That's How It Started

Milyen egy ember, amikor csalódott? Amikor életunt, és nincs kedve semmihez? Amikor úgy érzi, a világ ellene fordult, amikor semmi szüksége arra, hogy bántsák, hogy gúnyt űzzenek belőle? A szavak nem segítenek, a könnyekből már rég kifogyott, és nem maradt más, mint a magány, az elutasítás, a fájdalom, és a mérhetetlen belső vívódás – hogyan tovább?
Lassan simítom végig kezemet vizes, szögegyenes hajamon, ahogy az ágyam felé lépkedek. Könnyen siklanak keresztül ujjaim a vékony, éjfekete szálak között, majd leülök, és csak bámulok magam elé.
Hiányzik. Hiányzik minden, a megszokott, régi életem, a veszteség fájdalma összeszorítja a szívemet, és nem tudok belekapaszkodni senkibe sem. Elveszett minden. Elveszett mindenki. Nincs már semmi abból, ami egykoron fontos volt számomra, már csak az emlékezetemben élnek tovább a mozdulataik, a szavaik idegesítő, sötét árnyékként követve engem visszhangoznak fejemben, nem tudok megszabadulni tőlük. Már megint fáj.
Ösztönösen nézek le hófehér karjaimra, melyek most mellkasom előtt összefonódva szorítják gyenge kis testemet, tudom, hogy kezdek megőrülni, tudom, hogy valami nincs rendben, ujjaim ökölbe szorulnak, körmeim élesen vágnak bele a puha húsba, én pedig lehunyt szemmel kínzom magam, előidézem az összes emléket, hogy fájjon. Égessen, mardosson, tépjen szét ez az égető, parázsló érzés, semmisítsen meg, pusztítson el, hiszen csak egy műanyag baba vagyok, amely könnyen elolvad a gyűlölet lobogó, izzó tüzében.
Felállok. Szemeim sötétkék árnyalatot vesznek fel, határozott lépésekkel indulok meg a klubhelyiség felé. Miért megyek oda? Mit akarok ott csinálni?
Nem is tudom, tombolni szeretnék, rombolni, törni-zúzni…
Hirtelen mintha egy kisebb buborék jelenne meg, mely kényszeresen a fiú hálószobák felé csábít engem, én pedig követem, mert valami megbabonázott, és hagyom magam, mert jó, mert élvezem. A lépcsőkön csendesen sétálok fel, benyitok az egyik szobába, és egy ismerős illat fogad.
Draco illata, mely az amúgy is eufórikus hangulatomat tovább fokozza, sodor magával az Őrület, egyenesen Malfoy ágyáig, ahova levetem magam, és elmúlik minden. Percekkel később a párnát ölelve arra döbbenek rá, hogy megváltozott valami. Megnyugodtam.

[- Mit keresel te itt?]

Ami aznap éjjel történt... Azt még ma is nevetve idézem fel. Igazság szerint jómagam nem hinném el, ha valaki elmesélné. Azt se hinném el, ami azután következett.

Kimerülten, dühösen és elcsigázottan érek vissza a klubhelyiségbe egy hosszú, hosszú este után. Vacsorázni sem mentem le. A határidő egyre csak közeledik, a volt-nincs szekrény pedig még mindig nincs olyan állapotban, amilyenben lennie kellene. Nem működik. A madár vagy megérkezik, agy nem. A múltkor halott volt. Ezek után egy embert eszem ágában sem lenne átutaztatni rajta. Kivéve talán azt a nyomorult Pottert - vagy inkább magát Dumbledore-t. Az lenne a legegyszerűbb.
Crak és Monstro, meg a többiek Roxmortsban vannak. Lamartin valószínűleg a kedvenc bolygóját tanulmányozza. A hálóterem üres, legalábbis annak tűnik. Az ágyam függönyei el vannak húzva, de fel sem figyelek arra, hogy talán nem így volt, mikor itt hagytam a szobát. Borzalmasan fáradt vagyok, így első utam gondolkodás nélkül a fürdőszoba felé vezet. Hosszú ideig nem jövök elő, nagyon sokáig folyatom magamra a forró vizet. Le kell mosnom a mocskot és a kudarcot. Le kell mosnom a kétségbeesés könnyeit és a düh nyomait az öklömről, mellyel többször is belevágok a falba. Le kell mosnom mindent magamról, hogy talán alhassak is még ma éjjel. Mivel úgy tudom, üres a szoba, nem érdekel, hogy mi hallatszik ki és mi nem. A hangok viszont árulkodóak.
Mit sem sejtve, egy törölközőbe csavarva jövök ki a fürdőszobából, lehiggadva. Kinyitom a szekrényt, kiveszem a pizsamát, felveszem az alsót, ám mielőtt felvenném a fölsőt, előveszem a Piton által kevert krémet. A Sectumsempra hege még mindig ocsmány, olyan, mintha egy pallossal végighasítottak volna rajtam. A krém enyhíti a sérülés maradékát, de nem tünteti el. Legalább a fájdalmat már nem érzem. 
Szóval félretolom a függönyt, és le akarok ülni az ágy szélére.
És ekkor látom meg ott Deant.
Igazából annyira nem lepődöm meg azon, hogy egy lány hever az ágyamban, inkább azért jövök zavarba, amit láthatott és hallhatott - vajon mióta van itt?
- Mit keresel te itt? - förmedek rá, leplezve zavaromat. - Eltévesztetted az ágyat, Dean?

[- Nem tévesztettem el, én... Ide jöttem. Hozzád.]

Furcsa belegondolni, hogy mennyire szánalmas vagyok. Azt hittem, hogy sosem fogok idáig süllyedni, hogy szinte könyörögjek valakinek azért, hogy legalább rúgjon belém. Hogy vegye észre, hogy létezem, hogy ott heverek előtte a földön. Sosem gondoltam, hogy szükségem lesz valakire, aki mellettem áll, ha szükségem van rá, és sosem gondoltam, hogy ennyire fájhat néha a magány.
Voltaképp egész életemet egyedül töltöttem, Mystery elegendő társaságnak tűnt az évek során, talán mert ő Nagyapámra emlékeztet. Arra, hogy egykor én is boldog, életvidám ember voltam – hova tűnt mindez? Miért gondolok ma már csak szomorú emlékként azokra az időkre? Elmúlt a gyermekkor, elúszott vele a gyermeki ártatlanság, de a naivitás még mindig megmaradt.
Hiszen miben reménykedem? Hogy mikor beér, szorosan magához ölel, azt suttogja, hogy nem lesz semmi baj, és hogy örökké mellettem fog állni? Nem, ideje felébredni a tündérmesémből, az élet nem ennyire egyszerű. Mégis, annyira szeretném, ha számítanék Neki. Küzdöttem, én tényleg megpróbáltam eltemetni magamban ezt az őrült gondolatot, melyet nem tudok megmagyarázni most sem. De hát észrevett! Belém rúgott, amikor mindenkinek láthatatlan voltam. Ezt nem felejthetem el...
Szorosan ölelem magamhoz a takaróját és a párnáját, szemeimet lehunyva engedem, hogy átjárjon ez a különös érzés, a megnyugvás és az izgalom őrjítő elegye, miközben lassan, mélyeket szippantok az ágynemű kellemes illatából. Otthonos, mintha mindig itt laktam volna.
Késő van már, és egyre inkább kezd aggasztani, hogy még nem érkezett meg, bár kicsit félek a találkozástól és a reakciótól...
Mikor végül beér, összeszorul a gyomrom, de nem vesz észre, így időt nyerek. Ijedten ülök fel az ágyban, és elkezd járni az agyam azon, hogy talán jobb lenne, ha eltűnnék. Aztán puffanásokat hallok, és megijedek, ebből kifolyólag gyorsan döntök, és visszabújok. Nyílik az ajtó, és meglátom végre Őt, de riadtan kapom el tekintetemet Róla. Nem vagyok én leskelődős! Közeledni kezd felém, és egyre gyorsabban ver a szívem. Amikor leül az ágyra, arrébb csúszom, és bár próbálom ezt halkan tenni, nem sikerül. Rögtön rám pillant, és már jön is a kérdés... Nem tudok válaszolni.
Kiül az arcomra a meglepődöttség és a zavar, de igyekszem száműzni őket.

- Nem tévesztettem el, én... Ide jöttem. Hozzád. - válaszolom, de már rögtön megbánom a szavaimat. Na, most aztán benne vagyok...

[- Tudod, Dean, ez nagyon kedves tőled, de elég vacak napom volt, és egyáltalán nem vágyom társaságra, pláne nem a tiédre. Megtennéd, hogy, villámgyorsan kimászol az ágyamból és eltűnsz?]

Ujjaim a baldachin függönyébe kapaszkodnak, és csak akkor veszem észre, hogy talán nem kellene letépnem, mikor megnyikordul az egyik gyűrű a karnison. Félre lököm a súlyos bársonyt, még nagyobb rálátást nyerve az ágyamra. Teljesen széttúrta! Mégis minek jött ide?! Nem mondom, hogy nincs tippem, de ha azért, amire gondolok, akkor legalább valami ízléses fehérneműben vagy effélében kellett volna tennie. Merlinre, egyikük sem volt eddig ilyen pofátlan, vagy épp ilyen bátor, hogy ezt megtegye itt, a kastélyban.
Úgy hever ott, mintha a legjobb helyen lenne, és esze ágában sincs felkelni, sem válaszolni. Csak néz rám ijedten a nagy szemeivel. Teljesen biztos vagyok benne, hogy Deannél valami nem stimmel.
Ledobom az ágyamra a pizsamafölsőt, és türelmetlenül hallgatom a válaszát. Szóval hozzám jött, nahát, ki hitte volna? Legalább tudom, hogy nem Fitzroy, Grosiean vagy Lamartin ágyát kereste - de ettől nem kerültem közelebb ahhoz, hogy bebújhassak végre a saját ágyamba és magamra húzhassam a takarómat.
- Tudod, Dean, ez nagyon kedves tőled, de elég vacak napom volt, és egyáltalán nem vágyom társaságra, pláne nem a tiédre. Megtennéd, hogy, villámgyorsan kimászol az ágyamból és eltűnsz?
És még finom voltam. Nem erősségem a lányok udvarias lekoptatása, az már igaz, de semmi kedvem most játszadozni. Se így, se úgy.