+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Louise Lott (Moderátor: Louise Lott)
| | | | |-+  Te meg fuss az életedért!
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Te meg fuss az életedért!  (Megtekintve 1778 alkalommal)

Louise Lott
[Topiktulaj]
*****


♦ VII. Hollóhát ♦ Prefektus ♦ "Cinkemadár"

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2015. 03. 05. - 22:29:01 »
+1

      Nyugati szárny
                                                                                                              hidd el hogy valamit ér...
Naplózva


Roman Nott
Eltávozott karakter.
*****


I. évfolyam, ex-halálfaló

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2015. 03. 06. - 00:10:06 »
+1

 
- Brian! Merre vagytok?- talán nem a legokosabb dolog felhívni magamra a figyelmet, különösen azért nem, mert akár halálfalók is megtámadhatnak, elég fiatalnak hangzok a hangom alapján, inkább Roxfortos diáknak, mint egynek közülük. Mégsem bírom egyedül a csendben, a robbanások távoli moraja mellett. Már azért is boldog lennék, ha Bellatrixékkal találkoznék, csak ne legyek egyedül. Pedig kevés rosszabbat lehet elképzelni, mint az ő társasága, különösen egy olyan helyen, ahol ennyi embert megkínozhat.
 Ahogy néhány méterre mögöttem becsapódik egy átok, ami beszakítja az egyik ablakot, hasra vágódok, a maszk pedig tompán koppan egy halott fiú testén. Talán fiatalabb Finnicknél is. Egy pillanatra megint elfog a rosszullét, kell néhány másodperc, mielőtt felállok, és gyorsítva a lépteimet, folytatom az utat a hideg folyosón, hogy egy halálfaló csapathoz csatlakozva újra kivegyem a részem a csatából. Ez az ára annak, hogy ne az én testvéreim haljanak meg. Ha ehhez az kell, hogy mindenki más meghaljon, hát legyen!
 Csendben fogyasztom a folyosókat, de nem találkozok eggyel sem a társaim közül, csak egy harmad vagy negyedéves lány fut ki pont előttem egy osztályteremből, akit elkábítok, és megkötözve hátrahagyok. Ezt kellett volna tennem korábban is. Még mindig azon gondolkozok, hogy miért öltem meg azt a diákot, aki rám támadt, mielőtt elszakadtam a társaimtól. Igaz, ha nem én teszem meg, megteszi Brian vagy Walden, de ez gyenge ürügy. Egyszerűen elkábíthattam volna, és megmondhattam volna, hogy adjanak egy kis időt vele. Ha a nagybátyám tudja is, hogy hazudok, valószínűleg hagyja, hogy tegyem, amit akarok. Igaz, hogy a fiú meglőtt egy Cruciatus-átokkal, ami még így, egyetlen pillanatig is szörnyű volt, de ettől még nem volt helyes, amit tettem, bizonyára haragos volt valaki elvesztése miatt. Néhány percig én is haragos voltam Richard halála miatt, pedig nagyon távoli rokonom volt, és szinte semmit nem jelentett.
 Nem is az volt az oka a fiú halálának, hogy látta az arcom, az úgysem számít már, mire felkel a Nap, nem marad senki, aki szembe merne még szállni velünk, eddig is bármikor nyíltan felvállalhattam volna a kilétem. Talán foghatjuk arra, hogy nem is igazán fogtam fel, csak amikor már megtörtént, amikor a zöld fény egy újabb testet tett üres tárggyá. A negyedik ember, akit én öltem meg.
 Megkapaszkodok a korlátban, ahogy elfordul a lépcső, amin lefelé akartam indulni, és most felfele visz, a nyugati szárny negyedik emeletére. Soha nem ismertem túlzottan a kastélyt, csak a tantermeket, a saját klubhelyiségem, a könyvtárat. Ez a hely így, a kint fellángoló fények homályában, üresen teljesen ismeretlennek tűnik. Halványan sejtem, erre lehet a Griffendél klubhelyisége, anya beszélt róla, hogy egy toronyban van a nyugati részen, de fogalmam sincs, hogy a bejárat ezen az emeleten van-e.
 Ahogy kinézek az ablakon, nem látok mást, csak fel-felvillanó fényeket, amiknek egy része talán egy ember, talán egy barátom vagy szerettem életét tépi ki éppen. Jobban érezném magam, ha lent lennék, és tehetnék értük valamit. Igaz, valami ilyesmit terveztünk hárman, ellenőrizni a fenti folyosókat Bellatrix utasítására, megkeresni Pottert, de egyedül nem hiszem, hogy le tudnám győzni, sokkal tapasztaltabb párbajozó, mint én. Kár volt feljönnöm ide egyedül. A sötét folyosók teljesen kihaltak.
 Ahogy elindulok, és befordulok a sarkon, egy lány néz vissza rám. Nem látom, melyik házba tartozik, de egészen biztos, hogy Roxfortos diák, és az előzővel ellentétben, nem tűnik olyan kicsinek és védtelennek. Néhány másodpercre lefagyok, mielőtt lassan felemelem a pálcám. Az első varázslat, ami eszembe jut, a megerősített pajzsbűbáj, felkészülök rá, hogy használjam, de a mozdulatomnak elsősorban az az értelme, hogy jelezzem neki: jobb lenne, ha futna. Teszek néhány lassú, tétova lépést is felé, miközben az ezüstmaszk mögül figyelem a reakcióját. Ha futni kezd, hagyom, hogy fusson, ha viszont földbe gyökerezett a lába, vagy harcolni akar, kénytelen leszek elkábítani és megkötözni, mint az előző lányt.
Naplózva

Louise Lott
[Topiktulaj]
*****


♦ VII. Hollóhát ♦ Prefektus ♦ "Cinkemadár"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2015. 03. 06. - 00:56:23 »
+1

Roman Nott

♦♦♦

Még mindig elvakított Potter patrónusának a fénye, amikor a Weasley-lány és a hugraboggos után futottam valamelyik felsőbb folyosón. Már régóta nem tudtam, hol vagyok, csak azt, hogy nem maradhatok egy helyben.
Lemaradtam tőlük, amikor valaki berobbantotta a falat közöttünk és én rögtön az ellenkező irányba kezdtem futni. Futottam, amerre a lábaim vittek, és meg sem álltam. Még akkor sem, amikor az oldalam hasogatása már a csontig hatoló hidegen is átérződött. Nem láttam, mert még mindig könnyes volt a szemem a portól és a látottaktól. Ahogy a másik két lánnyal hagytuk magunk mögött a folyosókat, egyre több sebesültet láttam, pedig a csata java nem is itt zajlott. Beszakadt mennyezet, égő kárpitok és halál szag. Marta a lelkem és a testem egyaránt.
Egy jobb kanyar után megálltam egy épnek tűnő folyosón. Erre még nem járhatott senki. Sehol egy gyűrött szőnyeg, vagy kiáltás. Próbáltam kitalálni hová is rejtőzhetnék, de egy szobron és néhány üres képkereten kívül semmit nem láttam. Pillanatnyi gyengeségemben megengedtem magamnak egy hangos felzokogást, amit rögtön meg is bántam. Nem győztem a falnak lapulva várni, hátha valaki meghallotta. Tényleg nem volt semmi ezen a rövid átvezető folyosón, tovább kellett mennem.
A színtiszta, pulzáló életösztön vezérelt. Kezemben a pálcámmal és a nyelvemen több rontás kezdetével fordultam be a sarkon. Megint csak nem volt itt rajtam kívül senki. Kisöpörtem a hajam a szememből, és megpróbáltam felszínre kényszeríteni a racionális énem.
- Gondolkodj! – szorítottam ökölbe a szabad kezem, de mindhiába. Nem akartam kárpit mögé bújni, és nem akartam egy tanteremben sem elrejtőzni, melynek mindössze egyetlen ajtaja van. Letéptem a bal kezemről a blúzom cafatjait, mert beleakadtak mindenbe. A hajam sem ártott volna összefogni, de nem volt nálam hajgumi, és ha bele gebedtem sem tudtam volna hirtelen egyet elővarázsolni. Minden érzékem egyetlen dologra volt kiélezve, és az nem volt más, mint a környezetem aprólékos tanulmányozása, és a veszély elkerülése. Igyekeztem takarásban állni, de nem volt választási lehetőségem. A páncélok nem álltak a helyükön.
Hallottam, ahogy a mögöttem hagyott folyosóról lépések zaja töri meg a csendet. Megpördültem. Túl messze volt a folyosó vége, és nem kockáztathattam meg, hogy ne szemtől szemben álljak az ellenséggel.
Egy fiú fordult be a sarkon, és csak néhány másodperccel reagáltam hamarabb, mint ő. Fekete ruha volt rajta, és emelte a pálcáját. De én gyorsabb voltam, számítottam rá. A lefegyverző bűbájom már azelőtt elhagyta a szám, hogy egyáltalán végig gondoltam volna, mit is csinálok. Beugrottam az egyetlen helyre, ami elérhető volt. Egy elhagyatott terem ajtajának a takarásába. Nem vártam meg, hogy halljam a pálcája koppanását. A vörösben úszó agyam rögtön arra sarkalt, hogy a legnagyobb takarásban, de rálátással az ellenfelemre, újabb átkot szórjak. Megcéloztam a fiút és nem vártam tovább.
- Stupor! Pofix! – kiáltom, de még ez sem elég. Nem én leszek az, aki itt alulmarad. Egész évben megaláztak és megkínoztak. Saját magam uszítottam, ahogy egyre dühösebb lettem, és egyre erősebb varázslatokat préseltem ki magamból. Serpensortia! Oppugno! – irányítottam a kígyót abba az irányba, amerre az ellenfelem sejtettem. Nem érdekelt, hogy fiatalabb vagy idősebb volt-e nálam. Az sem, hogy mi lesz vele. Csak azt tudtam, hogy én ez életemért harcolok, és nem adom könnyen!

Naplózva


Roman Nott
Eltávozott karakter.
*****


I. évfolyam, ex-halálfaló

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2015. 03. 06. - 01:55:20 »
+1

 
Komoly meglepetést okoz a lány gyors reagálása, az álarc mögött egy pillanatra ki is nyitom a számat, ahogy a pálcám kicsúszik az ujjaim közül. Nyilvánvalóan a testbeszédemen is látszhatott a zavarom, elég szánalmas látványt nyújthattam, ahogy a fejem kapkodva figyeltem, merre repül, elveszíthettem mindent a fenyegető megjelenésemből. Annak ellenére, hogy rengeteget tanultam, és egy hónapot töltöttem a legveszélyesebb varázslók és boszorkányok társaságában, teljesen váratlanul ért a gyors támadás, amit egy perc hezitáció sem előzött meg.
 Ahogy a pálcám felé ugrok, ami egy koppanással hullott a földre a falról, egy vörös fénycsóva húz el, éppen azon a helyen, ahol álltam, hogy valahol rést üssön a falban. Az ujjaim a fa kellemes hidegére kulcsolódnak, és miközben felállok, már célzok is a lányra. Ezúttal valami bonyolultabbat terveztem használni, de ahogy levegőt veszek, hogy kimondjam az átkomat, hirtelen képtelenné válok a beszédre, a nyelvem felragad a szájpadlásomra. A hatás eléggé megzavar hozzá, hogy ne csináljak semmit, csak hátráljak, mintha attól elmúlna az átok. Kell néhány másodperc, mire összeszedem magam.
 Miközben gyorsítok a lépteimen, hogy távolabb kerüljek a felém tekergő kígyótól, felemelem a pálcát, és megformálom a hegyével a címerpajzsot a fejem felé, ami egy a legrégebben megtanult pálcamozdulataim közül. Annak ellenére, hogy nem tudok beszélni, a Finite Incantatem, ami egy egyszerű varázslat, nagyon könnyen megy. Szinte azonnal érzem, hogy megtörik a rontás, és végre rászegezhetem a pálcám a közeledő kígyóra. Még van is néhány másodpercem varázslatot választani. Nem gondolkozok sokáig, ez a lány elég képzettnek tűnik hozzá, hogy ne legyen elég néhány alap varázslat a legyőzéséhez.
 - Imperio!- a kígyó határozottan élőlénynek tűnik, és egy főbenjáró átoknak bőven elég erősnek kell lennie hozzá, hogy az irányításom alá vonjam. Ellentétben a Cruciatus-átokkal és a gyilkos átokkal, ezt gyakorlatban is kipróbáltam már a Roxfortban, úgyhogy egy állaton biztos, hogy működni fog. Nem szólalok meg, elég gondolatban kiadnom neki a parancsot: támadd meg a lányt! Nem tudom, hogy van-e mérge, de sajnos, most nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy másokért aggódjak.
 - Baziteo- miközben a kígyó megfordul, nagyjából az eredeti méretei háromszorosára növelem, így már hasonló méreteket ölt a Nagyúr kígyójához. Annak ellenére, hogy a házam szimbóluma, inkább érzek félelmet ezek iránt az állatok iránt, mint bármi mást. Távolságot tartva, de elkezdem követni, ezúttal készen rá, hogy azonnal pajzsbűbájt használjak, ha megpróbál bármivel megátkozni. Persze, előbb a kígyóval kell elbánnia, ami remélhetőleg eléggé elvonja majd a figyelmét ahhoz, hogy végre pontot tegyek ennek a párbajnak a végére. Nyilván könnyedén darabokra robbanthatnám a fedezékééül szolgáló ajtót, de nem akarom megölni.
Naplózva

Louise Lott
[Topiktulaj]
*****


♦ VII. Hollóhát ♦ Prefektus ♦ "Cinkemadár"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2015. 03. 06. - 10:16:31 »
+1

Roman Nott

♦♦♦

Hallgattam, és füleltem minden neszre. Nem tudhattam melyik vaktában szórt átkom találta el a fiút. Tudtam, hogy valahogy futnom kéne, de merre? Hogy juthatnék ki innen? Csakis rajta keresztül, ez világos volt számomra.
Már éppen újra kihajoltam volna, hogy valami ártást küldjek rá, amikor a kígyó feje megjelent mellettem az ajtóban. Hátrálni kezdtem a terembe, és hirtelen nem tudtam mit csináljak. Nem jutott eszembe az ellenvarázslat. Hatalmas lett, és egyértelműen felém tartott. Gyorsan kellett cselekednem, mert ki tudja, hogy a kígyó mögött mikor jelenik meg a fiú is. Remegő kézzel emeltem a pálcám a kígyóra, és kimondtam az első dolgot, ami eszembe jutott.
- Piroinitio!  - lőttem egy tüzes csóvát a kígyónak. Sikerült eltalálnom az egyik szemét, de nem sokat használt, mert a bőréről csak lefolytak a lángok.Reducto! Bombarda! – olyan gyorsan használtam egymás után a két bűbájt, hogy nem is tudtam melyik vált végül be, de a kígyó millió kis darabra hullott szét. Undorító volt, ahogy a vére és a darabjai engem is beterítettek. A levegőt is elárasztotta a vér szaga, amitől felfordult a gyomrom. Ha nem kellett volna mással foglalkoznom, valószínűleg leguggoltam volna, hogy elbőgjem magam. Így is éreztem, hogy elhomályosult a látásom, de nem volt időm vele foglalkozni. Bebújtam az egyik szekrény mögé, és visszafojtott lélegzettel vártam, hogy mikor lép be a fiú is a terembe.
- Protego totalum! – húztam fel magam köré a bűbájt utolsó mentsvárként.
Naplózva


Roman Nott
Eltávozott karakter.
*****


I. évfolyam, ex-halálfaló

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2015. 03. 06. - 13:24:04 »
+1

 
Az utolsó pillanatban, reflexből húzok fel egy pajzsbűbájt magam elé, hogy megóvjam magam a szétfröccsenő vértől és húsdaraboktól. Rendkívül visszataszító, undorító a látvány, ahogyan a hang is, ahogy átgázolok a maradványokon. Szinte érzem a cipő talpán keresztül a csúszós érintést, amitől hideg fut végig a hátamon.
 Gyors, léptekkel, egy ugrással kerülök az ajtó másik oldalára, hogy elkerüljem a lehetséges átkokat, és vessek egy pillantást a lányra, aki egy pajzs mögé bújt. Talán csak Dumbledore és a Nagyúr képes létrehozni egy pajzsot, ami ellenáll a gyilkos átoknak, biztos vagyok benne, hogy könnyedén befejezhetném ezt. Miért ne tenném? Már ez vagyok én, hazugság azt elhitetnem magamról, hogy bármiben különbözök Bellatrixtól, Antonintól vagy Thorfinntól. Kezdő vagyok, új ebben a világban, de lassan éppen olyan természetessé válik ez is. Órákig hánytam, miután felfogtam az elsőt, napokig kísértett álmomban a második, hosszú percekig csak remegtem a harmadik után. A negyedik után alig fél órával pedig éppen tervezem végrehajtani az ötödiket. Kilépek a fedezékből, és a pajzsra szegezem a pálcám.
 - Aqua Eructo!- a vízsugarat egyenesen a lányra irányítom, és mivel lassan növekedni kezd az ereje, reménykedek benne, hogy lassan összetöri a pajzsát, és ledönti a lábáról. Ha kis szerencsém van, még a pálcáját is elveszíti, annyira megzavarodik, de ennyire nem vagyok bizakodó. Ez a varázslat nem arra lett kitalálva, hogy emberekre célozzanak vele. Ahogy nagy mennyiségben kezd el gyűlni a víz, ami lassan kifolyik a folyosóra, hogy felvegye a kígyó undorító maradványait, meg is szüntetem a varázslatot.
 - Levicorpus!- remélem, hogy a lány eléggé megzavarodott attól a víztől, ami bokáig megtöltötte a termet, és most lassan elcsorog, utat keresve a lépcsőkön lefelé. Minél jobban elhúzódik ez az egész, annál valószínűbb, hogy végül megsérülök, vagy ártani fogok neki. Annak ellenére, hogy ő csak egy lenne abban az egyre növekvő sorban, mégis úgy érzem, hogy még nem mentem túl messzire, és ez lehet az a pont, ahol még megállhatok a zuhanás előtt. A Nagyúr úgyis megöl mindenkit a kastélyban, amiért ellenálltak, úgyhogy a tét nem is annyira a lány élete.
Naplózva

Louise Lott
[Topiktulaj]
*****


♦ VII. Hollóhát ♦ Prefektus ♦ "Cinkemadár"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2015. 03. 08. - 19:05:48 »
+1

Roman Nott

♦♦♦

A falnak préselődve hallom, ahogy a cipője beleragadt a kígyó maradványaiba, majd a lépések hangja abbamarad. Feszülten figyelek, és koncentrálok, hogy a pajzsom addig védjen, ameddig csak kell. Hallom a bűbájt, de még mielőtt ki tudnék térni előle, a vízsugár teljesen nekitol a falnak, és a pajzsbűbájom is szertefoszlik a meglepetéstől. Nincs időm arra is figyelni, hogy kitartsam, csak az jár a fejemben, hogy a pálcám semmiképpen se engedjem el. Teljesen kiszolgáltatva érzem magam, így, hogy kénytelen vagyok becsukni a szemem.
Egyszer csak hirtelen abbamaradt a vízfolyam és még mielőtt kinyitnám a szemem, vaktában a fiú irányába célzok. Redukto!
Hogy eltaláltam-e vagy sem nem tudom, mert az átkommal egy időben ő is felém küldött egy lebegtető bűbájt, aminek következtében a lábamnál fogva repültem fel a levegőbe, a pálcám pedig kiesett a kezemből. Tudtam, hogy itt és most végem. Semmi esély rá, hogy ez a fiú a halálfaló-maszkban megkímélne. Behunyom a szemem és várom, hogy vége legyen. Talán nem kínoz meg előtte, talán nem tudja, hogy sárvérű vagyok, talán csak egy zöld villanás és vége.
Peregni kezdtek előttem az életem képei. Egészen kiskoromtól kezdve. Az első emlékem a szüleimről, aminek a peremei homályosak, és már csak anyám mosolygó arcát tudom visszaidézni. Az első napjaim az óvodában, a rövid nyaralások a nagyszüleimnél. Az első lovaglásom, és amikor megkaptam az első ötösöm az általánosban. Matekból. A roxforti levelem érkezése, a beosztás. Mindenre emlékeztem, és remegő sóhajjal vártam, hogy mindez, az egész lényemmel együtt a sötétségbe vesszen. Kinyitottam a szemem és felbámultam a fiú maszkos arcába. Méltósággal akartam meghalni. Egész évben hagytam, hogy mindenféle elvakult eszméket valló idióták a talpukat töröljék rajtam, csak azért, hogy túléljem. Most, hogy láttam ez hiábavaló volt, nem voltam hajlandó fejet hajtani. Úgy fogok meghalni, hogy közben a fiú szemébe nézek, hogy lássa, ahogy kihuny a fény a szememben, és tudja, hogy engem bár megölt, meg nem tört. Azt nem.


Naplózva


Roman Nott
Eltávozott karakter.
*****


I. évfolyam, ex-halálfaló

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2015. 03. 09. - 02:08:27 »
+1


 Egy kicsit még engem is meglep a bűbáj sikere, amit még soha nem használtam párbajban. Rengeteg varázslatot tudok, ami megfelelő körülmények között hasznos lehet, de amikor megtanítottak párbajozni, csak néhányra mondták, hogy igazán hasznos. Természetesen a főbenjáró átkokra, a kábító átokra, a pajzsbűbájra, a lefegyverző bűbájra fektették abban a rövid időben a hangsúlyt, ami bőven elég egy alulképzett varázsló ellen. Szegény Richard, most biztosan büszke lenne rám.
 Miközben nézem, ahogy a víz a falhoz szorítja a lányt, a fejembe még az apám unokatestvérének alig egy órája hallott szavai, akkor még sértetlen arca türemkedik be. Csak most veszem észre, milyen sebességgel ver a szívem, valószínűleg már legalább azóta, hogy megölték őt. Tudom, hogy meghalt, de a tudatom legmélyére még nem jutott el az információ: soha többet nem fogom már látni, soha nem beszélhetek vele.
 Önkéntelenül felnyögök, ahogy közvetlenül a lebegtetőbűbájom előtt mellbe vág egy átok, ami hátrarepít, és nekicsap az iskola falának. Biztosan szereztem kisebb sérüléseket, de nem zavar már a fájdalom, jobban zavar, hogy egy pillanatra kiszalad a tüdőmből a levegő. Ha a kezében marad a pálcája, és meglő még egy átokkal, könnyen lehet, hogy most lefelé zuhannék a törött üvegszilánkok között.
 - Glacius!- miközben gyors léptekkel megindulok be a terembe, a lány alá célzok egy fagyasztó varázslatot a vízbe, ott, ahol a pálcája is lehet. Hacsak nem jönnek erre dementorok, nem fog sokáig így maradni, de néhány percre egészen biztos, hogy megszabadítom tőle. Nem lett volna nehezebb eltörni vagy elvenni sem, de felesleges kegyetlenségnek éreznék valami ilyesmit tenni. Nekem is olyan a pálcám, mintha a testem része lenne, és nagyon sokáig gondolkoznék, ha választanom kellene, hogy inkább a pálcát vagy az egyik kezem veszítsem el. Tudom, hogy végül győzne a racionalitás, és eldobnám azzal, hogy ez pótolható, a testemből viszont nem kapok másikat, mégis úgy érezném, hogy megcsonkítanak, ha elvennék tőlem.
 Egy néma Finite és a pálcám egy intése elég hozzá, hogy megszüntessem a varázslatot. Nincs olyan magasan, hogy baja legyen az eséstől, különösen, mert a jégkockát, ami a pálcáját is rejti, arrébb vitte a kifolyó víz, nem esik rá, mégis úgy érzem, óvatosabban is letehettem volna. Már nem árthat nekem, felesleges így bánnom vele- de már túl késő ezen bánkódni. A legtöbb társam már megölte volna, aki pedig nem, sokkal szörnyűbb sorsot szánt volna neki.
 Egy pillanatra csak rászegezem a pálcám, és gondolkozok, milyen varázslattal vonhatnám ki a csatából. Az elkábítása, a sóbálványátok és a megkötözése tűnik a legbiztosabbnak, akár úgy is, hogy kombinálom a hármat. A maszk mögött kinyílik a szám, hogy a három átok közül kimondjam az elsőt, de végül a levegő egy fájdalmas nyögést formál: a karomon lévő, fekete jel felizzik, mintha egy fehéren izzó vasdarabot nyomtak volna rá, ami nem hajlandó kiégetni az érzőidegeimet. Pár másodperc elteltével felhangzik a Sötét Nagyúr hangja. A hideg szavak úgy hangzanak, mintha pontosan mögöttem állna.
- Vitézül küzdöttetek, és Voldemort nagyúr szemében a bátorság nagy erény.  Ám súlyos veszteségeket szenvedtetek. Ha továbbra is ellenálltok, meghaltok valamennyien. Nem kívánom, hogy így legyen. Kár minden csepp kiontott varázslóvérért. Voldemort nagyúr kegyelmes. Kiadom a parancsot harcosaimnak az azonnali visszavonulásra. Egy órát kaptok. Adjátok meg a végtisztességet halottjaitoknak, lássátok el sebesültjeiteket- valamennyi elszáll abból a fojtogató, hideg érzésből, amit ez a hang vált ki belőlem azóta, hogy először hallottam. Nem marad más, csak az égető fájdalom. A lányra pillantok az ezüstmaszk mögül.
 - Én a te helyedben elfutnék, amíg tehetem- nem várok választ a jó tanácsra. Aki itt marad, az ma éjjel meghal. Nem tudom, miért adott a Nagyúr fegyverszünetet nekik, de egészen biztos, hogy nem az az oka, amit elmondott. Biztos vagyok benne, hogy ezzel nincs vége. Lassan kihátrálok, miközben becsukom az ajtót. - Colloportus- nem akarom, hogy hátba támadjon, miközben elhagyom a második otthonomat, de ez nem tartja fogva tovább néhány percnél, amíg módot talál a pálcája kiszabadítására. Sietős léptekkel hagyom hátra a Roxfortot, amit talán most láttam utoljára belülről.



Köszönöm a játékot!
Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 03. 24. - 07:31:17
Az oldal 0.049 másodperc alatt készült el 38 lekéréssel.