*Hallgatok. Mit is mondhatnék? Csak hallgatom, hogy mit mond. "- Tudom Rian, tudom. De vannak dolgok amik ha napvilágra jönnének, akkor hatalmas felfordulást okoznának. Nem akarom elveszíteni a barátságodat, mert az számomra mindennél fontosabb." Igen, nekem is fontos az ő barátsága. De ezt, hogy értette?* - Nem gondolod, hogy az a felfordulás lehet, hogy jó lenne? - *Kérdezem halkan. * - Lehet, hogy amit most elhallgatsz az létfontosságú lenne nekem... - *Talán. Ebben nem vagyok biztos. * - Mindegy. - *Megint mond egy mondatot, ami fáj. -"Csak egyszer, csak talán Rian. Lehetséges, hogy jobb ha bizonyos dolgok örökké titokban maradnak."   * - De miért? Meg tudnád nekem mondani? - *Persze a kérdésemre nem igazán várok választ. Ha ez így folytatódik, nem hiszem, hogy képes leszek arra, hogy ne tegyem meg az első lépést a káosz felé. Mikor megsimogatom az arcát, ő megfogja a kezemet. Érzem a melegséget, ami a kezéből árad, de sajnos hamar el is húzza onnan. Az a kis mosoly is lehervad az arcomról, ami eddig ott volt.*

*Hálás vagyok neki, amiért ennyit segít nekem. Mindig is segített. Ő az én angyalom, aki segít, bármiben. Amikor puszit adtam neki, már ott tartottam, hogy lesz, ami lesz bizony én most megcsókolom, de... mégsem. Sajnos. Képtelen vagyok így rá, hogy nem tudom viszonozná-e ezeket az érzéseket. Újabb szavak..."- Ügyes vagy -" Ez büszkeséggel tölt el. Hogy szerethetem ennyire, ha megdicsér? Bemegyünk az alagútba és ekkor van találkozásom a fallal. Gondolom, milyen röhejes látványt nyújthattam, el is csodálkozok azon, hogy nem hallok nevetést tőle. Csak oda jön hozzám és, mint mindig gondoskodik rólam egy gyógyítópuszival. Hatalmas mosollyal és egy öleléssel köszönöm ezt meg neki.* - Már teljesen jól vagyok. - *Nagy nehezen kiengedem az ölelésemből és megyünk tovább. *

*Mint, ahogy tudtam egy sikátorba érkezünk. A legközelebbi hely felé, ami a meglepetésemre nyitva van.*- Madame Puddifoot kávézójába? Biztos? - *Kérdezem, hiszen az köztudottan a szerelmes pároknak a törzshelye. Mondjuk én a sok rózsaszíntől rosszul vagyok szinte, de ha ez jelzésértékű akart lenni... * - Menjünk! - *Váltok át hirtelen lelkesbe és még mindig fogva a kezét megyek be Nathhal a kávézóba. Mindenhol rózsaszín... szinte vakít. De finom illatok vannak a levegőben. Úgy tűnik rajtunk kívül csak még egy pár van a kávézóban, hiszen már későre jár az idő. Megjelenik Madame Puddifoot.* - Jó estét, kedveskéim. Talán éjszakai randevúra jöttetek? - *Kérdezi mosolyogva, és mielőtt még mondhatnánk valamit az egyik két személyes asztalhoz vezet minket.*

- Mit szeretnétek? - *Kérdezi én meg kérdőn nézek Nathre, de valahogy nem tiltakozok az ellen, hogy szerelmes párnak nézett minket. Én végül egy kávé mellett döntök, furcsa módon... * - És te, mit kérsz? - *Fordul a Madame most Nath-hez.* - Nagyon szép pár vagytok. - *Mondja a nő, én meg igyekszem eltűnni az asztal alatt... de nem sikerül észrevétlenül, úgyhogy felhagyok vele és zavartan kezdem birizgálni az asztalterítőt.*

Josephine

- Igen. Félvér vagyok szóval ez sem áll távol tőlem. Ha meg nálam történne hasonló eset, nem úszná meg szárazon a tettes. Egy biztos, ha nem is gyilkolnám le, azért nem maradna hang nélkül az incidens és tettek nélkül sem, ha arra kerül a sor. - *Oké ebbe az egész dologba kissé beleéltem magam. Nem igazán szoktam fel kapni a vizet semmi miatt... kivéve ha könyvről van szó. Igen  a kielemzés bizony megtörtént és tetszett az eredmény ezért is nem mentem el. Meg hát annyi udvariasság, amúgy is szorult belém, minthogy ilyenre vetemedhetnék, hogy valami mondvacsinált indokkal lelépjek. Á, nem én nem ilyen vagyok. Az elismerő pillantásnak örülök. Legalább nem néznek hülyének és ez haladás. *

*Amikor megejtem azt a kis bókot láthatóan zavarba jön, de nem nagyon és még ez is csak bájosabbá teszi. Úgy érzem nem csak szerelmem lesz, majd hanem lassan kezd kialakulóban lenni egy egészen új barátság itt és most ezzel a lánnyal.* - Jó ember ismerő vagyok. - *Mondom szívből jövő mosollyal, mert ez igaz. Eleve nem beszélgetnék már vele, ha kiderülne, valami szadistával hozott össze a sors, de itt ez nem áll fent, és ennek nagyon is örülök. * - Szóval nem kizárt, hogy a levont következtetéseim helyesek, amit magamban lefojtattam. - *Teszem még hozzá. Látom, kicsit elgondolkozik a kijelentésemen, amit a szüleimről ejtettem meg. Kiskoromban minden jó volt. utána változott meg minden, miután ide kerültem az iskolába. *

* Nem akarok belegondolni, hogy kezdődött a változás mégis ezt teszem. Mikor első évem után hazaértem a Roxfortból nem vártak a vasútállomáson. Egyedül kellett hazamennem, mert miután vártam egy-két órát és azután sem jelentek meg, úgy gondoltam ideje lenne. Így hát kiléptem a varázslatos peronról, ahol már egy teremtett lélek sem volt és máris a varázstalan emberek világába kerültem. Fogalmam sem volt merre induljak el, de végül egy kedves öreg néni adott nekem választ, mikor megkérdeztem merre van a lakhelyem. Így elindultam a mutatott irányba és elvesztem a tömegben. Soha nem felejtem el azt a napot. Késő éjszakáig kóboroltam különböző sikátorokban. Emlékszem, arra a hajléktalan emberre, aki vigaszt nyújtott elkeseredésemben és aki rám talált az egyik sikátorban, miközben ott ültem a földön falnak vetett háttal, összekuporogva*

* Kedvesen közeledett felém és bennem egy csepp félelem sem volt, amikor felnéztem rá. Leginkább egy nagydarab mikulásra emlékeztetett, aki a koszrétegektől tűnhetett olyan öregnek. Felém nyújtotta a kezét és én hezitálás nélkül fogadtam el a felsegítést. Utána megkérdezte, hogy merre akartam kilyukadni, mire a válaszom után készségesen hazavezetett. Ott, miután az ajtóban készült tőlem elköszönni, megjelentek a szüleim és se szó se beszéd elküldték szerény segítőmet. Akkor törhetett össze bennem visszavonhatatlanul valami, ami a szüleimhez kötött. Azután pedig szabadkozva mondták,   elfelejtették, hogy ma érkezem meg az iskolából. Ez a törést még inkább mélyítette. Nem akartam elhinni, hogy ez tényleg igaz lehet. Akkor már nem igazán voltak a szüleim, csak név szerint. De én már nem tartoztam a családjukba. *

*Visszatérek az emlékektől és már érdeklődve hallgatom, hogy miket szeret olvasni. * - Tehát te is szereted őket. Én is sok mindent olvasok tőlük, de nekem nincsenek konkrét kedvenceim. Amilyen könyv a  kezembe akad, azt elolvasom. - *Mondom a komor emlékek nyomott hangulatától eltekintve egy mosollyal. * - Hogy mit olvasok? - *Nézek megint a könyvre.* - Hát, hogy őszinte legyek fogalmam sincs. - *Vallom be.* - Nincs rajta cím, se író és egy kukkot sem értek belőle. Pedig ez ritkán fordul elő. Ez a könyv egy igazi talány, amit csak véletlenül sikerült leemelnem valamelyik polcról, meg sürgős olvasás vágy kerekedett felül rajtam. - *Itt kis híján elnevetem magam, ahogy visszagondolok, mit láthatott Madame Cvikker belőlem. Egy süvítés, egy könyv az asztalon, majd egy-két szavas beszélgetés és a forgószél már el is tűnt a könyvvel együtt, amit szerintem még a könyvtáros sem igen tudott volna azonosítani, olyan gyorsan lezajlott az eset.*

Nath

*Valamit látok rajta... mintha... mintha habozna egy kis pillanatig, amikor felteszem azt a kérdést, ami nyomasztott. * - Miért lenne lényegtelen? Tudod, hogy a veled kapcsolatos dolgok a számomra egyáltalán nem lényegtelenek. - *na ez megint csak kicsúszott... De hát, ha így van! * - Csak egyszer? Csak talán? - *kezd nekem ez nagyon furcsa lenni. Már nem reménykedek... inkább rettegek, hogy pont az ellenkezőjét akarja mondani, mint amire várok. Valamit, megint látok átvillanni rajta, ami talán... düh? Keserűség? Talán... nem tudom biztosan, hiszen csak egy apró pillanat, mégis olyan tettekre ad bátorságot, amit tudom, hogy nem kéne. Még, ha nem is kérdezett rá, hogy ki az a lány, aki felkeltette az érdeklődésemet...* - Nem is gondolnád, de az a lány nagyon közel van hozzám... ~ talán éppen mellettem... jelen pillanatban is... ~ * de ezt a gondolatot már nem mondom ki hangosan.*

*De ezután a bejelentés után megszorítom a kezét egy kicsit, amit még mindig nem engedtem el. Hiszen megnyugtat a közelsége, hogy itt van mellettem... és ha ezt most félre is értette én akkor is őt szeretem. Mégis mire másra gondolhatna most? Tudja, hogy csak vele vagyok szoros kapcsolatban... és még azt is elmondtam, hogy közel van hozzám és lám itt van mellettem. De, ha nem érti meg, akkor csak törnöm kell a fejem, hogyan tegyek rá utalásokat. Valahogy... valahogy össze kellene szednem a bátorságom és bevallani neki, hogy bizony őt szeretem. De nem megy. Legalábbis még nem. Mikor felvetem a kripta béli dolgot... jól sejtettem... nem repes az ötletért. Elmosolyodva fürkészem és nem bírom megállni, hogy egy apró simítás erejéig az arcához érjek. *

*A kriptában ügyködök, miután odaértünk, de szerencsétlenségemre még nem találtam meg a kivezető utat. De a plusz fény nagyon is jól jön és ezt egy hálás mosollyal és egy apró puszival Nath arcára köszönöm meg és keresgélek tovább. Hűvösebb van itt bent, mintha kint lennénk. Hűvösen borzongató ez, de mégis engem fűt valami, talán mert ő a közelemben van, vagy csak az izgalom, ami ezt a Roxmorts béli szökést támogatja. Végül a sok végigtapogatott kő után rájövök, hogy nem is így jutottam abba a járatba... már majdnem elkezdem a falba verni a fejem, de végül sikerül magam türtőztetnem. Odamegyek a sírhoz és a felette lévő feszületet kezdek méregetni, közben erősen kattognak az agytekervényeim.*

*Végül bekattan az a bizonyos emlék, hogy mit is tettem, hogy a járatba sikerült jutnom. Elégedett mosoly kezd játszani az ajkaimon, majd megkopogtatom ötször a keresztet, ami hirtelen fényleni kezd földöntúli fénnyel. Latin szavak hangzanak fel a kriptában, amit csak mi hallunk, de bevallom én egy kukkot sem értek belőle. Mindegy is. A pálcánkból jövő fény már nem is kell, mikor a sírtól balra lévő falon egy járat körvonala kezd izzani. Odalépek és gyakorlott mozdulatokkal koppintom meg azokat a köveket, ahol fény jelenik meg. Ehhez ügyesség kell, nem egyszer elrontottam már, de végül is gyakorlat teszi a mestert. Most már kívülről fújom a kombinációt és a fények, csak ebben segítenek nekem, még ha gyorsan is cikáznak egyik kőlapról a másikra.*

* Végül egy jó negyed óra kőérintés után dübörgő hang hallatszik, majd megjelenik a járat. Egy sóhajjal tudatom, hogy sikerült, majd újra megragadva Nath kezét vezetem be a még sötétebb alagútba és utánunk az átjáró nyomtalanul eltűnik így az a kis fény is, ami beszivárgott még az is és hirtelen koromsötétben találjuk magunkat, ha... ha Nath pálcája nem ad fényt már. Az enyémet már akkor hatástalanítottam, mikor megjelentek a fények, mert őszintén szólva erre a sötétségre nem emlékeztem. * - Öhm... hát itt lennénk... már csak  el kell indulni... ööö arra. - *mutatok az irányba, de nem mintha Nath látná, ha koromsötét van. Elindulok amerre sejtem az utat, de hirtelen nekimegyek a falnak és hátratántorodva dörzsölgetem a fájó testrészeimet...* - Mégsem erre. - *Jegyzem meg és egy pillanatra sem engedem el Nath kezét, mikor végül sikerül a rendes utat megtalálni. Valahogy a pálcaelővétel nekem most nem jutott eszembe... *

Josephine

*Azért megnyugtató az, hogy nem nevet ki. Oké, ismerem magam milyen béna vagyok ilyen téren, de azért az nekem sem esne jól. Megjön a válasz az első bugyuta kérdésemre, majd mellém telepszik. Nem, nem kéne zavarba jönnöm. Csak, hogy olyan emberi lénnyel még nem találkoztam Nathon kívül, aki eltudja viselni a hatalmas bénázásaimat. * - Elvitte valaki a könyvedet? - *Oké ez kiakasztott. Nekem minden könyv szent és sérthetetlen. Valószínű az arcomon is tisztán látszik az elborzadás. * - Fel kéne akasztani.... - *Motyogom ezt inkább magamnak és gyorsan eltüntetem az arcomról a megbotránkozó kifejezést is. Végül a bemutatkozás, ha kicsit később is, de sikerül. Megint kapok egy mosolyt és egy nevet, utána meg a becézgethető formáit. * - Oké... - *Ez elég bizonytalannak hangzott.* - Attól nem kell félned, hogy kitalálok neked valami becenevet. Ebben soha nem voltam jó. - *Mondom azért. Látszik, hogy tiszta ellentétem... Ő nyíltnak tűnik.*

- Na igen... meleg van. Jobb szeretek bent lenni a hűvösben. - *De legalább kitudott hozni valamit, az én gyenge "szép idő van" beszólásomból... Szeret olvasni, ez akkor lejött, amikor azt mondta, hogy olvasnivalót keresett, hogy azzal együtt menjen ki a szabadba. Zongorázni? Valamilyen szinten én is tudok, de jobban megy a hegedülés. De azért zongorázni is szeretek, ha nem is profi szinten. Énekelni... akkor valószínűleg szép hangja van. Milyen furcsa, hogy ennyi mindent meglehet tudni egy emberről egyszerűen abból, hogy miket szeret csinálni... Ha szeret zongorázni, a kézügyessége kiváló lehet, ráadásul még jó hallásérzéke is van. Lovagolni. Tehát nem csak lovagolni szeret, ha nem szereti a lovakat is és lehet az állatokat is szereti. Ez így szokott lenni. Jó lehet az egyensúly érzéke is. *

*Teljes mértékben megértem azt a sóhajt. Én is gyakorolnék ilyen szabad órákban a hegedűmön vagy a zongorámon. Kár, hogy mégsem tehetem. Na igen. A mardekárosok... hát az egy külön faj. Nem is akarok belemenni. Tehát nem olyan idióta, hogy ne vegye észre, hogy könyv van a kezemben. Még egy jó pont.* - Igen. Szóval az olvasást kihagyva... - *itt megnézem a könyvemet, amin még mindig nincs cím  és érthetetlen számomra.* - Én is szeretek zongorázni, bár az nem igazán megy olyan jól, mint a hegedülés. - *Szerencsére kezdek feloldódni.* - Még sok más mindent szeretek még. Ha neki kezdeném elsorolni soha nem jutnék a végére. Talán azt még elmondhatom, hogy szeretek felderíteni dolgokat. Mikor idejöttem elsősként az volt az első dolgom, hogy felderítsem a kastélyt. - *valahogy megeredt a nyelvem. * - Igazad van, ha úgy érzed, hogy jó embert neveltek belőled mert láthatóan az vagy. - *Burkolt bók akart lenni, de semmi hátsó szándékkal, hiszen én már fülig szerelmes vagyok Nathbe.*

- Az én szüleimet inkább nem firtatnám. A lényeg annyi, hogy nem igazán állok közel hozzájuk. - *vallom be halkan. Olyan... olyan semmilyenek. Nem érzem magam odaillőnek. Azért már röhejes az, hogy Nathnél sokkal otthonosabban érzem magam, mint... mint a saját házunkban. Elkalandoztam kicsit, így inkább visszatérek a valóságba.* - Miket szeretsz olvasni? - *teszem fel a kérdést, halványan mosolyogva, közben, de azért figyelek, ha mond valamit vizsgálgatom a fekete borítású könyvet és azon agyalok, hogy honnan a fenéből hoztam el. Jó, a könyvtárból, de melyik részlegről? Fogalmam sincs. De, hogy ne értsek belőle egy rohadt szót se az, azért már durva. Végül, hogy ne legyen sértődés a vége inkább visszanézek rá, egyenesen a szemébe és akkor már talán kimutatom, valahogy, hogy érdekel amit mond, mert ez tényleg így van. Meg hát... már nem is érzem magam elveszettnek annyira. *

*Kapok egy mosolyt és valószínű előtte ugyanúgy felmért engem, mint én őt az előbb. Végül köszön is.* - Igen, egy kicsit. - *Válaszolom a kérdésére. Valahogy most társaságra vágyom, meg nem is. Tehát így ingadozok. Kedvesnek tűnik, jó lenne vele beszélgetni. De én pont arról vagyok híres, hogy nem tudok beszélgetni. Hát ez így... nehézkes lesz. * - Te, hogy-hogy bent vagy? - *Na ez értelmes kérdés lett... Na jó, reménytelen vagyok. Sóhajtok és legszívesebben fejbe vágnám magam a könyvvel. Most, ha részletezném az eddigi beszélgetéseim azok ilyenek lennének: "-szia - szia - hogy vagy? - jól. Te? - Én is. " Ennyi. Utána állunk kukán és én nem tudok feldobni, semmi témát. Ha a másik fél képes erre, akkor is, csak valami egyszavas választ adok. Tehát, ha nem ismerem az illetőt nagyon beégek. Vagy, ha ő nem ismer és itt bizony, most ez áll fent.*

- Öhm.. - *próbálkozom újra. * - Ne haragudj, de nem tudom a neved. Hogy hívnak? - *Ezzel kellett volna kezdeni. De, mint mindig én elrontom. Talán nem leszek hülyének nézve. * - Én Darian vagyok. - *és már megint egy apró hiba. Nem teljes néven mutatkoztam be, hanem csak... remek. * - Darian Ellsworth. - *Biggyesztem még oda jó pár perc után. Aztán a részemről megint tíz perc kínos csend. Ha neki van valami témája azt díjazom, de nekem egy sincs. Így teljesen rá vagyok bízva. Ha meg nincs megint mondok egy irtó nagy sablont.* - Szép az idő. - *Néha gondolkozhatnák is nem, de? Úgy látszik ma ez sem megy. Most kéne Nath, aki mindig előjön valami témával, vagy téma ötlettel, de a tanácsai is kimentek a fejemből.*

*Reménykedek, hogy valami megváltó ötlet az eszembe jut, hogy mégis miről beszélgessek a lánnyal. Az időjárás az nagyon nem jó ötlet erre rájöttem. Mert, hát melyik hülye ne látná az én megállapításom nélkül is, hogy bizony szép idő van? Egyszer el kéne mennem egy beszédtanfolyamra, vagy valami ilyesmire... * - Miket szeretsz csinálni? - *Újabb elkeseredett kérdés azzal a célzattal, hogy beszélgetés legyen a dologból. Tényleg csak rá számíthatok. Röhej, hogy fiú létemre ilyen vagyok. Nekem magabiztosnak és nagyszájúnak kéne lennem. Erre itt vagyok én, a félénk, beszélni képtelen Darian és a sírba viszek mindenkit ezzel. Na jó, talán Nathet nem, ő megszokta nagy nehezen. Nem lehetett könnyű dolga. *

*Kong az ürességtől a folyosó, amin most végig haladok. A cipőm kopog a köveken, ezzel feloldva a néma csendet. Most elhatároztam, hogy végre olvasni fogok. Nem mintha tegnap nem olvastam volna, de legalább ma nem kell tanulnom. Látszik, mindenki kint van ilyen szép időben az udvaron csak én nem. Nem baj. Leülök egy ablakba és máris kinyitom a könyvet mohón, hogy olvasni kezdjem. Miután elolvasom az első pár sort elbizonytalanodok. Milyen könyv ez? Furcsa, az biztos, mert nem értek belőle egy kukkot se. Gondolkozzunk. Mit jelenthet ez a mondat?* "Az E-temen-an-ki, a Menny és a Föld alapzatánál állok. "  *Fogalmam sincs mit jelent. Lépek tovább a következő mondatra.*

"Nagy, üres teret látok, a világ közepét, a föld és a menny tengelyét." ~Ki a fene írta ezt a könyvet?~ *Megfordítom, de se címet, se írót nem látok rajta. Igaz, a könyvtárban csak levettem egy könyvet a polcról és úgy kértem ki, utána jöttem ide. De ez furcsa. Az már nevetséges, hogy nem értek belőle egy szót sem.* "Nincsenek falak, de látok munkásokat és rabszolgákat." ~Na ezt legalább meg is értem. Szóval az ipse, aki írta ezt a könyvet, vagy ki tudja ki egy hatalmas üres teret lát, munkásokkal és rabszolgákkal. ~ "Annyian vannak, mint a föld hangyái és az ég sáskái."  ~ Más szóval rohadt sokan. ~ "Hallom a hangjukat." ~Ezt is értem.* "Építsünk tornyot, mely az égig ér!" ~Ahaaa, megvan. Valószínű a Bábeli toronyról van szó. Kifogtam egy vallásos könyvet? Remek. ~

*Megint jön egy kis idézet, amit nem értek.* "Tűz, levegő, víz és föld, de mindezek közt a tűz az úr." ~Feladom~ *gondolom és kelletlenül becsukom a könyvet, majd leteszem magam mellé.* ~ Túl hülye vagyok én még ehhez. ~ * Kikémlelek az ablakon, figyelem a többieket, amint éppen nagyobb csoportokban beszélgetnek, vagy tanulnak. Én valahogy nem tudok ekkora társaságban lenni. Meg ennyi barátom sincs. De ez van. Ezt kell szeretni, és nekem tökéletesen megfelel Nath barátnak. Vagyis... nem barátnak, inkább nem megyek bele újra. Hirtelen az idillikus csendet, léptek zaja töri meg. Nem tudom ki lehet az, aki úgy döntött, mint én, hogy ezen a gyönyörű napon a kastély falai között marad, de akkor is sorstárs. *

*Elfordulok az ablaktól és várom a léptek tulajdonosát, mert végül is nem akarom halálra unni magam. Kimenni meg szintén nem akarok. Szóval várok. Nem sokára a sarkon meg is jelenik egy griffendéles lány, bár nem csodálkozom ez a szárny a griffendéleseké. Nem igazán ismerem név szerint, de párszor láttam már a folyosókon. Nem egy évfolyamra jár velem, valószínűleg hatodikos lehet. A hetediket kizárnám és a negyediket is. Tehát marad a hatodikos korosztály. Ha közelebb jön, akkor próbálok valami elfogadható mosoly féleséget az arcomra tenni.* - Szia. - *Köszönök, azért az illendőségnek megfelelően. Nem vagyok valami beszédes típus. Csak jó társaságban. És őt nem ismerem. *

*Megnyugtat azzal, hogy megígéri, szól, ha olyan a helyzet és be kéne menni. Így viszont még sétálhatunk. Ez a szárítás jó ötlet volt. Nekem miért nem jutott eszembe? * - Nem, nem fázok. Különben is, neked most nagyobb szükséged van rá. - *mondom mosolyogva, de ez le is hervad, amikor látok valamit az arcán... valamit... * - Mond csak biztos hogy a sakkról akartál velem beszélni? - *kérdezem. Félek és reménykedek egyszerre. Mert ezt is kell. Lehet, hogy nem akar a barátom lenni. Vagy lehet az is, amiben reménykedem. Nem tudom. Kíváncsian várom a választ, amit talán nem is kapok meg. A következő kérdésemre válaszol viszont. Teljesen megkönnyebbülök, attól amit hallok tőle. * - Értem. - *Nem tehetek róla a megkönnyebbült mosoly kiül az arcomra. * - Igen tudom. De egyszer téged is elérhet a szerelem, nem? Hirtelen csap le majd... és azt se fogod tudni mit tegyél. - *mondom ezt már csendesebben. Talán sokat mondtam. *

*Tőle jön egy kérdés. Egy kérdés amire legszívesebben azt válaszolnám, igen van és TE vagy az. De nem mondom. Jó ideig nem is vagyok képes semmit sem mondani. Ha azt mondanám, hogy senki nem érdekel, akkor... akkor nem mondanék igazat és én nem szoktam hazudni. * - Sehogy nem állok velük. De van, aki érdekel. - * Nem hiszem, hogy ez megrázná. Egyszerűen csak igazat mondok. Csak elhallgatom egy kis részét... mégpedig a személynek a kilétét. Egy ideig megint csönd honol közöttünk. Ha csak nem kérdez. Megáll. De én nem eresztem el a kezét. Imádom rajta ezt a kislányos mosolyt. * - Roxmortsba? Mégis ho.. - *De folytatja tovább a mondanivalóját.* - A kiábrándítás még jó is lenne, de nem hiszem, hogy az aurorok mellett így eltudnánk menni. Meg hát... túlságosan nagy a védelem. Átváltozni tudtommal te sem én meg végképp nem tudok. Ismersz valami titkos utat? Mert én nem nagyon... - *Gondolkozni kezdek, tehát ezt lehet venni beleegyezésnek. * - Hogy őszinte legyek nekem nincs ötletem. - *adom fel tíz perc gondolkozás után. *

* Nem szoktam ilyen dolgokra vetemedni... na jó, igen de az csak a kastélyban volt, de nem azon kívül. De végül is miért ne? Ha kerítenénk valami megoldást, akkor többet lehetnék Vele, nem kéne elengednem a kezét, ráadásul még a bátorságom is összejön. Bár az nem szokott. Főleg ilyen dolgokban nem. Figyelni kezdem és megint elbambulok, szerencsére ez nem igazán észrevehető. Legfeljebb az jelezheti, hogy egy kicsit sötétebb árnyalatúak lesznek a szemeim. Ez egyértelműen jelzi, hogy bizony, most nem itt, hanem valahol máshol járok. Jelenleg annál, hogy éppen megcsókolom a mellettem álló gyönyörűséget, vagy szerelmet vallok neki, vagy megölelem. Csupán csak ilyen dolgok. Lassan eszmélek fel.* - Szóval van ötlet? - *mosolygok rá zavartan. Ha nincs, akkor tovább gondolkozom és a legnagyobb meglepetésemre eszembe jut, hogy van egy titkos járat a...* - Eszembe jutott egy járat. - *mondom végül. * - Tudod, mivel gyakran járok a sírkert felé ezeket is felfedeztem. Az egyik kriptából nyílik egy rejtekút Roxmortsba. Mit gondolsz menjünk arra? - *kérdezem és kíváncsian várom a választ. Ha az igen, akkor arra felé indulok, még mindig fogva a kezét. Képtelen is lennék most elengedni. *

*Jó bent van a sírkertben az a kripta. Véletlenül fedeztem fel azt az utat. Minden kis zegzugát végig jártam már ennek a sírkertnek, ezért is ez az egyik kedvenc helyem. Ha feldobna valami témát, annak nagyon örülnék, mert én perpillanat, nagyon nem tudok semmit mondani. Ha ezt a vágyamat újfent kivitelezi, akkor beszélgetve haladunk a kripta felé, ha meg nem akkor néma csendben. Jó tíz perc séta, mire a kriptához érünk, amiben teljes sötétség honol. Amikor itt voltam, akkor nappal volt, tehát most nehéz lesz megtalálni a bejáratot. Bemegyek és körülnézek, de koromsötét van, így kénytelen vagyok elővenni a pálcámat.* - Lumos - *mondom halkan és máris fény jelenik meg a végén így bevilágítva a nem túl nagy kriptát. Gondolkozni kezdek, hogy mégis merre volt az a járat, közben körbe-körbe járkálok, végig simítva néha a falakon. *

*A karjaimban tartani, valami olyan felemelő, hogy leírni egyáltalán nem tudom. De elmondani sem. Kiskorunkban és valami csodálatos élmény volt, azt hiszem akkor öleltem meg igazán. Ő már párszor megölelt előtte, de én nem öleltem vissza. Azon az éjjelen viszont igen.*
 




*Most először lépem át, Nathék háza küszöbét. Be kell vallanom, izgulok. Izgulok, hogy ki fogok-e jönni az édesapjával. Meg azért is, mert teljesen idegennek érzem magam ebben a fényűző környezetben. Nincs kis házunk nem erről van szó, de ez... Félszegen nézek körül, a legnagyobb meglepetésemre a kezem Nath kezében nyugszik, és ez legalább egy kicsit megnyugtat. Nemsokára feltűnik az édesapja és előre máris szimpatikus, hiszen barátságosan köszön és már Nath húz is, hogy körbevezessen a házban. Megkapom a vendégszobát és nagyon tetszik. Valahogy itt jobban otthon érzem magam, mintha tényleg a saját házunkban lennék. Furcsa egy érzés. Végül az a nagy izgulás alaptalan volt, eltudok az apjával beszélgetni. Egész nap gyönyörű idő volt. Este viszont minden megváltozott. Amikor már a szobámban ücsörgök  pizsamában az ágyon, akkor csap le a hatalmas vihar. Még én is kezdek megijedni, de amikor kopogást hallok és Nathet látom, amint takaróját húzva, párnáját ölelve lépeget oda hozzám és ártatlan kiscica szemeivel néz rám, na annak, nem tudok ellenállni és miután leül mellém átölelem, és megnyugtató dolgokat súgok a fülébe, mert láthatóan fél. *




*Igen, tisztán emlékszem arra az estére. Talán akkor oldódtam fel igazán a közelében, akkor éreztem azt, hogy benne megbízhatok, hogy mindig mellettem fog állni. Olyan jó vele lenni. De végül csak elhúzódom, mert ha tovább öleltem volna, eluralkodna rajtam minden, amit eddig sikerült visszatartanom. Egy pillanatig látok rajta valamit, de nem tisztán... de azért megkérdezem. * - Mi a baj? - *Megfázott. Látom rajta. Aggódom érte. Csak ne legyen ebből komolyabb baj.  Legnagyobb örömömre mégis azt mondja, amit hallani akarok és így sétálhatunk tovább. * - Igen, ebben igazad van. De ha rosszul vagy bemegyünk, jó? - *Ez eléggé aggodalmasra sikeredett. De hát én ilyen vagyok.  Erős a késztetés hogy összekulcsoljam a kezeinket, de nem teszem. Legalábbis még nem, mert mire elhatároznám magam, megszólal. Figyelek. Nem szokott dadogni. Nem szokott ilyesmiket mondani. Talán azt akarja, amit én...? Legnagyobb sajnálatomra ebben a szent pillanatban kell kidőlnie egy fának. Megölöm. A. Fát. Na jó, már meghalt, de akkor is. Hogy ronthat el egy ilyen... de nem. Nem úgy folytatja, ahogy vártam. Tehát mégsem. Még mindig csak én érzek másképp felé. *

- Oké. Majd játszunk. - *Mondom végül és sajnos most kiül az arcomra az a szomorúság, amit mindig elszoktam rejteni előle. Most ez nem megy. Átugrom a fát, hogy valamivel levezessem ezt a feszültséget és végre visszaáll az arcom eredeti mosolygásba. Megint mellé érek, és megint hatalmas a késztetés arra, amire nem rég gondoltam. Végül csak odavándorol a kezem a kezéhez és összekulcsolom őket, majd így megyek vele tovább. Talán ez még nem félreérthető. De, hogy alapból jéghideg a kezem az övé pedig meleg... kellemesen meleg. Felmelegít, de nem csak a kezemet, hanem mindenemet. Bár nem is fázok. Égek.* - Na és..., hogy állsz a fiúkkal? - *Ilyen idióta kérdést is csak én tehetek fel. De érdekel. Érdekel az, hogy ki ellen kell majd megküzdenem érte. Mert, hogy nem fogom hagyni, hogy valami bunkó legyen mellette. De ha valóban szeretnék egymást... akkor el kell engednem. De miért fáj még a gondolat is ennyire? *

*Még inkább mosolygok a kijelentésén.* ~ Olyan kis makacs tud lenni. ~ * Gondolom jót derülve azon is, hogy nyelvet nyújt. Az emlék a békáról az én fejembe is bekúszik és nem sok kell hozzá, hogy megint felnevessek, mert eszembe jut, hogy akkor mégis milyen képet vágott. Imádtam. Utána szent volt a béke, még vele is aludtam, mivel akkor vihar volt és így biztonságban érezhettük magunkat. Azt soha nem felejtem el. Amikor látja a döbbent arcomat édesen kuncog. * - Megmondtad. - *mondom mosolyogva és én is élvezem az esőt. Mikor pedig átölelem és hozzám bújik olyan jól érzem magam. Érzem a szívének dobbanásait, ha ez egyáltalán lehetséges. Ilyen ritka pillanatokban, mikor ráveszem magam, hogy megöleljem vagy egyéb módon mutassam ki a szeretetemet, vagyis inkább szerelmemet. De azért remélem tudja, mennyire fontos nekem. Legalább egy kis részét. Csak nehezen szakadok el tőle. De ha tovább ölelném... akkor az már gyanús lenne. *

* Hirtelen csap le a vihar és olyan hirtelen megy is el. De én ezzel csak jól jártam mert megint a karjaimban tarthatom. Magamhoz húzom és megnyugtatóan megsimogatom az arcát, ezzel egy időben pedig kisimítok egy nedves szőke tincset az arcából. Legalább láthatom a gyönyörű szemeit. * - Nyugodj meg. - *susogok még jobban ölelve őt. Csodálatos érzés, az már biztos. * - Nem változtál semmit. - *mondom szelíden mosolyogva, hiszen kiskorában is félt a vihartól. De azóta... akkor is szép, bájos volt. De most meg sem közelíti a kis kori énjét. Valahogy most sokkal könnyebben viseltem volna, ha meghalnék ebben a pillanatban, mintsem, hogy távolabb kerüljek tőle akárha egy ujjnyival is. Az egyszerű mondás nagyon is igaz:" Minél jobban szeretsz valakit, annál kevésbé bírsz ésszerűen viselkedni." Hát én így vagyok ezzel. Elhagytam önmagamat, kiléptem magamból, mellette önmagam lehetek, nem kell félnem, hogy elrontok valamit. *

* Nélküle olyan volt az életem, mint egy holdvilágtalan éjszaka. Nagyon sötét, de azért voltak csillagok, amit reményt adva megvilágították az életemet. Aztán egyszer csak átszáguldozott az egemen, mint valami meteor és hirtelen minden lángra gyúlt körülöttem, minden szép és békés lett, csupa ragyogás. Vele az idő és tér, zavaros ködbe folyik össze, mindannyiszor, ahányszor csak így ölelem. Amikor ráveszem magam, hogy meg tudjam érinteni és elviseljem a kisebb áramütést, amit a bőre érintése vált ki. Nem tudom meddig ölelem. Nem tudom mikor engedem el nagy nehezen. Hiszen, ha tovább öleltem volna, akkor elveszítem a gondolataim és a tetteim fölött az irányítást és bármennyire is rossz ötlet lenne, felülkerekednének rajtam és már az ajkaim az övéin függne, mintha valami éltető gyümölcs lenne a csók, hogy túléljem ezt a világot. *

* De nem teszem. Nem tehetem. Nem veszíthetem el. Csak egy egyszerű puszit adok az arcára, mielőtt elhúzódnék, persze csak akkor, ha már kellően megnyugodott. Pár percig figyelem, mintha nem tudnám elszakítani róla a tekintetem és be kell vallanom, ez így van. * - Maradjunk még, vagy menjünk vissza? - *kérdezem halkan és lehet, hogy sokáig öleltem, mert az eső elállt. Már nem záporozik, hogy reményt, bátorságot adjon. Már nem hallani, ahogy a földre érkezik, hogy egy kellemes ritmust adjon. Már csak azt a friss illatot lehet érezni, ami ilyenkor betölti a levegőt. A holdfény világít az úton, megcsillan a vizes leveleken. A csillagok ontják a hold mellett a fényüket, de azok alig adnak világítást, a gyönyörű kerek fényesség mellett. Nem szeretnék még bemenni, személy szerint. Mellette akarok maradni, vele akarok lenni. Kár, hogy nem lehet. Megint felé fordulok, hogy az arcát fürkésszem, mi a válasza az előző kérdésemre és várva reménykedek. *

- Majd máskor te választasz helyet. - *mondom mosolyogva. Elfogadja a pulcsimat és felveszi, ami engem kacagásra késztet.* - Hát nem rád szabták, Nath, az is biztos. - *Nagy nehezen abbahagyom a nevetést, és elindulunk sétálni és látom rajta, hogy megnyugszik.* ~ Olyan aranyos ilyenkor. ~ *Bár mikor nem aranyos? Nem csalódok benne, tényleg feldob egy témát a nyárról. Nem is tudhatja, hogy ezzel telibe talált, nem igazán akarok a nyaramról beszélni. Egyedül akkor jó, ha nála vagyok és nem otthon. * - Azt a visszavágót, majd megkapja abban biztos lehet. - *mondom halványan mosolyogva, de nem igazán látszik, hogy bármi gond is lenne. Tisztán emlékszem arra az egy győzelmemre, akkor sikerült először legyőznöm, Nath apját,  ami nagy szó. Büszke is vagyok rá és természetesen örülnék a meghívásnak, hiszen addig sem kéne otthon lennem és az sem kis szempont, hogy Nath mellett lehetnék... A kérdés kínzóan lassan szivárog a gondolataim közé és szinte megfagy az ereimbe a vér. * - Nincsenek terveim. Nem megyek sehova. - *Nagyon szűkszavúra sikeredett ez a válasz. Igazság szerint egyáltalán nem kötődöm a szüleimhez és ezért nem beszélek soha Nathnek róluk. *

*Egy kicsit érzem a változást, ami az időben beáll, de amikor Nath kijelenti hogy: "esni fog" nem igazán akarom elhinni, ezért furcsán nézek rá. De... visszaszámol és elkezd esni az eső. Hallom és érzem az esőcseppeket, amint a földre vagy éppen az arcomra hullanak, mivel föl felé kezdek figyelni. Mindig is volt ebben valami különös varázslat. Valami lüktető mágia, ami a természetből árad és olyanokra kész rávenni az embert, amit nem tenne meg normális esetben. Ezzel most én is így vagyok, mert egyre inkább nő bennem az elhatározás, hogy átöleljem ezt a tündért, aki mellettem áll mindig és mindenkor. A másik elhatározás nem ennyire erős, pedig az is minden vágyam, hogy megcsókoljam, még ha csak egy kis pillanatra is, mint ahogy egyszer tettem tényleg véletlenül, de azóta valahogy minden megváltozott bennem és az iránta érzett érzéseim is. Az eső arra is ösztönöz, hogy ezt megosszam vele, hiszen végig mellettem állt, mióta megismert őrangyalként vigyázta lépteimet, mindig segít nekem. *

* És én nem tudom viszonozni. Mert hiába próbálok rajta segíteni, úgy látszik nincs bennem elég olyan dolog ahhoz, hogy sikerüljön tanácsot adnom. Örülök, hogy találkoztam vele, mert ahogy ismerem magam, soha nem tudnék ismerkedni senkivel. Mindig is úgy volt, hogy először másnak kell odajönnie hozzám, mert én képtelen vagyok. Ha próbálkoznék is, hogy megismerjek valakit magamtól... képtelen vagyok rá. Ezért szeretem annyira Nathot, mert elfogad engem úgy ahogy vagyok és így áll ki mellettem, elviseli a nyavalyáimat, a megfelelési kényszeremet, a néhai elfojtott érzelem kitöréseket, még akkor is ha ezekre nincs semmi okom. Ezért nem teszem azt, hogy megcsókolom, mert lehet örökre elveszíteném, mint barátot és nekem szükségem van rá. Lehet ki akarom sajátítani, és ez zavarja egy kicsit, ezért is szoktak lenni vitáink. De igaz barátom... vagyis már szerelmem egyedül ő. Szeretem, de nem mondhatom el neki, mert lehet, hogy elveszítem és már annyira hozzánőttem, hogy egyszerűen képtelen lennék normális ember módjára viselkedni. Nem tudom mikor változott meg ez a feltétlen barátság nálam szerelemmé, de megváltozott. *

* Engedek a késztetésnek és átölelem, hiszen ezt még lehet baráti ölelésnek nevezni. A szívem vadul kalapál. Az ereimben forrón lüktetőn áramlik, mintha soha nem lenne megállása. Bódultsággal tölt el a bőre illata, ami betölti a tüdőmet. Mintha az az üresség sose lett volna. Hibátlan egész vagyok. A csönd pedig kezd kínossá válni, pedig az eső meghitten ad bátorítást, hogy mondjak valamit. Még így is eltelik pár perc, mire ki tudom mondani egy gondolatban azt amit érzek iránta, de úgy, hogy mégse áruljon el.* -"Te lehetsz elég bátor vagy elég erős ahhoz, hogy nélkülem élj, ha az a legjobb, de én sose tudnék ennyire önfeláldozó lenni. Veled kell lennem. Ez az egyetlen módja annak hogy éljek."- *idézek egy könyvből suttogva, amit szinte nem is lehet hallani az esőtől, majd végül elengedem és tovább indulok lassú léptekkel* ~ Nem. Nem mondhatom el neki, hogy ezt a mondatot nem barátilag gondoltam. Nem veszíthetem el. ~ *gondolom és reménykedem benne, hogy nem gondolt bele abba mit is jelent ez a gondolat. Ő a másik felem. Ha elveszítem elvesztem az életemet is, ha nem is szó szerint de a lelkem egyik fele biztos, hogy az örök semmibe vész. Az eső pedig esik tovább. Érzem a jéghideg cseppeket, amik záporoznak rám, jegességgel töltve el és most már úgy érzem megfagyok, mindez azért mert nem ölelem. Tényleg szükségem van rá.*

*Reggel van, vagy talán mégsem? Erről meggyőződhettem, miután kinyitom a szemem és a fény elvakít hirtelen. Miért is csodálkozom... Szokásomhoz híven a függönyt nem húztam be. Kelletlenül kelek fel, vagiys hát... esek ki a jó meleg ágyamból, hogy elbotorkáljak a fürdőig és lezuhanyozzak, majd felvéve az egyenruhámat, indulok el reggelizni és órákra. Persze a nagyteremben szinte semmi mást nem "eszek", mint kávét, mert egyszerűen én nem mindig szoktam reggelizni. Megszokás talán. Utána jön két óra, amit fel sem fogok olyan, unalmasak és laposak voltak, vagy csak egyszerűen túl sokat gondolok Nathre, vagy túlontúl álmos vagyok még. Talán kellett volna inni még 2 bögre kávét...Most az alkímia labor felé haladok, hogy máshogy, mint olvasva. Azok, akik egy kicsit jobban ismernek tudják, hogy ilyenkor nem érdemes nekem se köszönni, se lefutni azokat az udvariassági köröket, hogy: "Hogy vagy?" meg hasonlók. Csak pár olyan ember merészel rám köszönni, akik nem tudják, hogy ezt gyilkos tekintettel jutalmazom, majd már merülök is el újra a könyvben. Ez csak azért van, mert nem igazán van időm olvasni a sok tanulnivaló mellett és most tudom olvasni a százszor kiolvasott könyvemet. Rutinos léptekkel megyek le a lépcsőkön, azért az elmúlt öt évben megedződtem ilyen téren és nem esek lépten-nyomon hason a lépcsőn. Kivéve, ha jön szembe velem valaki, de szerencsére ilyen probléma most nem akadt. Odaérek a laborhoz és fel sem nézve a könyvből haladok el pár diák mellett, akik kint várnak. Egy kis zugba fészkelem magam és elmerülök a könyvem olvasásában. A hangok eltűnnek, a külvilág megszűnik csak a nyomtatott sorok haladnak a szemem előtt, hogy egybemosódjanak és már ne is olvassam, hanem halljam a betűket, amik csodálatos színfoniát adva áramolnak be a gondolataim közé.*

"Hajnal felé már látták gyakran erre,
Locsolta a friss harmatot könnyével,
Felhőt dagasztott sóhaj-fellegekkel.
De amikor a mindent-kedvelő nap
Távol-Keleten, Aurora ágyán
Széthúzza a borongó kárpitot,
Szalad a fény elől borús fiam,
Bezárja a szobája ablakát,
Kicsukja onnan a napot, verőfényt
És mesterséges éjszakát csinál:
Bús gondja egyre nő, akár az éjjel,
Ha jó tanács nem űzi végre széjjel."

*Léptek. A tanár léptei. Ez zökkent ki egyedül könyvem olvasásából. Felnézek és látom Cedrah Lupen professzort, aki az új tanerő. Nem tudom milyen lehet, de eléggé... szigorúnak és tekintély parancsolónak tűnik. Egyszóval nem lehet nála kihúzni a gyufát az már első látásra lejött. De majd kiderül még óra közben mi lesz itt.  Nem sokkal később egy fiú jön ki a teremből és be kell valljam egyáltalán nem ismerem, de nem is baj.   Elteszem a könyvet az oldaltáskámban, majd a többiekkel együtt beindulok és csak ekkor veszem észre Nathet... na meg az ajtón lévő feliratot. Vér... vérrel van rá mázolva az írás az ajtóra. * ~ Brrr... erre még engem is kirázott a hideg, pedig szeretem a horrorisztikus dolgokat...~ *gondolom. Igen. Ahhoz képest, hogy rengeteg horrorfilmet megnéztem már otthon, vagy éppen valami horror regényt olvastam, vagy éppenséggel elmentem félelmetes helyekre, eddig semmi nem tudott megijeszteni. Ettől viszont szinte megfagytam. Ezzel még inkább kiderül, hogy ez a tanár bizony nem fog szívderítő lenni. Helyet keresek, mivel már bent vagyunk a laborban. Rögtön kiszúrom a Nath melletti üres helyet és oda  huppanok le, persze csak akkor, ha megengedi és reményeim szerint igen, mivel én vagyok a legjobb barátja. Már ha... még annak nevezhetem magam mert őiránta már nem igazán baráti érzéseket táplálok. Természetesen ezt nem tudja. Még csak az kéne, hogy elvesszen a barátságunkat. Egy mosollyal köszöntöm és egy halk "szia" - val, mert a tanár máris belekezd a szidásba. Én ebből alig érzékelek valamit, mert elmerültem a csodálásban, megpróbálva ezzel észrevétlen lenni, ami nem tudom, hogy sikerült. Csak akkor eszmélek fel, mikor jön a Blaines eset. Csak a vezetéknevét tudom főleg így, mikor a prof mondja. Elborzadva, elszörnyedve nézem, mintha teljesen átélném a helyzetet. Milyen rossz, hogy ez ki szokott jönni, ha másokat szenvedni látok. Úgy érzem, mintha én lennék a helyükben, mintha átérezném azt a kínt, amit a szenvedő fél érez, nézem, mint oly sokan azt, ahogy kínlódott és főleg azon, hogy kiderült Lupen professzor ezt a saját unokaöccsével tette.* ~ Ez a pasas egy szadista. ~ * Gondolom és még sok szép dolgot, amit inkább nem részleteznék, mert ezzel igenis nekem is fájdalmat okozott. Mintha a lelkem egy darabja meghalt volna, ahogy ezt az egészet láttam. Furcsa, nagyon is az főleg úgy, hogy pont gyógyító akarok lenni, már mióta, de így nem lesz könnyű menet. Ezzel a hihetetlen átérző képességgel, ami bennem lakozik, de kibírom, mert ez a legnagyobb álmom.  A kis Iris máris segíteni akar Blainen , úgy, hogy még a babáját is elejti. Valahogy érzem hogy kötődik ehhez a két alakhoz, sőt ez határozottan látszik, de végül is nem az én dolgom, csak ne lenne ez az idegesítő kíváncsi természetem. Az óra ténylegesen elkezdődik és én érdeklődéssel figyelek, mert ez igenis érdekel. Nem tudnám megmondani miért, de érdekel. Ennyi. Kész. Túlragozva. Pár perc múlva, megjönnek a késők is, de az egyik mardekáros lány nem sikeresen érkezett ide, láthatóan ő is kapott az átokból. Megint jön az az érzés, ami ilyenkor elszokott tölteni. Néha, már kifejezetten unom.  Hát nem irigylem, az biztos. Folyik tovább az óra a medrében, mikor is kapunk egy feladatot. Képelemzés. * ~ Hááát... talán... még megy. Talán. ~ * Nem igazán vagyok jó ebből a tárgyból, de azért próbálom kihozni magamból amit tudok. Előveszem a pennámat és pergamenemet, majd mint valami lajhár kezdek írni, hogy így is többnek tűnjön amit írok. *

Darian Ellsworth Hollóhát. 5. évfolyam.

A képen három ember látható, a középpontban, minden bizonnyal egy nem emberi lény áll, szárnyak jelképezik a másik kettőtől való különbségét, na és persze az, hogy egyenesen áll, míg a másik kettő görnyedtebb testtartásban helyezkedik el. A központi alak feje fölött a higany jel látható, ami azt is jelentheti, hogy maga Mercurt ábrázolja, vagy  az ellentéteket jelzi, mint pl.: a föld-menny, élet-halál. Ezt jelképezik a kígyók is ami a központi alak botjaira tekerednek, és a balra lévő alaknak is egy botján. A bal oldalon látható alany, a napot szimbolizálja, ami az életet adó fényt jeleníti meg és az egység képviselője. A jobbra lévő alak, talán a holdat testesíti meg, és a termékenységet, a spiritualitást és az intuíciókat jelenti. A hold a női ént testesíti meg, ebből látszik, hogy az oldalak ellentétben állnak egymással és így hozzák össze az egyensúlyt, hiszen az egyik oldalon a nap a másik oldalon pedig a hold áll.

*Ennyi tellett tőlem, mivel tényleg nem érzem magam valami jónak ebben így, nem is lett belőle sok. Persze az is közrejátszott, hogy rám jött az izgulás amikor a professzor járkált a padok között és bele-bele nézett az írásokba. Hatalmas a megfelelési készségem és rendszerint emiatt szoktam elrontani a dolgokat, mert én mindent tökéletesen akarok megcsinálni, ami valljuk be nem megy. Reménykedem benne, hogy nem lett érthetetlen vagy valami ilyesmi. Tovább figyelek az órára, mikor az újabb feladattal gazdagszik és, mivel jártam mugli iskolába is, talán megérteném a feladatot, ha odafigyelnék... de sikeresen elbambulok Nath felé és gyönyörködöm egy kicsit a gyönyörű vonásaiban, lehet egy kicsit feltűnőn is, de mostanában gyakran bambulok el pedig ő a... így meg kukkot sem értek az egész feladatból, mivel ugye nem figyeltem,  tehát rögtönözök, meg amit ki tudtam venni a feladatból azt csinálom, ahogy tudom.*

A képeken lévő szimbólumokhoz, társíthatóak a fémek, mint a nap az aranyhoz. Az arany elemi állapotban termésarany és ércásványok formájában fordul elő, vegyületeit több módon is elő lehet állítani. A nemes fémek királyának is nevezik. Az alkímia célja az aurum non vulgi előállítása, vagyis a nem közönséges aranyé. A második szimbólum a hold amihez az ezüst társítjuk, ami ezüst fehéren csillogó, jól nyújtható, és hengerelhető nemesfém, kémiailag ellenálló, tiszta levegőben vagy vízben megtartja színét és csillogását. A harmadik Merkúr szimbólumhoz köthető a higany, ami a második csoportba tartozik, amennyiben az alakítható testek alkotó eleme vagy valami hasonló. Az alakítható testek matériája vizes anyag, amely olyan erősen egyesül a földanyaggal, hogy a kettő nem választható el egymástól. Ezt a vizes anyagot a hideg megfagyasztotta, miután hő hatott rá és megérlelte. Aligha kétséges, hogy az alkímiai műveletekkel az adeptusok előidézhetnek megszilárdulásokat úgy, hogy a higany kenekkel, megszilárdított formáinak tulajdonságai az érzékekkel felfoghatók.

*Ennyi, kifújtam. Lehet, hogy hatalmas baromságot írtam, megesik. Nem tehetek róla, hogy ennyire elbambultam. Na jó, tehetek, de hát... Remélem azért jó lett. Összeszedtem azt a kis tudást ami még a mugli iskolából megmaradt bennem kémia órán. Bár nem igazán szerettem azt a tantárgyat. Egy olyan nő tanította, akit kifejezetten utáltam. Rendszerint aludtam az óráin, mivel olyan vontatottan beszélt, mintha valami gép lenne, és folyamatosan ugyanazon a hangszínen darálta végig az anyagot. A száraz anyagot, egy csöpp érdekességgel sem volt hajlandó fűszerezni, hogy a zsenge ifjúság legalább értse is, vagy érdekelje a tanóra. Az még jobb volt, mikor kísérletezni próbált. Ez mindig úgy sült el, hogy felgyulladt valami, vagy a függöny, vagy a tanárnő könyve, vagy pedig a tulajdon haja. Utána valahogy nem kísérletezett... Egyszer a vicces kedvű osztálytársaim bezárták a szertárba és én szabadítottam ki, szegényt. Erre meghívott egy teára, ami... khm... olyan ízű volt, mintha a múlt században készült volna. Egyszóval mikor elszabadultam mehettem kiadni azt a teát és a reggelimet. Megint elkalandoztam. csak ne vegye észre senki. Főleg Nathalia ne, hogy megint őt figyelem már-már ködös tekintettel.*

*A puszira nem számítottam, de azért örültem neki, így a mosoly még szélesebb lesz. *
- Én is jól vagyok. A macska meg... hát igen, nem valami kellemes vele a találkozás főleg így éjszaka. Egyszer miatta buktam le. De szerencsére azóta nem talált meg. Ne haragudj, hogy ezt a helyet válaszottam. - *Próbálok bűnbánó tekintetet feltűnteti, de valahogy nem megy, ez inkább amolyan: "Talán direkt csináltam" pillantás. Mert talán abban reménykedek túlságosan félni fog és a karjaimban köt ki. Mondjuk azt sem értem, miért akarom ezt, mikor olyan, mintha a húgom lenne. Még a gúnyos kacagását is szeretem. Minden ilyen kis megnyilvánulása közben aranyos. Látom is, hogy mennyien ostromolják, de ez valahogy nagyon nem tetszik nekem. Végülis semmi közöm hozzá, így inkább bele sem megyek ebbe a gondolat menetbe. *

- Na igen, ezzel én is így vagyok. Szinte már fizikai szenvedés, hogy nem olvashatok mást a tankönyveimen kívül. A legnagyobb meglepetésemre, teljesül a kívánságom és Nathot már a karjaimban is van és a mellkasomba fúrja a fejét. Szegény, hogy megijedt... oké. Én nem bánom. De ezt neki nem kell tudnia. Megnyugtatóan a karjaimba zárom és simogatni kezdem a haját. Mondtam már, hogy milyen selymes a haja? *
- Nyugodj meg, nincs a hátad mögött semmi. - ~ De azért maradhatsz a karjaimban.~ * Mondom megnyugtatónak szánt, hangon, ami remélem sikerül, de abban is reménykedek, hogy nem fog elhúzódni. Ha hamar elhúzódik, azt kelletlenül veszem, de nem látszik rajtam semmi, csak az a halvány mosoly, amit általában csak ő lát. Ha pedig mégsem és ahogy reménykedem később húzódik el, akkor egy elégedett vigyort láthat tőlem, de csak egy pillanatra.*

- Ne félj, nem bánthat senki. - *Csak most veszem észre, hogy csak egy polóban van.* - Nem fázol? Miért nem vettél fel pulcsit? Azért nincsen olyan nagy meleg, hogy pulcsi nélkül flangálj. - *Nekem tetszik, hogy így van, de nem akarom, hogy megfázzon. Ezért nagyon úgy tűnök, mint valami aggódó apuka, pedig nagyon nem érzem magam apukának... se bátynak... Gyorsan leveszem a pulcsimat és odaadom neki, mert én nem fázok meg olyan könnyen, ő meg sajnos igen. Ha elfogadja és nem kell rábeszélnem, vagy éppen ráerőszakolnom a pulóvert, akkor elindulunk sétálni, ha ő is úgy akarja. * - Tudod, nem örülnék, ha megfáznál. - *mondom aggodalmasan, ha már sétálunk. Már csak valami témát kéne találnom, de nem jut eszembe semmi. Abban reménykedek, ő majd tud valamit, amiről beszélgetni tudunk.*

Nath



*Ma le sem feküdtem aludni, és ennek csak egy bizonyos oka van. Mostanában annyit kellett tanulni, hogy egyszerűen alig láttam a legjobb barátomat. Aki lány, de ez nem is baj. Mivel napközben nem igazán tudunk találkozni a sok tanulnivaló miatt, megbeszéltük, hogy ma éjfélkor találkozunk a sírkertnél. Igaz ő ennek a helynek nem igazán örült, de végül beadta a derekát és ennek csak örülni tudok. Hiába nem szereti a félelmetes helyeket... bár ez a hely nem is annyira félelmetes. Nem tudom miért valami vonz a temetőkben. Lehet talán érzékelni a halál szelét éjszaka, vagy egyszerűen csak jó borzongani ilyenkor. Bár én nem szoktam. Tehát nem feküdtem le aludni, hanem mikor eljött az ideje felkelek a tanulnivalók mellől és elindulok nagyon óvatosan, hogy senki ne vegyen észre a sírkertbe.

 Mint mindig előbb érkezem, mivel  utálok késni. Számomra gyönyörű látvány fogad, hiszen a köd leszállt a sírok közé, mintha hátborzongató játékot űzne. Hullámzik, ha belemegyek, de inkább nem veszek el benne, hanem a bejáratnál várok Nathre. Közben a gondolataim távolra kalandoznak, sok mindenre rátérve. Néha, mintha suttogást hallanék a hátam mögött, de ahelyett hogy ez megrémítene inkább nyugalommal tölt el. Mondjuk mindig is tudtam, hogy én valami csodabogár vagyok, de hogy ennyire... Lehet érezni a hűvös szellőt, ahogy cikázik a sírok között és néha megcsap, de komolyan én az ilyenfajta helyeken tényleg jól érzem magam. Türelmesen várok, hiszen tényleg előbb jöttem, de érzem, hogy már késik egy picit. Végülis én nem bánom, türelmesnek ismerem magam.

Hamarosan hallom a halk lépteket, ahogy közeledik felém valaki és amikor a sötétségből kibontakozik Nath alakja mosolyogva nézek rá.* - Szia Nath! - *köszönök neki, és nagyon örülök, mert tényleg hiányzott. Ez a baj azzal, hogy külön házakba kerültünk, mert így alig látom. De elviselhető. * - Hogy vagy? Történt veled valami érdekes? - *Kezdem az udvariassági körökkel, mert tényleg régen beszéltem vele. * - Hogy megy a tanulás? - *térek át a gúnyosabb hangnemre, mert nekem már nagyon kezd elegem lenni belőle. De kinek nem? Még arra is alig van időm, hogy egy jó könyvet elolvassak... pedig ez nagy szó, mert arra mindig jutott az időmből. Hát most nem és még szerencse, hogy bekávéztam, mert most itt aludnék el helyben.*

Javítva   

          alapok

jelszó || "Csíny letudva!"
teljes név || Darian Ellsworth
becenév || Rian, de nagyon kevesen hívják így.
nem || férfi
születési hely, idő || Norfolk; 1981. 03. 03.
kor || 16
faj || ember
vér || fél
évfolyam || 5


          a múlt

Egy borús tavaszi napon egy magas, szikár férfi járkál egy kórház folyosóján. Ideges, hiszen a felesége a szülészeten van és éppen azon erőlködik, hogy megszülje első gyermeküket. Ki ne lenne ideges a férfi helyében? Hiszen nemsokára apa lesz és megfogja ismerni a szülői örömöket. Alig várja mégis ideges. Mi lesz ha baj történik valamelyikükkel? Egyfolytában ezen kérdés körül járnak a gondolatai, mikor egy orvos lép ki a teremből. Odalép a férfihoz.
- Ön Christopher Ellsworth? - kérdezi az orvos barátságosan, mire a férfi türelmetlenül bólint. - Gratulálok kisfia született. A felesége és a fia is teljesen egézségesek. - A férfi már végig se hallgatja, hanem amikor a feleségét egy kórterembe vitték rögtön bemegy hozzá. A mosolygós barna hajú nő kezében egy nyugodt, kisfiú fekszik és a kórtermet fürkészi, hihetetlen éj kék szemeivel. A férfi elérzékenyülten ül le felesége mellé.
- A te szemeidet örökölte kedvesem. - mondja a férfi mosolyogva, mire a nő bólint. Christhoper most a kisfiú felé fordul, aki érdeklődve figyeli az apját. - Hát végre megérkeztél Darian.

Eltelik pár év és Darian is kezd felcseperedni. Már négy éves, de a szülei legnagyobb rémületére még mindig nem beszél. Mindent megpróbáltak már, de egyszerűen a kisfiú nem hajlandó megszólalni. Mintha megmakacsolta volna magát. Csecsemő korában is nagyon ritkán sírt, nem hangoskodott, elvolt csendben és nézelődött. Most is ilyen. Csendben játszik, egy szó nélkül, de nagyon kíváncsi és minden érdekli. De a szülők kétségbeesettek. Mi lesz, ha nem tanul meg beszélni?? Pánikolnak, mindig.
Eljön a nap, amikor Darian 5. születésnapját ünneplik. Megy a nagy ünneplés, amikor kiderült, hogy az ünnepelt eltűnt. Nagy a jövés-menés, a kétségbeesett Darian! kiáltások, de a fiúnak semmi nyoma. Hirtelen megjelenik, ruhája tiszta sár és persze a szülői aggodalmak csak úgy csattognak rajta, mire halkan megszólal:
- Én csak körülnéztem az erdőben. - Kiderült nem az volt a baj, hogy nem tud beszélni, hanem az, hogy nem akar. Lett is a nagy megkönnyebbülés az egész családban.


Az évek pedig csak telnek. A fiú egyre nagyobb és még mindig elég hallgatag. Alig szól valakihez, akkor is csak azért, ha valami tényleg fontos. Amióta megtanult olvasni, a könyveket bújja, minden érdekes olvasmányt elolvas, egy szóval tényleg mindent. Nem egyszer találtak rá a szülei elbújva egy szekrényben, miközben ott olvasgat. Vagy éppen a takaró alatt. Látszik, hogy egy kicsit koraérettebb, de ez nem akadályozza semmiben.

Megint csak egy olyan nap jön, mint a többi. Mintha minden a rendes kerékvágásban történne. A kisfiú felkel, lemegy reggelizni, ahol a szülei boldogan csevegnek, de ő nem szól. A szokásos pirítósát eszi és a teáját issza, mikor egy bagoly repül be az ablakon. A szülei és Darian sem lepődnek meg a madár láttán. A fiúnak megmutatkozott már a varázsereje, így tudták, hogy felvételt nyerhet a Roxfortba, ahova egykor a szülei is jártak. Darian nagyon is várja a tanévet, de semmi izgatottság nem látszik rajta, pedig nagyon is izgatott. Hiszen új, és érdekes dolgokat tanulhat.

Az iskolában nem lett kifejezetten népszerű, hiszen alig beszél valakivel és akkor is csak fontos dolgokról. Attól függetlenül, hogy imád olvasni nem annyira szeret tanulni, és csak leginkább azokból a tárgyakból kiváló, amik érdeklik is és ez a jóslástanról nagyon nem mondható el. De az eredményei nem vészesek és lehet őket jónak is mondani. Éli a nyugodt életét az iskolában, úgy tűnik semmi sem zargatja vagy bántja, talán a szótlanságával tűnik fel. Nem igazán történt semmi izgalmas vele, ami talán említésre méltó, hogy rengeteget kószál éjszaka a folyosókon vagy az udvaron a legnagyobb titokban. Hajtja a felfedező vágy így nem egyszer volt olyan, hogy egész éjszaka a kastélyban bolyongott és próbált lehetőleg senkivel sem össze futni. Eddig mindig kitartott a szerencséje és csak egyszer bukott le amit természetesen pontlevonással és büntetőmunkával jutalmaztak, de a gondolataival élve "akkor is megérte."


          jellem

Visszahúzódó, de nem kifejezetten félénk. Másoknak a bizalmába  férkőznie,  nem épp egy egyszerű dolog, mert kicsit gyanakvó és elővigyázatos. Minden könyvet elolvas igazi könyvmolynak lehetne titulálni, de ő ezt nem is bánja, tudja magáról.
Kíváncsi természete van, néha pedig, ha valamiben megzavarják kicsit mogorva, de nem veszélyesen. Egyszerűen csak magának való mégis szereti az emberek társaságát, bár nem egy társasági ember. Ő az embereket megfigyelni szereti, kiváló emberismerő.




          apróságok

mindig || könyvek, felfedezés, varázslatok, kávé , csend
soha || rózsaszín dolgok, zaj, halálfalók, hazugság, nyávogás
dementorok || amikor beleesett egy gödörbe, és fél napig nem találták meg; a dementorok közelében előjön a szorongás és a félelem és a sötétség. Emiatt enyhén klausztrofóbiás.
mumus || sötét, kis helyek, egyszóval valami gödörszerű
titkok || - volt egy kígyója, de erről senki nem tud, még a szülei sem
- imádja a nyalókát
- szeret főzni
rossz szokás || - ha zavarban van, képes nekimenni dolgoknak, pl: fal, oszlop stb...
- mindig könyv van nála. Szó szerint mindig, még a fürdőkádban is.


          a család

apa || Christhoper Ellsworth; 39; aranyvérű
anya || Irish Danell; 37; mugli származású
testvérek ||  -
családi állapot || egyedülálló
állatok || egy denevér, Darknak hívják


          külsőségek

magasság || 180 cm
tömeg || 64 kg
rassz || európai
szemszín || éj kék
hajszín || szőke
különleges ismertetőjel || a szemei.
kinézet || Egy magas, izmosabb, karcsú, szőke, kicsit hosszabb hajú fiú, így a tincsei gyakran a szemeibe lógnak, amik éj kékek. A kötelező egyenruhát hordja, vagy ha éppen nem, akkor szinte mindig ing-farmer összeállításban lehet látni, ahol a sötétebb színek dominálnak.
egészségi állapot || enyhe klausztrofóbia


          a tudás

varázslói ismeretek || Szereti a bájitaltant és ebben kiemelkedő, ugyanúgy, ahogy SVK-ban. Amihez nagyon nem ért, az a jóslástan.
mugli képzettségek ||  játszik hegedűn és zongorán.  
pálca típusa || 11 hüvelyk, tiszafa, egyszarvú szőr
különlegesség || a patrónusa egy párduc


          szerepjáték-példa

A nagyteremben nagy a nyüzsgés, mindenki beszélget vagy reggelizik. Darian ezeket megint elhalasztja, mert egy nagyon érdekes olvasmányt talált a könyvtárban. Így reggeli helyett a könyvet választotta, és most azt olvassa buzgón. Éj kék szemei falják a sorokat, szinte rekordsebességgel halad az információk között. A nyugalmát megzavarja egy mellé huppanó alak, így kénytelen kelletlen elfordítja a tekintetét a könyvétől, és egy nem túl kedves pillantást vet az illető felé.
Az az illető meg az egyik szobatársa, aki máris visszahúzódni látszik, de mégsem, pedig tudja, hogy ha Dariant megzavarják olvasás közben, akkor gyilkol. Legalábbis a szemeivel.
- Én... én csak.... - kezdi el dadogva a barna hajú fiú, de mire végigmondaná, Darian visszafordul a könyvéhez, de jelez, hogy így is figyel. - Elfelejtettem megcsinálni a átváltoztatástan házimat. Odaadod? - kérdezi a barna hajú szobatárs reménykedő arccal.
Darian megforgatja a szemeit, és kelletlenül leteszi a könyvet, hogy előkeresse a kért házi feladatot, de közben vágyakozó pillantásokat vet a félbehagyott könyve felé.
Egy szó nélkül átadja a házi feladatot a szobatársának, aki erre egy lelkes köszi után el is száguld, Darian pedig végre valahára vissza tud térni az olvasáshoz. Egyik kezével kávé után tapogatózik, amit egy idő után meg is talál, de rájön, nem ajánlatos ivás közben olvasni, és hogy miért nem? A ruháján landoló összes kávé talán a legjobb magyarázat erre.
Egy gyors pálcamozdulattal azonban már ezt is megoldja, és reméli, hogy senki nem fogja most már megzavarni az olvasásban. Se az egyik szobatársa, se a kávé, ami ellene követett el merényletet. Nem is vette jó néven, ezért most duzzogva elkerüli a kávécsészét. Talán 10 percig, ha bírja, mert utána már javában azt iszogatja a könyv fölött.

          egyéb

-