On the way to nowhere

[- Jaj ne már! Ez geciség. Jó, visszavágó! De most ne ezzel a fos supermancsávóval legyél! Tök unfair köcsögség lenne, ha megint én mosogatnék amiatt, hogy egy ilyen igazságtalanul fasz karakterrel játszol.]

London, 2005. augusztus 18.

Furcsa érzés a műanyag vibrálása a kezemben. Természetesnek érződik, mint tíz év után végigsétálni egy ismerős gibraltári utcán- hiába telt el majdnem egy év, az ujjaim most is maguktól találják meg az apró analóg karokat, tévednek a kis gombokra. Végigfut minden mozdulat, végig a dróton, a szürke dobozba, át a széles képernyőre, hogy a szőke férfi keze ökölbe szoruljon, és olyan erővel üsse meg a felé ugró kínai lányt, hogy az tíz métert repül hátra. A képernyő jobb felső sarkában a vörös csík úgy tűnik el, mintha szívószállal szívták volna ki. Mosolygok, ahogy az öcsém mellettem felszisszen, és agresszívabban kezdi nyomkodni a gombokat. Tudom, hogy nincs benne semmi valóban mágikus, de nehéz elképzelnem, hogy az egész olyan egyszerű dolgokra épül, mint az elektromosság.

 Van valami otthonos a mugli környezetben. Minden egyszerű, mintha nem lennének elvárások, mintha még végtelen időm lenne kitalálni bármit, teljesíteni bármilyen elvárást. Nem zavar, hogy Jon kivédi a következő támadásaimat, hogy hiába vagyok egy ütésre a győzelemtől, találatot visz be találat után, és semmit nem tudok tenni, hogy megállítsam. Most olyan könnyűnek, lassúnak tűnik minden- talán ezért lehet, hogy végül megnyomom az x-et, pont a jó pillanatban, és megmentem a győzelmemet.

 Mégis… az otthonoshoz társul némi természetellenes is. Nem az vagyok, akinek itt ismernek.

 - Jaj ne már! Ez geciség. Jó, visszavágó! De most ne ezzel a fos supermancsávóval legyél! Tök unfair köcsögség lenne, ha megint én mosogatnék amiatt, hogy egy ilyen igazságtalanul fasz karakterrel játszol.- még most is furcsa, hogy mélyebb lett a hangja, egyértelműen sokkal nagyobb lett, majdnem olyan magas már most, mint én. Tényleg lehetünk testvérek, amikor alig látjuk egymást, amikor egy levelet sem írhatok neki, nem tudhat semmiről, senkiről, aki vagyok?

 Most talán nem számít. Csak felhúzom a szőnyegen kinyújtott lábaimat, törökülésbe helyezkedem, és rámosolygom, azzal a pofátlan magabiztossággal, amit csak imitálni tudok.

 - Elfogadom. Ha nyersz, mosogatok. De ha megint veszítesz, te fizeted a teljes pizzát holnap.- tudom, hogy sokkal jobb nálam, és hogy a barátaival rengeteget játszották ezt a játékot, nekem pedig ez idén a harmadik alkalom, de azért látom, hogy nem szívesen fogadja el a kihívást. Tudom, hogy sokkal nehezebb bármi ilyesmi, ha valakinek fontos a győzelem- nem is a mosogatás miatt, inkább olyan, mintha bizonyítani szeretne valamit, mint én az életem annyi pontján. Talán ezért volt annyira közel ellenünk a Hugrabug a győzelemhez. Kevesen akartak annyira bizonyítani, mint én akkor, és minden erőfeszítésem egy „éppenhogyra” volt elég. Talán ezért hoztam el aztán a tizenegyedik helyet a korcsoportos párbajvilágbajnokságon múlt héten: ott nem számítottam eredményre, és lényegesen kevésbé voltam stresszes, ellentétben több kortársammal, akik nem hagytak ki éveket.

  - Jon! Sienna! Ki tudtok jönni egy kicsit?- elhúzom a számat, ahogy meghallom anyám hangját, és kihasználom Jon habozását, hogy egy command grabbal a földre vigyem a karakterét. Rámosolygok, ahogy felháborodik, de nem tudom elűzni az idegességet. Mit akarhat megint?

 Mindig nagyon szerettem anyámat, és mindig nagyon jó viszonyban voltunk- ma már alig hiszem el, hogy az ugyanaz a valóság volt. Emlékszem rá, hogy milyen volt, amikor ketten voltunk, tudom, hogy mennyire nehéz volt neki, és mindig igyekeztem a lehető legtöbben segíteni neki. Bármilyen furcsa volt, elfogadtam, hogy új családunk van, elfogadtam, hogy apám helyét elfoglalták, elfogadtam, hogy otthon titkolnom kell, hogy ki vagyok- bármennyire szeretem a mellettem ülő fiút, neki fogalma sincs semmiről, nem tud a sikereimről és a kudarcaimról, csak egy vázat ismer a nővéréből. Apámnak, az újnak sem mondhatok semmit magamról- nem mondhatom el, hogy mit jelent a Kviddics Kupa, hogy mit jelentett az a verseny egy héttel ezelőtt, mit jelent a Griffendélbe tartozni, mit jelent folyamatosan harcolni a barátságaim megtartásáért a hibáimmal, mit jelent Rufus Scrimgeour lányának lenni. Mindig borzalmasan hazudtam, és az itthoni élet kényelme mindig felborul, ha kérdeznek tőlem- mindig elő kell ásnom egy hazugságot, sokszor úgy, hogy már rég eltemettem magamban az előzőt.

 - Két perc, és megyünk, anya!- tudom, hogy ha ezt én mondtam volna, pár másodpercen belül már itt lenne. Azóta haragszik rám, hogy egyértelművé tettem, hogy nem fogom megszakítani a barátságomat Amyvel- hiába próbált úgy tenni, mintha túllépett volna rajta, mindig láttam, hogy mit gondol. És ha tudná, hogy hová vitt engem Barcelonában… el sem tudom képzelni, hogy akkor mit csinálna.

 Már csak tizenkét nap maradt a nyárból. Nemsokára itt a Roxfort, még egyszer utoljára- borzalmas gondolat, főleg, hogy nem tudom, mi lesz utána. Néha eszembe jut Annie kérdése, még a végtelennek tűnő, de elszálló nyár elejéről, amikor megkérdezte, hogy túléli-e a barátságunk az iskolát, és félek a választól. Lesz egy jövő, amikor újra elengedem őt és Skylart? Vagy egy olyan, amikor Revannal hetente futunk össze kávézni, Amycus pedig visszatér az óceán másik oldalára, és egyedül maradok? Anyám biztosan örülne az utóbbinak, és nem bánná a többit. Akkor könnyebben visszarángathatna a muglik közé.

 Nem tudok figyelni, szinte csak néző vagyok a játékban.

 Próbáltam minél több időt távol tölteni: június végén Gibraltárra utaztam, júliusban a Világkiállításon voltam, azt követően Revannal töltöttem az időmet, utána pedig elutaztam az utolsó világbajnokságra, amire fiatalkorúként még elmehettem. Szerettem volna a családommal tölteni ezt a két hetet, de mióta hazajöttem, érzem a légkörben, hogy valami nincs rendben. Nem olyan, mint tavaly, mint a téli szünetben, anyám már nem csak az aggodalmát tudatja velem, amiért aurornak készülök. Az egész sokkal elviselhetetlenebbé tette, hogy eljátsszam azokat az ostoba hazugságokat, amelyeket szerintem sem a nevelőapám, sem Jon nem hisznek el.

 - Oké, hát ezután szerintem a pizzát is fizethetnéd. Túl könnyű volt... hé!- mosolygok, miközben felállok a földről, kicsit nekidőlve az ágyának, amiről a fejére rántottam a takarót, átugrom a kontroller drótjait, és az ajtó felé indulok. Szeretném, ha tényleg testvérek lehetnénk, de ahhoz ismernie kellene engem, hogy tényleg azok lehessünk. Fogalma sincs arról, hogy ki vagyok, mit érzek, milyen vágyaim és félelmeim vannak, és amikor látogatót hívok, mindig biztosnak kell lennem benne, hogy tudják: semmit nem mondhatnak neki. Irritáló lehet így vendégségbe menni.

 Ahogy megérkezem a nappaliba, egy pillanatra megállok, és rájuk nézek- nem megy a tévé, nem megy a számítógép, csak az egyik kanapén ülnek a kávézóasztal egyik oldalán. Komolynak tűnnek, bár nem dühösnek- különösen anyám, aki még izgatott is kicsit. Elkapok egy mostanában ritka őszinte mosolyt is- vajon mit terveznek? A legrosszabb elképzelésem, hogy megpróbál rávenni valamilyen nyaralásra, ami belenyúlik az őszbe. Nyíltan nem mondhatok nemet.

 Leülök, de meghagyom a kicsivel utánam érkező öcsémnek, hogy rákérdezzen, hogy mi történt pontosan. Mit szeretnének. Érzem, hogy van valamiféle csomó a gyomromban- tudom, hogy bármi is lesz, amit akarnak, nem fogok örülni neki. Persze, nincs elképzelésem a mértékről.

 - Sienna, Jonathan... nemsokára kistestvéretek lesz.

- És mi lesz, ha varázsló? Akkor mit fogsz mondani? „Képzeld, tizenöt éve titkolom, hogy léteznek boszorkányok. Én is az vagyok. A gyerekünk is az, ősztől megy bentlakásos iskolába hét évre.”- nehezemre esik lent tartani a hangerőt, úgyhogy irritáltan mozgatom a kezeimet, ahogy anyámhoz beszélek, aki az ágyamon ül, és vélhetően hasonlóan érzi magát. Tudom, hogy nem hallhatják, amit beszélünk, de nem akarom, hogy még egyszer félbeszakítson, hogy ne kiabáljak.

 - Nem biztos, hogy boszorkány vagy varázsló lesz. Mi ketten vagyunk az egyetlenek az én oldalamról, talán te sem lettél volna az, ha az apád is mugli. De meg fogja érteni.

 - Szereti, ha hazudnak neki? Azon eléggé kiakadt, amikor azt mondtam neki, hogy egy barátnőmnél alszom, és átmentem... mindegy, ha szereti is, kurvára fogalma sincs róla, hogy kik vagyunk.- látom, hogy beszívja a levegőt, amire én is hasonlóan reagálok- nem akarom, hogy most a káromkodásba álljon bele, hogy ne is figyeljen arra, amit mondtam, mert sokkal fontosabb, hogy hogyan mondtam. Persze, az általa imádott mugli törvények szerint nem vagyok még nagykorú.

 - Ez a mi dolgunk... csak azt akarom, hogy támogass minket, és örülj neki. Nem örülsz, hogy lesz egy testvéred?

  - Lesz még egy ember, akinek hazudnom kell, amikor ide jövök. Semmit nem tudnak rólam. Tényleg semmit. Rólad sem... mit is gondolnak, mit dolgozol?- érzem, hogy ég az arcom.

 - Azt hiszed, hogy élvezem, hogy hazudunk nekik? Egy ideális világban tudnának mindent, egy ideális világban az öcséd és az apád elkísérne a vonathoz, találkoznának veled a Roxfortban. De a világ nem ideális, és nem fogom hagyni, hogy Nolannal vagy Jonathannal történjen valami. Vissza fognak jönni.- egy pillanatra elhallgatok, ahogy a szemébe nézek. Olyan kevés idő telt el azóta, hogy véget ért a háború, utána pedig azonnal felemelkedett a halálfalók helyett több másik szekta. Suttogtak először külföldiekről, utána pedig névtelen rendről, most pedig megint felemelkednek a halálfalók, a tengeren túlról. Talán csak néhány év, és visszatérnek- ki tudja, talán Voldemort megint visszajön a halálból. A világ tényleg kiszámíthatatlan.

 Értem, hogy miért fél. De mégis...

 - A halálfalók nem kímélnék meg őket, csak mert nem tudnak róluk. Simán megkereshetnek.

 - A halálfalók azokat az embereket keresték meg, akik zavarták őket. Nem érdekli őket néhány mugli, akik nem zavarnak senkit. Ezért is kellene rájuk gondolnod, amikor auror akarsz lenni. Vagy amikor halálfalókkal barátkozol.

 - Amycus nem halálfaló! Az, hogy a családja alapján ítéled meg, pontosan olyan, amit ők csinálnak, amit ők akarnának! Soha nem bántana senkit!

 - Persze, most nem kifizetődő halálfalónak lenni. Ha visszatérnének...

 - Ne beszélj így róla!- nem zavar, hogy felborítom az asztalon lévő poharat, ahogy felállok a székről. Ő is feláll. Ő is dühös. Tudom, hogy nem érek el semmit ezzel... de nem tudok nem dühös lenni, nem tudok csak örülni az újabb hazugságának, miközben ilyeneket mond a barátomról.

 - Mit gondolsz, mit szólna apád, ha tudná, hogy annak az embernek a fiával barátkozol? Szerinted mit mondana? Büszke lenne rád?
 - Ő nem ítélné meg anélkül, hogy ismerné.- mélyen beszívom a levegőt, dühösen, amikor látom az arcán, hogy megforgatja a szemét, visszafog egy gúnyos nevetést, mintha megcáfolná, amit mondtam. Úgy érzem, hogy felrobbanok a haragtól.  - Nem fogom hagyni, hogy megmondd, hogy kivel barátkozzam! És nem vagyok hajlandó hazudni tovább a családunknak. Egy kibaszott idegen vagyok nekik!

 - Ne beszélj rondán!

  - Miért, nincs igazam?! Mit gondolnak, ki vagyok? Valami idióta James Bond iskolába járok, és egész életemben azt fogom mondani nekik, hogy én vagyok a 009-es ügynök vagy a kurva élet tudja mi? Szerinted elhiszik egy percig is ezt a hülyeséget? Tudják, hogy hazudunk nekik. Szerinted meddig játszhatom azt Jonathannak, hogy a nővére vagyok?

 - Az öcséd ismer téged. Nem kell tudnia, hogy hány pontot szereztél idén a házadnak, meg hány párbajt meg kviddics meccset nyertél meg, hogy ismerjen. Megtiltottam talán, hogy idehívd Revant, vagy azt a másik lányt? A lényeget tudja rólad: hogy szereted.

  - Honnan tudná? Simán lehet, hogy gyűlölök itt lenni... de nem akarom szétbaszni a tökéletes családodat!- leverek egy tolltartót, miközben felkapom az utazótáskát, amiből ki sem pakoltam teljesen a Világbajnokság vége óta. Nem is nézem szinte, hogy mit dobálok bele- az egyetlen fontos dolog a pálcám, az pedig ott van a tetején.

 - Ne legyél már nevetséges! Hová mennél?

 - Ahová akarok. Felnőtt vagyok... talán Amycushoz, ő biztos szívesebben lát, mint te.- elindulok az ajtó felé, dühösen, ő pedig az utamba áll. Nem csináltam soha ezt. Most sem akarom- most is szeretném csak letenni a táskát, beszélni vele, enni egy jégkrémet az erkélyen, nézni, ahogy a repülőgépek összefestik az eget London felett. De nem... csak vele lehetek őszinte.  - Állj félre!

 - Nem! Fejezd ezt be! Én csak jót akarok neked, miért nem érted?

  - Jó, akkor ne állj félre!- hirtelen elhatározással lépek hátra néhány lépést. A kezembe veszem a pálcám, miközben ránézek az arcára- az indulatot felváltja egy pillanatnyi félelem, azután értetlenség, azután éktelen haragot látok rajta, amikor megpördülök, amikor felém nyúl. Olyat, amilyet most én is érzek, mintha anyám a tükörképem lenne, vagy én, húsz évvel később.

 - Sienna!- látom a kezét, de nem ér el. A szoba kifordul, egy pillanatra látom őt, mielőtt a lakásunk eltűnik előlem. Talán végleg.

 Csak néhány másodperc, mire megérkezem a közeli sikátorba, és egy pillanatra a falnak dőlök, hogy elűzzem a hányingert, miközben egy macska ijedten arrébb siet. Felnézek az égre- a fekete felhőkből még nem esik, de a szórakozóhelyek fényszóróin kívül látni vélek néhány, még néma villámot is. Nem találtam ki, hogy hogyan tovább.

London, 2005. augusztus 18.

  Vissza kellene mennem.

 Elűzöm a gondolatot, miközben kibújok a rövidnadrágból, amiben aludni készültem, és gyorsan felveszem az utazó táskám tetejére dobott farmert, és a fekete cipőket, amikben párbajoztam még a versenyen. Ha most visszamegyek, ez az egész csak egy olyan hisztéria lesz anyám szemében, mint az, amikor az öcsém szokta becsapni az ajtót, amikor nem kap meg egy új videojátékot. Amúgy is... rosszul vagyok a gondolattól ma, hogy a közelükben legyek, mert fogalmuk sincs róla, hogy ki vagyok. Ez nem maradhat így. Veszek egy mély levegőt, lassan átveszem az irányítást az érzelmeim felett.

 Talán anyám rájön, hogy nem teheti ezt. Talán ez elég lesz. Már amúgy is kevesebb, mint két hét maradt ebből a nyárból. Ha azt kihúzom, talán tanul belőle. Talán ez még egy hazugság, amivel számolnia kell, még valami, amit nem mondhat el nekik- biztos, hogy lesz egy pont, amikor túl sok lesz, amikor már ő sem bírja tovább. Akkor sem, ha potenciálisan újra ketten maradunk.

Hárman. Fogalmam sincs, hogy miért tette ezt. És fogalmam sincs, hogy mi lesz, ha elveszítjük őket. Belátnám valaha, hogy nem az én hibám volt? Ő belátná?

 A távoli dörgés emlékeztet rá, hogy hol vagyok. Hogy sürgősebb problémáim vannak.

 Kell egy hely. Valamelyik barátomnál. Az első, aki eszembe jut, hogy megkeresem esetleg, Reva. Ő biztos nem bánná, ha eltölthetnék még két hetet vele, és ha előre tudatom vele valahogy, talán a szüleit sem zavarná. Igaz, azt biztos nem vennék jó néven, hogy csak úgy rájuk török, ráadásul biztos vagyok benne, hogy az első helyek között lesz, amit anyám megnéz, és aggódnának, hogy miért jöttem hirtelen. Hasonló okokból nem hiszem, hogy Annie jó ötlet- könnyen megtalálhatja őt, és amúgy is, majdnem biztos vagyok benne, hogy most sincs egyedül. Ő úszik a barátokban.

 Ahogy összeakad a tekintetem a szemetes mögül óvatosan kileső macskáéval, a következő, és talán leglogikusabb ötletem Amy. Tudom, hogy semmiképpen nem ítélne el, szólna le azért, hogy eljöttem otthonról, és kétlem, hogy anyám valaha megtalálná. Ha meg mégis, tudom, hogy olyan folyékonyan hazudna arról, hogy nem vagyok nála, hogy anyám talán elhinné, hogy nem is ismerjük egymást. Csak hát ő Amerikában lakik. Voltam vele egy házibuliban egy helyen, amiről majdnem biztosan tudom, hogy talán az övé lehet Angliában, de Amy tényleg akárhol lehet. Ha azt mondanák, hogy éppen kipróbál valamilyen ezeréves vízipipát Bagdadban egy dzsinn társaságában, elhinném.

 Kétlem, hogy Amycust megtalálom.

 Kevesen maradnak így- Skylar Franciaországban él, és valószínűleg ott is lehet, a csapatom tagjai közül csak Ameliának tudom a címét, és soha nem voltunk annyira közeli viszonyban, hogy szívesen vegyen egy két hetes becsapódást a kanapéjára. És ahogy belenézek előbb a tárcámba, majd az erszényembe…

 Három galleon. Négy sarló. És alig tíz font- meg két euro, ami elég egy üdítőre, ha átúszom a Csatornán. Mugli diákmunkát nem kapok nyár végén, ha pedig a Varázsvilágban próbálkozom pénzszerzéssel, anyám azonnal megtalál. Kurva kétségbeejtő a helyzet. De összeszorítom a számat, és elindulok.

 Miközben kitérek egy csapat, nálam valamivel fiatalabb mugli fiú elől az utcán, önkéntelenül is apámra vándorolnak a gondolataim. Ő mit szólna most? Nekem adna igazat, vagy úgy látná, hogy ez egy szánalmas hisztéria? Veszek egy mély levegőt.

 Ő nincs itt. És akkor is végigcsinálom ezt, ha a parkban alszom.

 Megállok az ócska szálloda előtt, ami felé gyalogoltam. Egy csillag, az is barna és koszos, de tudom, hogy jobb, mint a semmi, még ha az összes mugli pénzembe is kerül. Holnap több ötletem lesz. Talán Roxmorts.

 Veszek egy mély levegőt, ahogy belépek, mosolygok, ahogy megkapom a hat fontos szobát, csak akkor múlik el a mosolyom, amikor a fanehezékes kulccsal benyitok az ajtón.

 Ma minden nehéz. Eddig egyedül szúrtam el mindent, de nem egyedül viseltem a következményeket. Ma egyedül vagyok.