- Egyedül? – sziszegem halkan, szinte alig halhatóan. – Kegyed szerint most egyedül vagyok? Olybá tűnik, hogy kegyed azért mégis csak mellém szegődött, bár nem hiszem, hogy sajnálkoznom kéne ezen, hiszen, ha nem sértem meg ezzel, bár ha megsértem, akkor is igaz, ha egy ily dekoratív társasága akad az embernek, akkor igazán nem lehet magányos.
Sosem vagyok magányos, hiszen mindig akadt valaki, aki elszórakoztatott, vagy én szórakoztam el vele. Megtalál mindenki, a bugristól, a kifinomult ízlésű arisztokratáig, olykor ez olyan idegesítő, hogy jobb lenne egyedül maradni, persze akkor unatkoznék, s a cirkusz, mit életnek hívünk üres lenne. –

Fejezem be a kis monológomat ekként, majd a lány tekintetét kezdem keresgéli, a szemeimmel, hogy amikor találkoznak a pillantások, mélyen bele tudjak nézni lélektükreibe, s az íriszek vad tánca vigyen minket közelebb egymáshoz.  Lassan közeledek hozzá, majd amikor közel érek, hírtelen a hát mögé nyúlok, majd a másik kezemmel, egy kissé meglököm, hogy aztán egy kissé döntött helyzetben megállítsam, s végül egészen közel hajolva, suttogva így szólhassak:

- Ez is egy előadás, csupán kevésbé a vicces fajtából. Ez inkább az a fejezet, amikor a légtornászok keringenek a levegőben s a végén összefonódik a két test, bár jelen esetben ez most a másik félen is múlik.
Na de hagyjuk is ezt a hasonlatot. – ekkor végig tekintek a lányon, s aztán lassan emelem fel, majd amikor visszaállt a korábbi állapot, folytatom a sétámat, várva, hogy kövessen. -
Tudja, sokszor gondolkoztam azon, hogy vajon miért ilyen az iskola, miért ilyen az élet, hogy éppen akkor sodorja az utunkba a másikat, amikor teljesen más problémánk van. Aztán arra jutottam, hogy sokszor ez vonja el a figyelmünket a korábbiakról. Meglepő nem de? –

Egy pillanatra megtorpanok, s a lányra pillantok. Van egy olyan érzésem, hogy nincs igazán képben, hogy mit is akarhatok, bár jobb is így, amíg bizonytalanságban tudom tartani, addig legalább én irányítom a eseményeket.
Egy félszeg mosoly jelenik meg az arcomon, majd fejemmel biccentek, hogy akár folytathatjuk is a sétálgatást, ha van kedve hozzá. E közjáték is csupán azon hatás elérését szolgálja, hogy ne tudja eldönteni, hogy finom úrral, szenvedélyes ifjúval vagy egy egyszerű háborodottal áll e szemben. Nagyszerű!

A lány válasza kellően csípős és ha nem lennék ennyire magabiztos, talán még el is hinném, hogy nem hoztam őt zavarba, azonban,most úgy érzem, hogy egy pillanatra sikerült kibillentenem a ritmusból, így most ismét a kezemben érzem az irányítást. Aztán egyszer csak kérdést intéz felém, s ekkor tudatosul az is bennem, hogy a tánc elkezdődött, most csupán kerülgetjük egymást, ám hamarosan felcsendül a zene és táncba kelnek a lábak, s egymáshoz oly közel mégis oly távol érezzük, amint a másik próbálja felfedni másik szándékát.
Egyik láb a másik után én is közelebb lépek a lányhoz, majd hűvös tekintettel bólintok felé, jelezve, hogy én készen állok a sétára, majd lassú kimért léptekkel indulok meg előre.
Egyenlőre nem szeretnék semmit a lánytól, csupán játszadozok vele, ám később akár még használhatom is valamire, hiszen minden kapcsolatból jól jöhetünk ki, főleg, ha az a valaki még oda is van értünk.
Arcomra sejtelmes mosoly húzódik, s mindeközben olyan közel lépek, hogy menet közben olykor még a kezünk is összeér.

- Mi hozta ere kegyedet? Ha nem vagyok túl indiszkrét. Igazán érdekelne… Van némi elszámolni valója önmagával? Netán csupán oly magányos, hogy csupán a szellő szegődik társként önmellé? Ne sértődjön meg, de nem sokan járnak erre egyedül önként, a többségnek valami komolyabb elszámolni valója van önnönmagával, így a feltételezésem akár még a helyét is megállhatja, persze válaszolni nem kötelező…-

~ Persze furdal a kíváncsiság, hogy vajh’ mi hozta őt erre, miért jött egyedül ide. Olyan magányosnak tűnik. Magányosnak, sebezhetőnek, egyszóval nagyon könnyű prédának. Légy úriember Syl és most ne gázolj a lelkébe, inkább maradj kimért és hűvös akkor talán még hiú ábrándokkal sem kecsegteted őt.
Vagy légy olyan amilyen ilyenkor leni szoktál…~

Vívódok, hiszen valahogy nem visz most rá a lélek arra, hogy a lány lelkébe gázoljak. Csupán az imidzsem megtartása miatt tegyek hát így? Nem, most nem, inkább megpróbálok elviselhetően pimasz és gőgös maradni, talán akkor nem alakul ki benne az a tévképzet, hogy könnyű lehet engem megközelíteni, persze ez valóban így van. Azonban mi van, ha megkedvelem, ha kedvemre való a lány…

Ajvé, micsoda hölgy, talán fennhéjázásból, talán a meglepődöttségtől átitatva, de úgy alakult, hogy válaszokkal nem lettem gazdagabb, sebaj, így is jó. Lassan felpattanok egy kőre, amelynek alját már az apróbb hullámok nyaldossák, s közben a lányt hallgatom, s meglepődve hallom, hogy egy általam jól ismert diák testvéréhez van szerencsém, vagy legalább is valami köze biztosan van hozzá, ki tudja…
Szinte idő sincs gondolkozni, oly gyorsan váltakoznak a dolgok, hirtelen választás elé lettem állítva, ami egyenlőre nagyon magas labdának tűnik, és most éppen azon kattognak a kis fogaskerekek a fejemben, hogy miként tudnék megfelelő, de még is kellően uralkodó választ adni.
Ekkor hirtelen pattan ki fejemből az ötlet, s nyomban le is ugrok a kis kőről, majd egy hirtelen lépéssel szembe találom magam a lánnyal, lassan közelebb lépek, annyira, hogy az orrunk szinte összeér.

- Miért kér olyat ami nem létezik, nincs jó válasz. Sosem létezett, ha választ akar nézzen a szemembe – ekkor tágra nyitom a szemeimet s a kék íriszek akár a háborgó tenger, sötétkékbe borulva mesélnek a lánynak. -. Ha válaszokat keresek, akkor azt megkapom egyetlen lélegzetedből is, érezni akarom… - arcomra kissé háborodott mosoly ül, hogy keltsen némi félelmet a lányban. – Megkapom amit akarok, ha kegyedet akarom, úgy az enyém lesz, de ha menni akar menjen, s hagyja, hogy e csodálatos délután a hullámokon ússzon tova a feledésbe… -

Mondandóm végén még közelebb hajolok, annyira, hogy az orrunk hegye egy pillanatra össze is ér majd egy hirtelen mozdulattal lépek el ismét a lány mellől, s lépek vissza a vízhez. Nem is nézek a lány felé, csupán hűvösen megmerevedve állok, mindeközben a kicsapó apró hullámok érik a cipőm orrát, de nem zavartatom magamat.

~ A keringő olyan tánc kedves, melyet nem fog visszautasítani. Elegáns tánc lesz, elegáns de sejtelmes, érzem, hogy egyikünk sem fogja előre megmondani, hogy mi lesz a másik következő lépése, ó igen ezt már szeretem.
Akár a macska az egérrel, csupán mindez sokkal elegánsabb, elitebb ruhába bújtatva, akár egy tökéletesen megrendezett színdarab, szeretek így játszani, főleg, ha ilyen figyelemreméltó hölgy a főhősnőm. ~

Ezen gondolatsor végén egy fél fordulatot teszek, s egy pár lépést teszek Kys irányába, de nem megyek túl közel, épp csak annyira, hogy ne érezze úgy, hogy máris lemondtam róla, sokkal inkább azt, hogy az imént feltett kérdéséből kihoztam egy választási lehetőséget számára, anélkül, hogy én válaszoltam volna. Arcomon a ravasz mosoly helyett, egy bíztató, ám mégis sejtelmes kifejezés ül.

Egyik lépésről a másikra, egyik pillantásból egy következőbe, szinte élvezem, amint körülöttem a lányok alélva figyelik minden egyes lépésemet. Mosolyok mellett olykor lenéző becsmérlő pillantásokat is vetek. Keserű porondmester csupán a színpadon, aki besöpri az elismerést, majd akiknek mindez köszönhető nem ad semmit, szinte ez a tökéletes jellemző rám, pedig nem vagyok mindig ennyire fagyos, csupán tudni kell megtalálni a közös hangot, nem vagyok megszállott aranyvérű sem csupán a velem egyenrangúakat, a hozzám méltóakat engedem közel magamhoz.
Mindeközben lassan a tópartra érkezek. Sokat járok ide, hiszen itt sokszor magam lehetek, s gondolkozhatok mindazon, amin már oly rég töröm a fejem, hiszen a választás ideje hamarosan eljő, ezt bizton állíthatom. Ám most egészen más miatt jöttem le ide, csupán kiszellőztetni a fejemet, elfelejteni, hogy a mai nap is szörnyű siránkozásokkal teli förtelem volt.

~Szánalmas emberek még szánalmasabb próbálkozásai, mindössze azért, hogy előrébb jussanak, jobb jegyet kapjanak. Ugyan kit érdekel ma ez, hiszen nem az eredmény számít, hanem a tudás, a megszerezhető varázslóképesség. Az ilyeneknek olykor kedvem lenne…~

Csitt, mi ez a nesz, ami fülemet éri, egy hatalmas csobbanás csupán, ám mikor irányába fordítom a fejemet, egy lányt is megpillantok akinek köze lehet e zaj kialakulásához. Meglepő egy teremtés, szinte hívogat, hogy lépjek közelebb, ám egy kicsit még várok, had érezze úgy, hogy nem érdekel amit csinál, majd amikor figyelme lankad irányomba halk léptekkel, szinte árnyként lépek a közelébe, s mély, búgó hangon ekként szólok hozzá.

- Meglepő nem de? Egy parányi kis kő, mire nem képes. - ekkor közelebb lépek hozzá, s az egyik füléhez hajolok, próbálva zavarba hozni hirtelen közelségemmel – Közelebb hoz embereket egymáshoz, látja milyen furcsa a világ.
Ám felvetődik a kérdés, - ekkor másik füléhez hajolok – egy ilyen törékeny teremtés, mit keres erre felé egyedül, ahol afféle hiénák csaphatnak le rá, mint jómagam.
Látja a víz fodrozódását – váltok hírtelen témát -. Akár az élet viza, minden egyes apró hullám apró történés, a nagyobb hullámok kiemelkedő események, a kavargó örvények olyan események, amelyekre senki sem büszke, tán éppen egy ilyen örvény hozta ide a tó partra, hozta a közelembe. –

Arcomra komisz mosoly ül ki, s közben végig simítva a lány karját egy fél fordulattal ellépek tőle egy két, három lépésre, a vízhez közelebb lépek, s egy kavicsot felszedve azt a tóba hajítom.
Eztán visszafordulok a lány felé, s mosollyal az arcomon lépek ismét a közelébe, majd mélyen meghajolok, s a legmélyebb ponton ekként szólok.

- Sylvain Robinson. Mély tiszteletem. –

Felegyenesedve várom, hogy partnerem is mondja a nevét. Közben arcomon továbbra is ott ül a szűnni nem akaró sokat sejtető mosoly, amely akár egy szépen csengő dallam hívogat, hogy az azt hallgató kelljen táncra a porondon egyedül álldogáló személlyel.

~ Nézzenek oda, valaki, aki visszavág, végre egy érdekes préda. Sosem árt, ha van némi változatosság az áldozatok között. Mostanában úgy is olyan sivár volt felhozatal, csupa egyszerű és könnyen emészthető pláza cica, de ő, hmm, ő egészen más. Van benne valami vadság, valami keserűség, amit másokra vezet át. Tetszik, határozottan tetszik. Azonban ez még nem jelenti azt, hogy megúszhatja a kiképzést. ~

Elmélkedek ekként, majd egy gúnyos mosoly húzódik ábrázatomra, amikor úgy gondolom, hogy Tyana befejezte a mondandóját. Nem mutatok más érzelmet csak a gúny jön le a gesztusaimból. Afféle sztoikus berögződések ezek, melyeket az is észrevesz aki nem figyel engem, nem is baj ilyenkor nagyon jól jön.
Tyana rossz emberrel kezdett, engem nem tud holmi iróniával megtörni. „- Nincs véletlenül órád…?” Erre a kérdésre szinte számítani lehetett volna, egyszerű, ám sokszor ennyi is elég, azonban most inkább csak fegyvert adott a kezembe, amit fel is fogok használni.

- Órám? Ugyan kérem, ez mennyire gyenge támadás volt, próbálkozhatna kegyed valami erősebbel is, ütősebbel, de úgy érzem már ez is erőn felülről érkezett, nem is baj, sokakban nincs meg a tehetség ehhez. Ne értsen félre nekem sincs, csupán jól leplezem, nincs a véremben, az hogy úgy legyek faragatlan, mint sok pórias paraszt az iskolában.
Na, de visszatérve a beszélgetésünkhöz, szóval a másik korával jönni, nem éppen nyerő fellépés, nem lehet belőle csípős és ütős választ kihozni, bár úgy érzem ezt kár magyaráznom, hiszen süket füleket lel csupán szavam.
Hogy ne lenne annyi pénzem? Drágám, nagyon csúnyán félre informált lehet vagy csak nem ismer engem. Azt veszek meg és akkor amit csak akarok, ha kegyedre lenne szükségem, hát megvenném. Ha bármi másra megvenném, de nem kérkedek ezzel, nem szokásom, az ostobák kenyere a vagyonnal kérkedni, engem magasba emel a puszta létem, nem kell ahhoz vagyon.
Oh magas labda, le kell ám csapni. – mosolyom még szélesebb lesz. – „Puszta létem is.” Gondolom valami epés kis megjegyzés már meg is fogalmazódott, hát persze mi más is történhetett volna.
Szóval nem olyan lánnyal állok szemben? Ennek határozottan örülök. Dicséretes, mondhatnánk ezt is, de inkább azt mondom, hogy nem túl gyakori. Manapság nem jellemző, hogy egy lány feladná a bájaival megszerezhető népszerűséget, azért, hogy másként szerezze meg azt. –

Kis nevetés hangzik fel, majd arcom hirtelen vált kifejezéstelenbe, szinte olyanra, mintha citromba haraptam volna. Hagyom, hogy a mimikám fürkészése nélkül, csupán a saját gondolataiból építkezzen, szinte csak szemeim árulnak el egy-egy érzést, hiszen azokat nem tudom kontrolálni úgy, mint vonásaimat, s tartásomat.
A szemeim elárulják, hogy érdekel a lány, de azt nem, hogy milyen szempontból. Csupán azt, hogy a szemek és a szinte porcelán babához hasonló megjelenés magukkal ragadtak, akár a művészt egy tökéletes forma.

- Nézzenek oda, de felvágták a kisasszony nyelvét. Tudja mindenki csak azt hallja meg amire kíváncsi is, és mindenki azt érti magára, ami jellemző is rá. Én csak vaktába eleresztettem egy kis megjegyzést várva, hogy valaki majd csak felveszi azt. – arcomra gúnyos mosoly húzódik. – Ám tudja mit, én kérek elnézést. Miként is vetemedhettem ilyesmire, Merlinre, hiszen ehhez semmi jogom sincsen…
Csupán az érdekelne, hogy ha ilyen önérzetes, akkor miért is fordult vissza, s nem ment tovább úgy, hogy egyetlen szó fecsérlése nélkül hagyta volna a levegőben a megjegyzésemet. Amelyről nagyon jól tudom, hogy mennyire illetlen és epés, ám mégis van olyan, aki felveszi, higgye el kegyed, hogy most nem feltétlenül önre célzok. Vegyük úgy, hogy az ön észrevétele csupán az erős önérzet, s az irányomba táplált nyilván való gyűlölet eredménye. Kíváncsi vagyok, hogy miért értelmezi manapság egyre több lány úgy ezt az egészet mintha ellene irányuló vad támadás lenne.
Pedig egyszerű a megoldás, ha kéjencnek öltözöl ne háborogj ha el akarnak vinni egy körre. – nevetésben török ki, s közben felemelem a kezemet, jelezve, hogy sajnálom ezt a kis jelenetet, de muszáj nevetnem, hiszen az egész olyan komikus. – Tudja, engem cseppet sem zavarnak az ilyen hölgyemények, sőt, élvezem a velük töltött minden egyes percet, csak utána ne várja el, hogy előkelő hölgyként kezeljem, mert ők nem viselkednek így.
A kis megjegyzését arról, hogy lenne valakim, ha nem lennék ilyen. Nos, ezt inkább nem firtatnám, legyen elég annyi, hogy egyetértek. Viszont, arról igazán nem tehetek, hogy ilyen fejlett társadalomkritikai érzékkel rendelkezek. A megfigyelés és az általánosítástól való elvonatkoztatás ma már ritka nagy kincs, kérem, ne feddjen meg, hogy gyakorlom is.
És még mielőtt faképnél hagyna, hiszen minden bizonnyal most ez következik, a nevem Sylvain Ian Robinson, szolgálatára. –

Arcomra mosoly ül ki ismét, hiszen jól tudom, hogy most sem voltam éppen a legtapintatosabb, csupán kifejtettem, hogy miként vélekedek bizonyos csoportok viselkedéséről és öltözködéséről. Plusz, ha tud a sorok között olvasni rájöhet, hogy egyszerű exhibicionizmusból tettem a kis megjegyzést, pusztán arra szolgált, hogy felhívjam a figyelmet magamra, s lám milyen jól sikerült.
Kezeim akár egy ódon fa ágai a lágy szélben kezdenek el lassan ereszkedni testem mellé. Nem tehetek róla, amikor magyarázok, folyton mutogatok, gesztikulálok, hiszen szeretem átélni, amiről beszélek. Várok, s közben alaposan szemügyre veszem Őt.

~ Milyen törékeny, s mégis olyan erős, bámulatos, egyszerűen magával ragadó a külseje. Ezek a leomló fürtök, legszívesebben, egész nap csak… csodálatos. S legvégül az íriszei, akár egy briliáns, olyan tökéletes, s mégis olyan rideg, olvasni lehet bennük, s mégis semmit sem tudsz meg, igézőek, s elragadnak a valóságból.
A legszívesebben átadnám az örökkévalóságnak ezt a teremtményt, de miféle önző lélek lennék, ha megfosztanám a társadalmat attól, hogy szemlélhesse, amint e mestermű a tökéletesség legfelső szintjére lép. ~

Végül tekintetem megállapodik a lány lélektükrein. Egyáltalán nem hatnak megnyugtatóan, ám mégis az én lelkemet ez simogatja oly érdesen, szinte sebet ejt rajta. Milyen jól esik, annyira jó. Most minden olyan könnyű, de nem hagyhatom el magam, nem láthatja meg ezt, nem törhetek meg ha faképnél hagy, tartanom kell magam.

- Belenyugvás? – kis nevetés. – Ha arra vagy kíváncsi, hogy emlékeimet az idő rozsdás láncai fogva tartják-e, akkor azt mondhatom, hogy igen. A tüske tán sosem tűnik el az ember életéből, de az évek börtönéből már nem törhetnek ki soha. Ezernyi sötét óra, mit a fájdalmammal töltöttem egy olyan helyen, amit se élő, se holt nem kívánna magának. Biztonságban voltam és jó helyen, én mégis úgy éreztem, mintha az ördög forgatná szívemben tüzes villáját, mintha ezernyi lángcsóva nyaldosná testemet, de már elmúltak ezek az idők.
Ne szabadkozz, nem sértő, egyáltalán nem, sőt talán segít emlékezni, segít, hogy még tovább mélyen tudjam tartani a dolgokat, s egy napon talán végleg el is felejtem. –

Az égre tekintek, s mint amikor kiszikkadt föld esőért imádkozik, várom, hogy valaki lemossa rólam végleg fájdalmamat. Közben erősnek igyekszek tűnni, hiszen a vérem ezt követeli meg tőlem. Az élet zongoráján ezek a napok egyetlen hamis hangként hatnak, s amint egy tökéletes hangversenyen, szinte senki sem emlékszik már rá, csupán a művészben hagy apró cseppnyi szálkát.
Fázok, a hideg járja át a testem, amikor azokra a percekre gondolok. Egy pillanat alatt rázom vissza magamat a valóságba, s jut eszembe, hogy ami történt, megtörtént. A feledéshomályába taszított korábbi életemmel szemben, most erős vagyok. Szemembe ismét fagyos hideg költözik, s hangom is kimért és hűvös.

- Döntést hozni… Ölni vagy nem ölni? Azt hiszem ez sem itt és most fog eldőlni, amikor cselekedned kell, akkor fogod érezni miként is kell majd viselkedned. Most még nem tudod, mit is fogsz tenni, őrlődsz a két oldal között. Fojtogató az érzés nem igaz. Úgy érzed, mintha ezernyi kéz próbálna lenyomni a víz alá, s onnan sohasem engednének újra levegőhöz jutni.
Vannak, akik a magányba menekülnek, vannak, akik mások sértegetésébe, de sokan vannak, akik ugyanúgy vannak ezzel, mint te.
Nehéz igaz? Végig gondolni azt, hogy majdan egy olyan ember esik össze előtted, akinek életét a te pálcád vette el, s esetlegesen az arcát felfedve kiderül, hogy anno jó barátok voltatok, esetlegesen valamelyik órán melletted ült, vagy együtt jöttetek az első roxforti úton. –

Lassan elviszem a hangsúlyt, s közben azon jár az agyam, hogy ezekkel a nehézségekkel küzdök magam is, ám most mégis olyan hűvös nyugalommal szóltam róluk, mintha csak az imént tettem volna meg. Ám mégis az érzés, most olyan mintha ezernyi tüske fúródna a testembe. Amikor a barátaim arcát látom a zöld fény végén, hányingerem van magamtól.
Elképzelni sem tudom, amint olyasvalakit kell megölnöm, aki közel áll hozzám, aki hajdan az életem részét képezte.

Annyira hideg, s mégis olyan lágy. Árad belőlem, szanaszét szórom, ám egyetlen pillantásommal mégis, darabokra töröm, azt a hűvös és jeges hangulatot, amit a lényemmel teremtettem. A fiatalabb lányok szinte olvadoznak, amikor feléjük intek, a sok kis senkiházi meg összevont szemöldökkel figyeli minden egyes lépésemet, de igazán egyik sem gondolja komolyan, amikor azt mondja a társainak, hogy elbánna velem. Ostoba senkik, egyszer lenne elég vér az egyikükben, ahhoz, hogy közelebb lépjen, s a szemembe mondja, amit gondol. Az igazán dicséretes lenne, hiszen végre valaki komolyan is gondolja, az egészet nem csak szajkózza, az üres szavakat. Aztán eljátszadoznék vele, akár a macska az egérrel.
Lassan felemelem kezemet, s végigsimítom a hajamat. Megállok egy számomra megfelelő helyen, majd fejemet kissé oldalra biccentve várok. Hogy mire vagy kire még magam sem tudom, de azt igen, hogy amikor itt lesz az ideje érezni fogom, s cselekedni fogok.
Aztán amikor meglátom azt a lányt, akkor fog el az érzés, amire egész nap vártam, megvárom amíg közelebb ér hozzám, addig rá sem nézek, csupán a földet bámulom kifejezéstelen tekintettel, mintha nem is érdekelne, hogy éppen felém közeledik. Majd ahogy elhalad mellettem, felszegem fejemet, s egy halk alig hallható kis megjegyzést teszek.

- Sohasem értettem, hogy miért kell lánynak egy madame szerepét eljátszani az iskola falai között, ám ma már jól tudom, hogy ezzel is csak azt akarják bizonyítani, hogy ők is kiválóan megoldanák egy olyan ház irányítását. –

Arcomra mosoly ül ki, pimasz mosoly, amely az epés kijelentésemet követően csak erősítik annak sértő voltát. Várom, hogy a lány miként reagál, hiszen egy ilyen kijelentést valószínűleg nem fog megjegyzés nélkül hagyni, s nekem pont ez a lényeg.
Ismerem őt, hiszen velem egy házba jár, s párszor láttam már a klubhelységben is, habár nem vagyok ott egy túl gyakori vendég. „Tyana Chelsea Miscreant, milyen szép név”, gondolom magamban, s közben még azon is nevetnem kell, hogy egyáltalán ilyesmi eszembe jut.

~ Kialakult bennem az a sztereotípia, hogy ezek a lányok mindig kinézik maguknak az évfolyam legjóképűbbnek kikiáltott tagját, majd aztán nyálcsorgatva megtesznek neki mindent, amit csak kér. Ismerős ez a dolog nekem is, hiszen rendszeresen vissza is élek ezzel, noha nem tartom magamat annyira…. Inkább hagyjuk is, szeretném megtanítani őket arra, hogy ha így viselkednek, akkor ne csodálkozzanak, ha ekként is tekintenek rájuk. Persze rá nem kell, hogy igaz legyen, erre egyszerűen csak a kontaktusba kerüléshez van szükség. ~

Figyelem a lány, s amint ezen, gondolatok cikáznak a fejemben, arcomra mind szélesebb mosoly húzódik. Az élet már csak ilyen, hiszen ahhoz, hogy más boldog lehessen, egy másik embernek gyakran szenvednie kell, hát én ekként adok vissza egy darabot a szenvedőknek, s ezzel újabb szenvedőket teremtek. Ez a paradoxon az, ami egyben tarthatja a világot.

~ Az élet csodaszép, mondják a nagyok, ám ez koránt sincs így, mind szorongó és keserű emberek vagyunk, én ebből akarok kitörni, s válni egy boldog, felszabadult emberré, úgy érzem elég jó úton haladok…. ~

A pofon nem ér váratlanul, bár nagyobb, mint amekkorára számítottam, de amikor felnézek mögüle továbbra is az a zavarba ejtően ördögi és háborodott mosoly ül meg arcomon. Tudom, hogy nem tetszett neki, amit kapott, de felvetődik a „még mindig itt van nem de?” kérdés. Hiszen ha nem lenne benne semmi érzés, akkor már rég kaptam volna egy kisebb átkot és már el is viharzott volna.
Szemeimmel figyelem, ahogyan a dühtől kapkodja a levegőt, s közben mosolyom egyre szélesebbre húzódik.
Ekkor jön a második része a dolgoknak, most jön az, hogy megtanítom arra, hogy ha nem meri bevallani magának az érzéseit ez után sem, akkor majd kikényszerítem.

- Megölsz? És ugyan kit érdekel ez? Mikor? És hogyan? Ha már te sem élsz nehéz lesz. Azért mert játszod, a sértődött kis fruskát nem leszel semmivel sem előrébb. Mert atyád az aki? Ugyan, ne viccelj… Azt hiszed, nem tudok erről? Azt hiszed mertem volna így közelíteni, ha nem tudnám, hogy nem lehet bajom a dologból.
Tudod mit? Nem érdekel, előrébb járok, mint te, sokkal, de sokkal előrébb. És nem lesz hírmondója a kis megingásomnak. – ekkor egyetlen szemvillanás alatt húzom elő a pálcámat. – Én nem vagyok egy Griffendéles hősködő valaki, aki csak fenyeget vagy ad egy kisebb átkot… Megöllek, és aztán tovább állok. –

Folyamatosan figyelem a reakcióit és azt, hogy a pálcájáért kíván e nyúlni, hiszen ismerem már annyira, hogy nem adja fel egykönnyen. Jó párbajozó vagyok, nem is fér hozzá kétség, de azt nem tudom neki miféle átkok és rontások vannak a fejében. Mosolyom továbbra sem lankad, persze nem akarom megölni, de könnyedén eljátszom, hogy igen, ilyenkor csak valamilyen emléket kell elővarázsolnom, amely már-már szinte tényleg arra ösztönözne, hogy tényleg megtegyem.
Legalább lelkileg felkészülhetek arra, hogy ha egyszer valóban ezt kell majd tennem. Talán most észbe kap.

- Míg te csak fenyegetőzöl, s üres rigmusokat szórsz felém, én nem leszek olyan kedves, hogy megtegyem neked azt a szívességet, hogy nem bántalak. – fejemet oldalra biccentem, s félszegen mosolygok. – Tudod, sokszor az a legrosszabb, ha nem látsz a dolgok mögé. Rosszul olvastál a sorok között s elvesztetted a lényeget, s most az egyszer gőgöd és fennhéjázásod sokba kerül.
Nem leszek túl népszerű, ha kiderül, hogy én, öltelek meg, de nem fog kiderülni, hiszen nem lesz, ki elmondja. Nem lesz, ki elmondja, hiszen csak mi ketten vagyunk idekint, s hidd, el ebben teljesen bizonyos vagyok. –

Zárom ezzel a mondandómat, s kíváncsian fürkészem a lány tekintetét. Várom a félelmet a reszketést, bár tudom, hogy amint kiderül, hogy nem akartam megölni, majd ő fog ezzel fenyegetőzni vagy épp meg is teszi, de hogy büntetsz meg valakit, akinek már nem létezik büntetés. Sokak szerint ezen tulajdonságaimat értékelné a nagyúr, ám valahogy mégis úgy érzem, hogy nem akarok egy mindig magát feláldozni kész testőr lenni.

~ Nincsenek barátaid sem? Oké, lehet, hogy ez valóban így van, de ne feledjük el, hogy attól, hogy barátaid nincsenek, nincsenek érzéseid. Be is bizonyítom neked. Nem kell, hogy megbízz bennem, soha sem kértem, nem is fogom, sőt eztán kevésbé agresszívan firtatom a problémáidat, hiszen elég lesz az neked, amit most tőlem kapsz, ez majd elbizonytalanít. ~

Miközben végig hallgatom Laetitiat, ezen gondolatok, járnak a fejemben, majd mosolyra húzódik a szám, s közben lassan elindulok a tétova lány felé. A bíztató mosoly nem tűnik tova arcomról, s szememből sem veszik ki a megértés és a gyengédség szikrája.
Mikor odaérek, hosszú percekig nézem őt, s közben a percek talán óráknak tűnnek. Kissé talán zavaró lehet, sőt én akarom, hogy zavaró legyen, én vagyok az idő karmestere, én nyújtom a pillanatot percekké, a perceket órákká.
Lassan még közelebb lépek, majd, mint az imént szinte megérintem, s ekkor szólalok meg csupán.

- Attól, hogy nincsenek barátaid, nem jelenti azt, hogy az érzések, érzetek, is kivesztek belőled. Úgy érzel, mint bárki más, csak elfojtod, akárcsak én, ez valóban így van rendjén, ezzel egyetértek, ebben igazad van és véremhez hűtlen módon, másként cselekedtem, így büntetésre szorulnék, de te mégsem teszed. Mert vannak érzéseid, csak nem mutatod. – Ekkor megragadom, a lányt, s lágyan lassan megcsókolom, úgy tartom, hogy egy csók elárulja a nő érzelmeit, majd egy hirtelen mozdulattal ellököm magam tőle, ám ez is annyira finom és lágy, hogy ő szinte simogatásnak érzi. Ekkor ismét a víz mellé megyek s leguggolok mellé, majd a kezemet belelógatom a vízbe, s végighúzom benne, az pedig lágyan fodrozódni kezd. –
Tessék, akkor most ölj meg kérlek, azért amit tettem. ha megteszed csalódni fogok, de a csalódottságom körülbelül öt másodpercig fog tartani. Hiszen utána már halott leszek.  – kissé őrült kacagásban török ki. – Élvezted te is, de nem kell bevallanod, sőt tudom, hogy nem is fogod, ilyenek vagytok ti lányok. –

Fejezem be nem kis önteltséggel teli mondatommal. Közben folyamatosan kajánul mosolygok. Ha vannak érzései, amiben biztos vagyok, hiszen mindenkinek vannak, akkor most csak várnom kell s minden jön magától.
Arcomon a mosoly egyre szélesebb s úgy figyelem mit tesz a lány, ám egy pillanat múlva már el is fordulok, s folytatom a mondandómat.

- Szóval, akkor értsem úgy a dolgot, hogy nem kérsz a sajnálatomból? Persze, hogy máshogy is lehetne ezt érteni. Nem is kell, hogy kérj belőle, adok szívesen. Amúgy jobb, ha beletörődsz, hogy kaptál magad mellé egy úti társat, aki ha kell, ha nem mindig ott lesz melletted. – széles mosoly, majd nagy levegővétel után. - Igen jól gondolod, én leszek az. Örülsz nem? –

Felhúzom szemöldökömet az utolsó kérdésnél, majd, ismét a lány felé fordulok s várom, hogy mit reagál az elmúlt percek eseményeire, s az általam elmondottakra, hiszen teljesen biztos vagyok benne, hogy valamit kapni fogok, csak abban nem, hogy mit.

A lány sokat tud, előre lát és jól tudja mi az, amitől félek. Pont ezért hiszem azt, hogy ő is ha-sonlóan érez, mint én, talán csak túl büszke ahhoz, hogy bevallja, talán még magának sem meri.
Nem kedvelnek? Épp most erre igazán teszek, hiszen ebben a helyzetben ez számít legkevésbé.
S, hogy ne legyek menekvő? Éppen csak magam elől menekülök, ebben igaza van, hogy lehe-tek úgy büszke, ha saját magam elől futok el. Ám akkor felvetődik a kérdés vajon ő miért jött ide. Persze magamban már kialakult a válasz erre a kérdésre is.
Kissé gőgösen fordulok el e szavak hallatán, majd mikor visszafordulok, s figyelem őt, észre-veszem a dühöt, ami benne uralkodik. A kezei ökölben, szinte már-már képes lenne arcul csapni engem. A jéghercegnő olvadni kezdett az odabent tomboló tűztől.

~ Felfedtem titkod porcelán királylány, s most várad a fojtó szorításban lassan összeroppan. Vallj hát nekem színt, hidd el könnyebb lesz. Titkod őrzője leszek, ha úgy akarod a sírig vi-szem. Erre a szavamat adom. ~

Miközben ezen gondolatok kavarognak a fejemben a lány is kitör magából. „Elég! Nem tudsz te semmit! „ Most megfogtalak, hiszen ő is kiszabadult egy kissé önmagából. Engedte, hogy a belül dühöngő démonok a felszínre törjenek. Most kell lépnem, most kell szóbahoznom, hogy amint azt az előbb is láthattuk, benne is zavar uralkodik, s kétségbeesés.

- Látod? – váltok most magázásra. - Máris mennyivel közelebb vagy hozzám, mennyivel job-ban hasonlítunk, magad is látod ezt. Lehet, hogy észre sem vetted, de egy kicsit kitörtél ma-gadból. Előttem nem kell eljátszanod, hogy semmi bajod sincs, én, megértelek. – közelebb megyek hozzá, szinte annyira közel, hogy a jégbezárt arcom érintse a porcelán vonásokat, s onnan folytatom. – Nem menekülhetsz el magad elől, bár én is azt hittem, hogy lehet, látod utolért.
Persze ha továbbra is megtartanád a porcelán királylány maszkodat, azt is megértem, hisz bár gyönyörű, s oly elérhetetlen, ám mégis soha meg nem vigasztalhatatlan. Fáj látnom, hogy kínzod magad. Nem ér ennyit. – tekintetem lágy és szinte simogató. – „Ha a hozzád nagyon nagyon közel állókat kellene megölnöd egy rossz döntés miatt, képes lennél megtenni?” – ismétlem halkan szavait, miközben ismét a tóhoz sétálok. – Hát ez bánt téged? Vagy rosszul veszem ki? Felesleges hamisan tiltakoznod, ha nem is ez az, ami bánt, valamit tudom, hogy őrzöl. Előlem nem titkolhatod… -

Mondandóm végeztével felveszek, egy követ, s azt messze hajítom. Amikor a vízbe ér, arra gondolok, hogy milyen jó is ennek a kőnek, hiszen ahogy repül olyan szabad, s utána a vízbe-érkezéskor a mélybe tart ahol nem éri semmilyen baj.
Jó lenne néha olyan szabadnak lenni, mint ez a kő, de olykor annyira jó, hogy olyan vagyok amilyen, amit a körülmények teremtettek nekem, egyszerűen tökéletes.
Lassan ismét megfordulok, s Laetitiára nézek. Az olykor kísértően fagyos tekintet lágyabb, mint valaha.
Azon tűnődöm, amit mondott, hogy mi van, ha a barátaimat vagy hozzám még közelebb álló-kat kell egy napon megölnöm. Ez fájt, nagyon fájt. Mintha egy kardot szúrtak volna a szí-vembe, s a hideg acél lassan haladt volna át a testemen, még végignézhettem amint átmegy rajtam, s amint az első pár csepp vér kifolyik, de a következő pillanatot már nem láthattam előre.
Sötétség borult ránk, átláthatatlan vak sötétség, rajtunk ál, hogy gyújtunk e lámpást, hogy megtaláljuk a kivezető utat…

Figyelek Laetitiara. Valóban igaza van mindenben, ám valahogy nem mindennel tudok azonosulni. Ahogy egymásra tekintünk, s a lány szemei villámokat szórnak felém, az én szememben tűz gyúl égető vad tűz, s ezt a tudtára is hozom, érezze, égesse.
Amint visszagondolok arra, amit mondott, hirtelen eszembe jut, hogy miféle dolgok hagyták el száját. „Minket az különböztet meg a többiektől, hogy képesek vagyunk magunkban tartani a titkaink, és a fájdalmaink.” Vajh’ miféle titkai lehetnek? Miféle fájdalmak gyötrik őt? Talán neki is vannak, s nem csak ő szórja két kézzel a körülötte állókra. S feltűnik még valami: ”minden döntésünknek ára van… az ár, pedig a tetteinktől függ.”  Mit tehettél? Mire készülsz? Min hezitálhatsz jéghercegnő?
Korai még erre rákérdezni, várjunk addig, amíg még jobban elárulja magát, addig pedig megvédem magamat. Magamban a szavak lassan összeállnak egy egésszé, addig azonban a rideg szemek vad harca csupán a beszélgetés…

- Büntetés? Ugyan… - a korábbiakhoz képest, most sokkal inkább hallható, hogy hangom tele van gúnnyal. Majd így folytatom: - Mi lenne a büntetés? Mit szeretne kegyed? Nem gondolhatja ezt komolyan. Nem riadok meg a fagyosságától. Nem vagyok holmi bugris hugrás, aki egyetlen hideg pillantástól az első rejtekhelyet veszi célba. Engem nem tud befolyásolni, - ekkor felállok, s egészen közel megyek a lányhoz, mélyen a szemébe nézzek, had lássa miféle tűz, miféle vad állatias szenvedély ül meg ilyenkor benne – mert az én vérem erős, erősebb, mint az övék. Ezt soha ne kérdőjelezze meg senki! – majd egy vad mozdulattal hirtelen elfordulok tőle s a part felé veszem az irányt, ott ismét felé fordulok. –
Színjáték az egész, hisz ön kedves, ön is csak eljátszik egy szerepet, a fagyos jéghercegnő, aki érinteni sem lehet, senkit sem enged közel magához. Tudja kedves Laetitia mit gondolok erről, talán fél, hogy mi lesz, ha közel kerül valakihez. Igen jól gondolja, bár nem is sejtette mégis elég sokat tudok önről, ez bizony így van. – itt tartok egy lélegzetvételnyi szünetet, hogy a lánynak is legyen ideje tudatosítani magában, amit mondtam. –
Valóban a fájdalmainkat magunkban tudjuk tartani, de erre nem jár senki, legalább is úgy gondoltam, hogy nem jár senki, s azt gondoltam, hogy mindez lehet a fűz, s az én titkom, s a vízé, amely elnyeli a gondjaimat, s nem engedi ki a mélyből. Higgye el, jót tenne kegyednek is Miss Morrison. Igazán jót. Csak attól tartok, hogy már nem lenne elég mindössze ez… - itt utalok az elszólására, de alig észrevehető, hisz talán csak ostoba találgatásnak vélheti, ám így próbálok hatni rá, hogy mondjon még többet. Talán nem veszi észre. –
Tudom, hogy a döntéseinknek ára van, de nem kell, hogy csak ezt az árat tartsuk a szemünk előtt.
Sajnálom, ha hosszúra nyúlt a beszédem, de ezt el kellett mondanom, ahhoz, hogy megértse mindazt, ami a korábbi tetteim mögött állt. –

A rövidnek éppen nem nevezhető kis monológ után, a hideg szemek lágyulni látszanak, ám most sem engedek annyit, hogy úgy érezze, ő irányítja a beszélgetést. Figyelem a reakcióit, hiszen a beszédemben elég sok mindent említettem, ezekre adott reakciói is sokat mondanak nekem.
Talán kissé sötéten látom a helyzetet, de lehet, hogy ez így van rendjén. Nem kételkedek magamban, tudom, ha eljön a döntés ideje, akkor úgy fogok cselekedni, ahogy az meg vagyon írva.
Várok, tartásom most is tekintélyt parancsoló és határozott, éppen olyan vagyok amilyennek egy nemes vérű varázslónak lennie kell. Tekintetem barátságos, mégis kissé távolságtartó, de azt sugallja, „engedd, hogy megismerjelek, s én is engedek…”

Hallgatom Eatont, s közben azon tűnődök, hogy vajon ez mostanában mindenkivel így van? Komikus lehet, de szerintem nagyon sokan átgondolják az eddig történteket, s eszükbe jut a hova tovább is. Furcsa, hogy részben én is ezért vagyok itt, persze előbb jobb, ha csak puhatolózok, hiszen nem tudhatom, hogy egy dologra gondolunk e háztársammal.
Elgondolkozok, s amíg a gondolatok formálódnak fejemben, hogy aztán azokat mondatokká összegyúrva elmondhassam, lassan kis köröket róva sétálgatok, s olykor bele-bele rúgok egy az utamba akadó kavicsba. Végül aztán válaszolok.

- Elég sokat járok erre. Itt csend van, s a csend sokszor többet ér ezernyi szónál, megnyugtat s válaszokat ad a kérdésekre. – itt tartok egy kis hatásszünetet, hogy Eaton is érezze, ha válaszokat keres, itt talán megkaphatja. – Most viszont csak feledni szeretném azt, amit talán nem is lehet, hisz akár egy forró pecsét éget mélyen belém. Ez olyan jegy, amit talán sohasem fogok elfeledni. Nehéz túltenni magad azon, ha a szüleid és a testvéred egy éjjel leforgása alatt halnak meg, nem egyszerű, de nekem sikerült, bár tudom, hogy sosem fogom kitörölni az emlékeimből azt, amit azon az éjjelen láttam. – fejem kicsit leszegem, majd aztán ismét felemelem, hiszen büszkeség, s nem a bánat uralkodik azóta, a lelkemben. –
Ezekben a sötét időkben, - kezdek egy teljesen más témába – ahogy sokan mondják, mindenki számot vet tetteiről és azok következményeiről. Kérdések fogalmazódnak meg benne, s a válaszokat talán nagyon nehéz megtalálni, de ha kitartóak vagyunk a kérdések talán saját magukat válaszolják meg. –

Kissé filozofikus a megfogalmazásom, de remélem, hogy Eaton érti mit akarok neki ezzel üzenni. Talán hasonló dolgokra keresek én is válaszokat, mint ő, talán nem, de ha tudok és lehet akkor még akár segíteni is fogok neki. Persze csak ha engedi.
Talán a beszélgetés menete, talán a hely varázsa, de sokkal nagyobb bizodalommal vagyok Eaton iránt, mint általában sok ismeretlennél, persze nem jelenti azt, hogy rögtön minden tikomat rábíznám, de sokkal szívesebben nyílok meg felé. Talán csak a ház teszi, talán csak a származás, lehet, hogy csak a hasonló probléma, de jó tudni, hogy másoknak is vannak kérdései, s nem csak én keresek szüntelen válaszokat.

Ahogy így magamban üldögéltem, nem is sejtettem, hogy társaságom is lesz a mai napon. Úgy véltem, hogy elég eldugott ez a hely ahhoz, hogy csak a csend legyen s jómagam.
Ám feltételezésem, hamar megdőlni látszott, amikor egy női hang kiáltott rám. Tekintetemet lassan a hang irányába fordítottam, s tekintetem azonnal összefut a fagyos kékekkel. Ismerem ezt a lányt, hiszen amellett, hogy a háztársam még egy évfolyamba is járunk. Arcomra unott és kissé meglepődött vigyor ül ki, majd lassan ismét a víz felé fordulok.
Talán még őrültnek is nézhet, hiszen mindabból, amit eddig látott, az általa megkezdett, mondjuk úgy beszélgetés alatt, az többre nem igen enged következtetni. Aztán ajkaim lassan szóra nyílnak.

- Szép napot! – kezdem így. - Ölnek? Kínoznak? Talán így is van. Hisz ha jobban meggondolom, a kínzásnak s a halálnak nem pusztán a fizikai léten kell megvalósulnia. Az elmére is hathatnak, de nem most valahogy mégsem ez a helyzet áll fent. Egyszerűen csak mostanában túl sok minden történik, és ehhez néha jól esik, ha kitörök magamból, s nem kell a jól nevelt úri fiú álcája mögött rejtőzve tűrnöm.
Itt magam vagyok, vagy legalább is azt hittem, hogy magam lehetek, s úgy gondoltam, hogy ha máshol nem, itt egy pillanatra elfelejthetem a maszkabált, s ahelyett, hogy most is a szabályoknak megfelelően viselkednék, inkább kivetkőzök magamból.
Remélem kellő magyarázattal szolgáltam kegyednek. –

Hangomban nyoma sincs gúnynak, s haragnak, talán csak némi monotonitás bújik meg a néhol üres rigmusoknak mutatkozó sorok között. Ám nem azok, koránt sem. Valóban azért vonultam el a többiek elől, mert olykor itt kicsit könnyebb, itt előhozhatok egy keveset abból, ami akkor lehetnék, ha a vér és a különböző szabályok nem köteleznének.
Nem kényszerként élem meg, sőt minden más helyzetben élvezem is, s még magamat is felismerem ebben a viselkedésben. Ám olykor, ha belenézek a tükörbe sokkal inkább látok egy koszos, másodkézből vásárolt ruhákba öltözött gyereket, aki boldog. Igen szégyen vagy nem, sokkal boldogabbnak látszik abban a helyzetben, mint én valaha is. Persze ez is csak egy tűnő gondolat, hiszen másnap már lehet, hogy a hátam közepére sem kívánnám a hasonló létet. Szeretnék néha kicsit szabadabb lenni, egy kicsit kibújni, de csak ideig, óráig. Ez az, ami ismét csak a másik iránya billenti a dilemmámat, miszerint ne álljak oda ahol atyám sem találta a helyét.
Egy pillanat múlva aztán visszazökkentem magam a megkezdett beszélgetésbe, hiszen modortalan lenne, ha nem figyelnék arra, amit a lány mondani akar. A lány is aranyvérű akár csak én, bár ehhez nem kell ismernem, ha ránézek, akkor a vonásaiból, az öltözékéből megmondom. A mértani pontossággal élére vasalt ruhák, s azokon sehol sem ül meg szemernyi kosz sem. Vajon miért jöhetett? Hiszen ide az emberek elég ritkán járnak. Talán a hely magányossága, talán a fűz miatt, bár ezt fejtegetni talán felesleges is. A lényeg, hogy ha valaki egyedül jön, akkor véleményem szerint nem puszta jókedvéből teszi azt.
A fagyos íriszek találkozása egy percig sem enged, nem olvad, csak a csontig hatoló hideg érzés az amit érzek, ez a lány, van benne valami…

Az órák szorításából kitörve, a gyerekek az udvarra rohannak, vagy éppen csak csoportokban sétálgatnak kifelé. Csupán jómagam sétálgatok most magamban, mostanában egyedül marad-tam a problémáimmal. A mélabú nem visszajáró vendég az életemben, most sem vagyok szomorú, csak a gondolatok… Úgy kavarognak a fejemben, mint a zavaros víz, aminek hiába próbálsz, az aljára nézni sohasem látod meg a köveket.
Mostanában leginkább a családomon gondolkozok. Apámon, aki anno halálfaló volt, s meg-ingása miatt az életével fizetett. Azon, hogy bizonyos nézeteim nekem is megegyeznek azo-kéval, akik sok barátom életét készülnek tönkretenni. Tartom magam ilyenkor is, ahogyan azt megkövetelte mindig is Lawrence, kihúzom magam, s akár egy ódon kőszobor mereven, s tekintélyt parancsolóan haladok a birtok egyik legtávolabbi zuga felé.
El kell mennem, hiszen ilyenkor, nincsen senki, aki megértene, legalábbis még nem találkoztam ilyennel. A tó keleti partján lévő fűzfához megyek, ott találom meg ilyenkor a békémet, ott tudok gondolkozni.
Ahogy megérkezek, a fa tövébe letelepszek, s az mintha csak érezné, hogy micsoda dilemmá-val küzdök, hogy milyen rég szunnyadó s most ismét feltépett sebeket nyalogatok, akár egy ragadozó a nagy harc után, ő is velem sóhajt.

~ Mit lehet ilyenkor tenni? Hiszen szívem szerint a barátaim oldalára állnék, de az eszem azt súgja, hogy a másik oldalon is van keresni valóm, a vérem is odaköt, ott lehet jövőm. Ott a magam fajta ember megtalálhatja azt, amit keres, de van sok minden, amivel nem értek egyet, egyáltalán nem. Mi van, ha egy nap azt kell megölnöm, aki régen oly sokat jelentett nekem.
Talán majd az idő eldönti, vagy az adott helyzetben, amikor döntenem kell, majd akkor eldön-ti a sors, hogy mit szán nekem.
Hol van az a hűvös közöny most? Mond, merre bujkál, álarc volt csupán egy elromlott élet torz, rettenetes álarca. Ám végtére, az mégis csak én vagyok, talán csak én érzem néha úgy, hogy nem vagyok önmagam. ~

- ELÉG VOLT! –

Kiáltok végül fel. A mindig kimért és megfontolt énem most valahol mélyen nyugszik. A helyzet, amelybe kerültem nem engedi, hogy a felszínre törjön. Itt magam vagyok, itt tombol-hatok, s talán itt megtalálom a magam békéjét is. Olyan jó lenne, ha valaki a kezét nyújtani, valaki, aki megérti azt, amit érzek, mint az éhezőnek egy falat kenyér, mint aszály idején az eső, de egyenlőre nekem, még várnom kell.