Deliah Beckett
Eltávozott karakter
A Könyvkereskedő
Hozzászólások: 110
Jutalmak: +161
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Kapcsolatok: Megnézem!
Viselet: Megnézem!
Származás: Aranyvérű
Hajszín : szőke
Szemszín: őzbarna
Kor: ~ 33 év
Ház: Hollóhát
Évfolyam: Kijárta
Családi állapot: Nem nyilatkozom
Munkahely: Melyn Moon könyvesbolt
Kviddics poszt: Nem játszik
Pálca: 10 hüvelykes, nyárfa, egyszarvúszőr mag
Nem elérhető
|
|
« Válasz #3 Dátum: 2011. 08. 12. - 13:56:20 » |
0
|
A szemem előtt betűk lebegnek, a kezem remeg, az ajkaim szorosan összezárom. Szilánkok Memoritere. Milyen szép név egy emlékidéző bájitalnak... Veritaserummal és egy vallatóátokkal kombinálva tökéletes legilimens módszer. Kevesebb idő előállítani, mint kitanulni a gondolatfürkészést. Ráadásul az Exmemoriam hatását is feloldja, mint bezoárkő a mérget. Egyszeriben semmissé teszi az élet nagy gubancát, amit egy paranoiás öregember vágott a képembe.
"Soha nem kapod meg a fiam!"
~Igen, azt hitted, hogy elég vagy ahhoz, hogy örökké tartson az akaratod, Ceasar... Tévedtél, csúnyán tévedtél vénember...~ Végigkúszik bennem az elégtétel, ahogy lapozok, a számon féloldalas, hamis mosoly játszik, elbódít a bosszúvágy, mint a testes vörösbor bukéja. Legszívesebben felnevetnék, de nem teszem, ennyire nem vagyok bizakodó. Az elbizakodottság gyengévé tesz, óvatlanná és ostobává. Én pedig egyik sem vagyok.
Ahogy az ajtó megnyikordul, én összerezzenek, valami önkénytelen görcs ránt meg, aztán elereszt, felállok a székemből és a belépő Nagyúr felé fordulok. Nem szeretek vele találkozni, valahogy nem tudom hozzászoktatni magam a jelenlétéhez, de a higgadtság álcája mindezen zavart elfedi. Rámosolygok egy pillanatra, engedelmesen, hálásan, alázattal. Tisztelettel hajtom meg a fejem az arcára emelve a tekintetem, őszintén és készakarva. Hiába vannak rossz emlékeim vele kapcsolatban, attól még tisztelem azt, amit elért. Bármivé is vált közben. Bármilyen szörnyeteg is lett. A Mester mögött Nagini kúszik, de vele nem foglalkozom. Csak egy kígyó, egy állat, amely arra hivatott, hogy a frászt hozza az emberre. Engem viszont valahogy nem hat meg, Voldemort mellett az ő "személye", ha fogalmazhatok így, eltörpül. Jelentéktelenné válik. - Legalább négyszer olvastam újra azt a könyvet, Nagyuram, de nem leltem meg benne azt, amit kerestem. Azon kívül pedig... Nem ismertem fel a környezetemben a természetes nemességet. Inkább korcsokat látok, tompa fényű, beporosodott és összemocskolt aranyunk mit sem ér. Nincs már oly' fénylő név, mint egykoron volt, az istenek a porba hulltak és kiszenvedtek - mondom ki minden gondolatom kendőzetlenül, mégsem vádlón. Nem célzok senkire, nem sértegetek senkit, egyszerűen közlöm a tényt, mely tisztán látható és egyértelmű. - Akár ez a kastély, mely egykoron a fényűzés és a jólét Akropolisza volt, ma kísértet járta, lepusztult, dohos dicsőséget hirdet csupán. Az idő semmit nem szépít meg - jelentem ki kategorikusan, majd megenyhülve hozzáteszem. - Számomra semmit.
Végignézem, ahogy leül a közeli fotelbe, egy tapodtat sem mozdultam, mióta belépett, így most csak visszaereszkedek a saját székembe. A kezemben tartott receptkönyvet magam mellé teszem az asztalra, bár nem sok kedvem van felfüggeszteni a betűk bűvölését, a kezem a borító mélyedésein futtatom végig, ahogy a cím betűit fikszírozom. Nem tudom mit kéne tennem, mit kéne mondanom, így inkább hallgatok. Abból még soha semmi baj nem lett. - Miért is ne örülnék, ha a hasznodra lehetek, Mester? - felelem halkan, felé fordulva, bátortalanul a szemébe nézve. Mintha megint kislány lennék, sok emlék bukkan hirtelen a felszínre és mind azt akarja, hogy újraéljem, ahogy Voldemort piros szemeibe révedek. Sikoltások zúgnak a fejemben és könnyek mardossák a koponyám. Nem akarok belezuhanni, most nem! - Miben segíthetek?
|