Arénák – viadalok

Raphael Rhodenbarr pennájából

A varázslény-viadalok manapság egyre elterjedtebbek Európa-szerte, így itt is láthatnak a vendégek érdekes, életért menő harcokat. A lények egy két méter mélyen a földbe vájt gödörben harcolnak egymással, a közönségnek pedig fapados lelátók vannak biztosítva.
Belépés előtt lehet fogadni is a nyertesre, tudják, annál a foghíjas varázslónál, a kis bódéban. Tétnek bármit fel lehet tenni, a galleontól, a házimanóig.
Minden héten újabb lények csapnak össze egymással.

Elengedni. Tovább lépni. Nem, ez nem egy nyálas szerelem végső konklúziója. Ez az az álláspont, ami jelenleg a legcélravezetőbb számomra, hogy sikeresen alkalmazkodjak a megváltozott világrendhez és újraértelmezzem benne a saját életem, amelynek alapjait tűz égette fel. Égett, mint a Roxfort ódon, romos épülete és csak úgy, mint az iskolát, az életemet is újra kell építeni.
Megváltozott minden. Az az életcél, amely elérésére neveltek megszűnt, magával rántva számos más következményt. Számon tartanak, figyelnek... Érzem, csak idő kérdése, hogy az ajtómon kopogtassanak. Túlságosan paranoiás vagyok, vagy épp, hogy kellően óvatos?
Ami biztos, hogy konkrét bizonyíték nincs ellenem a kezükben. A szemtanúk mind halottak, a hullák mind porrá égtek és a legbiztosabb pont a saját védelmem érvrendszerében, hogy nem vettem részt a roxforti csatában. De miért is próbálom rögeszmésen bizonygatni az ártatlanságom? Szimplán többre tartom az életem, mintsem, hogy az Azkabanban töltsem le a hátralévő részét. Nem szégyenről, vagy megbánásról beszélek most, egyszerű túlélésről. Ez a kulcsa mindennek. Ez az egyetlen, ami a háború végét követően is aktuális maradt nagyapám tanításai közül. Csak én számítok. Csak én vagyok.
Persze egy pillanatig sem állítanám, hogy ártatlan lélek vagyok. Sosem voltam és leszek az. Még ha az emberek össze is súgnak a hátam mögött, nem veszem zokon a sötét varázsló megnevezést. Mondhatod, hogy gonosz, megátalkodott és manipulatív ribanc vagyok, nem sírom álomba magam sértettségemben. Dicséretnek veszem. Ezzel is több vagyok, ezzel is jobb. Miért lenne feltétlenül sötét és rossz az, hogy más eszközökkel és célokkal rendelkezem, más tudásból, más tapasztalatokból merítek? Azok gondolják csupán ezt, akik maguk túl gyengék és riadtak, hogy kövessék a példámat. Kockázatok nélkül viszont nem lehet naggyá válni. Szóval szükségszerűen vállalni kell őket, ahogy magamat is. Épp ezért, Merlin óvjon attól, hogy meggyónjam a "bűneimet" és megbocsájtásért esedezzek. Nem fogok soha bocsánatot kérni azért, aki vagyok, azért, ami vagyok.
Végigsétálok a sötétbe öltözött tömeg közepén, a magassarkúm ütemes kopogását azonban elnyomja a környezetemet uraló zaj. A vállammal nekitámaszkodom az egyik falnak és az ajkamhoz emelem a poharam. Lángnyelv whiskey csordul végig a torkomon és kellemes bizsergéssel tölti meg a testem. Halovány mosoly kúszik az arcomra az érzés hatására és míg az ital utóíze pezseg az izlelőbimbóimon, a helyet vizsgálom.
Csodák Udvara. Egyszer már jártam itt ezelőtt, de őszintén szólva nem nyűgözött le igazán a hely, vagy egyáltalán az állatviadalok világa. Élvezetes, nem tagadom, azonban ma este nem ezért vagyok itt. Még csak nem is az itteni társaságért.
Várok valakit.

[- Köszönöm, hogy eljöttél! Elnézést a megjelenésemért, de gondolom megérted, hogy szükséges.]

Roxana


 Leteszem a széndarabot a mosdókagyló szélére, és belenézek a tükörbe, amiből egy teljesen felismerhetetlen én néz vissza rám. A szürke felső, szürke melegítőnadrág és a sportcipő, kivétel nélkül koszos és szakadt kiadásban már önmagában is tökéletes álcát nyújthatna, de nem bíztam semmit a véletlenre. Így, hogy az arcom nagyrészt szenes, koszos, már a nememet és a koromat sem olyan egyszerű biztosra megmondani, felismerni meg aztán teljesen reménytelen vállalkozás lenne.
 Talán túlzásnak tűnne egy kevésbé intelligens személy számára, hogy ennyire elővigyázatos vagyok, amikor a Csodák udvarába, egy bűnözők, csavargók és még ezeknél is rosszabbak által benépesített területre megyek, de nekem eszembe sem jut lebecsülni a régi kollégáimat. Mindent meg fognak tenni, hogy az utolsó gyermekig kipusztítsák a fajtámat, ahogyan mi is megtettünk ezért mindent. Ha ehhez egy ismert gyilkossal kell kollaborálni, megteszik azt is, de erre sem szorulnak rá. Még most is tudok legalább négy embert, aki biztosan aurorspicli.
 Miközben utolsó simításként beillesztem a pálcám a bal ruhaujjam alá, végiggondolom újra, mit is remélek pontosan ettől a találkozótól, ettől a lánytól, miért írtam azt a levelet. Nem tudom most sem pontosan, miben segíthetne az, hogy ketten vagyunk egy helyett, de mégis úgy érzem, hogy az a kezdet, ha mégis létrehozunk valamit a maradványokból. Együtt, szervezetten több esélyünk van, ő talán tud még valakit, aki túlélte ezt az egészet, és hajlandó úgy is harcolni, hogy a vezetőnk és a társaink nagyobb része a múlté. Nem ismerem közelebbről, de azt hiszem, ő is azok között volt, akik hitből csinálták, úgyhogy remélem, segít nekem.
 Nincs messze a Csodák udvara, ezért a dehoppanálás csak pár másodpercet vehet igénybe. Mélyen beszívom az ismerős levegőt, azután felteszem a kapucnit és kisétálok a főutcára, a tömeg sodrásában megindulok az aréna felé, ahol a társadalmunk szemete gyülekezik. Vicces, hogy ez a hely semmit nem változott azóta, hogy Winnievel idejöttünk szórakozni húsz évesen. Csak akkor különbözik kicsit, akkor érezni a késeket a hátadban, ha aurorként jössz ide, ez a hely minden mást magába fogad, jótékonyan elrejt a törvény elől.
 Lehajtott fejjel kivágom magam a tömegből, hogy megkeressem a fiatal nőt, akivel ma találkozni akarok. Nem is kell sokáig kutatnom hozzá, gyorsan kiszúrom Roxanát, aki kicsit talán kilóg a tömegből. Alig több még, mint gyerek, ezért nagyon feltűnő lehet, hogy egyedül, a tömegtől elkülönülve áll, és egy olyan italt kortyolgat, amit a legtöbben itt nem engedhetnek meg maguknak. Valószínű akkor is felé venném az utat, ha az lennék, aminek tűnök, ennél jobban vonzani a zsebtolvajokat nehéz. Persze, nem ítélem el ezért, amikor én jártam itt az ő korában, még a cipőm is elhagytam reggelre. Hiába voltam már a papírjaim szerint auror, addig nem szembesültem vele, hogy a profi bűnözők még alacsony szinten is mennyire ravaszak tudnak lenni.
 A számba teszek egy cigit, miközben a falnak dőlök Roxana mellett, de nem gyújtom meg. Nem cigizek túl gyakran, megtartom azokra az alkalmakra, amikor nagyon frusztrál valami, elég drága ez is hozzá, hogy ne akarjak havi egy doboznál többet. Keresztbe teszem a lábam, zsebre teszem a kezem, ahhoz hasonlóan, ahogy azt a pitiáner zsebtolvajok, Roxfortból kirúgott csavargók teszik, hogy imitálják a nyugalmat, és így az erőt is. Néhány másodpercig állok ott, mielőtt kiveszem a cigit a számból, és visszasüllyesztem a zsebembe a kezemmel együtt.
 - Köszönöm, hogy eljöttél! Elnézést a megjelenésemért, de gondolom megérted, hogy szükséges.- kicsit állok ott csendben, magamban viaskodva azzal a gyenge, de létező vággyal, hogy felhozzam a közös nyomorunkat. Azt a bizonytalanságot, gyászt, kétségbeesést, tehetetlenséget, a biztonságérzet teljes hiányát csak ő értheti meg igazán, meg persze azok, akik tavaly még a pálca másik felén voltak. Gyorsan felülkerekedek azonban a gyengeségen, amit nem akarok megmutatni. Mindenkinek vannak problémái, nem fogom még ráönteni másra a sajátjaimat. Azt hiszem, hogy ha valaki még szinte gyermekként van hasonló helyzetben, még nehezebb lehet neki, mint nekem.
 - Abból, hogy itt vagy, és még egy auror sem jelent meg, tudom, hogy nem adtad fel te sem.- felemelem a fejem, és most először belenézek Roxana szemébe. Annyian szolgálták a Nagyurat, nagyon kevesen lehetnek az olyanok, akiknek eszébe juthatott, hogy egy ilyen fiatal lány lesz az egyik utolsó a szolgái közül, aki hű hozzá. Nem mindig az erős él a legtovább, inkább abból látom, hogy erős, hogy kitart akkor is, ha fordul a szél.

Felpillantok az előttem megálló nőre és egy pillanatig csendben figyelem. Ismerős az arca, mégsem tudom egyértelműen kivenni annak jellegzetes ismertetőjeleit. Arcát fekete foltok árnyékolják, ennek hatását erősítve pedig ruhái is szakadtak és elnyűttek. Mintha nem is az a nő állna előttem, mint akit egykor ismertem – ha nem is közelről. Fura, hogy némi kosz mennyit tud módosítani egy ember megjelenésén és még ha igéző tekintetet is rejt, mennyire alantas összképet tud visszaadni. Az a Ravena, akire emlékszem mindig méltóságteljes és stílusos volt, ennek csupán az árnyékát vélem felfedezni az előttem ácsorgó személyben. Vagy talán még azt sem. De hát ez is a cél, a felismerhetetlenség homályába burkolózni.
Fura jelenet játszódik le előttem, hisz nem gyújtja meg a szájába helyezett cigarettát, hanem gondosan a zsebébe süllyeszti. Picit megemelkedik a szemöldököm a meglepettség hatására, de nincs mivel kommentálnom az irracionális cselekedetet. Ha már ott a lehetőség, ki kell használni - szerintem. Magam is megkívánom a lehetőséget, bár épp nem alkalmas rágyújtani, ezért ehelyett a nő mondandójára koncentrálok.
- Ugyan, nincs miért elnézést kérned – legyintek és közben az italomba kortyolok. - Gondoltam a régi, jó ismerősök tartsanak össze – felelem indoklásként arra, hogy ma, minden veszélyforrást kizárva megjelentem a hívására.
Próbálom barátian indítani a beszélgetést, de érezhetően nem ilyen a stílusom. Ennek ellenére Merlin őrizzen attól, hogy barátságtalan legyek Miss Nottal. Egyrészt azért, mert már kivívta a tiszteletemet, másrészt pedig mert mindkettőnk számára előnyösebb ez a felállás, mintha plusz egy ellenséget szereznénk. Habár még egy rosszakaró nem oszt, nem szoroz, nincs igazam? Harmadrészt pedig még nem adott rá okot, hogy ridegen forduljak felé, jóllehet még esélye sem volt erre. Ennek oka csupán annyi, hogy habár mindannyian a Nagyúr szolgálatában álltunk, nem volt lehetőségünk szoros együttműködésben dolgozni. Ettől függetlenül még attól sem zárkózom el, hogy potenciális szövetségesként tekintsek rá.
- Ha viszont arra jutsz, hogy bájitalra, például Százfűlé-főzetre lenne szükséged, állok rendelkezésedre – teszem meg szívélyes felajánlásomat, miközben a Zsebpiszokközben álldogáló bájitalüzletemre gondolok, ahol rengeteg időt töltök azzal a céllal, hogy aljasabbnál aljasabb löttyöket készítsek el saját kézzel, ezzel igyekezve biztosítani a minőséget. Talán ennek az időtöltésemnek a gyümölcse számára is ízletes lehet.
- Igazad van, nem adtam fel, ahogy te sem – bólintok egyetértően. Elkapom a tekintetét, ahogy rám pillant, de azonnal folytatom is. – Bár én egy kicsit eltérőbb utat választottam, mint te. Vagyis helytállóbb azt mondani, hogy így alakult – érdektelenül megemelem az egyik vállam. – Mivel Roxfort ostrománál külföldön tartózkodtam és egyetlen nyilvános bűntettet sem követtem el, nem tudtak semmivel megfogni – közlöm a sziklaszilárd tényeket. – Még.
Azért a lehetőség még fennáll.
- Bár egyesek fejére elég szép kis vérdíjat tűztek ki – utalok Ravenára, de nem szándékozom ennél konkrétabb lenni. Egy ilyen helyen egyáltalán nem lenne észszerű húzás ilyesmit hangoztatni. Minden mocskot elvisel az itteni hallgatóság, ugyanakkor kapzsi és hitvány az összes és ha vérdíjról van szó, bárkit, bármikor képesek eltenni láb alól, ezzel tisztában vagyok. Nem is tervezek nagy feltűnést kelteni. – Fogadd elismerésem – fejezem ki őszinte tiszteletem munkássága előtt, aztán egy kissé személyesebb kérdéssel rukkolok elő.
- Mik a további terveid? Várod, amíg elvonulnak a viharfelhők vagy van konkrét elképzelésed is az elkövetkezendőkről? – természetesen nem egy konkrét, pontos beszámolót várok el tőle, hisz ez nem egy vallatás. Szimplán érdekel, hogy milyen jövőt képzel el magának azon kevés bajtársaim egyike, akik még a bukás után is lélegeznek, kitartanak és küzdenek.

[- Nem jönne rosszul néhány bájital, de egyelőre nem tudom, mire lenne pontosan szükségem.]

Roxana


 Egy kicsit elmosolyodok a korom alatt, tényleg kellemes olyasvalakivel beszélgetni, aki nem hiszi azt, hogy egy repülő fémdoboz az utazás leggyorsabb módja. Persze, el lehet lenni mugli társaságban is, ha elkerüljük az olyan témákat, amikhez ők híresen ostobák, vagy úgy általában a komolyabbakat. A legtöbb mugli tényleg olyan, mint valami nagyon buta, de ettől függetlenül a saját igazában a végletekig biztos gyermek.
 - Nem jönne rosszul néhány bájital, de egyelőre nem tudom, mire lenne pontosan szükségem.- néhány bájital kétségtelenül hasznos lenne a terveim előre viteléhez, de a százfűlé főzet pont nem jó hosszú távra. Ittam már százfűlé főzetet, amikor be kellett épülni egy rablóbandába, és gyűlöltem minden percét annak, hogy más bőrébe kellett bújnom, nem hiszem, hogy el tudnám viselni folyamatosan hónapokon át. Főleg, hogy egyértelmű kellemetlenségekkel jár, növeli a lebukás veszélyét, és érezhetően romlik a teljesítmény még akkor is, ha a test, amit felveszel, jobb a sajátodnál, mert egyszerűen nem vagy hozzá szokva.
 - Nincs ezzel semmi baj, jobb is, hogy nem köröznek mindannyiunkat. Így jobb feltételekkel indulunk. Miattam pedig nem kell aggódni, engem nem tudnak elkapni.- ha hallanák, amit mondok, biztosan arroganciának gondolnák, főleg azzal a mosollyal együtt, de tényleg elképesztően nehéz lehet elkapni egy ex-aurort, aki a különleges egységgel dolgozott. Valószínű kellene hozzá a teljes állomány sütnivalója, hogy esélyük legyen, főleg, hogy nem csinálok feltűnést, nem hagyok szinte semmi nyomot.
 - Nem kéne túl sokáig várni, most kéne cselekedni, amíg nem szilárdították meg a hatalmukat. Keressünk valami forgalmasabb helyet!- ellököm magam a faltól, és elindulok be az arénába. Ott a különböző állatok bömbölése és a drukkolás hangja lehetetlenné teszi mindenki számára, hogy kihallgassanak minket. Itt a tömeg kevésbé feltűnő, mint az, hogy magányosan ácsorogsz, én pedig nem szeretnék feltűnést kelteni.
 - Annyira még nem konkrétak a terveim, de azt hiszem, a muglik között felfedeztem pár dolgot, amiknek Ő nem volt a birtokában.- annak ellenére, hogy a Nagyúr állítólag közöttük élt hosszú ideig, sokszor hiszem, hogy neki fogalma sem volt róla, hogyan működnek a muglik. Nekem sem volt túl sok elképzelésem, amíg az elmúlt hónapokban nem lettem én is gyakorlatilag egy közülük. Szörnyű, milyen primitív szinten kénytelenek élni, megfosztva rengeteg olyan dologtól, amire mi képesek vagyunk, és hogy mennyire nem tudnak semmit. Erre épül a jelenlegi világrend, amit valamiért még a Nagyúr sem bolygatott, és ami véleményem szerint a sikerünk kulcsa lehet.

- Rendben. Amennyiben megszületett a konkrét elképzelésed, csak szólj – zárom le a bájitalokról szóló rövid kis értekezésünket ezzel a nyitva hagyott lehetőséggel. Egy pillanatra elsodor az asszociációm a bájitalüzletem felé és röviden összegzem magamban, hogy ideje lenne újra a saját vállalkozásomra koncentrálnom és valamilyen szinten visszarázódni a „normális életbe”, még akkor is, ha ez teljes egészében lehetetlen. Ugyanakkor ez egy jó ugródeszka lehet az újrakezdéshez. Már ha egyáltalán van értelme.
- Ebben biztos voltam – reagálok a kijelentésére, miszerint őt egyáltalán nem kell félteni. – Amint látom, bebiztosítottad magad arról, hogy ne légy könnyű préda – utalok a megjelenésére, gúnytól mentes hangszínen. Jóllehet egyet kell értenem vele. Az, hogy két külön utat járunk be, mind a kettőnknek előnyös. Én épp olyan információkhoz férhetek hozzá, amihez ő nem és fordítva, ezáltal válik hasznossá a most formálódó szövetségünk. De hogy pontosan mi ellen is szövetkezünk? Mivel már nincs mi mellett, csak az ellenséget kell keresnünk, de szerencsére nem nagyítóval. Van belőlük egy halomra való, de velünk szemben a legtöbbjüknek nincs egyesített ereje és más-más indokok vezérlik őket ellenünk, épp ezért külön-külön nem jelentenek nagy veszélyt. Valakit csupán a bosszú hajtja felénk, valaki pedig abba a tévhitbe ringatja magát, hogy van esélye az igazságszolgáltatás elé állítani minket. De kérdem én, milyen igazságszolgáltatás? Milyen igazság? Kinek az igaza? A többségé? Olyan soha nem is létezett. Hisz még akkor is, amikor azt hiszed, hogy demokráciában élsz és a szavad ér valamit, ez egyáltalán nincs így. Valami mozgat téged a háttérből, minden mozdulatodat és tettedet egy fonál irányítja, sőt, még a gondolatodat is. És a sok bölcs, akik nagyszerű elmének vallják magukat a pórnép sorai közt, ezt persze nem látják és üres fejjel, de annál nagyobb lelkesedéssel kiáltják az égbe, hogy „Szabadság!”. Valóban ez a szabadság… Tapsolnék ezen a színi előadáson, ha lehetne. Mi legalább nyíltak és konkrétak voltunk. De hát a valóságtól félti szeme világát az ember. Ezért rohannak öntudatlanul is egy manipulált, de tökéletes kis álomvilág felé.
Amint elindul a tömeg irányába, egy picit lemerevedek. Megfordul a fejemben, hogy utánakapok és visszahúzom, mert nem tudom pontosan mi jutott eszébe. Nem lenne észszerű nagy feltűnést kelteni – még akkor sem ha élvezetet lelnénk a rendbontásban. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy ő maga is kerüli a feltűnést, épp emiatt tartom magam vissza attól, hogy megállítsam, hisz botorság lenne a részéről, ha az álcáját eldobná egy kis volumenű bajkeverés kedvéért. Okos nőnek ismerem, épp ezért el is hessegetem a kétségeimet és követem.
Végigvonulok az látványtól önkívületi állapotban tomboló közönség sorain és megvető pillantást szórva a lelkes nézőkre várom, hogy Ravena újra megszólaljon.
Elgondolkodom a mondandóján, de őszintén szólva úgy érzem, mintha kitépték volna a fonalat a kezemből.  Nem teljesen világos, hogy mi körül forognak a gondolatai épp. Én magam is éltem muglik között és semmi olyat nem véltem felfedezni, ami hasznos lehet az esetünkben. Talán figyelmetlen voltam? Vagy csak a saját helyzetére szűkítette ezt a kijelentést?
- Mire is gondolsz pontosan?

[- Az én feladatom az volt a háború alatt, hogy bemérjen a rádióját az ellenállóknak. Nem igazán sikerült, nagyon bonyolult, csak az utolsó pillanatokban tudtunk hosszabb ideig rajtamaradni az adáson. Ez egy nagyon hasznos eszköz, a tervem első része, hogy szerzek egyet, és elkezdek egy titkos frekvencián sugározni, először a fontosabb családoknak, azután az egész országnak. Először is tudnunk kell, ki az, aki tényleg velünk van, de szerintem sok követőt tudunk szerezni. Az én családom például sokat veszített, de tudom, hogy még mindig ugyanazokban a dolgokban hisznek. Persze, nem kell mindent pont úgy folytatni, ahogy Ő tette, a feleslegesen sok kegyetlenség volt az, ami miatt vesztettünk végül. Ezzel kapcsolatban arra szeretnélek megkérni, hogy terjeszd el először a megbízható családok között, hogy mit kell majd hallgatni. Természetesen nagyon óvatosan, rád ne vezessenek vissza semmit. Meg tudod ezt oldani?]

Roxana


 Egy mosollyal válaszolok a dicséretre, amit az álcám kap. Szívesebben járnék valami normálisan kinéző ruhában, ami kényelmesebb valamivel, de most éppen nem azt a kort éljük. Most egy darabig nem ölthetek talárt, be kell érnem az ilyen göncökkel és a mugli ruházattal. Szerencsére nem lettem annyira rabja az öltözködésnek, mint sok barátnőm, akkor ez a kényelmetlenség szabályos szenvedés lenne.
 Elindulok a tömeg után, be a viadalra. Kicsit nevetséges azért, hogy a mai nap látni fogok meghalni egy egzotikus lényt, talán kettőt is, legalább húsz százalék esély van rá, hogy valakit megölnek itt, talán száz varázsló is részt vesz ebben, és mégis azt mondják, hogy megváltoztatták a varázsvilágot. Nem tettek mást, csak visszaszerezték a hatalmat, és továbbvitték azon az úton, amin a huszadik században a varázsvilág haladt egyenes úton.
 Ahogy nézem a varázslókat, boszorkányokat, menthetetlenül eszembe jut apám. Egyszer ketten együtt jöttünk el erre a helyre megfigyelni valakit még aurorként, akkor beszélt nekem a hagyományok fontosságáról. Nem értettem, miért működhet ez a hely, és miért vannak ismert bűnözők szabadlábon, apám pedig elmagyarázta, hogy miért. Szükség van olyanokra, akik csaliként működnek, és olyanok helyekre, ahol a bűnözők biztonságban érzik magukat. Akkor sokkal több nyomot hagynak. Én el akartam takarítani ezt az undorító helyet, de apám azt mondta, hogy nem szabad megzavarni azt, ami már régóta jól működik. Ami generációkon át jól működik, azt a fiatal generációnak sem szabad megzavarni. Fejlődni kell persze, de megfontoltan haladva a korral, lépésről lépésre. Vissza fogják még sírni azt az időt, amikor a nagy múltú családok kormányoztak azok helyett, akik a semmiből kapaszkodtak fel, és akik ezeréves törvényeket törölnek el egy pennavonással. Persze csak ha nem járok sikerrel.
 Helyet foglalok a lelátón, és kicsit megvakarom a fejem bal oldalán a simára borotvált bőrt, hogy ennek ürügyén jobban a szemembe húzhassam a kapucnimat. Nem akarom látni magát a viadalt, elég nekem az is, hogy háttérzajként szolgál a két szerencsétlen lény hangja. Nem volt soha gyenge a gyomrom más lények szenvedéséhez, amikor egyszer szükséges volt, sikeresen véghez vittem egy crutiatusos kihallgatást is tavaly, de az biztos, hogy nem szórakoztat. Amúgy sem akarom rájuk vesztegetni a figyelmem. Halkan válaszolok a mellettem ülő nőnek, bár nem is igazán szükséges. A lények üvöltése és a közönség elnyom minden zajt.
 - Az én feladatom az volt a háború alatt, hogy bemérjen a rádióját az ellenállóknak. Nem igazán sikerült, nagyon bonyolult, csak az utolsó pillanatokban tudtunk hosszabb ideig rajtamaradni az adáson. Ez egy nagyon hasznos eszköz, a tervem első része, hogy szerzek egyet, és elkezdek egy titkos frekvencián sugározni, először a fontosabb családoknak, azután az egész országnak. Először is tudnunk kell, ki az, aki tényleg velünk van, de szerintem sok követőt tudunk szerezni. Az én családom például sokat veszített, de tudom, hogy még mindig ugyanazokban a dolgokban hisznek. Persze, nem kell mindent pont úgy folytatni, ahogy Ő tette, a feleslegesen sok kegyetlenség volt az, ami miatt vesztettünk végül. Ezzel kapcsolatban arra szeretnélek megkérni, hogy terjeszd el először a megbízható családok között, hogy mit kell majd hallgatni. Természetesen nagyon óvatosan, rád ne vezessenek vissza semmit. Meg tudod ezt oldani?- a további terveim azután szeretném feltárni, hogy ezt a részt tisztáztuk. Egyedül, támogatás nélkül is tudnék nagy dolgokat véghez vinni, de akkor inkább tűnnék magányos ámokfutónak, mint hősnek, köztörvényes bűnözőként kezelnének, nem politikai ellenfélként. Utóbbi esetben még van esély a tárgyalásra.