Csillagvizsgáló

- Miss Everfen -

Az igazgatónő tekintélyt parancsoló alakja könnyen segít az összecsődült tömeg hamarjában való átszelésében. A talár hangos csapkodással kíséri végig, melyet csak a riadt felé reppenő szemek és halk elfojtott llegzetvételek fennakadása akaszt meg. Az egyik kolléga még a nagyteremnél próbálja megakasztani valami rendkívül fontos ügyben, ami biztosan semmiképp nem tűrhetne halasztást ám mielőtt részletesebben belekezdhetne az illető Minevra rögvest felemeli a kezét belefojtva a szó.
- Ne most! Jöjjön az irodámba egy óra múlva!
Hangja acélosan pattan s mire bárki kettőt pislog már ott sincs mert a lépcsőkön igyekszik felfelé hogy elérje a tornyot ahol a diákja épp valami olyasmit készül tenni mit maga sem tud vagy éppen ért egészen pontosan. Hát igen, a háború után sok lelkileg sérült gyermek fogadta hatalomra kerülését akikkel igenis foglalkozni kell. Mindenki másképp tudja feldolgozni a veszteségeit, a gyász meg nem segít igazán senkinek sem. Az iskolapszichológus egyedül bajlódik noha alkalmasint Madame Pomfrey is besegít. Igaz Poppy kedves lelkületű de elég határozott egyéniség, így csak kevesen értenek szót vele. Többek Hagrid morcongós stílusával megelégednek, de a többség mégis csak Dobrev nyakába szakad. És miután ő is egy ember véges fogadóórával és még inkább idővel, így még maga az igazgatónő is kénytelen alkamankénti kihallgatásokat adni a diákoknak. Na nem mintha ez ínyére lenne, ilyenkor mindig egyszerre érzi magát annak a régi McGalagony professzornak, aki házvezetőtanárként látta el a feladatkörét. Sőt... néha még Dumbledore jóságos hangja is megcsendül a fülébe, biztatva őt; jól van Minerva, így kell ezt csinálni!
Ostoba vénasszonynak érzi hogy amint felér a legfelső szintre és a szél keze megérinti arcát mintha egy pillanatra valóban érezné Albus hangját....
Lehunyja a szemeit és megrázza a fejét, mintha csak ez a mozdulatsor segítene neki hogy újból tisztán lásson  és visszarángassa őt a valóságba. Annak is a jól ismert kegyetlen változatába, ahol nincs már a félhold szemüveges kollégája és ő a felelős egy egész iskola életéért. Most pedig az egyik diákjáéért.
-Pontot vonni meg büntetőmunkát kiszabni jött? Gondolja, hogy van értelme, lehet rám hatni még vele?
Megütközve torpan meg hallva a vékony hangot, mely egyszerre dühös s ellenálló ám mégis csalódott és szomorú. És ennyi elég hogy az amúgy szigorúnak hitt nő megenyhüljön.
- Ugyan dehogy! Ha kiszabnám képes lenne leugrani a párkányról csak hogy ne kelljen Mr. Fricsnek pucolnia a serlegkészletet! Nem-nem Miss Everfen, nem célom a Hugrabug ház előkelő helyét sem visszavetnem a pontversenyben.
Hangja ugyan szigorú mégis megbújik benne némi gyengéd vonulat, melyet a gyermek kiérezhet ha jobban odafigyel. Minden esetre a helyzet abszurdsága hogy egy párkánynak beszél és egy háttal ülő kislánynak zavarja őt. Nem akarja önkezével becitálni onnan, mert milyen nevelő célzat lenne az? Hasztalan. A pálcahasználat ugyan elegáns megoldás lenne de szintén csak félsiker. Most nem a leckéztetés az elsődleges feladat hanem a gyermek felismerése és rádöbbenése a tényekre; egy hajszál választja el a megsemmisüléstől. Bármily nagy is a gond nem éri meg ezt az áldozatot. Persze ezt idős fejjel könnyű mondani... mennyire könnyű....
- Nem vélem úgy hogy segítene. Inkább csak célra vezetne. Tudja kisasszony néha célszerű megállni egy pillanatra és feleszmélni mit is csinálunk és miért is csináljuk azt. Ajánlom hogy maga is tegye meg ezt. Vesse fel magának a kérdést, miért is nem néz rám ha önhöz beszélek? És miért is ül épp a szakadék szélén és lógatja bele a lábát?

-Ó, higyje el, ha leugrani jöttem volna, már rég nem lennék itt.- Itt, mint a toronyban. Itt, mint a mellvéden ülve. És persze itt, mint ezen a világon. Kivéve a talán még felismerhető maradékot, ami meg pont olyan irreleváns, mint amilyennek jelenleg igazából mindent az ég világon érzek. Akkor persze hirtelen mindenkit elkezdenék érdekelni, de már mindegy lenne, mert én ugyan itt nem maradnék az univerzum elkerülhetetlen lezárulásáig - vagy még utána is? - csak azért, hogy lássam, milyen arcot vág az iskolányi idegen, aminek a nagyrésze max hat évig lesz még itt, és talán nyolcvan-százig életben, aztán megy tovább. Meg se kell kérdezni azt az idegesítő vécésszellemet, megéri-e, anélkül is rinyálja már hatvan év után is, hogy nem, bárkinek, aki véletlen rátalál sürgősebb dolga helyett.
-Legfeljebb bojkottálnám meg nem jelenéssel az egészet annak fényében, hogy minden eddigi büntetésem sincs egyensúlyban azzal, az iskoláért mennyit tettem elismeretlenül, amiért csak még további büntetőmunkát kapnék valószínűleg, de inkább bele se lovallom magam ebbe, mert megegyeztünk, hogy a Salamander-téma egyelőre el van rendezve.- Az egy másik kérdés, hogy ezzel már bele is lovalltam magam megint. Megpróbálok kilovallni belőle.
-Milyen célra? Hogy mégkiljebb ábránduljak nem csak az értelmetlen pont-, de az igazságtalanul kezelt büntetőmunka rendszerükből is?- Tessék, hátrafordultam, had örüljön. Meg láthassa a szememben, hogy teljesen jó helyen van az előrefele bámulva is. A magaslati levegőt nem tudja leszúrni.
-Mért, miért?- kérdezem, miközben visszafordulok előre, és remélem, hogy csak Lancaster specialitása az ő véleményéről szóló kérdés válasza alól az enyémről kérdezéssel bújni ki. Okkal kérdezek dolgokat.
Jó kérdés egyébként. Miért nem látom annyi értelmét érdeklődés mutatásának, hogy megforduljak, ha hozzám beszélnek. Miért nem látom értelmét annak, hogy bármi iránt érdeklődést mutassak? Miért abrándultam ki a világból? Régen - régen? Még két-három hete is bőven - nem ilyen voltam. Miért pont itt ülök egyedül, ha ismerem a Szükség Szobáját, tökéletes helyet adna ahhoz, hogy egyedül lehessek zavartalanul, ha azért keresem meg. Miért itt, ahol mindenki látja annyira, hogy szólhasson egy tanárnak, hogy ül itt valaki? És mégegyszer, miért nem érdekel ez annyira, hogy a végérejárjak?
-Mert itt békénhagynak, ha egyedül akarok lenni. Féltik annyira az illúzió kis házpontjaikat, hogy ne jöjjenek utánam a tilosba zargatni, és elég magasan vagyok, hogy ne hallatszon el idáig az idegesítő vidám zsivajuk.- Mint ha én nem idegesítő vidám zsivaj lettem volna egész mostanábanig. -Ne aggódjon, nem esek le véletlen. Szeptember óta egy ennél borulékonyabb rúdról hadonászok ötkilós buzogánnyal engem célzó ágyúgolyók után, onnan se szokásom leesni. És direkt se fogok leesni. Minek? Nincs senkim, akit érdeklek annyira, hogy elkapjon...

- Miss Everfen -

-Ó, higyje el, ha leugrani jöttem volna, már rég nem lennék itt.
Van valami olyan erőteljes keserűség a kislány szavaiban, mit a porfesszorasszony nem érzékel sértésnek. Sokkalta inkább az együttérzést váltja ki belőle. Igazából nem érti. Ha a gyermek nem a halállal akar épp farkasszemet nézni akkor mégis miért választotta a magány ezen formáját? Tény, a birtok nagy és még így is belebotolhat olyan emberbe, kit nem szeretne látni, de Minerva rudja jól, a diákok kellően szemfülesek alkalomadtán. Könnyen el tudják magukat szeparálni ha akarják. A kérdés csak az mennyire akarják?
- Legfeljebb bojkottálnám meg nem jelenéssel az egészet annak fényében, hogy minden eddigi büntetésem sincs egyensúlyban azzal, az iskoláért mennyit tettem elismeretlenül, amiért csak még további büntetőmunkát kapnék valószínűleg, de inkább bele se lovallom magam ebbe, mert megegyeztünk, hogy a Salamander-téma egyelőre el van rendezve.
Arabella említésére a tanárnő rögvest visszatér a valóságba. Hirtelenjében nem éll össze a kép, miként is kerül szóba a Legendás Lények kissé szeleburdi tanára, aztán rádöbben hogy Miss Everfen is egyike volt az éjszakai kóborlók társaságának, akik találkoztak a vad kis csintalan lényekkel. Erre inkább nem is reagál csak összeszorítja a száját, minek következtében a ráncok még jobban formát öltenek. Hát igen, nincs ínyére a sok kihágás mit elkövetnek a diákok. Úgy tűnik Potter igazi divatot teremtett ezzel, de persze az még Dumbledore korszaka volt... McGalagonynak nem célja kivételezni, bármennyire is kedves legyen szívének a diák. Mint most mondjuk Everfen.
-...itt békénhagynak, ha egyedül akarok lenni. Féltik annyira az illúzió kis házpontjaikat, hogy ne jöjjenek utánam a tilosba zargatni, és elég magasan vagyok, hogy ne hallatszon el idáig az idegesítő vidám zsivajuk.
- Ugyan Miss Everfen, ne legyen ennyire dramatikus. Tudott volna jobb helyet találni ha akar. Vallja csak be hogy keresi maga is a veszélyt. Valahol ez érthető is annak tükrében amiken keresztülmentünk múlt évben, de...
-Ne aggódjon, nem esek le véletlen. Szeptember óta egy ennél borulékonyabb rúdról hadonászok ötkilós buzogánnyal engem célzó ágyúgolyók után, onnan se szokásom leesni. És direkt se fogok leesni. Minek? Nincs senkim, akit érdeklek annyira, hogy elkapjon...
A lány szavai az elevenébe vágnak. De hiába az ígéretek. Szinte üresen csengenek ha ott marad ahol. Márpedig a lány nem mozdul, mindössze tovább folytatja a látkép bámulását. Nos, igen, az iskola körüli panoráma fenséges. A skót hegyek, a tó a tiszta égbolt... bámulatos. Valóban élvezetes lehet elmélázni, de nem akkor ha az ember lelkét ilyen mértékben nyomja a szomorúság.
- Nos valóban bámulatos eredményeket produkál a kviddicsmérkőzések alatt, Merel. - ismeri el az igazgató a lány teljesítményét. Noha a szíve a griffendél házé nem titok hogy a hugrabugos diákok sorsát is szívügyeként viseli. A sötét szemű lányka pedig talán épp az árvasága na meg a nagy szája miatt vívta ki a figyelmét. Valahol kissé egykor volt önmagára emlékezteti. Tehetséges boszorkány ki keresi a helyét, egyszerre nyitott mégis zárkózott. Talán senki nem tud hozzá közel férkőzni igazán. A szavai legalábbis erről árulkodnak.
[color=seagreen- Viszont kétségbe kell vonnom az állítását, kisasszony. Biztosan akad olyan, akinek hiányozna. A társainak a házában. A barátainak. A tanárainak. Egyetlen szerelem sem érdemli meg hogy ennyire elhagyja magát, bármennyire is mély volt. [/color]
Egy lépéssel közeledik csak hogy a lány érezze nem viccel mindezzel. Akarja hogy rá figyeljen.
- Maga még fiatal Miss Everfen, tehetséges. Kicifrázhatja az illető arcát a kviddicsütőjével. - somolyodik el majd torokköszörül. - Ühm, persze ezt a tippet nem tőlem kapta. - közli magától értetődően félig lehunyt szemmel miközben kezével hárító mozdulatot tesz. Fél perc csend telepszik rájuk, s csak aztán szólal meg némi élel a hangjában.
- Jöjjön be onnan ha már nem célja fejest ugrani, az igazgatói irodámban megbeszéljük a részleteket. Ráférne magára egy kellemes meleg töklé, csodálom hogy nem fagyott már a párkányhoz egy az egyben!

-Tudja, én min mentem keresztül az elmúlt évben? Fogalma sincs...- vágok közbe, megszakítva a tanerő mondatát. Megfordul a fejemben azt részletezni, de végül más vonalon visz a mondatom, és a folyamat helyett a konklúziót fejtem ki végül, mellékletként a fizikai egyensúlyom megerősítésével. A lelkit meg, mint láthatjuk...
Na mindegy, úgyis felmerül még majd kismilliószor a kérdéskör, mielőtt végetér a nap. Amúgy lehet. Talán tényleg keresem a veszélyt. Talán valami tudatalatti indokból. Talán annyira lemondtam már mindenről, annyira úgy érzem, hogy úgyis mindegy, hogy dacból és szórakozásból kekeckedek az életveszéllyel. Félelmet természetes úton úgyse nagyon érzek, ha denethorok nem indukálják, nincs ami elrettentsen.
-Ugye tudja, hogy a kviddics igazából kiba...lettozottul nem releváns ide?- Nyomatékosításként még megint hátrafordulni is veszem a fáradságot. Az üresség felé bökök. -Csak rámutattam, ennél az csak veszélyesebb lenne. Éppenséggel Salamander is csak legfeljebb érintőlegesen releváns...
De eddig tartottam, itt megint lemondóan előrefordulok a mélybe bámulni. Még az is csak utólag jut el a tudatomig, hogy keresztnéven szólított meg. Hallom, hogy közelebb lép, de miután elismertem ennek tényét, hova fáradjak még? Úgyis tudjuk mindketten, hogy figyelek rá közben, nem pont fölösleges fölösleges köröket futni onnantól?
-Ó, persze! Ha nem lennék, hirtelen mindenkinek elkezdenék hiányozni! Hirtelen mindenkit elkezdenék érdekelni, hirtelen mindenki észrevenne. Hogy voltam! Azt mondja, le kéne ugranom, hogy észrevegyenek? Nyugi, tudom, hogy nem azt mondja, de ...szóval érti.
Az ötleten, illetve az azt követő szabadkozáson, hogy nem tőle hallottam, még én is elnevetem magam. Illetve, futja egy gyenge félmosoly mellett rövid kilégzésre, nem hiszem, hogy a nevetés fogalmát ez kielégítené.
-Náh, ez a legkézenfekvőbb ötlet, ha nem varázslatra akarok gondolni. Igazából nem az a bajom... vagyis nem csak...
Az ezt követő szünet még csak pár másodperc, de innen a gondolataim közül tűnik annyinak, mint a következő tényleg lesz.
-Maga járt már az én cipőmben? Az addig természetesnek vett űr helyére halmozták már el több reménnyel, mint amennyiről el tudta volna képzelni, hogy összesen létezik a világban, csak azért, hogy onnantól csak apránként az összeset elvegyék magától? Aztán az utolsó darabnál, amibe már kétségbeesetten kapaszkodna, cserébe belé is rúgjanak még, miközben kitépik a kezéből? Hogy az üresség mellé, amiről mostmár tudja, mekkora egész világ lehetne a helyén, csak az elárultság és cserbenhagyottság maradjon? Maga nem hagyná el magát pont ugyanígy?
Aztán következik a tényleg is hosszú hallgatás. Ezt most McGalagony szakítja meg.
-Ha figyelt volna rám, én elmondtam, hogy végig nem volt célom fejest ugrani.- A hangom vádló, talán csalódott.
De meglátjuk, igazán figyel-e. Lassan széttárva felemelem a karjaimat, mint ha a természet élményével próbálnék betelni, bár a fejemen keresztül nem látszik, az arcom végtelen nyugalmat és békét ölt magára, ahogy még egyszer teleszívom a tüdőmet a magaslati levegővel...
Aztán borulok.
Hátrafele, hülye azért nem vagyok. A fejem is előreszegem közben, hogy az egy talán méter múlva érkező padló ne verjen tarkón, de aztán őszintén arra számítok, hogy a torony köve kap el, aztán pár másodperc kétségbeesés, mielőtt a tüdőmbe visszatér a kiszorult levegő. Talán kétségbeesés nem is lesz, mert ismerem, most számítok is rá, és tudom, hogy pár másodperc után helyreáll. Estem már nagyobbat edzésen.
Ez most kísérlet. Bizalompróba.

- Miss Everfen -

Minerva McGalagonynak sosem volt erőssége, ha egy nebuló szemtelenségen érését látta. Ekkor rendszerint móresre tanította és kiokította az illem tanrendjére. Hogy miért? Mert a társadalom jogos elvárása. Végtére is már rég letűntünk a neandervölgyi szintjéről és messzemenőkig elhagytuk a középkori szokásokat is. Már nem kőbaltával ütlegelünk és a varázslás tudománya is módszeresen fejlődik még a maga lassú menetében is. Miért is pont Merel Everfen lenne a kivétel? Miért ez a hugrabugos lányka úszná meg az alapos fejmosást, melyet érdemel? Történetesen hogy nem vágunk a másik szavába! Pláne nem egy tőle jóval idősebbébe. Főleg ha az illető a professzora, és még mellette csak úgy ráadásként az iskola igazgatója is. Ó, nem, igenis Minerva elvárja a maximális illemet ugyanúgy, ahogyan ő megadja mindenkinek. Kevés kivétel van mikor nem, de annak nyomós oka van. Ez itt minden csak nem helyt álló. Össze is vonja szemöldökét, minek hatására a ráncok elmélyülnek arcán de csak egy rosszalló torokköszörülésig jut. Úgy véli talán ez is elég, mert... hát azért a kislány mégis csak a szakadék szélén egyensúlyoz. Ráér az igazgatói irodában is közölnie hogy hova tegye akkor a szájállását ha ő beszél. Cserébe mindössze elsomolyodik a káromkodás frappáns kikerülésén. Nem is olyan buta ez a gyermek, ha úgy vesszük. Humora az van, ami ritka ezeknél a többnyire megtört gyerekeknél. Pedig tudja ő jól mennyire fontos ez. Albus még idős korába is megmaradt az a szertelen gyermeteg lélek, ki imádta a csínytevéseket. És még a maga módját Piton is humorosnak számított., bár ő többször volt kényesen nyájas, na meg mellé arrogáns semmint igazán vicces.
-Ó, persze! Ha nem lennék, hirtelen mindenkinek elkezdenék hiányozni! Hirtelen mindenkit elkezdenék érdekelni, hirtelen mindenki észrevenne. Hogy voltam! Azt mondja, le kéne ugranom, hogy észrevegyenek? Nyugi, tudom, hogy nem azt mondja, de ...szóval érti.
- Értem. - bólint aprót, bár ezt a gyerek nem láthatja. - Nagyon is értem a gondolatait Ms. Everfen. Csakhogy az hogy leugrik semmit nem old meg. Ha figyelemhiánya van javaslom beszéljen az iskolapszichológussal. Mr. Dobrev biztosan szívesen trécselne magával a rendelési idején kívül is... na meg, itt vagyok én.
Sután tárja szét karját, ujjai hosszúak és csontosak de nyitott tenyérrel felfelé jelzik, hogy ő valóban itt áll és várja hogy a másik megnyíljon előtte. Amihez elsőre persze az kell, hogy lekászálódjon onnan ahol gubbaszt, mert addig mindennemű próbálkozás elég nehéz lesz.
- Maga járt már az én cipőmben? Az addig természetesnek vett űr helyére halmozták már el több reménnyel, mint amennyiről el tudta volna képzelni, hogy összesen létezik a világban, csak azért, hogy onnantól csak apránként az összeset elvegyék magától? Aztán az utolsó darabnál, amibe már kétségbeesetten kapaszkodna, cserébe belé is rúgjanak még, miközben kitépik a kezéből? Hogy az üresség mellé, amiről mostmár tudja, mekkora egész világ lehetne a helyén, csak az elárultság és cserbenhagyottság maradjon? Maga nem hagyná el magát pont ugyanígy?
Valahol az a nyers szomorúság, mely árad és körülöleli őket, itt fent a csillagvizsgáló hideg levegőjében velőt rázóan fájdalmas. Már épp szóra nyitná a száját, mikor a lány letorkollja hogy ha figyelt volna, tudhatná...
- Ó valóban? Nos Everfen ez felettébb ér....
Ideje sincs végigmondani, mert a mozdulatsor olyan váratlanul következik be, hogy a percek töredékei sem adnak elég időt felkészülni. Ugyanis a lány mély levegőt vesz és elindul egy bizonyos szögben, hogy végül befelé a padlón landoljon. Igazából az igazgatónő jó reflexekkel van megáldva, de azért végtelenül gyorsnak sem mondható. A padló hamarabb fogja fel a lányt, mint hogy a pálcájával igét küldhetne, így az éles találkozás elkerülhetetlen. Közelebb lép felé és a sötét hajzuhatag között, mely elterül a földön, az arc is előbukkan. Felé hajolva pillant rá fél szemöldökét megemelve a szemüvege fölött.
- Remélem jól kiszórakozta magát a padlón. Igazán nagy segítséget tesz Fricsnek hogy az eheti padlópucolást megoldja neki. Nos amennyiben nem óhajt továbbra is a földön fetrengeni, kövessen!
Hangja kissé cinikusan nyers, de nem azért, mert haragudna, szimplán... nem szereti az ostobaságot. És hátra sem pillantva elindul az ajtó felé. Ott még megáll és megszólal.
- És hogy a kérdésére feleljek, nos igen. Voltam hasonló cipőben. A tapasztalatom szerint nem az emberek tesznek értékessé minket. Nem a tőlük való függés kell, hogy befolyásoljon hanem a saját önképe. Mert erősebb, mint hinné. Több, mint hinné és jobb, mint hinné. Hagyja kibontakozni ezt. Örüljön azoknak a lehetőségeknek, mik megadatnak, de ne ragaszkodjon semmihez és senkihez görcsösen. Az nem szül semmi más Merel, csakis fájdalmat.  
Mély szívből jövő sóhajjal pillant vissza a hugrabugos diákra és a szemében megcsillan valami a sokéves magányból melyet mindig palástolni igyekszik. Lehetőleg mindig mindenki elől, minden körülmények között.

Szerencsére sikerül valahogy nem kérdeznem meg, hogy az az ember létezik-e még egyáltalán. Tudom, elméletileg van, de nem is hiszem, hogy láttam volna egész évben, esetleg leszámítva ilyen lakomákat, mint évnyitó vagy Halloween. Mondjuk az se lenne egy utolsó dolog, ha a házvezetőnk a rá bízott diákokkal is foglalkozna, nem csak a házpontok állásáig látna el, ha rólunk van szó. De nem, ehelyett ő is csak egy vak bólogatós kutya, aki bárkivel aktuálisan egyetért, aki épp jelen van, és erősebb akarata van nála. Vagy úgy nullánál. Ha ez egy tömegoszlatni akaró Prescott, neki van abszolút igaza, támogassuk erősítésként. Ha ez egy diák, aki csak a példa kedvéért épp abszolút igazságtalannak tartja azt az akciót, igen, persze, természetesen valóban igazságtalan és csúnya dolog volt, nem kellett volna. Erre az ürgére kéne feltekintenünk, hozzá fordulnunk bizalommal? Nem túl meggyőző. Ki más van még, akihez lehetne fordulni? És lehet-e hozzá tényleg is? De ha ennek adok hangot, az se visszajelzés, hanem szemtelenség lenne, úgyhogy jobb, hogy nem válaszoltam most. És akkor ott tartunk, hogy ha a diáknak van problémája, nem fordul vele a felnőttekhez, mert nem számít pozitív eredményre, nem látja úgy, hogy lenne esély rá.
Még a padlóban is jobban bízik.
A padló mindig ott lesz, ha esik, az elkapja, ha más nem. Mert engem más nem. Grimaszolok egy fájdalmasat, mert végül a levegő nem szorul ki belőlem, így csak annyi marad, hogy nyekkentem egyet. Leteszem a fejem, közben én vagyok az árgus figyelem megtestesülése. Nem kerülik el a figyelmemet a részletek.
McGalagony nem kapott el. Elengedhetném, hogy megleptem, és nem tudott ideérni, mire földetértem, de nem lépett ide sietve, még ha félútig jutva is. Nem látok rám emelt pálcát, ami mögött csak nem sikerüt végigmondani egy igét. Csak fölémlép, fölémtornyosul a szokásos száraz szigorával, és rosszall, mint ha csak szórakoznék. Egy dolog, ha nem érti, de miért érzem, hogy nem is próbálja megérteni az indokom a valljuk be, valóban különös cselekedetre. Csak érezteti, hogy így kilógok abból a tökéletes sütőformából, amit elvárna. Kérem, ez is válasz. Én elfogadom aként, ami.
Egy csalódott, szúrós pillantást én is adok cserébe. Csak mennyi jelem mutatott egész végig afelé, hogy én kiba...lettozottul nem szórakozni vagyok itt, nem azt próbálok?
-Értem.- Azzal a hangsúllyal, hogy a válasza mibenlétét nyugtázom, nem a szavakra felelek. Végül felkelek a földről, de megtorpanok a válaszára, amibe közben belekezd.
-Milyen önképem? A naív, ami be se fogadott semmit a világból, ami nem őt igazolta? Vagy ami látta, hogy nincs senki az életében, aki tényleg törődik is vele és igazán megérti, vagy nem árulja el aztán kegyetlenül? Örülnék én annak, ami megadatik, ha azok nem hagynának cserben vagy fordulnának egyenesen ellenem. Mim maradt még, ami megadatott? Hogy életben vagyok még, szigetként egy űr közepén?
De valami kiveszi a dac élét a hangomból. Valami a tekintetében. Csak a keserű része marad meg. És valami nem hagy elengedni a szempárt.

- Miss Everfen -

A gyermek visszafeleselése nem lepi meg az igazgatónőt. Hogy miért? Mert már a sok évnyi rutin belé ivódott és tudja, a fiatal lobbanékonyság mindegyik gyermek szívében ott él. A jó pedagógusnak, többek közt ő magának is, feladata ezt a tüzes lelkesedést, ezt a nyughatatlan erőt a helyes útra, a megfelelő mederbe terelni vagy jobbára a lehetőségekhez mérten irányítani. Ez persze sosem egyszerű feladat hisz ahány ember annyi féle gondolkodásból, annyi féle dac és akarat. Mondhatnánk hogy volt ezer meg egy alkalom mikor a professzorasszony a kisujjából kirázta a viselkedési normákat, és kezelte a gyermekeket, de mindig minden esetben ügyelt hogy tapintatos legyen. Nem célja sem megsérteni sem elidegeníteni magától a tanulókat. Van ki erősnek mutatja magát de a látszat sokszor csal. A legharsányabbak mögött bújik meg sokszor a leggyengébb lelkülettel megáldott egyén ki elnyomni igyekszik saját félelmét vagy hibáit. A konokok közt rejlik a félős vagy épp akaratgyenge. A tinédzserkor alapvetően nem egyszerű, már önmagában kihívás. Mint a tanulóknak mind a felnőtteknek, legyen az szülő, rokon vagy épp tanár. Ezek a gyermekek túl sok mindent éltek át. Nem elég a szerelmi kudarc, a hormonok tombolása még ott a háború okozta mérhetetlen kín és könnyáradat. Hisz mindenki elvesztett valamit, valakit... És az, ahogy Merel maga emlegeti fel hogy neki nem maradt más csak az élet... az igazgatónőből egy mély, fáradt sóhajt csal elő. Tekintetét evidensen nem szakítja el a gyermek íriszeitől, ahhoz túlságosan is intenzíven vibrálnak és válasza után keresnek. Mindössze vonásai ernyednek el, a szigorú arckifejezést átveszi egyfajta fásult ábrázat, mely a sok éves nyomás hatására formálódott tökéllyé.
- Más, Everfen, örülne ha azt mondhatná, életben van... -
Nem célja leszúrni a lányt, mindössze csak emlékeztetni, mennyire szerencsés. Hisz ő jól emlékszik a vidám pirospozsgás Levander Bwown-ra, ki házának tanulója volt. Igaz sokszor bóbiskolt az óráin de a vizsgákra rendszerint összekaparta magát. Az sem kerülte el a figyelmét hogy annak idején Mr. Weasley-vel mennyire közel kerültek egymáshoz, ezzel persze jó kis fejfáját okozva Fricsnek, majd talán még Umbridge-nek is... Ott van az emlékkép ahogy annak a lánynak is megnyugtatta a lelkét, hogy nem Ronald Weasleyből áll a világ mikor a könyvtár közepén elsírta neki magát bánatában. És most hol van ez a gyermek? Üveges tekintette mered immár a semmibe, mert az egyik halálfaló átka elérte. Igen, Everfen szerencsés lehet, mert ha Levander-t kérdeznék biztos élni akarna. Biztos nem siratná Weasleyt és biztos örülne egy új lehetőségnek... Nem bonyolult ez, sőt... nagyon egyszerű.
- Mi lenne ha azt értékelné amije van? Vegye számba szépen Merel. Mi minden van itt maga körül aminek hálát adhat. Ha akad ilyen dolog, akár egy is, akkor igenis fogja be a száját, hagyja abba a sipogást és kezdje el tényleg értékelni. Minden csak azon múlik hogyan állunk a dolgokhoz. Ha mindent kétkedve fogadunk, elutasítunk vagy utálunk, mert nem az, mit elképzeltünk semmi de semmi jó nem vár ránk. Tudom hogy nehéz... -mély levegőt szív be majd fúj ki. Orrnyergén enyhe feszültség keletkezik de hamar el is illan. - ... de mégsem lehetetlen. A háború után az iskola is az összeomlás szélén állt, ha valaki hát maga jól tudja. Hogy építettük mégis újjá? Akarattal, kitartással, lelkesedéssel. Nem azzal hogy féltünk a jövőtől vagy bezárkóztunk, hanem összefogtunk. Ez igaz arra is hogy értékeli az életet Merel. Ha folyamatosan azt nézi mennyien nem törődnek magával vagy kinek mennyire fontos, sosem lesz boldog.
Egy lépést tesz a lány felé. Zöld talárja ívesen lengi körbe alakját. Kinyújtja hosszú csontos kezét a gyermek felé.
- Ne mérgezze ezekkel a kétséget keltő gondolatokkal magát. Engedje el a fájdalmat, mert ha benne reked biztosan felemészti gyermekem.

Lehet. Viszont, Más az nem én vagyok, az én bajom az enyém. És köszönöm szépen, de nem segít azt éreztetni, hogy máris bűnt követek el azzal, hogy van problémám amikor valakinek van nagyobb. Miért is tántorodtam el attól, hogy valaki tanárhoz forduljak eleve? Ó, megvan!
Az effektíve rámripakodásra csak durcásan összefonom a karjaimat, és úgy döntök, inkább nem is méltatom válaszra.
...Bár be kell valljam, ezzel ahhoz is hozzájárulok, hogy megakaszt vele, hogy elgondolkodjak a szavain.
A felém nyújtott kezet hagyom a semmibe lógni, csak továbbra is összefont karral meredek McGalagony arcára. Ilyen hosszan kényelmetlen lenne tartani, úgyhogy el-elvándorol a tekintetem az arca künönböző pontjaira, de újra és újra megint visszatér a szempárba, és próbálja érteni, mit akarhat az pontosan. Mit váltogat kereszt- és vezetéknév között, megértés és fegyelmező szigor között, miért nem dönti már el, hogy áll hozzám. Mondjuk talán kölcsönös...
Látod, kéz, én így érzem magam. Cserbenhagyva, miután megtettem, amit én tehettem, hasztalan és fölöslegesen, csak belelógva most a kegyetlenül üres semmibe.
-Akarat, kitartás, lelkesedés... Higyje el, értem én, hogy működik ez. Nekem csak egész életmben, sokáig csak az egyetlen dolog volt ez, amim volt. Tudja, mit hagyott ki a gyönyörű kis képletéből? Mi csupán a legfontosabb hozzávalója még? Remény. Ez mind szép és jó, de ha nincs valami ami, még csak iciri-picirit is, de táplálja hozzájuk a reményt, képzelje, nem ér a nagy ló...gó falikárpitot se. És elég kudarc után még a kitartóakból is ki tud fogyni.
Tudom én jól, hogy felemészt. Reggelre épphogy megszáradó párnák közt képzeld, feltűnt.
-Fogadószobában, megtört, magányos és tíz percen belül halott anyához én ennyivel születtem, futotta szűk tizennégy év akaratra, kitartásra és lelkesedésre. És talán még tartana is, ha a végét nem kitépik a kezemből. Nem minden vágyam fájdalomba rekedve emésztődni, elhiheti. Adjon, vagy bárki más, csak egy apró, vékony szál reményt, és örömmel felkelek, de minden után magamtól már nem megy.
Nem vagyok benne biztos, most helyreteszem a tanárnőt a hibás példázatért vagy könyörgök hozzá, hogy segítsen továbbmenni. Nem tudom, melyik vele a szándékom, és nem tudom, melyiknek hangzik kívülről. Szeretnék hinni neki és megfogadni a tanácsát, de nem találok hozzá elég lelkierőt.
-Az a helyzet a hasonlatával, hogy a háború után, az újjáépítők reményét nem bombázták még tovább kíméletlenül. A helyreállás után kellett a következő csapásokra készülniük, nem -közben és -előtt. Úgy az ő kitartásuk se bírta volna a végtelenségig.

- Miss Everfen -

-Akarat, kitartás, lelkesedés... Higyje el, értem én, hogy működik ez. Nekem csak egész életemben, sokáig csak az egyetlen dolog volt ez, amim volt. Tudja, mit hagyott ki a gyönyörű kis képletéből? Mi csupán a legfontosabb hozzávalója még? Remény. Ez mind szép és jó, de ha nincs valami ami, még csak iciri-picirit is, de táplálja hozzájuk a reményt, képzelje, nem ér a nagy ló...gó falikárpitot se. És elég kudarc után még a kitartóakból is ki tud fogyni.
A remény felemlegetése McGalagony számára sarkallatos pont. Érzi hogy talán nem kellett volna ebbe a témába belekezdeni, de hát kivel vitassa meg mindezt a gyermek ha nem épp vele? Főleg ha már olyan szintre jut hogy a legmagasabb tornyok egyikéből pislog lefelé... még akkor is ha állítása szerint semmi olyasféle szándéka nincs...
-Fogadószobában, megtört, magányos és tíz percen belül halott anyához én ennyivel születtem, futotta szűk tizennégy év akaratra, kitartásra és lelkesedésre. És talán még tartana is, ha a végét nem kitépik a kezemből. Nem minden vágyam fájdalomba rekedve emésztődni, elhiheti. Adjon, vagy bárki más, csak egy apró, vékony szál reményt, és örömmel felkelek, de minden után magamtól már nem megy.
Mindössze a szél sivítása marad a lányka szavai után. Komoly, gondterhes szavak, mély problémák előhírnökei, melyekre megoldást kellene találni. Olyan ez mint gyógyírt lelni egy betegségre. Sokszor hasztalan kutat az ember, mert nincs rá megoldás vagy épp mindenkinek más válik be. Az idős professzorasszony is elnéz egy percig tűnődve, majd halkan, komolyan szólal meg.
- Tisztában vagyok a körülményeivel, Merel. Ettől eltekintve mégis másképp látom a saját életbölcseletemmel...
A tények tények, és még ha a kinyújtott kéz mit sem ér, akkor is azok maradnak. Ha valaki hát Minerva McGalagony tudja a legjobban hogyan is érdemes beletörődni abba, mit a sors mér az emberre. Most épp az igazgatói pozíció kényelmetlen talárjában feszeng ámbár ebben a szent pillanatban inkább érzi magát egy jól kikupált házvezető tanárnak és nem más egyébnek.
-Az a helyzet a hasonlatával, hogy a háború után, az újjáépítők reményét nem bombázták még tovább kíméletlenül. A helyreállás után kellett a következő csapásokra készülniük, nem -közben és -előtt. Úgy az ő kitartásuk se bírta volna a végtelenségig
- Ez nem igaz Merel. Bírta volna, mert az a cél lobogott a szemük előtt hogy megvédjék, ami fontos nekik. Te ugyanúgy képes vagy megvédeni magad, mindig, minden körülmények között. Az hogy kiben bízol meg, rajtad múlik. Lehet most hibáztál és csalódtál, de az életben minden lecke fontos. Mindenből épülsz és építkezhetsz. Van ami megacéloz vagy ami előre visz. Van ami bár rombol de helyére új dolgot leszel képes alkotni.
Mély sóhaj szakad fel az öreg boszorkányból és közelebb lépve immár ő maga ül le a párkány szegélyre, de csak arccal fordul egy percig a láthatár felé.
- Gyermekem, nem minden fehér és fekete. Az élet nem ennyire lesarkítható. Ki bántott meg ennyire? Ha valami ostoba szerelmi csalódás máris közlöm, jobb ha nem is vársz többet a férfiaktól! A te korosztályodbelieknek pedig még sok mindent meg kell tapasztalniuk hogy értékelni tudják a környezetüket....
Hümmögve hallgat el a tanerő egy percre majd tekintetét a diákra fordítja. Néma percig kivár és a szemüvegén keresztül vizslatja áthatóan. Úgy mintha csak a fejében akarna olvasni, de McGalagony sosem volt híres hogy legillimenciában jeleskedne. Nem, ő ehhez túl zárkózott típus, és túlzottan tiszteletben tartja az elme szabadságát, a lélek végtelenségét és a saját egyéni szférát. Mindössze a vonások segítenek neki megfejteni mi is lehet a fekete hajkoronával megáldott koponya mögött és mik azok az érzelmi töltetek, melyek ennyire szélsőséges irányba vitték el a gyermeket.

Felvont szemöldökkel figyelem a tanerőt, méregetve őt, méregetve magamat is bizonyos szempontból. A korábbi melankóliához képest mostanra egy - képletesen értve persze - ugrásrakész figyelemmel várom a szavait, készen lobbanékonyan visszavágni, arra számítva, hogy azt kell majd, mert csak azt fogja bizonyítani, hogy nem ért meg, nem érti azt, én mit érzek, min megyek keresztül, mi is a problémám. Lehet, hogy önző kijelentésnek hangzik, de ezért vagyunk idefent, nem? Az elméletileg leugrási szándékomat állítani meg, megelőzni valamit, ami velem történne, ahhoz meg pont az én bajom, ami számít benne. Lehet, hogy én vagyok a pesszimista, de számítok rá, hogy csak a maga nézetét akarja bizonyítani, alátámasztani.
-Az jó, mert én nem.
Én, az én életbölcseletemmel idáig látok el, és mit ne mondjak, innen felettébb bizalomgerjesztő a kép. Lehet, hogy az ő szemével én is másképp látnám a helyzetet, de ezzel az a probléma, hogy az az ő szeme, ami továbbra se az én koponyám közül mered ki, tehát pont annyit is ér most.
-Tudom, hogy meg tudom, azon nem is aggódok.- Az egyik jellegzetességem, hogy meg tudom védeni magam, még akkor is, ha nem is feltétlenül szükséges annyira. Kérdezzük csak bizonyos gonosz majmot a szekrényből. -De ezek szerint nem értette meg, miről beszéltem. Nem azt mondtam, hogy nem bírták volna sokáig, nem arról beszéltem, ha van honnan erőt meríteni, akkor is csak megtörni tud az ember, mert ez valóban irreális így. Én arról beszéltem, hogy elég kudarc után, közte bármi siker nélkül, végül a legkitartóbbaknál is eljön az a pont, ameddig bírták. Még a maga újjáépítői számára is el tudott volna jönni, mert ők is csak emberből vannak, csak nekik volt annyi szerencséjük, hogy nem jártak úgy. Lehet, hogy nagyon sokat kibírtak volna, mielőtt megtörnek. Én is nagyon sokat bírtam, mielőtt megtörtem. És nem hittem eddig, hogy tudok egyáltalán megtörni. De tessék, itt vagyok, végül megtörve mégis- tárom szét a karjaimat. -Lehet, hogy magának van igaza, és van innen tovább, van akár bőven, a bibi azzal van, hogy én nem látok el addig most. És azon nem segít az, hogy azt bizonygatja, maga igen.
Helyet cseréltünk, most ő nézi a tájat a mellvédről. Megállom, hogy én is elkezdjem kérlelni, hogy ne ugorjon le, miközben láthatóan úgyse szándéka. Eszembe jut, de belátom, hogy viccnek gyenge lenne, másra meg nem lenne jó.
-Nem látok semmit fekete-fehérnek és nem sarkítok le semmit, csak végletről beszélek, mert szintén véglet, ahova jutottam.
Csak fújok egyet, és egy falnak támaszkodok neki vele szemben, a szemébe meredve a szemüvege fölött. Most tényleg azt mondta effektíve, hogy túl kicsi vagyok még érteni a helyzetem? Innen kérem elég világosnak tűnik pedig.
-Köszönöm szépen, gyönyörűen kisegített abból a lelki gödörből most, ahova remény híján estem. De tudja mit? Is, de nem csak. Az utolsó csepp valóban az volt. De előtte tizenhárom árva év után hirtelen megkerestek, hogy igazából van nekem egy bátyám, igazából egy apám is. Két elsős unokatesóm. Milyen jó lesz megismerni ennyi év után, milyen, ha vannak szerető családtagjaim is. Találkozok egy fiúval is, aki mellett ki tudom kapcsolni az agyam, ami hirtelen ennyi minden egyszerre mellett nagy kincs lenne. Elkezdeném remélni, hogy megváltozik az életem, megismerhetem, milyen környezete lehet egy igazi emberi lénynek, aki nem szükségszerűen egyedüli. Hol is a csavar? A bátyám attól még idegen, és csak egy kényszeres, kényelmetlen akármire futja kapcsolat gyanánt, mert egy genetikai ténytől még nem kerülünk közelebb, ha más közös pontot nem találunk. Az apám attól még ugyanaz a petaQ, aki olyan hamar elmenekült a felelősségei elől, hogy rólam még nem is tudott tavalyig, és csak szégyenből került elő, mert egy háborút éltünk túl, miközben ő valahol üdülni volt. Az elsős unokatesóim elsősök, de még másik házba is járnak, úgyhogy látni se láttam őket még többet, mint az ide nem járó rokonaimat. A fiú csak akkor kerül elő egyáltalán, amikor ő akar valamit, ha nekem van rá szükségem, hogy akár csak agyf... azt ne kapjak bármelyik előbbi okán, az egész iskolát is felforgathatom, ugyan elő nem kerül véletlen se. Elég csalódás ez egyszerre meginogni tizennégy év kitartásban, hogy hátha hoz valami jót is még az élet? Mert még a végére sem értem! Mindezek után még jön valaki. Igen, beleszeretek, és azért, mert megért. Éppenséggel megért, és meghallgat, és foglalkozik és törődik velem, ahogy azok nem, akik elméletileg a családom lennének, és megkapaszkodok az utolsó megmaradt szál reményemben, és viszonzom, és törődök és foglalkozok vele. Amég el nem taszít, durván, és összetör, és rátipor a szilánkjaimra és otthagy!
Észre se veszem, hogy a szóáradat közben elindulok a faltól, vagul gesztikulálva, csak onnan, hogy a végén szinte már McGalagony arcában állok.
-Lehet, hogy igaza van. Talán tényleg nem várhatok ennél és ennyinél többet vagy jobbat. Szóval miért is kéne akkor még reménykednem!? Hátha ugyanebből még kaphatok mégegy kört? Qu'vatlh! Hát köszönöm szépen, akkor lehet, hogy tényleg leugrani érné meg jobban!
Végszóra oda is lépek mellette én is a mellvédhez, bár csak rákönyökölök, és a távolba meredek. Remélhetőleg az izzó tekintetem nem gyújtja fel a Rengeteget. Vagy a hegyeket. Vagy a tavat. Valószínűleg a tavat.

- Miss Everfen -

A professzorasszony mély sóhajt hallat és már kezdené, hogy 'Merel' de megakad. Megakasztja, hogy a lányka vele szemben a falnak dől. Az, ahogyan mesélni kezd. Fájó lelkülettel, eleinte lassan, szinte vontatottan. Csak az idő múltjával hevül bele igazán, de ez olybá hat, fel sem tűnik neki. Ahogy belelovalja magát az eseményekbe, élete aprócska kis morzsáiba, melyek abba a tizenhárom évnyi korba sűrűsödnek, mit magáénak tudhat, egyszerűen páratlan. Minervának elég egy pillantás és tudja, mennyi erő, mennyi féktelen energia lakozik a gyermekben, ám mégsem szakítja félbe. Hagyja, hogy kitombolja magát, mert jól tudja, mindez már régóta emészti a lány szívét. Ha nem tudja kiadni magából, mételyként mérgezi, ami senkinek nem használ. Sem neki, sem a környezetének de még csak a tanulmányi eredményeinek sem. Márpedig Everfen nem hülye. Az Crack meg Monstro, esetleg Miss Patil, abból is a griffendéles verzió. A hugrabug értékes tagja az előtte álló diák, de persze mindezt nem mondja ki nyíltan. Értelmetlen.
Némán, szótlanul, rezzenéstelen arccal figyeli és hagyja, hogy kitombolja magát a másik, mint egy forgószél. Mikor már centikre van tőle veszi csak észre magát és ez enyhe mosolyt csal az igazgatónő arcára. Mikor pedig a kislány úgy dönt, társul mellé és pillantását a tájra szegezi halkan köszörüli meg a torkát. Még így is kivár egy percet, és megigazítja ruhaujját meg a talárja szegélyét, mintha csak ez lenne a legfontosabb pedig nem. Mindössze zavarban van. Ritka alkalmak egyike, de még ez is előfordul olykor.
- Megértem az aggodalmát Merel. - bólint aprót és finoman a lány vállára teszi hosszú, csontos ujjait. - Az élet sokszor igazságtalan. Sokszor fájdalmat okoz olyan ember, akitől nem várjuk. A család... nos, tudja jól a családot nem válogathatja meg az ember. Oda születünk ahova, de nem ők határoznak meg minket. Nem kell elfogadnia őket, ha nem akarja. Nem kell foglalkoznia velük ha nem akarja. Saját maga szabja meg az életét, vele együtt a céljait.
Egy percnyi hallgatást iktat közbe mindössze. Ennyi elég arra, hogy eltöprengjen a gyermek viseletes dolgain.
- Ha egy szerettünk megbánt, vagy talán félreismerjük a kínok kínját képes az emberi lélek kiállni. Egyszerű az oka, nem akarja elfogadni. Kutatja a miérteket és a hogyanokat. A válasz iránti szomját kell csillapítania. Ha venné a fáradtságot és megpróbálná megérteni a másikat, talán könnyebben túllépne a lelkén éktelenkedő sebeken. Ez nem olyan könnyű dolog, mint Madame Pomfrey bájitalát meginni, tudom. De szükségszerű.
Biccent, mintegy saját szavainak megerősítésképp.
- Ez a tanácsom, Merel. Vagy megfogadod vagy nem. Teljesen rajtad áll.
Enyhe kézszorítást követően engedi el a harmadéves vállát és áll fel. Lassan, kimérten, már-már öregesen. Igen, az évek még McGalagony professzoron is kifognak. A fiatalodás széruma még várat magára. Halk talársuhogással tarkítva indul el az ajtó felé, ám ott, a küszöb szélén megtorpan.
- És Merel... még egy dolog... - fordul hátra és megvárja, míg a lány a szemeibe pillant. Összeszorítja az ajkait, majd végül kiengedi és egy halovány mosollyal szólal meg. - Ne hagyja hogy bárki vagy bármi legyőzze. Még akkor sem ha szimpatikus az a szakadék... - ujjával a csillagvizsgáló szélére bök, épp oda, ahol a lány ücsörgött, majd megfordul. Léptei még visszhangot vernek, de már kifele menet hátra sem pillantva szólal meg végszóként.
- legközelebb pedig próbáljon meg másik napszakot választani a búslakodásra, mert Mr. Frics nem lesz ennyire elnéző magával mint én!
Egyetlen koppanással húzza be maga mögött az ajtót, jelezvén hogy megbízik annyira a tanulóban, amennyire kell. Everfen tudja, hol találja ha további segítségre van szüksége. Ha pedig nem elég, akkor tovább bámulhatja a Tiltott Rengeteget vagy a Fekete tavat, valamelyik egyszer majd, csak választ ad a lelkét nyomó fájdalomra. Bár... McGalagony kétli hogy ez lenne a legjobb megoldás. De hát... a fiatal lélek tüzes vadságát nehéz megszelídíteni, és immár nem is fő célja.   

Köszönöm a játékot!

-Mi?- bököm oda egy elég hosszú szünettel a torokköszörülése után, amit eddig nem folytatott szavakkal. Odanézhetnék észrevenni, de meghagyom neki az erőfeszítés jogát és lehetőségét. Végülis az előbb borította fel saját magának a minden addigi sikeres bátorítását a nagyon jó tanáccsal, miszerint ne számítsak jobbra, mint ami ide hozott el.
-Eddig se határozott meg a családom, ami nem is volt, azon az egy elkerülhetetlen részén kívül, hogy nem volt. De nem pont az a család lényege, hogy hozzájuk lehessen fordulni akkor, amikor már senki másunk nem maradt? Mert én itt tartok, csak hiába vannak, én hozzájuk se tudok. Érdemileg nem.
Aztán hallgatom tovább, amit mond. De én értem a másikakat. Nagyon jól tudom és értem, miért nem működik a családunk aként a bizalmas és támogató kötelékként, lelki támaszként, amire szükségem lenne. Túl új, és főleg túl idegen, túl más irányokba alakultunk így ketten, úgymint mindenkimás az egyik és én a másikként, évek lennének még, mire valamennyire megismerjük egymást, nemhogy felzárkózunk ahhoz az állapothoz, ami egy másik életben lennénk most közösen.
Illetve egy valakit nem értek, kívül a család körén. És talán igen, segítene túllépni azokon a sebeken, ha megérteném, ha egyáltalán van érthető, csak ennek van egy akadálya. Pontosan azok a sebek. A sebek, amiket okozott, és ami miatt nem menne civil módon, ha találkoznánk, és találkoznunk és beszélnünk kéne pedig ahhoz, hogy megérthessem. Huszonkettes csapdája.
-Talán- összegzem szóban csak ennyivel.
-Egyébként... köszönöm az engedélyt... Még húsvétkor, hogy kimehettem apámmal tölteni pár napot- kezdek bele a vállamon lévő kézre pillantva a vallomásba, csak még magamnak is be kell vallani közben.
-Tudom, hogy ezzel aláásni tűnök az előző szavaim, bár nem, de sokat jelentett. Próbálkozik, felém és a kedvemért. Nem lesz már apámmá, nem előreláthatóan, és szerintem nem valaha, nem lesz az a szülőfigura és igazi lelki támasz, amire most szükségem lenne, de ami amúgy sincs az árvaházban se, ahhoz tizennégy évet vissza és újra kéne forgatni. De igyekszik megtenni, amit tud azért, hogy gondviselőm lehessen, hogy legalább annyit, és talán kicsit többet is meg tudjon adni, mint az árvaház, és sokat számított, hogy ismerkedhettünk egymással pár napot a nyár előtt is. Talán inkább fogunk lakótársaknak nézni ki, mint családnak, de igazi otthon lesz legalább. Úgyhogy köszönöm, hogy hozzájárult.
Most jövök rá, hogy ezt idáig meg se köszöntem. Formalitásként, amikor jóvá hagyta, igen, de nem így, igazán, átérezve és elismerve a jelentőségét. És most, hogy így végigásom rajta magam, reményt is találok benne, aminek a hiányára egész végig panaszkodtam. A lelkemen, a szívem sebein nem sokat segít, és erre értem továbbra is, hogy a korábbi szavaimra nem cáfoltam rá vele, lelkileg változatlanul egyedül vagyok, és ugyanaz ugyanúgy fog fájni még, de valóban. Egy apró reményt ad az új otthon gondolata, valamit, amire előretekinthetek, még ha nem is sok.
Ezt tlán szükséges volt beismernem magamnak, és nem történt volna meg a beszélgetésünk nélkül. Meg minden bánatomat kiadni se esett épp rosszul.
-Ha az lenne, ez a beszélgetés odalent, valamint nagyon lapos, és egyoldalú lett volna.- Sokadjára mutatok már rá, hogy nem leugrani vagyok itt. Ha mégegyszer elmondanom kell, akkor tessék, ha meg fogta, és mégis ragaszkodik az emlegetéséhez, kiérdemelte a - nem alaptalanul feleselőnek mondható - megjegyzést. Vagy lehet, hogy már futópoénba hajlottunk át? Magamból még kinézném, de nem McGalagonyról gondolnám ezt a fajta humort. Bár ki tudja.
-Értem, szóval legközelebb éjfélkor másszak ide dél helyett- szólok még utána annyit emelve a hangomon, amennyit a távolság megindokol, mielőtt visszafordulok egy időre még a táj felé. Tényleg segíthetett valamit ez az egész, mert egy félmosolyon kapom rajta magam, ahogy a horizontba mélyülök pár percre.

Köszönöm a terápiát

Heloise & Morgan

zene: "Oh I took her by surprise"

Hány ponton szegem meg a házirendet? Nem érdekel különösebben. Egy jó pár hónapja már nem. Alapvetően én már eldöntöttem, hogy mit akarok az élettől, legalább is jelenleg így érzem, innentől pedig mérhetetlenül könnyebb lett minden. Egy RAVASZ-ra sincs hozzá szükségem, szóval a helyzet csak még jobb, más halálra fogja idegesíteni magát, vizsgadrukkban fog pácolódni, én pedig helyette kiélvezhetem az életet. Ezt pedig remek dolognak tartom. Akárcsak a tervecskét, aminek a megvalósításába belefogtam. Ennek örömére most a suli egyik erkélyén állok, a seprűtárolóból elhozott sportszeremmel, másik hű társammal a gitárom mellett. A lassan ereszkedő nap fényénél kémlelem a horizontot, vagyis így tűnhet, de inkább a parkot figyelem, várva, hogy valaki felbukkanjon a látóteremben. Egy kicsit elszakítom barna szemeim a látképtől, hogy a karórámra pillantsak s nyugtázzam, hogy még kicsit korán is van. Még pár napja volt alkalmam egy vacsora ígéretet tenni, amit ma be is fogok váltani. Itt az első szabályszegés: ételt csakliztam az iskolai konyhából. A második, bár ezt önmagában még semmi nem tiltja, hogy a Csillagvizsgáló toronyba került az élelmiszer, ott terítettem meg. A harmadikra pedig most készülök... ugyanis lassan, de biztosan telik az idő s megpillantom vacsoravendégem a parkon át tipegni a megbeszélt, vagyis helyesebben levélben lefixált szobor irányába. Remek. Határozottabban ragadom meg seprűm, majd minden gondolkodás nélkül kerülök rá s röppenek a levegőbe, hogy magabiztos szilajsággal kezdjem meg repülésem. A levegőben mindig igazán elememben érzem magam, olyan, mintha igazán csak ekkor élnék s ez még több magabiztossággal tölt el, ami arra vezet, hogy megkezdjem a repülést, laza pályát írva le az erkélyről a park felé, hogy jó időzítéssel érjem el a lányt. Ekkorra fokozatosan lassítom a tempót biztonságosabbra (bár eddig se száguldoztam), hogy a módfelett karcsú ennél fogva könnyű leányzót fél karral könnyedén kaphassam fel az ösvény köves borításáról és ültessem a seprűre. - Meglepetés! - jegyzem meg vigyorogva s kissé kacagva is, mintegy a lányrablás margójára. A seprűt pedig kanyarba, majd felfelé irányítom. - Kapaszkodjon kisasszony! - mondom vidoran, míg megcélzom a Csillagvizsgáló tornyot, ahol reményeim szerint landolni fogunk, ahol szépen megterített asztal vár minket.

Új Héloise meg egy régi Morgan

zene: "Not Fair"

outfit

Héloise Gauthier kisasszony épp a tükör előtt ácsorgott, mikor kopogtatásra lett figyelmes. Először nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, ugyanis eléggé belefeledkezett abba a tevékenységbe, hogy kiválassza a megfelelő ruhadarabot, amit majd a Morgan-féle csillagvizsgálóba tervezett gyertyafényes vacsorán viselhet. Meg volt győződve arról, hogy neki kell a legszebbnek, legcsodálatosabbnak és leggyönyörűbbnek lennie ezen az igen sokatmondónak ígérkező alkalmon, hogy a férfi halványlila gondolatába se férkőzhessenek más, hasonló típusú női egyedek. Sok mindent megtett annek érdekében, hogy ez meg is valósuljon. Gondolok itt egy jól kiválasztott magassarkú cipőre, ruházatának finom szövésű anyagára és arra a Chanel parfümre is, melyet oly buzgósággal szórt nyaktövébe, kézfejére és hajára is, hogy öröm volt nézni. Igen ám, de a kint várakozó, mit sem érzékelt ebből a szent készülődési folyamatból, oly vadul dörömbölte az ajtót, hogy Héloise agyának szűk méretű vérerein végül az is átfutott, hogy lehet, hogy Morgan az és azért dörömböl, hogy lemondja a randit. Mikor pedig ezt a gondolatot abszolválta, villámgyorsasággal szólt ki:
- Gyere csak be, Morgan… én valójában már teljesen kikészültem, mostmár lemondhatod a randit… - a mondat végén el is nevette magát, de amikor bejött a túloldalról az, aki egyáltalán nem Morgan volt, érezte magát igazán kínosan. Az egyik legpletykásabb szobatársa ácsorgott ott, leselkedett kiéhezett antenákkal, aki nem mondok el nagy titkot, ha elárulom, hogy hihetetlen mennyiségű információt tudott megosztani hihetetlen sok másik emberrel másodpercek töredéke alatt. Hát nem csodátos? Héli most abszolút nem volt erre felkészülve, szóval minden merényletet, ami érhette, masszív keménységgel hárított.
- Ne haragudj, de most nem tudok erről beszélni, nagyon fáj a fejem – oly ügyesen szimulált, hogy végül leapplikálta magáról azt a csicsergős csitrit és a készülődési folyamat megkoronázásaként, sikerült magára operálnia azt a rúzst is, ami már egy órája arra várakozott, hogy felvigyék. Elégedetten nyugtázta az összképet, majd egy határozott mozdulattal csukta be a szobaajtót. Kicsit bizonytalan léptekkel indult meg a park felé, hisz oda beszélték meg a találkozót. Nem akart korán érkezni, de elkésni sem, szóval egyelőre az is kihívásnak tűnt a számára, hogy eltalálja azt az időpontot, ami megfelelő lehet. Igen nagy mázlijára Morgan meglepetés felkiáltása és seprűre invitálása még pont abba a tartományba tartozott, ami elviselhetőnek bizonyult. Nagyot nyelt, mert a múltkori seprűs kalandja után, leginkább a hányinger fogta el, mikor meglátta a kviddicses szállító eszközt, de azért barátságos mosolyt erőltetett magára és sikerült annyit kinyögnie, hogy:
Ez aztán a meglepetés!  Nem zavar, ha le foglak hányni?– kíméletlenül őszinte volt, de inkább vázolja fel, hogy mi is történhet a közeljövőben, mintsem mindketten az ő hányáscunamijában fetrengjenek azért, mert nem szólt.
- Egyébként szia – nyomott egy puszit az arcára és olyan erősen kapaszkodott a seprűbe, és Morganba is, mintha ez egy sírig tartó találkozás lenne. Lehet, hogy az is?

Heloise & Morgan

zene: "Oh I took her by surprise"

Elég régen tettem már valami hülyeséget, úgyhogy itt volt az ideje. Nem pont a seprűs akcióra gondolok, hanem erre az egészre. Héloise-ra korábban már kviddics ambíciói miatt figyeltem fel egyszer, aztán a legutóbb Hóborc jóvoltából együtt tölthettünk összezárva némi időt, ami alatt a maga hidegségével ügyesen "provokált" és érte el, hogy minden, ami most bontakozik ki, megtörténjen. Persze ehhez kellett, hogy maximálisan benne legyek a "komédiában", ami valahol gátlásaim meglehetős hiányát is bizonyítja. Az elmúlt hónapokban valami fura nihilizmust növesztettem magamnak, mióta Aila is kikerült az életemből. Egyszerűen a klasszikus modellek kudarcaként éltem meg mindazt, amit az elmúlt, valamivel több, mint egy évben éltem meg s oda jutottam, hogy a világ egy végtelenül abszurd hely, maga a létezés is abszurd s ebben csak az abszurditás paradoxonának feloldhatatlan megélését látom jónak, ami harc a végtelennel, a lehetetlennel, elfogadás nélküli elfogadás... a hódító és a színész élet az abszurd lét szimbólumai, valahol én is ezt élem át. Hódító, mert egy nő kegyeiért teszem, amit teszek. Színész: olyan színjátékot celebrálok számára, amit szeretne. Valójában mindenki tudja, hogy az egész egy gigantikus színház, minden gesztus, tett, ami az udvarlás része, játszódhatna bármelyik színpadon. A valóság mindig ezeken túl van... a valóság ott van, ahogy érzem repülés közben a légáramlatokat a hajamba kapni, ahogy átélem a suhanás örömét, majd a sikerérzet, hogy szinte tökéletesen abszolválom a mutatványt: Héloise "elrablását".  - Nem fogsz lehányni, nem lesz időd. - kacsintok rá, még ha nem is egy drága Tűzvillámon ülök, ami iszonyatosan gyorsulna, csupán egy használtan vett Nimbusz 1700, de megbízható és hű társam és azért tud ez is dolgokat, ha meghajtom kicsit, mint most is. - Szia szép kisasszony! - vigyorgok rá s a pusziját viszonzom, és kiélvezem a pillanatokat is, ahogy közel simul és kapaszkodik belém a repülésnek hála. Na igen, ez egy szép, jó és őszinte pillanat: én, a seprű egy lány és a levegő, a repülés... ritka és megbecsülendő pillanat. Előtte és utána is elkerülhetetlen bármilyen álságosság, játék, amit mindenki neme és habitusa szerint folytat, de most, egy rövid időre mindez lehullik rólunk, mintha csak előadás végén menne le a függöny és lépne vissza minden színész "önmagába" a darab után. Végül a rövid repülés után talpunk követ érhet a torony talaján, ahol lepattanok a sportszerről, majd Héloise-nak is segítek, könnyedén fogva meg kacsóját s az asztal felé kísérem. - A jelek szerint ez most még naplementés vacsora lesz. - jegyzem meg könnyedén. - Örülök, hogy eljöttél és nem gondoltad meg magad.