Park

A kastélyt körülölelő hatalmas park. Itt lehet szabadon sétálni, esetleg leülni egy fa alá, és tanulni. Télen remek hógolyócsatákat lehet itt vívni.

[Kurt Maier-nek]

Kurt Maier-nek

Megígértem Kurtnek, hogy összefutunk majd a mai nap folyamán, és igyekeztem betartani a szavamat. Egyáltalán nem szerettem késni, valamint elég jól ismertem már őt is, ezért nagyon jól tudtam, ő sem annyira csípte, amikor elfelejtettem időben megjelenni a megadott helyen. Persze, időközönként összejöttek a dolgaim, mondjuk a tanárokkal való társalgás, meg ilyenek, habár ritkán. Igyekeztem mindig elsőként, feltűnés mentesen elhagyni a tantermeket, aztán pedig egyből a saját dolgomra eredni, magam mögött hagyva a többieket. Ennek ellenkezője csupán olyan alkalmakkor történt meg, amikor beszélgetésbe elegyedtem a diáktársaimmal, vagy el kellett kérnem valamilyen jegyzetet, stb. Olyankor elővettem a nyájas, hálálkodó modoromat, azonban nem tartom kizártnak, miszerint egyeseknek kezdtem az agyára menni az évek alatt. Van ez így. Ha éppen tudni akarnák a gyanúsan káros pillantásokkal bombázó egyének, az én agyamra is rámentek páran. Megszabadultam a talárom viseletétől, s jobb kezem mutatóujjába akasztva, áthajítottam a vállam felett a sötét színű ruhadarabot. Kissé meglazítottam a vörös-arany színegyvelegben pompázó nyakkendőmet, fehér ingem ujjait feltűrtem. Ameddig ezzel foglalatoskodtam, az enyhén defektes tájékozókészségemnek köszönhetően elfelejtettem az útvonalat.
- A park...- suttogtam, miközben megálltam, majd kapkodva a fejemet próbáltam belőni magamnak a helyes célirányt. Szép időre ébredtünk, az őszi szél belekapott a ruháimba, valamint a dús hajamba. Élveztem az érzést. Kedveltem figyelni a többieket, halvány mosollyal a számom, intéssel üdvözölni az ismerős arcokat, barátokat. A kék eget szinte lételememnek tartottam, az egymással versenyt futó felhők játékának bámulását ritkábban, mégis minden alkalommal ugyanolyan izgalommal bámultam. Kurtöt száz ember közül ugyanúgy ki bírtam volna szúrni a tömegből, ezért nem volt nehéz megtalálni, ahogyan az egyik fa tövében ácsingózott.
- Csáó!- köszöntöttem, majd a kezemet nyújtottam felé. Nem sokkal később lehuppantam a fa gyökérzetének egyik kitüremkedő dudorjára, habár eleinte nyomta a hátamat a kéreg, szóval fészkelődtem egy ideig, mire megtaláltam az aktuális pozíciót a társalgásunk megkezdéséhez.
- Mi a helyzet veled?- kérdeztem tőle, miközben az arckifejezését tanulmányoztam, s azon tűnődtem, vajon mennyire érintette kellemetlenül a néhány perces elcsúszásom?
- Bocs, amiért késtem... Mondani akartam, hogy ez az óra kicsit elhúzódhat, de reggel nem tudtam bemenni mágiatörire. Éjszaka sűrű látogatásokat tettem a toalettre. Tanulság: ha nem tudod megállapítani a szendvicsben a felvágottról, hogy romlott-e, avagy simán gány az íze... ne edd tovább, mintha mi sem történt volna!- jellemeztem pár szóban az elmúlt éjjelem csodálatos élményeit. A mi körletünktől nem volt messze a gyengélkedő, azonban úgy döntöttem, több alvással helyettesítem Poppy Pomfrey gyógyszereit. Attól a nőtől a frász kerülgetett...

Alfred Sadler-nak

Mit ne mondjak a mai napom se volt valami eseménydús. Némelyik órát ilyenkor a hátam közepére se kívánnám. Alfreddal ezért is beszéltem meg egy találkozót. Nem voltam az a nagyon kijárogatós, de most rám fért némi friss levegő. A park teljesen alkalmasnak tűnt ehhez az időtöltéshez. Nincs túlságosan messze a kastélytól, azonban nem is a négy fal közé van zárva az ember. Az órámat megnézve láttam, miszerint már csak tíz perc van a megbeszélt időpontból. Lábaimat kissé gyorsabban kezdtem el szedni, azonban nem feltűnően. A leginkább a katonák erőltetett menetéhez lehetne hasonlítani, ami nem is tesz jót a lábaknak. A térdhajlatomnál el is kezd kissé fájni az inam. Útközben viszont találkoztam néhány tanulóval is. Erre a Roxfort összes színe megfordult, hisz ők is tudták mi a jó. Az egyik hugrabugos lány könyvekkel a kezébe jött felém. A tekintetünk összetalálkozott, ám ő gyorsan le, én pedig balra kaptam azt. Minden esetre szép lány volt, mégis szégyenlősségem közbe szólt. Az ilyen esetből nekem számtalanszor kijár. Mondjuk olyan is volt, miszerint egymást méregettük a gyengébbik nemmel. Egyikünk se fordult el, illetve mindketten mosolyogtunk, de féltem őt megszólítani. Hiába néztem körül. Minden jel arra utalt, hogy barátom késik. Már megszoktam tőle a dolgot, s bevallom én is elvétek néhány percet. Mindenesetre örültem volna jelenlétének. Egyedül túlságosan is kiszolgáltatottnak éreztem magam. Minden esetre nézelődtem, hátha meglátom őt. Az  időjárás itt-ott megmutatta az ősz beköszöntét. A szél meglengette ruházatomat, valamint hajamat. A közelben páran játszottak, s elidőzött rajtuk a tekintetem. Vidám alsósok voltak ők, kik még nem látták a sors igazi arcát. Emlékszek valaha én is ilyen vidám voltam, ha tehetném most csatlakoznék hozzájuk. Milyen hülyén is nézne ki a dolog. A majdnem végzős csupa zöldfülűekkel. Biztos erről menne holnap a pletyka. Elgondolkozásom közepette borostámat vakargattam. A szemem sarkában viszont megláttam cimborámat. Nem volt nehéz észre venni, már jó rég megszoktam minden egyes mozdulatát.
- Helló! - köszöntem vissza, s kezet fogtunk. Alfred a fához ült, én pedig előrébb léptem párat, aztán visszafordultam.
- Semmi sok, amint látod várlak. Már kezdtem aggódni, s Tudort elakartam érted küldeni. - mosolyogtam el, bár a számonkérést teljesen viccnek szántam. Csak extrémebb késéseknél szoktam kiakadni, bár azt is legtöbbször magamban tartom.
- Semmi baj. Legközelebb már nem leszek ennyire elnéző. Fuu az akkor biztos visszafelé lehetett finomabb. Remélem azért már jobban vagy. Én egyszer a drazséból ettem egy troll ízűt, had ne mondjam mennyire megokádtatott engem. - kacagtam el magam, bár az ízét a megemlítésével, még mindig éreztem. Talán nem volt jó ötlet felhozni ezt az emléket. 
- Amúgy kíváncsi leszek, hogy ebben az évben ki nyeri a kviddics kupát. Biztos idén is eltör pár csont. - jegyeztem meg, s belegondoltam az eddigi eredményekbe.

[Kurt Maier-nek]

Kurt Maier-nek

Áh, Tudor! Nem igazán hangoztattam még a dolgot Kurtnek, azonban az ő baglyán kívül soha nem találkoztam még álarcos bagollyal. Volt valamiféle különlegesség abban, ahogyan azoknak a madaraknak a fején elhelyezkedett az a bizonyos tollszerkezet. Mondjuk, valószínűleg arról kapták a nevüket is. Titus megszokottabb állatnak számított errefelé, a gyöngybaglyok sokkal kelendőbbnek tűntek, emiatt használták többen a suliban. Megfigyeléseim szerint, a lányoknál arattak azok a fajta szárnyas jószágok nagyobb sikert. Habár, én kívül álltam a gyengébbik nem tagjainak köréből.
- Megpróbálom majd jobban helyre rakni a napirendemet, uram.- mosolyogtam vissza, majd jobb kezemet a halántékomhoz emeltem, mintha lazán tisztelegtem volna a cimborámnak. A beszámolóján összeráncoltam a homlokomat, s szívtam egyet a számon. Igen kellemetlen lehetett megkóstolni egy trollt. A drazsékkal való kísérletezés nagy poénnak számított, amikor még kisebbek voltunk, habár néha még elő lehetett venni a vicces édességet, összeülős esteken, mikor éppen mindenki ráért egy kis baromkodásra. Sajnos, azok az idők igencsak ritkán fordultak elő, mindig a gürcölés.
- Igen, kösz, már egész elviselhetően érzem magam. Noha, azt hiszem egy ideig még nem fogok újból kajálni. Valahogy folyton visszajön az ízé, és áhh... Hagyjuk inkább!- tereltem el a figyelmet, legszívesebben köptem volna egyet, ámbátor azt nagy bunkóságként lehetett volna felróni a számlámra, ezért megtartottam magamnak a számban felgyülemlett, rossz emlékeket hordozó nyáltömeget.
- Pfú, most megfogtál. Őszintén szólva, azzal sem vagyok tisztában, hogy kik vannak most a mi csapatunkban. Találni kellene majd a kilátón valami olyan helyet, ami nem életveszélyes, mégis jó rálátást biztosít. Tavaly majdnem lerúgta a fejemet az egyik idióta terelő. Látod, ezért viszolygok a sporttól. Megszűnik nekik a külvilág. Persze, az eltökéltség értékelhető, de... Mindenben van jó és rossz. Megtartom magamnak a kritikáimat.- jelentettem ki. Természetesen, közös csapatnak maximum akkor szurkolhattunk Kurttel, amennyiben nem egymás ellen játszottak a házaink.
- Nálatok már teljes a létszám, vagy gondolkodtál esetleg a jelentkezésen?- kérdeztem a sas jelképe alatt tanuló barátomat.

Alfred Sadler-nak

Néha eléggé szőrszál hasogató tudtam lenni a folytonos elvárásaimmal másoktól. Az biztos, hogyha volt valamilyen elképzelésem akkor annak úgy is kellett lennie. Kissé visszagondolva az ilyenekre diktátornak éreztem magam, de így is kicsúszott a kezem közül az irányítás. A késéseket is ilyen módon preferáltam, mondjuk inkább csak, ha rosszabb kedvem volt. Emlékszem már voltam is leszólva azért, miszerint másra ráerőltettem az elképzelésem, ám ez nekem olyan természetes, hogy észre sem veszem.
- Pihenj közlegény. Pálcát váll hoz! Egy hét latrinapucolás fogkefével! - hülyéskedtem, miközben visszaszalutáltam a tisztektől megszokott kar hátralendítésével. Annyi bizonyos, hogy ezektől a szavaktól kiakadt a kevélység mérőm. Kipróbáltam volna egyszer a katona életet, azonban csak szigorúan tisztként. Na meg inkább római korszakban, valahogy a modern hadviselés nem igazán vonz.
- Na, annak akkor örülök! Én azt mondom öblögess némi vajsörrel, vagy mással az jót tesz. A romlott kajákhoz, mondjuk már nekem is volt szerencsém, de azt hiszem nem volt ilyen szörnyű. Most gondolom te egy ideig rá se bírsz nézni a szendvicsre? - tettem fel a költői kérdéssel felérő mondatot, hiszen valószínűleg tényleg nem nagyon kívánja azt az ételfajtát. Jobban belegondolva drazsét azóta én se ettem, mivel tényleg viszolygok tőle. Remélem ő nem jár így a szendviccsel. Valószínűleg nem pulykacombot akar magával vinni a vonatra vagy a kirándulásokra.
- Szerinted én igen? Csak is a csonttörés és a sebesség érdekel benne. Nem igazán foglalkoztat, hogy kik vesznek részt benne csak legyen izgalmasabb a mugli sportoknál. Hát szerintem jobb, minthogy a fejed a gurkóval találkozott volna. Azt hinném akkor már nem lennél az élők soraiban. Én körülbelül attól a labdától félek a leginkább. Nem is egyszer volt, hogy a közönségnek is majdnem nekirepült. - jegyeztem meg mosollyal az arcomon, ám titokban tényleg rettegtem attól az önfejű veszélyes eszköztől.
- Hát én maximum hajtónak jelentkeznék. A többi poszt az vagy veszélyesebb, vagy olyan unalmas. Nem tudom a cikeszt például semmi kedvem nem lenne üldözni. Na és neked már megfordult egyszer is a fejedben? - kérdeztem vissza illemtudóan, illetve elképzeltem magamat beöltözve a csapat mezébe. Talán nem is állt volna nekem olyan rosszul. Mondjuk erre a kevés időre már mindegy volt jelentkezni, na meg nem is hiszem, miképp bevettek volna.

[Kurt Maier-nek]

Kurt Maier-nek

Amikor Kurt a katonatisztet akarta játszani, továbbra is ott tartottam a kezemet a homlokomnál, és fapofával bámultam bele a semmibe, mintha tényleg valamiféle őrülten szigorú őrmesterrel, kiképzőtiszttel folytattam volna egyoldalú társalgást, ami kimerült annyiban, hogy elnyertem méltó büntetésemet a vétkeimért.
- Uram, igen, uram!- zakatoltak a szavak a számból, ezt követően egy elmélázott vigyorral tovább pásztáztam a birtoktól nem messze elterülő erdőket. Sokszor elhülyültünk így Kurttel, tudtuk értékelni egymás humorát, még ha mások számára ezek a jelentek furának is tűnhettek. Hiába közeledett a kihalás évszaka, a táj még mindig fantasztikusan nézett ki, habár ez télen sem változott sokat, csupán másfajta hangulatra váltott. Arra gondoltam, milyen könnyű lett volna csak napokig ennek a fának a tövében ücsörögni, kizárni minden káros, mérgező töprengést egy kellemesen baráti társalgás keretein belül. Viszont, ha újra felkelek, ráfordulok a kastély hívogató falaira, ismét belemerülök majd a gondokkal teli életbe.
- Valóban? Azt hittem, te körültekintőbben szoktál ilyen téren eljárni, mint én...- jelentettem ki, mialatt felvont szemöldökökkel bambultam, majd tényleges megilletődöttséget sugárzó íriszeimet ráemeltem a diákcimborámra. Őt nem olyan fickónak ismertem meg, aki bármiféle elővigyázatosság nélkül indított volna rohamot a romlott kaják csatasorai ellen, persze mindenki hibázott időközönként.
- Nos, bizton állíthatom neked, egy ideig nemhogy szendvicsre, de még felvágottra se!- szegeztem mutatóujjamat az ég felé, szigorú elhatározottsággal. A vajsört minden körülmények között elfogadtam, ezt nem állt szándékomban titkolni senki előtt.
- Na, de kérlek! Ez most úgy hangzott, mintha valami őrült lennél, aki mások szenvedésében leli örömét. Engedd meg, hogy kijavítsalak! Törjék el a csontjaikat az általunk kissé sem kedvelt emberek!- nevettem egyet, miközben megigazítottam a frufrumat, ugyanis egy újabb eltévedt szellő az arcomba fújta a hajszálakat. Figyelemmel hallgattam végig, amint a hollóhátas barátom előadta saját elképzelésit, a kviddicset illetően. Értékeltem benne, amiért nyitottan beszélt az új dolgok kipróbálásával kapcsolatban, azonban ettől függetlenül végig tartotta magát, nehogy átlépje a realitás küszöbét.
- Nem is tudom... Talán még kisebb koromban. Ámbátor, akkoriban sok dolgot másképpen képzeltem el. Manapság, a két lábbal a földön elv híveinek számát gyarapítom. Ha muszáj, akkor repülök, amennyiben kell, úgy őrült módjára repülök, amúgy pedig elcsászkálok a talajon, ameddig el nem kopik a cipőm talpa. Ennél többet ne várjon tőlem senki!- építettem fel a véleményemet.
- Mellesleg, ki találta ki azt a prérifarkas baromságot, miszerint te évet ismételtél? Hallod, valamelyik nap beszélgettünk az asztalnál a srácokkal, erre valaki benyögte, hogy "Sadler, te jóban vagy Maier-rel, nem?" én pedig helyeseltem. Erre röhögni kezdtek, mert úgy hallották te lecsúsztál az évfolyamodról, és azért vágsz mindig morcos fejet, mivelhogy dühös vagy a régi társaidra, akik időben végeztek. A védelmedre keltem, és megpróbáltak lehurrogni, azzal a kijelentéssel, hogy én mit tudhatom, hiszen nem vagyok hollóhátas... Sokszor gondolkozok rajta, milyen jó is lenne öt ház a Roxfort-ban. A négy alap, plusz egy a hülyéknek.- mondtam, azután vártam a reakcióját Kurtnek.

Alfred Sadler-nak

Szerencsére a viccet nem vette magára barátom se, mivel még vissza is felelt a bakák általános parancs felfogásával. Legalább, ha már nem is lehettem parancsnok a seregnél, így egy kissé megízlelhettem a hatalom mámorát. Utólag belegondolva biztos hülyének néznek minket a többiek, mert nem túl halkan beszéltünk. Egy pillanatra szét is néztem, hátha találok pár kérdőn néző tekintetet. Szerencsére mindenki elvolt a maga kis világában, így kevésbé esett kínosan nekem a dolog.
- Néha a legokosabbak is tévedhetnek. Szerencsére némi orvosság rendbe tett, de azért kínlódtam én is egy ideig. Legközelebb óvatosabb leszek és előtte megszagolom az ételt. Talán így nem ér több meglepetés. - osztottam meg a saját magam elé állított bölcseletet, s kissé elgondolkoztam. Hány alkalom is volt már életemben, amikor gondolat nélkül bármiféle étekbe is beleharaptam. Még szerencse, miszerint a mérgezés veszélye nem áll fent. Ahhoz túlságosan is jelentéktelennek számítok. Ilyenkor az önlebecsülés szinte teljesen nyugtatóan, és pozitívan hatott rám.
- Hát én nem tudom. Túlságosan is szeretem a hasamat, hogy az összes felvágottól megszabaduljak. Kissé húsimádó vagyok az biztos, de ezt kár lenne tagadni. - jelentettem ki, s csodálkoztam is Alfredon, miszerint nem evett felvágottat. Persze ez csak időleges dolognak számított, mégis szörnyű lehetett.
- Na ez az! Senki se töri el a csontodat...csak én! - mosolyodtam el  - Reményeim szerint engem ott mindenki kicsinálna. Na jó...talán te nem. Mondjuk egyikünk sincs ott, így nincsenek róla tapasztalataink. - helyesbítettem, bár ki nem álmodna arról, miként a seprűn eszméletlen sebességgel vérre menően játszik. A seprűn utazni amúgy is szerettem, mégis adrenalinnal az erekben minden bizonnyal izgalmasabb a dolog. Hamarosan a griffendéles meglátása is elhangzott, amely nagyon is hasonlított az én általam vallottaknak. Sok mindenben egyet értettünk nem is csoda, miszerint összehaverkodtunk.
- Ne is mond! Én mindig is azt hittem, hogy Gilderoy Lockhart nyomdokaiba lépek. Ki nem akarna híres lenni? Mondjuk aztán lehullott a lepel. - osztottam meg én is gyerekkori álmomat, amely meg is marad álomnak. Nem hinném, miképp én képes lennék rácáfolni a csaló tetteire. Mondjuk azt meg kell hagyni, hogy jó könyveket írt a gazember.
- Hát nem tudom. Mondjuk az igaz, miszerint kissé gyorsabban serdültem, ám azért néha elgondolkozhatnának mit is beszélnek. A fölöttem lévők közül aligha ismerek valakit, de mindegy. Mondjuk téged sokan hülyének hisznek, habár nem tudom miért is. Ez az iskola szeret alaptalanul pletykálni. Én be is zárnám őket, majd a kulcsot eldobnám. Talán még tíz dementort is beküldenék közéjük, had szórakozzanak. - jelentettem ki nagy kacagás közepette, mivel én se nagyon bírtam a pletykafészkeket.

[Kurt Maier-nek]

Kurt Maier-nek

Kurt közölte velem, miszerint ő először leellenőrizte az ételek szagmintáját, mielőtt bármibe is beleharapott volna. Eltöprengtem rajta, vagyon hogyan viszonyult volna mondjuk a büdös sajthoz?  Hiszen, amennyiben ismereteim nem csaltak, annak az illata nem igazán számított kecsegtetőnek, ellentétben az ízével, ami annál inkább. Persze, ez egyértelműen arra vonatkozott, aki kedvelte a tejtermékeknek efféle különlegességeit. Én meglehetősen, azonban a múlt éjszaka után még mindig félgőzzel közlekedtem, úgyhogy elmajszolom majd azt pár csomag kekszet az ágyam alól a későbbi órákban, semmi más nem jöhetett szóba. Maximum, egy langyos tea mellé, csak úgy úriasan.
- Nyilván én sem úgy értettem, hogy örökre, csupán addig a pontig, amíg másabb tájékra költözik belőlem ez a bizonyos undor. Habár, valószínűleg nem a felvágott a hibája annak, amiért rossz állagában fogyasztottam el.- morfondíroztam. A húsimádatban egyet értettem Kurttel, a vegetáriánusokat sehogy nem voltam képes felfogni, hogyan lehetett egész nap zöldségeken élni? Eztán még eléggé morbid módon megemlítette a hollóhátas diáktársam, miszerint ő átruházná önmagára a csontjaim eltörésének felelősségét.
- Köszi, édes vagy! - vigyorogtam rá, eléggé idióta fejjel. Gilderoy Lockhart-tal kapcsolatban volt némi emlékem. Úgy rémlett, abban az évben került a suliba, amikor első évesek voltunk. Magas, szőkés hajú fickó, mindig azokban a fura színű ruhákban páváskodott. Noha, a bájgúnár mosolyával eléggé sok mindenkit le tudott venni a lábáról, már ha a gyengébbik nemről volt szó.
- Igen, ámbátor felmerül a kérdés, vajon mennyi információt származtatott saját kútfőből?- kérdeztem, miközben megvakartam a borostás államat, mintha valamiféle nyomozós film egy kulcskaraktere lettem volna, Kurttel egyetemben.
- A Sors humorérzéke, hogy az életművének szinte összes meghatározó pontja bizonyos értelemben lopott emlékekből táplálkozott, és a végén neki is törlődött a memóriája.- jelentettem ki. Igaz, évekkel ezelőtt történt, ettől függetlenül tisztán emlékeztem arra a napra, amikor Harry Potter, valamint Ronald Weasley lebuktatták a férfit. Furcsa, de jobban belegondolva, meglehetősen érdekes háttértörténettel rendelkező tanárok oktatták a kastély tanítványait az utóbbi években. Ki tudhatta volna megmondani, melyik jelenlegi oktatónak voltak sötét titkok a farzsebében? Mindenesetre, néhányuknak egy idő után napvilágra került a dédelgetett, elrejtett dolga.
- Igen, mondjuk erre talán adtam is némi okot... Egyébként sem rajongok érte, ha kiismernek olyanok, akikről nem szeretném.- szólaltam fel ismét.
- A pletykákról jut eszembe! Nem sokat beszéltünk még a tavaly májusi eseményekről. Úgy hallottam, történt valami akkor, amiből kifolyólag már nem nagyon vagytok beszélő viszonyban Jillel. Szerettem volna inkább tőled megérdeklődni személyesen, mintsem igazat adni bármiféle idegen felvetéseknek. Persze, mások sem emlegetik túlságosan sűrűn a történteket... Azt hiszem, mindenkiben komoly nyomot hagyott, aki ott volt és túlélte.- fordítottam kissé komolyabb témára a társalgásunkat.

Alfred Sadler-nak

A sok evéshez kapcsolódó beszédtől rendesen megéheztem, még ha az negatív módon is hangzott el. Rengeteg finomabbnál-finomabb étel lebegett lelki szemeim előtt. Még emlékszek arra a grillezett lazacra, vagy a kéksajtos bélszínre, melyet családom körében fogyasztottam el. Szép emlékek, ám ilyenkor nem túl hasznosak, hisz a gyomrom felkondult. Jelezve ezzel számomra, miképp ennem kéne már lassan. Persze megvoltak a fontossági sorrendek. Nyilván nem hagyom itt barátomat néhány falatért. Ezért továbbra is őt hallgattam. Az undorról folyó csevej, bennem is rémes emlékeket keltett. Régebben rettentően válogatós voltam, s csont sovány. Még a húsételek közül is alig ettem meg valamit, illetve abból is csak keveset. Még szerencsém, miszerint hat éves koromban sikerült ebből kinőnöm.
- Az undorról én is sokat tudnék mesélni barátom, bár mára kevésbé. Én szerettem régen a túrósbatyut, csak anyám szeret túlzásba esni. Amikor minden egyes alkalommal azt adott nekem tízóraira, akkor egy idő után megundorodtam tőle és máig nem eszek olyat többé. Egyszer-kétszer még el is cseréltem az étket, némi szendvicsre. Ez persze még akkor volt, mikor a muglik iskolájába jártam. - mondtam el egy témához kapcsolódó történetet, amely kissé másképp jellemzi az undort. Nem tudtam miszerint más is járt már így, de biztos vagyok benne, miszerint nyomot hagyott. Ezért is törekszek a változatos étrendre, persze a húst nem hagyom ki belőle.
- Ugye? Csak szólj, hogy mikor lépsz pályára és én már ott foglak várni, ha nagyon akarod akkor pályán kívül is összetörhetlek. - jegyeztem meg kacagva, azonban nem akartam vele megbántani őt, csakis viccként említettem meg.
- Szerintem még az igencsak hajmeresztő kalandjait is kifényezte. Annyi viszont bizonyos, miszerint most nem fog kiadni egy könyvet se. Ez az eset biztos az összes támogatóját rendesen feltüzelte. Jut eszembe, a hollóhátba járt ő is még fiatal korában. Nem is tudom, miszerint örüljek ennek vagy ne? Végül is a világ legnagyobb csalójáról van szó. - mosolyodtam el a mondandóm befejeztével. Sajnáltam szegény csalót, mégis legalább a memóriatörléssel boldog tudatlanságban él mostanában. Pénzzel nem tudom, miképp gondja lehet.. Ennyi díjnyertes könyvből biztos összeharácsolt elég pénzt, hogy a pereket kifizesse. Jill szó hallatára, már megint a szívembe hasító érzés vetült fel. Úgy tűnik ettől a témától nem szabadulok. Talán még egy Bostoni rákász is rákérdezne a kapcsolatunk megromlásának miértjére.
- Hát...tudod ez nagyon egyszerű. Ugyebár  Jeremy Frost a nagyúr mellé állt a fenyegetések miatt. A háború idején pedig találkoztunk is vele, ám megmentette az életünket. Frostot látszólag bántani akarta Jill, ezért én kettejük közé álltam. Azóta nem szeret már engem. - elevenítettem fel újra az emlékeimet, melyek a sötét napról származtak. Már a gondolata is fájó volt.
- Amúgy sikerült valami hölgyet fognod már? Én most kezdtem el próbálkozni, habár nem nagy sikerrel. - kissé vidámabb információk felé vittem az irányt, hiszen némiképp már elegem volt a Jillees témából. Alfredot nem hibáztattam, hisz ő csak kíváncsi volt az igazságra, mégis jobb szerettem volna ettől az emléktől megszabadulni.       

[Kurt Maier-nek]

Kurt Maier-nek

Hallottam, ahogyan Kurt gyomra jelzéseket küldött neki lentről. Bizonyára azért lehetett a dolog, mert annyit társalogtunk már a kajákról, és valószínűleg beindult a képzelete. Minden bizonnyal kellemesebb mezőkre terelte őt, már ami az étkeket illette. Rám még mindig rám tört időközönként a viszolygás, olyankor nagyot szippantottam a friss, őszi levegőből. Valahogy a pázsit illata, a lehullott leveleké az avarban, sokkal megnyugtatóbb hatással járult hozzá egészségem javulásához, mintsem gondolataim más irányba terelése. Persze, valószínűleg képtelen lettem volna az éjszaka után bármit is kiadni magamból, ugyanis a gyomrom legalább annyira üresnek hatott, akárcsak a szünet első napja utáni este végén a pénztárcám szokott.
- Komolyan? Egyáltalán nem néztem volna ki belőled, hogy válogatós lennél, mindig csak azt hittem, ínyencnek számítasz. Jó, nyilvánvalóan a kettő kapcsolatba hozható egymással, azonban a második mégiscsak kellemesebben hangzik a fülnek. Mugli iskola? Erről még sosem meséltél... Érdekes lehetett, nálam ezt nem kockáztatta meg a családom, magánjellegű tanulásban részesítettek egészen addig, amíg meg nem érkezett az invitáló levelem ebbe az intézménybe. Távoli emléknek tűnik, főleg mostanra.- jelentettem ki. Az első dolog, ami beugrott az otthonról állandóan a nagyapám hangja, valamint a kandallóban lobogó tűz volt. Ezek túlságosan mélyre ásták magukat az emlékezetemben, szinte éreztem a lángok által kölcsönzött hőhullámokat az arcomon, felelevenedett bennem a tűzifa recsegése, ahogyan csócsálta azt a tűz.
- Ahhoz nekem is lenne egy-két szavam.- vigyorodtam el, miközben feljebb vontam jobb szemöldökömet. Kurt ügyes párbajozó lehetett, hiszen helyt állt az ostromnál. Noha, jó magam eléggé irtóztam az olyan fajta gyakorlástól, amikor barátokkal kellett felvennem a versenyt, sokkal jobban tudtam érvényesülni, amennyiben ismeretlen, ellenséges mágusokon kellett tesztelnem képességeimet. A kockázat nőtt afféle esetekben, viszont nyugodt szívvel engedhettem ki dühömet az életemre törő személyekre.
- Mindannyiunk házaiba jártak olyan illetők, akikre nem lehetünk túl büszkék. Ha engem kérdezel, furcsának is tartom a dolgot... Csupán négy kasztba besorolni ennyi embert! Egyértelműen kivált belőlünk valamiféle elkötelezettséget saját diáktársaink iránt, viszont egy griffendéles és egy másik griffendéles tanuló közt ugyanúgy lehetnek számottevő személyiségbeli eltérések. Szóval, bonyolultabbak vagyunk lélektani szempontból.- magyaráztam nagy eszmefuttatásomat. Ettől függetlenül fölöttébb kedveltem a Roxfortot, sőt bizonyos szinten büszkének éreztem magam, amiért a bátorság szimbólumának házába osztódtam be, noha más erények egyaránt fontosak voltak az életben. Figyeltem Kurt beszámolóját, érződött a megnyilvánulásából, miszerint nem érintette valami jól a téma, habár ezen aligha csodálkozhattam. A csalódás mély pontra tudta küldeni az embert, főleg, ha olyanban kellett csalódnia, akire igencsak meghatározó jellemként tekintett egykor. Jill elméjét egyértelműen megszállta a harag, valószínűleg amiatt nem tudott ésszerűen cselekedni.
- Nem, egyelőre azon vagyok, hogy magamban helyre rakjam a dolgokat. Nem tartom jó ötletnek a jövőbeli másik félre ráruházni a saját múltam sötétségét. Mindent a maga idejében.- mondtam, miközben akaratlanul megjelent előttem Kate arca, s megkíséreltem tovább terelni gondolatfoszlányaimat, inkább összpontosítani arra, amit Kurt közölt imént.
- Nos, ezt érdeklődve hallgatom. Kiket tartasz potenciális befutónak ez ügyben?- kérdeztem, halvány mosollyal arcomon.

Alfred Sadler-nak

Az elhangzottak alapján vissza is jöttek az emlékeim a muglik iskolájából. Nem is csodálkoztam rajtam, miszerint ezek ködbe borultak. A mágus oktatás jóval izgalmasabb volt, mint egész nap körmölni, ameddig az ember keze el nem fárad. Egyedül csakis a muglik történelmében volt valami izgalmas. Számomra minden történelem óra olyan volt, mintha csak valami mesét regélnének el. Hatalmas csatákról, vakmerő császárokról és királyokról, kik mindent kockára tettek. Számomra ugyanakkor teljesen kielégítők a TV nyújtotta információk. Egyetlen tantárgyért nem mennék vissza abba a hétköznapi iskolába.
- Az ínyencet és a finnyás ember nem sok mindenben tér el. Hidd el nem maradtál le semmiről. Az én szüleim úgy vélték jobb, ha ott megismerkedek az iskolával járó tömeggel, valamint idegenekkel. Nem vagyok így se nagy barátkozó típus, se tömegkedvelő. Legalább rosszabb nem lettem tőle. Jut eszembe, hogyha nem vettek volna fel a Roxfortba legalább már lett volna egy bejáratott B terv. Várj eszembe jutott mi volt a hátránya az ottani tanulmányaimnak...nehezen szoktam meg a pennával való írást. - jegyeztem meg a végét elvigyorogva. Utólag belegondolva tényleg vicces volt, azonban rendesen megszenvedtem vele. A golyóstoll valóban hasznos találmány a varázstalan emberektől. A szél kissé belekapott az itt-ott elhulló levelekbe. Imádtam a hűvös levegőt, ahogy a borostás arcomat simogatja. A kedvenc évszakom is volt, hisz ez köztes időjárás. Persze a tavasz sem áll a szívemtől távolabb, csak az ősz számomra csodálatos szín kavalkádot hord magával, mely utánozhatatlan. 
- Hogy lenne neked beleszólásod? Alfred vagy, az én személyes házi manóm. Szolgálnod kell az idők végezetéig. - nevettem el magam, bár kissé morbid töltetet tartalmazott a humor. Szegény manókat a legtöbb varázsló semmibe nézte, pedig sokat tudtak segíteni. Nem sok olyan manót ismerek, melynek jó bánásmódból kijárt volna az egyszer biztos. Ilyenkor azt nem értem miért nem gondolnának kissé bele abba, miszerint fordított esetbe nekünk jól esne e ugyanez a manóktól. A messze járó gondolataimat a házakról szóló probléma feltételezése szakította meg.
- Nem tudom, ezt annyi ember szájából elhangzik, ám én elégedett vagyok a süveg döntésével. Szerinted nálunk mi van? Olyan csodabogarakat ismerek, kiknek életük sincs. Semmi mást nem számít nekik csak a tudásuk fejlesztése. Mondjuk szerintem még ti vagytok az iskolában legösszetartóbbak. - jelentettem ki, s újfent szétnéztem a környéken. Már jóval kevesebben tartózkodtak a parkban, mint mikor ide jöttem. A jó társaságban csak úgy repül az idő.
- Igazán? Te tudod végül is mikor van itt az ideje. Én minél előbb rá akarnék találni az igazira, azonban tudom nem lesz könnyű. Én valamiért elsőre az igazit akarom megtalálni. Valamiért a félmegoldások sohasem vonzanak. Igaz én minden nőben meglátom a jót...vagy inkább csak a jót. - jegyeztem meg a dolgot, amellyel minden hibámat beismertem ilyen téren. Valamiért a legsötétebb lelkű gyengébbik nemnek is betudtam valamit magyarázni, mitől számomra alkalmas lenne. Az ilyen dolgokhoz nagyon optimistán álltam. Jobban is tarthatnék ezektől a dolgoktól, hiszen eléggé törékeny a lelkivilágom.
- Befutónak? Hát nem is tudom mostanában volt pár érdekes találkozásom, azonban nem éreztem viszonzottnak a tüzet. A griffendéles  Minervaval találkoztam. Úgy voltam vele próba szerencse. Azonban én barátságnál többet nem érzek ez ügyben. Meg nem is nekem való, hogyha összejönnénk se húzná sokáig a kapcsolatunk. - feleltem a kérdésre, mégse tettem bele semmi szomorúságot. Szerencsére nem láncoltak az érzéseim az ügyhöz túlságosan, így nem is zavart a megemlítése.   

[Kurt Maier-nek]

Kurt Maier-nek

Szóval mugli iskola... Érdekes. Nem igazán tudtam elképzelni, hogy az milyen lehetett, még akkor sem, hogyha ők is lényegében ugyanúgy emberek voltak, akárcsak mi. Nem néztem sokba azokat a boszorkányokat és varázslókat, akik annyira ellenségesen kezelték a varázstalan embereket, hiszen ők is ugyanúgy lélegeztek, ettek, ittak, akárcsak mi, s véreztek a csatákban, amennyiben a szükség megkövetelte. Persze, a praktikáik mások voltak, s néha azon a véleményen voltam, talán jobban meg kellett dolgozniuk céljaik eléréséért, mint nekünk. A kitartás pedig becsülendő, mondhatni, a mindennapi életben maradáshoz is elengedhetetlen tulajdonság.
- Ja, azt hiszem, ez egy kis hagyományőrzés és maradiság, amiért mi mindig ilyen eszközökkel végezzük az írást, feltéve, ha valaki képes annyira "megerőltető" munka végzésére, nem pedig megbűvölt írószerszámmal végezteti el a napi feladatait. Bizonyos esetekben kétségbe esek, amiért annyira lustán tudok viselkedni, ám utána rájövök, hogy jó néhányan messze felülmúlnak engem a restségben.- osztottam meg gondolataimat a cimborámmal. Tudtam, az ezután következő megjegyzését szintúgy csak poénnak szánta, azonban ezt már nem hagyhattam szó nélkül. Egy griffendéles mégsem hunyászkodhatott meg, amennyiben valaki házi manónak titulálta. Szóval, elővettem a legkiábrándultabb, gőgös arckifejezésemet, s a következőkkel feleltem hollóhátas diáktársam megnyilvánulására:
- Nem is tudtam, hogy még mindig vonzódsz a bájitalkészítés után. Megérzéseim szerint, valamit erősen agyra szívhattál, ha efféle feltételezéseket dédelgetsz magadban.
Persze, ennek a tekergős mondatnak a végére az én felismerhetetlen álcám is megtört, majd egy újabb, laza nevetés bocsátkozott ki belőlem. Egy felhő, amely elképzeléseim szerint leginkább sült csirkecombra hasonlított, a napfény elé kúszott léhán, aminek következtében gyengéd árnyék vetült ránk, s azt vettem észre, a szellő emiatt hidegebbre váltott, valamint idő közben az orrom is levesessé vált, úgyhogy előkaptam egy zsebkendőt a nadrágomból, majd megszabadultam a szipogásom tényezőitől.
- Ó, egyébként nekünk van otthon egy házi manónk, akit még drágalátos nagyapám szerzett valaha. Ne tudd meg, de nagyon utálatos! El sem bírom képzelni, miképpen képesek őt elviselni az otthoniak. Nyáron néha már tényleg úgy érzem, még egyet szól, aztán felrúgom vagy valami... Noha, azt nyilvánvalóan nem szabadna.- fűztem még hozzá a közelmúltban elhangzott dolgokhoz ezt. Talán felfogadok majd egy másik manót a seggbe rúgás feladatának elvégzésére, elvégre az nem minősülne varázslény bántalmazásnak, csupán egy üzletnek. Gonosz töprengés volt ez. A Griffendél összetartásával kapcsolatosan, nos igen. Valóban volt közöttünk valamiféle kapocs, eltekintve pusztán attól a tényezőtől, miszerint egy házba tartoztunk mindannyian. Ámbátor, nálam eléggé sokszor előfordult, miszerint csak a kötelességérzetemből szálltam be a közösségi munkába nem pedig azért, mert egyes embereket annyira kedvemre valónak tartottam.
- Elképzelhető, hogy igazad van...  Különös lehet egy olyan közösségben felnőni, amilyen ti vagytok. De, azért gondolom alkalomadtán izgalmasnak ítéled figyelemmel kísérni, ahogyan mások új dolgokat találnak ki, vagy tökélyre visznek egy adott varászlatot. Hiszen, mégiscsak titeket érdemes nevezni a felfedezések mozgatórugójának. Plusz, a te kreativitásodat sem söpörném a szőnyeg alá, szóval... A legtöbb dolognak van jó és rossz oldala.- jöttem ismét azzal a mondattal, ami már olyan sokszor elhangzott tőlem, mégsem tudtam soha megunni, ámbátor mások számára talán sablonosnak tűnhetett. Kurt, saját elmondása alapján, minden hölgyemény iránt táplált valamiféle kedves naivságot. Ez értékes tulajdonságnak számított, habár semmi garancia nem volt rá, hogy ezt néhányan ki nem használták, aminek a következménye rosszabb esetben szívtörés, jobbikban kellemetlen csalódás volt. Mindkettőtől szívesen megkíméltem volna magamat jó hosszú időre, talán örökre is, azonban erről nem mindig én döntöttem, s könnyen megeshetett, Kurt szintúgy ebben a cipőben járt. Minerva nevére enyhén szólva meglepődtem, elvégre őrá egy afféle vadócként tekintettem. Ha engem, viselt jelvényemre visszakövetkeztetve, oroszlánnak lehetett nevezni, akkor őt valamiféle nőstény kardfogú tigris istenségnek. De, valószínűleg abban az esetben is csak bébi oroszlán lehettem volna, energikusságához képest.
- Értelek. Amennyiben következtetéseim nem csalnak, hozzád egy inkább házias hölgyemény illene. Persze, nem akarok én itt hímsoviniszta dumákat lökni, csak hát na... Van bennem egy vonóval, melyikünkben nincs? Egyébként, a nők ugyanolyan előszeretettel beszélnek rólunk általánosságban. Nem igazán fogom fel, mi különbség akad a kettő között.- vakartam meg a tarkómat.
- Furcsa egybeesés, hogy a Griffendél és a Hollóhát ismét egymásra találtak... Vagyis csak majdnem, ezek szerint.

*
zene:P!nk- So What

~outfit~


'You weren't there
You never were, You want it all
But that's not fair, I gave you love
I gave my all, You weren't there
You let me fall, No, no
I don't want you tonight
You weren't there
I'm gonna show you tonight
I'm alright, I'm just fine
And you're a tool
So, so what?'


~~~~~~~~*~~~~~~~~
A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalamaz!

A Valentin-napban az a jó elsősorban, hogy mindenki kibaszottul magával van elfoglalva. Így halálos nyugalommal sétálhattam ki a Szobor Szállóból, ahol persze a recepciósnő csöpögött a boldogságtól a felé nyújtott fehér rózsa láttán. Kölcsönös biznisz volt ez, hisz ő elmondhatta hogy volt valaki, aki gondolt rá - és áradozhatott hogy mennyire jóképű- , még akkor is ha tulajdonképpen nem is, én meg megszabadultam ilyesformán az emlékektől. Habár túlzás talán ezt szabadulásnak hívni. Inkább nevezném egy ócska, relatíve béna kísérletnek, amely egy ideig ugyan hatott. Kb kemény tíz percig, amint kiléptem a szabadba. Kint erősen benne járt az idő a délutánban, én pedig realizáltam a dolgokat eleinte magam körül. A fejem zúgott a történtektől, a kezembe pedig az üveg pezsgő még mindig ott lapult. Körbepillantva üresnek hatott az utca. Hova tűnt mindenki? Pfff, pedig tök szép idő van...!
Vállat vonva indultam el be a faluba. Éreztem ugyanis, hogy ennyi nem lesz nekem mára elég. Mármint egy üveg pezsgő? Ettől berúgni sem lehet istenesen és amúgy is, a pezsgő csak rá emlékeztetett. Mert hát stílusosan azzal öntött nyakon anno. Szóval kell ettől valami töményebb és gyomorbántóbb, hogy helyre tegyen, legalább átmenetileg. És mi lenne jobb ettől a lángnyelvnél?
Roxmorts mindig is híres volt arról hogy mérete ellenére elég népszerű. Igaz, igazi ’őslakosok’, mint olyan, kevesen vannak, inkább csak üzletek hada sorakozik a diákság pénzét kiszipkázni. A főutcán persze vasárnap lévén nyüzsögtek a diákok. Percek alatt belevegyültem a tömegbe, és kivételesen még élveztem is. Mert mindenki magával volt elfoglalva és nem velem. Fel sem tűntem senkinek se, hisz mindenki az andalító csöpögő üzemmódjába kapcsolt. Érződött hogy lassan itt az este. Elindultam Mimiék háza felé - ő volt oly szerencsés hogy itt élhette le élete nagy részét és otthonának hívhatta ezt a koszos kis falucskát -, mert tudtam hogy egy hete oda rejtettem el az egyik kanapé alá egy üveg whiskey-t. Csak félúton esik le, hogy a kulcs viszont a húgomnál maradt. Bassza meg!
Cifra káromkodások közepedte vágtam be a féket és túrtam bele a hajamba. Emiatt az enyhe malőr miatt három lányka szállt belém hátulról. Persze morogva és pironkodva végül tovább álltak. Na oké... akkor most mi legyen? Hát Blaire-t biztos nem fogom most felkajtatni, mert csak Merlin jövőbelátó szemei tudják megmondani épp merre lehet. Szóval marad a Seprű. Elhúzom a szám a gondolatra, hogy a kocsmárostól kunyeráljam el busás pénzmennyiség fejében az egész üveget, de hát ez van, ezt kell szeretni.
Elindulok vissza kelletlenül és közben be-bepislogok egy két kirakat mögé. Elfog az undor mikor meglátom hogy Madame Puddifoot-nál mennyire dübörög az üzlet. Giccses szívecskék hada pukkan jobbra és balra a kirakatban és cirka betűkkel hirdetik az aktuális menüsort. Mint a kapj be kávé... és társai.
- Pfff.... de eredeti...-
Megrázom a fejem, miközben tovább haladok. A Seprűhöz közeledve lehajtom a pezsgő maradékát és szenvtelenül dobom ki az üveget az egyik kukába.
Kösz Lyana! Kösz a nagy büdös semmit!
Üvöltöm a gondolatokat magamba, mert még mindig vérzik a lelkem, de inkább szakítok az egésszel. Meg a kukával is. Már mindegy úgyis, hát nem? Erősen lököm be az ajtót, nem is érdemel ekkora energiát alapvetően, de jól esik ennyivel is jobban levezetnem a feszültséget. Bent vidám fecsegés és társalgás zajlik. A pultnál kikérek vagy három kört plusz egy egész üveget a biztonság kedvéért. Nem tudom mennyit időzhetek ott, talán egy fél órácskát, de lehet többet is. Minden esetre tudom, hogy estére ha megöl valaki, maximum csakis akkor maradott ebbe a koszfészekbe. Nincs kedvem az enyelgő párokat bámulászni. Szóval kellően bizonytalan lábakkal támolygok fel és indulok el vissza a kastély felé. Felötlik bennem az az elvétett ostoba gondolat, hogy lehet kicsit sok is lett ez a whiskey mennyiség a pezsgőre, de hát nem érdekel különösebben a holnapi macskajaj. Majd valahogy kibekkelem Qcrossnál az órát, aztán meg úgyis Fawcett-el lenne agytágítás, de ő meg lelécelt... Szóval no para. Lelkesen húzom meg az üveget a gondolatra, miközben a mellettem elhaladókra pillantok. Vihorászó lányok, ami nem is lenne fura. Az egyik mintha szőke lenne....
Lyana?
De nem, nem ő. Ő nem lehet, mert ő rég lelépett már innen. Várja Párizs meg Velence, London, esetleg Prága. Meg a mocsok Fabio a koszos itáliában. Hát kinek mi jut. Agyamban felmegy a pumpa és a sértett önérzetem előtör. Pedig már olyan szépen elszunnyadt. Mindössze arcomra ül ki az elképedés, mikor visszapillantok a lányokra. Most valóban meztelenek vagy csak én hallucinálok?? Jesszus!!!!
Csodálkozásom egy hangos, elképedt nyögésbe torkollik, miközben az jut eszembe, lehet ezt is felturbózták valamivel Valentin-nap alkalmából az üveg tartalmát. Ösztönösen pillantok a kezemben lévő italra, a jól ismert címkére, de a betűk homályosan összefolynak. Húha! Szinte biztos vagyok benne hogy single malt-ot kértem... attól sose voltam még ennyire rosszul. Fura.
S mintha ez lenne a végszó ahogy lépnék egyet előre, de nem megy a dolog. Vagyis megy, csakhogy megbotlok valamiben. Fogalmam sincs mi az, csak annyival vagyok tisztában hogy fél perc múlva hangosan puffan valami. És az a valami én vagyok. Arcom a fűben, ami zsengén hajthatott ki nemrég. Csiklandozza az orrom. Tüsszentenem kéne. Mikor lett itt tavasz? Fogalmam sincs. Meglepődve szívom be a zöld illatot miközben próbálok feltápászkodni, de nem nagyon megy. És a saját szerencsétlenkedésemre kitör belőlem a röhögés. Ekkora szánalmas hólyag is csak én lehetek. Csak abban tudok reménykedni hogy nem lát senki.
  

[- Mindjárt utánatok megyek, jó? –]

It's that suffering
Don't know why it brings
Such sweet memories
Will be the enemy

A Valentin-napban az a rossz elsősorban, hogy mindenki magával van elfoglalva.
Utána persze még számtalan dolgot fel tudnék sorolni, amiért kicsit irritál az évnek ez a napja (mint a sok rózsaszín, a giccs, a buta versikék, a szerelmi bájitalok használatának elharapódzása), de fennhangon inkább nem teszem, mert azért nem szeretném elrontani senkinek a szent és sérthetetlen napját. Mondjuk szerintem a Roxfortban egyébként is hajlandó mindenki túlzásba esni. Meg még a direkt roxmortsi kimenő is… hát, nem is tudom. Alig tizenhét éves varázstanoncok esetében én ezt nemes egyszerűséggel feleslegesnek érzem, míg mások azt mondják, fiatalság, bolondság. De én nem érzem magam bolondnak. Talán csak egy nagyon kicsit. Azt meg ki ne mondhatná el magáról?

Mindenesetre, nekem ez a nap sem más, mint a többi. Szerencsére a barátaim nem véletlenül a barátaim, és annyira ők sem jeleskednek eme becses napért, úgyhogy nem akart ma még senki papírból kivágott szívecskékbe, vagy csillámporba fullasztani, lejöttünk ugyan a faluba, de a Madame teázóját messze elkerültük, amiért ugyancsak hálás vagyok mindenkinek. Hálás vagyok azért is (de ezért talán csak a sorsnak), hogy ma csak egyetlen ember kérdezte meg, hol hagytam az oldalbordámat, szolid, lányos zavartól émelyítő kuncogásuk miatt pedig még csak vissza sem kellett kérdeznem, hogy mégis kit? Csak olyan arcot vágtam, mint aki citromba harapott, és próbáltam elhessegetni minden rám törő, kellemetlen, némileg felkavaró emléket. Néha egészen jó vagyok abban, hogy megfeledkezzek olyan dolgokról, melyekről nem gondolkodom szívesen. Ha nem vagyok egyedül, és aktívan töltöm el a napot, akkor ez annyira nem is nehéz.
A lányokkal vágunk át éppen a parkon, a főbejárat felé tartva, amikor előbb hallom meg, semhogy meglátnám. Arccal a földnek némileg ütközne is nehézségekbe a látvány alapján történő azonosítás, a szélben felém szálló nevetés adott helyzetben pedig bár teljesen érthetetlen, de legalább így tudom, minek, meg kinek vagyok épp szemtanúja… szolidan felszöknek a szemöldökeim a nem mindennapi látványra. Vagy épp most átkozta el valaki Montregót, vagy végre rájött, hogy most van ott, ahova való…? Akárhogy is, nagyon-nagyon szeretném ignorálni, és csak elmasírozni mellette a többiekkel fecserészve, de mintha kötelező lenne, megkukulok. Merthogy épp erőteljesen győzködöm magam arról, hogy még csak oda se nézzek, tudomást se vegyek róla, és felejtsek el azonnal mindent, amit láttam.

Kár, hogy én nem így működök. Ezt sokszor szoktam sajnálni életemben. Alapvetően meg vagyok barátkozva magammal, és azzal, amilyen vagyok, csak néha elgondolkodom, mások bőrében mennyivel egyszerűbb lehet lenni. Például, ha már kissé nyuszi vagyok, lehetnék ostobább is, hogy ne akarjak valahogy mindig kitörni saját magamból. Vagy csak lehetnék önzőbb, kétszínűbb, olyasvalaki, aki nem foglalkozik többet másokkal, mint magával… ezek egészen hasznos képességek tudnak lenni olyankor, amikor olyasvalakit látsz fetrengeni a harmatos fűben, aki épp nem igazán a szíved csücske. És bár ez igaz, én azonban, a magam megváltoztathatatlannak tűnő jellemvonásaival, azért mégsem tudnám azt mondani, hogy megvetem, gyűlölöm, és soha többet rá sem fogom nézni Mathias Montregóra. Lemondóan sóhajtok. Már úgyis tudom, mi következik.
- Mindjárt utánatok megyek, jó? – szólok a többiek után, lassítva a lépteimen, kicsit máris leszakadva tőlük. Bezsebelek jó pár értetlen pillantást, kicsit elkínzott mosollyal viszonzom csak a levegőben fennakadó félkérdéseket, és kicsit várok, amíg a barátaim hallótávolságon kívül kerülnek, mielőtt visszafordulnék, és egy félős őzgida óvatosságával kezdenék Montrego vesztőhelyéhez araszolni.
- Segítsek…? – teszem fel a kérdést halk torokköszörülés után. Mert azt kérdezni, hogy „minden rendben van-e?”, adott körülmények között csak abszolút szarkazmus lenne.

*
zene:H- Beautiful Ones

~outfit~


'Pick up your phone, put on your coat
Everyone's looking up at you
Push through the crowd, into the sound
Of everyone talking about you
Don't be afraid
Honey, one day this will fade
So put on a smile, do it in style
Make them all desperate to be you
Hope that you make it out alive
Ohh, we are the beautiful ones'


~~~~~~~~*~~~~~~~~
A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalamaz!

Úgy érzem magam, mint egy nagy partra vetett bála. És kb úgy is nézhetek ki. Persze a szánalmas jelenet abszolút röhejes lehet kívülről és saját magam sem tudok más tenni. Mindössze annyit érek el hogy sikerül a hátamra fordulnom és az eget befókuszálnom. A felhőket, amik felettem úsznak az alkonyati homályban. Azért a fényre összébb húzom a szemeim, főleg akkor, mikor egy homályos fekete folt is beúszik a képbe. Eleinte alaktalan és a hang hamarabb érkezik meg hozzám, semmint tekintetem kivenné az illetőt, aki úgy látszik valami jófejségnek gondolja hogy esetleg segítsen.
- Segítsek…? –
Segíteni? Nekem? Mégis miben? Nevetséges még az elgondolás is, bárki legyen is az. Hisz ki képes segíteni? Senki. Senki nem tud helyettem döntéseket hozni vagy felülírni életem eddigi elcseszett dolgait. Aminek egyike Lyana az összes többi meg... amire nem is emlékszem. Senki nem tud segíteni abban hogy más legyen a múltam vagy más legyen a jelenem. Szóval igazából rohadtul értelmetlen a kérdés. És lassan esik csak le, hogy az illető valószínű a talajjal való találkozásomon szeretne változtatni. No de mégis minek? Ettől legalább nem eshetek lejjebb. És amúgy is.... lehet jobb ha fekszem még egy kicsit a fűben.
- Ahhhhhg, jól vagyok... asszem .... - nyögöm ki sután egy enyhe szánalmasan elhaló kacagás keretein belül. Habár érdekelne hogy azok a meztelen lányok, akiket láttam hogy kerültek ide vagy tovább is mentek-e már, netalántán mind az én képzeletszüleményem lenne, ám képtelen vagyok felülni.
Helyette bekúszik lassan, apránként a felém hajoló arc egyes részletei is az agyamba. A barna hajtincsek, amiken meg-megcsillan a fény, s a szélben lágyan mozdulnak meg kecses táncot lejtve. A határozott orrvonal, és a mellé párosuló rózsapiros orca. A porcelánfehér bőr és a szépen ívelt ajkak, mik közt kiszökik a levegő. És persze a mandulavágású szemek, zölden, enyhe barnával vegyülve. Hosszú fekete pillák keretezik, amiktől bennem reked a levegő. Így hát elakadt lélegzettel figyelem a másik lélektükreit. Talán a koraesti fények a hibásak, talán a mámoros hangulatom de lenyűgöz a pillantása. Igaz, kissé talán aggódón vizslatnak, de meglepően nem ellenségesen. Pedig ettől az arctól azt várhatnám el, miután realizálom kicsoda. Basszameg.... nane.
- Asszem inkább fekszem még egy kicsit... -
És ezzel a közléssel inkább lehunyom a szemem. Nincs kedvem épp Clementine Banks arcát nézni. Főleg nem a szemeit. Mikor lettek azok ennyire szépek? Igaz, most nem könnyes és nem haragvó, egyelőre, de akkor sincs hangulatom hozzá. Vagyis lenni lenne, de az egóm lázad magamba. Senki előtt nem szívesen mutatkozom ilyen megalázott állapotban, mindössze talán Eric az egyetlen kivétel -de vele nem gázos a dolog és éltem már meg rosszabbakat is a sztorik alapján- pláne ha az az illető lány. És még ha Clementine is. Aztán persze kipattannak a barna szemeim, mert eszembe jut, hogy nálam maradt tegnap a dolgozata. Ami valószínűleg kellhet neki előbb vagy épp utóbb. Habár nem ez a legjobb körülmény hogy visszaszolgáltassam, mert nincs is nálam. S mégis, valahogy ez is annyira ránk vall. Azt hiszem eszméletlen béna páros vagyunk és emiatt elfog a röhögés. Lássuk be, az én receptem nála kötött ki, mi meg akkor abba a szutyok liftbe. Aztán a dolgozata nálam, miközben a kis ribanc Belby bekavarásával lesmároltam. Vagy ő engem? Uhhh fene emlékszik már a tegnapra.... És itt van ez... ez a nevetséges és abszurd szituáció, ami meg Lyanának köszönhető. Én a fűben, ő meg felettem. Nevetséges...! Mit akar ő rajtam megmenteni? Talán azzal segítene a legtöbbet ha eltűnne. Tényleg az lenne a legjobb. És persze ezeknek a csöppet sem kellemes érzéseknek a hatására elkomorodom. Sőt, egyenesen ellenséges leszek. De hát a csapongó hangulatomat az alkohol, amit lelkesen letoltam abban a söpredék kis faluban még jobban felfokozza.
- Jobb ha lelépsz Banks, mert  még a végén rajtakap Belby téged velem..  itt a fűben... -
Fél percig olyan vagyok egy dacos kisgyerek, aki nem kapta meg az adott napra beígért csokiadagját. Bosszant a helyzet, az egész ostoba szituáció, a tudat, hogy pont előtte festek így.  Szóval úgy döntök, abszolút felelőtlenül és nem túl bölcsen, hogy mégiscsak jobb elindulni. Már legalábbis felülni. És ezt az ostoba gondolatot megpróbálom véghezvinni, persze esetlenül és hiába. Mert félig fel is sikerül tornáznom magam, de abban a percben elfog a szédülés. Ösztönösen kapok valamihez, mindegy mihez, csak stabil legyen. És pechemre az a valami túl puha és túl finom és túlontúl nem stabil. Mert ahogy egy kis erőt viszek bele épphogy enged és nem ellen tart. A franc! S csak lassan, szinte óráknak tűnő percek lassúságával realizálom, hogy az épp Clem keze volt.