Cafè Calders – mágikus kávézó és olvasószoba

A Cafè Calders egy nyitott belső udvarra nyílik az Eixample egyik sávos háztömbjében – és csak azok találják meg, akik már jártak ott korábban, vagy akiknek valaki aki járt ott pontos utasítást adott. A kávé varázsmentes, de a csészék önállóan követik a vendégeket, és halk zene szól a falból, amit csak az hall, akinek épp szüksége van rá. A sarokban egy mini varázskönyvtár is működik, többek közt katalán mágikus publicisztikával és független folyóiratokkal. A légkör csendes és tiszteletteljes: a legtöbben tanulni, dolgozni vagy megbeszéléseket tartani jönnek ide.

igniferus
—◦◦◦—



glaciers melting
in the dead of night

(16+) ◦
TW: szexuális utalások ◦
Ha egykori mestere nem árulja el magától a hely titkát — talán addig könyörgött volna, amíg mégis. A varázslat lágyan ült körülöttük — akár egy fedél alatt megbúvó vízfestmény. Gyűrött lapjai élményeiknek különös ízt adott — varázslattól mentes kávéét, melyet ritkán kóstolt csak. Talán soha — így biztosan nem.
Minden szék másként nyikordul — mind más hangon, más régi emléket felidézvén. Lolita az apró könyvtár mellett térdelt: még nem döntötte el, mire kíváncsi igazán. A levegő fűszeres aromájában fahéj, szegfűbors, számára néhány ismeretlen árnyalat — ezeket mind jobban élvezte, mint a saját társaságát.

Ha lehetett volna, magát otthon felejti — vagy a gyűrűje mellé süllyeszti a zsebe legmélyére. Nem viselt sminket — az ajakbalzsamot rég lesimította már az oda nem figyelés, amellyel újra meg újra összepréselte az ajkait elgondolkozván. Laza kontya már fenyegetett vele, hogy kibomlik majd — a finoman szabaduló tincsek valami be nem vallott reménnyel kecsegtettek, valami gyermekivel, amire többé aligha jut majd idő.
Talán két-három kávét is megiszik majd — egyedül volt, mindennél jobban élvezte. Barcelona forró volt, akár a július — macskaköveken nyugvó fájdalom. Erre sem szeretett gondolni — hiszen ez élete legboldogabb időszaka. Most a sorok között válogatva pár percre úgy is tűnt.

Egy lapot választott — megakadt tekintete Wesley Fawcett nevén annak címlapján, szürkén a krémszínben. Egy karosszéket is választott — nem osztozik az ülőhelyen, de ide mindenki dolgozni, vagy valaki másért érkezett. Lolita Delacour csak azok figyelmét kelthette fel, akik megkerülvén a sarkot egyenesen megnézik maguknak — és akik felismerik a reménybeli világbajnoki cím birtokosát.
Lolita ezúttal nem ügyelt a szoknyájának ívére, míg leült — szinte ünnepélyesen hajtotta félre a borítót, kereste az ismerős sorokat, tartalmukban megszokott kíváncsiságának éles forrását. Tenyerében a szakmai lap megpihent: ujjai szinte kívánták, hogy siessen, lapozzon gyorsabban, érjen a bekezdések végére hamarabb.

Rendelt még egy kávét — üres poharában egymásnak simultak a félig megolvadt jégkockák. Talán meg is kóstolhatna valamit — de csak pillanatnyi benyomás volt, tekintete nem szakadt el a tanulmánytól. Még a lapok hangja is mély volt — mintha tartalmuk nehézzé tette volna mozdulataik puhaságát. Lolita biztos volt benne, hogy többet rejtenek — talán a napjaikra boruló közhangulat csendült ki belőlük. A cenzúra nem volna szokatlan — vajon az angolokat mélyebben szorítja ennek felismerése?
Talán vannak dolgok, amelyeket soha nem lehet megírni — ő sem sietett igazán beszámolni személyes körülményeiről épp a férfinak.

Találkoztak már — de sosem nézett rá igazán, erre alkalom, pillanat nem nyílt. Talán nem is akarta — talán meg akarta őrizni jobb napjain reményeit, rosszabbakon naivitását vele kapcsolatban. Diákok között jár — özvegy. Nem számít — közelebb hajolt a lapokhoz, mintha jobban akarná hallani őket.
A gondolat megmaradt neki — Skylar óta nem bízott igazán egyikükben sem. Ettől rögtön elfogta valami kellemetlen, mintha el kellene ismernie — újra felemelte a poharat, hogy eltelítse a kétségeit a cold brew sötétségével. Lolita nem bízott bennük már — de saját magában talán még kevésbé. Félelmei úgy gördültek le kapcsolatai száján, állkapcsán — akár a poháron a kicsapódó vízcseppek gyöngysora.

Csak azért pillantott fel, mert mozgást látott — valaki mégis erre járt, talán megkérdezi majd, mit olvas. Talán érdemes válaszolni — a világ nem rosszakarók és áldozatok gyors egymásutánja. Amúgy sincs hova rejtőznie — majd később mrs. Devereaux ruhatára, gesztusai, és.. gyűrűje mögé.
— Wesley? — olyan volt a felismerés, akár egy villámlás. Váratlan, a kék eget átszelő — és rögtön meg is bánta a hangjában zendülő meglepetést.
Épp csak.. mintha a lapok idézték volna meg.
Minden szék másként nyikordul.

Lolita Delacour

A Caldersben jártam már korábban, évekkel ezelőtt, mielőtt Rose meghalt volna. Akkoriban őt kísértem, az ő kutatásai miatt ültünk le a belső udvar egyik szögletében, ahol a fény ferdén tört meg a növények között, s a levegőben egyszerre volt jelen a kávé kesernyés illata és a papír finom pora. Nem a kávé volt fontos, nem is az, hogy a csészék önállóan követték az embert, hanem az, ahogy Rose szemei felcsillantak, amikor egy új folyóiratot talált a polcok közt, vagy amikor halkan jegyzetelt egy cikk szélére. Én többnyire csak figyeltem őt, a mozdulatait, a lelkesedést, ami mindig is jobban illett hozzá, mint bármiféle varázslat. Ha valami miatt Barcelonába jöttünk, biztosra vehettem, hogy tiszteletünket tesszük a kávézóban, ezért minden alkalommal készültem saját magam számára is regénnyel, tanulmánnyal arra az esetre, ha nem találnék magamnak tetsző irodalmat. Akkoriban még nem sejtettem, hogy egyszer ezek az emlékek lesznek a kapaszkodóim, és hogy minden visszatérés ide egyfajta búcsú is tőle, egy újabb csendes megállás a hiányában.
Most, hogy a Mágikus Világkiállítás visszahozott Barcelonába, nem is volt kérdés, hogy újra betérjek ide, ebbe a különös, mégis ismerős menedékbe. Az utcák harsogtak a nyelvektől, zászlóktól és különféle attrakcióktól, néhány helyen a világ minden sarkából idegyűlt mágusoktól, de nekem a Calders volt az a pont, ahol a zaj egyszerre tompult el, és helyét átvette a múlt halkan vibráló nyugalma. Nem egyszerű nosztalgia húzott ide, inkább valamiféle belső kötelesség. Belépve ugyanaz a csendes, tiszteletteljes légkör fogadott, mint akkoriban, mintha az idő mit sem változtatott volna rajta. Csak én lettem más, megkopottabb, óvatosabb, és valahogy mégis vágyakozóbb, hogy új értelmet találjak itt, ahol egyszer már kaptam valamit.
A pultnál hosszasan időztem, míg végül egy helyi teakülönlegesség mellett döntöttem, amelyről a pincérnő azt állította, hogy a katalán gyógynövények erejét őrzi magában – mintha csak a hegyekből szűrték volna le a napfényt és a szelet. A gőzölgő csésze lassan követett, ahogy elindultam a zsúfolt belső udvaron át: minden asztalnál könyvek, tekercsek és elmélyült beszélgetések, mintha itt a világkiállítás lármája sosem létezett volna. Már-már lemondok arról, hogy találok egy nyugodtabb zugot, amikor a szemem megakad egy ismerős arcon. Lolita Delacour. Fiatal, szinte még kislány, de már a párbajozás koronázatlan királynője, akinek nevét az elmúlt években egyre többször suttogták elismeréssel a kontinens mágustársaságai. Nem számítottam rá, hogy épp itt pillantom meg.
Nem akartam megzavarni a lányt – túl ismerős volt számomra az a fajta koncentrált csend, amibe ő elmerült az olvasnivalója fölött. Tudtam, hogy aki ilyen állapotban olvas, annak a külvilág legjobb, ha csak halk árnyék marad. Ehelyett inkább letelepedtem a közelben, egy most épp felszabadult asztalnál. A teám lassan gőzölgött előttem, és elővettem a regényemet, amit magammal hoztam.
- Wesley? - Alig hogy leereszkedtem a székbe, és még csak az első lapot lapoztam fel a könyvemben, éreztem a pillantást magamon. Felpillantva láttam, hogy Lolita egyenesen rám néz. hangjában keveredett a meglepetés és az öröm, mintha a világ legváratlanabb helyén találkozott volna velem. A csésze még alig gőzölgött előttem, amikor visszatettem az asztalra, és mosolyogva biccentettem felé.
- Szervusz, Lolita! Váratlan öröm itt találkozni veled! - A könyvet becsuktam, tenyeremmel lesimítottam a borítót, majd magammal vittem a csészét is, nehogy a gőze elillanjon, mielőtt új ízt adna a pillanatnak. Olyan természetességgel történt mindez, mintha a Cafè Calders falai maguk is úgy akarták volna, hogy itt üljünk most egymás mellett – két ember, akit a világ nagy forgatagában mégis ugyanoda sodort a szél. - Barcelona különös hely: egyszerre pezseg és őriz valami régit, amihez az ember szívesen kapcsolódik. És lám, még a véletlen is úgy rendezte, hogy találkozzunk. Elvégre olyan rég nem váltottunk már levelet.