Főszál

Vihar
előtti csend

Érkezés

Dátum 2006. augusztus 17.

Helyszín Jalisco, Sierra de Manantlán

Résztvevők

Rokuro Ishida-d'Aboville

Gemma Jenkins

Daphné Ishida-d'Aboville

Varvara Chernov

Vianne M. Gardner

Connor O'Hara

Alma L. Remington

Solange Laveau

[Miguel Angyalai]

 

I give it all I got

Never any less

Just watch me now

Címzett: Miguel Angyalai

Időpont: 2006. augusztus 17., késő délután-este

TW: nyers nyelvezet, káromkodás. illegális ügyek

Hát, itt voltunk mindannyian. Mexikóban, Sierra de Manantlántól közel 150 kilométerre. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen messze kerülök az otthonomtól és hogy pont egy ilyen cél miatt… De Miguel fontos volt nekem és eszem ágában sem volt magára hagyni őt. Próbáltam elvonatkoztatni attól, hogy szigorúan véve rám is ez várt otthon egy bizonyos ponttól kezdve, persze csak ha túléltük a következő napokat… Fasza. Megszorítottam Connor kezét, ahogy a szédülés lassan alábbhagyott a zsupszkulcs után és végig néztem a többieken. Varvara, akihez ezek szerint Solange érkezett segítségnek, hááát, jó... Vi, Alma, Daph, Roku... De nem láttam se Solacet még, se Tetsut és Vivient sem és ettől nem lettem boldog…  Láttam a többieken, hogy azért feszültek voltak és gondolom, nem csak amiatt, hogy fingjuk nem volt, velünk mi volt. Mert hogy rohadtul nem ilyen későn kellett volna érkeznünk, de a kisebb-nagyobb komplikációk nem segítettek abban, hogy egyáltalán megérkezzünk… Csak a vakszerencsén és a gyors reakcióidőnkön múlt, hogy egyáltalán el tudtunk ide jönni és nem szabotálta a kedved családom ezt az egészet. Emlegetett szamarak, máris csörgött az a kurva telefon…

Egy sóhajjal bányásztam elő az ideiglenes telefonomat a zsebemből. Nem tudtam megtenni azt a családommal, hogy elveszem tőlük a búcsú lehetőségét, úgyhogy otthon a levélben kaptak egy új számot, amivel fel tudtak hívni és hát, nem szaroztak, azonnal hívtak is.

- KIBASZOTT NAGY BAJBAN VAGY, GEM! – üvöltötte olyan mérgesen Ash, hogy el kellett tartanom a telefont a fülemtől. Inkább ledobtam a táskámat, vetettem egy bocsánatkérő pillantást mindenkire, megszorítottam Connie kezét, aztán hátrébb léptem. Nem hiszem, hogy bárkit érdekelt volna ez.
- Ja, vágom… Pontosan tudod, hogy eszem ágában sem volt nem eljönni… - morogtam.
- KURVÁRA LESZAROM! NEM KOCKÁZTATHATOD AZ ÉLETED, TE UTOLSÓ IDIÓTA! – kiabált velem továbbra is, a háttérből hallottam a többiek hangját is. Még sosem hallottam ennyire mérgesnek a testvéremet és összeszorult a szívem ettől. Fordított helyzetben én is így lennék. Eljöttem a világ faszára megöletni magamat, én is kilennék a helyében.
- Nagyon szeretlek titeket, ugye, tudod? – kérdeztem halkan, a végén elcsuklott a hangom. Fingom nem volt, mi lesz ennek a vége és ez volt a legrosszabb.
- Ez… Nem kéne ezt mondanod, ha hallgattál volna ránk, te… - csuklott el az ő hangja is. Hallottam, hogy átadta valakinek a telefont és biztos voltam benne, hogy idegességében vagy elsírta magát vagy éppen tört-zúzott.
- Gemma, tényleg nagyon mérgesek vagyunk. Nem erről volt szó és hazudtál mindannyiunknak. Szerinted mit kellene most csinálnunk?! – kérdezte feszülten Jack. Felsóhajtottam. Utáltam, hogy nem kiabált velem, ez így sokkal szarabb volt.
- Semmit… Az én… A mi döntésünk volt Connorral. Felnőttünk, Jack. Nem a ti felelősségetek vagyok most már.
- Akkor ölbe tett kézzel kéne várnunk, hogy hazajössz-e valamikor vagy sem?! – ciccegett.
- Ugyanez volt eddig is Alistairékkel vagy bármelyik másik ügyünkkel…
- Nem, rohadtul nem! – szakított félbe. – Ez más, ez varázsló ügy, ez sokkal veszélyesebb és nagyobb kaliberűbb és te is tudod! – oktatott ki elég feszülten. Nagyot sóhajtottam.
- Igen. Arra kérlek titeket, hogy fogadjátok el a döntésemet. Nem kell egyetérteni, de nem segítetek ezzel. Tudom, hogy aggódtok, tudom, hogy miattam teszitek, de ezzel csak hátráltattok most. Szólok mindenről, amiről tudok, ti meg várjatok meg otthon. Jó? – kérdeztem vissza, ahogy beletúrtam a hajamba. Hosszú pillanatokig nem volt válasz.
- Jó… Vigyázzatok magatokra, Gemma, jó? Connor is... Én is szeretlek… - mondta Jack és átadta a telefont.
- Cső, Gemster! Én megértem a dolgot, jó? Tudom, milyen ez. Szóval én… Nem haragszom. Annyira. Ügyi legyél, üdvözlöm Connort is. És… Én is bírom a búrádat, meg az övét is, szóval jó lenne, ha hazahúznátok még élve a beleteket… - hadarta Ryan is, éreztem, hogy ennél azért több van benne, de nem akarta túltolni. Sammy jött.
- Nagyon aggódom, Gems! Légyszi, légyszi, vigyázzatok magatokra és gondolj magadra is, jó? Tudom, hogy mindig a többiek az elsők, de fontos vagy nekünk és… Igen… Most képzeld, hogy megölellek, jó? Szeretlek nagyon, Gemma! – sírta a telefonba Sammy, mire megköszörültem a torkomat, nem tudtam felelni, de már vissza is vette a telefont Ash.
- A többiek nagyon kedvesek, Gemma Jenkins, de én kurvára nem leszek az. Rohadtul kihúztad a gyufát és nem, nem bocsátok meg. Baszódj meg, hogy képes voltál átbaszni minket és itt hagytál minket. Nem érdekel, hogy sajnálod, itt lenne a helyed, nem Mexikóban és akármennyire is szeretlek, ez nem ilyen egyszerű. Meg ne merjél halni, nehogy bajod essen, mert esküszöm… - tajtékzott megint.
- Jól van, Asher, értettem… Vigyázok magamra. Ti meg várjatok meg otthon, jó?
- MI A FASZT TUDNÁNK KEZDENI, HM?! – üvöltött le. – Mindegy… Megkaptuk a leveled, egy hetet kapsz, Gemma, utána keresünk megint – morogta kicsit sem elégedetten.
- Köszönöm, srácok… Igyekszünk mindent megoldani a lehető legjobban. Vigyázzatok magatokra és remélem, meg tudtok majd bocsátani. Pussz! – kapcsoltam ki teljesen a telefont totálisan megsemmisülve. Vettem egy mély levegőt, mosolyt varázsoltam az arcomra és visszaléptem a többiekhez. Biztos voltam benne, hogy végig hallották a dolgokat…

- NA, helló, srácik! Bocsika a közjátékért, kedves családom szeret bekavarni. Azért is csúsztunk meg ennyire, mert próbáltak szabotálni, deeee mindegy. Szere van! Itt mizu volt, amíg nem voltunk itt? – néztem végig rajtuk, már alig vártam, hogy beszéljek velük, hiányoztak. Még akkor is, ha ilyen veszélyes dolgok hoztak össze minket és aggódtam Miguelért is.

[behind the wheel]

Diva unstoppable behind the wheel

Dátum2006. augusztus 17.

NévKINEKpal gals & my boys

TWgeneral szőkeség

Nem lehet panasz rám, hiszen egyszer se robbantunk le az út során, és sikerült kikeverednem arról a poros, fura mellékútról is, közel a mexikói határhoz, ahova a maginavigátorom tévesen vezetett minket. Külön dicséret jár, hogy úgy érkeztem, hogy senkinek se görbült a haja szála sem. Ez utóbbiról a hajcsavarók gondoskodnak; pár még mindig a hajamban, ha már ilyen hosszú az út, teljen az idő hasznosan. Azt hiszem, ennyi luxus kijár a sofőrnek, miután úgy sem ihat. Különben is szándékomban állt full glamourban megvetni a lábam az országban.

- A sólyom leszállt, figyelem! Megérkeztünk! Milyen durva, hogy minden szépiában van! - hipi-hopi! Bár ugrik egyet a busz, ahogyan parkolás során véletlenül rámegyek egy nagyobb kőre, delekánciónk viszont túlélte azt a szörnyen unalmas szellem professzort, és RAVASZ-ról is többnyire sértetlenül távoztunk. Talán megbirkózunk vele.

A vezetés végeztével még a kormánynál nyújtózok egyet. Először a karjaim, majd a lábaim nyújtóztatom ki még ülve, mielőtt elkezdeném kivenni a hajcsavaróimat. Ha nem ültem tíz-tizenkét órát a kormány előtt folyamatosan, akkor egyet sem, és Rokuroval szeretném ezúton közölni, hogy igen, el tudok számolni tízig két nyelven is (de még visszafelé is megy)! Leginkább egy kiadós alvásra lenne szükségem, az érkezés miatti izgalom azonban feltölt annyi energiával, hogy biztosan ne tudjak azonnal aludni. Arra vannak a jóbarátok különben is, hogy fogják a kezem, vagy legalábbis becsavarják a hajam és olykor hidraulikázzanak, hogy ne száradjak ki a hosszú út alatt. Vale, the Bravere azért még igencsak pipa vagyok, amiért ilyen határozottan ellenezte a kitelepülésünket, és megpróbált mindenféle észérvekre hagyatkozva lebeszélni minket az útról. Nem igazságos, hogy ő kockáztathatja az életét ilyen buta sportjátékokon pénzért, mi meg nem menthetjük meg a csodaexemet a biztos demise-tól.

- Hű, ez nagyon fab! Azt hittem, csak egy kis faházban leszünk, mint a magnix cserkésztáborokban! Köszönjük, Rokuro, köszönjük, Daph! - még kislány koromban mentem el egy-két ilyen táborba, mert jó bulinak ígérkezett. Megtanultam barátságkarkötőt fonni, amikből első évesen készítettem is a mi kis Vale-ünknek és Varvusunknak, mindenkinek a kedvenc színében. Aztán rekord mennyiségű cserkészsütit tudtam eladni a varázstalanoknak. Mondjuk nem volt nehéz, amikor hallottam a gondolataik közül azt, hogy miként akarnak lerázni. Engem.

- Máris nyitom a csomagtartókat. Connie-monnie, tudom, hogy a zsupszkulcs nem olyan kényelmes, mint a lakóbuszom, de mégis, segítenél a csomagokkal? - alig percekkel érkezhettek utánunk a kis különutasaink. Pedig bőséggel elfértek volna a tértágított kocsiban, és szinte egyszerre is érkeztünk. Ha Gemsgemsnek nem lett volna valami elintéznivalója…

A szemem sarkából látom, hogy Gemma épp elfoglalt a telefonálással. Miért nem jutott ez eszembe magamtól? Bármennyire is ellenzi Vale ezt az egészet, biztos vagyok benne, hogy megnyugodna, ha legalább azt tudná, hogy rendben vagyunk. Az ősök elől legalább sikerült titkolni a dolgot, és megvallom őszintén, nagyon furcsa bármit is eltitkolni tőlük. Látszólag hittek annak, hogy azt mondtam, fesztiválozok és utazgatok a barátaimmal, és valljuk be, nem is áll távol tőlem. Peadar azért emelgette a szemöldökért, de biztos nem sejt semmit. Á, kizárt.

- Áh, Solange itt van… Alig bizarr. Good luck, sis! - megszorítom Varvusbarbus kisujját a sajátommal, mielőtt elengedném. Még kétesek az érzéseim vele kapcsolatban, pontosan tudjuk, milyen nézeteket vall a társasága, de közben szeretném hinni, hogy tényleg segíteni fog. Nem vagyok ismerős azokban a mágiákban, amiket Varvaráék tanultak, de hiszek nekik, ha azt mondják, hogy ez megoldja Javier látóinak problémáját. Semmiképpen sem láthatnak meg minket.

- Izgulsz? - Almát kérdezem, miután kivarázsolom a magam – nyilvánvalóan rózsaszín, flamingókkal és ananászokkal díszített – bőröndjét. A kimerítő vezetés ellenére sikerül nem beleejtenem azt a medencébe, ahogyan a bejárathoz lebegtetem azt.

- Lehet, hogy ez életünk legnagyobb ostobasága. De biztosan bánnám, ha történne vele valami, és nem tettem semmit. - fáradt mosolyt villantok a lányra, miközben a pálcám farmernadrágom zsebébe rakom. Tudom, hogy bele is halhatunk. Az igazságszolgáltatásban azonban nem bízhatunk. Muszáj tennünk valamit – és ha mind összerakjuk, amit tudunk, akkor lehet még esélyünk, nem?

- Na, ki akar a szobatársam lenni? Stipi-stopi, enyém az emeletes ágy! - futok a faház bejáratához, mit sem sejtve arról, hogy mennyi változatos méretű és kiosztású szoba vár ránk. Meg mit sem sejtve arról az utolsó hajcsavarról, ami a tincseimbe ragadt.

my past washes back low tide, a haunting song

egybegyűltek

2006. augusztus 17.

TW: depresszió
Nem tudom, hogyan kerültünk ide mindannyian… túlságosan összefolyik az elmúlt pár nap. Az elmúlt pár nap, amikor még úgy tudtuk, a Világkupa után folytatjuk tovább a nászutunkat, a mannakasszia, a lótusz és a több ezer orchideafaj tanulmányozásával Thaiföldön - és bár fel voltam rá készülve, hogy valami esetleg közbejön, arra nem, hogy… hogy végül… Mexikóba jövünk. Azért, mert valami… valami szörnyű történt Miguellel.
Próbálom végigvenni a dolgokat: hogy itt van Alma, aki korábban, a jegeskávé felett Arizonában azt mondta, minden rendben lesz; hogy Gemma valakivel meglehetősen feszülten és sokat beszél valamilyen mugli eszközön, és mintha ezt se venné komolyan; hogy Vianne mintha úgy kezelné ezt az egészet, mintha nyaralnánk; hogy valamiért itt van Connor O’Hara, akit egy pár napja még a Grand Canyonban láttunk kviddicsezni; hogy nem egy olyan ember van itt, akit nem ismerek, akikben nem bízom, és akik előtt mindent meg kell tennem, hogy úgy tűnjön, mintha… rendben lennék. Mintha minden rendben lenne, hiába nem tudok hinni benne. Hálátlan vagy. Örülnöd kellene, hogy mind eljöttek.
- Igazán.. igazán szívesen, Vi - válaszolom neki a tőlem telhető lehető legkedvesebben. Még talán mosolygok is, azt hiszem, a mozdulat túl automatikus ahhoz, hogy igazán végiggondoljam, ahogy megszorítom Roku kezét. Ránézek, és fogalmam sincs, mit kellene válaszolnom Gemma kérdésére, először mintha fel sem fognám igazán. Nem tudom, milyen választ vár erre, hogy tudnék-e… bármit mondani, hogy képes lennék-e megtalálni a megfelelő szavakat azzal kapcsolatban, hogy… hogy mit is érzek. Érzek egyáltalán… bármit?
- Sziasztok - köszönök én is mindenkinek. - Gemma, hosszú volt az út, így azt hiszem, kissé… fáradtak vagyunk. Biztosan ti is? - érdeklődöm udvariasan és kedvesen tőle, tőlük, mindenkitől, bár tudom, hogy Roku nem a fáradtság miatt ilyen irritált mellettem. De mégis… mosolygok rájuk, így illik, pláne ha már valami miatt valaki úgy döntött, hogy mi fogunk elszállásolni mindenkit. Biztosan… biztosan megbeszéltük, csak nem emlékszem rá. Szedd már össze magad.
Ahogy az érkezőket nézem, olyan érzésem van, mintha mindenki engem véleményezne, még ha nem is mondanak semmit. Solange, Gemma, Connor, Alma, Vianne, még Varvara is. Nem akarnak rosszat. Tudom, hogy nem… nem akarnak rosszat.
A te hibád lesz, ha bármi történik velük.
A te hibád lesz.
Az én hibám lesz..
Észre se veszem, hogy egyre erősebben szorítom a férjem kezét, ahogyan ismerteti a szállással és a szobákkal kapcsolatos információkat. Hálás vagyok neki, de valahogy mintha csak… félig fognám fel, amit mond, mert a gondolataim közben teljesen máshol járnak. Azon, hogy ha itt… hogy ha a többiek itt vannak, az azt jelenti, hogy… hogy nagy eséllyel olyan dolgokat tudnak rólam, amiket soha nem akartam megosztani senkivel. Ha lett volna választásom, ha nem lett volna muszáj, ha nem… Nem merek rájuk, a szemükbe nézni, pedig tudom, hogy ez az elvárt, de… nem megy. Nem merem megkérdezni, hogy mit tudnak, hogy mit gondolnak. Úgyis elmondják majd. Azt hiszed, nem fogják?
Nem akarnak rosszat. Nem akarnak rosszat.
Nem szeretném, hogy kérdéseket tegyenek fel, hogy sajnáljanak, hogy.. hogy mondjanak bármit, bármiről, pedig azt se tudom, tennének-e bármi ilyet. Úgy érzem, mindegyikőjük vár tőlem valamit - örömöt, szomorúságot, megkönnyebbülést talán, de én csak, én nem… nem érzek semmit, semmi megfelelőt, semmit, semmit…ami… Nem engedem el Roku kezét.
- Nyugodtan válasszátok azt a szobát, amelyik… szimpatikus - ajánlom fel Almának, Gemmáéknak, Varvarának és Solange-nak változatlanul kedvesen, a szobák felé intve a kezemmel. Vianne úgy tűnik, már el is indult kiválasztani, így nem vagyok benne biztos, hogy hallja. Szerencsére a pehelykönnyű bűbáj miatt nem lesz nehéz behordani és elrendezni a csomagokat.
- Mi a jobb oldali leghátsó szobában vagyunk, és bár elvileg van elég szoba, azt mondták van.. pótágy is, ha kellene. Az étkezőben van étel és ital ha... éhesek vagy szomjasak lennétek. A fürdőszoba pedig.. itt a bejárat után.. balra van - teszem még hozzá a fontosabb tudnivalókat.

Exitus acta probat

 

 

A tisztelt jelenlévőknek, 2006.08.17.

   

Nyilvánvaló okoknál fogva éreztem már magam ennél sokkalta kellemesebben is, mert jelenleg olyan, mintha osztálytalálkozó lenne a házamban, leszámítva a tényt, hogy ez nem az én házam és még csak nem is az én mélyen tisztelt osztálytársaim. Nem kellene kötelességemnek érezzem azt, hogy ennyi ember minimum egy hetes tartózkodását finanszírozzam, mindent csak és kizárólag a feleségem miatt teszek, aki szintén nem néz ki úgy, mintha remekül szórakozna. Rápillantok és azzal nyugtatom magam, hogy ha Miguelt sikeresen eltávolítottuk onnan, ahol jelenleg tartózkodik, tovább megyünk valami távoli helyre, ahol nincsenek kartellek, maffia, vagy ha van is, minket nem kifejezetten foglalkoztat.

 Nem kevés pénzbe került ez a kis villa, de legalább mindenki kényelmesen elfér benne, és nem kell a térbeli zsúfoltság okozta irritációval is számolnom. Az utóbbi ugyanis aligha segítené a csoportdinamika stabilizálását, különösen nem az én esetemben. Daphnén már most észleltem a társaság általi túlterhelődés korai tüneteit: legszívesebben teljesen egyedül vegetálna a kertben, amit a magam részéről tökéletesen érthetőnek találtam. Én is szívesebben választanám jelenleg a szociális izolációt, mint ezt a meglehetősen heterogén társaságot. 
Mindjárt kezdjük ott, hogy Vianne ugyan mivel érkezett és rendelkezik-e az adott jármű vezetéséhez szükséges, érvényes engedéllyel. Amennyiben igen, szeretném tudni, kihez kell fordulnom annak haladéktalan bevonása érdekében.

Aztán ott van Gemma, aki éppen abba a készülékbe kiabál, amellyel a bűbetlenek távközlési célból kommunikálnak, és amelynek segítségével — ha jól tudom — egymás beszélgetéseit is képesek lehallgatni. A hangerő alapján mindenesetre nem volna szükség különösebb akusztikai érzékenységre ahhoz, hogy én is értesüljek a mondandójáról. Mindeközben egy válogatott kviddicsező ácsorog a kertemben, láthatóan különösebb cél nélkül. Megérkezett Varvara és Solange is, akik egymás mellett állva meglehetősen szokatlan párost alkotnak. Korábban kaptam némi tájékoztatást arról, hogy együtt kell majd dolgozniuk, amit jelenleg furcsábbnak találok, mint a koktélparadicsom és a Mimbulus Mimbletonia keresztezésének gondolatát. Utóbbit egyébként, ha lesz rá alkalmam ezen a kellemetlen kiruccanáson, feltétlenül megkísérlem. A genetikai kompatibilitás kérdése ugyan bizonytalan, de a kísérlet botanikai szempontból mindenképpen érdekesnek ígérkezik.

Ezek a gondolatok valamelyest rendezik a mentális állapotomat, ám hamarosan Jenkins kisasszony üdvözlőbeszédének lehetek fültanúja. Be kell vallanom, a közlés tartalmának csupán töredékét sikerül dekódolnom, ami különösen bosszantó, tekintve, hogy az intelligenciahányadosom a legtöbb átlagpolgárénál magasabb. A kedvesemre pillantok tehát, mert őszintén szólva nem tudom megállapítani, mi volna a megfelelő válasz a „mizu” kérdésre. Egyáltalán milyen információt vár el ez a kérdés önmagában? Állapotjelentést? Rövid anamnézist? Esetleg pusztán egy társalgási formulát, amelynek funkciója nem a tényleges tájékozódás?
-Üdvözletem az egybegyűlteknek-hajolva meg merev háttal azok előtt, akik voltak oly kedvesek, összegyűlni az előkertben.

-Nos Miss Jenkins, beköltöztünk, aztán pedig megjelentek önök is, ez történt eddig- válaszolom udvariasan. Tartok tőle, hogy hamarosan búcsút mondhatok a kedvenc fűnyíróbűbájomnak, ugyanis a gyepet ilyen létszámú társaság mellett rövid időn belül bizonyára letapossák. Bár a terület nem az enyém, a gondozása kellemes rekreációs tevékenységnek bizonyult, így a károsodása személyes veszteségként érintene.
-Vianne kérlek, szentelj néhány röpke másodpercet annak, hogy ugyan mi venne rá arra, hogy egy gondolatmenetbe kerüljek a magnix cserkészegyletekkel-ujjamat feltartva jelzem, hogy ezen másodperceket nyugodtan használja ki, ellenére annak, hogy a kérdés meglehetősen költői volt.

-Solange, Varvara, Alma kisasszony és...Mr. O'Hara, ha nem tévedek-hajtok fejet külön a többiek felé is, nehogy úgy gondolják, modortalan vagyok-nos, szomorú kötelességem érdemében azt kell mondjam, érezzék bátran otthon magukat szerény hajlékunkban és amennyiben bármire szükségük van bátran forduljanak hozzám és kérem még véletlenül se zaklassák a feleségem- mosolygok Daphnéra, remélve, hogy némi tehermentesítést jelent számára, ha a ház és a vendégek körüli ügyintézést magamra vállalom. A jelenlévők száma ugyanakkor meglehetősen jelentős, majdnem eléri az esküvőnkön megjelentekét. Fuentes mindenesetre hálás lehet, hogy ennyien érdeklődnek iránta, én pedig nem vagyok minden körülmények között haragtartó.
-Ami a hálószobákat illeti...-kezdenék bele az alaprajz és lehetőségek ismertetésébe, mikor is Vianne egy elszabadult alpaka sebességével rohan be a ház, amit tágranyílt szemekkel követek végig- emeletes ágyak nincsenek, mint megállapítottuk ez nem egy cserkészlak!-kiáltok utána. Sóhajtok, majd szabad kezemmel egy pillanatra megdörzsölöm az orrnyergemet. Úgy vélem, a következő napokban a cephalalgia, vagyis a fejfájás, visszatérő panaszom lesz. Az események eddigi lefolyása alapján a prognózis nem különösebben biztató.

-Tehát...-kezdek bele újra- a házban több két és három és egy négyágyas szobát tudtok elfoglalni, számításaim szerint mindenkinek jut megfelelő szállás és két szoba még szabadon is marad. A párok-ha csak máshogy nem szeretnék- válasszák a kétágyas szobákat, egyébiránt pedig próbáljuk ne zavarni egymást legalább az éjszakai órákban.  Igazán köszönjük az együttműködést!
Ezzel előlegezem meg a társaság kooperációs hajlandóságát, majd visszaindulunk a házba. Szeretném Daphnéval négyszemközt átbeszélni, pontosan hogyan viszonyul ehhez az egész helyzethez, és mennyire viseli meg a várt, ám némileg mégis váratlan vendégsereg. A magam részéről már most jelentős mértékű szociális kimerültséget tapasztalok, és egyelőre csak abban reménykedem, hogy a mai nap folyamán nem érkeznek újabb beköltözők.

 

 

 
 
 
 
 

 

 

[Gemma]

Vihar előtti csend

2006. augusztus 17.

Ha bárki a valódi véleményét kérdezte volna erről az egész mexikói kiruccanásról, alighanem olyan választ kapott volna, amelyet még a leglazább újságíró is csak bőséges cenzúrázás után mert volna nyomtatásba engedni. Nem mintha bárki is különösebben kíváncsi lett volna a véleményére, legalábbis az elmúlt napok eseményei alapján erre a következtetésre jutott. Gemma ugyanis a fejébe vette, hogy megmenti a barátját, és ezzel nagyjából el is dőlt minden. Connor persze megpróbálta lebeszélni, előbb észérvekkel, aztán kevésbé észszerű érvekkel, végül pedig már csak azzal a meglehetősen kétségbeesett kérdéssel, hogy mégis hány alkalommal próbál meg idő előtt elhalálozni. Az elmúlt nyár után ugyanis különösen nehezére esett megértenie, miként képes Gemma ilyen könnyelműen belevetni magát egy újabb életveszélyes kalandba. Nem arról volt szó, hogy ne érdekelte volna Miguel sorsa (bár nagyon max köszönőviszonyban voltak a sráccal), vagy hogy ne értette volna, miért akar segíteni rajta a lány. Egyszerűen csak voltak bizonyos dolgok, amelyeket az ember nem szívesen élt át még egyszer, és Connor számára Gemma elvesztésének lehetősége határozottan ezek közé tartozott. Szerette a lányt, ez nem volt kérdés, de ettől még igenis haragudott rá, amiért olykor úgy bánt a saját életével, mintha macska volna és lenne belőle neki kilenc is. Csakhogy Gemma Jenkins hajthatatlanságával szemben esélye sem volt, Connor pedig, miután belátta, hogy semmivel sem tudja eltántorítani a szándékától, végül kénytelen volt választani aközött, hogy hagyja-e egyedül elutazni Mexikóba, vagy vele tart. Utóbbi mellett döntött. Már csak azért is, mert ha valami történik Gemmával, miközben ő Texasban a csapattársaival edzeget, azt aligha tudta volna valaha is megbocsátani magának. Az időbe egyébként még éppen belefértek, a Világkupa után kapott szabadságából még pont maradt annyi, hogy az előszezon kezdete előtt visszaérjen az új csapatához. Feltéve persze, hogy nem egy koporsóban kell majd hazaszállítani őt.

Az elutazásuk mindenesetre már önmagában is felért egy kisebb kalanddal, noha Connor szívesen lemondott volna erről a bemelegítésről. A Jenkins fiúk ugyanis, miután tudomást szereztek Gemma terveiről, korántsem fogadták olyan kitörő lelkesedéssel a hírt, mint ahogyan azt a húguk talán remélte. Sőt, ami azt illeti, Connor még soha nem látta őket ennyire feldúltnak, pedig az elmúlt időszakban volt szerencséje megtapasztalni, hogy a család egyes tagjai meglehetősen temperamentumos természetűek. Ezúttal azonban nem elégedtek meg a kiabálással és a könyörgéssel, és egy ponton már a pálcáikat is megpróbálták elvenni, nyilván abban a reményben, hogy így majd sikerül megakadályozniuk az indulást. A próbálkozás azonban nem bizonyult különösebben eredményesnek. Connor ugyan nem szívesen keveredett volna tettlegességig fajuló vitába a barátnője testvéreivel, de a fizikai erejét illetően meglehetősen jelentős előnnyel rendelkezett, és ha valamit megtanult az elmúlt években, az éppen az volt, hogyan tartsa meg azt, amit valaki mindenáron ki akar csavarni a kezéből. A helyzetet tovább nehezítette, hogy Connor alapvetően egyetértett a fiúkkal, és ezt még magának is meglehetősen kellemetlen volt beismernie. Végül azonban sikerült megőrizniük a pálcáikat, és némi további szóváltást követően seprűre pattantak, hogy maguk mögött hagyják a Jenkins-házat, mielőtt valakinek még eszébe jutott volna bezárni őket a pincébe. Hogy Gemma testvérei ezek után milyen véleménnyel lehettek róla, azt inkább próbálta nem elképzelni.
A nehezén persze ezzel még korántsem voltak túl, hiszen Mexikó nem éppen a szomszéd utcában helyezkedett el, és a seprűvel történő átkelés az Atlanti-óceánon még Connor számára is túlzottan ambiciózus vállalkozásnak tűnt. Így hát maradtak a zsupszkulcsok, amelyekből nem is egyet kellett bérelnie, mire sikerült megfelelő útvonalat összeállítania. Egyik helyről a másikra utaztak, hol hosszabb, hol rövidebb várakozásokkal. A legnagyobb fejtörést azonban az utolsó szakasz okozta. A Sierra de Manantlántól mintegy százötven kilométerre fekvő villához ugyanis, legnagyobb meglepetésére, nem közlekedtek menetrend szerinti zsupszkulcsok, így kénytelen volt kevésbé hivatalos csatornákon keresztül megoldást keresni. Végül talált is valakit, aki megfelelő összeg ellenében hajlandó volt megszervezni az utazást, és Connor inkább nem érdeklődött afelől, hogy az illető pontosan milyen engedélyekkel is rendelkezik. Az ár hallatán mindenesetre még ő is felvonta a szemöldökét, noha az utóbbi időben már nem kellett különösebben aggódnia az anyagiak miatt. A Világkupán nyújtott teljesítménye és az új csapatához való szerződése olyan összegeket eredményezett, amelyek néhány hónappal korábban még egészen elképzelhetetlennek tűntek számára. Már pusztán az aláírásáért akkora vagyont kapott, amelyből némi odafigyeléssel évekig kényelmesen eléldegélhetett volna. Persze ha a jövőben rendszeresen illegális zsupszkulcsokat kell majd bérelnie a barátnője különféle életveszélyes vállalkozásaihoz, alighanem újra kell tárgyalnia a szerződését.

Connor néhány pillanatig még a zsupszkulcs okozta szédüléssel küszködött, aztán még mindig Gemma kezét fogva, szemügyre vette a környezetüket. A villa kétségtelenül kellemesebb látványt nyújtott annál, mint amire számított. Medence, rendezett kert, tágas épület. Ha nem tudta volna, miért érkeztek ide, még akár egy egészen kellemes nyaralás kezdetének is tekinthette volna a dolgot. Csakhogy tudta, és ettől a környezet minden igyekezete ellenére sem vált különösebben megnyugtatóvá. Mielőtt azonban alaposabban szemügyre vehette volna a társaságot, Gemma telefonja megszólalt, és Connor már a lány arcán átsuhanó kifejezésből sejtette, hogy az otthon maradt Jenkins fiúk még korántsem tekintik lezártnak az ügyüket.
Connor a lány kézszorítására még egy pillanatra visszapillantott, aztán, amikor Gemma kissé félrevonult, zsebre dugta a kezét, és jobb híján a cipője orrát kezdte tanulmányozni. Nem mintha különösebben érdekesnek találta volna, de jelenleg még mindig kellemesebb elfoglaltságnak tűnt, mint a körülöttük összegyűlt emberek tekintetével találkozni. A beszélgetés ugyanis egyre kínosabb fordulatot vett, és Connor kénytelen volt megállapítani, hogy Asher Jenkinsnek ezúttal sajnálatos módon szinte mindenben igaza volt. A fiú nagyjából ugyanazokat a dolgokat vágta Gemma fejéhez, amelyeket ő maga is elmondott neki az elmúlt napokban, legfeljebb valamivel hangosabban és lényegesen több káromkodással (ez mondjuk Connor ír származását tekintve igen nagy szó volt). Gemma közben a telefonba magyarázta, hogy közösen hozták meg a döntést, amire Connor egy pillanatra lehunyta a szemét. Nos, ez kétségkívül érdekes megfogalmazása volt a történteknek. Közösen döntöttek, persze...
Mindeközben persze az sem segített sokat a közérzetén, hogy egy csapatnyi, többé-kevésbé idegen ember társaságában kellett ácsorognia, akik közül néhányan láthatóan figyelemmel kísérték a Jenkins család legújabb drámáját. Connor sosem tartozott azok közé, akik különösebb erőfeszítés nélkül képesek voltak beilleszkedni egy új társaságba. Ez persze némileg ellentmondásosnak tűnhetett annak fényében, hogy időközben nemzetközileg ismert kviddicsezővé vált, újságíróknak nyilatkozott, idegenekkel fogott kezet, és egy teljesen új csapatban kellett megtalálnia a helyét. Csakhogy az öltöző és a kviddicspálya egészen más világ volt. Ott mindig pontosan tudta, hol a helye, hogy mit várnak tőle, és hogy hogyan kell viselkednie. A csapattársai között könnyedén feloldódott, a pályán pedig olyan természetességgel mozgott, mintha a seprűje nem is egyszerű sporteszköz, hanem a saját testének meghosszabbítása lett volna. Több tízezer ember előtt játszani sosem jelentett számára akkora kihívást, mint egy maroknyi ismerőssel beszélgetni valami teljesen hétköznapi dologról. Az interjúk során legalább előre sejthette a kérdéseket, és ha nagyon muszáj volt, elővehette azt a kellemes, visszafogott mosolyt, amelyet az ír válogatott sajtósai olyan gondosan igyekeztek belenevelni. Itt azonban senki sem készült kérdéslistával, és Connor attól tartott, hogy előbb-utóbb valóban beszélgetnie kell majd valakivel.

Nem mintha teljesen ismeretlenek vették volna körül. Rokurót, Viannet, Varvarát és Solanget például látásból ismerte a Roxfortban vendégeskedő amerikai delegációból, bár ha valaki arra kérte volna, hogy hibátlanul sorolja fel a nevüket, alighanem komoly nehézségekbe ütközött volna. Daphnéra valamivel határozottabban emlékezett. A lány a franciákkal érkezett, és egyszer még az utolsó próba előtt össze is futottak az üvegházban, amikor Connor éppen Hazel felügyelete alatt töltötte a büntetőmunkáját. A doxigombás incidens emléke most már egészen távolinak tűnt, mintha nem is néhány hónap, hanem hosszú évek teltek volna el azóta. Alma legalább roxfortos volt, így az ő jelenléte valamivel ismerősebben hatott.
Connor mindenesetre igyekezett a tőle telhető legudvariasabban viszonozni az üdvözléseket, még egy halvány mosolyt is sikerült az arcára erőltetnie. Elvégre nem akarta már a megérkezésük pillanatában megerősíteni mindenkiben azt a feltételezést, hogy egy kiállhatatlan, beképzelt seggfej, és Gemmát sem szerette volna kellemetlen helyzetbe hozni a barátai előtt. Azt, hogy mennyire nincs kedve itt lenni, és hogy mit is gondol erről az egész öngyilkos mentőakcióról, egyelőre inkább megtartotta magának.
Amikor Rokuro külön is üdvözölte, Connor kissé meglepetten emelte fel a tekintetét. A Mr. O'Hara megszólítás meglehetősen szokatlanul hatott egy nagyjából vele egykorú fiú szájából, különösen úgy, hogy még csak tizennyolc évesek voltak, de nem kívánta szóvá tenni a dolgot. Inkább előrelépett, és kezet nyújtott a házigazdának.
- Connor. Örülök, és köszönjük a szállást - felelte egy visszafogott mosoly kíséretében, majd a többiek felé is biccentett. - Sziasztok!
Ennél többre egyelőre nem futotta tőle, de tekintve, hogy legszívesebben már most visszafordult volna, ez is figyelemre méltó teljesítménynek számított. Rokuro legalább nem tűnt olyasvalakinek, aki mindenáron hosszadalmas társalgásba kívánna bonyolódni vele, amit Connor kifejezetten rokonszenves tulajdonságnak talált. A házigazda kimért udvariassága ugyan kissé furcsának hatott, de legalább nem kellett attól tartania, hogy öt perc ismeretség után már a nyakába ugrik.
Ezzel szemben Vianne láthatóan egészen más elképzelésekkel rendelkezett az emberi kapcsolatok megfelelő ápolásáról. Connor még fel sem ocsúdott a bemutatkozásból, amikor a lány máris Connie-monnie-nak szólította, és megkérte, hogy segítsen kipakolni a lakóbuszból. A fiú egy pillanatra mozdulatlanná dermedt. Connie-monnie? Eddig azt hitte, Gemma becézéseinél már nem létezhet rosszabb... Az arcán mindenesetre igyekezett nem kimutatni, mit gondol az újonnan kapott megszólításról. Elvégre a lány csak segítséget kért, és Connor mégsem kezdhette az ismeretségüket azzal, hogy közli vele: eltöri a nyakát, ha még egyszer így meri szólítani.
- Persze - bólintott végül, majd egy utolsó pillantást vetett a telefonáló Gemmára, mielőtt Vianne után indult volna.

A csomagok kipakolása legalább valamiféle elfoglaltságot jelentett, és ami még fontosabb, nem követelt meg különösebb társalgási készségeket. Connor örömmel segített a lánynak, majd a saját holmijukat is összeszedte, miközben fél füllel hallgatta Rokuro és Daphné tájékoztatását a szobákról. Az egészből leginkább az ragadta meg a figyelmét, hogy elegendő kétágyas szoba állt rendelkezésre, így legalább attól nem kellett tartania, hogy valami ismeretlennel kell majd osztoznia. Mire elkészült a csomagokkal, Gemma is befejezte a telefonálást, és visszatért a társasághoz, méghozzá olyan feltűnően vidám hangulatban, hogy Connor rögtön felismerte, mennyire megviselte őt az iménti beszélgetés. Ismerte már annyira a lányt, hogy ne dőljön be ennek a mosolynak. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, Connor pedig halványan elmosolyodott, mintegy jelezve, hogy továbbra is itt van, és bármit is gondol az egész vállalkozásról, esze ágában sincs magára hagyni őt.
Aztán a csomagokkal felszerelkezve megállt a villa bejáratánál, készen arra, hogy Gemmával együtt elfoglalják valamelyik szabad szobát. Ha már mindenáron Mexikóba kellett utazniuk, legalább annyi vigasza lehetett, hogy még néhány napot együtt tölthettek, mielőtt vissza kellett volna térnie Texasba, még mielőtt egy egész óceán ékelődött volna kettejük közé.