I. Fejezet
Azt hiszem, az illata volt az első.
Nem is maga az illat, hanem az a furcsa érzés, hogy valami ismerős átvágott a Világkupa tömegének szagzaján. Mert annak a délutánnak saját szaga volt. Vajsörhab, nedves gyapjúkabátok, sült hagyma, tűzijátékpor, olcsó cigaretta, és esőre készülő felhők fémes íze a levegőben. Több ezer ember lehelete ült a stadion körül, mint valami túlmelegedett állat párája.
És mégis. Valami áttört rajta. Egy halvány, tiszta illat. Nem erős, nem hivalkodó, épp ellenkezőleg… Olyan volt, mint mikor egy régi festményen a restaurátor lekaparja a megsárgult lakkréteget, és egyetlen vékony ecsetvonástól hirtelen újra élénkké válnak a színek. Mintha a parfüm illatától éveket repültem volna vissza azokba az időkbe, mikor még valóban kéken ragyogott felettünk az égbolt.
Megtorpantam a lépcsősor tetején. A tömeg morgott és hömpölygött körülöttem. Egy zöld sapkás ír drukker nekem ütődött a vállával, aztán tovább sodorta a saját részeg öröme. Valahol mélyen megszólaltak a stadion kürtjei, és a hang úgy rezgett végig a mellkasomban, mint amikor valaki végighúzza a körmét egy üres korsó szélén.
Még egyszer beszívtam a levegőt. Hiába. Az illat eltűnt...
Csak percekkel később értettem meg, mit éreztem. Vagy inkább kit. Addigra már a lelátón ültem, egy túl drága whiskeyvel a kezemben, amitől pontosan ugyanolyan üresnek éreztem magam, mint az összes többi whiskeytől az elmúlt években. A stadion vibrált, a zászlók hullámoztak a magasban, mintha valami óriási, színes tengeri szörny pikkelyei lennének. Az ég narancsba és bíborba váltott a pálya fölött, a lebukó nap pedig olyan fényeket kent a nézőtérre, mintha egy türelmetlen festő terpentinbe mártott ronggyal húzta volna szét az egész világ kontúrjait.
A kommentátor épp az ír csapat tagjait konferálta fel, én pedig tekintetemmel követtem a válogatottjuk legifjabb tagját, ahogy őrült tempóban lőtt ki az ég felé. És akkor megláttam őt. Két szektorral arrébb.
Csak egy pillanat volt az egész. Egy alacsony nő a korlátnál, rövid hajjal, sötét kabátban. Nevetett valamin.
Azt hiszem, abban a pillanatban egy egész élet mozdult meg bennem. Nem úgy, mint azokban a rosszul megírt romantikus regényekben, ahol az ember szíve rögtön felrobban, és a világ hirtelen megszűnik létezni körülötte. Vagy legalábbis nem teljesen úgy... Egy kicsit másabb volt annál. Valami régi, eltemetett idegrendszeri reflexként hatott rám. Mint amikor egy elfelejtett dallamot hall meg az ember egy boltban, és fogalma sincs, miért szorul össze hirtelen a szíve tőle.
És én csak néztem Izabel Bishopot, míg lassan rá nem döbbentem, hogy pár perccel korábban ő volt az, aki elsétált mellettem. Ez volt az az illat… Az a visszafogott, alig érezhető parfüm, amit mindig is használt. Valami tiszta, finom, nem túl hivalkodó illat. Nem tudtam soha pontosan meghatározni miből is áll. Talán narancsvirág. Talán jázmin.
Furcsa, milyen dolgokat őriz meg az ember. Arcokat elfelejtünk. Szavakat elveszítünk. Évek mosódnak össze. De egy illat túlél mindent. Az Ő illata...
A pályán eközben bevonultak a játékosok. A stadion felrobbant. Zöld és kék üstökösök csaptak át az égbolton, dobok dübörögtek valahol a felső karéjban, emberek ordítottak, énekeltek, ölelkeztek. A Kviddics Világkupa kaotikus energiája úgy tombolt körülöttem, mint egy vihar, míg én mindeközben – mintha csak sóbálványátkot szórtak volna rám - teljesen mozdulatlanná dermedtem egyetlen ember látványától.
A legdurvább az volt, hogy pontosan ugyanolyan maradt. Persze nyilván nem. Idősebb lett. Mind azok lettünk.
De voltak emberek, akiket az ember nem az arcuk alapján ismer fel, hanem valami egészen másról. Egy mozdulatról. A nevetésük ritmusáról. Arról, ahogyan félrebillentik a fejüket. És most, ahogy a fejünk felett az ég épp olyan arany- és bíborszínt öltött, mint akkor régen, a roxforti kviddicspálya felett, amikor először láttam meg őt, én újból felismertem: Ő az igazi… Mindig is Ő volt az...
Oda akartam menni hozzá, rátenni a kezemet a vállára, arra késztetni, hogy felém forduljon, és hogy újra a szemébe nézhessek. Mondani akartam neki valamit., valami fontosat. Valamit, ami talán megváltoztatott volna mindent. De végül nem mozdultam, s nem is mondtam semmit. Pontosan azt tettem, amit mindig is: semmit.
Az ember idővel hozzászokik a saját gyávaságához. Úgy hordja magán, mint egy régi kabátot. Egy idő után már nem is érzi a súlyát. Én pedig egész életemben ugyanabban a félhomályos helyiségben ragadtam, csak közben kicserélődtek körülöttem a falak.
Nevelőotthon.
London.
A Csikóhal.
Külföld.
Újabb kocsmák.
Újabb nők.
Újabb reggelek, amik mind ugyanarra a semmilyen színre száradtak meg bennem.
És most ott ült előttem egy élet, amit talán leélhettem volna.
Az a legkülönösebb a hiányban, hogy sokáig azt hisszük, magát az embert hiányoljuk. Pedig nem. Hanem azt a változatunkat, akik mellette lehettünk volna.
Izabel éppen valamit magyarázott a mellette ülő férfinak. Elmosolyodtam. Benjamint még a húgánál is régebben láttam utoljára. A halántéka teljesen megőszült…
Aztán a pillantásom gyorsan visszasiklott Rá. A keze mozgott beszéd közben. Ugyanúgy, mint régen. Finoman, gyorsan, mintha a mondatait nemcsak kimondaná, hanem fel is festené azokat a levegőbe. Hevesen magyarázott valamit a bátyjának, talán az írek taktikájáról beszélt, talán a japánok terelőmunkáját kifogásolta épp.
Elképzeltem, milyen lenne odasétálni hozzá. De mit mondhatnék ennyi év után?
Szia. Bocs, hogy szó nélkül eltűntem a háború után. Bocs, hogy gyáva voltam. Bocs, hogy most is csak messziről nézlek.
Ehelyett csak ültem ott a whiskeymmel, mint valami saját magáról megfeledkezett statiszta. Bámultam őt, mit sem foglalkozva a mérkőzéssel.
Az alkony lassan teljesen rátelepedett a lelátókra. És akkor Izabel megfordult...
Nem hirtelen. Nem filmszerűen. Csak éppen úgy, mintha megérzett volna valamit.
A tekintete végigsiklott a tömegen… Aztán megállt rajtam.
Mosolygott.
