2. emelet - Varázsbűn - üldözési Főosztály; Varázshasználati Főosztály

H A N D S Ω T H R O W N

nobody

gon' move my
life, my goal
my matter

+18! szégyenítés, szülők szégyenítése, fenyegetés, feltételezés, káromkodás.
   Mikor gyermek voltam, a hozzá nem értő angol mágusok tudós közössége tartott tőle, hogy talán obskurus leszek - ami elmélet már akkor is nevetségesnél gyermetegebb volt. Egy tizedik életévét be nem töltött kislány számára is világos, hogy az ismeretlentől félni bár tanulságos, akadály is: Quinton úgy őrizkedik tőle, mint én őtőle.
   Ura vagyok a képességeimnek akkor is, mikor elfog a harag - nem tettem véletlenül kárt soha senkiben, csak.. Azon az egyetlen napon. Ehhez ennek a férfinak igazán semmi köze, se nem értője, se nem ellenpontja, de eszembe jut róla. Talán haragjában szorítja a markát, talán félelmében - de most nem őt látom, hanem a húgomat. A tekintetét. A vonásait - az enyémhez oly hasonló vonásait. És azt, ami mögötte lapul: épp az ellentéte Quintonnak, de semmi nem tudná így felidézni azt.

   - ...GEH ZUM TEUFEL! - a fülemre szorítom a tenyerem, ahogy távozik, az ajtó csapódását inkább csak sejtem, mint hallom. Még a szemem is szorosan behunyom, és így maradok egészen addig, amíg.. friss levegő. Az ajtó, bizonyára.
   Sosem beszéltünk róla - és nem is fogunk, nem akarom. Ezek az emberek - és gólemek - mit sem tudnak abból, kik vagyunk valójában, a testünk csak egy vászon, amelyet átengedünk a nyugalomért cserébe. Számtalanszor megismételtem magamban, mielőtt úrrá lenne rajtam a rettegés: most sem fogok engedni neki. A bőröm nehezen szilárdul meg, és ugyan könnyebb volna összeroskadni, a sarokban dajkálni ezt a mélyről feltörő pánikot - de hagyni fogom, ahogy mindig, hogy átcsapjon rajtam. Nem adom meg magam a középszerűségnek, amely felmentene az önuralom alól: a karomat a koponyámra szorítom, számolni kezdek. Ein.. Revan véres alakja, nyugodt lélegzete. Zwei.. a lapockáim közül, a hátamon, a vállaimon: hideg, fémes lemezek, eltakarják a bőröm. Drei.
A másik ember figyelme mindig emberré tesz.

   - ... nem hiszek magának, Herr Quinton. - leengedem a karjaimat, felállok a félig térdelő helyzetemből. Abban, hogy én állok - ő pedig nem képes rá, nincs lenézés, nincs hatalom. A gondolataim nehezen nyerik vissza eredeti mivoltukat: a testem nem követi az oktrojált obstrukciót.
   Az obskurusról való értekezés most is nevetséges - nem vesztettem el semmit. Ami nem hajlik - csupán törni tud, én pedig lehetek kevéssé ember, mielőtt ártanék egynek. Azok után, ami a húgommal.. a húgomnak nevezett gyilkos szenvedéllyel történt, én nem tartom oda egyetlen orcámat sem.
Csak leszakítom a gyakorláshoz készített ruha néhány foszlányát - nem érezném tolakodónak, ha meztelenül kellene itt állnom. A Quintonok árulása nem a húsé, társadalomé vagy személyes - ezért is vált személyessé igazán.

   - A vizet. Nem vagyunk olyan viszonyban, hogy alkoholt igyak magával. - még nem mozdulok innen - ahogy a gerincem, bordáim, ízületeim, állcsontom sem formálják magukat udvariassá, befogadhatóvá ismét. Ha arra kérne - ha arra kért volna, bármely anyag alakját fel tudnám venni. Az egyetlen, amit a képességem nem alkothat meg, a fiának nevezett váz lélektelensége - az a természettel ellentétes minden létezésében.
   - Nem tudom, mit akar eladni nekem.. de nem akarom megvenni. - elveszem a poharat, maradék emberségem gesztusaként beleiszom. Meg tudna mérgezni - de a szavaival teszi. Vajon attól fél, tönkreteszem a kísérleteit - vagy ezt a kegyet meghagyja a fiának? Ami történt, újdonság biztos nem lehet, együtt él vele, mint mások halálos kórokkal - bizonyára gyakorlott abban, hogy enyhítse a tüneteket.

   - Maguknak szüksége van rám. De nekem nincs szükségem magukra, nincs szükségem senkire, aki tiszteletét ígéri, közönyét adja! Én megbíztam magában, Herr Quinton, megbíztam az értékítéletében és a munkásságában, aztán a szavaiban, mikor nem voltam biztos az első kettőben.. - és mikor a testvéreim kételkedni kezdtek. Vagy mikor én kezdtem: szégyenletesen sokáig akartam hinni, hogy ez a férfi, talán megalázottságában, de meglátta bennünk a valóságot. Hívővé sem kívántam tenni, egyetlen szó sem esett Benzaitenről, és nem csak azért, mert óvatosságra körülményeink intettek: még én is felismerem világaink különbségeit. Herr Quinton világának egésze tényeken nyugszik.

   De nincs senki, akire úgy haragudhatnék, mint saját magam - amiért hagytam a bizalmatlanságom elszunnyadni a vélt bajtársiasság ígéretével. Minden tragédia lehetőség: ha a fia nem beszél úgy, nem bizonyul kevesebbnek egy embernél, talán most is meggyőzöm magam mindezek szükségességéről.
   - ...és hogyan képzeli, hogy megbízom magában? A nagyobb jóval fog nekem érvelni, az emberiség érdekeivel, a szenvedők megsegítésével? Vagy egyéni sikerrel, hogy majd hálásak lesznek nekem, vagy hogy kiválthatom a testvéreim itt töltött idejét? Vagy a sajátomat az országukban, amelynek állampolgára vagyok? Vagy azt fogja mondani, ami a valóság: hogy bármilyen jól viselkedünk, sosem szűnnek meg félni tőlünk? - füstösek a szavak a számban, csak akkor nyugszom meg a jelenlétüktől, mikor elhagyták már az ajkaimat. Rémületes a gondolat: rémületes, hogy igaz.
   Talán nem mondhatja ki, de: úgy van szükségük rám, ahogy bűnözőkre a cellákban.