How could you even curse this popped corn?

[- Amycus? Ébren vagy?]

Barely not dying with Amycus Carrow

2005.04.02. éjszaka

  - Amycus? Ébren vagy?- megfogom a hasam, a bájitalok ellenére is nagyon fáj, de legalább már nem kell hánynom. Átnézek a mellettem lévő ágyra, ahogy a villám fénye megvilágítja egy pillanatra a Gyengélkedőt. Elképesztően szégyellem magam, amiért sikerült megmérgeznem (vagy inkább megátkoznom) magunkat, különösen most, hogy ennyi sérült van- ironikus módon O'harán kívül már ki is engedték őket, csak minket tartottak bent. Ki gondolta volna, hogy ilyen mellékhatásai vannak, ha megbűvöli valaki a popcornját?

 A fájdalom és a szégyen ellenére megpróbálok mosolyogni, és pozitívan hozzáállni ehhez az egészhez. Még ha kevés híján meg is öltem magamat és az egyik legkülönlegesebb barátomat, és még ha nem is az a csapat nyert, amelyiknek szurkoltunk, legalább tényleg jól szórakoztunk. A viharral, a drámával együtt tényleg olyan érzésem volt, mintha egy bajnokság döntőjét néztem volna végig veszélyes közelségből, szórakoztató volt szurkolni Amycusszal, kólát inni, és sajnos azt kell mondanom: az a pattogatott kukorica is nagyon finom volt. Borzalmas, hogy most is megátkozott étel ízéről fantáziálok.

 Összekulcsolom a karjaimat, és várom, hogy az újabb görcsroham elszálljon- közben pedig továbbra is azon gondolkodom, hogy nem ettem még jobb popcornt életemben. Egyáltalán hogyan csináltam? Csak felmelegítettem a zacskót, hogy kipattogjon, azután teljesen átlagos bűbájokat alkalmaztam hozzá a zöldes színű szemekért.

 - Sajnálom... tényleg fogalmam sincs, hogy csináltam. Talán a műanyag hibája.- igaz, legalább nem az évszázad bulijáról marad le, mert az valószínűleg most a Hollóhát tornyában van. Ha a harmadik meccsemet nem szúrom el borzalmasan (borzalmasabban, mint az elsőt és a másodikat), az övék a Kviddics Kupa, és nem is igazán sajnálom tőlük, azután, hogy minden fronton lenyomtak minket. A Mardekár ellen nyerhettünk volna, ha gyorsabb vagyok, ha jobban kitérek, ha jobban bírom a fájdalmat. Hiába mondták, hogy mindkét meccs a terelőinken és a csapatmunkán ment el, hiába vittem gyakorlatilag én a háttérből a csapatot, amikor a kapitányunknak más prioritásai lettek. Ettől még úgy érzem, hogy én vagyok a hibás. Talán hiba volt jelentkeznem a csapatba negyedikben, még ha a korábbi évek nem is voltak ennyire rosszak.

 Ahogy lassan alábbhagy a fájdalom, és a pohár vízért nyúlok, amit a pálcám mellett az éjjeliszekrényen hagytak, belegondolok a helyzet iróniájába: Rufus Scrimgeour lánya a Mardekárnak szurkolt egy Kviddics meccsen, egy elítélt halálfaló fiával, aki az egyik legjobb barátja. Talán Revan után a legjobb. Hallottam félmondatokat, főleg az azóta elballagott mugli születésű háztársaimtól, akiknek lehetőségük volt megismerni az apját és a nagynénjét közelről, és akik szerint neki és a húgának nem szabadna ide járnia. Ironikus, hogy a Vérelmélet áldozatai is hisznek abban, hogy valakit a vére határoz meg. Szeretném azt gondolni, hogy teljesen mentes vagyok ezektől az előítéletektől, de az biztos, hogy nagyrészt Amycusnak köszönhetem ezt.

 Soha nem felejtem el neki, amit azon a bulin tett értem, teljesen önzetlenül. Nem kellett volna kiállnia értem, nem nyert semmit vele, alig beszéltünk korábban, és kockázatot vállalt: Barclay felettünk járt, és megvolt a lehetősége annak, hogy a hugrabugosok, akikkel a Mardekár amúgy sincs túl jóban egy ideje, bosszút állnak. Ő viszont úgy döntött, hogy megvéd engem, akkor, amikor a lehető leggyengébb, leghasznavehetetlenebb és sebezhetőbb voltam. Talán három vagy négy ember volt valaha annyira önzetlenül kedves hozzám, mint Amycus.

 - Legalább kihagyjuk azt a dupla órát. Hogy érzed magad?- megpróbálok kicsit feljebb ülni, hogy átnézzek rá. Nincs itt senki most rajtunk kívül, a javasasszony valószínűleg még most is O'harával foglalkozik (ha még nem vitték el a Szent Mungóba), ma pedig csak én voltam olyan hülye, hogy valamilyen ostobasággal ide kerüljek. Bizarr módon mégsem bánom teljesen, hogy itt vagyunk.

 Most nem érzem azt a stresszt, amit általában, amikor a saját ágyamban fekszem, amikor alvás előtt reménykedem benne, hogy most nem jön semmilyen rémálom, nem kelek fel az éjszaka közepén azzal a görcsös érzéssel, hogy nem fog sikerülni semmi. Talán azért lazultam el, mert Amycus előtt nem akarok igazán erősnek látszani. Akkor lettünk barátok, amikor a legkevésbé sem voltam az.

[are you a bad person?]

are you a bad person?

depends on who you ask

─────── •●• ───────

18+! tw: testnedvek, szerhasználatra utalás, szexuális utalások
        Az egyik páratlan képességem számtalan más gyönyörűségek tárházában, hogy nagyjából másodéves korom óta nem hánytam — vagy nincsenek szemtanúk, így ezen állításom nem fenyegetik nyilvánvalóan féltékeny ellenfeleim realitáshoz fűződő egészségtelen kinkjei. Ez már csak azért is különösen fontos, mert ilyen karrier mellett ez minimum egy önéletrajzra kívánkozó teljesítmény, rögtön a tudatmódosítók terén szerzett jártasság mögött.

        De azt el kell ismernem a Gyengélkedő már egyáltalán nem hideg párnáit élvezvén az arcomon, hogy az évek és a rutin sem védhetett meg attól, amit Scrimgurl merő jószándékból összedobott nekünk a meccsre. Úgy érzem, mintha a Mardekár ezúttal több fronton olyan vereséget szenvedett volna, mint mikor valahol valaki megint kimondja, hogy maga Mardekár biztosan hetero volt — és természetesen most újra felkavarodik a gyomrom.

        — Jury is still out, habemus gastritis! — jelentem ki elhaló hangon, ami már egy asmr rádiófelvételen sem volna éppen túlzás, aztán még arra jut időm, hogy a mellettem nem túl diszkréten elhelyezett kis edénybe hányjam a lelkem is. Különösen értékelem a pillanat diszkrécióját, rám ez ugyanis nem jellemző — miután évekig kerültem mindent, ami perisztaltikus, ez a hang még bennem is annak a mugli filmnek a gyíkját idézi meg.

        Talán Scrimgurl eddig úgy vélte, hogy a bájitaltan nem tartozik kiemelt erősségei közé, de amint újra tudok majd függőlegesen állni — vagy ha már, bárhogy, bármilyen szürreálisnak is tűnik ez a lehetőség egyelőre — mindenképpen Oakley figyelmébe ajánlom majd ezt a páratlan teljesítményt, amelyet színezett popcornnak nevezett.

        A promenád a pokolba találóbb márkanév lenne.

        — Ne érezd magad rosszul.. rosszabbul, mint amúgy? Too soon? Valószínűleg akkor is ezt csinálnám, ha O'Hare nem hal értelmetlenül látványos hősi halált, és most egy helyiségben tartózkodom vele. Apropó, hősi halál, az utolsó dolog, amire emlékszem, mielőtt a gyors halálért kezdtem imádkozni mágus létemre, hogy Traverse javasolja, állítsunk egy emléktáblát a névtelen kviddicsjátékosnak. — csak megtörlöm a számat, mielőtt némi jégencsúszó sertésekre emlékeztető eleganciával visszaküzdeném magam a párnára.

        — Szeretnék válaszolni a kérdésedre, de nem hiszem, hogy lehetséges. Várj, lehet, hogy mégis: mintha látnék öt elegánsan öltözött fekete férfit táncolni egy koporsóval? — ami közel sem olyan rossz befejezés, mint amit a helyzet sejteni engedne. Vagy csak naiv vagyok — a második csoda a mai napra.

        Az valahol azért szórakoztat, hogy biztosan mindannyian tudnánk mondani néhány, a letűnt nagyság húzózsinóros péniszébe kapaszkodó aranyvérűt, akiknek el tudná rontani az estéjét, hogy Scimgeour lánya megmérgezte Carrow fiát — a felháborodás talán még a vérárulásnál is több áldozatot szedne. Ez egy olyan áldozat, amit szívesen meghoznék.

        — A duplaórát? Ahogy a dolgok állnak, a saját temetésünket is: vagy O'Hare temetését, és szívesen mondanám, hogy melyik a rosszabb, arról vitatkozhatnánk, de mindketten tudjuk a választ. Azért bízom benne, hogy a sour'n'not spicy különítményt még félholtan is meg tudjátok verni. — elképzelésem sincs, van-e itt rajtunk és a mély, gyomorforgató agonizáláson kívül bárki, de még a halálnak völgyében járva is azt gondolom, amit. Nem kifejezetten meglepő, hogy a csapatunk így végezte — de ha maradt igazság, még megérem, hogy nem épp Scrimgurl vezetése alatt lesz utolsó a háza.

        Vagy megérek bármit, ha megadjuk magunkat a realitásnak.


    

[- Traverse? Mi ez a német akcentus? És igen, azt hiszem, valami szobrot emlegetett... vagy emlékművet. Nem is tudom.]

Barely not dying with Amycus Carrow

2005.04.02. éjszaka

   Bárki más biztosan gyűlölne most, legalább egy hónapig nem állna szóba velem, és utána nem kizárt, hogy többé nem lennénk barátok. Amycus különleges- ő tudom, hogy ezután maximum ugratni fog ezzel az egész ostobasággal, és legfeljebb nem fog megkóstolni semmit, amit készítek. Az sem kizárt, hogy megkóstolja majd mégis. Meg kell majd kérdeznem, hogy neki is annyira ízlett-e a popcorn, bár az tény, hogy visszamenőlegesen jelentősen rontott az élményen, hogy kihánytam.

 Fáj, ahogy nevetek, és akkor sem bírom igazán abbahagyni, amikor a görcs miatt az oldalamra kell forduljak magzatpózba, és megérzem a legutóbbi Wiggenweld ízét is, amely egy újabb hányás ígéretét hozza. Azt hiszem, nem vagyunk messze a fehér füsttől.

 Nem emlékszem rá, hogy mikor voltam ennyire borzalmasan rosszul fizikailag, beleszámítva a sérüléseim is a különböző Kviddics meccseken. Ettől függetlenül tényleg nem érzem azt, hogy ez életem legborzalmasabb napja, kicsit inkább olyan érzésem van, mintha ma elengedtem volna magam teljesen, és megkapnám a teljes élményt cserébe: a jót, és a rosszat. Vajon Amycus is ezt érzi folyamatosan? Talán ezért nem idegeskedik annyit?

 - Traverse? Mi ez a német akcentus? És igen, azt hiszem, valami szobrot emlegetett... vagy emlékművet. Nem is tudom.- a koporsó emlegetésére megint elmosolyodom, és miután sikerül a hátamra fordulnom, kinyúlok a pálcámért, és odalebegtetem a kancsót, hogy újratöltsem a fiú éjjeli szekrényen álló poharát. Kicsit remeg a kezem, de ezt talán hányás közben is meg tudnám csinálni, legalábbis most. Idén ősszel talán nem leszek gyengébb, nemsokára tizenhét leszek, nyárra meglesz a hoppanálás vizsgám, és eljárhatok helyekre, ahol boszorkány lehetek. A levegő is frissebbnek érződik, ha eszembe jut, hogy nem kell elfelejtenem, hogy tudok varázsolni hónapokra, mint tavaly, és az azt megelőző években. A tavalyi nyár különösen nyomorult volt, mert újra és újra eszembe jutott, hogy mi mindent csináltunk Barclayval az előtte levőn.

  - Nem hiszem, hogy szívesen látnának azon a temetésen... nem a sajátunkon.- nem érzem túl jól magam attól, hogy nem sajnálom különösebben O'harát, de még jól emlékszem rá, hogy hogyan győzték le a Hollóhátat legutóbb, és a meccseken kívül is mindig borzalmasan ellenséges volt gyakorlatilag mindenkivel. Hallottam valahol, hogy talán a háború során szenvedett el valamilyen traumát ő is, ha jól emlékszem, az édesanyja halt meg, és nem lehet senkitől elvárni, hogy felálljon valami ennyire borzalmasból. Mind máshogy működünk, és ha szigorúan nézem, én sem hiszem, hogy igazán felálltam. Ettől még nem értem, hogy pontosan miért kell mindenkivel a világon bunkónak lennie.

 - Nagyon remélem. Legalább a harmadik helyet meg akarom szerezni, ha már Lutece professzor bízott benn...- hirtelen felülök, és magamhoz veszem a lavórt. Reméltem, hogy ma már nem fogok hányni, és még ha nem is annyira borzalmas érzés, mint az első, azért végigfut egy remegés rajtam a hosszú másodpercekben. Zöld. Annyira elképesztően ostoba vagyok.

 Leteszem az ágy mellé az edényt, és egy pálcaintéssel eltüntetem a maradványokat, azután magamhoz veszem a vizemet, és megiszom a pohár tartalmának negyedét (egy másik negyedét meg ráborítom a pizsama felsőmre). Erősen kell fognom az üveget, hogy ne csússzon ki a kezemből, rövid ideig tartok is tőle, hogy összetöröm, de végül le tudom tenni a poharat, és egyelőre ülve maradok, ahogy átnézek Amycusra.

 - Remélem, hogy ezután is szurkolsz nekünk majd. Legalább egyszer el kell kapnom a Cikeszt valahogy.- jelen pillanatban azt sem hiszem, hogy akkor elkapnám, ha valaki még csukott állapotban fejbe dobna vele, és tudom, hogy rengeteget kell gyakorolnom, mert gyakorlatilag rajtam múlik minden. Bármennyit szervezem a formációkat, bármennyi alkalommal ültetem le a csapat tagjait félkötelező jelleggel a Klubhelyiségben megbeszélésre a kevésbé mérgező rágcsák köré, végül vagy sikerül, vagy felesleges az egész. Tudom, hogy sokszor megfogalmazom magamnak, hogy azután a sok undorító szabálytalanság után, amit idén láthattunk, azt akarom, hogy az én csapatom azzal tűnjön ki, hogy mi fair módon játszunk. Győzni is akarok.

 - Van esetleg valamilyen taktika ajánlatod?

[are you a bad person?]

are you a bad person?

depends on who you ask

─────── •●• ───────

18+! tw: testnedvek, szerhasználatra utalás, szexuális utalások
        Csak egyetértően morgok valamit Nilcsó nagyszerűségének említésére — bár szívesen megvitatnám, milyen szobor illene leginkább O'Hare csodálatosságának méltatására, és az miért lehetne egy ezüstből készült fasz, nagyobb, mint amit egy ilyen kisebbségi komplexussal bőven megáldott másik fasz el tudna képzelni.. De talán nem most.

        Ez bizonyára az idők vége lehet, ugyanis még soha nem volt ilyen élethelyzet, beleértve apám bebörtönzését — amire Tethys jobban készült, mint a válás kimondására, pedig csak ezért bejutott a Hermés értelmetlenül VIP listájára is. Mégis ki hitte volna, hogy a faszokból is lehet túl sok? Nem én, és a gyomrom, mi ketten biztosan nem.

        — Ez érdekes dilemma: ha meghívnám magam a saját temetésemre, egyrészt az arcom nagyon feldobná a képeket, másrészt feltételeztem, hogy eleve én lennék a díszvendég. Különben is, biztosan nagyon vonzó holttestünk lenne, sose becsüld alá a szovjet nekrofília örömeit! — nem untatom Scrimgurlt a részletekkel, de ráérő perceimben, amelyek valahogy mindig gyógynövénytanon jöttek el, többször is megterveztem már, milyen lenne. Néha a gyógynövénytant is, mert bár sokra értékelem az aroace cottagecore lesbian 60s aest, a növénykék kedves tulajdonságai kevésbé kötnek le.

        Azt nem állítom, hogy nem okozott némi kárörömmel vegyes romantika iránti fellángolást bennem O'Hare páratlan kínhalála, melynek keretén belül úgy zuhant a földre, mint Kronosz legszebb pillanatai — de ezt persze nem volna elegáns pont nekem kimondanom emögött a családnév mögött.

        Kétlem persze, hogy a Griffendél nem az utolsó helyen végez, a Roxfort mindig legmelegebb ágya volt a haszontalan izmusoknak — jótékonyan megfeledkezvén arról az apróságról, hogy a szeretet ereje & a kumbaya még senkit nem húzott ki a gödörben található lyukból, ahová a pozitív diszkrimináció száműz.

        — Már úgy érted, miután véletlenül megpróbáltál megismertetni mindkettőnket a kool-aid fogyasztásának eufóriájával? Vagy más tényezőre gondolsz? — meg sem kísérlem megkeresni a pálcát a párnám alatt, amennyi griffendéles jutott belém, nem elég ehhez, illetve remélem, már lebomlott. Bízom a gyomorsav erejében, egyszer az is megelőlegezhetne nekem valamiféle bizalmat.

        — Taktikai? Ha ezt a remek popcornt tudnád valahogy reprodukálni, szerintem nincs bajnokság, amit ne tudnál megnyerni, Scrimgurl, bár arra nem esküdnék, hogy nem ülnének össze miatta Genfben.. — tudom, hogy nem erre a válaszra számított, de sosem én voltam a braindrain goldenchild a házunk csapatában. Persze ő valami tisztességes módszerre gondolt, azokat eleve sem ismerem.

        Üdítő két hányás között azon merengeni, hogy Scrimgurl világában a dolgok kedvesen egyszerűek — anxiety-no anxiety, yay-nay, fekete és fehér, daddy issues és proverbs 31 woman. Utóbbi nem akkora ellentmondás — ahhoz elég, hogy rosszul érezze magát egyszerre mindkettőért, vagy ha mondjuk épp nyernek, és meghallja a roppant kreatív pletykákat arról, hogy kérdésekkel provokált, nézéssel csalt.

        — Ugye tudod, hogy annyira vagyok think tank, mint az, amelyiket gyerekként tologattál? Vagy nem tologattál, ez egy jó hasonlatnak tűnt, nem tudom, mivel játszanak mugliában. A lényeget nézve azonban, Scrimgurl, miért te vagy a fogó? Az esetek többségében nehéz irányítani a csapatod, ha nem is velük játszol, hanem a másik fogóval. — ofc megvitathatjuk Tavish érdemeit, de kétszer neki sem volna elegáns ugyanabba a folyóba lépni. Vagy elég volna, ha Scrimgurl nem rám hallgatna — általában nincs kielégítő vége.

        Azt nem mondom persze, hogy nagyon sietnénk valahová.


    

[- Nem gondoltam, hogy ma még szóba kerül a nekrofília. Főleg nem a szovjet… nem is vagyok benne biztos, hogy mit jelent.]

Barely not dying with Amycus Carrow

2005.04.02. éjszaka

  - Nem gondoltam, hogy ma még szóba kerül a nekrofília. Főleg nem a szovjet… nem is vagyok benne biztos, hogy mit jelent.- sok minden mást sem gondoltam a mai napról, de ez talán a legkevésbé zavaró a ma váratlan meglepetései közül. Mindig mosolyra késztet az a váratlanság, kiszámíthatatlanság, könnyedség, ami Amycusra jellemző. Talán ez a könnyedség, kedvesség volt az, amelynek hatására annak idején leengedtem a falaimat előtte, egy olyan időszakban, amikor már nem hittem, hogy bárki előtt le fogom, Revanon kívül persze. Ő már nem is tudom, mióta részesül abban a kétes értékű megtiszteltetésben, hogy láthatja az igazi énemet, minden komplexussal együtt.

   - Nem… pontosan erre gondoltam… más tényező nem jut eszembe.- pár másodpercig gondolkodom a varázsigén, amivel el tudnám tüntetni a nedvességet a felsőmről, de végül úgy döntök, hogy nem kísérletezem vele, Pomfrey már eléggé haragszik rám anélkül is, hogy felgyújtanám akár magam, akár a betegszobáját.

 Megtámasztom magam ülő helyzetben, és egyelőre sikerrel küzdöm le az újabb közelgő hányingert, amely pár másodperc alatt visszavonul, azzal az ígérettel, hogy gyengén, izzadtan és sápadtan, kiszáradva, de fogok tudni aludni.

    - Au… az a büntetésem, hogy direkt megnevettetsz?- szélesen mosolygok a hasam köré fonom a karjaimat, ameddig a görcs nem enyhül. Kétlem, hogy képes lennék reprodukálni anélkül a brutális balszerencse nélkül ezt az ostobaságot, ami ma reggel áldott meg, de tény, hogy talán nincs igazán jó ellenszer ellene.

 Amycus kérdésére nem tudok azonnal válaszolni. Elkezdek játszani a ruhám ujjával, miközben szembenézek a nem túl elegáns valósággal, hogy ez az egész büszkeségi kérdés lehet nálam.

 Ha reálisan nézzük, nem vagyok jó fogó. Talán tényleg jól repülök, de a nyolc meccsemen csak háromszor kaptam el a Cikeszt, egyszer pedig így is vesztettünk. Ha a manővereket is koordinálni szeretném, ez csak rosszabb lehet.

   - Negyedik elején, a válogatón én voltam a legjobb benne. Szerintem el sem gondolkodtam rajta soha, hogy talán vannak nálam jobbak. És hogy nem igazán működik kapitányként.- megérintem a torkomat, amit kicsit kimart ez az ostobaság, és iszom egy korty vizet. Hirtelen elfog az érzés, hogy hideg van, a víz a felsőmön kellemetlenül tapad. A vállamra terítem a takarót, és oldalra nézek.

 - Tényleg jobban menne, ha őrzőként vagy hajtóként irányítanék. De félek tőle, hogy olyan-e, mint feladni, ha váltok… hogy úgy fogom érezni, hogy megfutamodtam. Ostobaság, hangosan kimondva… azt hiszem, tudok is valakit.- sóhajtok, ahogy elmúlik a hideg érzés, és újra az ablak felé fordulok. Az biztos, hogy a csapatok, és Lutece professzor is megérdemelnének egy esélyt. Talán el tudom fogadni a vereséget a Hugrabug ellen, de az egóm ellen nem veszíthetünk. A legjobb kapitánynak kell lennem, és a csapat érdeke a legjobb játékos minden posztra. Akkor is, ha most is eszembe jut, hogy apám talán kevésnek hinne, azt mondaná, hogy jobbnak kell lennem.

 Talán nem kell. Legalábbis ebben.

 Kinyújtom a kezem a Wiggenweld bájitalért, és iszom egy rövid kortyot. Nem esik túl jól az íze, de ahogy lefolyik a torkomon, érzem, hogy egy kicsit segít a közérzetemen. Rövid ideig érzem is, hogy éhes vagyok, mielőtt a rosszullét enyhén visszakúszik.

  - Ha győzünk, díszvendég leszel a bulinkon. És el kell fogadnod valamit fizetségként- nem popcornt.- ahogy mosolyogva oldalra nézek Amycusra, eszembe jut, mennyi minden más, sokkal nagyobb dologért is hálás lehetek. Azóta sem tudom, mivel érdemeltem ki.

[are you a bad person?]

are you a bad person?

depends on who you ask

─────── •●• ───────

18+! tw: testnedvek, szerhasználatra utalás, szexuális utalások
        Valószerűtlen barátságunk — eleve, valószerűtlen, hogy nekem ilyesmim legyen - egyik legnagyobb eufóriája mindig Scrimgurl anyjának abbéli meggyőződése volt, hogy a kedves, és ezek szerint nem elég jól nevelt leánya egy tömeggyilkossal barátkozik.

        Ha rossz a kedvem, ezzel oszlatom — Scrimgurl anyja mellett sokan jóval több kreditet feltételeztek rólam, mint mondjuk amit a jegyeim engedtek volna. Vagy ha már — a büszkeségem, a gyomorizmaim kiválósága. Így múlik el a nagyság. Néha az enyém is.

        — Ez a szép a nekrofíliában. Jön-megy, mint a tavaszi időjárás. Hasonló kultúrális jellege is van, csak itt, Angliában mi ezt hagyományőrzésnek hívjuk. Mint a narancslekváros scone. — rögtön megbánom minden bűnöm az utóbbi emlegetésére. Ennél csak az lehetne nagyobb kultúrális bűnözés — ha előbb a lekvárt kenném, nem a vajat.

        Nézem egy darabig Scrimgurl harcát a nedvességgel — de tapasztalatom szerint az ilyesmi hiábavaló, és különben is valahol sértő. Aki még nem öntötte le magát a jelenlétemben úgy, hogy fehéret visel — annak jobban kételkedem a szándékaiban, mint a sajátjaimban.

        Nem tudom, mitől van zavarban — de megtanultam már, hogy a kviddics sokak számára végképp eldönti a faszuk méretét. Pont ezért van mindenki felháborodva, ha megemlítem — vagy csak mert látják, hogy nem ítélem el. Az emberek különösen gyűlölik, ha — nem azt nézed le bennük, amit ők magukban.

        — Megfutamodni, mármint a további vereség és szégyen elől? How very english of you. Ha már mindenképp ragaszkodunk a bukáshoz, én azt mondom, érdemes új fajtákat kipróbálni. Mint ezt itt most. — jelentőségteljesen pislogni kezdek teátrális mozdulatok helyett.

        — Scrimgurl, te gyakran józanul is olyasmit ígérsz, amit nem lenne szabad. Például hogy fogóként fogsz kapitánykodni, miközben a hét tenger összes zátonyára NEM futsz rá. Vagy hogy tartozni szeretnél Amy Carrownak. — vannak emlékeim néhány griffendéles győzelmi buliról, és büszkén állíthatom, egyikre sem hívtak meg.

        El sem megyek, ha meghívnának — valamiért minden griffendéles közösségi programnak volt egy erősen sztahanovista mellékíze. Zöngéje, ha folytatom a marxi csattogtatást — ami ellenben a freudival, jóval kevésbé kreatív. A kis lovagok mindenben meg tudták magukat vádolni, ezen pedig nem segített néhány pohár alkohol sem. Mojito, Long Island, természetesen.

        Bár nem volna utolsó élmény lártni embereket újra olyan birodalmi vadászgépre inni magukat — Long Islandtől.

        Utólag is köszönet Freya Bloodnak a hasonlatért.

        — Tehát végig volt egy.. elképzelésed? Mi szól ellene? Dramaturgia, bürokrácia, infrastruktúra? Daddy issues? Bármelyik is, legyünk őszinték egy pár pillanatra, Scrimgurl. Én beismerem, hogy valószínűleg fogok még hányi, te pedig beismered, mitől félsz fr fr. — el sem hiszem, hogy én leszek a racionalitás hangja.

        Persze, tudjuk, hogy a racionalitás is csodálatos dolgokra képes két hányás után — például gyanítom, valami ilyen pillanat inspirálhatta Mardekárt a kis kamrájának létrehozására. Dumbledoret a tíz év alatt Merlin bohókás, nem feltétlenül hetero színeket viselő nagybátyjává metamorfózisát.

        Nincs túl sok esély rá, hogy a brainstorming, amit kezdeményeztem, jobb véget ér — de sosem nulla.


    

[- Az biztos, hogy elképesztően váratlan volt... bár talán egy kicsit kevésbé, mint bármikor máskor lett volna.]

Barely not dying with Amycus Carrow

2005.04.02. éjszaka

  - Az biztos, hogy elképesztően váratlan volt... bár talán egy kicsit kevésbé, mint bármikor máskor lett volna.- miközben a gyomrom felett tartom a kezemet, és azt érzem, hogy egyszerre lettem éhes a lekváros scone említésére, és tért vissza a hányingerem is, azon gondolkodom, hogy talán semmi nem váratlan Amycus Carrow felett. Kicsit olyan, mintha a káosz megtestesülése lenne, és még ezzel a borzalmasan kellemetlen rosszulléttel sem gondolom feltétlenül a legrosszabb dolognak, hogy vele tölthetem az éjszakát a Gyengélkedőn.

 Bármilyen borzalmas állapotban vagyok, nehéz rajta és Revanon kívül bárkit elképzelnem, aki mellett szívesen megmutatnék mindent a nem túl tetszetős részeimből. Annyi időt töltök a magabiztosság, a boldogság, a mentális összeszedettség látszatának felépítésével, csak hogy hagyjam leomlani kártyavárként az egészet, amikor a fiú közelében vagyok. Talán magammal sem szoktam annyira őszinte lenni, mint vele.

  - Szeretek tartozni neked.- átgondolom, amit a fiú mondott, miközben fáradtan felé mosolygok. Nem felejtettem el, hogy melyikünk profitált jobban a barátságunkból, még ha tudom is, hogy Amycus nem akarna visszakapni semmit azért cserébe, hogy kiállt értem, megvédett. Egyszerűen csak jó ember. Mégis, nem felejtettem el, amit másfél éve tett, és viszonozni fogom egy napon. Ha szerencsém van, nekem is elég lesz betörnöm valaki orrát hozzá.

 - Ez az egész büszkeségi kérdés lehet. Mindig azon gondolkodom, hogy apám biztosan nem futott volna el, ő egyszerűen csak keményebben dolgozott volna, győzött volna... persze, tudom, nem ez történt. Talán tanulnom kellene ebből.- nem tudom, hogy igaz-e, hogy a Minisztériumban sokan javasolták napokkal a puccs előtt, hogy a biztosan lojális vezetőség hagyja ott az épületet, és egy mágikusan védett titkos helyből, illegalitásból folytassa az ellenállást, de apám soha nem futott volna. Voldemort elől sem. Jól illik a fejemben illő képhez; erős fa volt, ami kibírt minden vihart, míg a legerősebb le nem döntötte.

 - Szóval, „Daddy Issues.” Bármilyen rosszul hangzik. És nem akarom rányomni egy másik emberre a felelősséget, közvetlenül azután, hogy elvállaltam.- kíváncsi vagyok rá, hogy Robert Finnighan is gondolkodik-e ilyesmin, ő is úgy érezné-e az én helyemben, hogy megfutamodik a felelősség elől, ahelyett, hogy szembenézne a hibáival, és legyőzné őket. Persze, az én hibám nem is elsősorban az, hogy nem vagyok elég jó fogó. Az én hibám inkább, hogy túl büszke vagyok, és mindig elfutok, amikor szembe kell néznem ezzel.

  - Hülyeség lenne nem megtenni. Ez az egész nem rólam szól, meg arról, hogy félek tőle, hogy csalódást okozok mindenkinek, aki feltételez rólam valamit. Ha kikerültünk innen, beszélek a jelöltemmel.- átölelem a hasamat, ahogy egy újabb görcsroham elkap, és kicsit megégeti a torkomat is. Most nehéz elképzelni azt is, hogy járni fogok még egyszer, újra egészséges leszek, nem hogy kviddics meccseket fogok játszani, főleg, hogy könnyen lehet az is ilyen időjárás mellett.

 Kigombolom a pizsama felső két felső gombját, hogy kicsit kevésbé tapadjon a bőrömre a ruha, és hátradőlök. Jobban elkap így a hányinger, de legalább nem érzem, hogy szédülök, hogy gyengébb vagyok. Szívem szerint levennék mindent, és tiszta ruhát vennék egy hosszú zuhanyt követően, a gondolat pedig, hogy erre könnyen lehet, hogy még napokig nem lesz lehetőségem, még rosszabbá teszi az érzést. Megígérem magamnak, hogy legalább a Prefektusi Fürdőben fogom megejteni azt a hosszú fürdőt, hogy kompenzáljam magamat.

  - Te soha nem érzed, hogy meg akarsz felelni mások elvárásainak? Vagy ellenkezőleg... félsz tőle, hogy túlzottan megfelelsz nekik?- eszembe jut anyám, aki egyszer hallotta a fiú nevét a számból, és teljesen kiakadt tőle, jobban, mint a Morgenstern néven, amikor először áthívtam Revant pizsipartira egy iskolai szünetben. Tudom, hogy most is sokan várhatják Amycusról, hogy mikor lesz az ember, aki az apja volt, aki olyan mély sebeket ejtett a Roxfort kollektív emlékezetén. Haragszom rájuk, mert tudom, hogy ez valószínűleg sokkal nehezebb lehet, mint amit az én apám hagyott örökségként, és nem akarom, hogy bántsák őt.

[are you a bad person?]

are you a bad person?

depends on who you ask

─────── •●• ───────

18+! tw: testnedvek, szerhasználatra utalás, szexuális utalások, káromkodás
        A legkevésbé sem ismerem Scrimgurl apját — a nevét, arcát persze, meg hogy milyen csodálatos gúnyneveket lehet kitalálni rá. De a kedves apafigurát, amelyik biztosan mesélt neki esténként — ilyet eleve sem.

        Gondoltam rá, milyen lenne, ha az én apám is hasonló lenne — és nem egy igazán méretes merev fasz a templomban, ahol aztán senkinek nem hiányzik? Persze — de arra is gondoltam, hogy nem fogok hányni ma még. Vagy már.

        Csak mert az ember nagyon szeretne valamit, attól még nem válik valóra.

        Ezt semmi nem bizonyítja jobban, mint mikor feltámaszkodom, hogy megszabaduljak a gyomromtól is.

        — A büszkeség túlértékelt dolog! Na de a gyomor? Erre mondják, hogy akkor hiányzik igazán, mikor elhagy? — valami rezignált rákmozgással letörlöm az arcom, de az is olyan élénk lehet, mint a.. nos, maradjunk annyiban, hogy Tethys biztosan bozonak nevezne, ha látna. Ezúttal by design.

        Addig szenvedek — sikerül megragadnom egy kurva kis wiggenvedet az éjjeliszekrényről. Lendületesen, mint Kingsley az új gazdasági tervet rá a népre, úgy magamba is döntöm — és pont ugyanaz a végeredménye is. Köhögni kezdek.

        Nem vagyok éppen abban az állapotomban, hogy biztosan megbecsüljem az elmúló jövés menését, de ez legalább egy percig biztosan tart — a torkom ezúttal is állja a próbát. Legalább ő, ugye.

        Micsoda kurva nagy szégyen lenne, ha már nyelni sem tudnék rendesen — legalább a középkorú dohányos köhögés még sikerrel abszolválható. Kurva büszke vagyok, vagy fordítva.

        — ...nem mintha nem beszélted volna meg remekül egyedül is, de apád is tudta, mikor kell kiszervezni valamit. Azt hiszem. És úgy tűnik, te is. — csak belefejelek a párnába, bár biztos vagyok benne, hogy nagyon jól hall most is.

        — És valahogy kétlem, hogy apai büszkesége megvonásra kerülne, ha pont a csapat meg a lelked békéjének érdekében pozíciót váltanál. Ha elzsibbadt a lábad, nincs más, váltani kell ofc. — nem járulok hozzá túl sok építő jellegű megjegyzéssel Scrimgurl önterápiájához. Bár..

        Lehet, hogy rögtön jobban érzi magát, ha rám néz — ilyen csúnya jószág még a búcsúban sincs.

        Sok közöm nincs persze semmihez — O'Hare faszának első meglengetésére úgy távoztam az öltöző ajtaján, mint az angolok általában bármilyen udvarias beszélgetésből. You see, as one would do — a kviddics inkább volt közösségi fun számomra, mint öndefiníció. Önkritika? Öngyilkosság.

        A Daddy Issues volt az egyetlen megragadható, szilárd és merev dolog a témából.

        — Mit jelent a.. túlzottan? Megmérgeznek szerelmi-bájitallal, aztán bezoárt eszel két napig, vagy annyira népszerű leszel, hogy szobrot akarnak készíteni a faszodról? Csak hogy tudjam, miről beszélünk. — szegény Scrimgurl még csak nem is részeg, aztán máris itt tartunk. Szeretném, ha tudná — az érzéseinkről beszélgetni még soha semmi jóra nem vezetett.

        De ugye — mi a faszt tudok én egyáltalán? Az imént hánytam ki a maradék hitem is a gyomorrontással kapcsolatban.
        

    

[- Monologizálok, ugye? Sajnálom, tudom, hogy csinálom néha... és igazad van. És így fogok tenni.]

Barely not dying with Amycus Carrow

2005.04.02. éjszaka

  Diszkréten elfordítom a fejem, amikor Amycusnak ismét hánynia kell, és közben nagyon rosszul érzem magam. Természetesen az én hibám okozta ezt az egészet, és ha nem is haragszik, úgy érzem, hogy a figyelmetlenségemmel, átgondolatlanságommal felesleges szenvedést okoztam neki. Néha tényleg gondolkodnom kell rajta, hogy milyen okból tölti velem az idejét, és még ha tudom is,  hogy fontos vagyok neki, tartok tőle, hogy most mégis átgondolja ezt.

 Inkább csak magamnak bólintok, miközben az eső áztatta ablakra nézek, és megállapítom magamban, hogy a fiúnak valóban igaza van. A büszkeség tényleg elképesztően túlértékelt dolog, semmi haszna nincs a legtöbb ember számára, csak megállít benne minket, hogy helyesen cselekedjünk, vagy azt tegyük, amit szeretnénk. Apám is élhetett volna, ha nem túl büszke, ha nem marad ott harcolni Voldemorttal, aki nyilvánvalóan túl erős volt neki.

 Én is túl gyenge vagyok hozzá, hogy könnyen elengedjem a büszkeségemet. Tudom, hogy nem vagyok elég jó fogónak, a seprűm csak elavultabbnak számít az elmúlt két évben, mint korábban bármikor, ezen felül pedig ott van bennem az a rengeteg stressz, amely ébren tart éjjelente. Tudom, hogy azokban a pillanatokban, amikor csak annyit kellene tennem, hogy reálisan felmérem, hogy mire vagyok képes, milyen fordulókat tehetek meg kockázat nélkül, nekimennék a földnek, mint O'hara, mert úgy érezném, hogy bizonyítanom kell, és ez nem csak egy játék.

 Amikor Amycus nem hagyja abba a köhögést, úgy kelek fel az ágyból, pálcával a kezemben, ahogyan nem voltam benne biztos, hogy képes vagyok rá. A lendülettől azért nekimegyek az éjjeliszekrénynek, de sikerül áttámogatnom magam az ágyához, és leülni mellé, hogy megsimogassam a hátát, miközben köhög. Gyorsan átgondolom, hogy mit tudnék csinálni, ha rosszabbul lenne, azon kívül, hogy idehívom Pomfreyt, de nem vagyok benne biztos, hogy bármit, és biztos vagyok benne, hogy az sem segít olyan sokat neki, hogy érzi a kezemet a hátán. Megveregetni ugyanakkor nem akarom, ha nem muszáj, mert akkor lehet, hogy megint hányni fog. A hirtelen megerőltetés nekem is visszahozta a hasi görcsöket.

 - Monologizálok, ugye? Sajnálom, tudom, hogy csinálom néha... és igazad van. És így fogok tenni.- elmosolyodom, halványan, amilyen a mostani állapotomban lehetek, és elhatározom, hogy megvalósítom az elképzelésemet, és őszinte leszek magammal. Talán megértő is, mert tudom, hogy nem a semmiért várok el nagy eredményeket, tényleg nagyon sokat teszek, rengeteget küzdök érte, hogy sikerüljön.

 Majdnem elkezdek nevetni, amikor megemlít valamit egy szoborról- Amycus nagyon könnyen meg tud mindig nevettetni.

 - Hogy micsoda? Szobrot a f... lehet lassú vagyok, de nem értem, hogy mit jelent ez a metafora.- remélem, hogy metafora. Nem hiszem, hogy más lehet, mert ha hallottam is néhány bizarrul viselkedő emberről a Roxforton belül és kívül, azt nem hiszem, hogy ez valódi lehet.

 Veszek egy hosszú levegőt, és átgondolom a mondandómat. Tudom, hogy annyira nem könnyű a téma, de nem tudom, hogy van-e bárki, bármikor, jobb pillanatban, mint mi az eső áztatta Roxfort falai alatt, ahol az ég mintha Connor O'hara elmúlását gyászolná, mi pedig haldoklunk a hülyeségemtől.

  - Úgy értem, hogy nem érzed-e, hogy mások folyton beléd akarják látni... a családodat. Főleg azok, akik nagyon utálják apádat.- most, hogy itt ülök mellette az ágyon, és rajta felejtettem a kezem a hátán, amit csak azután veszek észre, hogy befejeztem a beszédet, nagyon nehéz elképzelni, hogy valaki tényleg szörnyeteget lát ebben a fiúban. Nagyobb biztonságban érzem magam mellette, mint a saját öcsém mellett, és nem azért, mert annyira tartanék a férfiaktól- egyszerűen arról van szó, hogy nem tudom elképzelni, hogy ne bízhatnék rá akármit. Ha tartana egy kötelet, tudnám, hogy lemászhatok rajta, nem fog ledobni, bármi is történjen.

  - Ez a szerelmi bájital dolog... erre nem emlékszem, hogy mondtad.- persze, lehet, hogy csak metafora, és talán jobb is lenne, ha annyiban hagynám. Nem is úgy teszem fel a kérdést, hogy jelezzem, elvárom a történetet, a folytatást. Tudom, hogy milyen nehéz egy ilyen eset részleteiről beszélni, én is úgy éreztem Barclay után, hogy valahogy tönkrementem, értéktelenné váltam. Persze, Amycus nem látott annak- és talán tudja is, hogy én nem nevetném ki vagy gúnyolnám ki semmilyen ilyen történetért.