Café Fulvio

                    Emily M. Dean


          Kíváncsian hallgatom magyarázatát, vagy legalábbis azt, ami a magyarázatának tűnik. Elmosolyodok a gondolatra, hogy akármennyire is próbáltam titkolni a kilétem, úgy tűnik nem sikerült. Na, jó, egyáltalán nem próbáltam titkolni a kilétem, de azért reménykedtem benne, hogy a korai időpont miatt még nem fogok diákokkal találkozni. Az is igaz, hogy ha nem a Czikornyai és Patzában bukok le, akkor itt a kávézóban. Elég feltűnően vannak egymásra téve a könyvek. Csak egy pillantást vetek az asztalon fekvő kupacra.
          Amikor megérkezik a pincérnő, kérek még egy kávét cukorral és tejjel. Nem tudom, melyiket szereti, a kávét is csak kihámoztam a mondandójából. A sajátomba beleteszem a cukrot és a tejszínt, majd kevergetni kezdem.
          - Nyugalom, nem harapok.
          Próbálok segíteni neki valahogy, bár már úgyis tudom, hogy mit szeretne megtudni. Jobbnak látom, ha többet viszont nem szólalok meg, így a pincérnő ismételt felbukkanását is csak egy bólintással intézem el. Iszok néhány kortyot a fekete nedűből, amíg végre összeszedi magát, és sikerül eljutni oda, ahova szeretett is volna.
          - Igen, Ms. Dean, jól gondolja – mosolygok. – Willow Fawcett vagyok, és szeptembertől én leszek az új Sötét Varázslatok Kivédése tanár.
Leteszem a csészét vissza az asztalra, majd felállok a helyemről, és a kezem nyújtom felé. Valójában a szeptembertől nem a legpontosabb megfogalmazás, mert már most is az vagyok, de a diákok - hacsak nem ilyen szerencsések, hogy összefutok velük - csak szeptemberben ismernek majd meg.
          - Nyolcadév? Én úgy tudtam, hogy a Roxfortba csak hét évig kell járni.
          A könyvek között sem láttam külön szekciót a nyolcadéveseknek. Úgy tűnik, az igazgatónő nem küldött el nekem még minden információt, amire szükségem lenne. Visszaülök a helyemre, miközben azon gondolkodom, mi más lehetnék még ennyi idősen. Tény, hogy sok minden voltam már, talán nem is lenne elég a két kezem, hogy összeszámoljam, de biztos nem utalt ennyi ugyanabban a témakörben forgó könyv még arra, hogy mi a foglalkozásom. Ellenben sok mindent kinéztek már belőlem csupán a ruházatom alapján.
          - Remélem, ízlik majd a kávé, vagy ha nem, akkor kérhet mást is.
          Azt hiszem, kihasználom az alkalmat, ha már így alakult, és majd kérdezgetek kicsit az elmúlt évekről. Az az információ azért eljutott hozzám, hogy az elmúlt hét évben mindig más valaki tartotta az órákat, ezért nem lesz könnyű dolgom, csak talán az elsősökkel és a másodikosokkal.
          - Maga nem éhes?
          Átadom neki az étlapot. Nekem nagyon kevés volt az a szendvics, amit korábban ettem. Biztos vagyok benne, ha egész eddig az Abszol-utat rótta, akkor nem lesz neki sem elég egy kávé. És nem tudnám elviselni, hogy nézzen, amíg eszek, ezért mielőtt rendelnék, megvárom, hogy ő kér-e valamit.
          - Hogy telik a nyár? Azért gondolom, most már kicsit nyugodtabb, hogy kiderült az egyik kérdés, ami felmerülhetett az iskolával kapcsolatban.
Nem igazán tudom, hogy mit kéne kérdeznem tőle. Intelligens és vonzó fiatal hölgynek tűnik, akivel bármiről el lehet beszélgetni. Viszont így, hogy egyértelmű lett, tanár-diák viszony áll fenn kettőnk között, kicsit megbonyolítja a helyzetet.
          - Nem lenne probléma magának, ha iskolán kívül tegeződnénk?
          Nem ragaszkodok feltétlenül a tanár-diák viszonyhoz a Roxfort falain kívül. Főleg azoknál a diákoknál nem, akik már elérték a felnőtt kort. Emily pedig ebbe a kategóriába esik. Kíváncsi vagyok már milyen érdekes tanulókkal hoz össze a sors. Ha jól láttam, akkor más tantárgyakat is új tanárok fognak tanítani. Vajon hányan lesznek azok, akik még engem is tanítottak, és hányan azok, akik akkor jártak a Roxfortba, mikor én? Tele vagyok kérdésekkel, amik egyre jobban érdekelnek, de még kell várnom egy kicsit, hogy meg is tudjam rájuk a válaszokat.

[- Gondoltam, hogy nem harap, illetve, reméltem.]

Egyre gyakrabban érzem, hogy összeszedetlen vagyok, és ez ebben a percben ismét bebizonyosodik. Elgondolkodom, hogy vajon mitől lehet, de nem találom a megfelelő magyarázatot; már egy hónapja véget ért a tanév, a háborúnak is vége, hivatalosan mindenki békésen aludhat éjszakánként. Nem mintha bármitől is tartanom kéne, de hosszú ideje nem tudok nyugodtan aludni, és kipihenten ébredni. Vannak ötleteim, hogy mitől, de ezeket a gondolatokat inkább az agyam eldugottabb részeire száműzöm.

Miközben beszélek, végignézek a fiatal arcon, rövid ideig elmerengek a lágy vonásokat látva. Türelmesen hallgat, nem állít le, vagy néz meglepetten, ez pedig ritkaságszámba megy mostanság, főleg a tanárok között. Érzem, ahogy halvány bőröm kipirul a magyarázkodás közepette, hosszú, vékony ujjaimmal leplezni próbálom zavarodottságomat. Nyugtázom, hogy kávét rendel nekem, és már szólnék is, hogy megköszönhessem, de végül bennem ragad a szó.

- Gondoltam, hogy nem harap, illetve, reméltem. – jegyzem meg, és elmosolyodom egy pillanatra. Gyanúsan kedves ez a férfi. Nem mondom, hogy nem ijeszt meg a dolog – nem ő az első tanár, aki szimpatikusnak tűnt, majd kiderült róla, hogy nála kegyetlenebb embert aligha találni. Na jó, kis túlzással.

- Tudja, nem akartam lerohanni Önt, de elég fontos ez a dolog nekem, és muszáj felkészülnöm arra, ami ránk vár. – magyarázom, majd elhallgatok. Talán túl sokat mondok már így is.

Ahogy elmosolyodik, egy intésre nyugszom meg teljesen, majd önkénytelenül is mosolyogni kezdek, mintha csak klónozná a testem az ő mozdulatait, arckifejezéseit.

- Nagyon örülök, Mr. Fawcett. Remélem, hogy sok öröme származik majd a neveletlen diákok sokaságának oktatásából. – teszem hozzá, bár némi irónia is kiérződik a hangomból. Köztudott, hogy a roxfortos diákok nem egyszerű esetek.

Figyelem, ahogy feláll az asztaltól, tekintetemmel meglepődve követem, szemöldökömet felhúzom a másodperc töredékének erejéig. Csendben reménykedem benne, hogy nem üldöztem el ennyivel, és lassan fújom ki a levegőt, mikor a kezét nyújtja felém. Felemelkedem, és kezet rázok vele egy mosoly kíséretében. Határozottan szimpatikus.

- Valóban, csak hét évfolyam volt eddig a Roxfortban, ugyanakkor a közelmúlt eseményei miatt az igazgatóság és a Minisztérium közös megegyezése alapján a RAVASZ előtt álló hetedévesek számára az évismétlés helyett egy RAVASZ-centrikus képzést indítanak, nyolcadik évfolyamként. Természetesen, ez opcionális, nem kötelező egy diáknak sem. – szünetet tartok, és elégedetten nyugtázom, hogy már képes vagyok értelmes emberhez méltóan kommunikálni – Nekem komoly terveim vannak, úgyhogy a plusz egy éves megoldást választottam. – teszem hozzá, majd belekortyolok az italomba.

- Nagyon köszönöm a kávét, igazán tökéletes így, pont, ahogy szeretem. – mondom kissé elpirulva. Voltaképp tényleg finom.

Elém tolja az étlapot, és abban a pillanatban megérzem, hogy a gyomrom lassan kilyukad az éhségtől. Kicsit kellemetlenül érzem magam, de emlékeztetem magam, hogy majd a végén ragaszkodnom kell hozzá, hogy a saját részemet kifizethessem.

- De, nagyon éhes vagyok. – válaszolom jókedvűen, és böngészni kezdem a lapot. Croissantok hosszú listája tárul szemem elé, melyet gyorsan át is ugrok; a nyár eddigi részében mást sem ettem. Hirtelen akad meg a tekintetem egy ételen – Áfonyás palacsinta. Azt hiszem, az lesz a nyerő a kávé mellé. – mondom csillogó szemekkel.

- Jól telik a nyár, köszönöm, bár sokat kell tanulnom  – mondom, majd iszom egy korty kávét – De kétségkívül, most már sokkal nyugodtabb! – nevetek – Tudja, tényleg fontos nekem ez a kérdés. Medimágiai Karra szeretnék jelentkezni, és mint tudja, oda nem egyszerű bekerülni. – vallom be, hangomban kétség cseng. Ujjaimmal körülfogom a csészémet, tekintetemet a sötétbarna, már-már fekete folyadék közepére szegezem.

Felpillantok, ahogy felveti a tegeződés lehetőségét, és egyben meg is örülök neki. Kevésbé érezném feszengve magam, s bár kérdéseket vet ez fel az iskolai kapcsolatra nézve, úgy döntök, ez a jövőbeli én problémája.

- Megtisztelne. – válaszolom, majd elmosolyodom. – Így könnyebb beszélgetni. – teszem hozzá – Látom, hogy készülsz a tanításra. Várod már? – kicsit még furcsa a tegeződés, de majd megszokom. Mire ez megtörténik, már szokhatok is át a magázódásra.
Egyelőre jobban érzem magam, mint hosszú ideje bármikor, ennyi pedig épp elég.

                   Emily M. Dean

          Nézem, ahogy összeszedi a gondolatait. Tudom, nehéz elsőre elhinni, hogy nem harapok, de tényleg így van. Főleg azért nem, mert nem szeretném, hogy az első szavaim alapján megítéljen. Jártam már így, és az senkinek sem volt kellemes beszélgetés a továbbiakban. Sokszor lepek meg embereket az ismertségi körömből, akik néha később bevallják, hogy nem nézték volna ki belőlem egy-egy tettem vagy mondandóm.
Egyre inkább kezdem megérteni, hogy mire gondolhat, és ez esetben nem is meglepő, hogy ha már összeakadtunk alig egy órán belül kétszer is, most itt ül velem szemben. Egyelőre azért még nem szólok, talán rosszul vonom le a következtetéseket.
          - Ha csak feleannyira neveletlenek, mint mikor én jártam a Roxfortba, akkor már el fogok bírni velük. Így már viszont értem a nyolcadév lényegét, és valahol logikusnak is találom.
          Nem gondoltam, hogy a Minisztérium majd meg fogja lépni ezt. Eddig is úgy gondoltam, hogy van nekik bőven elég gondjuk a szökött halálfalók befogásával. De tény, hogy az iskolát rendbe tenni sokkal könnyebb, mint látszólag egy új rendszert bevezetni. Ráadásul a RAVASZ nem éppen az a vizsga, amit csak úgy félvállról lehet venni. Azoknak, akik tovább akarnak tanulni valamelyik felsőoktatási intézménybe pedig még fontosabb.
          - Igazán nincs mit, kedves egészségére. Biztos vagyok benne, hogy az Abszol-úton és a környékén itt készítik a legjobb kávét.
          Mégis ritkán jutok csak el ide, ami korábbi vándorló életemből kiindulva nem is meglepő. Azt azért nem merném megkockáztatni, hogy az egész ország legjobb kávéját készítik itt, de tényleg messze jobb, mint néhány helyen, amit kapni.
          Ahogy meghallom válaszát, egy másik étlap böngészésébe kezdek. A szendvics nem igazán volt elég, ezért most próbálok egy tartalmasabbat keresni. Gyorsan átfutom a kínálatot, de újfent nem találok semmi érdekeset. Aztán meghallom a választását. Áfonyás palacsinta? Sok ételt ettem már korábban, de ehhez még nem volt szerencsém. Akkor teszünk egy próbát. Magamhoz intem a pincérnőt és rendelek két áfonyás palacsintát. Nem tudom mennyire lesz laktató, de valószínűleg a kávéval és a korábbi étellel egyetemben már elég lesz.
          - Ez érdekesen hangzik. Esetleg van már konkrét elképzelése is, hogy milyen szakirányra szeretne menni?
          Ha a Mandragórára is olyan a felvételi, mint annak idején nálam volt a Godrickra, akkor megértem az aggodalmát. Sohasem tudhatod, hogy elég jó vagy-e egészen addig, amíg be nem kerülsz. Aztán pedig benn maradni majdnem sokkal rosszabb, mint mikor még csak azért izgultál, hogy bekerülj. A tanulás és a felnőtté válás szépségei.
          - Igen, várom. Új élmény lesz, habár nem teljesen. Magántanárként oktattam már, de az nem volt az igazi. Ez viszont egy teljesen más szituáció, ami miatt kicsit kihívás is. Ráadásul visszatérni a Roxfortba nem sok embernek adatik meg. A könyveket elsősorban azért vettem, hogy lássam, mennyi mindenben változott a tananyag, de nem sok mindenben.
          Valószínűleg felesleges is volt megvennem, mert úgyis kézhez kapok majd egy példányt belőlük. Vagy ha nyár elején, mikor hazamentem előkerestem volna a sajátjaimat, az is megtette volna. Igen, ha a nyár eleji hazalátogatás nem úgy alakult volna, ahogy.
          - Szeretnéd, hogy segítsek a felkészülésben?
          Azt hiszem, ez az oka annak, hogy végül valahogy rám talált. Még akkor is, ha nem szándékosan. Régóta sejtem, de a medimágusi suli elég nagy segítség volt benne. Legalábbis én nem ülnék le csak úgy beszélgetni valakivel, akiről vagy kiderül, hogy a tanárom vagy nem. És ha kiderülne, hogy a tanárom, még az is lehet, hogy inkább bocsánatot kérve elmennék inkább.
          - Megbeszélhetünk most a nyárra is néhány időpontot, de igazán úgyis majd csak a Roxfortban tudjuk elkezdeni a gyakorlást és a felkészülést.
Először úgyis fel kell majd mérnem a tudását valahogy. Nem hívnám ki egy párbajra, de azért az sem megoldás, hogy leültetem tesztet kitöltetni.
          - Van olyan része az anyagnak, ami kifejezetten érdekel, vagy úgy érzed, hogy többet kéne gyakorolnod?
Bevallom nem is lenne olyan rossz, egy kis magánóra, hogy teszteljem saját magam is. Szerencsére a palacsinták hamar elkészülnek és gusztusosan is vannak elkészítve. Mindig megéri bejárni egy drágább helyre, ha az embernek telik rá a pénzéből és az idejéből is.

[- Garantálhatom, hogy továbbra is épp elég gond van a diákokkal, nem kevés energiát vesz igénybe, hogy fegyelmezni lehessen a gyereksereget. Prefektusként még én is érzem, hogy nem egyszerű.]

Mikor visszatértem Franciaországból, vegyes érzések kavarogtak bennem; minden nyáron nehéz hazajönnöm Angliába, Párizs mintha az elsőszámú otthonom lenne. Nehéz bevallanom, hogy minden eddigieknél jobban félek a jövőtől, amelyet többek között annak is köszönhetek, hogy a barátaim sorra tűntek el mellőlem. Egyedül érzem magam, az elvárások és a múltbéli terhek ólomsúlyként nehezednek rám. Nem várok sokat a környezetemtől, csupán annyit, hogy valaki megértsen és megnyugtasson. Pár perc gondmentes kikapcsolódásra vágyom.

Kár, hogy ezekből a pillanatokból nem jut több. Arcomon valamilyen furcsa árnyék fut végig, szemeimben rég nem látott csillogás tűnik fel, s hosszú idő óta először érzem úgy, hogy élek. Talán Willow is látja rajtam, hogy a szürkés ábrázatom, mellyel leültem elé, eltűnt hirtelen. Maga az élet sugárzik belőlem.

- Garantálhatom, hogy továbbra is épp elég gond van a diákokkal, nem kevés energiát vesz igénybe, hogy fegyelmezni lehessen a gyereksereget. Prefektusként még én is érzem, hogy nem egyszerű. – vallom be, s látványosan megrázom a fejemet - Ezek a mai fiatalok… - mondom egy színpadias sóhaj kíséretében, majd elkuncogom magam. – Jó dolog ez a nyolcadév. Sokkal mélyebb tudásra tehetünk szert. No meg, gondoljon bele, ha nem lenne, akkor mi sem beszélgetnénk most. – fordítom komolyra a szót – Azért pedig nagy kár lenne, nem igaz? – teszem hozzá viccelődve, majd lágyan elmosolyodom. Túlteng bennem az önbizalom, nem tehetek róla.

- Valóban itt a legjobb a kávé, sok helyen ittam már, de ez az eddigi legfinomabb. – válaszolom kedvesen, és nagyot kortyolok az italból. Érzem, ahogy ereimben végigfut a koffeinbomba, arcom kissé ki is pirosodik tőle. Voltaképp a nyár eddigi részében mellőztem a kávét, Franciaországban igyekeztem egészségesen élni – leszámítva a reggelire magamba tömött croissantokat, azokról nem tudtam lemondani.

Ujjaim lassan fonódnak hasamig lógó nyakláncom köré, óvatosan csavargatni kezdem. Gondolataim egy szempillantás alatt már távol járnak. Ahogy olvasgatom az étlapot, akaratlanul is próbálom kitalálni, ő mit kérhet, de közel sem ismerem annyira, hogy sikerrel járjak. A választásom talán kicsit meglepő lehet, éhségre nem gyakran szoktak édességet fogyasztani, bár számomra mindig laktató étel volt a palacsinta. Elmosolyodom, ahogy meghallom, hogy magának is azt rendel, gyomrom görcsbe ugrik, miközben csendben reménykedem, hogy jól fogják elkészíteni. Kellemetlen lenne, ha miattam ő is rossz ételt választott volna.

- Toxikológus medimágus szeretnék majd lenni. Mindig vonzottak az efféle dolgok, szerintem nagyon izgalmas terület. Úgy gondolom, hogy a mérgezéses esetek ellátásához a Bájitaltannak és a Sötét Varázslatok Kivédésének csínját-bínját ismernie kell. Egyébként is, szeretek a legjobb lenni. – vallom be, majd lehajtom a fejemet. Bár nem biztos, hogy látja, szemeimben a határozottság fénye csillog. Már-már olyan, mintha hollóhátas lennék, meg vagyok győződve róla, hogy nem volt egyszerű dolga a Süvegnek.

- Magántanárként? Ez jól hangzik pedig, persze, az teljesen más világ, megértem. A Roxfort nyilván teljesen más világ, Ön igazán szerencsés, és biztos vagyok benne, hogy tökéletesen meg is fog felelni ennek a szerepnek. – mosolygok – Feltéve, hogy a hozzáállása jobb lesz, mint az eddigi tanárainknak. De nem félek. – jegyzem meg, és valóban így gondolom. Amit eddig láttam belőle, az mind-mind azt sugallja nekem, hogy végre szerencsénk lesz.

- Megtennéd, hogy segítesz?  - kérdezem, szemeim csillogni kezdenek, légzésem felgyorsul. Reménykedtem benne, hogy nem kell kifejezetten megkérnem, hogy segítsen, inkább a sors alakítja majd így, és most be is jött. – Szükségem lenne valakire, aki felkészít mindenre. Tudod… - vágok bele - elég nagy elvárásoknak kellene megfelelnem, és egyedül érzem, hogy nem megy. – nyílok meg előtte, és hirtelen elkapom a tekintetemet – Nem vagyok annyira tökéletes, mint amennyire tökéletesnek látszani akarok. – suttogom, és elszégyellem magam. Biztos nem kíváncsi erre a szövegre. Gyorsan belekortyolok a kávémba, pislogok néhányat, majd ismét rászegezem a lélektükreimet.

- Nekem bármikor jó, én nyitott és szabad vagyok. Jó lenne mielőbb belevágni, ha neked is megfelel, illetve te is ráérsz. – mondom izgatottan – De csak akkor, ha nem jelent nagy problémát. És persze, meghálálom valahogy. – fűzöm hozzá gyorsan, majd rávetem magam az időközben megérkező palacsintára. Isteni az illata, pont olyan, mint amilyennek elképzeltem.

- Jelenleg nagy káosz van a fejemben – nem csak a tananyaggal kapcsolatban -, szóval elsődlegesen az lenne a cél, hogy ez tisztuljon egy kicsit. Minden érdekel egyébként, csak nehéz felmérni, hogy mit is tudok, hiszen a Roxfortban nem igazán tanították ezt a tárgyat – legalábbis nem úgy, hogy az ért is volna valamit.

És valóban, a folyamatos tanárcsere nem bizonyult kifizetődőnek. Sokkal könnyebb dolgunk lenne most, ha normális oktatást kaphattunk volna, de kár a múlton keseregni, most már arra kell koncentrálni, hogy ebből a szituációból hogyan tudjuk majd kihozni a maximumot.

- Remélem, hogy nem leszek nagyon reménytelen eset. – mondom szégyellősen, arcomat elönti a pír. Tényleg reménykedem benne…

          Elmosolyodom, joggal. A diákok sohasem változnak, ez nem kérdés. Nem is tudom, miért számítottam rá, hogy majd valami változni fog. Főleg a tavalyi év után, mikor nem élhették ki gyermeki lényüket.
          - Azért ne úgy beszéljen a fiatalokról, mintha maga már hatvan éves lenne. Ezt inkább nekem kéne mondanom. – Kicsit még emésztenem kell a nyolcadév fogalmát, de igaz. – Határozottan egyetértek. Ha nem lenne nyolcadév, akkor nem biztos, hogy kétszer is összefutunk egy nap. Vagy igen? De az való igaz, hogy nem beszélgetnénk.

          A Mandragóra szakjait nem volt alkalmam közelebbről megismerni, de biztos vagyok benne, hogy legalább olyan szuper iskola, mint a Godrick. Ha nem hagyom magam meggyőzni, hogy auror legyek, akkor talán teljesen máshogy alakul, és most én is medimágus lennék. Nem, az egyértelműen nem lennék.
          - Nagyon szép hivatás, amit nem választanak olyan sokan, pedig nagy szükség van az ilyen medimágusokra. Igaza van, bár a saját hitvallásom szerint a Sötét Varázslatok Kivédése nem csak szakmai szempontból lehet fontos. A magánéletben is jó, ha meg tudja védeni magát az ember.
          Furcsa dolog ez a tanítás. Régen nem gondoltam ennyit rá. Inkább örültem neki, hogy a saját lábamra tudok állni, és néha még jól is esett, ha muglik között voltam. Nem mintha nem a legváratlanabb helyzetekben találkoztam volna össze egy varázslóval.
          - Hogyne, különben nem ajánlottam volna fel. – Elmosolyodok, amit remélem, nem vesz rossz néven. – Igen, ismerős ez a nagy elvárás, és ha csak belegondolok abba, milyen volt, mikor én felvételiztem a főiskolára… Szóval nem kell bemutatnod.
          Nem tudom mit kéne mondanom. „Senki sem tökéletes?” Ez olyan elcsépelt. „Lesz majd jobb is?” Nem hiszem, hogy ez ebben a helyzetben a legjobb vigasztaló szavak közé tartozna.
          - Nézd, szerintem senki sem olyan tökéletes, mint amilyennek látszani szeretne. Azt viszont, hogy mennyire vagyunk tökéletesek, hogy mennyire voltunk tökéletesek majd csak az életünk során leélt tetteink fogják megmutatni. Fiatal és csinos hölgy vagy, aki előtt még ott az élet, fel a fejjel, elérheted még azt a tökéletességi szintet, amit kitűztél magad elé célként.
          Hát, annál azért jobb lett, mintha bölcsen hallgattam volna. Nem tudom, mit vár tőlem, alig ismerem pár perce, de nekem úgy tűnik, hogy valamiért mintha kellemetlen lenne neki ez az egész, csak nem értem miért.
          - Rendben, akkor most ne fixáljunk le konkrét időpontokat, nem vagyok benne biztos, hogy be tudnám tartani őket. Majd minden egyes alkalom után megbeszéljük a következő alkalmat, ha ez így megfelel. Az első alkalom lehetne akár a jövő héten is, mondjuk… - Nincs sok dolgom a jövő hétre, de akkor az első felkészítő órára rászánnám az egész napomat. – Mondjuk, legyen kedd, ha megfelel.
Megérkezik a pincérnő, és leteszi elénk a palacsintákat valamint a kávémat. Talán korábban is ilyet kellett volna kérnem a szendvicsek helyett. Gusztusosan néz ki, de majd kiderül mennyire laktató.
          - Nem jelent problémát, amennyiben…
          Nem tudom, hogy letörjem-e azonnal a lelkesedését. Az ilyen kérdések nem szoktak jó hatással lenni a diákokra. Egyelőre nem erőltetem, majd később. Igen, a rengeteg tanárváltás senkinek sem tett jót, főleg nem a diákoknak. Nem is értem, hogyan tudott valaki az előző végzős évfolyamból levizsgázni. Valószínűleg nekik is volt felkészítőjük, akik segítettek. Oké, nem tudom tovább húzni az időt, muszáj lesz minél előbb túlesni ezen a kérdésen.
          - Csak az reménytelen, aki annak gondolja magát. Kellő gyakorlással és az önbizalom növekedésével, biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. – Hmm, nagyon finom a palacsinta, de ez most komoly kérdés lesz. Leteszem a villát a tányér szélére, majd a szemébe nézek. – Tudom, hogy nem aurornak készülsz, de mivel ennyire fontosnak találod a Sötét Varázslatok Kivédését is, hajlandó lennél megtámadni gyakorlás közben? Nem csak most a nyáron, hanem az iskolában is.
          Szándékosan nem teszem hozzá, hogy nem fogok visszaélni a tudásommal, azt kell hinnie, hogy véresen komoly lesz az egész, különben mi értelme a gyakorlásnak? Hátradőlök a széken, keresztbe teszem a lábam, és várom a válaszát. Nem várom el, hogy azonnal rávágja, igen vagy nem. És természetesen nem fogom visszautasítani, ha azt mondja, nem hajlandó rá, de akkor kezdjük itt el a gyakorlást. Az iskolából kikerülve is előfordulhat majd, hogy meg kell támadnia, ha meg akarja védeni magát.

[- Ó, ha tudná. Nyolcadévesként lesz a legfurcsább visszaülni az iskolapadba.]

Lételemem a humor és igen, a díva szerepében tetszelegni is kedvemre való időtöltés. Ha a szüleim nem valami rendes szakmát szánnának nekem, valószínűleg színésznőnek mennék. Megérdemlem a csillogást és a figyelmet – legalábbis, ebben a szellemben neveltek, azt pedig nem vitatnám, hogy ez így van-e. Néha egyszerűbb csak elfogadni ezeket.

- Ó, ha tudná. Nyolcadévesként lesz a legfurcsább visszaülni az iskolapadba. – megint túlzok – Úgy gondolom, hogy a mi generációnk és a mai fiatalok között már igenis éles szakadék alakult ki. De ez csak az én véleményem és szemszögem, természetesen. – teszem hozzá sietősen, mielőtt még félreért, majd elnevetem magam – Nem, akkor szinte biztos, hogy nem futunk össze, és nem ülök le Önnel szembe, kockáztatva ezzel, hogy pszichomedimágusokat hív hozzám.

Voltaképp, így utólag belegondolva, kicsit sorsszerűnek tűnik a találkozásunk. Nem szokott ilyen szerencsém lenni az életben, de ebben a pillanatban úgy érzem, hogy a csillagok végre az én oldalamra álltak. Egy pillanatra elvörösödöm, ahogy lepereg szemeim előtt, hogyan is kezdődött a beszélgetésünk; félelmetes lehettem, az már egyszer biztos.

- Gondolja, hogy szép szakma? Érdekes. – dörmögöm, és őszintén meglepődöm. Rövid ideig elmerengek, majd végül magyarázkodni kezdek – Általában az efféle szakmákat nem szokták ezzel a jelzővel illetni, pont azért, mert mérgekkel, átkokkal, illetve ehhez hasonló szörnyűséges – nyomom meg a szót egy kicsit – dolgokkal foglalkozik. A szülész-medimágus hivatásra sokkal szívesebben használják ezt a kifejezést. – tartok egy rövid szünetet, s elgondolkodom. Gyomrom idegesen rándul össze a szülészet gondolatára, a titkom hirtelen mardosni kezd belülről. Arcomon egy apró rándulás fut át, az undor és a tömény fájdalom vonásaimat a másodperc töredékére elferdíti. Nem akartam, hogy eszembe jusson.

- Magam is úgy gondolom, hogy az önvédelem fontos szempont a Sötét Varázslatok Kivédésének tanulása közben. Igyekszem is ezt szem előtt tartani, már amennyire ez lehetséges. – mondom, s hangom az eddigieknél egy árnyalattal komorabban cseng; csak ebből érezhető, hogy a beszélgetés ezen a pontján olyan vizeket érintett, melyekre nem kellett volna utaznunk. Persze, erről ő nem tudhat.

Gyorsan szedem össze magam, és rögtön jobb hangulatra derülök, ahogy az órákra terelődik a szó. Nehéz lepleznem az izgalmat, mely a beszélgetésünk kezdete óta a gyomromat golyóméretűvé szorítja. Kislányos öröm ez, azok közül is a legőszintébb fajta. Elmosolyodik, s egy pillanatra úgy érzem, hogy ő is legalább annyira várja a különórákat, mint én; ez növeli az önbizalmamat – mintha tényleg megértene engem, ami ritkaságszámba szokott menni. Ebben a pillanatban érzem, hogy megpecsételődött a sorsom.

- Azért örülök, hogy nem csak én élem meg ilyen szörnyen a felvételit. – szólok keserédes hangon, miközben egy kisebb mosoly próbál felszínre törni, de ehelyett egy erőltetett félmosoly jelenik meg az arcomon. – Viszont, mivel itt ülsz velem szemben, arra engedek következtetni, hogy túlélhető a dolog. Vagy tévednék? – mosolygok hamisan, kérdésemet sokkal inkább költőinek szánom, mint megválaszolandó kérdésnek.

Tágra nyílt szemekkel hallgatom a bátorítását; mindenki, akinek valaha elmondtam, hogy miképpen látom magam, valamilyen klisével próbált nyugtatni. Ő az első kivétel, aki teljesen más irányból közelíti meg a problémát.

- Tudod, még sosem mondott ilyet nekem senki.– nyögöm ki – Elgondolkodtattál. Őszintén. Nagyon köszönöm, ez most sokat jelentett. – teszem hozzá, és egy apró mosolyt küldök felé, miközben jégkék szemeimben a hála és a lenyűgözöttség fénye csillan meg.

- Kedd? Tökéletes! – vágom rá gondolkodás nélkül. Ebben a pillanatban nincs fontosabb ennél. – Addigra igyekszem összeszedni a meglévő tudásomat. – ígérem meg, és belekóstolok az illatozó palacsintámba.

Némán falatozom, mikor ismét megszólal, s ezúttal is elkápráztat a válaszával; vajon egy ilyen fiatal oktató hogyan tudott ennyi bölcsességet felhalmozni? Kérdése hallatán hirtelen köhögni kezdek, a palacsinta megakad a torkomon. Aprót kortyolok a kávémból, majd pislogok párat. Hogy megtámadnám-e? Micsoda kérdés ez?

- Megtámadni? – kérdezem hitetlenkedve, s elgondolkodom. Ráeszmélek, hogy ez egy teszt is lehet akár, így rögtön rávágom a választ – Igen. Elvégre ez a cél, nem? Pont most beszéltél az önbizalomról. Az önbizalmat nem a tankönyv olvasgatása fogja növelni, hanem az, ha látom, sikeresen el tudom végezni azt, amit megtanultam korábban. Erről szólna az óránk, vagy tévednék? – magyarázom, és hátradőlök a székben, ujjaimat lazán pihentetem meg a hasamon. Minden egyes porcikámból a határozottság sugárzik.

Nem hoztál zavarba.
Büszke vagyok magamra.

          Igazából nem tudom milyen válaszra kéne számítanom, Emily az első, akinek felteszem ezt a kérdést. Teljesen természetes lenne, ha nemet mondana. A véletlen találkozás után, egy ilyen dologgal kezdeni az ismerkedést, talán túlzás.
          - Tökéletes a válasz – mondom elismerően. – Aki könyvmoly szeretne lenni, az ne olyan szakmát válasszon, ahol elengedhetetlen a sötét varázslatok kivédése.
          Újra az asztal fölé hajolok, és enni kezdem a palacsintát. Sokkal finomabb, mint amire számítottam. Persze, lényegében nem számítottam semmire, ez az első alkalom, mikor áfonyát eszem.
          - Így gondolom, és csak a toxikológus medimágus személyiségétől függ, hogy jóra vagy rosszra használja a képességét. - Remélem, hogy nem gondolja, elfelejtettem ezt a korábbi kérdését. – Biztos vagyok benne, hogy te jóra használod majd fel a tudásodat.
          De hogy miből gondolom, azt fogalmam sincs. Talán a megjelenése vagy az eddig megismert személyisége az, ami ezt mondatja velem. Tekintetem a mellettem pihenő könyvkupacra téved, amiről beugrik valami.
          - A felvételi így utólag nem volt olyan vészes, mint az ott töltött évek, de én leginkább az auror képzésről tudok nyilatkozni. Ha csak egy kicsit hasonlít majd arra, akkor maga a felvételi azért nem lesz olyan vészes.
          Igazából nem akarok neki hazudni, egy ilyen dolog sohasem könnyű, de mindig az előttünk álló próbák a legnehezebbek, még akkor is, ha utólag visszagondolva már nevetünk inkább rajtuk. Lenyelem az utolsó falat palacsintát, megiszom az utolsó korty kávémat, majd magamhoz rendelem a pincérnőt.
          - A számlát kérem.
          Csak bólint, én pedig elkezdem visszapakolni a könyveket a szatyorba egy kivételével. Megvárom, amíg Emily is befejezi a palacsintáját.
          - Igazán finom volt, örülök, hogy hallgattam magára a palacsintával kapcsolatban. Egyszer majd megismételhetnénk. Mondjuk kedden az első gyakorló óra után?
          Megköszönöm a pincérnőnek, hogy eltakarítja utánunk a tányérokat. Addig nem mondok semmit a további terveimről, amíg el nem megy. Kifizetem a számlát is, majd újra teljes figyelmem Emily felé fordítom. Megfogom az asztalon árválkodó könyvet és felé tolom.
          - Ezt neked adom. Segít majd a felkészülésben. A címe nagyon beszédes, a non-verbális testi kommunikációról szól. Ezzel egy kis előnyre tehetsz szert a felvételinél, és az életben is.
          Azért olyan sok előnye nem származhat belőle, mert itt sem árt a tapasztalat, de kezdetnek jó lesz, és majd a felvételi lesz ennek is a legjobb vizsgája.
           - Lenne egy kérdésem. Nemrég kaptam az egyik ismerősömtől két színházjegyet. Nekik közbejött valami, és nem tudnak elmenni az előadásra. Volna kedved eljönni velem? Az előadás ma este lesz a Lyceum Theatre-ben.
           Eredetileg én is tovább akartam adni a jegyeket, de ha már így alakult, akkor teszek egy próbát. Talán nem fog elutasítani, vagy ha mégis, akkor itt hagyom az asztalon vagy valamelyik mugli étterem asztalán a jegyeket, talán valakinek kelleni fognak.

[- Én magam is így gondolom.]

Átjár a büszkeség és az elégedettség mézédes érzése, ahogy elismerően megdicsér. Régóta nem volt ilyesmiben részem, hiába próbálkozom minden egyes pillanatban megfelelni a körülöttem lévő, felém irányuló elvárásoknak. Arcom felragyog, szemeim újra úgy csillognak, mint már rég. Valószínűleg, ha több ilyenben lenne részem, akkor a magabiztosságom is jobb állapotban lenne.

- Én magam is így gondolom. – fejezem ki egyetértésemet, miután némán kiörömködtem magam – Úgyis jobban szeretem a gyakorlati dolgokat. – teszem hozzá.
Csendben figyelem, ahogy belekóstol a palacsintába, és arckifejezéséből arra engedek következtetni, hogy nem bánta meg, hogy bízott a választásomban. Egy pillanatra fellélegezhetek; nem lenne túl jó előjel, ha a leendő tanáromat olyasmivel etetném meg, ami nem ízlik neki.

- Igen, igen, én minden erőmmel azon leszek, hogy jóra használjam. – sietek leszögezni, nehogy arra gondoljon, hogy bármilyen rossz szándék vezérel. – Tudod, túl sokat találkoztam a rosszal ahhoz, hogy fel akarjam venni ez ellen a küzdelmet. – teszem hozzá, majd inkább a palacsintám felé fordítom a figyelmemet.

- Tényleg nem lesz olyan vészes? – kérdezek vissza, ahogy hirtelen felpillantok – Nagyon félek tőle, de biztos vagyok benne, hogy az aurorképzéséhez hasonló a felvételi a Mandragórában is. Ha ez így van, akkor viszont sikerült megnyugtatnod. Egy kicsit. A többi meg majd alakul. – mondom, és tényleg megnyugszom.  Hiszek neki, még akkor is, ha ezzel pont az volt a célja, hogy elűzze a kétségbeesésemet.

Kissé meglepetten figyelem, ahogy befejezi a palacsintáját, és kikéri a számlát. Kezdem úgy érezni, hogy túllőttem a célon. Nem tudom száműzni fejemből a gondolatot, hogy valószínűleg megunt engem, talán túl sokat beszéltem. Hirtelen elkedvtelenedem, de igyekszem megakadályozni, hogy ez kiüljön az arcomra. Sietősen fejezem be az evést, magamhoz képest villámgyorsan tüntetem el a maradék palacsintát, miközben szégyellősen bámulom a bögrémet. Na, most még várnia is kell rám…

Szende tekintettel pillantok rá, amikor megdicséri a választásomat, s hirtelen lélegzem fel. Még egy alkalom? Akkor biztos, hogy nem unt meg annyira. Eltűnik a gyomorgörcs, mely egyik pillanatról a másikra nehezedett rám.

- Örülök, hogy nem bántad meg. Egy ismétlés pedig nagyon jó lenne. – mondom szerényen, majd elmosolyodom.

- Köszönöm. – szólok csendesen, miután rendezi a számlát – A következő alkalmat én állom. – teszem hozzá.

Őszinte meglepődés ül ki az arcomra, mikor felém tolja az egyik könyvét. Bármennyire is furcsa, sosem kaptam még könyvet senkitől. Legalábbis nem így. Megint egy első.

- Nekem? – kérdezem csodálkozva, miután kezembe veszem a könyvet, szemeim pedig ismét felragyognak – De, ezt nem fogadhatom el. – suttogom.

- Színházba? – lep meg ismét, és kezdem furcsán érezni magam. Túlságosan is nagy szerencse, hogy valaki ilyennel akadjon össze az ember, főleg a hosszú ideig tartó bizalmatlanságot követően. – Persze, hogy lenne kedvem, nagyon megtisztelő lenne. – válaszolom végül, és azonnal elkezdek gondolkodni azon, hogy mit is vehetnék fel. – Mikor találkozzunk? – kérdezem, hangom izgatottan cseng. Jó estének nézek elébe.

          Mindenki másként éri meg a felvételit. Számomra nem volt olyan borzalmas, de hallottam olyanról, aki annyira izgult, hogy elájult mielőtt sorra kerülhetett volna. Persze olyan is volt, aki semmibe vette az egészet, és nem is sikerült neki végül. Túlságosan is magabiztos volt, de a tudása nem volt meg ehhez a magabiztossághoz. Nos, embere válogatja, hogy ki, melyik csoportba tartozik, és hogyan éli meg ezt a próbát.
          - Tényleg nem tudok többet mondani, mint hogy nem lesz olyan vészes, és majd ha megtapasztalod személyesen, akkor eldöntöd, hogy igazam volt-e vagy sem.

          - Tudod, annak ellenére, hogy tudok főzni, eléggé ritkán adatik meg, hogy eljutok oda, ennek következtében elég szegényes az a menüsor, amit enni szoktam. Bízom mások ízlésében, és néha nagyon nem árt a változatosság sem.
          Hogy pontosabb legyek, azért már évek óta nem voltam konyha közelébe, mióta legutóbbi éttermi munkahelyemet otthagytam. Ott se én voltam a főszakács, de sok dolgot tanultam meg a főzéssel kapcsolatban.
          - Gondolom, nem engednéd, hogy legközelebb kifizessem a sajátom. Szóval, legyen, a következőt te állod.
          Már azon is meg vagyok lepődve, hogy ezt hagyta fizetni. Nagyon ritkán találkozom olyanokkal, akik nem akarják még az asztalnál utólag rendezni a számlát. Emily más, mint akiket eddig megismertem.
          - Miért ne fogadhatnád el?
          Nem értem. A reakciója nincs összhangban azzal, amit mondott. Talán valami rosszat tettem, amiért egy ilyen ellenkező érzést váltottam ki belőle? Ez csak egy könyv, tényleg nem értem, hogy mi lehet a baj. Talán megvan már neki ez a kötet.
          - Tedd csak el nyugodtan, nekem nincs rá szükségem. Azt hittem, hogy tud valamiféle újdonságot mutatni, de mégse.
          Talán neki is jól jöhet még a tanulmányaihoz is, nem csak a vizsga megkönnyítéséhez. Meg úgy általában az emberek kiismerése a testbeszédnek köszönhetően. Úgy tűnik, hogy a színházi este már könnyebben megy, mint a könyv. Nem értem én ezt, tényleg, de majd kiderül, hogy mi, miért történik.
          - Az előadás hétkor kezdődik. Mennyi időre lenne szükséged, amíg elkészülsz?
          Gyorsan végiggondolom a lehetőségeket, amik adottak az öltözködésével kapcsolatban. Elgondolkodok rajta, hogy elmegyek érte a motorral, de próbálkoztak már a szoknyával előtte is, és nem jött össze.
          - Az jó lenne, ha érted mennék hatra?
          Egyelőre nem szólok róla, aztán majd kiderül, hogy mi lesz. Varázslók között meg tudjuk oldani az ilyen és ehhez hasonló helyzeteket. Ha mégse, akkor hívok majd egy taxit, és azzal fuvaroztatom magunkat oda-vissza. Remélem, nem fél a mugli eszközöktől, mert akkor eleve ki van zárva mind a két lehetőség.
          - Ha kicsit korábban érünk oda az nem probléma, szerintem. Leírnád nekem a címed, hogy hova menjek érted?
          Előveszem az egyik elpakolt könyvet, és az első lapnál kinyitva elé tolom. Nem vagyok biztos benne, hogy a szalvéta a legjobb megoldás erre az esetre.
          - Van egy pennád vagy tollad? Vagy bármilyen íróeszközöd?
Azért még vissza kell mennem, beszerezni néhányat, de lényegében túl vagyok a bevásárláson.
          - Köszönöm – mosolyodom el. – Már várom az estét.
          Talán ez lesz a második alkalom, hogy eljutok egy színházba. Már rengeteg meghívást kaptam, de eddig egyszer jutottam el oda. Egyszer biztosan, a másik csak egy vándorló társulat előadása volt, nem tudom, mennyire lehet azt színháznak nevezni. Szórakoztató volt, ezt el kell ismernem. Ha ez az este csak egy kicsit fog hasonlítani ahhoz, akkor már megéri majd minden egyes perce.

[- Nincs kétségem afelől, hogy igazad lesz.]

Minél többet beszélünk róla, annál inkább fog el az érzés, hogy nem akarok egyelőre a jövőre gondolni. Ez a nap túl tökéletes ahhoz, hogy azt a kínzó gyomorgörcsöt, melyet ez a téma okoz, ismét el kelljen viselnem. Sikerült mindent beszereznem, sínen vannak a magánóráim is, ennél többet, ha akarnék, se tudnék tenni. Száműzöm a felvételivel kapcsolatos félelmeimet legalább arra a kevés maradék időre, amit együtt tölthetek leendő tanárom társaságában.

- Nincs kétségem afelől, hogy igazad lesz. – válaszolom kurtán, és valójában tényleg meg vagyok győződve róla, hogy így fog történni. Egy év múlva ilyenkor, ha minden a terveim szerint alakul, valószínűleg már nevetni fogok az egészen. Ebben a pillanatban elhiszem, hogy Emily Dean bármire képes, amit a fejébe vesz. – Ha mégsem, akkor kárpótlást követelek majd. Mondjuk, megnyersz még egy évre, hogy felkészíts a következő felvételire. – nevetem el magam.

- Természetesen nem engedném. – mosolyodom el lágyan. Így is elég kellemetlenül érzem magam, hogy ezt ő állta, de nem akartam egyikünket sem kényelmetlen helyzetbe hozni, ráadásul az illem is ezt diktálja. Nem szokatlan, hogy meghívjanak valamire, de ezt a szituációt kellőképpen sérülékenynek tartom ahhoz, hogy bármilyen hibát is vétsek.

Ahogy felém nyújtja a könyvet, szemeim gyémánt módjára csillognak, mégis percről perce még inkább zavarba jövök.

- De hát nem is ismersz, meg ez egy könyv, és túl nagy kedvesség, é- hebegem-hadarom, de végül leteszek róla, hogy meggyőzzem. Úgy érzem, hogy ezt a könyvet igazán nagy becsben fogom tartani, és ezt a gesztust csak úgy tudom majd meghálálni, ha minden egyes sorát mélyen az eszembe vésem. Kétség sem férhet hozzá, hogy ennek az olvasgatása lesz a program az elkövetkezendő napokra, amiben az a legjobb, hogy mindamellett, hogy különösen érdekes témának tartom a nonverbalitást, mindenhol hasznomra is válhat. Nem véletlenül mondják, hogy „az ember nem tud nem kommunikálni”. Kifejező, roppant kifejező, s erre nem is gondoltam még idáig. Ki tudja, mennyi mindentől tudtam volna megkímélni magam az elmúlt időkben, ha helyesebb lett volna a nem-verbális kommunikációm…

- Nem is tudom. – mondom zavartan – 1,5-2 órán belül biztos hazaérek és elkészülök. – számolom ki gyorsan, és magamban halkan reménykedem, hogy ez valóban így lesz, semmiképp sem szeretném megváratni.

Megkönnyebbülök, hogy végül a hat órát veti fel, mivel akkor még az általam számoltnál is több időm marad szépülni-készülni. Hirtelen lesápadok, ahogy eszembe jut, hogy ki kell találnom még, mit vegyek fel, a gondolattól pedig megrémülök.

- Tökéletes lesz a hat óra. – bólintok finoman, aggodalmam csak részben ül ki az arcomra. Tényleg nem tudom, mit vegyek fel.

Gyorsan előkapok egy tolltartót a táskámból, találomra kiválasztok egy lágy, puha ceruzát, s az elém rakott könyv elejébe írom a címemet, majd leellenőrzöm, hogy megbizonyosodjak róla, jól írtam. Miután befejeztem, átnyújtom a könyvet neki, és elmosolyodom.

- Én is várom.

Csak valaki mondja meg, mit vegyek fel.