+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Roxfortos diákok
| | | |-+  Hugrabug
| | | | |-+  Merel Everfen (Moderátor: Merel Everfen)
| | | | | |-+  Vegyes szösszenések
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Vegyes szösszenések  (Megtekintve 1757 alkalommal)

Merel Everfen
[Topiktulaj]
*


VII. Hugrabug - A Vérborz Prefektus

Elérhető Elérhető
« Dátum: 2015. 01. 06. - 18:20:52 »
+3

'96 nyár

-Csókolom, Naras bá.- Jelenik meg két kéz és egy homlok a porta ablakában, majd egy ugrással felkönyököl a párkányra ezeknek a tulajdonosa.
-Estét, Tökmag, ugye erre azért nem szokunk vissza?- Kérdem, kézbevéve az íróasztalon ülő órát, ami lassan a nyolc felé ketyeg. Kaptam pár évet ajándékba azzal, hogy nem kell még tíz körül is csak miatta strázsálnom.
-És milyen a szép új világ? Mindent el tudtál intézni legalább, ha már eddig kinn voltál?
A lány gyanakvóan összeráncolja a szemöldökét, mintha egy féltve őrzött titka után puhatolóznék.
-Valamit tudni tetszik.- Gyanúsít meg az ifjú titán, mint valami mafiafőnök egy túl kíváncsi beszállítót.
-Igaz is, akkor ne is mesélj semmit. De válaszolni azért szabad, azzal nem árulsz el semmit.
-Hátöö...- Vigyorog Merel, de nem is vártam mást.
-Túl sok volt az érdekes látnivaló?
-Na már! De egy részét azért sikerült elintéznem.
Nem áltatom magam, Merelnél ez is teljesítmény, amennyit szeret kószálni, és azért sikerült még pont beesnie kapuzárás előtt.
-De azért holnap ne centizd így ki, mert én nyolckor zárom a kaput, aztán még kinn maradsz.
Egy fenéket, és ő is tudja, hogy nem zárom ki, de a célzást azt érti.
-Ne csodálkozz ennyire, Tökmag, szerinted beraktak volna olyan árvaházba, ahol egy beavatott felnőtt sincs, hogy figyeljen rád? Pláne ha terólad van szó.
-De na! Ez így nem ér! Mér tetszik ennyi mindent tudni?
Egyszerűen csak aranyos, ahogy nem akarja elfogadni, hogy nem az ő saját kis álomvilága vált valóra, csak neki, vagy talán azt, hogy én nem meséltem korábban semmit róla.
-Mit gondolsz, ki kezeli az árvaház postáját? Már rég nem használ senki pergament meg viaszpecséteket hivatalos levelekhez. De gyere be, mert mostmár tényleg zárok.
Ezt mondva már állok is föl, és indulok a kulcsokért, közben a lány is leszáll az ablakból, és mire kiérek a kapuhoz, már Merel is bent van, a láthatóan teletömött, megviselt hátizsákja alatt görnyedve. Legalább úgy néz ki, tényleg vásárolt tanszereket, főleg könyvek lehetnek a táska szemmellátható súlyát elnézve. Nem fogja bevallani, de ő is összerakta, hogy lehet némi fogalmam a dologról, a régimódi levelet is én továbbítottam neki tegnap. A pergamenboríték egy nekem címzett rendes borítékban érkezett még a tegnap reggeli postával, amiben kaptam én is egy eligazítólevelet, hogy hogyan kalauzoljam el Merelt, de hagytam, hogy magától kereshessen meg mindent, had örüljön a lehetőségnek. Holnap után persze már elvittem volna én, ha nem boldogul, de erre szemmelláthatóan nincs szükség.
-Na jó, gyere be.- Intek neki a porta ajtajából, miután a kaput bezártam és épp akasztom vissza a kulcsot a helyére. -Mesélek egy kicsit, de utána sipirc az ágyba, mert már most is késő van.
A táska - amit láthatóan alig bír el - cseppet sem akadályozza abban, hogy pattogva kövessen a kis helyiségbe.
Az íróasztalom egy zárható fiókjából előveszek egy régi, fekete-fehér fotót négy ifjú legényről, ahogy büszkén és hazafiasan vigyorognak a kamerába. Régen volt az a negyvennégy.
-Naras bá katona volt?- Csodálkozik rá egyből Merel a képre nézve.
-Minden ilyen ifjú titán az akart lenni akkoriban, megvédeni a hazáját a német fenyegetéstől. Mi is. Az ott voltam én.- Mutatom a fényképen az egyik alakot.
-Ő meg itt Wick. Mindig ott volt nála ez a jó egylábnyi leheggesztett végű vascső, senki nem tudta minek, de senkit nem engedett még hozzáérni se.- Bökök rá a képen is egész kivehető csőre Wick övébe dugva. -Képzelheted hányféleképp próbáltunk az elején hozzáférni, csak úgy heccből. Na mit gondolsz, mi volt az?
A lány cinkos vigyorából látom, hogy kezdi kapisgálni. Csillogó szemű áhítattal hallgat, de ami még ritkább, egy árva szó nélkül.
-Nem tudom, a suliban tanultátok-e már a D-napot, de meg ne próbáld beadni nekem, hogy te nem hallottál róla. Minket ott vetettek be először. Nagy nehezen bevettünk egy német bunkert, de ne hidd, hogy a krautok ezt annyiban hagyták. Pont hogy kifújni magunkat még volt időnk, mire ránktört osztag egy náci erősítés, mi meg ott állunk többnyire üres fegyverekkel, Wick meg a rohamkése helyett ezt a vascsövet veszi elő, néztem is nagyokat, hogy azzal készül-e verekedni. De valami fapálcát vett elő belőle. Mondott is valamit, amit a nagy zajban nem hallottam, néhány zöld villanás, és a németek csak úgy összeestek.
Ezután tartok egy rövid szünetet, mert így felelevenítve azért nem kellemes az élmény fél évszázaddal később se, és inkább rövidre is fogom a végét, eleve csak a magyarázathoz akartam hozzáfűzni.
-Wick később eltűnt a francia hadjárat során, és nem is derült ki az incidens túl hamar. Sok évvel a háború után, amikor már itt dolgoztam portasként, csak akkor kerestek meg abból a minisztériumból az incidens kapcsán, gondolom akkor jól jött nekik egy bennfentes árvaház, mert kiegyeztek velem egy titoktartási szerződésben. Járt is ide azóta egy-két gyerek akit oda vettek föl, mint téged is, azokon is én tartottam rajta a szemem.
Látom a lány szemében, ahogy összeáll neki is a kép.
-De ígérd meg, hogy ez a kis mese a kettőnk titka marad. Rendben, Tökmag?- Veszem komolyabbra a szót, szigorúan Merel szemébe nézve.
-Számíthat rám, Naras bá!- Vágja rá a lány, a történet fényében szalutálva is egyet hozzá. Várakozóan felvonom a szemöldököm, amire még komolyan hozzáteszi:
-Megígérem.
-Na de mostmár tényleg pucolás aludni!- Borzolom meg a csibész haját. Lerí róla, hogy csak mégjobban fel van pörögve, és ez is csak foglalkoztatni fogja egész éjjel, de kötelességtudóan szalad is a lépcsőház felé. Biztos vagyok benne, hogy ezt a titkot minden áron meg fogja tartani.
Naplózva


Merel Everfen
[Topiktulaj]
*


VII. Hugrabug - A Vérborz Prefektus

Elérhető Elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2015. 03. 04. - 02:34:59 »
+2

'98, május 3.

Furcsa így üresen a vonat. Soha nem láttam még máshogy, mint diákokkal tömötten, hangosan. Abból a három alkalomból, amikor ültem rajta. De persze érthető, milyen is lenne a tegnap esti események után. A kimenekített diákok már biztos rég otthon vannak mostanra. De minimum úton hazafele. Persze nem bánom, hogy nem tartozok közéjük én is, kár lett volna kimaradni mindenből.
Furcsa így üresen a vonat. Csöndes, kihalt, és a kocsiban, ahova felszálltam, még nem is találkoztam senkivel. De még furcsább, hogy még csak nem is próbálok. Csak beülök egy üres fülkébe, igazából találomra. Végülis tök egyformák mind, ha a bent lévő társaságok miatt nem külömböznek. Érdekes, még én sem vagyok az a pattogó vigyori tejbetök, mint mindig szoktam. Pedig tök izgi volt az esti műsor. Vagy hajnali már a végére. Főleg, amikor láttam is valamit, például a fináléból. Amikor Pottert előhozták valahonnan a rosszfiúk - ahol rejtőztek addig, gondolom - abból mondjuk alig láttam valamit. Ez a hülye kisnövésűségem persze, hogy nem jelenti azt, hogy legalább az emberek lábai közt kilátnék a tömegből, ha már a fejük fölött úgyse fogok soha. Elmondottak alapján volt azért miről lemaradni bőven.
Mondjuk igaz, hogy aztán jól jött annyira hátul lenni, amikor megint betörtek az épületbe, és a Nagyterem vált csatatérré. Azt igazából nem is tudom, hogyan sikerült ott mindent megúsznom. Röpködő átkok, nyilazó kentaurok, de az egyik legjobb rész az volt, amikor egy sereg kis manó - mik is, házimanók? Ezeket kapjuk a tündék helyett - rontott elő a konyháról késekkel felszerelkezve, kaszabolva a halálfalókból mindent, amit elértek. Végtelenül cukik voltak, kis harcias izékék.
Potter fináléját Tudjukkivel persze nem múlták felül, de azt nehéz is lenne, nagyjából az évszázad csatája. De dobogósak azok lettek az én szívemben ők is. Na az a párbaj - vagy akármi, aminek minősül, párbajként véve igazából rövid volt az egy-egy varázslattal. De az élmény... monumentális. És ott voltam személyesen, ezzel a két szememmel láttam, élőben!
Furcsa így üresen a vonat. Ennyi élmény és izgalom ellenére, igazából inkább csak több órával ezelőtt, mint tegnap, valahogy én is nyomott vagyok. Amit nem tudok hova tenni. Lehet, hogy azok a hideg, csuklyás izék nyomták rá a bélyegüket a közérzetemre? Életemben nem féltem úgy, mint azon a romos folyosón, de mostmár tudom, hogy azok a sötét izék okozták az egészet. Jó tartósan lehervasztották még az én vasból kovácsolt örök mosolyomat is, soha nem éreztem még olyan reménytelenül magamat. Akkor nem is vettem még észre, hogy Potter volt az egyik a két, a plafonon átszakadó alakból. A varázslóvilág új legnagyobb hőse! És néhány karnyújtásra voltam tőle. Akkor persze csak egy vérben fürdő sziluettnek láttam, aminek a jelenlététől is csak be akartam szivárogni a hátam mögötti fal kövei közé, hogy ne bánthasson. Kizárt, hogy tényleg annyi vér volt amúgy rajtuk, mint akkor látni véltem, tuti a csuklyás izék hatása volt az is, hogy minden cifra félelmetessé vált.
Amikor az események felgyorsultak a második felvonással, újra átvette a kedvem uralmát az izgalom és az adrenalinlöket, volt mit csinálni, hogy azért véletlen se találjanak el, ha már megúsztam, hogy direkt célpontja is legyek valakinek, meg hogy ne lépjenek rám. Voltak ám nálam nagyobbak is, akikre bizony ráléptek. De azóta, most, hogy megint elültek az események, én is olyan semmilyen vagyok. Kedvtelen.
Miután berendezkedtem a fülkémbe, előveszem Szuttyompötty ketrecét, hogy kivegyem belőle a patkányt. Zavartalanul alszik a ketrec sarkában, ahova mindig be szokta magát vackolni. Őt úgy tűnik, semmi nem tudja zavarni.
-Na, gyere te szuttyom pöttye, nemsokára már otthon is leszünk.
Megvakarászom a füle tövét, de kitartóan alszik.
-Hát te lehetetlen vagy.- Jegyzem meg, miközben kiveszem a rágcsálót a ketrecből. Hihetetlen, még erre sem ébred föl. Aztán átfut a fejemen egy gondolat.
-Na nem, eszedbe ne jusson! Nem! Fúj! Felejtsd el!- Förmedek rá egyre rémültebben az állatra, de ennek ellenére sem érzem melegnek az apró testet.
-Szutyikám, légyszi ne csináld ezt!- Hiába csuklik el kétségbeesetten a hangom, csak nem hallgat rám.
-Najó, ezt most rögtön beszünteted, mert külömben elvonóra küldelek!
Reménytelen. Ha még egy ilyen fenyegetésre sem reagál a kis alkesz, akkor már az sem hatja meg, hogy itt nekem meg beletörik a beszélőkém a fenyegetésbe.
-De Szutyííí...- Nyüszítek fel, a patkány túl régóta mozdulatlan testét szorosan magamhoz ölelve. Egy árva lelket nem zavarok meg vele az egész vonatkocsin. De főleg nem őt. Nem csoda, hogy oda se hederít az elvonókúrás fenyegetésekre, amikor ő már kedvére lubickolhat a legjobb borokban, amit patkány elképzelhet. Meg mégjobbakban is. Ott.
Furcsa így üresen a vonat. Fel se tűnik rajta senkinek a szürrealitás megtestesülése, egy patkánya fölött pityergő Merel. Valami arra késztet, hogy altatót énekeljek a kis állatnak, de két szó alatt cserbenhagyna a hangom, ha megpróbálnám. Pedig valahonnan még elő is kúszik egy dalocska, a memóriám mélyéről.
Álmodj, álmodj, Holdsugár...
Naplózva


Merel Everfen
[Topiktulaj]
*


VII. Hugrabug - A Vérborz Prefektus

Elérhető Elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2015. 03. 07. - 23:12:05 »
+4

Dementor

A két idegen alak úgy tűnik, nem reagál a kérdésemre. De legalább így azzal se, hogy bántanának. Nem, az kizárt, hogy csak nem hallottak. Az egyikük, mint egyből kiderül, egy fiú, fényt varázsol a folyosóra, és jobban ki tudom venni az arcukat. Sötét hajú fiú kerek szemüvegben, ismerősnek rémlik, bár idén nem nagyon láttam. Mellette a vörös hajú lányt kicsit jobban felismerem, őrá emlékszem a Griffendél kviddiccsapatából.
De a fénynek köszönhetően nem csak az ő arcuk, amit meglátok, és ez nem járul hozzá ahhoz, hogy megkönnyebbülhessek: valószínűleg nem akarnak bántani. Mert valami két nagy, sötét, csuklyás, lebegő izé siklik felénk a folyosó másik vége felől, árad felőlük a hideg, és kezdem úgy érezni, hogy amilyen törhetetlen vigyorom volt eddig egész életemben, az felélhette a világ teljes jókedv-készletét tizenhárom év alatt, és most eltűnik a világból.
Magamhoz ölelem a térdemet, és remegve remélem, hogy a csuklyás izék nem vesznek észre. Vagy legalább nem foglalkoznak velem.
A szemüveges fiú mond valami varázsigét, de nagyon tompán hallom. Valami hideg fényű felhőt varázsol feléjük, de a lebegő alakok csa egy rövid pillanatra torpannak meg, és már siklanak is újra egyre közelebb.
Álmodj, álmodj, holdsugár
Hunyd le szemeidet, álom vár...
Ki énekel!?
...Nincsen többé, ami fáj...
Nincs a környéken senki, aki ilyen vékony kislányhangon tudna énekelni, pláne nem akarna. Hacsak... de nem, kizárt, hogy ezek a hörgő izék énekeljenek.
...Hosszú álom vár
Álom vár, hosszú álom vár...
Ismerősnek tűnik ez a dal. És túl tisztán hallom, amikor eddig minden olyan tompa volt, mintha egy vékony falon vagy ajtón túlról jönne.
A plafonon átesett páros, a törött ablak, és a csuklyás izék helyére futólag tompa színű kép úszik be, valami ugróiskolázó lány lábai térdtől lefele. De miért nem több? Mintha széle lenne a képnek...
Álmodj, álmodj, holdsugár
Anyád ringat, aludjál...
Talán valami Poirot-filmben hallhattam a tévében? Azokban az Agatha Christie művekben szoktak ilyen ijesztő gyerekdalok lenni. Biztos akkor is félhettem ettől a daltól, mert most valamiért a hideg futkorászik a hátamon tőle, és egyre kúszik a csontjaimba.
Eldőltem volna? Ahogy a kép tovaillan, minden oldalvást van, és ugyanúgy a térdemet szorongatva magamhoz, az oldalamon fekszek. Kár volt visszanyerni a látásomat, mert az egyik csuklyás alak épp fordul felém.
A sikoltásomat nem hallom, csak újabb lélekfagyasztó sorokat.
...Mindig együtt lesztek már, hosszú álom vár
Álom vár, hosszú álom vár...
Nem! Hagyjon békén! Ne nyúljon hozzám, ne akarjon ringatni!
Soha nem ismertem anyai ölelést, csak a kedves, de szakszerű nevelőket, de semmiképp nem is akarom megtudni.
Álom vár...
...Örök álom vár...
Nem akarom... Ne ringasson, ne legünk együtt... Egy árva vagyok, anya, ne gyere ide! Csak hagyjál szépen idefagyni a fal tövébe... Majd jobban leszek, csak hagyj... hagyj békén...

Valami történik. Az összeszorított szememen is átszűrődik valami fény. Összegűjtöm a maradék, tűhegynyi bátorságom, hogy kinyissam a szemem, ami közben könnybelábadt, és épp látom, ahogy az egyik izé, sokkal közelebb az arcomhoz, mint szeretném, elfordítja felőlem a fejét. Mintha rémült lenne, ahogy arra fordul, amerre a szemüveges fiú állhat.
Egy óriási, hideg fénnyel ragyogó ezüstszarvas vágtat erre... pontosabban a csuklyások felé, és kiökleli őket a törött ablakon. Árnyként suhanva menekülnek bele az éjszakába. A szarvasból mintha sugározna csak épp annyi melegség, hogy egy kis erő visszatérjen a tagjaimba. Felülök. Két jégcsepp csúszik le a szemeim sarkából, ahogy a bőr, amire kicsordultukban ráfagytak elkezdi leolvasztani őket magáról. Miközben a fényszarvas szétfoszlik, és a szemüveges fiú elsiet valahova, a vörös lány odajön hozzám és... mint kiderül, egy talán ötöd- vagy hatodéves másik lányhoz, akit eddig észre sem vettem. A csuklyások irányáből jöhetett, biztos előlük menekülve, amikor én meg a másik párost néztem, hogy akarnak-e megtámadni, azután meg túl el voltam foglalva a féléssel, hogy igazából bármit észrevegyek.
A griffendéles felsegít a padlóról, és egy falikárpit felé terel minket, majd azon keresztül egy rejtett járatba. Ha jól értem, a Griffendél tornyához megyünk épp? Tudni már semmit nem sikerül, csak görcsösen szorongatom a pálcát a kezemben, és üresen megyek, amerre terelnek. Ez a találkozás azokkal az izékkel minden jót, minden érzést kiszívott belőlem.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 12. 01. - 16:12:22
Az oldal 0.095 másodperc alatt készült el 34 lekéréssel.