Nathaniel, a kétségbeejtő...

A határok kellenek. Mindig, mindenkor. Kaylee maga húzza ezeket a láthatatlan vonalakat, ő építi fel maga köré az óriási falakat, hogy senki be ne törhessek azokat. Kevés érzés maradt ki eddigi életéből, de a szerelem pont az, ami elől védi törékeny lelkét. Jól tudja, hogy nem bírná elviselni a szerelemből fakadó csalódást, ami előbb vagy utóbb biztosan elérné, ha szíve valakiért lángra lobbanna, és az a láng egyszer kialudni kényszerülne szerelmének tárgya miatt. Lelkivilága gyenge, mint ahogyan őt magát is annak látják a közelebbi emberek, és lehet, hogy így is van. Sosem tudta megvédeni magát, minden bántást megrágott, magában, egyedül dolgozott fel. Rák jellem, nehéz eset. Ezt senki sem akarja magának, főleg nem Nathaniel. Kaylee úgy érzi, hogy egy egyszerű játékként kezeli Nath, és ameddig nem nyugtatja meg az ellenkezőjéről a fiú, addig ez így is marad. A Griffendéles jó kiállású, magabiztos, a szemeivel eltud kápráztatni bárkit. Nem Kayleere van szüksége, akinek védelemre van szüksége, bátorításra, szinte már földöntúli szeretetre. Annyi csinos, kissé nagyképű lány van az iskolában, akik között Kaylee eltörpül és láthatatlanná válik, mint az egyetlen menedékéül szolgáló határai... tehát ezért kellenek a határok.
Nathaniel igazat ad a Hugrás leányzónak, aki erre kellemes, finom mosolyával válaszol, és tovább hallgatja a csodaszépnek titulált hangot. Ilyet még sohasem hallott, főleg nem olyat, ami még bókokkal is elhalmozza őt. Szereti ezt a hanglejtést, a huncutságot benne, az egészet, és szereti azt is, hogy ez a hang most csak az övé. Furcsa, hogy negyedóra elteltével ennyire megkedvelte a mellette ülőt, és a hangját. Máris függőnek érzi magát, bár ezt nem adja a fiú tudtára. Semmiképp. Lehet, hogy ha most feláll erről a helyről, soha többé nem látják egymást, tehát minden változást meg kell figyelnie ennek az ötödévesnek a hangjában, amit csak lehet: a hordozását, lejtését, váltakozását. Az örömöt benne és a megdöbbenést. Kissé eltátott ajkakkal, csillogó tekintettel bámul a fiúra, és már csak arra tud gondolni, hogy a varázsnak nemsokára véget ér, Nathaniel hamarosan átlépi védelmének legbelső falát, és ő menni fog. Maradásra már most is alig tud okot találni, talán csak a fiú gyönyörű kék szemeit, vagy az ellenállhatatlan hangját hozhatja fel mentségéül. Hallgatja őt, és raktározza a hangját. Valahova nagyon mélyre, ahol csak ő kutathatja fel, valamikor éjjel, álmai legrosszabbikában.
- Nem.- nyögi ki, összeszedve remegő testébe bebörtönzött gondolatait, és a mosoly szerteolvad arcán. Dumbledore az egyik legjobb tanár, és ember, akit valaha megismerhetett. Igazságos, és a Jót képviseli, amit Kaylee is. - Pedig Frics megérdemelné, hogy jól összeátkozza valaki, aki aztán szembenéz a következményekkel. Biztosan negatívul sülne el a dolog, bár a mai napig nem értem, hogy az igazgató úr miért alkalmazza.. senki más nincs erre az állásra?
Kérdésén eltöpreng, hiszen ezt még magának sem tette fel soha, nemhogy másnak, így kell neki pár másodperc míg feleszmél, és újra Nathaniel mellett tudja magát. Kék szemei, mintha csillognának, és a Hugrabugosra lesnének. Ő viszonozza, teljes akaraterejét befektetve állja a lehetetlen pillantást.
- Velem légy őszinte és igaz. - mosolyodik el kedvesen, ajkait hosszúra húzva, gödröcskéit előhozva. Arcáról a vörös foltocskák megpróbálnak el - eltűnni, kisebb nagyobb sikerrel, ám a leányzó eredeti arcszínét nem nyeri vissza. A válasz fájdalmas is lehetne, ha nem erre számított volna a negyedéves. Jobb kezét hajához emeli, hogy mint egy falat a fiú és közé húzzon, csak ez így nem teljesen jó, hiszen őt nézi. nem tudja, hogyan kell ilyenkor helyesen reagálni, ő tudta, érezte, hogy Nathaniel minden lányhoz vonzódhat, hiszen annyi csinos és szép és okos felsőbbéves jár a Roxfortba.. mostmár tudja, hogy minden szavát meg kell jegyeznie, és menni, gyorsan menni innen el.
-  Kevés az olyan, mikor komolyan is gondolod. - ismétli a fiút, arcán megpillantható a gondolkodás, kezei erősen szorítják a pad szélét, és alját, aztán összehúzott szemöldökkel, elszörnyedve néz vissza a fiúra, barnáival kérlelve a kékeket, hogy azok maradjanak őszinték. - Mégis mennyiszer?  Én.. én..
Nem találja a szavakat, így inkább nem is mond semmit. Sóhajt egyet, aztán kis idő elteltével mégegyet. Hol ránéz a fiúra, hol a virágokban tűnnek el gondolatai. Azt kívánja, hogy legyen ereje felállni, és bár reszketnek a végtagjai attól a szeretettől, azoktól a bókoktól amit Nathaniel adott neki, mennie kell.
A nevetés jóleső, finom, szívből jövő, túlontúl igaz, és túlontúl Kaylee. Mint ahogy senki más, ő sem tud ellenállni a fiúnak, de Ő meg fog tenni mindent annak érdekében, hogy ilyesmi ne történhessen meg máskor. Nathnek csak ki kell nyújtania a kezét, és lányok tucatjai borulnak a karjaiba, de nincs közöttük a Hugrabugos.
- Remélem is! - kacag tovább, de már érzi, hogy más, mint ezelőtt, túl komoly lett, szereti a hangot, a szemeket és az arccsontot, és ez már sok. Nathaniel átlépte azt a határt, amit eddig senki. - Ez a legkedvesebb mondatod, amit ma nekem mondtál.
Kijelentése, apró mondata gyengéden csilingelő hangján érkező, lágy ajkai között, amelyek olyan finoman mosolyognak a fiúra, hogy az már kétségbeejtő.
Az ötödéves Griffendéles elkomolyodik, és olyat mond, ami indulásra készteti Kayleet. Erő kell, küzdelem, kényszer. A határok kellenek, és az azokba vetett akaraterő. Nathaniel gyönyörű szépet mond a leányzónak, aki ettől alig tud nyelni, szinte kiszárad a szája, és szomjazni kezd az ismeretlenre.
- Nem, nem mondanád.. nekem nem. - mondja bizalommal telt szemekkel, miközben mozdulni próbál, és elgémberedett lábaiba életerőt sugall. - A mosolyom? - kérdez összezavarodottan, majd feláll, megszédülve, fejét rázva, haját hátul összefogva két kezével, mentségül, abba kapaszkodva.. - Mennem kell, Nathaniel.. - mondja finoman, de érezve, hogy hangja reszket. A fiúra tekintve, nem tudja mi tévő legyen, talán soha többé nem látják egymást, így meg szeretné jegyezni az összes vonását. Áll egy - két pillanatig, és kipirulva, reszketve gyö9nyörködik az őrületbekergető hang tulajdonosában.
Szavak nélkül indul el visszafele, vagy bárhová, ahová csak viszi a lába, és egyszer sem, utoljára sem tekint vissza, egy pillantást sem enged magának.
Nathaniel és a határok.
Viszlát, Nathaniel.

Nathaniel, a határfeszegető : )

Ártatlan, mégis riadtnak tűnik, és ezt minden bizonnyal Nathaniel is észrevette, sőt. Tagadhatatlanul tudja, már a tekintetéből, a magabiztosságából kiolvasható, hogy tisztában van vele, mit érez a mellette üldögélő leányzó, milyen stílusjegyei vannak neki, és mi a furcsa benne.
Sokan jegyezték már meg a Hugrabugosnak, hogy a lehető legjobb házba osztotta be őt a süveg, hogy a furcsaságát csak és kizárólag ez a ház tudja tolerálni. Mert ebbe a házba jönnek a furcsák, akik nem bátrak, vagy ha igen, sötét gondolataik nincsenek.. ezzel mégsem ért egyet Kaylee, szerinte minden egyes embernek, így a Hugrabugos diákoknak is vannak értékeik, amiket meglehet szeretni, vagy legalábbis megtisztelni azzal, hogy nem hurrogják le a furcsaságaikat. A tehetség pedig változó, és senki nem várhatja el azt a másiktól, hogy tizenéves korában előrukkoljon a legjobb énjével.
Kayleeben az elszántság hibádzik, és a törékenység tűnhet ki belőle első ránézésre amellett, hogy általában csendesebb a többségnél, és jobban szeret figyelni, mint adni azt, aki valójában nem is. Mikor leinti a Griffendéles, ő elcsöndesül, és figyelmes barnáit ráemelve a kékekre, szinte már odaadóan hallgatja a mondanivalót, és csak bólint.
- Igazad lehet, megértem az álláspontod, de Frics akkor sem tehetné meg veled - rázza meg komolyan a fejét, hosszú haja vele együtt mozdul - hiába van ott a pálcád, attól még védtelen vagy, ha jön azokkal az... izékkel!
Szándékosan mondja emelt hanggal, hiszen félti a fiút, bármi történhet vele, ha szembe jön az a büdösbogár, azokkal a rossz, undorító fogaival, és a már említett ujjszorítóival. Elcsöndesedve rázza meg a fejét, és Nathra pillantva meggyőződése, hogy ő élvezi a helyzetet, amiben ez a lány ennyire aggódik az épségéért. Ezen gondolatán apró mosoly csillan meg arcán,  azzal a kis gömb alakú behorpadással egyetemben, ami csak akkor jön elő, ha a mosolya a lehető legkellemesebb pillanatában érkezik.
Nathaniel oly furcsán néz rá némelyik pillanatban, hogy érzi, hamarosan közel kerül a határaihoz, amiket a fiúk ellen húzott fel, és amit lehetetlenség átlépni, és lassan nem tud majd hová bújni. Tetszik neki, ahogyan az ötödéves viselkedik, csak ne lenne ennyire gyors. ~ Vajon minden lányhoz így viszonyul, vagy egyszerűen bolondnak tart, amiért elvesztem a virágok rengetegében? ~ Rápillantva a fiúra, saját tekintetét megtartva, és nem engedve barnáit eltekinteni a virágokra bonyolult, de megszokott zavarában, próbálja megfejteni annak gondolatait, vidám, jóleső mosolyát, és kellemes társaságát. Minduntalan sikertelenül természetesen.
És közeledik. Csak jön, és mosolyog, és a balja már Kaylee háta mögött siklik a pad karfájára, hogy megszorítva azt feszegesse a lány védelméül szolgáló láthatatlan, de érezhető határokat. Kaylee szíve túlzásba vitt dobbanásokkal reagál, pulzusa az egekben szárnyal, kezei remegve kapaszkodnak lábai alatt a pad szélébe. Tekintete rácsúszik a fiú lábára, ami éppen nem ér az övéhez, testére, ami olyan pózt vett fel ezzel a karfa markolással, ami már csak arra vár, hogy a szerelmes lány ráboruljon, szeretője mellkasára, az ajkaira, amik mintha mosolyra állnának, és Kaylee állva a fiú kékjeit, látható módon veszi fel a vörös színt. Kellemetlennek érzi, hogy így kell lennie, de Nathanielnek teljes rálátása lehet az elpirulásra, és végigkövetheti a lány gondolatait, majd butának tűnhető szavait.
- Mondd, hogy nem teszed ezt minden szembejövő lánnyal? - kérdezi halkan, barnáit nem engedve lecsúszni Nathről, tartva, még akkor is, mikor a fiú előredől, és az a pár centi már rég túlment a határokon. Határok. Minek, ha Kaylee nem tesz semmit, akkor sem, ha valaki átlépi őket? Miért szabta őket meg, ha semmi értelmük.. Ajkai elengedik egymást, kissé szétválva a döbbenettől, kiszáradva az izgalomtól hagyják el a másikat, csak arra várva, hogy Kaylee benedvesítse őket. A lány eleget téve a vágynak, benedvesíti alsó, majd felső ajkát is, és próbálva fejtegetni a fiút, gondolkodva néz fel rá. Aztán a fiú mozdul, és már nem tud rámeredni, most már a fülénél érzi őt, a hangját és a leheletét, amitől végigrázza a hideg a testé egészen a feje búbjától a gerince végéig. ~ Jaj, ne! Hát tényleg van valami az arcomon ~
Már éppen nyúlna letakarítani magát, mikor Nathaniel ismét nekikezd, igaz a hangja kellemes nevetést bújtat, de Kaylee zavarában azt sem tudja mihez kezdjen. ~ Nem lehet lemosni?! Merlinre! ~ pillant fel a festékszóróval megkoronázott szoborra, aztán, amint befejezi a suttogást Nath, oldalra fordítja fejét, hogy egyenesen ránézhessen, és tűzpiros arcát nem szégyellve, nevetve nézi a cinkos fiút. Biztos benne, hogy csak megszerette volna őt nevettetni, ami sikerült is, csak ne bóklászna ennyire határon belül. Nevetve csámcsogja gondolatban az elhangzott szavakat, majd ismételten megrázza fejét, és reméli, hogy már nem akar kigyulladni arca.
- Nevetsz rajtam? - kérdezi nevetve, hiszen nem sértődne meg, ha ez így lenne. Jól érzi magát, és imádja, hogy nevethet valakivel, valakivel, aki még nem furcsázta le, és nem mondta rá azt, hogy bolond, hogy hülye és, hogy máglyára vele.
Zavaró tényként kezeli Kaylee, hogy a fiú túlságosan bohém, és túl jól ért ahhoz, hogy őt zavarba ejtse, és ne engedje onnan ki. Mi van akkor, ha mindenkivel így beszél, és ilyen közel merészkedik? Talán barátnője is van. És mi van, ha nem is egy? A lány elmereng magában, ilyen, és ehhez hasonló gondolataiba, mikor Nath ismét megnevetteti, de kissé rá is ijeszt.
- Szépnek találsz engem? - kérdezi lassan, meglepetten, teljesen őszinte választ várva, felelőtlen módon, ismét a fiú arcára szegezve barnáit, és tudva, hogy pirulni fog, akkor sem engedve a tartásán.

Blaine

Hiába nézi az érméket, és az alattuk helyet foglaló kiadási dátumokat, illetve az ismeretlen, boldog neveket, akik megkaphatták azt, amelyre Kaylee egyáltalán nem vágyik, - mint ahogyan életében egyszer sem vágyott megkülönböztető díjakra - nem érez magában feldobottságot, vagy földöntúli boldogságot. ~ Úgy látszik, amire magam sem vágyom, azt nézve nem is történik semmi ~ Gondolatai között végigszánkázik néha egy - egy büszke foszlány, de valójában, hiába sétál a csillogó trófeák termében, csak a csönd az, ami megdobogtatja szívét. Senki nem zavarja meg nyugalmát, ami talán annak köszönhető, hogy a rossz időszak ellenére kellemesen meleg, kint, a szabadban eltölthető napot kaptak mára a Roxfortos diákok. Ruhája alsó szegélyét kétoldalról megfogva sétál be egy hatalmas üvegszekrényekkel tarkított részlegbe, és élvezve a némaságot, egyedüli zajként csak topánkája koppanását a padlón, érdeklődő tekintettel fordul az egyik szekrényhez, és lép közelebb hozzá. Ahogy bepillant a kissé maszatos üvegen, a szekrény közepén egy aranycikeszt lát, csillogón, szárnyait kiengedve, melynek egyike, mintha sérült lenne. Kaylee - t nem érdekli túlságosan a kviddics, de a játék eredményei igen, főleg, ha kicsit idősebb már a mostani trófeáknál. Két név villan fel a cikesz két oldalán, egy - egy dicsérő szöveggel. Az egyik mintha Anderson lenne, viszont a másik olyan koszos, vagy inkább kopott, hogy Nelson aligha képes  kiolvasni. ~ Dy.. Dylan? ~
Aztán a néma csendnek vége szakad, egyszerűen megtörik, mint mikor a kádba engedett víz egyenletes szintjébe beleérintjük nagylábujjunkat, és a víz felszíne körökbe rendeződve szétválik. Az a kellemes dallam, ami körbeveszi a Hugrabugos leányzót, mikor csend van a valóságban, felemelő érzés, most viszont...
~ ó, csak egy srác, jól el lesz magával ~
Gondolatai nem kalandoznak el, nem érdekli különösebben az egyenlőre udvariatlannak tűnő, csak bámészkodni tudó, mégis, ha jobban megfigyeljük, kedves arcú ötödéves. Kaylee próbál nem tudomást venni arról a tényről, hogy lábát nem takarja más, csak egy kis harisnya, és a ruha, amit magára öltött inkább hasonlít estélyire, mint amit egy egyszerű napra szokás felvenni. Az alig észrevehető biccentésre a már - már megszokottnak mondható, finom mosolyával válaszol, hangját még nem hallatja, zavarni nem szeret, és ha ez a fiú nem szeret beszélni, ő nem erőszakolja rá. ~ talán csak én vagyok a gond, azért nem szól semmit ~ végigköveti barnán csillogó tekintetével az érkező mozdulatait, tartva ugyan egy kicsit attól, hogy megvádolja valótlan kitalációkkal, de ha ő megmerte nézni a lány lábát, akkor fordítva miért ne nézhetné viszont végig őt?
Ez csöppet gyermeteg hozzáállás, de vörös foltocskáit el kell valahová rejtenie, és hova máshova, mint saját gondolataiba. Arcára ettől függetlenül kiülhetett némi pír, amit bizonyára az érkező észre fog venni, már ha egyáltalán veszi a fáradtságot, és ismét ránéz a negyedéves tanoncra. Végül leveszi tekintetét Blaineről, és tovább kószál az üveges szekrények között. Érdekesnek találja, hogy a Roxfortba ennyi tehetséges, ügyes és szorgalmas tanuló járt, és minden bizonnyal jár is. Ott van például Hermione, akit ugyan soknak vél szorgalmilag Kaylee, örül, hogy az iskolai tanárokat valaki megtartja az agyvérzéstől és a különböző szívritmuszavaroktól. A kviddics kitüntetések és trófeák mellett elhaladva régesrégi pennákat figyelhet meg, topánkájára nagyon ügyelve, nehogy bármiféle neszt kiadjanak, nem szeretné, ha társasága pontosan tudná merre járkál, még a végén ráijesztene, és megtudná mennyire fél a maga módján.
~ Csak ne gyere erre, mindjárt végzek, maradj, kérlek, maradj ahol vagy ~ rimánkodik a pennák fölé hajolva, neveket betűzve és a teremben körbenézve. Tetszik neki, hogy Blaine visszaadta neki azt a csöndet, amit az előzőekben elvett, de, mint látható volt, csak egy - két pillanatra fosztotta meg szeretett némaságától a lányt. Pedig, ha tudná, hogy mennyit tud ez a kis szende beszélni..
Továbbhaladva, a Trófeaterem ajtaját gondolatban egyre közelebb látva magához, kezeit egy szabadon hagyott serleghez engedi, hosszú, most hűvös ujjait hozzáérinti, és csodálkozva simogatja kellemesen hideg anyagát. Ez valami csodás, rettentő mód tetszik neki, noha semmi áhítatot nem érez, vagy vágyat, hogy szerezzen magának egyet, meggyönyörködteti a látványa. Eltűnik Blaine, és a gondolat, hogy kimenjen az ajtón, vagy az, hogy talán a fiú bántani akarja őt lelkiekben, szertefoszlanak még saját gondolatai is. Végighúzza ujjait a serlegen. Többször. És érdeklődő tekintete figyelmessé fokozódik, egyszerre mindent tudni akar arról, amit valaki egyszer, nagyon régen kiérdemelt, amiért megküzdött, amit megkaphatott, vagy akár nehezen, vért izzadva megszerzett az iskolának.

Nath

A zavar mindennapos ennél a leányzónál, de ezt természetesen nem tudhatja Nathaniel, mint ahogy azt sem, hogy ez mennyire támadhatóvá teszi a Hugrabugost. Nem feltételezi Nathről azt, hogy ezzel a felülettel, ezzel a támadható ponttal visszaélne, de nem szereti lelkét, azon belül is gondolatait kitükrözni az arcára kiülő két kis vérgyülemlettel. Gondolatai elszabadulva keringenek fejében, egyik felől Nath furcsán szép szemei, másikon pedig a legnagyobb félelme: a bántás áll. A nevetés, a kislányosan vidám kacaj mégis könnyen csúszik ki ajkai között, nem gondolva olyasmikre, hogy mi történhet akkor, ha Nathaniel bejelenti, az egész csak egy vicc volt, ő még ismerkedni sem akar, és Kaylee egyébként is időpazarlásnak tudható csak be számára. Mert ezt a lány megértené. Önbizalma nagyon kicsi, és hiába próbál rajta javítani, valahogy nem sikerül neki. Zavarát is ennek köszönheti, hogy fél a bántalmaktól, amik valójában nincsenek is. Nevetséges rettegés, mely óriási galibákhoz vezethet.
Mikor a fiú lehunyja szemeit, és elhúzódó grimaszokat ölt fel még piros arcára, Kaylee felkuncog magában, de mindezt csak gyorsabb szuszogásával adva Nath tudtára. Kedvesnek tartja, hogy padszomszédja hagyja, hagy tisztítsa meg mugli módra arcát, mikor egy pálcamozdulattal is véghez vihetné ezt a kisebb tisztogatást. Nem ártana a nadrágjáról sem leszednie a festéket, ám ez nem zavarja a lányt, sőt, megnevetteti, és segíti az emberismeretben.
Hosszú ujjaival ráfog a fiú állára, és arccsontjára, hogy úgy tudja mozdítani annak fejét, ahogy éppen megfelel jobbjának, és a tisztítást igénylő ötödévesnek. A mozdulatsorok között megpróbál nem nézni semerre, csak éppen oda, ahova nagyon szükséges, de Nathaniel mosolyát elkapva, ő is mosolyra húzza ajkait. Aztán a fiú keze elindul, és egészen Kaylee álláig meg sem áll. Ő hagyja, hogy a kéz ujjai hozzáérjenek puha bőréhez, majd tekintetét elengedve, belepillant a ridegnek titulálható kékekbe. Mosolya lassan elhal, miközben gyorsan befejezi a zsebkendővel való dörzsölgetést, és dübörgő szívvel csúszik vissza a pad másik szélére.
- Jaj! - nevet fel most is, mint ezalatt a beszélgetés alatt jó párszor, mégis mindig jóízűen, és mikor folytatja Nathaniel a mondandóját, lelkesen bólogat. - Kis elsősöm.
Vidám nevetését mosolyba fullasztja, aztán bal kezét ráengedi a pad míves karfájára, ami a meleg időnek ellenállva, most is hűvösnek érezteti magát. Szemeivel végigköveti a szépen megmunkált vasanyagot, miközben ujjait húzva a selymesre csiszolt vason, hagyja, hogy Nathaniel is ugyanúgy élvezhesse a beállt csöndet, mint ő maga. Igaz, nem lehet benne biztos, hogy a fiú kellemesnek találja - e társaságát, és már azon gondolkodik, hogy hagyhatná ott egyedül őt, ezáltal megszabadulva tőle, mégis reménykedik, mivel ő jólérzi magát. Sajnos, a pírt nem látta meg, mert még a másik irányba nézelődött, de mikor a fiú beszélni kezd, és Kaylee odanézve csak a kihúzott, egyenes testtartását látja, ismételten nevetésben tör ki, testét meggörbítve engedi előre, majd kipirultan dől hátra, hogy lereagálhassa Nathaniel szóáradatát, ami teljesen nem igaz, de jó leírni.
- Frics és a macskája szerelméről, istenem, Nath - nem tudja elfolytani hangos mosolyát, aztán hirtelen olvad le arcáról a mosoly, és rémüldözve figyel - már teljes testtel a fiú felé fordulva - az ujjszorítós fenyegetésre - Szent szalamandra! Ilyet nem tehet, jelentsd Dumbledorenak, hogy meg akar kínozni.. ezt nem gondolhatja komolyan!
Kaylee mérgesen összehúzott szemöldökkel rázza a fejét, amivel haja is ide - oda mozdul, majd, mikor az ötödéves feláll, és felvarázsolja a Merlin - szobor tetejére a festékszórót, röhögve fordul vissza eredeti ülőhelyzetébe, szemei elé téve kis kezeit, és engedi, hagy rázkódjon a belőle kiváltott vidámságtól.
- Részemről a szerencse! - bájosan ejti ki a szavakat, közben tenyerei lecsúsznak arcáról. Örül, hogy ezt mondja neki Nathaniel, hiszen ez egy ok arra, hogy ne érezze magát rosszul azért, mert fél attól, hogy Nath talán nem is szeretne ott lenni vele. - Köszönöm.
Csodálkozó pillantással követi a távolodó alakot, hiszen ilyet még soha nem mondtak neki, még lányok sem, nem hogy fiúk. ~ Anyát kivéve ~ teszi hozzá gondolatban, aztán jókedvűen figyeli, mit cselekszik új ismerőse. ~ Mennyi új embert ismerek meg itt, a Roxfortban. Négy év nem volt elegendő ahhoz, hogy tisztában legyek az alattam és felettem járókkal, vagy mi a csuda? Bevándoroltak volna, mikor én éjszaka a pihepuha ágyikómban alukáltam ? ~ Abban biztos, hogy Nathaniel nagyjából korabeli, de hogy évfolyamtársak legyenek.. kizárt dolog, akkor már találkozniuk kellett volna órákon.
Nathaniel visszasétálva már sokkal tisztábbnak és üdébbnek tűnik, mint ahogyan azt Kaylee megfigyelhette az előző percekben. Finom, visszahúzódó mosollyal üdvözli újra a padon, és kezeit lábai alá csúsztatva, tekintetével elveszik a szállingó, táncoló virághadakban. Szereti nézni őket. Kötöttek, mert nem mozdulhatnak onnan, ahol kibújtak, ahova beásták magjukat, mégis szabadon szárnyalhatnak a szélben, és majd saját utódjaikat odaadhatják a szellőnek, esőnek és a Nap sugarainak, hogy ők továbbgondoskodjanak róluk. Apró, szelíd szájmozdulattal éri el a fiú keze, ahogyan egy tincséhez ér, és a füle mögé rejtve, tanulmányozni kezdi őt. Zavarban néz el jobbra, egyenesen Nathaniel tekintetébe, tudni akarva, mi olyan lehet rajta, amit így kell nézni.
- Vala.. valami rámragadt esetleg? - kérdezi halkan, a kékeket lesve, és néha a fiú ajkait is, reménykedve abban, hogy mosolyra húzódnak, és nem kell szégyenkeznie azért, mert koszfolt van valahol az egyébként sima, és szolidan szép arcán. - Koszos vagyok, Nathaniel?

Nath

Csak reménykedhet, hogy a névtelennek tűnő fiú nem vette észre arcának előzőekben való elszíneződését. Nem tudhatja, hogy Nathaniel szemfülesebb az eddig megismerteknél, s bár elfordul a sráctól, rohamosan kezd növekedni pulzusának dübörgése. Lázasan fordul vissza, s akkorra barnái már csak beszélgetőpartnere kényelembe helyezését szúrhatja ki.
- Lebuktam.. - suttogja maga elé nézve, egy pillanatra sem emelve fel tekintetét a fiúra, aki ezzel a vigyorával kissé nagyképűnek tűnik, és ha nem is az, annyi biztos, hogy élvezi a helyzetet. Élvezi azt, hogy zavarba hozta a negyedévest, élvezi, hogy magabiztosságával vörösségre kényszeríti a leányzót. Kaylee ha lehet mégjobban elpirul, úgytűnik már saját gondolatai is ellene vannak, és a vér csak gyűlik az arcában. Bőre elszíneződve mutatja Nathnak a lány zavarát, ami nem hogy múlna, csak sokszorozódik.
~ Mi jöhet még? ~
- Nem vagyok az a fajta, aki szeret zavarni... - kezd bele, szemei komolyságot tükröznek, és bár nem néz a fiúra, annak tudnia kell, hogy Kaylee őszinte - Tedd azt, amiért erre jöttél, és én nem láttam, nem hallottam semmit.
Amit a fiú megpróbált elhitetni a fiatal lánnyal, egészen tetszetősre sikeredett, a Hugrabugos felnevet a stílusváltáson.
- Jajj, vigyázz.. - nyúl a fiú felé, természetesen elkésve, ő már összekente magát, amin Kaylee jót nevet - Most úgy nézel ki, mint egy kis óvodás, nagyon édes. - nevet továbbra is, kellemes társasága kezdi feloldani lelkét, és már nem húzódik annyira, hagyja, hogy a lány élvezze társaságát, és ezt a napot. Teljes egészében.
Zsebéből előhúz egy zsebkendőt, - mivel mindenre allergiás, így az mindig van nála - és fenekével közelebb csusszan a fiúhoz. Két kezével széthajtja a papírt, szép lassan, mint általában, most sem siet sehova. Bal kezével finoman megfogja a fiú állát, jobbjával pedig kissé durvának érezhető mozdulattal felülről lefelé történő mozdulatokkal megtisztítja az arcot. A festék könnyen oldódik, hiszen csak egy pillanatig lehetett Nathaniel arcbőrén.
- Kész is vagy! - mondja boldogan Kaylee, szelíd mosolyával csúszik vissza az előző helyére. Nem pillant a fiú kék szemeibe, nem szeretne ismét elvörösödni, de tudja, ha most megszólal a megtakarított óvodása, nem tehet az ellen semmit. Semmit az égvilágon.
Kellemes társaságnak titulálja Frostot, hiszen csak ritkán beszél, és csak akkor, mikor igazán van mondanivalója. Nem fecseg, és nem kínos mellette a csönd. Magában örömtáncot jár Kaylee, miközben elmereng a virágok rengetegében, lábait megcserélve, balját helyezve a jobbra, a pad támlájának kényelmesen hátradőlve. Karjai a melle alatt összefonódva pihennek, hosszú haja betakarja mellét, vállait és hátát is. Szereti a haját, az az egyetlen magán, ami nem irritálja, hogy az ott van, hogy az létezik, hogy az úgy néz ki. A hajának finom illata van, leginkább eperhez hasonlítható, kellemes az érintése, és látványra is gyönyörű. Nem törik a vége, és nincs benne hiba. Az egyetlen dolog rajta, ami jó.
- Szia Nathaniel - fordul a fiú felé, aki ismét incselkedő szót biggyesztett bemutatkozása végére. Vigyorogva rázza meg a fejét, hiszen az előbb bemutatkozó nem is titkolja mennyire élvezi fölényességét a lány felett. Kaylee pillanatokon keresztül nézi a fiú arcát, miközben az elgondolkodva mereng önmagában. A csend most sem kínos, a lány inkább élvezi, mint feszeng, hiszen ez a pár másodperc, hogy éppen nem történik semmi, megnyugtatja a kedélyeket, vagy fokozza azokat, mindegy, kell az emberek között. Aztán..
- Merlinre! - neveti el magát a leányzó, jobb keze hasára csúszik, ajkai nevetősen tátva, és a flakonra néző szemeiben is a mosoly jelei csillannak. - Nem mondod, hogy mugli festékkel hancúroztál valahol a kastélyban?!
Kaylee egyre hangosabban és vidámabban nevet, kezdi úgy érezni, hogy nem tud tovább ülni, ha nem akar megfulladni a nevetéstől, ami egyre inkább hajaz röhögésre, mint nőies kacajra. - Apám mugli.. - teszi hozzá kedvesen, majd behunyja szemeit, hogy jobban kiélvezhesse a vidám pillanatot.
- Szóval azt akartad eltüntetni. - fejti meg a fiú titkát - remélhetőleg - a lányka, majd finoman mosolyra mozdítva ajkait, megnyugtatóan néz az ötödévesre. - Tőlem nem kell tartanod, veled vagyok, nem a tanárokkal. - mondja, majd körbenéz, hogy hova is tehetné azt a kis flakont Nathaniel, de nem sokáig nézelődhet, hiszen a mellette üldögélő érdeklődve figyeli arcát, miközben hangját hallatja.
- Kaylee Avila Nelson lennék - mutatkozik be lágyan, a távoli Merlin szoborra pillantva.. biztosan jól mutatna rajta az a flakon..

Nath

A virágok szépségük mellett finom illattal is meglettek áldva, s ezt egy erre figyelmes, mások szerint is törékeny lányka hamar észreveszi. Sokáig csak nézi az ide - oda mozgó szálakat és annak még nyíló bimbójukat, vagy éppen már a szárnyra kapott, színes virágjukat. Az ücsörgés a friss levegőn jót tesz a léleknek, s bár Kaylee nem érez magában szomorúságot, vidámságát ezzel is csak fokozni tudja, hogy nem a sötétben gubbaszt, hanem végre kimozdult, és éli a szabad életét. Egyedül.
Éppen felállna, mikor furcsa, szinte már dühös lépteket hal oldalról, s mikor odapillant, egy ismeretlen dübörög oda mellé, de látszik rajta, hogy... igazából sok minden látszik rajta, a festékben fürdéstől kezdve az idegességig minden. Kaylee figyelmes pillantásokkal illeti, nagyon érdekli mi lelte szegény fiút, aki vörös a festéktől, látszik a feszültség az arcán, és ezer százalék, hogy most nem vágyik Kaylee társaságára.
- Szia - köszön nagyranyílt barnáival, mikor meghallja a " Szépségem " jelzőt, amit neki szánt az ismeretlen. Elképedve, kissé elvörösödve fordul el egy pillanatra, hogy Nathaniel még véletlenül se láthassa meg rajta a furcsa reakciókat, hiszen ez nem a fiú miatt történik vele, csupán a tény, hogy mit mondtak neki. Ismét bókoltak, vagy ez sem számít bóknak?
~ Talán mindenkit így köszönt. ~
Az arcpírt leküzdve, finom, szelíd mosollyal fordul vissza az ismeretlenhez, és kedvesen megrázza a fejét. Az a hely, mint ahogyan a fiú is látja, egyáltalán nem foglalt, de legalább friss társasága nem bunkó vele. Egyenlőre.
- Ülj csak le. - feleli a kérdésre, és tovább kémleli a virágokat. Teste ellazult maradt ugyan, de lélekben erősen elhúzódik a fiútól, már csak a biztonságos határai miatt is. Sosem lehet tudni, ki támad rá, itt a szépséges virágok között.
- Gondolom nem számítottál rá, hogy itt leszek. - mosollyal mondja, és ha szemfüles a fiú még a kuncogást is észreveheti a leányzó ajkain. - Mi történt veled, hogy ilyen kis vörössé alakultál át?
Érdeklődve kérdezi, hiszen nem látja a festékszórót, csak a fiú arcára összpontosít, tekintetére, azokra a furcsán kékekre, és a homlokára. Chris arccsontja fogta meg a leányzót, úgy néz ki, hogy Nathnak a homloka lesz a nyerő Kayleenél.

Blaine

Mindenki vágya lehet az, hogy bizonyos kitüntetéseket megszerezzen. Lehet az egy sakkjátszmáért járó óriási sakkfigura, és a mellé járó oklevél, lehet az egy " Ki tud meginni több alkoholt? " verseny győztesének járó üveg pálinka, vagy whiskey, esetleg egy diákok közti kitüntetés, vagy az év végi eredményekben megjelenő kiváló, kitűnő is. Nos, Kaylee nem vágyik kitüntetésekre, őt nem érdekli semmilyen kiválóság, társai közti megkülönböztetés, mert számára mindez csak azt jelenti, hogy kilóg a sorból, illetve még egy pontot, ami rajta foltot hagyhat. Támadhatják. Még egy felület, ami sebezhető, ami egyesekből unszimpátiát vált ki, és utálni kezdi a leányzót, csak azért, mert jó, jobb valamiből másoknál.
Balerinacipőiben halkan surran a folyosókon, ma már járt a szabadban, most úgy gondolja, jobb, ha a Kastélyt újra felfedezve, ellátogat a trófeaterembe, és magában gratulál mindazoknak, akik bátor módon elértek valamit az életben, és megkapták az érte járó jutalmukat. Kaylee a kastély északi szárnyát veszi célul, és ahogy halad a folyosón, nem rest körbenézni festménytéren. Sok ismerős alkotásnak köszön, némelyikkel még beszélgetni is leállna, ha nem tudná, hogy ha leáll, soha sem fog szabadulni a pletykás műtől, így inkább finom mosollyal elutasítva őket, tovább szalad a terem irányába. Egy lenge ruhát visel, bár a kastélyban nincs elviselhetetlenül meleg, most egy kissé nőiesebb ruhához volt kedve. Ritkán visel ruhát, nem tetszik annyira önmagának, hogy mutogassa magát, de most, hogy a trófeák közé merészkedik, nincs oka félni ismeretlen, vagy, mégrosszabb esetben ismerős szempárak hadától. Lábaira azért, szolid lányhoz illően szép harisnyát húzott, feketét, finom szabású mintákkal, majd belépett a terembe vezető ajtón.

Nath


A Merlin - szobor. Sokat hallott már róla, de furcsamód, 4 év alatt még egyszer sem nézett el ide, hogy megcsodálja azt a híres embert, kőszoborként megjelenítve. Sokszor használta már káromkodásnak híres varázslóink legnagyobbjának nevét, de hogy ellátogasson kői mivoltjához, hát az még nem sikerült.
Kaylee lassú léptekkel, nyugodtan sétált a folyosók rengetegében, néha még a mai napig is eltéved, de aztán valami csoda folytán mindig sikerül eljutnia a megfelelő, előzőekben már célul kitűzött helyre. Hosszú, barna haja csillogva libeg mögötte, frissen mosva, kócosan is leér egészen a háta közepéig.
Egyszerű, térdig érő, világos sárga nadrágot húzott, hozzá egy szolid rövidujjút, aminek ujjai lazára engedve, egyáltalán nem tapadtak a lány karjaira.
A jó idő hatással volt Kaylee hangulatára is, ami még jobban megnövelte vidámságát, és életerejét is csak fokozni tudta. A birtokon haladva kedves tekintettel és csillogó, érdeklődő szempárral nézelődött, mintha most járt volna ott életében először. Álmában sem gondolta volna, hogy a Merlin - szobor környéke ennyire csodálatos. Virágoskert és azok a régies padok, amelyek az otthont idézték, megnevettették a lányt, aki megszaporázott léptekkel haladt az egyik pad irányába, ami éppen ránézett a színes kertre. A pad bal szélére huppant le, kezét a hozzá közel eső karfára engedte, hátát nekidöntötte a támlának, és haját bal vállára engedve, egyedül, de nem magányosan gyönyörködött az elé táruló látványba, úgy, hogy a szobrot még szemügyre sem vette.

          alapok

jelszó || " Csíny letudva "
teljes név || Kaylee Avila Nelson
becenév || Az első keresztnevem szokták szétválasztani leggyakrabban, így Kay vagy a Lee, esetleg az Avi.
nem || Nő
születési hely, idő || Lancaster, 1982. július 17.
kor || 15
faj || ember
vér || félvér
évfolyam || 4. évfolyam


          a múlt

1982 különleges év a családom számára. Édesanyám nehezen esett teherbe, noha már két gyermeket világra hozott, édesapámmal szerettek volna egy harmadikat, egy kivételeset a családban. A kivételes szó nem a mágusképességekre értetendő, csupán egy kislányra vágytak, a rosszcsont kisfiúk mellé. Robert és Rafael, a bátyáim már 7 és 4 évesek voltak, mikor anyám végül teherbe esett velem. Anona, aranyvérű boszorkányként  nem kelhetett volna egybe apámmal, Charles - szal, akinek a vérében egy cseppnyi mágia sem folydogált, így a szüleim, alig töltötték a 20. életévüket, mikor 5 évnyi szerelem után elszöktek Lancasterbe. Több, mint egy évtizeddel később, 1982 július havában, bátyáim után én is ott láttam meg a napvilágot, félvér boszorkányként.
Gyermekkorom a legboldogabb időszaka eddigi életemnek, mindent megkaptam aminek csak szükségét éreztem. Az otthonunk, - egy kicsiny kertes ház - tele volt szeretettel, békével, odaadással és jósággal, így a boldog percek szinte mindvégig körülvettek. A házunkban a legkisebb szobát birtokoltam, és birtoklom a mai napig is, az a kis helyiség az én Odúm. A bátyáimnak óriási szobájuk van, fent az emeleten, bevallom néha irigykedtem rájuk emiatt.
Apám egy családi vállalkozást vezet, az otthonunk melletti boltban. Mugli alkatrészeket árul, leginkább autókba és gépjárművekbe, de én sohasem értettem melyik eszköz, melyik gépbe megy, bár sokat ücsörögtem lent apámmal, bámulva őt a sok koszos kocsi között, lelkesen magyarázva az esetleges vásárlóknak. Anyám egy Ispotályban dolgozik, körülbelül azóta, hogy én megszülettem. Robert, az idősebbik bátyám már 22 éves, ő a jobbik, úgymond " kezelhetőbb " testvérem, apa vállalkozását fogja átvenni, ha eljön az ideje. Szereti a mugli tantárgyakat, a varázslást elkerüli, szerinte a pálca gonoszságra oltalmaz fel. Ő matematikát és fizikát tanít általános iskolában pár hónapja, teljesen odavan a gyerekekért. De Rafael.. átkozott egy férfiú, nemsokára tölti a 20. életévét, de mint egy 14 éves kiskamasz viselkedésileg. Ő az az igazi varázslótípus, akit nem érdekelnek a szabályok.. szabályok? Nála nem léteznek szabályok, törvények vagy szülői akarat. Régebben sokat verekedtem vele, mostanra kezdünk megbékélni egymással. Ez talán a barátnőjének köszönhető, Candynek, akivel nagyjából két - három hónapja van együtt, és úgy néz ki, szerelmes. Ritkaság, hogy Rafael szerelembe essen bárkivel is. Engem még nem kapott el ez a fajta érzés, vagy inkább érzelemtúltengés, nem bolondultam meg fiúkért, és nem bolydultak össze a hormonjaim egy - egy szép arc miatt, vagy egy ártatlan simítás lereagálásaként.
Az iskolai éveim eddig szorgalmasan teltek, megpróbáltam mindent kihozni magamból, és a tantárgyaimból. Világ életemben a bájitaltan volt a kedvencem, abból kitűnőnél rosszabb értékelést sosem kaptam. A Roxfort előttről két barátnőt egy fiú barátot zártam a szívembe, ők a mai napig felülmúlhatatlanok számomra, levelezéssel tartjuk a kapcsolatot, bár.. az egyik kedvenc idézetem, most helyet kaphat. " Semmi sem örök."
Régen, és most is a barátoknak, illetve a családnak éltem / élek, nem tudok náluk fontosabbat elképzelni, hiszen nem éreztem még fiúk iránt másképp.

          jellem

Azt hiszem, a jellemem idegesítően jó. Természetellenesen türelmes vagyok, noha saját magamon feltudom kapni a vizet, és olyankor a csöndes énemből egy beszédes, csicsergő kamaszlány lesz. Szeretek ismerkedni, szeretem az emberi kapcsolatokat, mint ahogyan az embereket is. A tulajdonságok, a külső jegyek, majd ahogyan a rétegek leesnek, és megnyílnak a kapuk a belső világ felé. Fenomenális érzés. Tele vagyok életcélokkal, furcsamód akarattal is, amit kifejezetten a céljaim elérése miatt kaphattam. Nem csapongok, s bár nem szoktam sokat gondolkodni azon, mit tegyek meg, mikor és miért, szeretem tudni, hogy nem rontottam el semmit sem. Tudatosnak tartom magam, de ellentétes jellemvonásaim is vannak. Szeretem, ha történnek velem adrenalinnövelő események, és szeretem, ha nem tudom, mi lesz a másik következő lépése. Összefoglalva türelmes vagyok, tudatos és szeretetteljes, az ismerkedés nálam mindennapi, a csapongás és a túlzott gondolkodás, hogy mit tegyek nem jellemző rám.
Szeretem a színeket. Nagyon! A rikítóakat legfőképpen, és azt, ha egy - egy szín ritkaságszámba megy. Szinte mindig másfajta ruhában vagyok, bár ez nem annak köszönhető, hogy annyiféle - fajta ruhát kapok, vagy annyit hozok magammal. Csupán egy kis trükk a pálcámmal



          apróságok

mindig || Színek,  Emberek, Érzések, Édességek, Humor
soha || Érzéketlenség, Félelem, A legtöbb Zöldség, Idő múlása, Bántás
dementorok || Láttam felrobbani az apai nagyszüleim házát, így elvesztve mindkét nagyszülőmet.
mumus || Halálfalót öltene.
titkok || Egyszer szerelmes levelet írtam egy fiúnak a barátnőm nevében; ha érzelmeimre ható dolgok történnek velem, akkor megváltozik a hajam színe; imádom, ha bókolnak nekem, de ezt sohasem mondanám el senkinek.
rossz szokás || elpirulok, ha valakiből furcsa érzelmeket váltok ki, és az a valaki ezt a tudtomra is hozza; ha izgulok, fel - alá járkálok, és a hajam alakja megváltozik, vagy éppen a színe.


          a család

apa || Charles Nelson, 40 éves, mugli; Anglia
anya || Anona Nelson, leánykori neve: Anona Lewis, 40 éves, aranyvérű; Anglia
testvérek ||  Robert Nelson, 22 év; Rafael Nelson, 20 év, mindketten félvérek; Anglia
családi állapot || egyedülálló
állatok || Calista, egy vörös lány cica, otthonról.


          külsőségek

magasság || 168 cm
tömeg || 48 kg
rassz || európai
szemszín || barna
hajszín || hol barna, hol szőke, ez érzelmeimtől változik
különleges ismertetőjel || A színekről. Olyan nincs, hogy rajtam ne legyen bármi is színes, illetve, hogy legyen rajtam semleges szín. Süt rólam az érzelmesség, a barátság, és a szeretet. Lerí rólam, hogy boldog, és sajnos az is, hogy mennyire tapasztalatlan vagyok. Cserfességem csak a szemfülesek láthatják meg, mosolyomban benne van a huncutság, és az éppen bennem dúló érzelmesség.
kinézet || Középmagas, mosolygós lányt pillantasz meg, aki, ha éppen nincs társasága, Calistával, az otthonról hozott macskájával játszik.
egészségi állapot || Allergiás vagyok a porra, és a furcsa növényekre, a háziállat szőrére is, ettől függetlenül macskámtól nem válnék meg semmi pénzért. Ha allergiás reakciót vált ki belőlem valami, tüsszögni kezdek, így zsebkendő mindig van nálam.

          a tudás

varázslói ismeretek || A bájitaltan a kedvencem, anyával sokat tüsténkedtem a pincében. Sajnos a varázslati tudásom nem kivételes, sem kitűnő nem vagyok, sem szorgalmas, de igyekszem mindenbő kihozni a legjobbat, és ha tudok, szorgalmit is írok. Odafigyelek a tanáraimra. Mindig!
mugli képzettségek || Zongorázom.
pálca típusa || 11 és fél hüvelyk, Diófa, Sárkányszívizom - húr
különlegesség || metamorfmágia


          szerepjáték-példa

A búcsú mindig nehéz, főleg az én családomban. Rafaelen kívül mindenki nagyon kötődik a másikhoz, így sajnos, miután ismét eltelt egy nyáriszünet, és utazásom következik a Roxfortba, anyám könnyeit hullajtja, apám pedig eltűnt a családi vállalkozásunk ajtaján. Roberttel kviddicsezünk még egy utolsót a hátsó kertben, aztán elkezdem összepakolni a ládámat. Rengeteg szükségtelen dolog, főként emlékek, mik bekerülnek a Roxforti " szekrényembe", a legtöbbet egész évben nem használom, csak egyszer - egyszer veszem elő. Ilyen például a fényképalbumom is, amiben az a különleges, hogy a fényképek nem mozognak. Apa nagy fotós, és ha csak teheti szabadidejében eljár a közeli erdőbe, hogy különlegességeket kaphasson lencsevégre. Sokszor vitt el engem is. Emlék... és mikor anyával szerelmi bájitalt főztünk Rafaelnek Bolondok napjára, az is milyen élmény volt. Rengeteg emléket hagyok itthon, és tudom, hogy rengeteg emléket kapok majd, a Roxfortban is.
- Hé, Robert, ott a cikesz, vak vagy? - vigyorogtam a bátyámra a család legrosszabb seprűjéről, igyekezvén bátorságot erőltetni a huncut hanghordozásomba. Robertnek saját keresete miatt rengeteg pénze volt, és a világújdonságú seprűboltokban törzsvendégnek számított. Nem csoda tehát, hogy másodpercek alatt hagyott le, mikor kaptam öt perces előnyt.
- De igen, hugi, látom, de a kicsiknek is hagyni kell előnyt.. - kuncogott több méterrel fölöttem, majd tett körülöttem pár kört, végül századmásodpercek elteltével markolta az arany labdácskát, és nevetve hagyta el az égboltot, hogy elegánsan érkezhessen le, a biztonságot nyújtó földre.
- Úúúú, teee! - irányítottam felé a seprűt, és még a levegőben engedtem el lábaimmal a rozoga eszközt, hogy Robert nyakába csapódva, lekényszerítsem a földre.
Órákig játszhattunk ott a földön, mikor anya kiszólt, hogy menjünk be, mert vacsora, és még másnapra el is kell készülnöm a ládámmal.


          egyéb

Szeretek szeretni, csak sokszor rossz embereket választok az érzéseim birtoklójának.