+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Louise Lott (Moderátor: Louise Lott)
| | | | |-+  Épp cserélném a lelkem...
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Épp cserélném a lelkem...  (Megtekintve 2107 alkalommal)

Louise Lott
[Topiktulaj]
*****


♦ VII. Hollóhát ♦ Prefektus ♦ "Cinkemadár"

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2015. 03. 03. - 20:08:03 »
+1

      A Nagyterem
                                                                                                                       most a vége jön...
Naplózva


Louise Lott
[Topiktulaj]
*****


♦ VII. Hollóhát ♦ Prefektus ♦ "Cinkemadár"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2015. 03. 03. - 20:13:29 »
+2

Maxwell Shafiq

♦♦♦

Por. Füst. Kiáltások. Ezek vettek körül, mégsem éreztem belőle semmit. Az egész világot, mintha egy szűrőn keresztül néztem volna, kívülálló voltam. Láttam, hallottam, érzékeltem, de nem fogtam fel. A körülöttem való történések értelmezéséről már régen lemondtam. Nem tudtam feldolgozni. Arra sem emlékeztem, hogyan kerültem ide. Az egész. Ez az egész… csata, csak hangtalan mozgóképekben égett örökre a retináimba. Üres tekintettel bámultam magam elé, és azt sem tudtam volna megnevezni, aki rám terítette a pokrócot. Egyszer csak éreztem a nyomást a vállamon, de talán órák is elteltek, mire rájöttem, hogy valaki betakart. A fogaim összekoccanása is csak tompa háttérzajként ütötte meg a fülem. Még mindig borzonghattam a csontomig hatoló hidegtől. Elképzelni sem tudtam, meddig menekültem a dementorok elől. Talán csak néhány perc volt, talán napok. Az idő relatívvá vált. Sokáig térben sem sikerült elhelyeznem magam, és még most is csak a tudatom peremén derengett, hogy a Nagyteremben ülök egy felborult asztal lábának dőlve. Volt valami a kezemben is. Ahogy lenéztem a fáradt szemeim azonosították a formát, de az agyamnak percekbe telt hozzá kapcsolni a megnevezést. Egy bögre. Talán tea, vagy víz. Az érdektelenek közönyével konstatáltam, hogy a szám cserepesre száradt a portól és a sikításoktól, mégsem voltam képes a számhoz emelni a folyadékot. Teljesen olyan volt, mintha lebénultam volna. Csak bámultam magam elé, és pislogás nélkül tűrtem, ahogy megelevenedtek előttem az elmúlt napok borzalmai. Mindegy volt, hogy becsuktam-e a szemem. A képek pont ugyan olyan színesek és élesek voltak. Minden vörös volt, és sötét, és ijesztő, és én elmerültem a mocsok tengerében. Nem számított, hogy vége volt. Számomra nem.
Újabb borzongás futott végig a testemen, összerántva az izmaimat is. A szervezetem nem tudta maga mögött hagyni a dementorok jeges leheletét. Vagy az is lehet, hogy csak a fejemben létezett az egész, mégis újra és újra átjárt a fagyos hideg. Éreztem, ahogy a pokróc lecsúszott a vállamról, de nem mozdult egyik kezem sem, hogy visszahúzza. Még mindig béna voltam.
Naplózva


Maxwell Shafiq
Eltávozott karakter
*****


A védelmező

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2015. 03. 03. - 21:38:40 »
+2

Louise Lott

°°°

A felkelő Nap sugarai lassan teljes fényárba borították a Nagytermet. Odabent több száz ember foglalt helyet. Felnőttek, gyerekek, férfiak és nők ott ültek azoknál az asztaloknál, melyeknél egykoron én is étkeztem. Megfáradtan ölelték egymást, hiszen ez volt az utolsó állomása egy nagyon hosszú utazásnak.
Ahogy ott kuporogtam közöttük, pálcámmal sorban tüntetve el karomról a csatában szerzett sebeket, szinte kívülállónak éreztem magam közöttük. Tekintetem a sarokban kuksoló Malfoy családra vándorolt. Nem-nem annyira kívülállónak, mint amilyennek ők érezték magukat azokban a percekben, mégis olyan magány feszítette a mellkasomat, olyan ürességet éreztem magamban, mint még soha. Pedig nem voltam egyedül. Odahaza megvolt a saját családom, akiket biztonságban tudhattam, akik mindig mellettem voltak. Tudtam, ha a Nap felkel, az első dolgom lesz meglátogatni őket, egyesével megölelni mindenkit, és elmondani nekik, hogy vége van. Nem, ez az ürességérzet más volt…
Azon a napon töltöttem a huszonhetedik születésnapomat. Azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy még jócskán az elején voltam fiatalságomnak, mégis úgy éreztem, hogy sokkal több borzalmat láttam ebben a huszonhét évemben, mint mások egy élet alatt. Persze ez nem volt meglepő, hiszen a magamfajták munkája már csak ezzel járt. Arra viszont senki sem készített fel bennünket az akadémián, amit aznap a Roxfortban láttam.
Ahogy ott ültem a Nagyteremben, lassan kezdtem átértékelni az életemet. Gyönyörködtem a mozaikablakokon beáradó napsugarak játékában, és mély levegőt vettem. Akkor először éreztem igazán, hogy élek, és úgy örültem neki, mint még soha semminek. Rájöttem, hogy elpocsékoltam az éveket, nem használtam ki őket, nem tapasztaltam a világ csodáit, és nem éltem egy percet sem igazán. Mert az nem létezik, hogy az élet csupa munkából álljon, bármennyire is szerettem dolgozni, nem létezik, hogy ennyit tartogatott volna számomra. Huszonhét voltam, és még sosem mondtam anyámnak, hogy szeretem, nem voltak gyerekeim, és még igazán szerelmes sem voltam soha. Nem jártam Afrikában, nem búvárkodtam, kutyát sem neveltem soha, és még sorolhatnám napestig, hogy mi mindent nem tettem meg.
Hirtelen ötlettől vezényelve felpattantam a helyemről, és pálcámat a szakadt öltönykabátom belső zsebébe süllyesztetve, elindultam az asztalok között. Egy vörös hajú lány mellett haladtam el, amikor épp lecsúszott róla a hanyagul vállára vetett takarója. Megtorpantam, és magam sem tudom miért, a pokróc után nyúltam, hogy visszaterítsem rá. Nem nézett rám, talán észre sem vette, hogy mögötte állok. Ahogy betakartam őt, véletlenül megérintettem fedetlen vállát. A lány jéghideg volt.
Azt hiszem a helyes lépés az lett volna, ha bocsánatot kérek az óvatlan érintésemért, majd továbbhaladok. Én ehelyett kotorászni kezdtem zakóm másik zsebében, majd előhalásztam belőle egy megnyomódott csokoládészeletet, melyen az ostrom alatt meggyűrődött a csomagolás. A lány elé tettem a darab csokit.
- A dementorok ellen még mindig ez a legjobb orvosság – jegyeztem meg, inkább csak magamnak, mintsem neki. – Edd meg! Hidd el, jót fog tenni! És a helyedben meginnám azt a bögre teát is, mert a végén még kiszáradsz, és összeesel.
Naplózva

Louise Lott
[Topiktulaj]
*****


♦ VII. Hollóhát ♦ Prefektus ♦ "Cinkemadár"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2015. 03. 03. - 22:28:41 »
+2

Maxwell Shafiq

♦♦♦

Összerezzentem, nem is az érintésre, de a hangra. Az érintéseket ki tudtam zárni, nem jutottak át a szürke homályon, ami az egész elmém borította, de a hang, az más volt. Mert közvetlenül hozzám szólt. Senki nem szólt közvetlenül hozzám már nagyon régóta. Arról is csak emlékképeim vannak ahogy medimágusok közel hajolva nézik át a sérüléseimet.
Lassan néztem fel a vállam felett, amit újra a takaró fedett. Magas, csapzott, rám szegődő pálca nélkül. Ennyi kellett volna csak, hogy ki tudjam zárni újra. Az életösztönöm viszont mégsem hagyta, hogy a rám irányuló figyelmet mindenféle nyugtázás nélkül hagyjam. Azonban a veszélyen kívül más nem tudott volna piros lámpát gyújtani a fejemben. Megint olyan sok időnek tűnt, mire rájöttem, hogy egy csokit nyújt felém valaki. Ismertem a tüneteket, tudtam, hogy sokkos állapotban vagyok, azt is tudtam, hogy a legjobb lenne, ha lefeküdnék, vagy ha hagynám, hogy valaki beszéljen hozzám, de nem voltam erre képes. Az is leírhatatlan erőfeszítésembe került, hogy ráfokuszáljak az összenyomódott csokoládéra. Végül kinyúlt a takaró alól az egyik kezem, az irányításomon kívül és ráfonódtak az ujjaim a férfi ujjaira, majd visszahúztam az ölembe őket, a csokival együtt. Még mindig beszélt. Tudtam, hogy figyelnem kéne, hátha valami lényegeset mondd. Próbáltam kitörni a szürkeségből, de még a sokadik próbálkozásra sem nagyon tudtam az arcára koncentrálni. Folyton elhomályosult minden, és ment tovább a diavetítő. Az előttem álló férfi barna szemei pedig kísértetiesen emlékeztettek a kisfiú barna szemeire, akinek a keresésére indultam. Aki miatt itt maradtam. Akinek a holtestén átestem. Hirtelen már nem tudtam tovább beléjük nézni.
- …helyedben meginnám azt a bögre teát is, mert a végén még kiszáradsz, és összeesel. – A tea a kezemben. Arról beszélt. Hogy meg kéne innom? Lehet. Lerévedtem a bögrére és robotszerűen közelebb emeltem a számhoz. Olyan volt beleinni, mintha port szopogatnék. Csak később fogtam fel, hogy a csata mocska a hosszú tartogatás során teljesen belepte a teám felszínét is. A por megcsillant a folyadék felszínén, ahogy visszaengedtem. Borzalmas volt, de közben éreztem a szükséget is. A muszájt. Éreztem, ahogy az idegen még mindig a hátam mögött áll, és ez zavart. Belém ivódott, hogy sose hagyjak senkit a hátam mögé kerülni. Soha. Megint átnéztem a vállam felett, és azon gondolkoztam, vajon képes lennék-e varázsolni, hogy megnézzem van-e valami nem kívánatos abban a szelet csokiban, amit felém nyújtott ez a valaki, hogy megtudjam mire vár még. Éreztem a pálcám a még éppen maradt jobb blúzujjam szárában. Melegnek tűnt az érintése a bőrömhöz képest, bár a férfi kezének melegéhez még mindig nem volt viszonyítható. Vajon fennállnak már a hipotermia tünetei nálam? Az ösztön azt diktálta szerezzek valahonnan meleget. A tudatom racionális része sikerként könyvelte el az értelmes gondolatokat. Talán a folyadék már fel is hígította kicsit a vérem.  Maradt a szürke füst a szemeim és az érzelmeim felett, de az agyam, mintha csak valami elkülönített részleg lenne, ismét elkezdett mozogni. Olyan volt, mintha egy burok vette volna körül, ami elszigetelte a testem többi részétől.
- Fázom – suttogtam, de ennél többre nem volt képes rávenni az agyam a béna testem. Ez az egy szó is artikulálatlanul hagyta el a szám, és abban sem voltam biztos, hogy a férfi meghallotta. Nem ismertem, de ő volt a legközelebb, így muszáj volt vele valahogy tudatnom, hogy a testemnek szüksége van melegre, és még több folyadékra. Bezárva éreztem magam, és azt kívántam bárcsak tudna Legilimentálni, hogy valaki végre rájöjjön, még mindig itt vagyok, még mindig gondolkozom.

Naplózva


Maxwell Shafiq
Eltávozott karakter
*****


A védelmező

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2015. 03. 03. - 23:50:31 »
+2

Louise Lott

°°°

Mintha csak egy élettelen bábuhoz beszéltem volna, úgy éreztem magam. Belepillantva a lány szemeibe, nem láttam mást, csak ürességet, és mérhetetlen fájdalmat. Fogalmam sem volt, hogy miket látott, miket élt át, és még csak a nevét sem tudtam, de szívből sajnáltam őt, amiért oly fiatalon belecsöppent abba a borzalmas háborúba.
Zavartan pislogtam rá, ahogy ujjai hozzáértek az én ujjaimhoz, és úgy éreztem, mintha valami illetlen dolog történt volna, mintha valami olyasmit láttam volna, amit nem szabadott volna, s ezért megmagyarázhatatlan szégyenérzet fogott el. Azt viszont örömmel konstatáltam, hogy elfogadta tőlem a csokoládét, noha nem volt hajlandó beleenni, továbbra is jéghideg ujjai között szorongatta azt. Attól biztosan nem kellett félni, hogy elolvad a csoki…
- Edd meg! – Erősködtem. -  Hidd el, jót fog tenni! És a helyedben meginnám azt a bögre teát is, mert a végén még kiszáradsz, és összeesel.
Követtem a lány tekintetét, ahogy a bögrére vándorolt, és csak akkor vettem észre a tea tetején úszkáló porréteget. Így már értettem, miért nem csúszott olyan jól az ital. Már éppen felajánlottam volna, hogy kiöblítem a bögréjét, amikor egyszer csak megszólalt. A Nagyterem viszonylag csöndes volt, így sikerült meghallanom az elhaló suttogását.
- Fázom.
Nem volt szükségem legilimenciára ahhoz, hogy a fejébe lássak. Borzalmasan festett, és addigra már koránt sem voltam benne biztos, hogy nem lesz szükség medimágus bevonására. Tenni azonban egyelőre nem tehettem többet, mert ekkor valahonnan a tömegből a nevemen szólítottak, és oldalra pillantva megpillantottam Kingsley Shackleboltot, aki felém intett, jelezve, hogy beszélni akar velem.
- Mindjárt visszajövök – fordultam vissza a lányhoz. – Addig edd meg a csokit! Nincs benne méreg, és tényleg használ. Pillanatokon belül átmelegszel tőle.
Azzal hátat fordítottam neki, és elsiettem, hogy meghallgassam Shacklebolt utasításait. Régi kollégák voltunk, ha lehet úgy fogalmazni, akkor bajtársaknak mondtam volna magunkat. Rajta keresztül kerültem a Főnix Rendjébe, miután a Sötét Nagyúr végzett Edgar bátyámmal. Közölte velem, hogy a továbbiakban is számít a munkámra, ami tekintettel a történtekre, nevezetesen hogy az én őrizetem alatt gyilkolták meg Rufus Scrimgourt, kész csoda volt. Ezután szólt, hogy este nyolcra vár az irodájában, majd búcsúzóul köszöntött a békeidőben, és még a hátamat is megveregette. Hogy mik vannak…
Tíz perccel később, egy bögre gőzölgő teával tértem vissza az ismeretlen lányhoz.
Naplózva

Louise Lott
[Topiktulaj]
*****


♦ VII. Hollóhát ♦ Prefektus ♦ "Cinkemadár"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2015. 03. 04. - 00:28:38 »
+2

Maxwell Shafiq

♦♦♦

Reméltem, hogy meghallott. Már-már biztos is kezdtem benne lenni, amikor félrefordította a fejét. Nem követtem a tekintetét, mert ahogy felszállt a köd az agyamról, egyre inkább kezdtem pánikba esni. Féltem tőle, hogy meghalok. Vérszegény állapotomban, úgy éreztem ironikusan a sors a fagyhalált szánta nekem, a számító természetem miatt. Nevetni akartam, de a cserepes szám a legkisebb mozdításra is fájón nyílalt be. A csuklóm és a bokám már ellátta valami medimágus, bár nem tudom mi lehetett velük a baj. Akkor még az agyam is ködben úszott.
- Mindjárt visszajövök – mondja újra a férfi, és ha jól hallom Shafiq-nek hívják. Igyekszem elraktározni az információkat, a pánik felgyorsítja a gondolataimat és azok kezdenek kitisztulni, mégis, amikor ismét a szemembe néz, nem bírom ki, hogy ne nézzek félre gyengén. A képzeletem kegyetlen játékot játszott velem, mert ahányszor csak belenéztem a férfi szemébe láttam őket eljegesedni, ahogy a kisfiú szemei tették a pillanatban, amikor szembekerültem a rémületbe fagyott arcával. – Addig edd meg a csokit! Nincs benne méreg, és tényleg használ. Pillanatokon belül átmelegszel tőle.
Nem vártam meg, amíg elsétált, csak lassan visszafordítottam a fejem és lenéztem a kezemben tartott csokira. Hittem neki, bár tudtam, hogy ez botor dolog. A probléma akkor jelentkezett, amikor megpróbáltam kinyitni a csomagolást. Az ujjaim mintha fagyos kis jégcsapdarabkák lettek volna, teljesen elgémberedtek, és nagyon fehérek voltak. Egyre jobban kezdtem beleélni magam a teóriámba, miszerint hipotermia veszélyeztet, és itt fogok meghalni, összefagyva, miközben körülöttem minden lángokban áll. Ismét próbáltam mozgásra bírni az ujjaimat, hátha az ettől keletkezett hő fellazítja az izmaimat. Halk, elhaló nyögéssel nyugtáztam, hogy a csoki kiesett a kezemből. Már nem volt kétséges, hogy pánikolok, és ahogy lassan körbefordítottam a fejem tudatosult bennem, hogy senki nem figyel rám, és még az idegent sem láttam. Azzal próbáltam nyugtatni magam, hogyha pánikolok legalább megugrik az adrenalin szintem, meg a vérnyomásom, és talán ez elég lesz ahhoz, hogy visszafordítsam a fagyást. Néha, a tudás hatalom, néha meg a legrosszabb rémálmod, hogy tudod, igazad van gondoltam velősen. Próbáltam még jobban magam alá húzni a lábaimat és a takarót is szorosabbra húzni. Egyre kevésbé tartottam valószínűnek, hogy sima sokkot kaptam. Kezdett szörnyen érinteni az is, hogy fogalmam sem volt az időről. Így nem tudtam, hogy az a Shafiq nevezetű fazon csak néhány perce hagyott-e itt, vagy már fél órája reménykedek a visszatérésében. Amikor újra megláttam, hihetetlenül megkönnyebbültem. Szóval hallott. Nem felejtett el. Nem érdekelt, ha szörnyen festek, de még az sem, ha könyörögnöm kell. Nyolc hónapja nem csinálok mást, csak hagyom, hogy mások megalázzanak a túlélésért. Ennyi már igazán nem számít.
- Kék… kék a szám? – kérdezem tőle halkan, bár igyekszem a reszelős hangom kicsit erősebb tónusban használni. – Kell egy melegítő bűbáj. – Nincs erőm többet mondani annál, amennyit muszáj. – De ne erős. Fokozatos kell, különben lesokkolod a végtagjaim – nyögöm az utolsó utasítást is, és akárhogy is erőltetem az újra elhomályosulni készülő agyam, sehogy sem emlékszem a kihülés kezelésének többi komponensére. Kénytelen vagyok rábízni magam, ami ellen minden porcikám tiltakozik. Remegtem, és amint becsukódott a szemem újra a dementorokat láttam magam mögött, miközben futottam, amerre láttam. Talán többet voltam a közelükben, mint hittem.

Naplózva


Maxwell Shafiq
Eltávozott karakter
*****


A védelmező

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2015. 03. 04. - 09:38:52 »
+2

Louise Lott

°°°

Még mindig ugyanúgy nézett ki, ahogy hagytam. Mozdulatlan volt, sápadt és jéghideg, akár egy szobor. Elfagyott ujjai közül még az édesség is kicsúszott, amely ott hevert a Nagyterem padlóján a maga szakadt-gyűrött csomagolásával. Előbb letettem elé az asztalra a gőzölgő teát, aztán fejcsóválva lehajoltam a szelet csokoládéért, és kibontva azt, újból felé nyújtottam.
- Kék… kék a szám? – Szólalt meg hirtelen. - Kell egy melegítő bűbáj. De ne erős. Fokozatos kell, különben lesokkolod a végtagjaim.
Felvontam a szemöldökömet. Nem teljesen voltam hozzászokva, hogy tizenéves tinilányok dirigáljanak nekem, de a helyzetre való tekintettel, próbáltam elvonatkoztatni a mondat kioktató jellegétől.. Pontosan tudtam, hogy mit kell tennem, és hogy mire van szüksége a lánynak. Kettőnk közül én voltam a felnőtt, és a tapasztaltabb.
- Edd meg végre a csokoládét! – Szólt a parancs, mellyel sikerült megütnöm egyfajta szülői hangnemet. – Nem tanultátok az iskolában, hogy ez a legjobb gyógymód, ha az embert legyengítik a dementorok?
Nehéz volt véka alá rejtenem valódi érzelmeimet, és kezdtem elveszíteni a türelmemet is. Tudtam jól, hogy igazam van, elvégre nem véletlenül maradt benne az a szelet csokoládé a zakóm belsejében, pontosan dementortámadás esetére volt nálam. Hiába, az évek és a rutin megtaníttatták velem, hogy minden helyzetre fel kell készülni. A csokoládénak pedig, és ezt nem csak az Akadémián oktatták, hanem biztosra vettem, hogy a Roxfortban is szó esett erről, gyógyhatása van, és már egy falattól is visszatér tőle az emberbe az élet. Lábujjtól a fejtetőig felmelegít, és maradéktalanul elmulasztja a dementorok hatására érzett kiúttalanságot, és reményvesztettséget.
- Na gyerünk kislány, ne gyerekeskedj! Vagy szóljak inkább Madam Pomfreynak? Ő a torkodon is lenyomja, ha kell.
Láttam már hasonló helyzetet, amikor az embert annyira legyengítették a dementorok, hogy sokkos állapotba került. Mindenki tart ezektől a lidércektől, de sajnos van, akik érzékenyebbek a közelségükre. A dementorok ugyanis köztudottan kiszipolyozzák belőlünk a boldogságot, amíg már nem marad odabenn semmi, csak a rossz emlékeink, és a félelmeink. Fogalmam sem volt, hogy az az idegen lány mi mindent élt át, és illetlenségnek éreztem volna az elméjébe pillantani, hogy megtudjam azt. Ugyanakkor a munkámat tekintve teljesen lényegtelen volt, hogy mit látott, és nem is volt hozzá semmi közöm. Már réges-rég megtanultam szétválasztani a személyes érzelmeimet a munkámtól.
Naplózva

Louise Lott
[Topiktulaj]
*****


♦ VII. Hollóhát ♦ Prefektus ♦ "Cinkemadár"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2015. 03. 04. - 20:40:59 »
+2

Maxwell Shafiq

♦♦♦

A felhúzott szemöldökei és a grimaszoló arca került elém, amint kinyitottam a szemem. Kezdtem a pánikon kívül pipa is lenni, bár az elfagyosodott arcomon szinte biztos voltam, hogy semmilyen gondolat nem üt át. Hülyének nézett.
- Edd meg végre a csokoládét! – jött a türelmetlen parancs, mire az édesség köré fontam újra az ujjaimat. Nem lett volna jó, ha most is leejtem. De harapni nem haraptam belőle. – Nem tanultátok az iskolában, hogy ez a legjobb gyógymód, ha az embert legyengítik a dementorok? – A betanított szöveg, a betanított módon. Megmakacsoltam magam, bár ez a külvilág számára nem jelentett változást a viselkedésemben. Csak bámultam rá, és bénán szorítottam a csokoládét.
- Na, gyerünk kislány, ne gyerekeskedj! Vagy szóljak inkább Madam Pomfreynak? Ő a torkodon is lenyomja, ha kell.Hogy a pokol vinne el gondoltam és a düh végig járta a testem. Komolyan egy taknyos kölyöknek nézett, akinek előbb jár a szája, minthogy végig gondolná mit fog mondani. Darabosan emeltem a csokit a számhoz, és inkább letörtem a fogaimmal egy kis részt belőle, minthogy haraptam volna. Ahhoz túl lassú voltam. Bármennyire is pattogtam a gondolataim, a mozgásom semmit nem tükrözött ebből. És még mindig vacogtam. Igaza volt, meg én is tudtam, hogy a csoki segíteni fog, egy bizonyos szintig. De azt is tudtam, hogy nekem is igazam volt, és ez több mint szimplán a dementorok hatása. Azt nem tudtam csak eldönteni, hogy a kihülés első stádiumában vagyok, vagy csak sokkos. A tünetek ebben a szakaszban még megegyeznek. A csokitól átjárta az eufória az agyam, és Shafiq is elég önelégültnek tűnt. Kezdtem magamban elég erőt érezni ahhoz, hogy szépen lassan elássam majd saját magam. Lenézve a kezeimre megmozgattam az ujjaimat egyesével. Még mindig merevek voltak, úgyhogy újabbat haraptam a csokiból, aminek szintén por íze volt - vagy lehet, hogy a szám volt tele a csata porával. Az édesség elmulasztotta a pánik rám törő hullámait, és mély levegőt véve végre sikerült lelassítanom a légzésem is. Újra csak meredtem magam elé, és bámultam a képeket, amik ellen nem tudtam mit tenni. Majd talán később felmelegítem magam. Vagy csak hagyom, hogy a gondolataimban lángoló tüzek engem is magukba olvasszanak.
Naplózva


Maxwell Shafiq
Eltávozott karakter
*****


A védelmező

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2015. 03. 07. - 11:57:38 »
+2

Louise Lott

°°°

Mintha direkt engem akart volna bosszantani, csak azért sem tett eleget a parancsomnak. Az az ostoba kölyök azt hitte, hogy nekem tesz jót azzal, ha megeszi a szelet csokit. Szerettem volna segíteni rajta, mert pontosan tudtam, hogy a dementorok micsoda borzalmas rémképeket képesek felidézni az emberben, ahhoz viszont semmi kedvem nem volt, hogy bokszmeccset vívjak vele amiatt, hogy beveszi-e az orvosságot, avagy sem. Nem voltam gyógyító, és egészen biztosan nem voltam annyira türelmes ember sem, mint hajdani Edgar bátyám, aki leköpte volna magát, ha szenvedni hagyta volna egy betegét. Én aztán nyugodt szívvel kisétáltam volna, és hagytam volna, hogy Madame Pomfrey kezelésbe vegye a kislányt.
- Bravó! Ugye nem is volt nehéz? – Mondtam, mikor végre valahára hajlandó volt beleharapni abba az istenverte csokoládéba.
Mosolynak továbbra sem volt helye az arcomon, helyette valami egészen furcsa csillogás volt a szememben, mint a kisgyerekeknek, akik végre megkapják a rég óta várt karácsonyi ajándékukat. Összecsaptam a tenyereimet, mintha csak valami fárasztó munkát végeztem volna el, és úgy pattantam fel a lány mellől, mintha most csöngettek volna ki az utolsó óráról.
- Edd meg az egészet! Lassan érezni fogod a hatását - afféle megnyugtatásnak szánt szavak voltak ezek. – Nekem most dolgom van. Örültem a találkozásnak!
Azzal hátat fordítottam a lánynak és a Nagyterem kapuja felé vettem az irányt. A kastélyban ugyan már rég nem működött a hoppanásgátló védővarázs, mégis illetlenségnek éreztem volna mindenki szeme láttára köddé válni. Ahogy a sorok között haladtam, egyre-másra összetalálkozott a tekintetem a roxforti várvédőkkel, azokkal a túlélőkkel, akik közül sokan elvesztették családjaikat, barátaikat, szerelmüket. Nem voltam kőszívű ember, bármennyire is szerettem mutattam magam annak, és bármennyire is szerettem volna azzá válni. Azokat az embereket nézve hálát adtam a sorsnak, hogy a családom biztonságban volt. Nagyon jól tudtam, hogy milyen dolog elveszíteni valakit. Csak akkor, a sok szenvedő ember arcát fürkészve, értettem meg igazán, mit érezhetett az idegen lány.
Megtorpantam.
Talán nem mindenki olyan erős, mint én, elvégre tizenévesen én magam sem voltam az. Már bántam, hogy olyan türelmetlen voltam a lánnyal. Azt hiszem megérdemelt volna egy kis időt, elmondhatta volna, hogy mi mindent élt át, nekem pedig kötelességem lett volna meghallgatni őt. Az életemet szenteltem annak, hogy megvédjem az embereket, és hogy békét teremtsek a világukban, de mit ér ez a béke, ha mindeközben képtelenek vagyunk emberként viselkedni egymással?
Vállam fölött visszapillantottam rá. Egy rövid pillanat erejéig tekintetünk találkozott, aztán nem törődve az illemmel, hirtelen köddé váltam…

°°°

Köszönöm a játékot!
Naplózva

Louise Lott
[Topiktulaj]
*****


♦ VII. Hollóhát ♦ Prefektus ♦ "Cinkemadár"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2015. 03. 10. - 18:41:28 »
+1

Maxwell Shafiq

♦♦♦

Szinte vártam, hogy tapsoljon is, olyan lekezelő képet vágott. Nagy volt a késztetés rá, hogy behunyjam a szemem, de nem akartam még jobban elveszni. Haraptam még egyet a csokoládéból, a másik kezemmel meg összébb húztam magamon a pokrócot. Csak most tűnt fel, milyen szúrós anyagból volt, irritálta a bőröm.
- Bravó! Ugye nem is volt nehéz? – morogta, mire csak felhúztam a szemöldököm. Az a kérdés cikázott a fejemben, hogy mégis ki a jófenének képzeli magát, de végül arra jutottam, hogy nem érdekel. Csokit, vagy csínyt jutott idétlenül eszembe, és felemeltem az állam. Úgy döntöttem az édességért cserébe, nem kommentálom a sértő viselkedését. Amúgy sem volt nehéz engedni a csábításnak, hogy továbbra is elnyomjam, bármi is próbálta magát átszuszakolni azon a nehéz, vastag szürke függönyön, ami még mindig elválasztott a külső ingerektől.
Mikor összecsapta a kezeit, egy megdöbbent nyögés azért mégis elhagyta a szám. Meghökkentett, de egy szemforgatáson kívül semmi más nem jelezte ezt. Még mindig hideg merevség uralkodott a vonásaimon. Nem is maradt tovább mellettem, hanem felállt és elköszönt. Még, hogy örült a találkozásnak. Előbb hittem volna el, ha azt mondja, két farka van. Csak bámultam rá, és kipréseltem magamból egy bólintást, mire már meg is fordult. Betettem a számba a csoki utolsó kis darabját is, miközben néztem, ahogy távolodik a tömegben. Nem volt nehéz követni, mert ő volt az egyetlen, aki egyenes tartással járt. Ennyi is tökéletesen kiemelte a tömegből. Büszke, magabiztos, öntelt. Shafiq. Hmm, idegesítő barom.
Mikor hirtelen megtorpant, abbahagytam a rágást, és figyeltem, ahogy átnézett a válla felett, egyenesen rám. Összeráncolta a szemöldökét, és mintha egy pillanatig tétovázott volna. Mintha vissza akart volna jönni. Lenyeltem, ami a számban volt, és vártam. Végül megkeményedtek a vonásai, és ott ahol volt pördült meg a sarkán, majd tűnt el. Ha pislogtam volna, elmulasztom.
 Nem hiszem, hogy elbírtam volna viselni, ha visszajön és faggatni kezd. Megnyugtatott a csend, ami körülvett, a függöny, ami elszigetelt. Eszem ágában sem volt elhúzni, csak… csak egyedül akartam lenni. Nem hittem benne, hogy valaha is képes leszek mindent felfogni, ami történt velem, de el akartam kezdeni. Leemeltem a bögrét az asztalról, amiben más kihűlt a tea, és vártam, hogy történjen, aminek kell.


Köszönöm a játékot!
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 02. 11. - 17:53:07
Az oldal 0.117 másodperc alatt készült el 40 lekéréssel.