszűrődő keskeny fénnyalábot. Később persze leoltották a lámpákat, s már csak a telihold sütött be a nehéz brokátfüggönyök résein át. Mintha csak varázslat ült volna a termen, mindenki mélyen aludt, miközben átmásztam a függöny mögötti ablakpárkányra. Csak a nyuszim volt velem, éberen figyelve minden egyes pillanatot. Oh, nem Sasshi, ő édesdeden szunyókált kosarában, s csak nagy ritkán rezdült meg hosszú bajusza, pedig a nyúlra azt mondják éjszakai lény? hát ő nem az. A nyuszi, amit a kezemben tartottam, nem volt igazi, ám számomra többet jelent, mint azok az aranyos kiskutyák, melyeket még tavaly nyáron egy londoni üzlet kirakatában láttam. Sose tudtam elnevezni, mindig csak nyuszinak hívtam, vagyis, jószerével inkább semminek? Évekkel ezelőtt kaptam őt az egyik fesztiválon, egy ismeretlen fiú dobta nekem, mert én egyszerűen képtelen voltam eltalálni azokat a fránya poharakat pár ostoba fagolyóval. A tavasz illata már réges-rég kikopott belőle, ám még tegnap este is úgy szorítottam arcomhoz, mintha csak még mindig érezhetném a cseresznyevirágokat, a patak hűs csobogását. Jó lenne még látni, jó lenne még érezni, a papával és a mamával végignézni a tűzijátékot. Oh, annyira sok finomságot kapok olyankor, még most is összecsordul a nyál a számban, ahogy rá gondolok! Szeretném megint látni a hosszú országutat, az óriás szántóföldeket, s a színes csíkokat, melyet az előttünk haladó kocsi fényszórója húz maga után? piros és sárga? olyan megnyugtató. A rádióból halk zene szól, apu és anyu suttognak elől, félnek, hogy felébresztenek. Pedig én nem alszom, pilláim alól figyelem őket, hogy mindig ilyennek lássam a világot, annyira nyugodtnak, annyira békésnek. Ahogyan tegnap este is, mikor ott ültem az ablakban. A hold fénye sose változik, mindenütt ugyanolyan. De akkor miért sírtam mégis, egy ilyen nyugodt éjjelen? Odakint tücskök ciripeltek, a fák lombjait épphogy csak meg-megzizgette a szél, nem mozdult semmi? Ám hiányoztak a távoli színes fények, s a tenger se zúgott ablakom alatt. Miért érzem ezt? Miért érzem még most is? Nagyon szeretnék hazamenni? a régi iskolámba, a régi barátaim közé. Jó lenne megint Japánban élni, otthoni szót hallani? Remélem ez az érzés idővel elmúlik, ahogyan minden más. Akár a szerelem, úgy a honvágy is, mint ahogy életünk percei is szép lassan leperegnek, elmúlik minden?