Uklopsz Bagolyszalon

Ketrec ketrec hátán, bagoly mágus vállán!
Ha megbízható küldöncre van szüksége az embernek, mindenképp keresse fel az Uklopszot! Itt csakis A-kategóriás baglyok kerülnek eladásra, méghozzá a Minisztérium öt csillaggal ellátott pecsétjével, és természetesen hiteles pedigrével. Hű fülesek, sebes kuvikok, fenséges hóbaglyok, megbízható macskabaglyok, rátermett uhuk, stb... a választék magáért beszél.
Kapható még a bagolytartáshoz nélkülözhetetlen felszerelések miriádja - edzett fa, aranyozott vagy fémfényű kalitkák, minőségi tápszerek, vitaminok, gyógykészítmények, stb.
Továbbá az üzlet foglalkozik kisállatok (egerek, patkányok, acsarkák, kétéltűek, siklók, kistestű madarak, esetenként görények illetve macskák), és a tartásukhoz szükséges alapfelszerelések árusításával, tanácsadással. Különböző szaklapok is rendelhetők postai úton.

[- Kellemes napot! Egy fülesbaglyot szeretnék venni]

Raquel

 

Egy pillanatra fennakadnak a szemeim, ahogy a kezemben tartott fagylalttölcsérből kicsap egy nyelv, ami végigszántja az arcom. Egy pár másodpercig csak ostobán állok az Abszol út közepén, azután elmosolyodok. Emlékszem, egyszer meg kellett ennem két ilyet, mert Finnick megijedt tőle, és elbújt anya mögé, amíg el nem tűnt a tölcsér utolsó morzsája is. Vannak dolgok, amik soha nem változnak.
 Miközben végigsétálok az utcán, megfürdök a napfényben és a nyugalomban. Ez egy nagyon kellemetlen nap volt, nagyon rosszul esett bemenni a mugli boltokba, és megmondani, hogy loptam tőlük, és visszahoztam a pénzt, amivel tartozok. Az egyik eladó kedves volt, de a másik azonnal rendőrt akart hívni. Ha apa nincs a közelben, hogy dehoppanáljunk, akkor megint bajba kerülhettem volna. Igaz, így, hogy túl vagyok rajta, jobban érzem magam, mintha megváltottam volna a bűneim egy részét. De azután az érzés után, amit a boltok előtt töltöttem, el sem tudom képzelni, mi várna rám a Wizengamot előtt.
 Miközben megmozgatom az ujjaim, és átfogom a csuklómat a másik kezemmel, vetek egy pillantást arra a helyre, ahol a sötét jegynek kéne lennie. Most nincs ott semmi, olyan sima, mint azelőtt, hogy belém égették a gyilkosok bélyegét. Nagyon csíp a bájital, ami eltünteti pár órára a heget, de bőven megéri. Legalább látszatra normálissá tesz, eltakarítja a felszínről azt, ami valójában vagyok, a mélyben, a sima bőr és a nyugodt mosoly alatt.
 Csak időleges gyógyulást hozott az az ölelés, mert a rettegésre, ha egyszer megismered, nincs gyógymód. Bármelyik pillanatban megjelenhetnek körülöttem, hogy magukkal vigyenek, messze, örökre kitépve az otthonomból. Erőt adott az a hazugság, hogy minden jó lesz, miután sikerül hazaérnem, de már nem vagyok olyan naiv, hogy ezt továbbra is elhitethessem magammal. Ezúttal nem bújhatok anya és apa mögé, ahogyan nem bújhattam akkor sem. Már tudom, hogy van, amitől ők sem védhetnek meg engem.
 Megigazítom a zöld nyakkendőt, a roxfortos egyenruhát, amit olyan régen viseltem utoljára, miközben egy kedves mosollyal köszönök Finnick barátainak, akik az utca túloldalán sétálnak. Gyengült a késztetés, de még mindig minden lépésnél érzem a súlyt, ami lehúz, ami azt akarja, hogy zuhanjak a földre, és dobjak félre mindent, engedjem kitörni azt a törött valamit, ami a lelkemből megmaradt. Egy kicsit könnyebb leküzdeni a kétségbeesést, mert tudom, hogy nem vagyok teljesen egyedül, mellettem állnak, még ha együtt is reménytelennek tűnik minden.
 Felsóhajtok, ahogy megérzem a nedvességet a kezemen: túl erősen szorítottam a tölcsért, ami összeroppant az ujjaim között. Előkotrok egy zsebkendőt, amivel letisztítom a morzsákat és a rózsaszín folyadékot, és kidobom az egészet, ahogy van. Nem ez az első baleset, amit csináltam, egy nappal azután, hogy hazaértem, összeroppantottam a kezemben tartott poharat, ami összevágta a kezemet. Apa felajánlotta, hogy megkéri egy szakértő kollégáját, aki segíthet nekem, de tudom jól, hogy senki nem segíthet rajtam. Vannak dolgok, amiket senkinek nem mondhatok el. Kivéve talán a baglyokat, ők remekül őrzik a titkokat.
 Besétálok a bagolyüzletbe, ahonnan annak idején Athénét is vettem. Persze, nem pótolni akarom szegényt, egyszerűen csak szükségem van bagolyra. Kell valaki, akinek én vagyok a legfontosabb a világon, akinek elmondhatom a titkaimat. Akármennyire szánalmas, hogy egy állatottól várom, hogy segítsen összeragasztani azt, ami széttört bennem, nincs jobb ötletem. Apa egyszer mondta, hogy a lelki sérüléseket az állatok remekül gyógyítják. Az enyémek biztos, hogy túl mélyek a gyógyuláshoz, de már annak is örülök, ha enyhül a fájdalom.
 - Kellemes napot! Egy fülesbaglyot szeretnék venni- bájos mosoly, kihúzott hát, hát mögött összekulcsolt kéz. Mintha minden rendben lenne, sem az eladó, sem a boltban tartózkodó vásárlók nem vehetnek észre semmit, ami eltér a megszokott, udvarias Roman Nottól. - Rendben, köszönöm! Egy kicsit még körülnézek, mielőtt választok- nem azért veszek fülesbaglyot, hogy pótolja Athénét. Nekem sokkal többet jelentett ő, mint egy külsőt, sokan nem látják, hogy saját személyiségük van, lelkük van, akár nekünk. Azért akarok fülesbaglyot, mert viszonylag tapasztalt vagyok a fajta tartását illetően. Odasétálok ahhoz a polchoz, ahol az eladó fülesbaglyok vannak. Szinte azonnal érzem, melyiket szeretném. Mélyen belenézek a sárga szemekbe, amik kíváncsian néznek vissza rám.
 - Szia! Mi a helyzet?- elmosolyodok, miközben bedugom az ujjam a  fülesbagolyfiókához. Ezúttal nem igazán kell színlelnem, nagyon aranyosnak tűnik, még azzal együtt is, hogy egy kicsit megcsípi az ujjam. Ki is serken a vérem, de persze, nem csoda, a fiókák ételt várnak mindig, amikor valamit meglátnak. Nem fáj igazán, csak egy pillantásra méltatom a sebet, mielőtt rátekerem a zsebkendőt. A lényeg, hogy nem tűnik félénknek, ha rendesen foglalkoznak vele, nem lesz ilyen idősebb korában. - Szeretnél velem jönni?
 Megfelelően halkan beszélek, de azt sajnos nem veszem észre, hogy alig néhány méterre tőlem ott áll egy lány. Ráadásul, ahogy nézem, egy évfolyamtársam, Palmer. Nem igazán tudok róla semmit, nem tartozik azok közé, akikkel különösebb problémáink lettek volna. Nem támogatta Portmant, amikor engem gúnyolt, és ő sem volt soha céltábla a társaim tüzében, tehát nem sárvérű. Most viszont biztosan nagyon zavarna, hogy rajtakapott azon, hogy úgy beszélgetek ezzel a bagollyal, mintha egy embergyerek lenne. Nem szeretem ezt az oldalamat sem mutogatni, nem túl méltóságteljes. Ha nem ez lenne a legkisebb bajom, akkor most nagyon zavarban lennék.
 - Régen láttalak, Palmer. Hogy vagy? Minden rendben?- ami a kérdésemet illeti, az akármilyen udvarias, rettegek a választól. Félek tőle, hogy megemlíti, milyen sokat veszített, hogy megöltek valakit, aki esetleg a barátja volt. És talán én öltem meg. Annyira nem félek tőle, hogy kiül a lelkiismeret furdalás az arcomra, elég jól el tudom rejteni az érzelmeimet, és ha lát is valamit, hiheti, hogy a nagybátyám miatt érzem rosszul magam, aki köztudottan halálfaló volt már a kezdetektől. Inkább attól félek, hogy felmutat majd egy tükröt nekem, és újra láthatom, mi is vagyok.

Roman

A mosoly még most is ugyanúgy ült az arcomon, pedig semmi okom nem volt arra, hogy így tegyek. A háború előtt, alatt és után is megmaradt az a jó kedvem, ami mindig végigkísért az eddigi leélt éveim alatt. Úgy tudom, senkim nem halt meg, ha pedig mégis, akkor azért nem tudok róla, mert nem igazán érdekel, vagy egy olyan személy vesztette életét, akit nem kedveltem különösebben. Azt nem tudom, mikor lettem ennyire nemtörődöm fajta, ugyanis nem vagyok olyan, aki bárkinek is a halálát kívánná.
Egész kellemes idő volt, eléggé kellemes ahhoz, hogy az Abszol útra tegyek látogatást. Várjunk csak! Abszol út? Hogy kerültem ide egyáltalán? Nem, eredeti célom nem ez volt, igazából Machalonnak akartam egy új ágyikót venni, mert a mostanit szanaszét karmolta - így utóbb belegondolva lehet, hogy nem ártana, ha egy körömkoptatót is vennék neki, így megkímélem a többi bútort is attól az állapottól, hogy elégessék őket. Nálunk így megy ez; ha egy bútor már nem jó, akkor nem megjavítjuk, hanem veszünk egy másikat, mert miért ne?
Az Abszol útra érve a tarkómat vakarom, mert fogalmam sincs, hogy merre tovább. A kopár épületek méginkább összezavarnak - lehet, hogy mindez csak számomra ilyen kopár és sötét, másnak viszont jó búvóhely -, szóval viccesnek tűnhetek, ahogy állok az út közepén hosszasan gondolkodva, grimaszolva. Az erre tévedők jól megbámulnak, ami különösebben nem zavar, mindenki felé megeresztek egy félmosolyt megerősítve bennük azt a tudatot, hogy minden oké. Végül megvillan elmémben az a kis villany, szerencsémre meglátom az Uklopsz Bagolyszalont. Ha jól emlékszem, árulnak macskáknak szükséges felszereléseket is amellett, hogy valójában ténylegesen csak baglyokat lehet náluk kapni. Ahj, szeretem az életet, komolyan! Ha már nem tudom, merre menjek, valami mindig felbukkan előttem, ami megmutatja, merre helyes.
Boldogan vágok neki hát, benyitok az üzletbe, ugyanúgy egy mosollyal köszöntöm a jelenlévőket, már akik felém sandítanak egyáltalán. Melegség önt el, amikor körbenézek az üzletben és szemem összetalálkozik a baglyok sárga szemeinek sokaságával. Ha tehetném, úgy megölelgetném őket, csak szegények összeroppannának az én ölelésem alatt. Megállok egy macskabagoly ketrece előtt. Nagy öröm, amikor az egyik kedvenc állatod kereszteződik egy bagoly nevével... szerencsére macskabaglyok és nem bagolymacskák.
- Hát nem gyönyörű vagy? - Palmer-féle kommunikáció. Nem tudom, hogy lehetne másképp tartani ezeket az állatokat, de annyira elszorul a szívem, amikor a ketrecből pislognak vissza rám. Ugyanakkor azt sem tehetjük meg, hogy mindet szabadjára engedni, egyébként is eléggé értelmesek ahhoz, hogy szót értsenek velünk.
Észre sem veszem, hogy nem is olyan messze tőlem egyik évfolyamtársam ugyanúgy a baglyokat lesi, ez már csak akkor tűnik fel, amikor megszólít. Érdekes hogy nem vettem észre! Felé fordulok.
- Nott, a frászt hoztad rám... - mindezt persze nem gunyorosan mondom, hanem halk nevetéssel hintem meg, nehogy azt higgye, hogy megijedtem tőle. Furcsa mód nem igazán ijedek meg a mardekárosoktól, Roman-től pláne nem, hiszen még egyszer sem ártott nekem, és én gúnyolódtam vele, mert tudtommal nincs miért, és egyébként sem szekálom az embereket ok nélkül. Még okkal sem biztos. Nyugodt természetem csak kedvességem tetézi, ami egyszer egy szép napon a sírba visz. De nem ma. Azonban ellenségeimet ez a mosoly fogja összezavarni, aka "Zavard össze a világot, mosolyogj hétfőn".
- Persze, minden a legnagyobb rendben van. Különben már jelét látnád, ha nem úgy lenne. Viszont te varázsolhatnál magadnak egy kis színt, olyan sápadt vagy, mint egy vámpír - megintcsak nem gúnynak szánom, nyúlok is felé, hogy gyengéden megcsipkedjem az arcát, hogy egy kis vér szökjön belé. Tisztára, mint a középkorban, ahol a hölgyemények még úgy pirosították arcukat, hogy megcsipkedték. Eléggé vicces lehetett minden pillanatban csipkedni, amikor már úgy látták, hogy megint kezdenek lesápadni. Jómagam nem félek hozzáérni egy mardekároshoz még akkor sem, ha ellenséges házból vagyunk. Bár jelenlegi helyzetben nem tudom, hogy milyen kapcsolat van a griffendélesek és mardekárosok között, én úgy vagyok vele, hogy nekem senki sem ellenségem... na jó, talán akadnak, mert ha nincsenek, akkor valamit nagyon rosszul csinálok.
- Neked nincs már egy baglyod? - feltűnik, hogy végtére is azért jött, hogy egy másikat is nézzen magának, legalábbis itteni tartózkodásából ezt szűrtem le, hacsak nem vitamint vagy más készítményt vesz a baglyának. Merem remélni, hogy nem pusztult el és most azért van itt, mert az hatalmas csapásként sújtaná. Az én esetemben nem is tudom, mit tennék, ha Machalont elveszteném, de idővel az is be fog következni... a macskák nem élnek örökké. Az lenne az a pillanat, amikor ki sem tenném a lábam a házból és könnyeimet a párna itatná fel. A macska dorombolása megnyugvást hoz, talán ezért vagyok ilyen, mert ha ideges is voltam valamikor, Machalon mellémbújt és dorombolt, mintha mesét mondana.
 A gondolat megmosolyogtat, csak azt nem veszem észre, hogy egy csótány vészesen közeledik felém. Észrevéve hatalmasra kerekednek szemeim, és azt hittem, majdnem Nott nyakába ugrok, azonban ehelyett egy jókora sikoly szakad ki a torkomból, s gyorsan valami magaslatot keresek, amire ráállhatok. Nem igaz, hogy egyszer az életben eljövök egy olyan helyre, amiről azt hiszem, hogy csótánymentes, de mindig megtalálnak ezek az álnok szemétevők.
- Nott, nagyon szépen kérlek, tüntesd el!- amilyen kétségbeesett arcot mutattam, olyat még nem látott a történelem, legalábbis tőlem nem. Vajon ezek után kitiltanak? Mindenesetre biztos nem esett jól a baglyoknak...

(hopp-kopp ezzel letudva )

[- Sajnálom]

Raquel

 

- Sajnálom- furcsa, hogy valaki még őszintén barátságosnak tűnik velem azután, hogy mi vagyok. Persze, ez csak annak az álarcnak szól, amit viselek, de akkor is furcsa ez a barátságos hangnem. Az az énem sem túl megnyerő, amit a világnak mutatok, és amilyen valóban voltam régen. Ráadásul nem emlékszem, hogy valaha beszéltünk volna, úgyhogy meglep a hozzáállása. Persze, vannak, akik őszintén képesek mindenkivel barátságosak lenni. Titokban irigylem őket, még ha rengeteg sebezhető felületet is hagy rajtad az őszinteség.
 - Talán nyáron sikerül...- minden akaraterőmre szükségem van, hogy ne lökjem el a kezét, vagy ne lépjek hátra, de így is összerezdülök az érintéstől, az egész testemen átfut egy pillanatra a remegés. Még ha teljesen más is a két kéz, egy pillanatra megint úgy érzem, mintha azok a hosszú, hideg fehér ujjak marnának belém újra. Régen sem voltam túlzottan nagy híve a testi kontaktusnak, de most már szabályosan rosszul érzem magam, ha egy idegen hozzám ér. - Nemrég beteg voltam, talán az látszik még.
 Nem tudom, mit kellene mondanom, miért nem mentem vissza a Roxfortba a tavaszi szünet után, de talán a betegség lesz a legjobb. Mivel Finnick visszajárt, az az indok, hogy féltettek otthon, nem lesz túl megfelelő, de azt nem tudják ellenőrizni, hogy tényleg bajom volt-e. Apa elég jó orvos hozzá, hogy egy enyhébb sárkányhimlő miatt ne kelljen bevonulnom a Szent Mungóba. Anyáé elég súlyos volt, elkaphattam tőle.
 - Sajnos elpusztult. Még márciusban- furcsa belegondolni, mennyire fájt ezt kimondani, amikor kérdezték néhány nappal azután, hogy úgy találtam. Ma már nem igazán érzem azt a szorító érzést. Túl sokat láttam hozzá, hogy az olyan dolgok megérinthessenek, mint egy házi kedvenc halála. Akkor még nagyon új volt a halál az életemben, elképzelni sem tudtam, milyen lehet, ha megfürdesz benne.
 Csendben figyelem, ahogy Palmer felpattan valahová egy csótány elől. Nem nevetem ki érte, mindenkinek vannak olyan félelmei, amiket más nem érthet meg. Ki tudja, hogy ehhez milyen szörnyű emlék kapcsolódhat. Régen én sem rajongtam ezekért az állatokért, régen egy óriási százlábú volt a mumusom, de ma már nem látom többnek ezeket, amik: ostoba, primitív állatok, amik teljesen veszélytelenek. Lehajolok az ízeltlábúért, és az ujjaim közé zárom. Elég undorító, kellemetlen a számtalan láb gyors mozgása a bőrömön, de azután, hogy megérintettem egy dementor rothadó bőrét, ez igazán apróság. Az ajtóhoz sétálok, és kidobom a rovart az utcára. Miközben a taláromba törlöm a kezem, visszasétálok, és a kezemet nyújtom a lánynak, hogy lesegítsem onnan, ahová felugrott.
 - Rendben, kidobtam, lejöhetsz... Te is baglyot szeretnél venni?- a legtöbb lány valamiért a macskákat favorizálja.

Roman

Azért annyira persze nem vagyok hülye, hogy mindeközben ne vegyem észre, hogy Roman mennyire távolságtartó, persze érthető: annyira nem ismerjük egymást, szóval semmi okunk nincs igazán arra, hogy szóvihart keltsünk itt egymás közt, viszont addig nem lesznek az embernek ismerősei, barátai, amíg szót nem váltanak egymással. Jómagam pedig igyekszem mindig feloldani a rossz hangulatot, és mindenkihez barátságosan közeledni, mert ugyanakkor nekem sincs okom arra, hogy bárkit is az ellenségemnek tekintsek. Bár igaz, hogy ebben a tekintetben, miközben mindenki a hátsódat csókolgatja, ezzel az erővel egyszer bele is haraphatnak.
Egy darabig szomorúnak mutatkozom, amikor megemlíti, hogy elpusztult a baglya. Tudom, hogy mennyire kedves volt neki - még ha nem is voltam ott mellette, hogy mégis lássam, mennyire -, de el tudom képzelni. Nekem is ugyanilyen kedves a macskám, vagy bármely állat, hiszen ha nincs mellettem senki, akkor ők mindig ott vannak, hogy megvigasztaljanak, vagy bármilyen hangulat nyomja rám a bélyeget, ők képesek ezt feloldani. Olykor többet látunk egy állatban, mint egy emberben, és ez így van rendjén. Ha elmondhatnák, hogy mi mindent látnak, éreznek, szagolnak bennünk, sőt a jövőnket is megmondhatnák, többé nem kellene pszichológushoz járnunk. Tény, hogy legtöbb esetben megbízhatóbbak az embernél. Legalább ők nem árulnak el, vagy ha mégis, az kevésbé fájdalmas.
- Bocsáss meg... - ezzel fejezem ki sajnálatomat elvesztett baglya iránt, legalábbis azért kérek bocsánatot, hogy egyáltalán feltettem neki ezt a kérdést.
Hála az égnek sikerül a csótányt is eltüntetnie, bár én hatékonyabb módszerhez folyamodtam volna - ez az egyetlen állat a világon, amit gyűlölök... legalábbis undorodom tőle -, összetaposni azonban nem tapostam volna össze, mert a maradványaiból ugyanúgy kikelnek a kis bébi csótányok (XD), és az fúj. Legalábbis állítólag. Gyerekkori emlék fűz hozzájuk, ezért félek tőlük, meg maga a róluk alkotott leírás, szóval esküszöm, hogy egy kígyót hamarabb csókolok meg, minthogy halálközeli élményem legyen egy csótánnyal.
Megkönnyebbülten sóhajtok egyet, amikor Roman a kezét nyújtja, hogy lesegítsen. Ez kicsit furcsa... mármint, hogy eddig azt éreztem, hogy próbálja tartani a távolságot és inkább nem barátkozna, most pedig hipp-hopp, a kezét nyújtja felém, mintha csak egy táncra kérne fel. Persze kacsómat azonnal az övébe helyezem, és lehuppanok a székről, majd földet érve el is engedem.
- Köszönöm. Ezekért a kis cselekedetekért hálám örökké üldözni fog, én hősöm - na jó, ez így eléggé gyérül hangzik. Magamban fel is nevetek, persze mindezt csak én hallom - persze, mert a fejemben szól.
- Na jó, ez fejben jobban hangzott, mint így kimondva, de tényleg köszönöm - most már tudja, hogy mitől kell engem távol tartani.
- Igazság szerint a macskám szétkarmolt mindent, ami az övé és hála az égnek, hogy csak a saját holmijait, így jöttem újakat venni, de kicsit eltévedtem. Azt hiszem. De amennyiben Machalon... szóval... nem, bele sem merek gondolni... de abban az esetben igen, a bagoly lenne a következő - nem mondom teljesen, hogyha Machalon elpusztulna, akkor baglyot vennék, mert tényleg nehéz elképzelni, hogy elváljak tőle. De egyszer erre is fel kell készülni.
- Választottál már? - kérdezem körbenézve a választékon. Azért elég nehéz lehet.

[- Nincs semmi baj, nem tudtad]

Raquel

 

- Nincs semmi baj, nem tudtad- érdekes, hogy vannak, akik akkor is bocsánatot kérnek, ha nem tettek semmi rosszat. Nekem apa mindig azt mondta, hogy csak akkor kérjek bocsánatot, ha valamit őszintén megbánok, soha ne hagyjam, hogy kényszerítsenek rá. Nem is volt soha szokásom, még akkor sem, ha néha tényleg könnyebb lenne bocsánatot kérni, mint vállalni a következményeket.
 Ahogy látom, hogy elfogadja a felé nyújtott kezem, felkészülök rá, hogy ismét hasonlóan kellemetlenül fog érinteni, de végül nem így lesz. Talán azért, mert én magam nyújtottam neki oda, talán számítottam rá. Még az is lehet, hogy őt már nem kezelem teljesen úgy, mint egy idegent. Egy kicsit tényleg jobban megbízok benne, hogy láttam egy gyenge pontját. Azokban a körökben, ahol mozogni szoktam, kifejezetten ritka, hogy valaki ilyen könnyen felfedjen egyet.
 - Nem kell túlzásba esni, ez nem nagy dolog- nem tudom, mióta nem mosolyogtam már igazán felszabadultan. Lassan elfelejtem a háborút, a dolgokat, amiket tettek velem, és amiket én tettem másokkal, elfelejtem a jövőt, ami reménytelennek tűnik. Most csak egy napfényes tavaszi délután létezik, ez az üzlet, és ez a jókedvű lány. Olyan érzés, mintha lassan belém költözne a Nap.
 Tényleg nehéz belegondolni, hogy egyszer elveszítjük a házi kedvenceinket. Az elmúlás valami olyasmi, amit az ember szívesen kizár a fejéből, mert károsíthatja az elméjét, ha nem teszi meg- vagy ha nem tudja megtenni. Én sokszor kívántam már egyes pillanatokban, hogy az örökké tarthasson, de sajnos tudom, hogy semmi sem fog. Ez a napfény is becsapós. A gondtalanság, amit az itt töltött percek adnak, nagyon rövid. Egy macska vagy egy bagoly élete is az, ha egy emberéhez mérjük, de nem szabad ezen aggódni.
 - Van kaparófája? Érdemes többet is elhelyezni, különösen az értékesebb bútorok körül- ez nyilvánvalóan alapvető lehet a legtöbb macskatartó számára, de Vitalie macskája egy darabig nem kapott, csak egyet, ami általában túl messze volt a nővérem szobájától a macskának, úgyhogy előszeretettel tett tönkre mást. Amióta van hat kaparófa is a házban, már nem csinál semmi rosszat.
 A feltett kérdésre nem adok azonnal választ, előbb visszasétálok az előbb nézegetett fiókához. Nem akarok elhamarkodottan dönteni, de már majdnem biztos vagyok benne, hogy ő lesz az, akit hazaviszek. Barátságosnak, jókedvűnek tűnik, és nekem most pontosan erre van szükségem. Athéné nem ilyen volt, ő nyugodt, enyhén távolságtartó, komolyabb bagoly volt, és bár tudta, hogy szeretem, nem vitte soha túlzásba, hogy éreztesse, viszonozza ezt. Azt hiszem, tudta, hogy természetes, és hogy ezt nyilván én is tudom.
 - Igen. Ő lesz az- ezúttal visszahúzom az ujjam, ahogy látom, hogy felém kap. Nem szeretnék elvérezni, mire hazaérek, és persze, nem szabad azt hinnie, hogy jó dolog, ha csipked, mert akkor megtartja ezt a szokást. Igaz, ennyit már anélkül is kibírok, hogy bármi jelét adnám, hogy fáj, de nem szeretném megölni azokat, akikkel levelezek. Nem lenne túlzottan nagy a sérültek száma, nem nagyon levelezek senkivel anyát és apát kivéve. - Régóta megvan a macskád?

Roman

Amikor mosolyogni látom, az valahogy végre értelmet nyert számomra. Végre egy őszinte mosoly – ezt kaptam, mert sikerült az arcára csalni. Azoknál az embereknél, akik valószínűleg egész életükben csak mosolyogtak, boldogok voltak, mert önfeledt volt az életük, nem nehéz előhozni, de az a mosoly nem igazi, talán hamis is, mű, ugyanakkor más egy olyan embernél, akinél csak azt látom, hogy valami bántja, valami mélyen lappang benne, amit senkivel nem akar megosztani. Nos, a múlt fátyla már csak ilyen, elég nehéz elhagyni mindazt, ami mögöttünk volt – bár nem tudhatom, hogy milyen teher nyomja Roman vállát, és valószínűleg rá sem kérdezek, mert nem tehetem meg, ha pedig mégis, akkor sem biztos, hogy elmondaná a teljes igazságot, mert miért bízna meg bennem? Egyszerűen csak nem tartozik rám. Viszont örülök ennek a mosolynak, ami egy lánchálózatot indított be, mivel erre én is csak mosolyogni tudtam: még a szemem is örült. Egyes esetekben azt mondják, a könnyeidet ne add könnyen, nem érdemlik meg sokan, máshol pedig ne add könnyen a mosolyod, azt még kevesebb ember érdemli meg.
– Hidd el, nekem ez felért egy életmentéssel – vallom be, habár a csótány nem tud elevenen felfalni, legalábbis azt hiszem. Ebben a világban már bármi lehetséges, főleg, hogy az enciklopédia azt mondja, hogy mindenevők, sőt hallottam már nem egy ember szájából, hogy reggel arra ébredt, hogy ez csótány zizeg a fülében, a másiktól pedig, hogy nyugta nincs tőlük, mert még a zuhany alatt is csótányok hullanak a hajából. Igazán félhetnék valami normálisabb dologtól is, mondjuk… pókoktól, attól a legtöbb lány irtózik, mert szőrösek és nyolc lábuk van; vagy a patkányoktól, bár azt nem értem, miért félnék tőlük… nekem ez jutott.
Nagy szemekkel pislogok, amikor Roman több kaparófát is említ.
– Ez eddig még meg sem fordult a fejemben. Most, hogy ezt megosztottad velem, muszáj leszek minden helyiséget a házban telepakolni kaparófával – érdekes lesz a kivitelezés, majd Lyn néni ha meglátja, első kérdése lesz, hogy kinek kell ennyi kaparófa, mert az biztos, hogy én nem vagyok macska. A baj legalábbis az ő bútorait járja meg, nem az enyémeket. Anya és apa halála óta ő nevel minket, tartozom annyival, hogy legalább a bútorait épségben tartom, legalábbis igyekszem.
Roman egy baglyot szemlélget, s én várom a döntését, mintha az anyukája lennék, aki arra vár, hogy a cukrászdából válasszon a sok-sok édesség közül, melyik tetszik neki jobban, de nem vagyok az… és nem is szeretnék az lenni.
- Ő tökéletes választás, illik hozzád – na nem azért, mert Roman is olyan csípős, ezt ugyanis nem tudhatom, egyszerűen csak ahogy rájuk nézek, mintha egy tökéletes családi képet látnék magam előtt. Biztos a személyiségük is hasonló, és jól meg fogják érteni egymást. Most körülbelül nem is tudom, milyen arcot vághatok, leírni sem tudom… valami hasonló: Kérdésén elgondolkodom. Mióta is?
- Öhm… most lesz ötödik éve, hogy velem van. Egész jól bírja magát. Ha nem tudnám, hogy macska, azt hinném, hogy főnix, mert minden év tavaszában olyan, mint egy ma született bárány. Ha zord az idő, öregnek tűnik, de tavasszal, ha megújul a természet, ő is erőre kap- kissé megnevettet a kép, ahogy elképzelem magam előtt Machalon tavaszi nyújtózkodását, de ezért is olyan szeretnivaló.
- Van kedved egyébként elugrani valahová újdonsült társaddal? – bökök a bagoly felé, nyilván már a nevét is kitalálta. Na de szép, biztos nincs kedve.

[- Legközelebb, ha egyedül vagy, próbálj meg néhányszor a földre taposni a közelében, akkor valószínű elmenekül]

Raquel

 

Annak ellenére, hogy tudom, tényleg nem tettem semmit, ami igazán nagy dolog lenne, jól esik, hogy valakinek segítettem valamiben. Túl sok embernek ártottam, és túl kevésnek volt lehetőségem segíteni, akkor sem túl sokat. Talán az az egy mugli, akinek megmentettem az életét, az egyetlen, aki hálás lehetne, ha nem lett volna az is részben az én hibám, hogy egyáltalán segítségre szorult. Helyrehozni egy hibát pedig önmagában kevés ahhoz, hogy igazán jó cselekedetnek lehessen nevezni.
 - Legközelebb, ha egyedül vagy, próbálj meg néhányszor a földre taposni a közelében, akkor valószínű elmenekül- a legtöbb élőlényben megvan a túlélési ösztön, és menekül, ha valami veszélyeset észlel. Még egy olyan teremtmény is, mint a vérfarkas, ami széttép bármit, ami a közelébe kerül, menekülőre fogja, ha szembe találja magát például egy sárkánnyal. Egy csótány számára egy ember még ijesztőbb lehet, bár nem tudom, hogy ennyit képesek-e felfogni. Nem lehet túl nagy agyuk, ha hónapokig túlélik fej nélkül.
 - A nővérem macskájánál működött- azon túl, hogy sikerül száműznöm a gondolataimból az elmúlt hónapot, észreveszek valamit: nem is emlékszem rá, hogy valaha beszélgettem volna bárkivel ilyen hosszan, ilyen felszabadultan. Nem figyelek rá, hogy mit láthat az arcomon, nem figyelek a tartásomra, a hanghordozásomra. Igazság szerint nincs is semmi, amit el kellene most rejtenem. Annak ellenére, hogy nem is ismerem Palmert, könnyű vele beszélgetni.
 Egy pillanatra megakad a kalitkán a kezem, ahogy a lány megjegyzi, a bagoly illik hozzám. Vajon miért gondolja így? Talán azt hiszi, az ellentétek kiegészítik egymást, és egy csendesebb gazdának egy ilyen bagoly kell? Persze, fogalma sincs, hogy milyen vagyok. A valódi énemhez jobban illene háziállatnak egy kígyó vagy a csótány, amit kidobtam. Ha jobb ember lennék, talán nem is venném meg ezt a baglyot, hagynám, hogy egy olyan gazdát találjon magának, akit jobban megérdemel. Rövid tétovázás után leemelem a baglyot a polcról. Azért megteszek majd mindent, amit meg tudok tenni érte.
 - Tavasszal általában boldogabbak az állatok, és a legtöbb ember is- sok évig nem is igazán számított nekem, hogy milyen évszak van. Csak ültem a szobában, olvastam a könyveimet, legfeljebb az számított, hogy mennyire ültem közel a tűzhöz, terítettem-e magamra takarót. Igazság szerint ez a tavasz a legrosszabb évszak, amit valaha megértem. Remélem, hogy nem vár rám még hasonlóan rossz sem.
 - Elmehetünk valahová, még van legalább egy órám. Nem hittem, hogy ilyen gyorsan menni fog- kifizetem a baglyot, akiről megtudom, hogy az erősebbik nemhez tartozik. Nevet még nem adok neki, az elhamarkodott lenne, egy kicsit várok vele, hogy kirajzolódjon a személyisége. Legalább egy hetet. - Van ötleted, merre menjünk?- azok a helyek, ahová én jártam a családommal, talán túl drágák lennének a lánynak, az olcsóbbakat pedig nem ismerem.

Roman

Könnyű azt mondani, hogy párszor tapossak egy csótány elé, amikor annyira rettegek tőle, hogy még SVK-n is kudarcba fulladtak a kísérletezéseim, ugyanis amikor megpróbáltam megvédeni magam, csak annyit sikerült elérnem, hogy a csápjai helyett egy olyan rugós kis valamit sikerült varázsolnom, aminek a végén egy műanyag gömb lógott, ami még rémisztőbbnek hatott, mint ahogy kinéz valójában. Azóta próbálok valami másra gondolni, mint amitől valójában félek, de nem egy olyan könnyű dolog. Bár egyszer le kéne győznöm a félelmem. Legtöbben egy pókkal is úgy vannak, hogy még újságpapírral sem merik leütni a legkisebb pókokat sem, akkor én hogy merjek egy csótány közelébe lépni? Lehet, hogy majd este gondol egyet, vagy bármelyik más napon és bosszút áll. Nem akarom, hogy megcsócsáljanak. Nem felelek hát Roman mentő ötletére, csak bólintok egyet, hogy megértettem...
Most tudom meg, hogy van egy nővére. No, lassacskán megtudom, hogy milyen családi összeköttetések vannak itt.
- Ha nála működött, akkor nálam sem lehet probléma - mosolygok. Észreveszem rajta, hogy kicsit furcsállja, amit mondok.
- Oh, az állatok személyisége idővel változik. Amilyen a gazdájuk, észre sem veszed, de ők is ugyanolyanok lesznek. Például a macskám hiperaktív, nem az a lusta fajta, aki egész nap képes lenne elheverészni az ágyon, ugyanakkor nem veti meg a kényelmes helyeket, és ha már kényelembe helyezte magát, hajlamos arra, hogy percek alatt olyan mélyen aludjon, hogyha két cintányért ütnek össze a füle mellett, nem veszi a lapot. Aztán... szereti, ha simogatják. Na ez most kicsit furán jött ki, ha magamhoz akarom hasonlítani - összezavarom magam, istenem, bár abban van valami, hogy tényleg jó, ha simogatják az embert, speciel el bírnám viselni egész nap, ha egy macska helyében lennék.
- És megvédi, ami az övé. Sorolhatnám még, de csak untatna - nem hiszem, hogy nagyon érdekelné, hogy milyenné formálta az én személyiségem a macskám személyiségét, a sok kaparászást nyilván nem tőlem tanulta el, szóval ez egy ösztönös cselekedet. Az tény, hogy még így is eléggé szóval tud tartani, vagy én tartom szóval őt? Mindezt úgy, hogy tényleg nem ismerjük egymást, max órákról és soha az életben nem váltottunk egy mondatot sem, ez így random jött.
- Én mindig boldog vagyok - ezt már nyilván észrevette, nem is tudnám takargatni. Mióta a szüleim meghaltak, egy darabig rossz állapotban voltam, de megtanultam, hogy nem sírhatok mindig azok miatt, amik megtörténtek már, mert az az egész életemre rányomna egy pecsétet, ami miatt soha nem lehetek boldog. Így igyekszem a boldogtalanok életét felvillanyozni, ezzel magamat is egekbe emelni. Tisztára, mintha valami drogról beszélnék.
Kérdésére beugrik egy kép az elmémben.
- Vidámparkba! - jó, kicsit túlzok. Az még elsőre elég pénzes, és nem menne csak úgy.
- Nem? Oké, nem. Egyébként sincs nálam elegendő pénz ahhoz. Talán egy másik alkalommal, hacsak nem unod a társaságom, és lesz legközelebbi alkalom, amit merek remélni - nem tudom, hogy miért, de nem tűnik egy rossz mardekárosnak, én pedig mindenkiben csak a jót látom, még ha tudom is, hogy rossz is van bennük. Elfogadok mindent és mindenkit úgy, ahogy van, haragudni is maximum egy napig tudok.
- Annyira nem tudom, hogy itt milyen választék van, de... hmm... esetleg a Café Fulvio... fogadó a Vasorrú Bábához... megengedem, hogy te dönts - milyen jólelkű vagyok.

[- Ki tudja? Nemsokára kiderül, hogy igazad volt-e, és tényleg olyan lesz-e. Majd biztos összefutunk egy óra után, akkor elmondom, mi az eredmény]

Raquel

 

Csak mosolyogva hallgatom a lány elemzését az állatok pszichológiájáról. Talán tényleg alkalmazkodnak valamennyire a tulajdonosukhoz, ami szükséges is lehet bizonyos mértékig a boldogulásukhoz, például a varázslók baglyai általában nappali életmódra kényszerülnek, de azért mégis megtartják a saját lényüket. Nem mondanám, hogy szeretném, hogy ez a bagoly olyan legyen, mint én, ha tehetném, én is szívesebben lennék valaki más. Nem kívánom senki másnak, hogy olyan legyen, mint én.
 - Ki tudja? Nemsokára kiderül, hogy igazad volt-e, és tényleg olyan lesz-e. Majd biztos összefutunk egy óra után, akkor elmondom, mi az eredmény- nem tudom, hogy igazat mondok-e, hogy valaha látom-e még a Roxfortot. Ha kiderülne, mit tettem, egészen biztos, hogy már azelőtt kicsapnak, hogy kiderülne, elítélnek-e. Utána talán elmehetek egy másik iskolába persze, mert az biztos, hogy nincs jövőm máshogy, csak teljes jogú varázslóként. Olyannak lenni, mint egy kvibli, talán még rosszabb, mint sárvérűnek születni.
 - Hová?- őszintén meglepődök azon, amit a lány ajánlott programnak. Hallottam róla, hogy a muglik valahogy így nevezik a helyeket, ahová azért járnak, hogy kikapcsolódjanak és elfelejtsék a szánalmas, szürke életüket, de mindig azt hittem, hogy ez a miénknél fiatalabb korosztályoknak készült. Igaz, vannak, akik tizenöt-tizenhat évesen még inkább gyerekekre hasonlítanak, mint felnőttekre. Én utoljára tíz évesen voltam olyan, mint egy átlagos korombeli gyerek, valószínű már elsősként is nagyon untam volna egy ilyen helyet.
 - Egy kávé nem jönne rosszul, nem aludtam túl sokat éjjel- talán már meg sem látszanak a karikák a szemeim alatt, talán feltűnnek neki, nem tudom. Én már természetesnek látom őket, ha nyugodt, hosszú álmom van, akkor sem érzem magam soha teljesen kipihentnek, nem tudok úgy aludni, hogy ne várnám, hogy valaki álmomban rám támad. A külső támadások mellett pedig kínoznak az emlékeim is álmomban.
 - Akkor kifizetem a baglyot, és mehetünk. A pénz miatt ne aggódj, természetesen meghívlak- gyorsan, szinte szó nélkül bonyolítom le a vásárlást a pultnál. Hálás vagyok érte a sorsnak, hogy ha rám is tett rengeteg láncot, legalább attól megkímélt, hogy egész életemben azzal kelljen foglalkoznom, miből fogok ételt venni magamnak és a családomnak. Abban a pár napban rájöttem, mennyire szörnyű, ha hiányzik egy ilyen számomra magától értetődő dolog. És éppen ezért nem kéne az alacsony sorból származókat politika közelébe engedni: egész életükben a pénz után vágyakoznak, tehát könnyű őket megvesztegetni. Ezért volt remek miniszter a nagyapám, a pénznek semmiféle hatalma nincsen a Nottok felett, mi inkább a családunkon keresztül vagyunk támadhatóak. Ez a gyenge pontja viszont talán mindannyiunknak megvan, kivéve az olyan nagy hősöknek, mint Potter, akiknek nincs már mit veszíteniük.
 - Mit gondolsz, ki lesz jövőre a Griffendél házvezetője?- ahogyan Piton professzor előléptetésekor Lumpsluck professzor átvette a Griffendélt, úgy most újra át kell vennie a posztot valakinek, amit az igazgató hátrahagyott. Azt olvastam, hogy talán egy új tanár lesz egyben a házvezető is, de nem igazán ragadott meg a téma, nem érint személyesen. Talán Raquel többet tud.

[Clarice Edevane]

Clarice Edevane

Végre megérkeztem az Uklopszba. Megsimítottam Angela kis buksiját és beléptem az ajtón. Akkora hangzavar uralkodott, hogy a saját hangom nem hallottam. Szerencsére, hamar megtaláltam az emberem. Vörös haj, fekete kötött pulóver, ez csakis Angela régi tulajdonosa lehet. Odasétálok hozzá, de mielőtt hozzászólhatnék megfordul arcán mosollyal. Hát ez nem ő volt az biztos, hanem Clarice Edevane.
-Szia Clarice!-köszöntem.
Ő is ksuzönt, de már el is tűnt. Gondoltam, fontos dolga van, ezért inkább a pulthoz sétáltam.
-Szia! Tanácsot szeretnék kérni. A macskám, megbetegedett szerintem, napok óta nem eszik, nem futkoss. Szerinted mit csináljak?
Miután végeztünk, kisétáltam az üzletből. Angela, el is aludt.
-Várjunk csak! Hol van Clarice?-töprengtem.

[- Áh... te vagy az?]

A sikeres RBF vizsgáimnak köszönhetően úgy döntöttem, hogy ideje megjutalmaznom magam egy új állattal. Összespórolt pénzem ugyan nincs, mert nem bírom ki, hogy el ne költsem, ha a zsebemben van a teli erszény, de apa is adott nekem pénzt, meg anya is, sőt, még Cael is kisegített. Az utóbbinak nem fogadtam el minden egyes knútját, attól bűntudatom lett volna, de ami jár, az ugyebár jár.
Mivel közeleg a szeptember, így idejét éreztem végre a bagolyvásáslásnak. Emellett persze minden mást is be kellett szereznem, és talárból is új kellett már. Mondhatni, nem volt miért unatkoznom. Az utolsó programok közé hagytam az állatos dolgokat – Morganának, a kis cirmosnak szeretnék jutalomfalatkákat, amiért most egy évre otthon hagyom a Roxfort helyett, aztán pedig meg akarom venni végre a baglyomat. Még sohasem volt baglyom, így talán néhány tanács sem ártana a tartásukkal kapcsolatban.
Miután a táskámat megpakoltam a megfelelő könyvekkel, amik most valamiért könnyebbnek is tűnnek, talán a rengeteg leadott óra miatt, s a többi dologgal is nagyjából megvagyok, az Uklopsz bagolyszalonhoz indulok. A bagolysereg hangos huhogása miatt nem is nehéz megtalálni, hogy merre lehet pontosan, hiába nem jártam ott eddig soha.
Az üzlet valahogy iszonyatosan zsúfoltnak tűnik annak ellenére is, hogy alig vannak itt emberek. Nem tudom, hogy a szűk hely, vagy a rengeteg ketrec teszi ezt a hatást, de elég kényelmetlen a sok holmimmal itt mozogni lehetőleg anélkül, hogy nekiütném őket valamelyik bagoly ketrecének. A félhomályhoz elég lassan alkalmazkodik a szemem, s a bent terjengő szagok is a Roxfort bagolytornyát idézik. Vagy talán a nagy zsúfoltság miatt egy picit rosszabb is. Nem is tudom, hol kezdjem a nézelődést, mikor is valaki a nevemen szólít engem.
- Áh... te vagy az? – nem sokat tudok a lányról, csupán hogy griffendéles, és az öcsi évfolyamtársa. Gi-gi-gingerbread? Vagy valami ilyesmi neve van. A szülei biztosan mókás kedvükben lehettek. Elég szokatlan neve van, még a varázslók meg boszorkányok között is. Pedig sokakat elég nehéz überelni.
- Mi járatban erre? Te is baglyot vásárolsz? Aranyos a macskád. – látom a kosarában a macskát, de nem igazán rakom össze a dolgot fejben. Amíg ő odamegy a pulthoz, s vált néhány szót a tulajjal, én a ketreceket nézegetem. Nagy bagoly, kis bagoly... a kuvikok kicsit hiperaktívnak tűnnek. És félek, az öcsém macskája simán elkapná. Valami erősebb kell ide.
Ginger és a macskája hamar végeznek, én azonban még bent maradok. Ha a bolt felé néz, még láthatja is a kirakatból, hogy elvesztem a baglyok áradata között. Talán jobb lett volna előre kitalálni, mit is szeretnék.

Csak nézelődök körbefele hátha megtalálom a vöröshajú lányt. Mint egy elmebeteg.
-Hol a fenébe lehet?
És egyszer csak megakadt a szemem végre Claricen. Tanácstalanul nézelődik a sok-sok bagoly között. Szegénykém.
-Tudod mit Angela? Nem ártana neki egy kis segítség. Meg legalább megismerem. Na let's go!
Amint belépek az ismerős szag ütött meg.
-Angela, mit szólnál ha vennénk egy baglyot?
Igen, beszélek a macskámhoz. Még vörösen is szőke vagyok. Miután kissé megnövelem az egómat körülnézek. Mindenhol csak bagoly. És varjú! Jézus-krisztus kellet nekem ide bejönni.
-Jól van Ginger, most szépen összeszeded magad, és kemény leszel. Megmutatod, hogy igenis erős vagy.
Felnézek és Claricet keresem. Áh, ott van az egyik kuviknál! Odasétálok hozzá a nagy tömegen keresztül. Igen, számomra ez kis tömeg a nagy tömeg. Lehet, hogy tényleg szőke vagyok? Na mindegy. Megyek szép lassan mikor egyszer csak megbotlok valakiben. Háttal estem az volt a szerencsém. Felnézek. A srác mosolyogva néz a szemembe és kezét nyújtja. Megfogtam. Felhúzott és már el is ment. Láttam, hogy Clarice engem néz sőt mindenki engem néz. Mintha semmi sem történt volna, odamegyek Claricehez.
-Szia! Látom segítségre szorulsz. Segíthetek?

[- Uhm... szia megint.]

Mindig is tudtam, hogy nagyon sokféle bagoly létezik, de így, hogy látom is őket mind egy helyen, csak még jobban összezavarodom. Az öcsit persze szándékosan nem hoztam, mert úgyis mindegyikre azt mondta volna, hogy Zordon megenné, még a nagy uhukra is, amik különösen tetszenek. Viszont elég nehéznek is tűnnek, és így is rengeteg holmi van nálam, és akkor még nem vettem meg a bájital hozzávalókat sem.
A kirakatban ücsörgő kuvikok nézegetése közben tarol el valaki egy ketrecet, legalábbis a zajokból ítélve. A baglyok fülsüketítő rikácsolásuk közepette csapkodják szárnyaikat a zavargásra, azonban csak az a griffendéles lány esett pofára, aki az imént rám köszönt. Fura, pedig azt hittem, már el is ment a boltból. A ketreceknek persze semmi bajuk, csupán a zaj miatt lettek izgatottak a baglyok. Bár ha mindegyik ilyen hangos, nem biztos, hogy nekem is kell egy... Nem szeretem nagyon a hangzavart. Kész szerencse, hogy a Mardekárba nem dorbézoló idióták járnak.
Valaki eközben felsegíti Gingert, majd továbbáll. Úgy látom, nem törte össze magát, így nem foglalkozom vele különösebben. Egy sorral arrébb állok, a halászbaglyokhoz, akik különösen szórakoztatónak tűnnek a nagy, sárga szemeikkel, és tollpamacsokkal a fejükön. A Roxfortban jól éreznék magukat a tó miatt, de viszont egy kicsit picinek tűnnek. Lehet, Zordon tényleg bántaná.
- Uhm... szia megint. – Ginger újra megszólít, bár nem igazán tudom, miért. Tényleg ennyire tanácstalannak tűnnék? Felé fordulva arrébb söprök egy szemembe lógó tincset. Ami feltűnhet neki, hogy a kezeim, különösen az ujjaim elég furák. Mintha egy picit természetellenesek lennének. Az ilyesfajta külső változás viszont annyira még nem feltűnő, amíg nem kezdek el trükközni vele.
- Á, nem kell, megoldom. Hacsak nem tudod, melyik az a bagoly, aki biztosan nem hagyja, hogy egy elhízott macska terrorizálja. – még mindig utálom az öcsém macskáját, amiért az enyémet annyiszor bántotta. Egyszerűen már a szobámból sem akar kimenni, ez pedig nagyon rossz. Semmiképpen sem vihetem magammal a Roxfortba ilyen állapotban.
- Te az öcsém évfolyamtársa vagy, igaz? – ha már a nevemet ismeri, feltételezem, össze tudja rakni a rokoni kapcsolatot köztem és Cael között. Általában picit meglepődnek, mert külsőben nem igazán hasonlítunk, de jellemben már annál inkább. Igaz, én nem vagyok olyan balhés, mint ő.

-Én a macskabaglyot ajánlom, rendkívül harcias, és kényes. És igen a testvéred egyik barátja vagyok.-válaszoltam és mélyen a szemébe néztem.
Ő csak bólintott és magával ragadott. Mutogatott egy csomó baglyot, ami neki tetszik, de mindenhez volt hozzáfűzni valója. Eléggé kifinomult és igényes lány. Bár megértem, hisz a testvéréhez igazkodni. Nem túl könnyű...
Ahogy én ismerem Cael-t először egy jóképű és kedves srácnak ismertem meg, de közelebbről egy igazán érzelmes, igényes, laza srácról van szó. Ellenben Clarice egy igazi lány. Kedves, igényes és még sok minden j tulajdonág. Minden ami egy igazi lányt jellemez.
Hát valahogy így telt a délutánom. Én próbáltam beszélgetni, de a mardekáros csakis a baglyokkal akart foglalkozni. Mikor már a kasszánál álltunk én elé fordultam.
-Lenne kedved egy kicsit sétálni?