+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  ● ● kiscsapat
| | | | |-+  Nadine Moreau (Moderátor: Nadine Moreau)
| | | | | |-+  Rémálmok a szép jövőben
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Rémálmok a szép jövőben  (Megtekintve 1532 alkalommal)

Nadine Moreau
[Topiktulaj]
*****


~ cяαzч вєαsт ~ VI.

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2015. 01. 21. - 11:21:19 »
+1


Szaladok. Úgy érzem, mintha hideg kövön futnék. Nem is hideg, inkább fogvacogtató, fájó hideg. Kínzó, tűhegyes jégcsapokon. Lihegve rohanok előre a feketeségben, sehol sincs fényforrás, de mégis tudom, hogy a Roxfort egyik folyosóján futok. Meleg leheletem apró gőzfelhőként csúsznak ki nyitott ajkaim között. Ahogy szívom magamba a rettenetes levegőt, tüdőm összeszorul a fájdalomtól, több oxigénre vágyik. Reszketve, fájó lábbal rohanok tovább, azon gondolkozva, miért van itt ilyen hideg. Mögülem hangos csaholások, fogak csattogtatása, és emberi kiáltások hallatszódnak - nem értem, miket kiabálnak, csak a szenvedés szavait ismerem fel. Nem nézek hátra, kimerülten rohanok tovább. Egyre jobban fájnak talpaim, mintha már hegyes jégcsapokon lépdelnék. Vérnyomásom az égi értékeket verdesi, tüdőm hamarosan felmondja a szolgálatot, térdeim már remegnek. Menekülök a hangok elől, a sötétség elől, a hideg elől.
Megpillantok valami apró fényességet a folyosó végén. Kis, zöld fényt, ami picit, de mozog. Remény tölti el a szívemet, megszaporázom lépteimet, energiatartalékaimat is latba vetem. Mosolyogva futok az apró fényforrás felé, de minél elszántabb vagyok, annál jobban szúrnak talpaim, annál hangosabb a ricsaj mögöttem. Hörgések, csámcsogások, hústépés hangjai, vér fröccsenése, ordítozások, vonyítások, csonttörés hangjai. Sírva bámulom a kis fényt, ami nem akar növekedni, ahogy közeledem. Fényes zöld, ugrándozó leprikónként világít, de sose érem el. A robaj már fülsüketítő, tarkóm jeges bőrén meleg, vérszagú leheletet érzek - egyszerre többet. Talpam alatt a föld már éget. Lenézek, és észreveszem, hogy nem is kövön futok, hanem több ezer és millió tűhegyes varázspálcán loholok, amik már régen véresre szabdalták lábaimat. Kétségbeesetten pillantok vissza a zöld fényre, ami eltűnt! Hirtelen fényesség tör fel, ami elvakít. Elesek valamiben, és a tűhegyes pálcákra esem. A fényesség lángok, amik körbevettek és nyaldossák véres testemet. Hátrapillantok, hogy megnézzem, mibe estem el. Egy kisgyermek letépett fejű teteme mellett. A pálcák egyre mélyebben fúródnak testembe, a lángok elemésztik a gyermek hulláját, és a tűz mögül hirtelen több ezer démoni lény veti rám magát, és testsúlyukkal átdöfnek a karókon. Mellkasomon tizenhét karó fúródik át, egyikre a májam fúródott fel, másikra beleim tekeredtek fel. Számon egy széles karó hatol át tarkómon át, meleg vérem beterít, felettem lévő lángoló plafon omladozik, lángoló szikladarabok hullnak alá az égből, és egy varázsló arca kerül felém, a szemembe néz, és felüvölt. Túlvilági sikolya hallatán megmerevedek, azt remélem meghalok, de nyála ép szememre csöppen, ami kimarja belőle szemgolyómat, és éles fogak mélyednek koponyámba.

A túlvilági üvöltés, nagyon is emberi, női, fülsüketítő sikolyba csap át.
-    A SZEMEM, A SZEMEM!    - rikoltom eszeveszett módjára. Kezeimmel csapkodok, amit érek, próbálom megragadni, de nem sikerül, akár puha, akár szilárd.
-     ELÉGEK, ELÉGEK!    - kiáltom, majd egy véget nem érő ordítás szakad fel forró testemből.
Naplózva

sol
Vendég

« Válasz #1 Dátum: 2015. 01. 28. - 10:52:27 »
+1

Non-stop lying,
Non-stop crying,
Never stop.





   Felpattannak a szemeim. Karom már elzsibbadt, ahogy Nadine rajta feküdt, de már megszoktam ezt az érzést. Érzem, ahogy remeg. Próbálom szorítani, amilyen lágyan csak tudom és egyenletesen venni a levegőt. Egyre jobban forr a teste. Akaratlanul is kicsordul a könnyem, talán régen látott álmaimmal, de valószínűbb, hogy még mindig nem tudom feldolgozni, hogy így látom. Próbálom Nyugtatgatni csókjaimmal és ölelésemmel, de Ő egyre jobban fel-felnyög. Megint álmodik. Pedig most békésen telt az éjjel, azt hittem már vége szakadt.
   Nagyot sóhajtok. Már ismerem a helyzetet. Csókot nyomok a homlokára – de Ő erről mit sem tudva egyre fájdalomtól ittasabb hangokat ad ki. Pár perc és kiabálni fog. Az ápoló azt mondta nem szabad felébreszteni ilyenkor. Megkell küzdenie a rémeivel vagy mi. Sosem bíztam a medimágusokban, a tudat pedig, hogy nem rángathatom ki abból a szörnyűségből, amit éppen átél csak keserűséggel tölt el.

   Kikászálódok a paplan alól és magamhoz veszem a pálcámat éjjeliszekrényemről. Akármennyire is izgulok a rutinszerűség engedi, hogy egyenletesen veszem a levegőt. Egyébként sem hiszem, hogy segítene rajta ha mellette paráznék. Túl élte az ostromot… ez már semmiség neki – nyugtatgatom magamat minden alkalommal, de a nehezebb reggeleken hányingerem lesz ettől az ostoba gondolattól.
   Kemény tölgyfa íróasztalomhoz lépek és pálcám hegyével elkezdek melegíteni egy üvegecskét, amiből az ibolyaszínű főzet furcsa citromra és almára emlékeztető illat szétterjed a szobában. Elfintorodom, ahogyan ránézek a többi vagy húsz üvegcsére – jól fel lettünk tankolva. Minden reggel, egyre jobban rettegek, hogy mi lesz, amikor én már nem tudom előkészíteni neki. Mi lesz, amikor már a szüleinél lesz? Vajon az anyja tudni fogja mikor álmodik rosszat és mikor van rohama? Ő nem fogja tudni megnyugtatni testének melegével. Vagy igen? Mi lesz, ha jobban gondját viselik, mint én? Mi lesz, hogyha úgy érzi miattam történt minden, mert elkéstem. Ha csak pár perccel előbb érkezem megtudom menteni a behemódtól, akár csak ha egy perccel is. De én nem tettem. Elkéstem.

   Hangos durranással repül ki a parafa dugó az üvegcséből és a főzet kiszálló gőze csak erősebbé teszi az illatot a szobában. Nadine megremeg, egyre jobban remeg és elkezd kiabálni. Már ismerem ezt. Hozzá akarok érni, meg akarom ölelni de még nem lehet. Még nem tehetem meg. Csak egy perc Sol szólal meg bennem a hang csak egy perc és utána segíthetsz s Nadine elordítja magát, a szeméről és elégő testéről kiabálva.
   Nem bírom tovább és a kanalat ragadok ahogy elhajítom pálcámat és odaszaladok hozzá az ágy szélére.
– Ébredj szerelmem, nincsen semmi baj. Itt vagyok veled. – szólítgatom és megragadva a pillanatot, hogy sikerül félálomba kerülnie szájába dugom a kanalat benne az ibolyaszín főzettel. Ha teljesen ébren lenne úgysem venné be. Én is beveszek egy kanállal, majd leteszem a komódra kezeim tartalmát.
   Bemászok az ágyba és átölelem. Forró a teste. Biztosan lázas, de a főzet segíteni fog. Biztosan segíteni fog. Már hallom a mozgást a házban, felkeltette a többieket – anyu már biztos indul reggelit készíteni nekünk. Mona – ha eddig nem volt fent pedig megint elkezd lázasan fonogatni. Ránézek az éjjeliszekrényre – 17. Karkötő. Mindennapra egy a háború óta.

   Ölelem a lázas testet, félek elengedni. A tó hullámai nyaldossák a cölöpöket és a ház meg-megremeg. Nem akarom többet elengedni Nadinet.
– Itt vagyok szerelmem. Vigyázok rád…
Naplózva

Nadine Moreau
[Topiktulaj]
*****


~ cяαzч вєαsт ~ VI.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2015. 03. 07. - 10:53:29 »
+2

Ne higgy a meséknek! Minden sztori, amely úgy végződik,
hogy "boldogan éltek, amíg meg nem haltak", ökörség. Vidám befejezés nem létezik. Sőt. Befejezés sincs.
Az élet megy tovább, két kanyarral arrébb már mindig történik valami új. Legyőzhetsz hatalmas akadályokat,
 dacolhatsz ezer veszéllyel, farkasszemet nézhetsz a gonosszal, a végén dicsekedhetsz is vele - de az még
nem befejezés. Az élet mindig odébb taszigál, megtáncoltat, meggyötör és megtör, új erőpróbát vagy tragédiát
lök eléd, nem ereszt addig, amíg csak el nem éred az egyetlen valódi befejezést - a halálodat. Amíg szufla van
 benned, a történet pereg tovább.


Valami éleset tolnak le a torkomon, ami belülről felsérti számat. Egy karó, egy kard vagy talán lángolós pálca? Borzasztó íz keríti hatalmába testemet, belek, vér, zsigerek szaga és íze jár át. Ez a pokol, tudom. Meghaltam, és az örök kárhozatra lettem ítélve. Nem éltem megfelelő életet, Isten elítél, lehány pamlagáról, és aláhullok a mélységbe, és az örökkévalóságig zuhanok a pokol végtelen vermében, kínok közepette.
Fények, érzések és villanások kerítenek hatalmába, a gondolat fogalmát már rég nem ismerem, tudatom elszállt, csupán az érzéseket tapasztalhatom, és habár borzalmasan kínzó, legalább érzek. Sok színes villódzó fény kavarog előttem, lökések, és hangok vesznek körül. Sok a sikoly, néhányan suttognak. Rengeteg idegen hang, néhány ismerős, egy fontos. Valahonnan messziről Sol hangja érint meg, valahonnan nagyon-nagyon messziről. Biztosan Isten mellől szól, és a Mennyben pihen egy kényelmes fehér fotelben, és a szép emlékeink melengetik szívét. Ő biztosan a Paradicsomban él, megérdemelten elfoglalta helyét az angyalok között. Hangja selymesen simogat, a temérdek fájdalom mellett úgy érzem, mintha ez a hang lenne az én megváltó, igazi Istenem.
A fények egyre erősebben izzanak, pattognak. A színek egyre világosabbak és világosabbak lesznek, mígnem egybefolynak és hófehér, vakító végtelen fényáradat lesz belőle.
Az egybefüggő fényfüggöny szakadozni kezd, szívem pedig megtelik rettegéssel, reszket, hogy visszatér abba a világba, ahol a démonok kísértik. Lassan bomladozik a fényesség, új színek és formák jelennek meg, de csak homályosan. Egy szobát látok, egy ismerős szobát, de elmosódva, mintha vízfalon keresztül látnám a világot.
Tudatom felemelkedik a pokolból és ismét kitisztul, mint ahogy mindig is kitisztul. Rájövök, hogy az egész csak egy rémálom volt, rájövök, hogy Sol szobájában vagyok, a háborúnak már 17 napja vége, béke honol és szeretet. Rájövök arra, hogy romokban heverek, hogy a vízfal igazából szaruhártyám sok-sok millió könnyel. Rájövök, hogy hangosan zokogok.

-   Ne menj el!   - zokogom szaggatottan. -   Könyörgöm, ne hagyj egyedül... Kérlek! Kérleeek...! - nyögöm, és sírásba csapnak át következő szavaim.
Ezt ismételem percekig, ütemesen ringatom magam Sol karjaiban, ugyanazt ismételve.
Mindig nap, minden este, ugyanaz a móka. Ugyanaz a rémálom, ugyanaz a szenvedés. Minden este újnak tűnik az álom, újnak, valóságosnak, és iszonytatónak. Minden éjjel szünes-szüntelen megtámadnak a démonok, én a pokolra képzelem magam, meghallom Sol hangját, és felébredek. Minden reggel rájövök, hogy ez csak a képzeletem szüleménye volt.
Az idő mérhetetlenül telik, de egyszer csak azt veszem észre, hogy már nem sírok. Már élesen látok mindent, már nem remegek. Halotti mozdulatlansággal fekszem Sol védelmező teste ölelésében. Hasam megkordul, de mindketten tudjuk, hogy semmit nem tudnék leerőszakolni a torkomon, vagy ha mégis, három perc múlva kihánynám. Az a kis tápanyag, ami abban a három percben felszívódik, az tart életben. Na meg a rengeteg főzet, bájital, gyógyszer. Undorítóbbnál undorítóbb immunerősítők.
Egy darabig még mozdulatlanul fekszem, és megfordulok az ölelésben, hogy szembenézhessek az én védőangyalommal.

Elszorul a szívem, ahogy karikás szemeit nézem. Sápadt bőrét, megviselt arca, mintha egy ezeréves öregember életének terheit viselné. Kimerült, fáradt, és végtelenül szomorú. És én teszem ezt vele.
-   Sajnálom.  - mondom elfúló hangon, és ajkam egyből görcsbe rándul, a könnyek ismét elerednek.
De nem sírok, csak a könnyek folynak. Egyik tenyeremet orcájára helyezem, és könnyezve suttogok.
-   Sajnálom. Én... annyira sajnálom.
Naplózva

sol
Vendég

« Válasz #3 Dátum: 2015. 08. 05. - 06:08:12 »
+1

Non-stop lying,
Non-stop crying,
Never stop.





Lágy Szellő a délibábos kánikulában. Könnyű selyem érdes világunkban. Értelem a felfoghatatlanban. Tapintása egyszerre kavar fel és nyugtat meg. Könnycseppjei megtörik a jeges szemek Fényét, melynek sugarai egykor dárdakent hatoltak szívembe. Elgyengűltek a sugarak, a fény már csak puszta játéka a fájdalomnak, mely a jeges szem párt opálos tengervízé bűvölte. Ahogy tekintetem elmerül szemeiben érzem, ahogyan a sós könny végigfut saját arcomon is, felmelegítve azt a hűvös nyári reggelen. A hullámok hangja mossa csak tisztára a fesztelen, de annál üvöltőbb csendet.
 
Szemem megakad egy legördülő könnycseppen. Szavai szinte már sebeznek, de a pillanatnyi sérelem, mosolyba vált át, ugyanazzal a könnyedséggel, ahogy a csepp a lepedőre esik. Kezemet a kezére teszem.
- Még is mit sajnálsz, azon, hogy megajándékozol? - kérdem nyugodt hangon. Már nincsen miért aggódnom, hiszen felébredt. A démonok már nem kínozzak tovább.
- Ameddig felébredsz, lélegzel és létezel, minden reggel ajándék nekem - mondom ki gondolkodás nélkül a szavakat.
 
A könnyek sóssá tették ajkait. Testem beleremeg a tapintásába. Kezeimet fejére teszem és lágyan beletúrok a szőke hajába. Az érintesetol az ismerős áfonya illat, amit az elmúlt tizenhét napban gyogyfozetek kabito szaga nyomott el, frissen dereng fel korulottunk. Emlekfoszlanyok Szőnek koszorút fejemben mosolyarol, konnyeirol és hangjának minden szolamarol. Nem tudok és nem is akarok betelni csókjaival. Egyek vagyunk, O az enyém én pedig az öve. Bús és keserű a világ korottunk, de arnyekaink nem latszodnak a hideg, reggeli Fényben.
- Szeretlek - suttogom lelkem legmélyebb hangján, holott a mindenség meg mindig csendesen hallgat szobámban. A szó gyermeki maradt, mint azon a februári esten, a Sulya meg is ezredévnyi oregedessel ér fel.
 
Elitelem és megvetem a lényem. Gyulolom magamat, amiért engedtem, hogy a dolgok idáig fajuljanak. Ellenben ezzel egy másik hang a fejemben halalkodik. Hozzsannat zeng az égnek és fold minden teremtmenenek, ami segítette, hogy mi ketten együtt letezhessunk. Hogy teremtetett és el nem szakított bennünket.

Felsejlik az Imbolc bal emléke. Menyire más volt akkor meg minden. Bar csak pár hónapja volt, mintha évtizedek teltek volna el azóta. Az álarc mogotti szemből nem szurodott ki bús fájdalom, a nevetéseink nem tetszelegtek keseredésen a csokolade szokokutnal és szavaink súlya elenyeszonek bizonyul a jelenhez képest. Sok ostoba, elpocsékolt szó. Ha minden akkori kimondott hangot felcserélhetnek a mostani kimondatlanokkal, talán képes lennek elmondani mennyi minden kavarog bennem.
 
Lázas testének tapintása emlékeztet gyengesegere, arra hogy milyen torekeny is O. Meg kell védenem, akar az életem aran is. Többet senki és semmi nem bánthatja s ha ezert a csendes mindenséggel kell is harcba szálljak nem hatralok meg. Orokke fog létezni O, amíg a nincstelenseg el nem rabolja. Amikor ez bekövetkezik készen allokllitani a tolvajt, hogy ahogyan egynek teremtettünk, úgy együtt ne is legyünk.
 
Ölelem lázas testet, felek elengedni. A tó hullámai nyaldossag a colopoket és a ház meg/megremeg. Nem fogom többet elengedni Nadinet.
– Szeretlek - ismétlem.
 






Ekezeti hibaimert elnezesedet kerem!
Naplózva

Nadine Moreau
[Topiktulaj]
*****


~ cяαzч вєαsт ~ VI.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2015. 10. 18. - 19:52:14 »
+3

Az emberi test nagy fordulatszámon működik, a vérnyomás
 megmutatja a vér áramlásának sebességét az erekben. Fontos, hogy szabályozzuk ezt a nyomást. Alacsony
vagy elégtelen vérnyomás gyengeséget vagy kárt okozhat. Mikor magasra szökik a vérnyomás, a baj hamar
 megtörténik, ha továbbra is nő a vérnyomás, akkor közelebbről is meg kell nézni, mert különben nagyon
rosszul alakulnak a dolgok. Minden túlterhelt szervezetnek kell a megnyugvás. Le kell valahogy vezetni
a stresszt és a feszültséget, mielőtt túl sok lenne elviselni. Valahogy megnyugvást kell találni, mert ha
nem, akkor megteszi a testünk maga. Kirobban. A saját magunk által létrehozott teher a legnehezebb.
A nyomás, hogy jobbak legyünk, mint amennyire lehetünk. Ez a nyomás soha nem múlik el és egyre csak
nagyobb és nagyobb lesz.

Megcsókol. A csókok nagyszerűek. Gyönyörű, amikor két szerelmes ajak egymáshoz ér, és hirtelen új világot nyit. Szerelem, boldogság, végtelen erő – ezt érzi az ember. Ezt kellene, ez lenne a normális. S mégis ez a csók oly’ fájdalmas. Szerelmes, hatalmas és erős, de nagyon fájdalmas. Testem minden zuga fájdalommal van átitatva. A szánakozó szempárba nézek, a meggyötört, végtelen szomorú tekintetbe. Hálásnak kéne lennem. Nem is hálásnak, hanem boldognak. Végtelenül boldognak.
 
-   Miért nem tudok örülni, Sol?    – kérdezem kérdő tekintettel. Szemeiben a válasz után kutatok, és könyörgöm az éghez, hogy ajkai megnyugvó szavakat formáljanak.
-    Miért nem vagyok… boldog?    – zavarodottság. Ezt érzem. –    Annak kellene lennem. Olyan sokan boldogok. Én miért nem vagyok az?
Hirtelene felülök, és előrefele nézek, egyenesen a szoba fala felé, de inkább a semmibe.
-    Hiszen ennek így nincs értelme. Minden szörnyűségnek vége. A háborút megnyertük, beköszöntött a béke, emberek házasodnak, és vesznek házat, örömmámorban fogadják el a tényt, miszerint új lehetőség nyílt mindenki számára, az Ég megadta nekik azt a lehetőséget, hogy boldog életet éljenek. Nekem is megadta. De én miért érzem magam boldognak?    – nézek vissza rá zavarodott tekintettel.
  Miért érzek ürességet? Azt, hogy ez így nem jó. Hogy azzal, hogy Voldemort elbukott, mi nem nyertünk. Vele együtt bukott rengeteg élet, fiatalok és idősek jutottak halálra, embertömegek rogytak össze a háború súlya alatt, keseredtek meg, árvátlanodtak el. Mi… Mi nem is nyertünk. Az emberek mégis boldogok és továbblépnek a szörnyűségeken.    – kiszáradt torkom erősen szúr. –    Én miért nem vagyok rá képes?    – suttogom.

Megbántom, tudom. Örülnöm kéne, hisz’ tudom!! Ő itt van velem, csakis engem ölel, engem szeret, engem ápol, engem gyógyít. Én mégis azt hangoztatom, hogy boldogtalan vagyok. Hogy fájdalmasan üressé váltam. Pedig szeretem őt. Mindennél jobban, de most mégsem tudok boldogságot érezni… de miért?! Miért, bassza meg?! Ez nem fair, én TUDOM, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy hálásnak kéne lennem, hogy előttem áll egy jövő, amit felépíthetek, amelyben nem kell félnem attól, hogy a következő sarkon elvágják a torkomat. De hiába tudom, ha egyszerűen nem érzem. De miért?! Miért, a kurva életbe!
Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 07. 31. - 11:12:33
Az oldal 0.139 másodperc alatt készült el 36 lekéréssel.