Trimágus Tusa - A Harmadik Próba

A Harmadik Próba helyszíne a Roxfort birtokának egyik legsötétebb vidéke, a Tiltott Rengeteg mélyén álló, magányos torony. A közönség ezúttal az erdő szélén felállított, félköríves lelátókon foglal helyet, ahonnan hatalmas, lebegő mágikus kivetítők közvetítik a torony belsejében zajló eseményeket. A vetítőmezők szintről szintre követik a bajnokokat: a tértágított üvegház fojtogató zöldjét, a mozgó lépcsők lehetetlen geometriáját, a planetárium keringő égitestjeit és mindazt, ami a torony felsőbb, sötétebb termeiben vár rájuk.

A lelátókat erős védőbűbájok, zajszűrő körök és erdőhatár-jelölő varázskörök veszik körül, hogy a Tiltott Rengeteg lakói ne keveredjenek a nézők közé és a nézők se próbáljanak túlságosan közel kerülni a próbához. A szervezők külön figyelmeztették a közönséget, hogy tilos fényjelzésekkel, hangos bűbájokkal, repülő transzparensekkel vagy bármilyen mágikus eszközzel befolyásolni a bajnokokat. A torony mágiája érzékeny, és bizonyos szinteken a közvetítés torzulhat, késhet vagy átmenetileg megszakadhat.

Az iskolák elkülönített szektorokban ülnek; Roxfort, Beauxbatons és Ilvermorny zászlói a fák fölött lebegnek, bűbájjal megvilágítva az alkonyodó erdő szélét. A felső karéjban büfék, emléktárgy-árusok és elsősegély-stand működik, ahol forró italok, döntős relikviák és a bajnokok sorrendjét mutató „Toronyóra” kitűzők kaphatók. A legfelső szinten a VIP-páholy, a zsűri emelvénye és a kommentátori fülke kapott helyet, külön védőburkokkal ellátva.

A lelátókról maga a torony is jól látható: sötét kőből épült, keskeny és magas, ablakaiban időnként különös fények villannak fel. A tetején, bár szabad szemmel alig kivehető, ott vár a Trimágus Kupa. A Harmadik Próba idején a szurkolás maradjon hangos, de fair mert ezen az estén már nem csupán pontokról van szó. Valaki innen győztesként távozik.

[Chikara Tetsuya]

 

She may contain the urge to run away

But hold her down

With soggy clothes and breezeblocks

Címzett: Chikara Tetsuya

2006. május 24., délután öt után

TW: nyers nyelvezet, káromkodás, enyhe szégyenítés

Remegek az idegességtől és a csalódottságtól, ahogy kilépek a sátorból. Elképesztő bűntudatom is van és hiányérzetem. Máshogy kellett volna, nem szabadott volna így. Mi van, ha elfelejtettem valamit? Mi van, ha nem sikerült úgy átadni, ahogy szerettem volna? Mi van, ha már nem lesz úgy alkalmam erre…?

Tudom, hogy nem így kellett volna és direkt készítettem magamat, hogy békés legyek és Connor legyen az előtérben, mégis… Ahogy az apja először megszólalt, az a hangsúly, ahogy rólam beszélt… Azonnal felbaszta az agyamat és hiába akartam békés lenni, csak kitört belőlem a védekezési ösztön. Aztán már mindegy volt, mert ő is rákapott az egészre és kettő perc múlva már benne is voltunk a veszekedésben, holott egy dolgunk lett volna: támogatni Connort. Ennyi. Semmi más. És minden mást sikerült, csak azt nem. Fantasztikus…

Ahogy megérkezem Tetsu mellé, érzem, hogy csak úgy vibrálok a feszültségtől és nagyjából három tizedmásodperc kell ahhoz, hogy ezt a másik agysejtünket hordozó személy is megérezze és kérdőn rám ne pillantson. Örülök, hogy nem hangosan teszi, akkor valszeg csak lesöpörném az egészet, de így csak visszanézek rá és egy hatalmas sóhajjal inkább fojtott hangon elmondom az egészet…

Nagyon izgultam és féltettem is Connort. Már előre gyomorgörcsöm volt, most sem vihetett magával semmit, hiába készítettem volna neki mindent is. Csak ő és a pálcája… És most nem volt lehetőségem végig aludni az egészet ám. Az is elég vészjósló volt, hogy most külön lehetősége volt a családnak is meglátogatni a bajnokokat. Hogy mi?! Nem arról volt szó, hogy ez egy viszonylag biztonságos játék? Akkor miért éreztem úgy, hogy ez egy kibaszott búcsú volt, mert nem kevés esély volt rá, hogy nem úgy látom viszont a barátomat, ahogy szerettem volna? Fúúú…

Amúgy is izgultam, de ennek tudatában még jobban és aztán persze tudatosult bennem az is, hogy após pajtás is tiszteletét fogja tenni a mai nap. Nos, egyébként fingom nem volt, hogy mit fog hozzám szólni, mert el tudtam képzelni, hogy okés a helyzettel, elvégre ő is egy mugli származású nőt vett feleségül, de azt is láttam, hogy nagyon ellenezni fogja a dolgot, mert átlát rajtam és tudni fogja, mennyire lentről indulok. Nos, utóbbi nyert. Sajnos. Ahogy beléptünk Connorral a sátorba, egy pillanatra összeakadt a tekintetünk a férfiéval és láttam, hogyan sötétült el. Pedig még a kezét is elengedtem a fiának, haló! Kicsit sem voltunk gázak vagy felvállalhatatlanok. Sőt, voltam olyan merész és én léptem először oda mindezek ellenére, majd miután Connor lekommunikálta a kötelező részt, én szólaltam meg hamarabb.

- Jó napot, Mr. O’Hara! Örülök, hogy megismerhetem, Gemma Jenkins vagyok! – nyújtottam kezet a férfinek. De ő csak bámult egy pillanatig rá, majd a fiához fordult, hogy neki azt mondták, hogy csak családtagok jöhettek most ide. Elég mogorván sikerült ezt, és már értettem, Connor kitől örökölte ezt az énjét. Nekem meg persze azonnal felment az egekbe az agyvizem. Abszolút éreztem a mondatából az „Ez meg mit keres itt?” részt, akármennyire sem mondta ki hangosan, ebben a fia is profi volt. - Nem rosszból, uram, de azt hiszem, az elmúlt félévben igen sok támogatást nyújtottam Connornak, talán van egy kis jogom itt lenni, ha már a párja vagyok vagy mi… - vágtam csípőre a kezemet, ahogy megemeltem a szemöldökömet is. Connor tudta jól, hogy ez még csak előszél, és ha nem állítja le, akkor jön a villámcsapás is és annyira ismerte az apját, hogy tudja, ő nem fogja elhárítani azt. Erre persze csak visszavágott enyhén gúnyosan, hogy ugye nem gondoltam, hogy fél év munkáját akartam összehasonlítani az ő elmúlt tizenhét évével. Nagyon próbáltam visszafogni magamat.

- Nem, természetesen nem. De attól még ne tegyünk úgy, mintha semmi közöm nem lenne a fiához és semmit nem tettem volna… - jegyeztem meg enyhén csípősen. Majdnem kiszaladt a számon, hogy többek között az eddigi feszültségüket is nekem sikerült kicsit oldanom, de hát ugye erről nem beszéltünk… Itt látszódott, hogy megunta szerény társaságomat, mert nemes egyszerűséggel kioffolt azzal, hogy nagyon hálás (nem, nem volt az...) és hogy ha megbocsátottam (nem, nem bocsátottam meg), szeretett volna egy pár tanácsot adni a fiának, természetesen kettesben. Nem is a mondatától szakadt el bennem valami, hanem attól, hogy azzal a lendülettel karolta át Connort. És nem, nem azért, mert kirekesztve éreztem magamat, hanem mert éreztem, hogy ezzel az átkarolással visszatértünk a kalickához, amelyből annyira szabadulni akart volna. És most is láttam rajta, hogy akármennyire is szeretett volna, tehetetlennek érezte magát, bár próbálta oltani a tüzet.

- Ugye, tisztában van, Mr. O’Hara, hogy amit éppen csinál, az meglehetősen kártékony? – emeltem meg egy kicsit a hangomat, ahogy komolyabbra váltottam. Meglepődve és azonnal védekezően nézett rám, de nem hagytam szóhoz jutni. – Értem én, hogy óvni és támogatni szeretné Connort, de ez… Ez a folyamatos kontroll és ezek szabályok nem segítenek. Értse meg, felnőtt és egy önálló ember! Nem mondhatja meg neki örökké, mit kell tennie! Túl sok az elvárás, a kényszer, nincs lehetősége kiteljesedni! - mondtam, pedig tudtam, hogy még ez előtt kellett volna abbahagynom Connor érdekében is. De már nem volt visszaút, habozás nélkül vágott vissza védekezően, hogy de hát Ő az apja, Ő tudja, mi a jó neki. És hogy mit jövök én ahhoz, hogy megmondjam, mi a jó neki?! Elvégre fogalmam sem lehetett, milyen ember is Connor vagy mit szeretne, hiszen Ő volt felelős érte, Ő tudta, mire volt szüksége ahhoz, hogy sikeres legyen. RÁ tudott támaszkodni az elmúlt években is, amíg felnőtt, ő csak segít neki abban, hogy továbbra is egyenesben maradjon. És egyébként valahol értettem is persze, de ennek nem így kellett volna lennie.

- Hagyja a saját útján haladni, különben megfojtja és összetöri! Hát, nem érti, hogy ezzel többet árt, mint segít?! Higgye el, önállóan is ugyanolyan jó és értékes ember és kviddics játékos lesz, mint ahogy azt Ön akarja. Lehet, nem ott és úgy, ahogy elképzelte, de EZ NEM AZ ÖN ÉLETE, HANEM CONNORÉ! Ne kényszerítse rá a saját be nem teljesült álmait a fiára! – mondtam meglehetősen vehemensen, csak úgy emelkedett-süllyedt a mellkasom, a szemeim szikrákat szórtak, de érzékeltem, hogy az utolsó mondatommal mély pontra tapintottam. Még jobban elsötétült a pillantása és közelebb lépett, majd vészjósló hangon szólalt meg, hogy fogalmam sem volt, mibe akartam beleütni az orromat. Hogy csak egy képet láttam kívülről, talán egy apró betekintést kaphattam egy tinédzserfiú szemszögéből, de azt nem tudtam, mennyi munka, energia, gondoskodás, tervezés, szeretet és egyéb volt ebben az elmúlt sok évben. És hogy mélységesen sajnálta, ha ezt én összekevertem a rátelepedéssel. Persze a végén ott volt a kötelező csalódott fejcsóválás.

- Én ezt értem, Mr. O’Hara! – kezdtem én is egy fokkal nyugodtabban, bár kétségbeesetten. – És ez teljesen természetes, hogy a legjobbat akarja a fiának. Csak azt nem látja, hogy ezt olyan szinten túlzásba viszi, hogy ez már káros és éppen hogy hátráltatja már ezzel Connort, nem segíti, érti? – próbálkoztam, de megint nem értem célt. Csak visszavágott, hogy jelen állapotban ÉN voltam a hátráltató tényező ebben az egész egyenletben. Mert hogy ő tudta, milyen háttérrel érkeztem és milyen veszélyforrást is jelentettem Connor jövőjére. És persze tök jogos volt. Mélyen tudtam, hogy igaza volt, elvégre én is így gondoltam. Ettől függetlenül rettenetesen megbántott ezzel a mondatával, és éreztem, hogy a gyomrom a padlóig süllyedt. És ilyenkor mit tesz egy Jenkins? Védekezik vagy visszatámad, de nem hátrál meg ugyebár. Pláne ha a családunkról volt szó. - Már elnézést, Mr. O’Hara, de pontosan mit is tud rólam vagy a hátteremről vagy bármiről velem kapcsolatban?! – vágtam vissza. – Fogalma sincs, honnan jöttem, de arról végképp csak körvonalai lehetnek, hogy mennyit változtam vagy próbáltam tenni Connorért! Hogy én vagy ő mennyi áldozatot vagy változást hoztunk egymás életébe! – léptem közelebb, már majdnem egymás mellkasának feszültünk, ami megint csak vicces volt, mert Callum is jóval magasabb volt nálam. Nem mintha ez valaha zavart volna… Erre csak legyintett, hogy úgy beszéltem, mintha lett volna jelentősége ennek, és szívből örültem, hogy erre azért Connor is méltatlankodott egy sort, hogy azért itt egy komolyabb dologról volt szó, mint egy pár hónapos kavarásról, és engem is egyre jobban húzott fel, majd’ felrobbantam, annyira remegtem már az idegességtől.

- MÁR HOGYNE LENNE JELENTŐSÉGE?! – emeltem fel még jobban a hangomat, elvégre életemben először tudtam úgy kötődni valakihez kapcsolatban, mint Connorhoz és tőlem igenis rendkívül nagy dolognak számított és utáltam, ha semmibe vették bármelyikőnk munkáját ezzel kapcsolatban. Ő is morcosan nézett rám, majd kiabálva vakkantott vissza, hogy mégis milyen jelentőségről hablatyoltam, mire tényleg elveszítettem a józan ítélőképességemet és hiába próbált Connor hátrébb húzni, kitéptem magam a szorításából. - HÁT, NEM LÁTJA, MENNYIRE SZERETEM CONNORT ÉS HOGY BÁRMIT MEGTENNÉK ÉRTE?! – csúszott ki a számon életem első szerelmi vallomása és ez annyira hirtelen ért mindenkit, hogy mind a hárman lefagytunk egy pillanatra, majd megdörzsöltem az arcomat. – Na, fasza, nem így gondoltam kimondani a szeretleket elsőre, deeee mindegy… - legyintettem, mintha nem esett volna kurva szarul, hogy hiába készültem erre is, ezt is elbasztam, plusz nem bírtam Connorra nézni sem emiatt. Sóhajtottam egy hatalmasat, s úgy éreztem, megsemmisültem, hogy Callum teljes mértékben elutasított, hogy esélyem sem volt soha. És nem is lesz ezek után.

– Nézze, Mr. O’Hara. Nem volt szép tőlem így a szemébe vágni ezeket, még ha nagyrészt egyet is értek azzal, amit mondtam… - kezdtem nyugodt hangon, ahogy újra közelebb léptem hozzá az első sokkok után. – Annyit szeretnék mondani, hogy egy oldalon játszunk. Mindannyiunknak egy érdeke van: hogy Connor boldog és kiegyensúlyozott legyen. Máshogy látjuk kicsit ezt, de nem most van itt az alkalom arra, hogy ezt megbeszéljük, mert jelenleg a próbára kell figyelnie és… Rettenetesen sajnálom, Connor, hogy így elszúrtam… - fordultam oda bűntudattal teli tekintettel. – Tegyük ezt el, és helyezzük őt most az első helyre, mert kell neki a támogatásunk, jó? – nyújtottam Callumnak a jobb kezemet bűnbánóan.

- Szóval kurvára elbasztam, Tetsu, az egészet… A lehetséges após kapcsolatot, Connor koncentrációját, az esélyeit, a saját kedvem, Callumét, Connorét… Egy dolgom lett volna: hogy ott legyek neki, hogy támogassam egy ilyen rohadt fontos eseményen és mit csináltam? Lebasztam az apját, ő is engem és a lehető legrosszabb helyzetet hoztuk ki… Mi van, ha miattam lesz baja, mert nem tudtam tartani azt a lepcses pofámat és nem tud rendesen koncentrálni? Nem is így akartam szerelmet vallani, a kurva életbe… A francba is, szörnyű vagyok! – panaszkodom a legjobb barátomnak, ahogy már éppen túltettem magamat azon, hogy a barátom majdnem lezuhant egy kurva magas falról, majd a dobókockán átjutottak és most valami csillagos izén kellett volna túljutni… Nehéz nézni, az biztos, és még semmi komoly nem is volt, félek előre, ennek megfelelően a körmeim csonkjait igyekszem nagy erőkkel tovább fejteni a fogaimmal. Most még az sem segít, hogy egyébként az egész veszekedés után volt kettő nyugodt percem a barátommal, hogy elmondjam neki, mennyire sajnálom az egész előbbit, hogy nem így kellett volna, hogy amúgy támogatom és hogy szuper lesz és hogy legyen itt bármi, én így is büszke vagyok rá és hogy az a legfontosabb, hogy épségben kijusson ebből az Azkabanra emlékeztető épületből, amitől amúgy is a hideg ráz... És se az nem oldja a bűntudatomat, hogy ezután szépen, kedvesen megfogtam a kis pofiját és édeskettesben is a szemébe mondtam, hogy igen, szeretem, igen, komolyan gondolom, hogy szerelmes vagyok belé, se a búcsúcsókunk, melyben mintha ott lett volna egy kis keserédes fájdalom és rengeteg féltés is. Egy szóval hát kivoltam az élettől és az előttem elterülő felvételek sem segítenek megnyugodni, hiába nyújtom át sunyiban Tetsunak a dugi piámat: nagyon taccsra vágott ez a bemutatkozás.

[The end of the Race]

The end of the Race

"What we have done for ourselves alone dies with us;
what we have done for others and the world remains and is immortal."

2006. május 27.

külső | hangulat

Nyugtalanul fészkelődöm a helyemen, ahogy a nézők moraja betölti a Tiltott Rengeteg szélén felállított lelátókat. Idegesen gyűrögetem a szoknyámat miközben a tekintetem ide-oda ugrál. Hol a tömeget vizslatom, hol a kivetítőket, amíg meg nem hallom a mai nap kommentátorait, akik megnyitják a mai nap kihívását.
Az utolsó próba. A Trimágus Tusa vége. A tanév vége. Egy boldog időszak vége. A távolban, a Rengeteg sűrűjében magasodó, baljóslatú sötét torony őrzi ezernyi dolognak a végét. Vajon ezúttal is meghal valaki, mint legutóbb? Vagy a sors kegyes lesz és mindannyian túlélik az előttük álló veszélyeket?
Nem sokat adnék Miguel megnyugtató jelenlétéért. Hogy az ő kezébe kapaszkodhassak, miközben a bajnokokért izgulok, vagy a karjaiban találhassak menedéket, ha már nem tudom nézni a messze, mégis előttem történő eseményeket. Hogy az orromba kúszó fűszeres illata megnyugtassa túlpörgő agyamat és biztosítson róla, hogy még van egy kis időnk.
A kommentátorok ismertették a mai kihívás menetét és a bajnokok máris egymás után lépnek be a toronyba, hogy szembenézzenek annak borzalmaival. A borzalmak talán némileg enyhe kifejezés, ugyanis a kivetítőkön látszó első szint még egy olyan magamfajta természetbolondnak is túl sok. Lélegzetvisszafojtva, feszült tekintettel követem a történéseket és várom, hogy mi lesz az utolsó kihívás végkimenetele..

The Third Trial

„Irony is wasted on the stupid.” - Oscar Wilde

   Olvastam szakértői véleményeket, mely szerint azt követően, hogy egy évtizeddel ezelőtt Voldemort szolgája nyilvánvalóan belenyúlt a Tűz Serlegének működésébe, mert második bajnokot, bőven tizenhét alatt állított, az értékes és pótolhatatlan varázstárgy többé nem volt képes rá, hogy értékelhetően működjön. Talán éppen ezért a Roxfortnak ostobaság volt ragaszkodnia hozzá, különösen hat bajnok kiválasztása mellett, de a hagyomány értelmében persze, a Serlegnek kellett választania.

 Fanyar mosolyom ugyanakkor nem titkolja, mit gondolok, amikor a bajnokok fele kevés híján szörnyet hal az első akadály miatt, amikor a Roxfort bajnoka lerántja a másik kettőt. Soha eszembe sem jutott volna felmászni, a test kihívása nem természetes egy igazi varázsló számára, mert a mágia a testünk része, az akaratunk része, az elménk és a lelkünk része. Szomorú, hogy rengeteg állat sokkal jobb teljesítményt nyújtana a legjobbak legjobbjainál ezen a megmérettetésen.

 Ezek a bajnokok kétségtelenül rossz választások, mind, egyet kivéve.

 Keveset tudok a Roxfortba járó fiúkról, de nagyon kétlem, hogy ez lenne a legjobb. Abban sem vagyok teljesen biztos, hogy van nála pálca. A lányoknál tudom, hogy van egy lenyűgöző, de nem ez az, az egyetlen érdekes tulajdonsága egy kudarcot vallott Mágiaügyi Miniszter neve. A Saint-Vinant lány látványosan a leggyengébb láncszem, egyetlen aranyvérűként. A legjobban persze az amerikai bajnokok személye késztet rá, hogy ismételten Madrigal felé nézzek.

 A Tűz Serlege összezavarodhat az okklumentorok hatására, csak ezt tudom magyarázatként elképzelni, hogy nem az én Elizabethem versenyez ma, aki a megtestesült vihar, a megtestesült Amerika, amelyet már a születése előtt megálmodtam, de soha nem tudtam, hogy egyszer velem lehet. Talán ez megmagyarázza azt is, hogy miért nem a lányomnál lényegesen kevesebbet érő, de azért továbbra is átlag feletti Yaxley lány versenyez ma, de azt akkor sem értem, hogy annyi tehetséges boszorkány, neves családokból hogyan maradt alul ezzel a magnixszal szemben. Meg kell hagyni, nem annyira gyenge, mint amilyennek elsőre hittem, de sok lány apját ismerem, egyikük sem nevelne olyan gyenge lányt, amelyik alulmarad vele szemben.

 Ami a fiút illeti, csak a szemem forgatom, ahogy egy átok letépi a talárját. Leginkább szürke keselyűre emlékeztet, amely nem értem, hogyan szárnyalhatott túl egy sárkányt, egy olyan dinasztia fiát, mely versenyez az enyémmel is. Mindig egyjegyű százalék döntötte el, melyik irányba fordulna a mérleg, ha a saját családom befolyását vetettem össze a Morrisokkal Texasban, és úgy gondolom, hogy őt soha nem tudták volna lemeztelenítve, megátkozva áttaszítani egy ajtón.

 Egy lenyűgöző bajnokot persze már az elejétől látok; a negyedvéla varázsereje olyannak tűnik, mint egy elfojtott láng, mely időről időre felrobban, az ereje pedig tényleg figyelemre méltó erőt és hatalmat kölcsönöz neki. Nem tűnik úgy, hogy elérte a valódi potenciálját, de lélegzi a mágiát, ahogyan én is, ahogyan Elizabeth is, számára az oszlop csak egy biztonsági kapaszkodó volt, ő megérteni próbálta a gravitációs termet, nem erővel vagy a szabályok kijátszásával átjutni rajta, mert ő láthatóan érti, hogy hogyan működik a mágia. Ha fogadnék (és talán rá kellene szoknom, az angolok imádnak fogadni mindenre), rá tennék legalább ezer galleont. Különösen azután, hogy iskolatársa kiesik a versenyből.

 Persze, leginkább a kimenetel érdekel, és nem azért, mert tudni akarom, hogy melyik bajnok a legjobb, hanem meg akarom ismerni az ellenségemet: hogyan gondolkozik Yaxley? Belenyúlt a versenybe, hogy garantáljon egy győztest? Forgatókönyvet írt minden eshetőségre, mely holnap bejárja az ötven állam varázslóotthonait bagolyszárnyon, televízióban zengő szavakon? Melyik lenne most a bölcsebb, és ha tényleg csalt, kinek próbál segíteni? Mert ez innentől bárhogyan alakul, az aranyvérűek kudarcára fog emlékeztetni. Kivéve, ha történik valami nagyobb dolog.

 Újra Madrigal felé nézek, azután Elizabethre. Neki biztosan vannak meglátásai ezzel kapcsolatban, bár egyik bajnok sem mozog olyan magas körökben, hogy ismerje őket. Kétlem azt is, hogy szurkolna akármelyiküknek, mert összességében kevéssé számít, hogy mi lesz a végeredmény. A jó propaganda a vereségből is győzelmet csinál, a rossz a győzelemből vereséget.

[Vale]

Wild West Vale

Dátum2006. május 27..

NévIlvermorny, Vale szurkolótábora

TWgeneral szőkeség

Vale! Vale! Lead the way!

Win the final task today!

Az ezredes még nem rohant el a bemutatóm után, ami igazán problémás lenne egy magnixnak egy olyan erdőben, amit Cenzúrált Rengetegnek neveznek. Ezt egyelőre sikernek könyvelem el. De végülis ugyanannak a számunkra kedves személynek szurkolunk, ez pedig felülemelkedik az összes különbözőségünkön.

A szerelésem, amiben érkeztem, egészen visszafogott volt egészen a big revealig. Aztán a bemutatóm közepén, amikor Valenek szurkoltam az Ilvermorny jobbik táborában, előkerültek a csillagok és a csíkok, és még az Ilvermorny címerét is sikerült a ruhámra önteni. Arra gondoltam, ha már Vale a Wild Westet hozta el Kansasből, az a minimum, hogy én egész Amerikát magamra öltöm. Büszkén viseltem millió dolláros mosolyom és a pompomokkal díszített előadásom közben, és ha nem is látja, hiszem, hogy érzi, hogy mennyire nagyon szeretjük őt.

Ilvermorny, raise your voice!

Wild West Vale’s the champion’s choice!

- Úgyhogy ezért lenne fontos, hogy Vale nyerjen. - foglalom össze az ezredesnek, hogy mi mindenről is maradt le a lánya kapcsán. Nem gondolta volna, hogy Vale tulajdonképpen egy ellenállás szimbóluma, mi? Madri apu persze már elmondta neki a legfontosabbakat, Daddy Bates nem lehet teljesen vakon. De szeretném, hogy úgy lássa Valet, ahogyan mi is Varvarával, és mindazokkal, akik szurkolunk neki. Szeretném, ha tudná, hogy mekkora hatása van azokra, akiket a MACUSA és a salemiek el akarnak nyomni.

- Tudom, hogy nem kérte, de mégis az lett. - anélkül válaszolok az ezredes gondolatára, hogy egyáltalán belegondolnék. Nem tűnt fel, hogy az ezredes nem szóban tette a megjegyzést. Érzem magamon az ezredes rosszalló pillantását összeszűkült szemeivel, de én csak ugyanazzal a lendülettel mosolygok tovább.

Persze én is kockázatot vállaltam a nyílt kiállásommal Vale mellett, minekután hamarosan már a MACUSA-ban dolgozom majd akaratom ellenére is. De mindenki tudja, hogy elsős korunk óta barátnők vagyunk. Barbonnak, akit Varvuscsiborushka valamiért Judas Priestnek nevez mostanában (pedig szerintem nem hasonlít a pápára), természetesen eszemben sincs szurkolni, főleg a múltkori után. Az Ezredesnek se felejtettem el beszámolni arról, hogy mit csinált a fiú az előző próbán. Pedig már majdnem elhittem, hogy ember, miután Valenek még segített is előtte.

- Erre én nem is gondoltam. - vallom be, amikor az ezredes megjegyzi, hogy egyetért azzal, hogy Vale nem foglalkozik sokat ajtókkal, ahol ha jól értem, szeretett személyeket hall. Az én hangomhoz persze nem kell ajtó, azt hallgathatja amúgy is.

Kíváncsi vagyok azért, hogy ránk hogy hatna ez a terem Varvarával. Össze is nézek vele, egy ilyen dologra egyáltalán nem vagyunk felkészülve. Szerintem elárulná magát nálam, ha nem hallanám valóban a belső hangjukat, Varvusbarbus viszont nem tudom, hogy élné meg a helyzetet. Biztosan kibeszélem majd vele, ha addig nem felejtem el (el fogom). De nem akarom felhozni a témát a magnixok főezredesének, tudom, hogy érzékeny témát feszegetnénk, és rá is ijesztenék alaposan, ha megtudná, hogy pontosan tudom, mit gondol rólunk.

- Tudom, hogy még nem biztos, hogy a mi Vale of Bate-ünk nyer, bár miért ne ő nyerne. De azért készítettünk tűzijátékot az ő arcával. - hátramutatok a srácokra, akik kezelik azt. Majd elsütik, ha kihirdették Valet győztesnek és megkapja a tízmillió dragotot Morriséktól. Teljesen fölösleges B tervet készíteni. Hajrá, Vaaaaale!!!!

[- Azok ott ketten nagyon feszültetűnek tűnölnek.]

it'll get worse

Lucinda, Orville, Elsie & Nate

2006. május 27. szombat

TW: káros ideológiák, tiniterhesség

Tökéletes figyelemelterelésnek tűnik a Tusa ezen a problémákkal teli, májusi hétvégén.

Nem ilyen gondok kellene, hogy nyomasszák őket. A RAVASZ vizsgákon kellene aggódniuk, azon fogadniuk, hogy Gardner vajon átmegy-e RAVASZból, és ha nem, akkor milyen szívességeket tett érte Fawcett professzornak. A hazaút fáradalmaira kéne készülniük, és arra, hogy átengedik-e az összes szuvenírt a határon. Arra, hogy Ajaxnek vajon sikerült-e jól megtanítania, hogyan tudja jobban megcsinálni a haját egyedül, segítség nélkül is. Meg persze azon, hogy vajon az Ilvermorny hazaviheti-e a győzelem dicsőségét – és ha nem, azt kinek a hibájából.

Ennek ellenére most itt ülnek, nagyjából egy kupacban, miután végignézték Gardner buzgó szurkolását. Elsie gyermeket vár, és attól a Noxtól, akinek a vére olyan átkot hordoz magával, amit egy ismert loája se tudna elvenni tőle. Ráadásul nem Lucinda apja volt az egyetlen, aki megjelent az eseményen. Gardner már keresi is harmadik apját Vale apja személyében, de az idősebb Maddock is megjelent, szinte karöltve az ő anyjával, hogy közöljék a büntetését a tavalyi miatt.

Maddockot azonban nem látja. Nem kifejezetten probléma, gondolni se tud rá, még ha tudja is, hogy megérdemli, hogy vele büntessék.

Megsimogatja barátnője hátát, miközben a kivetítőt nézi. Nem tudja maradéktalanul kiélvezni az eseményt; nem gondolja, hogy a Noctua könnyedén beletörődne abba, ha nem az ő bajnokuk győzne, nekik pedig nem szent egy vadász elfajzott sarjadékának az élete. Különösebben ő se érez felé empátiát; az egyetlen oka annak, hogy neki szurkol, hogy ez a kötelessége.

- Azok ott ketten nagyon feszültetűnek tűnölnek. - mutat rá Scrimgeour és Delacour párosára. Az utóbbit nem hallotta még káromkodni. Az előbbit vélhetően igen, de ilyen idegesnek és indulatosnak még soha. A Tusa mintha nem csak a legjobbat, de a legrosszabbat is kihozná belőlük. Olyan dolog lehet ez, hogy van, aki csak nyomás hatására tud teljesíteni. Az mindenesetre egyértelmű, hogy nagyon győzni akarnak, és ezért semmi se szent.

- Bizonyos értelmében igazat adok neki. Ha csak győzni fontos, akkor nem érnek rá moralizálni. - jegyzem meg a társaságunk tagjainak – főleg Lucindának, Elsienek, Nathanielnek és Orvillenek. Van, hogy csak cselekedni kell ész nélkül, de aztán viselni is kell a tettek következményét.

Ő már viseli sajátját, és soha napján nem szabadulhat tőle.

Laposan pillant át a szektor másik felére, Vale apjára, aki épp magyaráz valamit az udvarhölgyeinek. Ők is beengednek magnixokat egyes szertartásokra, de az még sem olyan, mint egy ezeréves iskolába meghívni egyet. A kettős mérce jegyében mélyen elnyomja a gondolatát annak, hogy saját házuk alapítója is bűbetlen volt.

- Vale elemében. - bár úgy gondolja, egyedül nem jutott volna el idáig, csak az új barátnői révén nem hullott ki az égitestesnél. Azt azonban el kell ismernie, hogy képes azt a szintű fegyelmet hozni, amit a bajnokság megkövetel tőle.

Nagyjából szótlanul folytatja a Tusa figyelését. O’Hara mintha lemaradna a többiektől – nyilvánvalóan ő se jutott volna el idáig a többiek segítsége nélkül. Calypso ezúttal a nyaka helyett a buszban várja őt, és a Tusa végső eredményét.

   

                   

          I understand why you bite and I respect you for it        

   

Gemma Jenkins, 2006.05.27.

TW: káromkodás, szexuális utalások, öngyilkosság említése

Az az egy végtelen szerencsém van a Tusával kapcsolatban, hogy még véletlenül sem én vagyok a bajnok. Tudom, hogy ez most kibaszott röhejesen hangzik azután, hogy hónapokig düllesztettem a mellem, forgattam a könyveket, aztán meg kétségbe, magam alá és búskomorságba estem, utána meg igyekeztem megöngyilkolni magam, de Buddha lássa lelkem, én mostanra akkor is unnám az egészet, ha bajnok lennék.
Azért kiültem volna amúgy is, végül is ez már a vége-és remélhetőleg nem úgy, hogy bárki meg akarna halni, bár anno is az utolsó körben jött a tré, de azóta Voldemort kicsekkolt, az jenkik meg csak nem annyira parák, hogy kibelezzenek valakit egy nemzetközi versenyen- és bár sem Sienna, sem pedig Connor nem szorul rá a személyes támogatásomra feltétlenül, azért itt vagyok, ha bárki keresne. Az volt a tervem, hogy Vivet fogom macerálni végig, örömére annak, hogy végül is együtt vagyunk és tök legálisan lehet ilyeneket csinálni, ameddig rám nem szól, hogy álljak lefele, de már az egész előtt látom, hogy Gemma ki van, mint a gumióvszer a süncsaládnál. Mint legjobb barát, sőt remélhetőleg jó legjobb barát, ezt már az elején észlelem, szóval lelkes integetéssel jelzem, hogy kurvára nem vágom, mi a nyűg, de várom dumálni, ha szeretne, és szerintem jót tenne neki a dolog.

Ezzel nyilván magamra vontam az asszony és a kedvenc kishúgom minden haragját, mert annyira nem állhatják Gemmát, megjegyzem, még mindig kurvára nem értem, hogy MIÉRT! Próbáltam én már erről dumálni velük, de mindig előbb jutottunk el a sértődéshez, mint a megoldáshoz, szóval egy idő után letettem a dologról, amiről Gemma se tudott okosabbat mondani. Ilyen mázlim van nekem, a csajom amúgy is helyből tud utálni mindenkit, de a legjobb barinőmet egyenesen nekifutásból rühelli élete minden percében. Még jó, hogy engem nem utál egyik sem tartósan!
Tervem szerint elmegyek és egy kicsit kuncsorgok Vivienéknek, akik azonnal megsértődnek, hiába próbálnám magyarázni a helyzetet. Nem nagyon hatja meg őket, hogy Gemmának épp valami nyomora van, én meg segíteni szeretnék neki, Vivien egyenesen úgy néz rám, mintha most fejtettem volna ki neki, hogy elhagyom, szóval igyekszem még egyszer rávilágítani a szitura, ami egyikünket sem érdekli, rajtam kívül, aztán sűrű bocsánatkérések közepette elvonulok, hogy ne égessenek szarrá a haragos tekintetükkel.
Bah, nehezek ezek az emberi kapcsolatok, de majd megoldom valahogy, maximum napokon keresztül puncsolok, mire elfelejti ezt a kis epizódot, végül is szeret, annyira hosszan csak nem haragudhat. Néhány napom át keményen kapom -és nem azt, amit szeretnék, maradjunk ennyiben- aztán majdcsak megbékél, ha már kivezekeltem magam.
Kurva nehéz mindig mindenkinek ott lenni, ha kellek, de megpróbálom hozni a kötelezőt, de most elsősorban barátnak kell lennem Gemma mellett, mert, ha nem pofázza ki ezt a szart senkivel, annak következményei lehetnek.

Megérkezik, és már a léptei hangjából érzem, hogy komoly a nyomor, hát még, mikor rá is nézek. Nem szólok egy kurva szót sem, pontosan tudja, hogy mit kérdeznék magától is, így csak nézek rá, míg bele nem kezd.
Na onnantól végképp csak félszemmel sasolom, hogy mi történik, bár elég traumatikusnak látszik az is, erre se értem miért van szükség Szarrá traumatizálnak itt egy valag végzőst, aztán az egyik kap egy adag zsetont, de pszichiátriai kezelést egyik sem nyer, pedig ezután a buli után kurvára kéne nekik. Ezen a ponton már tényleg nem csak magamat győzködöm, mikor azt mondom, hogy őszintén örvendek, hogy maradhattam inkább magamnak és az érzelmeimnek, mint hogy itt gyilkolják ki a maradék mentális egészségem is belőlem.
Egy kicsit sajnálom az összeset, a franciát, amelyik mellől mindig kiugrik a társa, Connort és Siennát, még az amerikai fazont is, amelyik szerintem nettó szélsőjobbos, de ez kurvára nem az én dolgom.
Az én dolgom Gemma, és az emelkedő szemöldököm, amivel ezt a jópofának nem nevezhető kis történetet hallgatom. Az igazán kemény az, hogy értem mit miért csinált, mert valószínűleg én is hasonlóan reagáltam volna a helyzetében, aztán ugyanígy rágna az ideg, hogy most basztam el mindent, mert nem látnám kívülről.
Sóhajtok egy nagyot és beleiszom a felém tartott alkoholba, aztán zöld és piros mochikat veszek elő, amiket a mardekáros-griffendéles bajnokok miatt csináltam, meg nyilván csak úgy majszolni. Adtam egyet Heráéknak is, lehet valaki fejére borítják éppen.
-Egyél mochit-teszem a lány vállára a kezem, miközben igyekszem valami használhatót összekapargatni, abból, amit gondolok a helyzetéről.
-Akkor dióhéjban az apósod egy pöcs, ezt kijelenthetjük-gesztikulálom a lapát kezeimmel, hogy case fucking closed, ezt írásba is adom. Hogy lehet valaki egy ilyen dölyfös pávián, baszdmeg! Nem, hogy örülne, hogy a fiának van egy ilyen jóravaló gáréja, akit tényleg érdekel, hogy mi a gyász van vele-gyász reméljük nem lesz, az nem lenne túl jó- nem pedig feleslegesen hupákolna, de hát nem lehet mit csinálni, ha ilyen!
-Nem tudom, hogy segít-e, de elmondom, én mit gondolok. Fater O’Hara fel van fúvódva a versenyre, meg a fiára meg minden szarra, mint egy rusnyafejű takonyhal-azon, hogy ilyen hal nincs, nyugodtan tovább lehet lépni- nem látja a faszától az erdőt, és ezt most nem a jó értelemben mondom. De ha vége lesz ennek az egésznek és felrántja az agyérgörcs-redőnyt, akkor neki is értenie kell, hogy az, ahogyan viselkedtél nem csak neki szólt személyesen, mint orbitális pöcsnek, hanem Connornak és a ténynek, hogy milyen rohadt fontos neked és, hogy mennyire a legjobbat akarod neki. A legjobbat és annál is jobbat, tudsz követni? Ha pedig ez nem így van, az már úgy hangzik, mint, ami nem a te problémád, hanem személyesen az ő lelkifurkája.

Nem lehet könnyű dolga, eleven kínja van, és még én is jövök neki ezekkel a nyomorult elméleteimmel azzal kapcsolatban, hogy ki és mit hogyan ért, közben meg lehet, hogy sehol semmi, és Connor faterjának a fejében egésznap szopódik önmaga körül a vákuum, bár csak láttam a fazont, szóval ebben tényleg nem lehetek biztos.
Átkarolom Gemmát és megszorongatom a vállát, utálom, mikor valaki így megborítja. Nem érdemli meg, hogy ilyen hányás módon érezze magát.
-Na a szerelemvallásban nagy vagyok, szóval figyu-kezdek bele az újabb bölcsességembe- az nem úgy működik, hogy majd akkor mondod, amikor akarod, így…előre eltervezve. Lófaszt! Azt csak kioblákolod, mikor jön és baszottul nem illik oda, ahol elhangzik. Csak gondolj bele, hogy én mit csináltam Viviennel!-például gecire kiborítottam ezzel- Ez a próba amúgy halál kemény pszichológiai kínzás-teszem át a szemüvegem a fejem tetejéről az orromra, Dr. Tetsuya rendel, csak még nem azt nem tudjuk, hogy mit- szerintem a szerelmed, amit iránta érzel és tud is róla, inkább valami olyan, amibe kapaszkodni tud, olyan, mint egy fogódzó, ami a felszínen tartja a fejed, ha beömlik a világ összes szara. Most minden elég szutyoknak tűnik, de a végére ki fogja adni, tapasztalataim szerint-fejezem be fejtágítást és csak némán simogatom a vállát. Remélem, valamit el tud tenni abból, amit összehordtam, mert én tényleg ebben hiszek. Az én fogódzóm Vivien volt és, amikor kritikussá vált a helyzet vissza tudott rántani és abban reménykedem, hogy egyelőre én is őt. Na igen, gyönyörű dolog a szerelem, csak ez a mocskos baszás ne akarná mindig elrontani, mondta, volt az édesapám, aki szintén nagy paraszt.