+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  ● ● kiscsapat
| | | | |-+  Brandon Everald Gray (Moderátor: Brandon Gray)
| | | | | |-+  Hiányoztam-e, Atyám? Ne kérdezd, hol voltam.
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Hiányoztam-e, Atyám? Ne kérdezd, hol voltam.  (Megtekintve 2389 alkalommal)

Brandon Gray
[Topiktulaj]
*****


a félkarú exhalálfaló és áruló • legilimentor

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2015. 03. 16. - 21:42:17 »
+4

For the life that I take, I'm going to hell.
For the laws that I break, I'm going to hell.
For the love that I hate, I'm going to hell.
For the lies that I make, I'm going to hell.


Számok járnak a fejemben. Adatok. Hullákról, sebzettekről, áldozatokról. Élő emberek, anyukák, testvérek, fiúk, húgok váltak egyszerű számmá, csak "plusz eggyé" a listán. Gondolkozó, hús-vér, hibákat elkövető, szerelmes, boldog és boldogtalan emberekből lettek csontok a föld alatt, és egyetlen visszamaradt lenyomatuk ebben a világban egy újabb strigula a bűnlajstromomon. Voltak köztük jó emberek, voltak köztük gyilkosok, gonoszak, szeretetteljesek, törékenyek és védtelenek is. Nincs jogom istent játszani, de az én agyamban sok körülük megérdemelte a halált. Az én elborult kis agyacskám mélyén minden egyes halálnak értelme volt, és akár újra megtenném őket, hiszen ők azon az úton voltak, amit nekem be kellett járnom. Meg kellett halniuk ahhoz, hogy én ide jussak, erre az új ösvényre, amin most járok. Mind csak szám, buta tollvonások a papíron. Kivéve egyet.

Mélyet sóhajtok a hideg levegőből.
Mindenkire emlékszem. Az ember nem felejti el annak az arcát, akit megöl. Az ember. És bárhogyan kételkedik bárki rólam, ember vagyok, és akkor is ember voltam, amikor megtettem. Nem mondom, hogy rossz ember. Más ember. S még, ha nevükre nem is teljesen emlékszem, látom az arcukat, ha rájuk gondolok. Életük utolsó pillanatának emlékét elraktároztam magamban. De akkor is csak számok. Egyetlen egy rovás viszont nem csak egy számot jelent. Hanem minden mást. Azaz egy rovás jelentette nekem a szeretet, a családot, a barátot, szövetségest, testvért, mindent, ami , és érezheti az ember. Emma az a rovás. Fél év telt el azóta, hogy megöltem. Igen, most már ki merem mondani, hogy megöltem. Soha nem tudom meg, hogy az én átkom találta-e el, vagy a fejvadászé. Ez az én földi poklom, ez Istennek a büntetése tettemért, az örök szenvedés és kárhozat számomra már a Földön elkezdődött. Azzal, hogy ki tudom, ki merem mondani, hogy én öltem meg, egyfajta feloldozást nyerek magamnak. Nem a megbocsátást, azt sose fogom megadni magamnak, a bűntudat sosem fog elmúlni, már hozzászoktam. Mostanában, amikor Emmára gondolok nem is fájdalom fog el, hanem valami egyetemes üresség. Mintha minden értelmetlen volna, szürke lesz minden, áttetsző, jelentéktelen, szétmálló füstfoszlány. Nem érzek gondterheltséget, nem érzek fájdalmat, nem érzek szeretetet, még a bűntudatot sem. Amikor Emmára gondolok kiürülök teljesen, csupán egy tudattalan, lélektelen test maradok. Egy porhüvely, akár egy hulla. Azután valahogy ismét megtelek egy kis élettel és úgy folytatom az életem, mint azelőtt, majd ha ismét eszembe jut, kezdődik előröl.

Lassú lépdelésem közben megmozgatom csuklómat, aminek a hatására bilincseim hangosan csörögnek a hatalmas folyosón. Az őrvarázsló szeme rám villan, szinte szikrákat küld a szeme.
Gúnyosan felhúzom a szemöldökömet.
- Úgy nézel rám, mintha megbasztam volna a lányodat. - gondolom, teszek rá még egy lapáttal, és elkuncogom magam.
Teljesen begőzöl, már rántja elő a pálcáját, de a másik erőteljes hanggal óva inti őt. Én széles, nyájas mosollyal fordulok vissza az útirány felé, a folyosó végi óriási ajtó felé.
Cseppet sem vagyok vidám hangulatomban, ha nem mentenek fel akár a kivégzésre is esélyes vagyok. Ilyen is ritkán van: egyszerre van esélyem a kivégzésre és a szabadságra. Sokan meg vannak győződve róla, hogy ma mondják ki a halálos ítéletemet. Kevesen gondolják, hogy megúszom. Bizonyítékok vannak, szemtanúkban bővelkedem, hiányzó karom cseppet árulkodó. Nem a bűnök elkövetése a kérdéses, hanem a felmentésem. Senki sem hiszi, hogy a bizonyítottan halálfalóként élő varázsló megmenekülhet a börtöntől.
Megérkezünk az ajtó elé, az egyik őr bemegy, becsukja maga mögött az ajtót, majd pár másodperc múlva kijön, és bevezet a terembe.

A hűvös folyosóhoz képest meglehetősen fullasztó meleg van a teremben. Majdnem tele van a hely, viszont nincs zsúfolásig. Látok ismerős, de sok ismeretlen arcot is. Egyik sem érdekel, tekintetem csak egy arcot keres. Annyira lefoglal a szemlélés, hogy észre se veszem, és már le is ültetnek a középen tornyosuló székre. És akkor meglátom azt az arcot, akit kerestem. Az egyetlen reményem. Az aduászom, akire senki nem számít, akinek a vallomása mindent megváltoztathat, az ő szavai mindenkiénél fontosabb lesz ezen a tárgyaláson. Bár jó ideje mellőzöm a kellemes érzéseket, valahogy mégis megnyugszom, ahogy meglátom. Megtehette volna, hogy nem jön el. És meg is értettem volna.
Nagy koppanásokat hallok, amire elfordítom fürkésző szememet a fiatal arcról.
- 1998. június 30. tizennyolc óra nulla nulla, Tárgyalás Brandon Everald Gray háborús bűneiről, Halálfalósága kérdésességéről. - harsogja egy hang.
Bíróm arcába nézek, és halványan elmosolyodom.
- Tisztelettel üdvözlök mindenkit. - mondom illemtudóan, mintha csak egy mise nyitóbeszédét kezdeném el.
És akkor elkezdődik. Bűneim ismertetése, természetes tagadásom, bizonyítékokra való hivatkozás, védelem. Bizonyítékok hiánya. Következő bűnt, ismételt tagadás, védelem. Már egy órája ülök ott, de töretlen arckifejezéssel, egyenes háttal tűröm az egyre dühösebben elhangzó vádakat. Végül rátérnek a Halálfalóság kérdésére.
- Miért hiányzik a karja, Mr. Gray? - kérdezi hivatalos hangon a bíró, de szemében látom az elégedettség csillogását, hogy most végre megfogott, küldhet az Azkabanba...
- Mert levágtam, Bíróúr. - válaszolok nemes egyszerűséggel.
- Miért vágta le a saját karját? - hangzik az egyre éhesebb kérdés.
- Azért, hogyha Voldemort győzne a háborúban, ne tudjon megtalálni engem a Jegy mágiájával. Mivel a mágiával való ismereteim korlátozottak voltak az elpusztíthatatlan bőrjegyekkel kapcsolatban, varázslat híján a legegyszerűbb útnak csakis ezt véltem.
A teremre nagy csönd ül, valószínűleg a döbbenet csöndje. Nem tudom, nem nézek az arcokra, csak a bíró meglepődött arcát nézem. Senki nem számított arra, hogy önként bevallom halálfalóságomat. Nagyon is tisztában voltam vele, mennyi szemtanú és bizonyíték van ellenem ezzel kapcsolatban, ha nem mondom most ki, pár percen belül olyan dolgokkal hozakodtak volna elő, amit nem tudtam volna kivédeni. Ráadásképp teljesen jókedvre derített az arcuk.
- Elismeri, hogy Voldemort oldalán tevékenykedett, seregében helyet kapott, Halálfaló volt, és a Sötét Jegy birtokában volt? - harsogja a dühödt hang.
- Elismerem. - felmorajlik a tömeg, de a bíró csendre inti őket. Furcsán néz rám, összehúzza szemöldökét, őszes szakállát megpiszkálja ujjaival. Mire teljesen elül a csend, és mindenki az ő szavát várja, felszólal.
- Mr. Gray, az utolsó pillanatban jelentkezett egy tanú, hogy Ön mellett szólaljon fel a tárgyaláson. Korlátozott lehetőségei miatt, először nem kívántuk elfogadni jelentkezését, de hosszas tanácskozás után végül bebocsátást nyert tárgyalására. Hívják be, kérem! - szól az őrvarázslóknak.
Jókedvem egy pillanat alatt elszáll, arcomra ráfagy az arckifejezés, csakis a bíró szavai lebegnek szemeim előtt. Az ajtó nyitódik, én pedig hátracsapom a fejemet, hogy megnézzem, ki lép be rajta.
Naplózva


Brandon Gray
[Topiktulaj]
*****


a félkarú exhalálfaló és áruló • legilimentor

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2015. 06. 24. - 19:31:31 »
+4

Hold on, Holy Ghost.
Go on, hold me close.
Better run, here we come,
It's the day of the dead.


Nem is hiszek a szememnek. Azt hiszem, hogy valami álom, valami furcsa közérzetű, viharos érzelmű álom. Azt hittem már soha többé nem látom őt. Amióta elmenekültem Franciaországba, nem láttam. Jobbnak láttam minden kapcsolatot megszakítani vele, az ő érdekében, és ezt el is mondtam neki a búcsúlevelemben, amit neki és Dantének hagytam. A Roxfort ostrománál egyszer összeakadt a tekintetünk, de csupán ennyi futotta, mert közben támadás ért mindkettőnket, majd elsodródtunk egymástól anélkül, hogy egy szót is válthattunk volna. Nem tudtam, hogy túlélte-e egyáltalán, az elmúlt pár hétben pedig esélyem sem volt őt megtalálni. A lakásba nem tért vissza, a Jegy már nem működött, és nagyon el voltam foglalva azzal, hogy ne igazán kapjon el a Minisztérium, holott teljesen biztos voltam abban, hogy lehetetlen elbújni előlük, és jobban is járok, ha eléjük állok. Egyetlen egy tanúval számoltam, egyetlen egy eséllyel, az utolsó eséllyel. És most betoppan egy másik esély, még egy esély.
Őszintén elmosolyodom, ami már hónapokkal ezelőtt nem történt meg. Végignézek sovány alkatán, szilárd megjelenésén, határozott fellépése büszkeséggel tölt el. Habár sápadt, és kórosan lefogyott, de ébenfekete hajával, elszánt arckifejezésével elképesztően szexi. Ha más helyzetben lennék, biztos hangosan tudtára adnám a véleményem. De most úgy érzem, elegendő a mosoly.
Tekintetünk találkozik, ahogy a tanúk padjához sétál, de nem mosolyog vissza. Nem tudom eldönteni, hogy csak a cél érdekében nem teszi, vagy dühös, amiért magára hagytam két hónappal ezelőtt. Ha a második ok miatt zord az ábrázata igazán szégyellheti magát, sőt, én szégyellem magam helyette. Akkor ugyanolyan picsogó picsa, mint amikor először találkoztunk.
Helyet foglal, de nem néz rám többet. Kihúzott háttal, mint aki karót nyelt ült a padsorban, és várta a kérdéseket.
- Sabrina Joanna Wilder, született 1980. május 19. Stroodban. Önként vállalkozott, hogy a vádlott védelmében szólaljon fel. Így van? - kérdezi a bíró.
- Így.
Hangja zene füleimnek és nem csupán női mivolta miatt.
- Ms Wildert pár nappal korábban mentettük fel. - szól az ítészeknek a bíró. - Miután halálfalósága bebizonyosodott, vallomást tett, és a Winzengamot kényszerítést és erőszakot felismerve az esetet illetően, felmentést adott a boszorkánynak, némi pszichomágusi kezelés ellenében.
A bíró ismét Sabrina felé fordul.
- Nos, Ms Wilder, megosztaná a Winzengamottal, hogy miért is kellene felmentenünk Mr Grayt?
A teremben holtcsend honol. Tekintetemet kíméletlenül Sabrinára szegezem. Nem szólal meg. Másodpercekig nem szólal meg. Senki sem tudja, miért, de nem szólal meg. Arcán nem látszik se kételkedés, se gondolkozás. Az istenit Sabrina, nem akarom, hogy miattad rohadjak meg az Azkabanban...
A bíró szeme felcsillan, abban a pár másodpercben elhiszi, hogy kihajíthatja Sabrinát, engem pedig száműzhet a börtönbe, és amikor már azt hiszi nem fog megszólalni, nyitja a száját, de Sabrina nyelve gyorsabban pörög.
- Alyson Wilder, nővérem Voldemort csatlósa volt éveken keresztül, egészen májusig, a bukásáig. Ott megfutamodott, és gyáva nyúlként menekülni próbált, de a Minisztérium gyorsan elkapta, és jelenleg is az Azkabanban ül, és ülni is fog remélem még jó sokáig.
Nővérem sosem a hűségéről volt híres, már gyermekkorában is elárulta szüleit, testvéreit: a családját. Amikor Voldemort sereget toborozott eleinte elcsábította azokat, akiket lehetett. Majd erőszakkal, fenyegetéssel, később mágiával állította maga mellé a mágusokat. Engem nem kellett mágiával szolgálata alá vetnie, ugyanis előbb említett szerető nővérem önként felajánlott engem, mint életerős, fiatal katonát.

Visszagondolok arra az estére, amikor Alyson meglátogatott. Elég konkrét volt, szívességet is kért, de egyben egy korábbit váltott be. Alyson elég csúnyán megszívta, az ő oldalára senki nem áll - én sem álltam volna.
- Ha nem tettem volna meg a beavatási feladatomat, ha nem csatlakozom "önként" a sereghez, megöltek volna. Egyszerű volt a képlet. Alyson nem akarta, hogy meghaljak, de nem testvéri szeretetből, hanem nem akart elbukni bármilyen formában Voldemort előtt. Így két halálfalóhoz fordult, akik tartoztak neki Dante Fcartrough-hoz és Brandon Grayhez. Megígértette velük, hogy felkészítenek a halálfaló-életre, megedzenek, ha úgy tetszik. Akár hiszik, akár nem teljesítették feladatukat, állták szavukat. Befogadtak, volt hol ennem, aludnom, nem meghalnom. Borzasztó dolgokon kellett átesnem ahhoz, hogy talpon tudjak maradni, és csakis nekik, de főleg Brandon Graynek köszönhetem, hogy a ma itt állhatok, és nem egy kötélen lógok a hálószobámban. Olyan emberségről tett szert, amiről sokan álmodhatnak még azok is, akik a teremben vannak.
A tömeg elégedetlenkedve felmorajlott, de Sabrinát nem érdekelte.
- Sok bűnt követett el Brandon Gray, de bizton állíthatom, hogy megszenvedte az árukat. Ugyanakkor ugyanez az ember bánt velem életem legrosszabb évében apaként, bátyként. Óvott, védelmezett, felkészített az életre. Ha nem ez egy jó ember ismérve, akkor kérdem én: micsoda?
A költői kérdésre senki nem válaszolt.
- Köszönöm a figyelmet, ennyit szerettem volna megosztani Önökkel.
Naplózva


Owen Redway
Eltávozott karakter
*****


Hollóhát VI. Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2015. 06. 25. - 22:35:37 »
+4

Az ujjaim szapora táncot jártak a combomon. Kopp-kopp-kopp… Egymás után sújtott le az eleven húsra az öt körmös kis katona, s úgy tűnt sosem fáradnak el.
- Elnézést, nem hagyná abba a dobolást?
A kéz megdermedt, izzadtan simult az öltönynadrágra. Elképesztően kényelmetlenül éreztem magam abban az öltönyben, a nadrág dörzsölt, a nyakkendő szorított, az ingemet pedig a végletekig átizzadtam. Mégsem jöhettem farmernadrágban, meg tornacipőben. Elvégre egy ember élete volt a tét…
Hihetetlen volt. Csak ültem ott, és közben az járt a fejemben, hogy ott van az a férfi, akinek az élete az én kezemben van. De vajon számít-e, hogy mit mondok? Vajon érdekel-e bárkit is egy 16 éves fiú mondandója? Vagy tényleg olyan országban élünk, ahol több tucat ember halálát semmissé lehet tenni, csak mert egy tinédzser fiú azt mondta? Egyszerűen nem értettem. Nem értettem, hogy kerültem én oda, hogy mit várnak tőlem, hogy eleve Brandon Gray mit már tőlem.
Fogalmam sem volt, hogy mit fogok mondani, ha kihívnak. Elképzeltem magamat, ahogy ott állok, mindenki engem bámul majd, én pedig hebegek-habogok valami megszeghetetlen esküről, meg a könyörületről… stb. Ostoba kölyök, ezt fogják gondolni, Brandon Grayt pedig röhögve zárják élete végéig az Azkabanba. Abba bele sem mertem gondolni, hogy mi lesz akkor, ha halálra ítélik a férfit.
Nem érzékeltem a fiatal lány jelenlétét a teremben. Tekintetem a cipőm orrára ragadt, mintha ott lenne a megoldás, mintha onnan letudnám olvasni a szavakat, amik megmenthetik a félkarút.
- Köszönöm a figyelmet, ennyit szerettem volna megosztani Önökkel.
- Roppantul érdekes történetet hallhattunk, Ms Wilder tolmácsolásában. Köszönjük!
A bíró úr babrált kicsit a jegyzeteivel, majd mély, tiszteletet parancsoló hangján az én nevemet mondta ki.
- Mr. Gray rendelkezik egy másik tanúval is. E fiatalembert a vádlott maga kérte fel, hogy legyen a védelem tanúja. Mr. Redway kérem, fáradjon a pódiumra!
Felkaptam a fejem. Én következnék? Már is?
Körbepillantottam. A teremben mindenki engem nézett, várták, hogy végre megszólaljak, vagy egyáltalán megmozduljak. Kissé remegő lábakkal, de végül is felemelkedtem a helyemről, majd nehézkes léptekkel, elgémberedett tagokkal az említett emelvény felé indultam, és helyet foglaltam.
- Owen Noel Aurel Redway, született 1981. november 7. Cardiffban. Jól tudjuk, Mr. Redway, hogy Ön eredetileg nem kívánt tanúskodni Mr. Gray mellett?
Az ajkaim cserepesek voltak, a torkom túl száraz.
- Igen, így van.
- Miért gondolta meg magát? Netalán a vádlott megfenyegette önt?
- Nem uram, nem történt semmi ilyesmi.
- Akkor minek köszönhetjük a mai látogatását, fiatalember?
- A lelkiismeretem, azt hiszem… Tudják, tartozom ennek a férfinak. Talán még ő maga sincs tisztában vele, de az adósa vagyok. Nem akartam eljönni, mert rettegek a gondolatától is, hogy az én kezemben van ennek az embernek a sorsa. De aztán rájöttem, hogy ha otthon maradok, ha nem mondom el azt, amit mi ketten átéltünk Mr. Grayjel, az egyszerűen gyávaság. Én pedig nem vagyok gyáva, már nem. Ott voltam… láttam… harcoltam… Ha akkor volt bennem annyi bátorság, akkor most is lesz. Ezért vagyok most itt.
- Nagyon megható, amit mond, Mr. Redway, de térjünk a tárgyra! Tudomásunk szerint, az Ön és a vádlott kapcsolata ez év februárjában kezdődött, amikor is az akkor még aktív halálfalóként tevékenykedő Mr. Grey engedély nélkül vitte Önt ki a Roxfort kastélyból. Mondja, Mr. Redway, szánt szándékkal tartott Mr. Grayjel?
Csend.
Rápillantottam a férfira, majd vissza a bíróra.
- Nem.
- Tehát Ön azt mondja, hogy akarata ellenére hagyta el az iskolát. Egy neve elhallgatását kérő tanúnk szerint Chamberpotba vitték magát, ahol hosszas kínvallatásnak vetették alá. Igaz ez?
Nem szóltam egy szót sem. Álmaimban még a mai napig megjárom a temetőt, és még mindig érzem a fájdalmat, az olvadó csontokat a karomban, a bőröm perzselődését… Jobban örültem volna neki, ha nem kellett volna felidéznem azt a szörnyű éjszakát. Ám tudtam, csak akkor lesz teljes az összkép a bíráknak, ha előtte a dolgok mélyére ásunk, és feltárom a legmocskosabb részleteket is.
- Igen, így történt.
- Tehát beismeri, hogy Mr. Gray előbb elhurcolta Önt az iskolájából, az otthonából, majd a Crutiatus átkot használta magán, ám Ön ezek ellenére is kiáll mellette. Be kell látnia, Mr. Redway, hogy ez felettébb különös. Megtudhatnánk az okát, hogy mi vezetett eme különös döntéshez?
- Mint mondtam, a lelkiismeretem. Igen, beismerem, hogy Mr. Gray elkövette a fent említett rémtetteket velem szemben, és biztos vagyok benne, hogy még jó pár borzalmas dolgot tett, DE… Még mindig itt vagyok, még mindig élek! Mi ez, ha nem a legtökéletesebb bizonyíték arra, hogy az a férfi igenis egy könyörületes ember, és nem egy őrült mészáros!? Elengedett, mert már akkor tudta, hogy amit tesz, azt nem szabad. Küzdött ellene! Az istenért, hát levágta a saját kezét! És ha ez nem elég, akkor mondok még mást…
- Két hónap telt el, mire ismét felbukkant az életemben. Iszonyú haragot éreztem, és szívem szerint a puszta kezemmel öltem volna meg őt, azért amit tett velem. De van egy ősi mágia. A könyörületesség… Az adósa voltam annak a férfinak, mert mindaz amit velem tett, más emberré formált. Erősebb lettem, ha úgy tetszik, felkészített az életre, megedzett engem, én pedig férfivá értem. De most nem ez számít. Megkeresett engem, mert tudta, hogy segíteni fogok neki. Már akkor ismert engem, vagy épp ő is tudott az ősi mágikus szerződésről, amit kötöttünk, nem tudom… De elmondta nekem, hogy megbánta amit tett, és hogy más ember akar lenni, hogy már nem akar a Sötét Nagyúr szolgája lenni. Kért, hogy segítsek neki bejutni a kastélyba. Azt mondta, hogy olyasvalami közeleg, amit nem tudunk megállítani, de felkészülhetünk rá, csak előbb be kell jutnia.
Nem hittem neki. Egyszerűen nem bíztam benne. Aztán azt mondta, hogy leteszi a Megszeghetetlen Esküt, és megesküszik rá, hogy egy barátomat sem bántja, sőt mi több, a mi oldalunkon száll harcba a Halálfalókkal szemben, és hogy megoltalmaz bennünket. Belementem, és magammal vittem őt a titkos alagúton át. Most pedig azt kérdezik tőlem, hogy miért állok ki mellette?
Azért, mert hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy beismerjük, ha hibáztunk. Ahhoz azonban még nagyobb bátorság kell, hogy szembeszálljunk a saját barátainkkal, és társainkkal, és a gyengék mellé álljunk. Tucatnyi alkalommal mentette meg az életemet a harcok során, de én mégsem emiatt vagyok elkötelezett híve Brandon Graynek, hanem azért, mert megtanított rá, hogy mindig van visszaút…
Naplózva

Brandon Gray
[Topiktulaj]
*****


a félkarú exhalálfaló és áruló • legilimentor

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2015. 06. 28. - 19:56:31 »
+4

I lie here paralytic,
Inside this soul,
Screaming for you 'til my throat is numb.
I wanna break out I need a way out,
I don't believe that it's gotta be this way,
The worst is the waiting,
In this womb I'm suffocating.


Gyönyörű volt Sabrina! Ennyire nyálas, szentimentális maszlagot még senki nem hordott össze a világon. Beszéde közben szinte látom lelki szemeim előtt, ahogy a bíróság könnyeikkel küszködve, hangos tapsviharba kezdenek, felállnak helyükről, és tömjénezni kezdik Brandon Everald Grayt, mindenki Terézapáját, a gyámoltalanok védőszentjét, az univerzum legönzetlenebb félistenét.
Megfordul a fejemben, hogy Sabrina talán túlzásba esett egy kicsit. Bevallom, valóban nagyon szép kis beszéd volt, de nem vagyok biztos benne, hogy meghatotta a teremben ülőket. Amíg Sabrina beszél, nem is nézek a bíróra, pedig figyelnem kéne a reakcióját, és abból levonni a következtetéseket, elemezgetni egy kicsit esetleg, de nem tudom levenni a szemem a boszorkányról. Csodálkozásom tárgya, hogy hiába nyálas, szentimentális maszlag, őszinte szavakat hallhattam. Kívülről egy teljesen más ember néz vissza rám, mint egy évvel ezelőtt. A rimánkodó tinipicsából egy háborút átélt, kemény, határozott nő lett. De az előbbi monológja a tizenhét éves hugrabugos lány szavai voltak. Furcsa, hogy számomra nevetségesnek hangzott ez az egész, mégis tudom, hogy tényleg így történt, és nekem Sabrina a mostani valójában az igazi Sabrina; de valahogy nem tudom most őt lenézni emiatt. Nem csak azért, mert lehet most mentette meg az életemet, hanem... nem tudom. Tényleg nem tudom...
Sabrina összecsukja a száját. Befejezte. Rám pillant, én pedig komoly arccal bámulom őt. És akkor egy nagyon halvány, aprócska, tényleg alig észrevehető mosoly rebben meg szája szegletében, nekem pedig széles mosoly terpeszkedik szét az arcomon, amit hiába akarok, nem tudok megállítani.
- Mr. Gray rendelkezik egy másik tanúval is.
Visszakapom a fejem, és a mosoly egyből eltűnik az arcomról. Egyből tanúm felé nézek, és végigkövetem tekintetemmel, ahogy a pódiumra lép.
Redway nem tűnik túl határozottnak. Esetlen, gyámoltalan kinézete van, egyáltalán nem olyan, mint amikor a Roxfortban mellettem harcolt. Kételyt látok az arcán, bizonytalanságot, és talán izgul is egy kicsit. Megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy vajon milyen hatással lenne az ítéletre, ha most összehányná magát, vagy egyszerűen ájultan borulna le a székről. Aggodalom kerít hatalmába, de ezt nem mutatom. Komoly arccal ülök a helyemen, és próbálok semmit sem mutatni kételkedésemből. Ugyanakkor már eltűnt az a fajta nyugodtság belőlem, amit a tárgyalás elején éreztem. Számolgatok, latolgatok, de nem túl sok eredménnyel. Túl vagyunk egy seregnyi vádon, elfogyasztottunk féltucat tanút, meghallgattunk egy szép kis mesét arról, hogy nem is vagyok olyan rossz ember, annak ellenére, hogy embereket gyilkoltam, és a következő tanúm olyan falfehér, hogy akár egy Monet festményt is fel lehetne mázolni rá.
Amikor Chamberpot kerül szóba, egy pillanatra elszorul a torkom. Hangosan kimondva ezek a vádak nem hangzanak túl jól. Redway pedig helyesel. Persze, hogy helyesel, így történt. De nem igazán értem, hogy hogy a picsába akar így segíteni nekem.
- Az istenért, hát levágta a saját kezét! És ha ez nem elég, akkor mondok még mást…
Igen, én is valahogy így gondoltam! Érzelmeket Redway, többet és többet! Köszönöm!
Reményekkel telve hallgatom végig beszédét. Fürkészem szemét, és nagy elszántságot látok benne a végére. Hirtelen az a férfi áll előttem, aki volt olyan bátor, hogy kockáztatott, csakhogy segítsen társain, hogy szembeszálljon több tucat gyilkossal.
Arcának is feltűnően jobb színe lett.
A bírónak kevésbé. Az elején nyilvánvaló volt az ellenszenve, most már nem. Nem vagyok biztos benne, hogy ez jót jelent. Két eshetőség van: vagy már tudja, hogy hogyan döntenek sorsomról, vagy kezdjük meggyőzni. Csak az a büdös nagy probléma, hogy nekem nincs több aduászom, nincs több kártyám, amit bedobhatnék, kifogytam a védelemből, az érvekből és az ellentámadásokból. Vége van.
Amikor ez tudatosul bennem, elszorul a torkom. Sosem voltam gyáva ember. Sok mindent lehet rám mondani, rengeteg cifra szitokszó érhet engem, de a gyáva nem. Most mégis gyávának érzem magam, amikor az Azkabanra gondolok, és arra, hogy ott fogok megrohadni - vagy a halálra. Büszkén kéne elé állnom az ítéletnek, viselni sorsomat, de legalább beletörődni. De a gombóc hatalmasra duzzad a torkomban, és úgy érzem nyelni sem tudok. Tudom, hogy most már bármit teszek, mondok: vége van. Már semmi sem segít, meg volt minden esélyem arra, hogy helyrehozzam a dolgaimat, visszakapjam az életemet, vagy inkább újat kezdjek. A bírónak mozog a szája, Redway már visszaült a helyére, de nem hallom, mit beszélnek. Nem rám néz, a bizottsághoz szól. A tagok kezeiket emelik, többször is, más-más arányban. Hirtelen rosszul leszek. Nem kerülget hányinger, nem szédülök, de mérhetetlen nyugtalanság kerít hatalmába. Felnézek a terem tetejére, és keresem a dementorokat, de egyet sem látok, csak egy freskót. Behunyom a szemem, és ahogy elveszítem látásomat, kinyílnak füleim.
- Brandon Everald Grayt a felsorolt vádpontok értelmében, a tanúk meghallgatását és a bizonyítékok feltárását követően bűnösnek nyilvánítom.
Érzem, ahogy elnyel a sötétség, s olyannyira megbénít, hogy még szemeimet sem nyitom ki.
- Továbbá a Wiznengamot szerint azkabani börtönbüntetése eltörlendő, tanúbizonyságot nyert megbánása, emberi morálja, illetve figyelembe vétetik, hogy még Voldemort bukása előtt megtagadta Őt, és önzetlenséget és bátorságot tanúsítva állt a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola tanulói és tanárai védelmébe. Büntetése egy év pszichológiai megfigyelés, amiről jelentést ír a kinevezett pszichológus a Mágiaügyi Minisztérium számára, illetve kártalanítást köteles fizetni minden általa károsult mágusnak, illetve, ha az nem lehetséges, akkor családjának, amelynek egyénenkénti összegét egy hivatalos okirat fogja meghatározni, amelyet három napon belül kézhez kap, végezetül a mai naptól számítva egy teljes évig nem hagyhatja el az országot.
A tárgyalást berekesztem.

Felnyitom szemeimet.
Mindenki pakol. Papírjaikat tologatják, beszélgetnek, valaki kiabál is talán. Valaki a kezemhez ér, és reflexből elrántom, de erősen megmarkolják, és leszedik rólam a bilincseket, majd arrébb sétálnak. Körbenézek és mindenki feláll, majd szép lassan kezdik elhagyni a termet. Hitetlenkedve nézem, ahogy kiürül a terem. Amint beáll a csend, felállok, lelépek a pódiumról, és megpillantok egy embert a sorok között, a saját kis helyén. Redway ül még ott. Komor arccal ránézek, majd kitör belőlem a nevetés. Hangosan nevetni kezdek. Csak nevetek. Nem is nevetek, inkább kacagok, ami visszhangzik a hatalmas teremben. Nem bírok leállni, még be is görcsöl a hasam, rekeszizmom erősen húzódni kezd, könnyeim patakzani kezdenek. Felnyerítek, levegőért lihegek, nevetek tovább. Ez most nem olyan diadalittas nevetés, ami olyan sokszor elhagyta a számat. Most egyszerűen képtelen vagyok leállni a kacagással, és már kezdem kellemetlenül érezni magamat, de alig bírok leállni. Annyira próbálom abbahagyni, hogy köhögésbe, majd fulladozásba csap át a görcsöm. Pár perc gyötrődés után sikerül levegőhöz jutnom, és szép lassan megnyugszom, szívverésem és légzésem is visszaáll a normális ütemre. A furcsa rohamnak vége szakad, és kezeimmel kitörlöm az utolsó könnycseppeket szemeimből, majd elkomorodom. Kihúzom magam, és Redwayre nézek.
- Már el is felejtettem, milyen béna név az, hogy Aurel.

Naplózva


Owen Redway
Eltávozott karakter
*****


Hollóhát VI. Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2015. 07. 15. - 13:27:55 »
+4

Nem emlékszem rá, hogyan is tettem meg a visszautat a helyemig. Nem tudom mikor töröltem le a kövér izzadtságcseppeket a homlokomról, vagy hogy mikor állt el a remegés a lábamban. Rettegtem a bíró szavaitól, legalább annyira, mintha fenn állt volna a veszélye, hogy én magam is az Azkabanban éjszakázok aznap. Féltem a bukástól, és attól, hogy nem tudok segíteni Grayen.
Mindennél élesebben hatoltak agyamba a bíró szavai.
- Brandon Everald Grayt a felsorolt vádpontok értelmében, a tanúk meghallgatását és a bizonyítékok feltárását követően bűnösnek nyilvánítom.  
Éreztem, ahogy átizzadt ingem a bőrömhöz tapad. A hideg futkározott a hátamon.
Elbuktunk!
- Továbbá a Wiznengamot szerint azkabani börtönbüntetése eltörlendő – folytatta a férfi, mire felkaptam a fejem. Arcom egyből jobb árnyalatot öltött. - Tanúbizonyságot nyert megbánása, emberi morálja, illetve figyelembe vétetik, hogy még Voldemort bukása előtt megtagadta Őt, és önzetlenséget és bátorságot tanúsítva állt a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola tanulói és tanárai védelmébe.
Ilyen nincs! Hirtelen azon kaptam magam, hogy félig már felemelkedtem a székből. A mellettem ülő bajuszos varázsló megbotránkozva nézett rám, ám ez a legkevésbé sem érdekelt. Gray esetleges szabadon bocsájtása minden korábbi aggályomat kitörölte a fejemből.
- Büntetése egy év pszichológiai megfigyelés, amiről jelentést ír a kinevezett pszichológus a Mágiaügyi Minisztérium számára, illetve kártalanítást köteles fizetni minden általa károsult mágusnak, illetve, ha az nem lehetséges, akkor családjának, amelynek egyénenkénti összegét egy hivatalos okirat fogja meghatározni, amelyet három napon belül kézhez kap, végezetül a mai naptól számítva egy teljes évig nem hagyhatja el az országot. A tárgyalást berekesztem.
Kalapács csattant az asztalon. Vége volt…
Lassan visszaereszkedtem a helyemre, és beletúrtam rakoncátlan, göndör fürtjeimbe. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy győztünk. Gray szabad volt. Ezzel a mi egyezségünk révbe ért. A szövetség felbomlott, és mindketten szabadok voltunk.
Az emberek pakolni, mozgolódni kezdtek, majd szépen lassan, egymás után kiszivárogtak a sötét teremből. Egyetlen ember állt még a pódiumon: Brandon Gray. A férfi, aki akkor nyerte vissza a szabadságát, csak állt és nevetett, mint egy kisgyerek. Felhőtlenül, korlátok nélkül.
- Már el is felejtettem, milyen béna név az, hogy Aurel.
Elnevettem magam. Hátradőltem és arcomra tapasztottam tenyereimet. A bőröm még mindig nyirkos volt a verejtéktől. Csak ráztam a fejem és nem akartam elhinni, hogy mindez valóban megtörtént.
- Hogy lehet valaki ilyen piszok mázlista? – Szakadt fel a torkomból.
Leeresztettem a kezeimet, és a férfira néztem. Akkor és ott, megszabadulva minden eskütől, végre olyannak láttam őt, amilyen valójában volt. Nem a bosszúszomjas, átvert Halálfaló volt immár, hanem egy huszonéves, fiatal fiú, aki előtt ismét kinyílt az élet kapuja.
- Esküszöm, ilyen közel voltam hozzá, hogy kidobjam a taccsot – mutattam hüvelyk és mutatóujjam közelítésével. – Biztos kibaszottul megnyerő kinézetem van, hogy ennyit ért a szavam. Úgy izgultam, mintha az én ügyemet tárgyalták volna. Ezek után mondja bárki is, hogy nem vagyok empatikus ember! Úr isten… Ömlik rólam a víz! El sem hiszem. Komolyan…
Leroskadtam az asztalra, közben tarkómat masszíroztam. Fájt mindenem és hirtelen piszkosul zavart, hogy csurom víz voltam. Nem vágytam semmi másra, mint egy forró fürdőre, és az ágyamra. Szép lassan felemelkedtem a helyemről és elindultam lefelé a lépcsőn. Grayjel a kijárat felé félúton értünk egymás mellé. A teremben már csak mi voltunk, és két őrvarázsló, akik csak ránk vártak.
- Azt hiszem, itt most elválnak útjaink – mondtam drámaian. – Ne sértődjön meg, de remélem nem találkozunk egyhamar. Elég volt a kalandból.
Még mindig magáztam őt, habár fogalmam sem volt miért. A szememben ekkorra már egyenrangú fél volt Brandon Gray, a félkarú.
- Így búcsúzóul csak annyit mondhatok… Remélem nem a bal kezével törölte eddig a seggét, mert rohadtul nehéz lesz megszoknia a jobbost.
Nevetésem elveszett a tárgyalóterem némaságában, ahogy magára hagytam Mr. Grayt mind az ötven árnyalatával.
Minden jót, Brandon!
Naplózva

Brandon Gray
[Topiktulaj]
*****


a félkarú exhalálfaló és áruló • legilimentor

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2015. 08. 26. - 18:17:46 »
+3



Elneveti magát. Sugárzik az arca, mintha csak őt mentették volna fel. Habár az imént betegre kacagtam magam, megint széles mosoly kúszik fel az arcomra. Önfeledtek vagyunk, és boldogok. Ő azért, mert végre nem érez semmiféle kötelezettséget felém, én pedig... te jó ég, én azért, mert nem fogok meghalni.
-    Igazán jóképű fasz vagy, Redway    - mondom viccelődve -    Még olyan falfehéren, hányás szélén dülöngélve is igazán szexi voltál.
Nem akarom mondani neki, hogy nem egy percig elbizonytalanított, sőt a pokolra kívántam volna őt, amiért kis híján leszédült a pódiumról. Voltak percek, amikor engem is az ájulás szélére sodort. Határozatlan és félkegyelműnek látszott. De - nem tudom, honnan - valahonnan erőt merített, és megszorongatta a bíró tökeit. Nem a szó általános értelmében, hanem hogy olyan hatásos monológot rittyentett, olyan színészi alakítással, ami előtt meghajlok.
Ahogy megindul, nekem is mozdulnak a lábaim. Zsebre teszem a kezem, a másik lépteimmel szinkronban mozog, szinte érzem, ahogy a fantomujjaim hozzáérnek talárom széléhez.
-    Gondolkoztál már a színészi hivatáson? A vége felé már én is kezdtem elhinni, hogy milyen rendes faszi vagyok.    - mondom, és a két őrvarázslóra nézek, akik befelé még a bilincsemet szorongatták, most pedig a két ajtószárnyat tartották nekem, hogy kiléphessek a szabadságba. Persze a korlátolt szabadságba, de igazából magasról nem érdekel.
Redwayjel megállunk, és egymásra nézünk. Nyitom a számat, de ő szólal meg először.

Kaland...
Végiggondolom az egészet. Nem csak első találkozásunkat, hanem az egészet. Az elejétől. Amikor évekkel ezelőtt valaki mellé szegődtem, aki mellé nem kellett volna. Valaki mellé, akit csupán a hatalom érdekelt,  és a lelkében maradt sötétségből itatta bosszúszomját. Képek villannak be. Eszembe jutnak a szüleim, a sírjuk. Előttem lebeg Yvette szőke tincsei, keskeny ajkai, könnyező, fájdalommal teli szemei. Emma ordítását hallom, szívének repedése a háttérben visszhangzik. Eszembe jut, amikor nyaralásunkon az erdőben játszottunk, amikor elküldtem őt, mert idegesített, és csak a Noellel akartam játszani. Küzdöttünk egymás ellen, botokkal kardoztunk, és sokat nevettünk. Hallom anyám sírását, amikor megtalálnak engem a szirt mellett, és hallom Noel szüleinek gyötrelmes ordítását, amikor megtudták, hogy meghalt. Azt üvöltötték, hogy az én hibám. Csakis az én hibám, miattam halt meg. Én öltem meg. Persze most már tudom, hogy csak baleset volt, de akkor úgy éreztem én öltem meg legjobb barátomat. Csak 11 évesek voltunk, és ő sose nőtt fel - örökgyermek maradt a túlvilágon. Emma megijedt, utána sokáig nem akart játszani. Eszembe jut, amikor először láttam talárjában, annyira büszke voltam rá. Örültem, hogy ismét közelebb lesz hozzám. Majd beugrik a kép, ami olyan sokszor ugrott be. Ahogy mozdulatlanul fekszik, én pedig ráborulok és nem eresztem. Még most is érzem, ahogy kihűl alattam teste. Lelke itt hagyott engem, hogy megbűnhődjek. És bár most felmentettek, megbűnhődtem. Most bűnhődök. Életem végéig bűnhődni fogok. Eszembe jut Yvette, ahogy kimondja először szeretlek, majd az is, ahogy hátat fordít nekem és kisétál az életemből. Látom Redwayt, ahogy a Bishop lányért küzd. Látom a szemeit, benne az elszántságot. A végtelen kínt, ami végigfut testén az átkom miatt. A remegő testét a temetőben. Érzem karomon az Eskü emberfeletti kötelékét. Érzem magamon a dühös, megvető, félő tekinteteket a Szükség Szobájában. Érzem a karomat. Ökölbe szorul, és még mindig rajta van a Jegy. Fáj. Fáj, tehát érzem, tehát ott van, és létezik. Ujjaim megérintik talárom szélét. Olyan jó érzés.
Redway szavai megnevettetnek. Olyan tiszta nevetés ez, amire már nem is emlékeztem.
Elindul, én pedig végignézem, ahogy kisétál. Addig nézem, amíg el nem tűnik a folyosó kanyarjában.
  Köszönöm, Owen.    - mondom halkan.

Veszek egy mély levegőt, és kifújom. Szabadság íze van. Új kezdet íze. Csak állok ott, és várom, hogy történjen valami. De nem fog. Már megtörtént. Minden megtörtént, aminek meg kellett, ahhoz, hogy most újrakezdhessem. Nem fog történni semmi, ahogy itt állok. Mostantól minden rajtam múlik.
-    Mr. Gray, kére...
-    Megyek már, bocsánat.    - mondom mosolyogva, anélkül, hogy rájuk néznék.
Zsebre teszem az egyetlen kezemet, és lassan a lift felé veszem az irányt. Ki innen. Ki. Az új világomba, amit kedvem szerint alakíthatok.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 07. 27. - 11:43:46
Az oldal 0.146 másodperc alatt készült el 38 lekéréssel.