Slug & Jiggers patikája

James Wolf pennájából



Gyógynövények, gyökerek, porok, különböző állatok tollai, szemei, szarvai, karmai, mája, lépe, ürüléke, szőre… Mindenféle bájital-hozzávalót árulnak itt, némelyiket igen borsos áron adják.
(„Slug” = súlymérték, italmérték, illetve meztelen távozzsátán, míg a „jigger” űr- és italmérték, de egyúttal mixerpohár neve is.)

Roman

Nagyon jó húg vagyok, mert a bátyáimnak sikerült rávenniük, hogy eljöjjek velük mindenféle nyavalyát venni az új kísérletezéseikhez. Nem tudom igazából, hogy mit akarnak kiötletelni, csak ne menjen Odelyn nagynéni rovására, mert kinézem belőlük, hogy felrobbantanák a házat is akár, ha nincs mellettük valaki, aki felügyeli őket. Általában ez én vagyok - nem tudom, miért, hiszen már felnőttek, és én, mint kiskorú ügyelek arra, hogy a tárgyak a helyükön maradjanak, s ha lehet, épségben. Sosem mesélnek róla, de tuti, hogy jóban voltak Weasly-ékkel, mert képesek órákat áradozni a boltjukban. Szóval Matt és Mark elrángattak sikeresen, de én csak az üzlet előtt megültem egy padon, mert nem volt kedvem bent várakozni, amíg kiválasztják a szükséges hozzávalókat. Ilyenkor jobb hagyni őket érvényesülni, mert egy üzletben is képesek órák hosszat eltölteni, ha igazán érdekes holmira találtak rá. Legutóbb csak négy órán át vártam rájuk, mert kiderült, hogy nem csak megvették a bájitalhoz szükséges hozzávalókat, de kikérdezték az eladót, hogy ő miket csinált már eddig, aztán szépen együtt kísérleteztek bent. Nagyon közvetlenek, tény... és bármennyire is barmok, nagyon szeretem őket, csak mi így mutatjuk ki a szeretetünket, hogy kötekszünk és ott égetjük be a másikat, ahol tudjuk.
A tizenhatodik születésnapom egész jól zajlott le, csak a legjobb barátaimat hívtam meg köreinkbe és ők tényleg nem sokan vannak. Leginkább a köszöntések estek jól, mert jobban örülök a szavaknak és a tetteknek, mintsem az ajándékoknak - mondják, hogy jobb adni, mint kapni és én ennek a híve vagyok. Persze nem mondhattam nemet az ajándékokra, amik javarészt könyvekből álltak ki, mert tudják, hogy igazi könyvfaló vagyok. A bátyáim tüzijáték-esővel fogadtak és speciális effektekkel, amit nem akartak elárulni, hogy hogyan sikerült összedobniuk, de a mágus és varázsló sem fedi fel legféltettebb titkait. Akarom mondani "ha most elmondom, utána meg kell, hogy öljelek".
Mivel valószínű, hogy órákat kell várnom az ikrekre, ezért a padon ülve éppen az egyik születésnapomra kapott könyvet olvastattam, amelynek szerzője ismeretlen, címe pedig a "Hogyan tedd nevetségessé a már így is nevetséges környezetedben élőket" - nem vicc, tényleg. A legviccesebb az az egészben, hogy Marktól kaptam.
Biztosan a járó-kelők bolondnak nézhetnek, hogy itt egy lány egyedül egy padon, könyvet olvas, miközben hangosan nevet a semmibe, mert ha még lenne is mellettem valaki, akkor foghatnám arra, hogy közbeiktat egy-egy szellemes megjegyzést és azért nevetek, de ez a könyv kitett magáért és az is, aki megírta. Az biztos, hogy nagy a valószínűsége, hogy én sem fogom ezeket elkövetni senkin sem, de legalább jó élményekkel gazdagodok egy könyv által. Ha azon agyalnék, hogy valahogy nevetségessé tegyem a bátyáimat, akkor minimum legyen körülöttem valaki, akik meg is kacaghatják a látképet.

[- Szia, Raquel.]

Raquel

 

Nem foglalkozom a tekintetekkel, amiknek a kereszttüzébe kerülök az Abszolúton, ugyanúgy haladok át az utcán, mintha semmi nem történt volna. Persze, nem tudom, hogy figyel-e bárki, nem tudom, hányan követték az ügyemet, és hányan vették a fáradtságot, hogy megjegyezzék az arcomat, mégis úgy érzem, mindenhonnan engem néznek azok, akiknek elvettük a szeretteit.
 Ez az első napom azóta, hogy kiengedtek a Szent Mungóból, és végre kijöttem a házból. Talán korai volt, de úgy éreztem, muszáj minél előbb kényszerítenem magam, hogy visszatérjek a normális életbe. Elintézni egy bájital eladási szerződést a lehető legjobb megoldás. Egy napon nekem kell ezt csinálni, addig kell megtanulnom, amíg még van valaki, aki segíthet, ha kérdésem van.
 Veszek egy mély levegőt, miközben felnézek a Napra. Nem voltam messze tőle, hogy soha többet ne is lássam, legalábbis nem hiszem, hogy az Azkabanra is lesüt. Nem volt sokkal jobb a kórtermem a Szent Mungóban, de onnan nem volt nehéz kijutni apám kapcsolataival. Tudtam, mit akarnak látni és hallani, hogy kiengedjenek. Ha arra várnánk, hogy meggyógyuljak egyszer, talán soha nem kerültem volna ki, nem hiszem, hogy meg lehet gyógyulni abból, ami velem történt.
 Nem nézek senkire, csak megigazítom a sötétzöld talárt, a fekete nyakkendőt, azután benyitok. A tulajdonos arcát látva, ahogy rám tekint, kezdem lassan megérteni, miért van egyáltalán még bárki, aki vásárol tőlünk: félnek. Talán jobb is, hogy én jöttem ide apám helyett. Még ha bármikor meg is veszteget bárkit, vagy letér a törvényes útról, ha kell, nem hiszem, hogy bárki félne tőle, ő talán a legkedvesebb ember, akit ismerek. Ami engem illet, direkt hagyom félrecsúszni a talárom ujját, amikor kiveszem az iratokat. Megbocsájtani úgysem fog soha ez a világ, legalább az üzletben kihasználhatom a félelmüket. Néhányan még nem fogták fel, hogy mennyire nincs már semmije annak a néhány szabadon bocsájtott halálfalónak, hogy inkább nekik van már félnivalójuk tőlünk.
 A gyors aláírás és kézfogás után visszapakolok a szürke aktatáskába, elbúcsúzok a tulajdonostól, és már indulok is. Az utcára kilépve azután megállok egy pillanatra, amikor már nem lát engem bentről. Ijesztőbb, hidegebb lett a világ, hiába érzem magam egy kicsit nagyobbnak, felnőttebnek, hirtelen sokkal több felelősség zuhant rám. Ez volt az első alkalom, hogy bármit elvártak tőlem a tanuláson kívül. Hiába reméltem még mindig a lelkem legmélyén, már semmi nem lehet olyan, mint volt.
 Egy kicsit összerezzenek, ahogy meghallom a nevetést, és észreveszem a lányt, aki a padon olvas. Észre sem vett, nem is úgy öltöztem, ahogy egy diák szokott, különben már nyilván menekülőre fogta volna. Nem hinném, hogy szívesen maradna bárki egyedül a közelemben azután, amiket olvashatott rólam. Nem is biztos, hogy bölcs dolog megállni, talán tovább kéne mennem. Hiába éreztem úgy, hogy Raquel a barátom, ő nem velem barátkozott össze, hanem azzal, aki talán régen voltam. Mégis, úgy érzem, legalább egy bocsánatkéréssel, egy magyarázattal tartozom neki.
 - Szia, Raquel.- megpróbálok annyira nyugodt maradni, mintha egy kígyófészekben lennék, ahol egy hirtelen mozdulat, egy rándulás, a szívverésem felgyorsulása az életem végét jelenthetné. Ezúttal nem okoz nehézséget, sokkal rosszabb dolgokon estem át az utolsó hónapokban, mind ami most fog jönni- kiabálás, sírás, talán egy pofon. Nem védekezek, bármit akar csinálni.

Roman

Nem vettem észre a környezetemben közlekedőket, mert általában, ha olvasok, megszűnik körülöttem a világ. Ha könyvolvasás közben beszélnek hozzám és annyira nem érdekel, ignorálom, ha cintányérokat ütnek össze mellettem, vagy ha a világ leghangosabb rivallója sipákol mellettem sem venném észre.
Azt azonban meghallottam, hogy halk léptek közelednek felém, de nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet, mert úgy gondoltam, a mögöttem elhelyezkedő üzletbe akar bemenni. Ehelyett engem szólít meg a már ismerőssé vált hang, amit egy hónapja nem hallottam már, vagy több. Ahogy a legelső találkozásunkkor, most is megijesztett, de inkább a meglepettség volt az, ami hozzásegített ahhoz, hogy két méterre dobtam magamtól az ölemben heverő könyvet, egyenest az aszfaltra. Puff.
Amilyen lendülettel álltam fel a padról, olyan lendülettel „ugrottam” Roman nyakába, hogy megöleljem rég nem látott barátom. Ha mondhatom annak, mert igazából első pillanattól annak tekintettem, csak volt valami sejtelmesség, amire nem tudtam rájönni. Ez az állapot nem tart sokáig, pár másodperc múltával elengedem, mert eszembe jut, hogy mit olvastam.
- Öhm… olvastam, hogy mi történt – babrálok az ujjaimmal, mert nem tudom, hogy ebben a helyzetben mit tehetnék, vagy mit is mondhatnék igazán. De neki volt a legnehezebb dolga azzal, hogy idejött, biztos nem kis erőfeszítés kellett hozzá.
- Ami történt, megtörtént, nem tudunk rajta változtatni. És nem számít már, hogy mi történt, csak az, hogy hova tartasz – megint a Raquel-féle bölcsességek zuhataga árad Roman felé, de nem igazán tudok neki mást mondani. Megeresztek egy mosolyt, ami nem erőltetett, hanem a természetes, a mindenkori mosolyom, amit örökösen látni lehet rajtam.
- Egyébként is az számít, hogy te jól vagy! – megint megölelném, amikor az ajtón kilép a két bátyám, én pedig visszakozom, hogy semmi nem történt, minden oké, csak itt álltam egy helyben.
- Hééé, Ell, már barátod is van és be se mutatsz? – Matt a vállam köré fonja karját és vigyorog. Ezzel most kicsit leír, vagy nem tudom, hogy mit gondolhat Roman a családomról. Tény, hogy mindenki jókedvű, de ezek a balfácánok… hogy micsoda? Barátom?!
- Ő nem… ööö, izé… hát… - nyögdécselek, mert egy olyan pontot ért, amit nem kellett volna. – Ő Roman. Roman, ez a két félnótás a bátyám, Matt és Mark – észreveheti rajtuk, hogy ikrek, de nem is kell elárulnom. A bátyáim szépen megrángatják szegény Roman kezét, ahogy azt illene bemutatkozáskor.
- Nelly! A könyvvel mit csináltál te, észlény? – Mark észreveszi, hogy két méterre eldobtam a könyvet, szerencsére vizet meg ilyesmit nem ért. A kezem tenyérrel az arcomra helyezem, mert nem szeretem, ha Nelly-nek hív, és egyébként sem akartam, hogy ezt bárki meghallja, de már késő. A könyvet a kezembe adja, amit azonnal elveszek tőle és a táskám mélyére süllyesztem.
- Okés, akkor itt hagyunk, ha dolgod van, de ne későn érj haza! – ez gyors volt, de igazából örülök is neki, hogy ilyen hamar eltűntek. Jó velük bohóckodni, de ha itt maradtak volna, akkor kő kövön nem marad, Roman egyébként sincs hozzájuk szokva.
- Ne haragudj a bátyáim miatt.

[- Hogy lehet, hogy nem is haragszol rám?]

Raquel

 

Ahogy a lány hirtelen felugrik, ösztönösen teszek hátra egy fél lépést. Még azzal együtt is, hogy eldöntöttem, hagyni fogom, hogy azt csináljon, amit csak akar, mert megérdemlem, az ösztöneim nem így gondolják. Azok kényszerítenek rá, hogy védekezzek. Még ha nincs is rá szükség.
 Azok után, amiket tettem, és hogy ezt az egész világ olvashatta, az utolsó dolog volt, amit vártam, hogy valaki úgy ugrik rám, mintha mi sem történt volna. Ráadásul gyorsan elárulja, tud róla, ki vagyok valójában. Nem értem, hogy hogyan tud még mindig barátjának tekinteni, azután, hogy kiderült, minden hazugság volt, ő már csak egy kísértetet látott aznap. Akkor már régen nem voltam az, akinek hitt. Viszonozom az ölelést, még ha úgy is érzem, mintha ellopnám azt. Néhány másodperc után ki is bontakozok belőle.
 - Hogy lehet, hogy nem is haragszol rám?- bármennyire megszépítették az újságban, köszönhetően a családom bőkezű adományainak, bizonyára mindenki látta így is a lényeget: megöltem hat embert. Egy gyenge, megtört, sérült gyermek, amilyennek bemutatnak, bizonyára nem lett volna képes ilyesmire, nem tudta volna túlélni a háborút sem. Még ha olvasták is, hogy a családomért tettem, amit tettem, tudniuk kell, hogy volt választásom. És ezt választottam.
 - Örvendek!- elmosolyodok, miközben kezet rázok az ikrekkel. Udvarias mosoly, hazug, amilyen lenni szokott, ha kiengedném azt az érzelmet, ami most uralja az elmém, nem lennék képes semmire. Mert nem értem ezeket az embereket, akik, úgy tűnik, pontosan tudják, hogy ki vagyok, mégis úgy beszélgetnek velem, mintha egy teljesen normális varázsló lennék. Különösen a testvérpár különös. Az utolsó dolog lenne, amit hagynék, hogy az öcsém egy gyilkos közelébe menjen, különösen, ha azt hinném, hogy az a gyilkos udvarol neki. Persze, ők talán nem ismertek fel. Az elmúlt hónapokban minden tele lehetett halálfalók arcával, én pedig kizárólag a korommal tűntem ki a tömegből.
 - Nagyon kedves testvéreid vannak.- belenézek a lány szemébe, próbálom kiolvasni, mi rejtőzhet a fejében, próbálom meglátni az igazságot. Ha tudnék legilimenciát használni, akkor talán képes lennék rá, de így természetesen esélyem sincs. Pedig most odaadnám a fél karom, ha megtudhatnám, mi az oka annak, hogy ez a lány nem úgy szól hozzám, nem úgy néz rám, ahogyan azt megérdemlem. - Sajnálom, hogy nem voltam őszinte legutóbb.

Roman

Jól esik, ahogy Roman visszaölel, azonban a kérdésére a bátyáim miatt nem tudtam neki választ adni azonnal. Köszön, ahogy azt illik, más vele hasonló viselkedésű fiatal felnőtt nem biztos, hogy képes lenne megtartani a nyugodtságát, valamint egyáltalán megszólalni, mert a bátyáimnak van valami aurájuk, akarom mondani, inkább kisugárzásuk, ami nem engedi ezt megtenni, így szó szerint fölbe gyökerezik a lábad, ha megjelennek előtted.
- Kedvesek? Inkább hülyék gyülekezete. Szerintem a Weasley ikrekkel társulnak… két ikerpár, atya ég – feltenném a kérdést, hogy minden iker ilyen bolond, vagy csak ez a kettő, de addig nem jutok el. Na jó, tényleg kedvesek, úgyhogy arckifejezésemen látszik, hogy engedek ennek a jelzőnek, mert ha nem lennének azok, akkor tovább kérdezősködtek volna, hogy mégis kicsoda Roman, és leesett volna, hogy melyik Romanről is van szó, de ahelyett, hogy hozzámvágták volna, hogy nem lehetek a közelében, csak megemlítették, hogy ne legyek hátra sokáig, ami illő egy bátyhoz.
- Ilyen vagyok. Nem tudok huzamosabb ideig haragudni, bármiről legyen szó- kivételes helyzetek akadnak, de sose volt még olyan, hogy egy-két napnál tovább tartson a haragom. Ha pedig haragudtam is rá, akkor az még azelőtt volt, hogy találkoztam vele.
- Tudod, így rádöbbenve utólag az az egy nem esett jól, hogy hazugság voltál, de belegondolva mégiscsak jobb, hogy most derült ki, mint az első találkozásunkkor. Eléggé furán nézett volna ki, ha odajössz elém, és ilyet mondasz, hogy „Szia, szeretek halált zabálni” és a többi. Lehet, elsőre azt mondom, hogy csak ugratsz, de ha mélyebben beleástam volna és bizonyítod, nem tartanánk itt. Így örülök neki, hogy utólag tisztázódott, könnyebb elfogadnom a tényt – a halálzabálós részt igyekeztem halkan mondani és csakis akkor, amikor nem voltak körülöttünk az emberek.
- Megbocsájtok. Csakmert szeretném megismerni az igazi Roman-t, bármi rossz is van benned. Én sem vagyok tökéletes. Mindenkinek vannak titkai… nekem is, csak éppen én nem tudok róluk – tényleg szeretném megismerni, bármit is rejteget a maszkja mögött. Az egyetlen titkom az volt, hogy apám szintén halálzabáló volt, erről Roman már tudott, meg talán az, hogy a féltestvérem is a Roxfort diákja, de ebben még megerősítés kell.
- Tehát… hajlandó most velem jönni, Mr. Nott? – olyan, mintha nyújtanám a kezem, hogy fogja meg, de ez puszta invitáció. Egy mosollyal biztatom is mellé, rosszat nem teszek vele, elvégre, lehet, hogy én vagyok az egyetlen, aki még mindig ugyanúgy bánik vele, mint legelőször… a családján kívül.

[- Nem tudom, mit olvastál, de a lényeges dolgok... szóval, igazak. Megöltem hat embert, köztük Portmant is. Hogy tudsz úgy viselkedni, mintha semmit nem csináltam volna?]

Raquel

 

Ahogy szóba kerülnek a Weasley ikrek, megpróbálok mosolyt erőltetni az arcomra, de nem tud nem eszembe jutni, hogy már csak az egyik van életben. Nem mintha valaha bármit jelentettek volna nekem, a családot a mi köreinkben semmire nem tartják, de így is azt juttatják eszembe, hogy mennyi rossz dologért vagyok felelős. Szörnyű lehet elveszíteni egy testvért, különösen, ha ennyire közel állt hozzád, már a születésedtől kezdve- emlékszem, hogy Catarina hogy összetört, amikor elmondtam neki, hogy Richard meghalt. Talán jobb is neki, hogy nem került ki onnan élve. Ott sem lehettem a temetésükön, az összes kuzinomat akkor temették el, amikor börtönben voltam.
 Ahogy hallgatom Palmert, egyre inkább úgy érzem, hogy nem fogja fel, hogy mit tettem. Hiába esik jól, hogy végre valaki nem gyűlölettel, félelemmel vagy szánalommal fordul felém, úgy érzem, mintha hazudnék neki azzal, hogy ezt hagyom. Néhány másodperc gondolkozás után elfogadom az invitálását, és csatlakozok hozzá, de úgy érzem, muszáj biztosra mennem. Mintha elkezdeném pusztítani magam alatt a hidat, hogy biztosan tudjam, ki fog tartani, olyan ez.
 - Nem tudom, mit olvastál, de a lényeges dolgok... szóval, igazak. Megöltem hat embert, köztük Portmant is. Hogy tudsz úgy viselkedni, mintha semmit nem csináltam volna?- egy kicsit talán szebben sikerült volna fogalmaznom a legtöbb napomon, de most nem érzem magam úgy, hogy ez menjen. Bűntudatom van, amiért olyan bánásmódot kapok, amit nem érdemeltem meg. A gyűlöletet értem. A félelmet értem. Az undort értem. A szánalmat értem. A kedvességet nem, azt senki nem pocsékolja rám a családomon kívül.
 Ezúttal nem megy olyan könnyen a tekintetek figyelmen kívül hagyása, most, hogy van velem valaki, sokkal kellemetlenebbnek érzem, hogy megbámulnak. Talán néhány év múlva könnyebb lesz, elfelejtenek, hozzászoknak, ahogyan hozzászokok majd én is, de most idegesít, mit gondolhatnak. Nem is igazán magam miatt, biztosan nem vet jó fényt a lányra, hogy velem látják beszélgetni. Egy kicsit elhagyatottabb részen megállok.
 - Figyelj... tényleg nagyon jól esik, hogy valaki emberi hangon beszél velem, de nem akarom, hogy miattam kiközösítsenek. A barátaid biztosan nem vennék jó néven, hogy egy halálfalóval barátkozol, aki megölt egyet közülük. Még nem késő, csak adj egy pofont, kiabálj egy kicsit velem!- annak ellenére, hogy rosszul esik egy kicsit, tudom, hogy ez a helyes döntés. Úgy érzem, én már kiiratkoztam a normális emberek társadalmából, nekem már csak a magam fajtája maradt. Talán nincs olyan ember, mint én, aki tisztelne engem, az azért tenné, amit kényszerből csináltam.

Roman

Velem jön végül, így belekezdek a lassú sétába. Igazából nincs kitűzött célom, egyszerűen arra megyek, amerre a lábam visz. Tényleg tudni akarok most minden apró részletet róla, még ha most zsákutcába is vezetem magam. Valakinek tudnia kell megállni a helyét a társadalomban. Igen, tudom, hogy az élet néha kegyetlen, igazságtalan, és azt is tudom, hogy Roman nem önszántából tette azt, amit tett, hanem valami más, külső késztetésre, ami azt sugallta neki, hogyha nem teszi meg, nem öli meg azokat az embereket, akkor ő hal meg, s vele együtt ki tudja még mi minden. Ha ismerném a helyzetét, jobban megérteném, talán felfognám, s talán én is ugyanúgy tettem volna a helyében. De nem járunk egy cipőben, nem ismerem teljesen, nem tudhatom, miket élt át. Ezért akarom, hogy most, mindent egybevetve elmondja, amiről tudnom kell. Ismerni akarom az igazságot, ismerni a gondolatait, mintha egy belőlem kiszakasztott darab lenne, egy millió darabos kirakó, amit még nem raktak egybe, és csak egy kicsi hiányzik, hogy végre a helyére kerüljön minden.
- Roman, nekem nem ártottál, és azoknak sem tudtommal, akik hozzám közel állnak, mert arról tudnék. A többiek, akik odavesztek… nos, őket nem ismertem, számomra lényegtelenek, nem tudok róluk. A tudat, hogy azonban mégis vesztett a világ az emberekből, bennem van. Magyarázatod is van biztos arra, hogy miért tetted, nem csak azért, mert rossz hangulatodban voltál. Ha beléd tudnék költözni és belelátni a fejedbe, megtalálni az értelmét, lehet, hogy ugyanúgy cselekszek, ezért nem kezellek másképp – azonban, még ha el is mondja, mi miért volt, akkor sem teljesen biztos, hogy át tudja nekem adni úgy, ahogy megtörtént vele minden.
– És ha még hazudtál is, akkor is tettem neked egy ígéretet, hogy melletted állok, emlékszel? Ha máshogy alakult is a helyzet. Ezért nem érdekel, közösítsenek csak ki nyugodtan. De ha itt vagyok, már te sem maradsz egyedül, és én sem. Voltaképp így nem érzem magam kiközösítve – meglepődök, amikor pofonért és leordításért siránkozik. Sosem láttam még embert azért „könyörögni”, hogy pofont adjanak neki. A mosoly, amit általában mindig látni lehet rajtam, egy pillanatra leolvad az arcomról, s helyette egy sajnálkozó arckifejezés veszi át a helyét, szemem csillog, mintha arra készülnék, hogy én sírjak Roman helyett. Kezem megindul felé lassan, de ahelyett, hogy a tőle kért pofont adnám meg neki, hüvelykujjammal megérintem a sebhelyt, ami az arcán éktelenkedik.
- Tényleg annyira akarod te ezt? Nem esne jól, ha ignorálnálak… és nem is akarlak. Amíg nekem nem ártanak, én se senkinek – leengedem a kezem, s ha rámnéz, akkor egy halovány mosolyt láthat rajtam. Nincs okom arra, hogy bántsam.

[- Talán közvetlenül nem bántottam senkidet, de nem biztos, hogy ez a lényeg, felelős vagyok mindenért, ami történt... tényleg nem tehettem mást, hidd el.]

Raquel

 

- Talán közvetlenül nem bántottam senkidet, de nem biztos, hogy ez a lényeg, felelős vagyok mindenért, ami történt... tényleg nem tehettem mást, hidd el.- fogalmam sincs, miért térek el az eredeti tervemtől, miért döntök úgy, hogy mégis magyarázkodok. Talán szeretném, ha ő nem tartozna azok közé, akik szörnynek látnak.
 Egyre kevésbé értem meg a lányt. Nem értem, ki az, aki eldobná a barátait, aki önként vállalná, hogy elkerüljék, mindössze azért, hogy velem jóban legyen. Nem hiszem, hogy nem érti, mibe kerül neki, ha olyannal barátkozik, aki megölt egyet a saját évfolyamtársai közül, aki valószínű elég népszerű lehetett a griffendélesek között. Ráadásul, nem is ugyanabban a világban élünk, én az aranyvérűek közé tartozom, ő pedig nem. A barátságunk talán akkor is szokatlan lenne, ha korábban alakul ki.
 - Tényleg ilyen fontos neked egy ígéret? Az egész életed tönkre mehet.- a kezem ösztönösen felkapom, de eléggé lelassítom a mozdulatot ahhoz, hogy lassan, szelíden toljam félre a lány kezét. El is felejtettem már azokat a sebeket, nem is emlékszem már rá igazán, milyen voltam nélkülük. Nem is olyan régen, egy régi képről azt hittem, az öcsémet látom rajta. Éveket öregedtem néhány hónap alatt.
 - Nem sértődnék meg. A Mardekárban a barátságok egyben szövetségek is, megérteném, ha nem akarsz egy olyat, amiből hátrányod származik.- talán pont ez a hozzáállás vezetett oda, hogy most nincsenek barátaim. Akik voltak, bizonyára már régen lehúztak a listájukról, ami érthető is. Ezért a család az, akik igazán fontosak, mert bármennyi ostobaságot követ el Finnick, nem tudok semmit tenni az ellen, hogy a testvérem, ugyanúgy összetartozunk. Talán ő is jobban járna, ha többet nem lennék a bátyja.
 - Amúgy sem hiszem, hogy túl szórakoztató társaság lennék. Soha nem is voltam az.- egy szomorú mosolyt sikerül csak az arcomra varázsolnom a legjobb próbálkozásaim ellenére. Már alig emlékszem rá, hogy kell. Ha valaki barátkozna is velem, nem tennék mást, csak elrontanám az ő hangulatát is. De úgy érzem, már figyelmeztettem. Ha kitart amellett, hogy szeretné, ha barátok lennénk, nem tiltakozok tovább.

Roman

- Ha te mondod, neked elhiszem. Tudod, mit becsülök most benned? Hogy mindennek ellenére, ami történt, hajlandó voltál odajönni hozzám és bocsánatot kérni. Ez már önmagában egy olyan tett, amit tőled idősebbek nem tettek volna meg- akárhogy is nézzük, azt már észrevettem, hogy Roman nem a tipikus tizenéves, akinek a feje lágya majd húsz év múltával nő be, hanem képes már most is logikusan gondolkodni. Már meg sem lep, hogy óvatosan eltávolítja a kezem, valószínű így tennék én is, ha attól rettegnék, mit gondolnak rólam mások.
– Én hozom a döntéseimet, én élek majd velük, és én el is fogadom őket. Egy Palmer mindig megtartja az ígéretét. Hidd el… ha azt ígérem neked, hogy lehozok egy csillagot az égről, akkor lehozom, csak idő kérdése – az elég nehéz dolog lenne, maximum varázsolni tudok egy csillagot, de lehozni! Nagy erőfeszítésembe telne, és ha le is hoznám, elég csúnyácska lenne fényvesztetten.
Amikor Roman megjegyzi, hogy nem elég szórakoztató társaság, nevetni kezdek. Nem őt nevetem ki ezzel, hanem azt, hogy úgy hiszi, nem elég szórakoztató.
– Ha nem vetted észre, eléggé szórakozott vagyok én magamtól is – ecsetelem. Valahogy bennem maradt, lehet, a családom ilyen – a bátyáim tuti -, hogy mindenben látunk valami vicceset. Mindennek a szemébe kacagunk, aminek csak lehet, mert ilyen az egészséges életmód. Ha szomorú lennék mindig, valószínű, hogy most tizenhat évesen többnek néznék ki, ráncos lennék, meg ki tudja még.
– Bár már tudom a titkod, ennek ellenére még mindig érdekes egyéniségnek tartalak. Ha azt akarnám, hogy ne legyünk barátok, valószínű, hogy már akkor elutasítottalak volna, amikor rámköszöntél. Fogtam volna magam, és elsétálok – ehelyett még mindig itt állok, beszélek vele, és ilyeneket mondok, hogy érdekes személynek találom. Biztos, hogy nem találni minden utcában hozzá hasonlót. Az pedig már egyébként is unalmas, hogy mindenki olyan, mint én.
- Csak akkor hagylak magadra, ha már végképp nem akarsz látni. Szereted a csokit? – ez egy nagyon gyors témaváltás volt, de lehet azért, mert nem akarom azt a választ hallani, hogy „nem akarlak látni”. Fájna, azok után, hogy tényleg igyekszem. Tettem magamnak egy ígéretet gyerekkoromban, hogy mindenki arcára mosolyt csalok majd, és ezt is betartom. Ezért nem akarom szomorúnak látni Roman-t, bármi történt is.

[- Ennyivel, azt hiszem, tartozok.]

Raquel

 

- Ennyivel, azt hiszem, tartozok.- nem hiszem, hogy bárki egy percet is együtt töltött volna velem, ha tudja az igazságot, ez alól talán még Palmer sem kivétel. Hazugság volt az a nap, amit eltöltöttünk akkor az Abszol úton. A családomra soha nem volt jellemző a gyávaság, mindig mindenkivel és mindennel szembe szoktunk nézni, vállaljuk a következményeket. Nem véletlenül a walesi zöld sárkány a címerállatunk.
 Akármennyire nehezen vallom be magamnak, jól esik, hogy még ennyi negatív körülménnyel, hátránnyal is vállalja valaki, hogy barátkozik velem. Ha megkérdeznének, fogalmam sincs, mi lenne az, amit magamban ennyire érdekesnek jelölnék meg, sőt, talán azt mondanám, hogy biztosan nem én vagyok az. A nővérem nagyon szép, határozott, és erős, mint anya volt fiatalon, az öcsém pedig népszerű, vidám, és ha néha nem is viselkedik megfelelően, jólelkű is. Nekem jutott talán az ész, a szorgalom, de egészen biztos, hogy szociális képességekkel nem igazán áldott meg a sors.
 - Úgy látom, hogy nem tudlak meggyőzni.- bár nem engedem túl messze repülni őket, hagyom elszállni a kétségeimet egy kicsit, hogy végre mosolyogjak, mint az olyan ritka alkalmakkor, mint például a születésnapjaimon. Most, hogy elengedtem egy kicsit a sötétségből, rögtön rá is jövök: nem érdekel más emberek véleménye. Az arany arany marad, bármit is kavarognak a porszemek a sárban, egy Nott többet ér annál, hogy a csőcselék véleményére adjon. Furcsa, hogy ezt mégis olyan gyakran elfelejtem, mégis rosszul esik, ha az emberek összesúgnak a hátam mögött.
 - Azt hiszem, hogy szeretem. Néha eszek tanuláshoz.- a legutolsó csokoládé, amit ettem, azután a dementorral történt támadás után volt. Emlékszem, Ravena ült oda mellém, és egy másik halálfaló adta oda azt a csokoládét, akinek soha nem tudtam meg a nevét. Talán azért olyan remek dementortámadások ellen, mert a boldogságért felelős hormonokat mozgatja meg. A családom fejlesztett néhány bájitalt, aminek alkotóeleme is. Talán én is kikísérletezek majd néhányat.
 - Keressünk valami helyet, ahol nincs sok ember, rendben?- sokszor gondoltam rá, hogy majd nehéz életem lesz amiatt, hogy mindenki odajön hozzám, nem hagynak majd magánéletet, de két dologra nem számítottam. Az egyik az, hogy már tizenhat éves koromban, a másik az, hogy azért, mert közismert gyilkos leszek. Azt hittem, hogy én leszek a Mágiaügyi Miniszter. Elmosolyodok a gondolatra, miközben felnézek az égre. Amilyen sebességgel cserélődnek mostanában, és főleg az, ahogy cserélődnek, talán kívánatosabbá teszi a helyzetemet, mint a miniszterét. Nem hiszem, hogy az a véráruló sokáig ül majd az ország élén. A legjobb lenne egy olyan aranyvérűt odaültetni, aki jó mindenkinek, és mégis a mi érdekeinket nézi.

Roman

Negatívan bólogatok a „nem tudlak meggyőzni” mondatára, mert tényleg nem tud meggyőzni. Nem hagyok magára egyetlenegy embert sem csak azért, mert mások azt gondolják róla, hogy a világ csak rosszabb lesz vele. Mindenkin lehet még segíteni, nem létezik olyan, hogy nem. Nekem pedig nem mondhatnak nemet, ha segíteni akarok. Ismerek sok olyan embert, aki nem engedi, hogy segítsenek rajta, de elvárja, hogy azért mégis jobb legyen az élete, önszántából azonban nem tudja ezt megvalósítani. És nem értem, hol a probléma, egyáltalán miért?
Elmosolyodok azon, amikor látom Romant végre mosolyogni, és ez most nem úgy tűnt, mintha magára erőltetné. Szereti a csokit, remek! Akkor nem pocsékolom el a készletet, mert ha én sokat eszek, egy idő után képes vagyok megőrülni tőle… de tényleg.
– Szuper vagy! – mármint az szuper, hogy szereti a csokit. Már most úgy érzem, hogy fel vagyok pörögve, pedig még nem is ettem. Nyitom a táskám, és előveszek egy tasakot, amiben kis gombócok vannak, ezekből négy darab is elférne a markunkban, mert nem olyan nagyok.
- A tesóim hozták Belgiumból. Olyan finom, hogyha egyet megeszel… hát engem szabályszerűen össze kellett kaparni a földről, mert elolvadtam – mások bókoktól olvadnak el, Palmer meg csokitól. Tipikus. A tasakot nyitva odanyújtom Roman elé, hogy vegyen belőle, én pedig ugyanígy már nyúlok is… de háromnegyed úton megállok, mert szegény Romannek kéne felszednie az útról. De azért… mégis… megkockáztatok egyet.
– Vegyél csak annyit, amennyi belédfér, úgysem tűnsz hízékonynak – hümmögök, ahogy a csoki elolvad a számban. Az ilyeneket javarészt már nem is rágom, hanem megvárom, hogy maguktól olvadjanak fel. Sokkal tovább tart, és megkímélek másokat is attól, hogy úgy viselkedjek, mint akit a felhők fölé repítettek. Gondolkodok, hogy hova is mehetnénk, ahol nincs nagy tömeg.
- Nincs itt valahol egy dombos, füves terület, ahol csicseregnek a fák? – most olyan hülyén érzem magam… és zavarba is jöttem saját magamtól, mert igazság szerint madarakat akartam mondani és azt, ahol fák is vannak, mert most szívesen lennék olyan helyen, ahol nagyobb a természet, mint az épületek tömkelege. Bár igyekszem terelni Roman negatív gondolatait, ha vannak neki, ezért is beszélek így… gyerekkoromban is ilyen lehettem, csak sokkal viccesebb.

[- Köszönöm!]

Raquel

 

- Köszönöm!- elveszek egyet a csokoládéból. Egyelőre nem kel több, talán ezt az egyet is azért fogadtam el, hogy jelezzem a lánynak, hajlandó vagyok elfogadni a barátságát. Nagyon jól tudom, milyen hatalmas kegy ez részéről. Talán ő maga sem érti igazán, mennyit kockáztat azzal, hogy hozzám köti a népszerűségét, még ha tudom is, el fogom engedni, amikor már látom, hogy fuldoklik, túl mélyre húztam. Sok gonosz dolgot tettem, de nem fogok senkinek szenvedést okozni, hogy egy kicsit elfelejtesse velem, milyen szörnyű is minden, ami én vagyok. - Tényleg finom.
 Egyre kevésbé érdekel a külsőm, amit az az átok már úgyis végleg elintézett, úgyhogy talán nem is azért nem fogok sok csokoládét enni a jövőben sem. Nem is az egészségügyi okok miatt. Egyszerűen csak soha nem tett különösebben boldoggá az evés és az ivás, mindkettő csak arra jó, hogy a test és a lélek fájdalmát elfeledtessék. De annyira jó érzés, hogy utána muszáj lesz újra és újra enni vagy inni azt a valamit. Nem akarok több dologtól függeni, mint muszáj, nem leszek alkoholista, ahogy nem fogok mástól sem függeni. El kell viselnem a saját erőmből az emlékeimet.
 - Sajnos nem hinném, hogy van ilyen hely az Abszol úton. Talán a muglik között lenne.- talán kihallani a hangomból, hogy közéjük még annyira sem vágyok, mint a varázslók közé. Ha kimennék, annak ellenére, hogy a jelenlegi ruhám jó lenne a legrangosabb eseményekre is, kinevetnének. Annyira elképesztően ostobák, hogy talán még egy troll értelmi szintjét sem érik el, különösen tömegbe gyűlve. Nem tudnak a világon semmit, élik a szürke életüket, és azt hiszik, övék a világ. Valószínű még megérem, hogy lássam, mit tesznek a világgal. Bármit is tett Voldemort, talán jobb lett volna a világnak, ha ezeket a Minisztérium ellenőrzése alá vonja. Mint a többi kártékony, emberközeli értelemmel rendelkező élőlényt is az országban. Talán még együtt élni is megtanultunk volna, ha hagyjuk, hogy megtudják, létezünk. Persze, erre semmi esély nincs most, a nagyapámat nevetségessé tették, amikor miniszterként ilyen tervei voltak, ma pedig már szavuk is lenne azokra, akik ilyen elveket hirdetnek: halálfaló. Az már nem fog számítani, hogy tényleg az volt-e, aki mondta, vagy hogy egyáltalán ártani akart-e bárkinek, ezzel a szóval örökre végezni lehet minden politikussal, aki ezeket a terveket követné.
 - Van itt egy étterem, ahol gyakran megfordultam a családommal. Nappal nem nagyon lehetnek vendégeik.- persze, talán az elegáns étterem, ahol sokszor Caramel is megfordult, mikor még miniszter volt, ahol sok üzleti vacsorát tartanak a leggazdagabbak, talán drága a lánynak, de úgy döntök, ezúttal is meghívom, negyven galleon elköltése semmit nem jelent. Az már inkább, hogy biztosan beszélnek majd róla, hogy vajon mit csináltam itt egyedül, egy olyan lánnyal, aki egyáltalán nem a hely eleganciájához öltözött, de megfelelően gazdag borravalóval talán betömhetem a szájukat. Amúgy sem számít a suttogó senkik véleménye. Ez amúgy is a legkevesebb, amit rólam mondhatnak, azután, amiket tettem, nem hiszem, hogy bárkit érdekelne, hogy egy lánnyal láttak valahol. Még akkor sem, ha az a lány sárvérű- ebben amúgy nem vagyok egészen biztos, bár valószínűbb lehet, hogy félvér, ha két varázsló bátyja van. Sárvérűek között nagyon kicsi az esélye három varázsló gyereknek. - Egyébként, előnyben vagy velem szemben. Velem most tele van az újság, de én gyakorlatilag semmit nem tudok rólad.- egy nem túl széles, de őszinte mosollyal nézek a lányra, miközben belépünk az étterembe, ami, várakozásaimnak megfelelően, teljesen üres, a megbűvölt, lebegő vonósnégyes kizárólag a személyzet örömére zenél.

Roman

Nem hazudtam azzal, amikor azt mondtam, hogy finom. Én csakis jó édességeket eszek, nem selejteseket. Érzékelem a hangjában, hogy nem szívesen menne muglik közé, bár ezt megértem, elvégre aranyvérű. Mit is várok tőle? Sőt, még az is egy nagyon csodálandó dolog, hogy egyáltalán velem, mint félvérrel szóba áll és hajlandó elfogadni a barátságomat. Nem sok aranyvérű barátom van, tény, csakis félvérek, és gyerekkoromban volt az a mugli, de mióta nem hallok felőle, teljes mértékben megszűnt velük minden kapcsolatom. Az aranyvérűekkel pedig alapvetően nem jövök ki jól, csak azért, mert… hát, mert aranyvérmániások és egyébként sem ismerek sokat, szóval ez esetben nyilván Romanbe kapaszkodnék.
Említi az éttermet, én meg görcsöt kapok… nem is az étterem miatt, hanem inkább attól, mert tudom, legalábbis emlékszem arra, hogy Roman az a fajta, aki inkább a drágább helyekre jár szívesebben, mintsem az olcsóbbakra, de érthető, ha minőségi kaját akar enni. Nem is azzal van a bajom, hogy drága, hanem azon nyomban végignézek magamon, hogy elég méltón nézek e ki, aztán zavartan felnevetek és többször is skandálom magamban, hogy „nyugi”. Talán jó ez a ruha, ami épp rajtam van, nem az a sokat mutató, egyszerű, hétköznapi fekete… mégis valamiért kínomba nyelek egyet, hogy étterembe kell mennem. Ehhez nem igazán szokattak hozzá, a nénikém jól főz. Igen, és én is tudok már!
- Jó vagyok én ehhez? – egy tincset eltüntetek a szemem elől és a fülem mögé húzom; valójában az érdekel, hogy nem e vagyok ehhez alulöltözve, de látszik is az arcomon a zavar… no meg egy kis pír. Mindenesetre elfogadom a „meghívást”, ha ez az, és elindulok vele, hagyom, hogy vezessen. Végül betérünk a számomra előkelőnek tűnő étterembe és leülök vele szemben. Tényleg eléggé üres, nem tudom, hogy ennek mi az oka, de legalább kitölti az űrt a klasszikus zene. Rémlik pedig, hogy első alkalommal meséltem magamról, de tekintve, hogy Roman akkor nem volt eléggé magánál és talán kusza gondolatai lehettek, ezért nem sértődöm meg, hogy nem figyelt.
- Nos… hol kezdjem… – valamiért az első alkalommal könnyebb volt mesélni, mert akkor nem kérdezte, hanem valahogy magamtól indultam neki. Így valahogy olyan más. Összeszedtem magam.
- A szüleim nem élnek, így a nagynénémmel élek, az unokatesóimmal és a két bátyámmal, bár ők nagyon ritkán vannak otthon. Apám oldaláról mindenki aranyvérű volt, és őket is ugyanúgy kötötték a szigorú szabályok, de beleszeretett anyámba, aki viszont félvér. Egy darabig arról sem tudtunk, hogy apám egy halálfaló… – itt azért lentebb viszem a hangom, de talán ezért is érzek együtt Romannel és barátkozom vele, mert eléggé közelről volt kapcsolatom egyikőjükkel. – Aztán az se derült ki, hogy talált magának egy másik aranyvérű nőt. Van egy féltestvérem is valahol a Roxfort falai között, de nem tudok róla, hogy ki is lehet az. Ha tudnám, kik aranyvérűek, lehet, hogy szűkülne a kör. Szóval, apám harc közben esett el, anyám pedig egy balesetben halt meg- szomorú. Én mindennek ellenére elég vidám teremtés vagyok, ritka, ha valami meg tudja ingatni a boldogságomat.
- Nem haragudtam apára se, amikor bevallotta. Csak az fájt, amit anyával tett – mindenben megértő vagyok, de nálam kulcsfontosságú, ha már egyszer elvett egy nőt, tartsa is meg, ne máshova kalandozzon.

[- Ne aggódj emiatt! Jól nézel ki.]

Raquel

 

Amikor Raquel megkérdi, hogy megfelelően öltözött-e az étteremhez, hirtelen nem tudok válaszolni, olyan sok lehetséges válasz jut eszembe. Kezdve azzal, hogy engem már sehol nem látnak szívesen, az ő ruhája nem ront sokat az összhatáson, azon át, hogy ha elég pénzt fizetek, bejöhetne akárhogy, azon át, hogy a legkevésbé sem érdekel, mit gondolnak rólunk. Valamiért mindet sértőnek találom, még ha igaz is. Már nagyon régóta tudom, hogy nem szabad mindig a teljes igazságot mondanom, nem kell említenem a lánynak, hogy erre a helyre valóban egy kicsit drágább, elegánsabb kellene.
 - Ne aggódj emiatt! Jól nézel ki.- ahogy az szokás már talán azóta, hogy az emberek elkezdtek fejlődni, a karomat nyújtom a lánynak, hogy belekarolhasson, ahogy a pincér az asztalunkhoz kísér. Bizonyára nem lát itt szívesen, de kétlem, hogy megkockáztatná, hogy elveszítse a Nottokat, és mindenkit, aki rokonságban áll velük.
 Miután rendeltünk italokat- én egy egyszerű Earl Greyt, elkezdem hallgatni Raquel történetét. Furcsa, hogy majdnem aranyvérű, és mégis ennyire különbözik tőlünk, csak mert nem azok szerint a normák szerint nőtt fel. Persze, örülök, hogy nem olyan, mint az apja, akiben nem is az lehet a legvisszataszítóbb, hogy halálfaló volt, hanem az, hogy gyáva és gerinctelen. Soha nem hallottam Palmer nevű aranyvérű családról, talán Raquel nem is az apja nevét használja, talán nem angol származású, de az biztos, hogy már régen elrontottak valamit. Nem is azért, mert félvér nővel kezdett a lány apja, hanem mert hátrahagyta a családját. Még ha rangján alulit is választott, úgy érzem, felelősséggel tartozik érte. Két család egyszerre... ez olyan dolog, amiért még a halálfalók nagy része is megölte volna azt az embert. Sajnálom Raquelt, hogy ilyen apja van. Az én rokonságomnak még a legsötétebb része, még távoli kuzinom, a mészárosként elhíresült halálfaló is kész úriember volt az ő apjához képest. Ennél talán még az is jobb, ha egyszerű muglik közül származol.
 - Sajnálom, ami a szüleiddel történt. Ami a féltestvéred illeti, őt nem nehéz megtalálni, ha a Roxfortban tanul, nagyon kevés az aranyvérű manapság, sokan a rokonaim, úgyhogy eléggé le tudjuk szűkíteni a kört. Fiú vagy lány- az összes csapás mellett, amit rám mért a sors, hálás vagyok érte, hogy a családom, a közvetlen családom, normálisan működik. Apa és anya mindig úgy éreztem, hogy szeretik egymást, a testvéreimmel pedig soha nem volt semmilyen komoly gond. Én vagyok a gond abban a családban. - Lehet, hogy mi is rokonok vagyunk távolról. Még nem hallottam a Palmer családról. Ez az édesapád neve volt?- ha igen, akkor ha tippelnem kéne, Ausztrál aranyvérű lehetett, már ha vannak ott egyáltalán. Nem tudom, hogy oda utazott-e ki bármilyen aranyvérű család, akiket azután nem tüntettek fel a névjegyzékben, úgyhogy lehet, hogy inkább nyugatiak lehetnek.