Vágy. Kéj.
Ezek azok az érzelmek, amiket mindenki szeret, de mégsem. A vágy az, amikor álmodsz valamiről, valami elérhetetlenről, ami talán bekövetkezhetne, de az erkölcs nem szab neki határt. Nehéz az ilyet levedleni, főleg, ha az elsőről van szó. A kéj egy vágyfokozó érzés, amit tested irányít, s nem te. Néhányan szégyellik az ilyet, valaki pedig még a tömegbe is beleordítja: Mindenki más.
Giles a vonatútja során csak az elsővel találkozott. Ő ugyan még nem érintkezett testileg senkivel, de el tudja képzelni milyen érzés is lehet. Szavakkal nem lehet azt kifejezni, amiket akkor, abban a pillanatban átélsz...De persze ő még használja a felemelő és csodálatos szavakat.
Öltönyében egyre kényelmetlenebbül érezte magát, főleg a lenti dudorodó akármi miatt, ami eléggé szembetűnő lehetett volna a többi embernek, ha még időben be nem szalad a mosdóba. Nem csinált semmit, csupán megvárta a "merevedés" végét, amire úgy segített rá, hogy gusztustalan helyzeteket képzelt el maga elé.
Nem sok időbe telt, mire Abbey bátyja keresni kezdte őt. Hangos ordibálásnak lett fültanúja, mikor a mosdó ajtaja kivágódott, de nem Jason jött be, épp ellenkezőleg: egy nő volt az, egy másik férfi társaságában, akik a forró csókok közepette alig találtak be az egyik kabinba.
Giles balszerencséjére egy lyukon át mindent látott, így hormonjai ismét munkálkodásba kezdtek.
Bent ragadt, nem tud kimenni. Most mit tegyen? Csapjon egy hangosat az ajtóra, hogy vegyék észre magukat...?
Meg is tette, s abban a pillanatban mindkettő kővé dermedt, mintha egy sóbálvány átok találta volna el őket.
~ Gyerünk Gil, szedd össze magad! ~
Biztatta önmagát, majd kinyitva a mosdó ajtaját odalépkedett a mosdókhoz, hogy lehűtse magát. Ekkorra szerszáma is nyugovóra tért, de jól tudta, hogy nemsoká ismét feszülni fog a nadrág, amin csak egy dolog segíthet: A szex.
Persze akadna egy másik megoldás is, de annak se eleje se vége: Mindig jönni fog az újabb adag.
Miután kellően letörölgette arcáról a vízcseppeket, egy utolsó pillantást vetve a két "párra" visszatért Emmához, aki ismét csacsogásba kezdett.
Nehéz az ilyen nőket megszokni, de ha egyszer ilyen szép...ennyi áldozatot megér - de jelenleg nem neki.
A pezsgővel, amelyet a pincér vitt nem az volt az elsődleges cél, hogy megigya, sokkal inkább, hogy leöntse az illetőt: Persze úgy tűnt, a sors sem szeretné elkárhoztatni a kicsi griffendélest.
Az a tekintet, amely szembetalálkozik vele megijeszti, de nem szimplán, inkább szenvedélyesen. Hogy lehet szenvedélyesen megijedni? Hogyha lázba hoz, miközben félsz tőle...Ő konkrétan nem a személytől félt, hanem az elkövetkezendő óráktól, mert már jól tudta, mi fog történni, vagy mit fog csinálni.
- Lilia? Igazán elbűvölő név. - Hízeleg neki észrevehetően, miközben a másik testét kezdi vizsgálni, majd nagyokat nyel, már szinte késztetést érez, hogy hozzáérjen, hogy a karjába tudhassa, hogy...
~ Állj már le! ~
Ordít odabent saját maga, de egy kisebb fejrázás kíséretében el is tűnt a hang a fejében. Nem tehet róla, hogy az ösztönei ezt diktálják, ez csak magától jön, nem ő irányítja...!
- Borzalmas? - Kérdezi hitetlenkedve. Egy ilyen helyen nem lehet borzalmas egy ital, a puccos gazdag emberek és a milliárdokért eladandó festmények... - Nem magának való ez a hely, ön többet érdemelne...Sokkal többet.
Azok a szemek, amelyek elkápráztatják a férfiút, az a száj, amelyet meg akar csókolni, a test, amit magának akar...Egyszerűen nem bírja tovább. Azonban mielőtt bármit is tehetne, elinvitálja őt valahová "inni valamit". Fürge bólintásokkal jelzi, hogy ő bizony nincs ellenére, s akár most is mehetnek.
Mint egy hűséges kutya, úgy kezdi el követni a szőke bombázót, s közben arra is vigyázott, hogy a többiek ne vegyék észre, hogy elmegy. Jasonnak biztosan rossz hírt adna, ha még a rokona is lelép a saját kiállításáról.
A formás fenék, ami előtte mozgott, felrepítette őt a mennyekbe, s még tovább, ugyanúgy, ahogyan nadrágjában lévő szerszámát is, ami ismét növekedésbe kezdett.
Beérve a nőt átkarolta a derekát, de csak szelíden, ahogyan látta, eléggé vezéregyéniség: Még a végén lelépne - nélküle.

Egy ölelés sokfajta lehet. Lehet őszinte, alázkodó, bocsánatkérő...és hamis. Az őszinte ölelések általában reflexszerűen mennek végbe, mikor álltok egymással szembe és mindkettőtök megindul a másik felé, aztán egy jó csontropogtató öleléssel "elmondod" a másiknak, milyen fontos is vagy neki. Az alázkodó ölelések sosem jók. Mindig valami kényszer hatása alatt karolod át a másikat, ő pedig nem ölel vissza. Néhányan nyakban lógásnak is szokták nevezni, ami mindkét félnek kellemetlen lehet. A bocsánatkérő a legszebb az őszinte után. Tegyük fel megbántottál valakit és ő jogosan vág a fejedhez dolgokat, de te mindenáron azt akarod, hogy lássa, megbántad azt, amit tettél. Ekkor szokták a másik vállára hajtani a fejüket, könnycseppekkel eláztatni azt, majd a végén egy mosollyal nyugtázni, hogy minden rendben van.
Mit is kell érteni hamis ölelés alatt? Amikor egy ellenséget ölelsz meg. Amikor érzed a negatívumot a másikból, ami egyre jobban beléd erőszakolja magát, aztán ha elenged már csak a rossz érzés szikrái maradnak ott. De jó sokáig.
Gilesnak mindenfajta ölelésben volt már része, s az, amit egymásnak nyújtott a két testvér az őszinte és a bocsánatkérő között helyezkedhet el. Tudja jól, hogy húga nem bújik ki az odújából és nem harapja le bárki fejét ha nem tetszik neki valami, csak egyszerűen jó látni, hogy ilyen is lehet, ha nem is olyan gyakran. Elégedett vigyorára bátyja enyhén belecsíp az oldalába, s most ő is ugyanolyan ábrázatot vág, mint húga. Gyerekes lenne? Na és? Attól még élvezetes.
- Énközpontú? - Pislog rá párat, tekintete azonban tökéletesen elárulja, mire is gondolt. Önző lenne? Nem hinné. Csupán szeretné kiérdemelni ő is azt a tiszteletet, amit ez a gyerek is megkapott, ráadásul ő a semmiért! Mit csinált? Ült! Még gyerek volt, fogadni merne, hogy semmire sem emlékszik a történtekből! Ő és húga pedig 11 évesen élték át ezt az egészet, ami egész életükben kísérteni fogja őket. Már épp készült volna kirobbanni, de erőt vett magán, úgy, ahogyan testvére is, csak utalni fog a szavak jelentőségére.
- Nem vagyok önző, Caline. - Nézett rá kék szemeivel, s ezzel beengedte őt a lelkébe, hogy lássa, miért is mondta ezeket. - Én nem azt mondom, hogy jutalmazzanak meg  vagy üldözzenek a riporterek, csak... - Hangja hirtelen elcsuklott, kezével viszont folytatta a magyarázásra utaló mozdulatokat. Fejét szolidan rázta, szemeit azonban le nem vette húgáról. - Az elismerés az, ami hiányzik, érted? Te is megérdemelnéd, mindketten megérdemelnénk...
Jobbnak találta, ha nem avatja be abba a kis titokba, ami már évek óta kínozza őt. Gyáva volt és megfutamodott. Otthagyta a szüleit, ahelyett, hogy segített volna, tehetett volna akármit, akármit! De ő mégsem tett semmit. Önmagát hibáztatva szomorú arckifejezését a földre szegezve nem szerette volna folytatni ezt a párbeszédet.
Még épp időben. Már érezte, ahogyan felszakadozni kívántak a könnycseppek a szemében, de az időzítés remek volt, így ingujjával megtörölte szemeit, majd indult is a könyvekhez.
- Kiskorodban mindig szerettél bujkálni az ágy alatt, most is megkapod a lehetőséget. - Mosolyog vissza, mondatának végét sikeresen elharapva. Épp szüleit akarta megemlíteni, de akkor biztosan nem marad épen a szoba, múltkor is érzelemkitörése volt (vagy inkább vulkánkitörés?) és a szobája egy romhalmazzá változott. Az ordításra hamar felkapta a fejét, majd jött is az, amire mindig számíthatott az ilyen helyzetekben: A női okoskodás.
- Ne oktass ki, emlékszel, én vagyok az idősebb...! - Állát kezdte simogatni, amit puha szőrzet borított - bizony, ő is megindult a "felnőtté válás rögös útján". Homlokát ráncolgatva elkezdett kutakodni a szobájában, de nem találta a többi könyvet, majd felvillant benne a gondolat, amit hangosan meg kellett osztania.
- Hova is szokta vinni Abbey a már nem használni kívánt könyveket? - Oldalra fordítva fejét, kezét csípőre téve nézett Calinere, majd indult is az ajtóba, remélve, hogy a másiknak leesett, mire is céloz.
- Menj fel az ajtóhoz, mindjárt megyek én is, csak elkérem a kulcsot! - Szólt vissza rohanásából, majd a lépcsőn szaladva kétszer meg is botlott benne, de szerencsére nem esett fel és nem is szenvedett egyéb "sérülést". Abbey szobája szépnek bizonyult, annyi bizarr jelenéssel, hogy mindent szürke szín borított. Talán a gyász vagy az eltitkolt emlékek az okai ennek a színnek, nem tudja, de akárhányszor megkérdezte, nem kapott rá választ.
- Szia, kéne a padlás kulcsa, kellenének a tavalyi könyvek. - Szólt, de Abbey nem válaszolt, csak a kis dobozkára mutatott, mint mindig. Nem volt egy nagy beszélgetőtárs, de ha baj volt mindig tudta a megoldást - ilyen egy jó ember, bár az antiszociális emberek valahogy mindig le tudták hangolni őt.
Vállat vont, majd szaladt is fel a padlás ajtajához, ahol remélhetőleg húga tartózkodott. Előhalászva a dobozból a kulcsot betette a kulcslyukba, a varázsigéről teljesen megfeledkezve kattant a zár, az ajtó pedig magától kinyitódott.

Régi holmik, családi örökségek. Abbey minden elhasználódott dolgot ide hoz fel, nem szereti a rendetlenséget, persze ebbe a két Lawrence-nek nincs beleszólása.
Ha belépsz az ajtón, olyan benyomásod támad, mintha egy tökéletesen kitakarított szobában találnád magad. Akvárium a háromlábú asztalon, a sarokban a könyveken még egy, de nincs bennük semmi...vagy csak te nem látod?
A fal tele van ragasztva mindenféle cetlivel és újságpapírral, hogy eltakarják a plafon omladozó vakolatát - meg kell hagyni, az öreg jól tartja magát és otthonát is.
Egy valami azonban furcsa: Mielőtt Giles vagy Caline bemehetne ide, el kell kérniük a hozzá tartozó kulcsot és egy idegen varázsigét is el kell mormolniuk, még mielőtt bemennének - de mi szükség van erre?

Befolyásolás, irányítás...hatalom.
Ha ebben a sorrendben haladsz, könnyen a rabjává is válhatsz, persze ezt sok ember fel sem tudja fogni, miért baj, a válasz viszont egyszerű és kézzel fogható. Nem lesznek barátaid, csak szolgáid, nem lesz senki, aki majd kitart melletted. A legjobb barátok a halálodat akarják. A léleknek sincs tökéletes szívóképessége, s talán majd úgy kelsz fel egyszer az ágyadból, hogy ha körbenézel, semmi sem fog változni...csakis te.
Egy újabb éjszaka.
Giles is ezek közé tartozott, csak épp a rosszabbik fajtából. Azt hiszi, hogy ha a Nagyúr kezei alatt van felérhet vele és akár túl is szárnyalhatja, csakhogy ilyenkor Steve, a társa megfogja és visszahúzza a földre, a tényeket a szeme elé nyilvánítva. Hiába mond neki bárki bármit, képtelen felfogni, hogy ő nem több egy szolgánál és soha nem is lesz. Amilyen kedves társa van erre mindig emlékezteti. Az utóbbi időkben életeket ontott ki könyörtelenül, nem nézve áldozatának korát, nemét vagy épp állapotosságát. Bármennyire is félt bevallania magának, de egy gyilkológéppé vált, egy zsoldos katonává, akit lefizettek és ezek után nincs beleszólása a továbbiakban.
Na de minden halálfalónak kijár egy kis szórakozás is - tartotta elméletben az egykori griffendéles, s nem is egyszer felhozta ezt témának "barátjánál", aki mindezidáig hülyének nézte, de a tegnap esti mészárlást követően most lassan bólintott egyet. Giles köpni nyelni nem tudott hirtelen, de úgy tűnt, a másik nem viccelt. Azóta, hogy Voldemort - Steve-en keresztül persze - kiadta azt a feladatot, hogy meg kell ölnie két egykori barátját, minden álmában benne szerepel az a részlet, ahol megteszi, s most úgy tűnik ez valóra válik, hiszen "pihentető" feladatként ezt adták neki. Arca lassacskán elnyerte a fal fehér színét, tekintete csak bámult a semmibe. Nem sokkal ezelőtt figyelmeztette erre őt a Nagyúr, hogy valami ilyesmire számíthat, na de még egy hónap sem telt el azóta, hogy halálfaló lett volna belőle...!
- Nem! - Hangzott a kétségbeesett felkiáltás Gil szájából, majd az eddig ülőalkalmatosságként használt széket nekidobta a falnak. Rég volt már ennyire ideges, de ezt csakis ők tudták kihozni belőle, ezt a valakit, aki még szereti őket és képtelen felfogni, hogy már nem a barátai.
- Ugye tudod, hogyha a Nagyúrnak nemet mondasz, azzal az életedet is megtagadod? - Mondta szórakozottan Steve, mintha valami általános témáról folyna a csevej, majd mondatának végére egy halk kacajt is megeresztett.
Utálta őt, egyszerűen gyűlölte. Ő volt az, aki képviselte az új idők barátságát. Bele sem mert gondolni abba, hogy mi lesz akkor, ha ő és "ez" össze lesznek kötözve és egy darabig együtt kell a feladatokat megoldaniuk...Csakhogy már elkésett. Ez már megtörtént.
Nagy levegőt véve nyakát oldalra fordította, orrlyukai kitágultak, szeme úgyszintén, s a körülvevő tárgyak remegni kezdtek. Amikor az agya elborulni készül, a tárgyak repkedni kezdenek körülötte és ez évről évre csak erősebb lesz. Markát összeszorítva próbált magát kontrollálni, nem sok sikerrel.
- Egyszer ki foglak nyírni. - Szólt oda zord hanggal, majd nyitotta is az ajtót, hogy elhagyja a számára elátkozott szobát.
- Jó szórakozást! - Hadarta gyorsan, hogy még kellőképp fel tudja húzni a "kedvenc" társaságát.
Pontosan tudta, hol is lakik Jose, ezért természetesen nem arra indult, mert akkor tényleg kénytelen lesz végezni vele. Majd kitalál valamit, hogy kibújjon alóla, de jól tudta, hogy ez nem sokáig ad neki időt arra, hogy ne adják fel neki ismét.
A raktárépület felé indult hát, hogy találjon valami sárvérűt, akit átnyújthat majd vígaszképp. Léptei lassúak voltak, s a sötétségbe tökéletesen beleolvadó koromfekete szerelése, amelyet viselt, voltaképp elárulta önmagát. Nem titkolta halálfaló kilétét, felhúzva zakójának ujját lépett be a helyiségbe, de arra nem figyelt, hogy egyre szűkösebb a tér, így kezét kinyújtva levert egy pár üveget.
- Basszus...! - Ütötte le a következő sorozatot, mikor megfordult, de egy polc az útját állta, amin ismét sok üveg - volt. Enyhén ingerült sóhajával egyetemben előhúzta zakója belső zsebéből pálcáját, majd a Lumos varázsigét elmormolta, hogy lássa nem-e lép rá valamire vagy esetleg valakire - na nem mintha érdekelné, csak azért a cipő nem volt egy olcsó darab.
- Hol vagytok, bogaraim? - Ordított bele a semmibe, jelezvén, hogy ő bizony nem megy el anélkül, hogy valamelyik félvér vagy sárvérű ki ne dugná a fejét a rejtekéből. Ismét rántott egyet pálcájával, majd zörejekre lett figyelmes. Üsse kő, semmi sem múlik azon, ha megnézi mi a forrása, azonban hirtelen megtorpant. Egy polcos zsákutcába keveredve kénytelen lett volna visszafordulni, ha - nem borítja fel a vele szemben lévőt.
- Lumos maxima! - Hatalmas fény, s egy lányt pillantott meg nem messze a ledőlt polctól. Vigyort festve arcára egyre közelebb és közelebb ment hozzá, majd letérdelve a másikhoz cirógatni kezdte az arcát. Jobban megvizsgálva a rábukkant személyt elkenődött a szadista mosoly, s helyette a kaján rajzolódott fel.
- Mit keres itt egy olyan lány, mint te egy olyan helyen, ami nem neki való? Mondd, hogy eltévedtél.

Miért ilyen nehéz egy elszakadás?
Mert ez nem "egy" elszakadás, hanem "az" elszakadás.
Miért akarjuk visszakapni a régi barátokat?
Mert a szívünk sosem felejt.
Miért kell megváltozniuk az embereknek?
Mindenki változik, néhányan akaratlanul, néhányan önszántukból. Miért szeretnének változni? Olykor egy helyzet kényszeríti az embereket erre, beilleszkedni a társaságba vagy kitaszítottként felkapaszkodni a magas hegyre és ott maradni. Hogy tudod ezt elérni? Egy álarccal.
Mindenkinek van valami titkolnivalója. Ha közelebbről megnézzük a mostani vasakaratos Gilest és a múltbéli félénk kis griffendélest, szinte fel sem lehet fedezni, hogy a két személy egy és ugyanaz. Évfolyamtársai mindig piszkálták, amiért nem tudott közéjük beilleszkedni, hanem inkább magában gubbasztott a sarokban vagy néhanapján húgával társalgott, de az is ritkának számított. Nem tudni miért, de a magány volt a legjobb barátja. Az embereket nem tudta elfogadni, mert nem értette két barát miért szívja egymás vérét vagy két barátnő miért beszéli ki a másikat a háta mögött...A barátság számára azt jelentette, hogy mindig ot van a másik, amikor kell és mindig támaszkodhat rá, de az évek során rá kellett jönnie, hogy ilyen ember sajnos már nem létezik. Annyiszor próbálkozott már, egykor még egy fiúcsapatba is belépett, de az egyik szinte semmit sem tudott a másikról, mintha most találkoztak volna az utcán. Rémesnek bizonyult számára ez a tény.
Mégis...van egy valaki, aki kimentette ebből az állapotból. Végzős hollóhátas - bár inkább mardekáros - lévén ugyan nagyszájú volt és pimasz, de azt a tényt nem mondhatta rá Giles, hogy ne számíthatott volna rá.
Ő volt az az férfiú, akivel az első találkozás nem volt épp túl felemelő, de érezte, hogy ő egy ember. Mindig meghallgatta, bármilyen nyavalyájáról is volt szó és mindig próbált megoldást találni - persze előtte jól leégette, de ez már szokásossá vált. Annyiszor kaptak már össze, hogy azt összeszámolni sem lehet. Mint két testvér, akik mindig civakodnak, de mindketten tudják, hogy kedvelik a másikat, csak épp kimondani nem sikerül sosem.
Beszélnie kell vele. De mit is mondhatna? Egy lány miatt kaptak össze és ő rögtön fogta magát, majd csomagolt? Nem épp ésszerű megoldás, de az indulat mindig győz felette.
Most viszont találkozott egy másik emberrel, egy újabb ismeretséggel, aki erre a gondolatmenetre rávezette, ha nem is akarattal, de megtette. Hét órát ütött az óra. Még van bő három órája ahhoz, hogy a barlanghoz érjen. Hogy minek? Mert mind Marcus, mind Giles oda szokott menni, amikor egyedül szeretnének maradni a gondolataikkal.
- Öhm... - Átdobva másik kezébe a bőröndöt megvakarta a fejét, majd próbált eredeti hangulatában maradni és nem azon gondolkodni, vajon ki tud-e még valaha békülni a legjobb barátjával.
~ Gyerünk, koncentrálj! ~
- Elég meggyőző... - Ismerte el szapora bólogatásokkal, majd gyorsan hozzátette. - Egy szatír számára, talán. - Mondja azt, hogy legyen az övéé a lány, vagy mégis mit tegyen? Jobb kezével fejét kezdte el masszírozni, ami a sok gondolatütközet következtében fájni kezdett. Elég fura egy fazonnal találkozott, aki azt próbálta bemagoltatni a fejébe, hogy még gyakorolnia kell a követelőzést.
- Úgy gondolod? Hát, a lányoknak kell engem győzködniük, ha szeretnének valamit. - Vágott fel nagy hangnemmel, majd enyhe szemöldökvonogatás kíséretében megrántotta ingének nyakát. Volt kitől tanulnia.
- A Reggeli Prófétának dolgozol? - Nézett rá kérdő tekintettel, de erőteljesen látni lehetett benne az undort is, az "igen" válasz esetén. Talán az az újság és a riportere az, akik a legjobban utáltak között szerepelnek. Ahogyan mentek, egyre jobban közelítettek a kocsmához, ahol a távolból már látni lehetett az ablakban táncoló fényeket. A táj jó összképet adott, amit egy kérdés a másik részéről le is rombolt.
- Á, csak tudod... - Nem nézett rá, valahogy úgy még jobban kellemetlen lenne a szituáció. - Hasonlítasz egy barátomra, akivel nemrég vesztem össze.
Egy pillanatra ránézett, száját és szemöldökét felhúzva azonban a tekintet nem sokkal utána a talajra vándorolt. Ezzel a kijelentéssel valószínűleg rontotta a hangulatot, úgyhogy muszáj lesz bedobnia valamit, amivel javíthat rajta. Pár perc néma csend után nagy levegőt vett, majd kiszaladt a száján egy szimplának mondható kérdés.
- Na és van barátnőd?

1997. Július 3.

Ez a nap sem különbözött a többitől az átlag varázslók számára. Felkelt, rádöbben arra, hogy mi mindent kell még ma megtennie és a jövőben is, majd kiúszik az ágyából és a konyhát célozza be, ahol tápláló reggelit csinál magának, aztán indulhat a munkahelyére, ahol egész nap ugyanazt a feladatot kell csinálnia a Mágiaügyi Minisztériumban. Ezt a férfit történetesen Patricknak hívják, s minden egyes nap, amikor belép az ajtón, munkatársai váll-veregetve és hangos köszöntéssel üdvözlik őt. Hogy miért? Mert ő az a férfi, aki keresztbe akart tenni Voldemort csatlósainak, ráadásul sikeresen. Noha a bosszú kicsinyes és önző cél egy másik fél számára, mégis kifizetődő.
Giles nem tartozott az átlag varázslók közé. Hosszú utat kell még bejárnia ahhoz, hogy végre ismét őszintén mosolyoghasson. Mikor ő kinyitotta szemeit, csak a sötétzöld plafont látta maga felett, amelyet pár perc múlva egy árny takar el. Pontosabban fogalmazva társának árnya, aki - senki sem tudja miért -, de mindig előbb értesül a feladatokról, mint az egykori hős lelkű griffendéles. Néha megrémíti az az elképzelés, hogy talán lebukott és most csak csapdába akarják csalogatni, hogy végezzenek vele, de ezt a gondolatot követően megkapja a kevésbé sem egyszerű feladatot...Most viszont egyre jobban szedegette a levegőt, mikor a mostani feladata elhangzott. Egyetlen egy ember megölése? Erre még egy tegnapi napon bevett halálfaló is képes lenne!
- Van itt még más is. - Szólt titokzatos, rejtett hangján a másik, s elmondta a feladat második részét. Giles szemöldöke egészen homlokáig felszaladt. Egy nyakláncot kell visszaszereznie az áldozatától? Mi ez, ha nem csapda?
De mint mindig, most is végig fogja vinni a játszmát, akármennyire is átlátszó.
Bólintva egyet tudtára adta a másiknak, hogy értett a szóból és nemsokára indulni is fog, majd mikor magára hagyta, belevert egyet a falba. Jó ideje készül már ezt megtenni, de csak most őrlődött fel benne az a sok idegesség. Alig telt el egy hónap a csatlakozásától számítva, ő már vissza szeretne menni, de jól tudja, hogy innen nincs kiút. Csak akkor lesz, hogyha megtalálja szülei gyilkosát és végez vele, amint megtalálja, mert hát ostoba volt akkor, amikor egyezséget kötött a Sötét Nagyúrral, hiszen konkrétan nem kérte meg, hogy mondja el neki ki is csinálta, csak annyit, hogy a közelében lesz.
A Nap lassacskán az origó felé vette az irányt, ezzel elnyelve a java fényt az emberektől, viszont teret és előnyt adva a sötétség harcosának.
Bele sem mert már gondolni, hány embernek vére tapad már a kezéhez...De most megtette. Azok a sikolyok, a segélykiáltások, a könyörgések, amelyeket olykor az áldozatok száján jöttek ki, egészen a lelke mélyébe hatolt, az elzárt részre, ott, ahol még önmaga lehetett...
De elveszett. Az a kisfiú, akit annyi ideig őrzött a gonosztól és álomvilágba ringatta el minden éjszaka, meghalt, de lelkének parányi része tovább élteti benne a remény morzsáit. Annak a reményét, hogy ennek az egésznek hamarosan vége lesz, hogy ez csak egy rémálom és hamarosan felkelti őt Marcus, aztán majd elmeséli neki, miket is tett, majd együtt nevetnek egy jóízűt.
De itt már nincsen Marcus. Nem fogja senki sem felébreszteni, hiszen ez a zord valóság.
Patrick, a mindig jól dolgozó egyén enyhén bizarr helyszínre fordult, miután már jó negyed órája követte őt - látszólag - észrevétlenül a halálfaló, akinek kezében pálcája csillant meg az utolsó napfényben.
Este van.
Az áldozatnak kijelölt személy nem tűnt túl ártalmatlannak és fegyvertelennek sem, hiszen ő is előhúzta sajátját, s körbevilágított vele mindent. Még épp idejében fegyverezte le az illetőt, hiszen a fény vészesen közeledett felé, s ha netalántán a személy túléli az akciót és meglátja az arcát, annak végzetes következménye is lehet.
De nem, ez az eshetőség kilőve. Patrick immáron ártalmatlanul kezdett el szaladgálni az utcákon, Giles pedig elszántan követte őt, egészen addig, míg a jól öltözött férfi le nem mászott a csatornába - ilyenre nem is gondolt, hogy meg fogja tenni csak azért, hogy az életét mentse. Általában nem szokták bemocskolni a kezüket az ilyen emberek.
A férfi sikolya szinte az egész környéket belephette és ez a csatornában sem szűnt meg, ott viszont könnyebb elejteni, minthogy sem végigkergesse őt Londonon át, kitudja meddig.
Így hát ő sem tűnődött sokáig, egy lendülettel belevetette magát a csatornába.
Ez a szag...Borzasztó. Patrick ordítása kavarodott a patkányok cincogásának és a szennyvíz lefolyásának hangjával, ami egyszerűen gusztustalan volt.Hátracsapva a haját, hogy tökéletesen lásson oldalra is megindult a lépések irányába. Ki gondolta volna, hogy pont itt, a legocsmányabb helyen össze fog futni egy nővel?

Én, Giles K. Lawrence csatlakozom hozzád, Ó vérmókusok réme, gyávák és ártatlanok védelmezője.
Viszont álnévként szeretném az Emese nevet használni, mert azért mégis meg kell tartani a rosszfiú szerepet is a jó oldal mellett...
Lehetséges célpontok: Voldemort vagy Harry, nekem olyan mindegy xD
 Felvételi követelmény:




Kettőt is, mert Loréal és megérdemled.

Harcoljunk a hódító hódok ellen, akik képesek fagátakat építeni a folyókba és elzárják előlünk a legfontosabb kincset számunkra! (Nem mintha varázspálcából nem lehetne előidézni...)

Félelem.
Érezhet egy ember ennél rosszabbat? Amikor a zsigereidbe bemászik egy érzés, amitől rettegsz és megbénulsz tőle, mozdulni is képtelen vagy? Nem. Ennél rosszabb talán a szenvedés lehet. Mindenkiben van félelem, még ha meg is próbálja elzárni azt a többi ember szeme elől. Mindenkinek van gyenge pontja, amitől - talán ok nélkül is, de - retteg. Legyőzni a félelmet? Ez olyan, mintha a halált szeretnéd kikerülni...képtelenség. Elnyomni el lehet, egészen addig míg vissza nem ólálkodik az érzés és újra hatalmába nem kerít.
Ebben a kis sikátorban sem volt ez másképp. A két egyén tartózkodása lyukat vágott a csendes légkörbe, s a visszhang úgy verődött vissza a falról egyenesen vissza a füleikhez, mintha más lenne - az ő hangjukkal.
Ujjait tördelve, fejét oldalra hajtva kémlelte a nőt, aki nem figyel a szóhasználatra, csupán kifolyik belőle az, amit gondol. Talán az őszinteséget díjazni kell, de ha így van, akkor a pimaszságot büntetni.
- Fogd be, mielőtt fej nélkül találnád magad. - Szólt rideg hangján, s a nő fejére szegezve a pálcát készült végigvinni a mozdulatsort. Ha egy valamit nem tűr, az az, hogyha családját sértegetik.  - Hölgyem. - Mondta nyájas hangon, s száját elhúzta egy feslett vigyort képezve így arcára. Egy valamit tanult a halálfalóktól: Elrejteni a gyenge pontokat, annyira, amennyire csak lehet, ez viszont úgy tűnik kezd felszakadni. Felnézve az égre kifújta a levegőt. Egy nő nem idegesítheti fel, van neki ennél nagyobb baja is. Nem jó taktika az ellenséget gyengének nézni, mégis...Mit árthatna neki egy ilyen "nő", akin még bőr is alig van?
- Ó, tényleg? - Kapja fel a fejét olyan lassúsággal, mintha annyira ráérne. Túl sok időt töltött már Voldemort csatlósaival, kezd beletanulni a műfajba. - Ha nem vigyázol a nyelvedre, könnyen csattanhat rajtad az egyik - Pálcájával a lány bal oldali mellkasára mutatott - Vagy tehetem veled a másikat. - Rettenthetetlenül nyugalmas hangneme még saját magát is idegesíti, de mire való egy álarc ha nem arra, hogy még idejében elrejtsük az idegen elől igazi énünket? A bunkó, kínzós típus nem ő - De ha ez kell ahhoz, hogy elmehessen innen, megteszi.
- Sok mindent parancsolnék én, először is azt, hogy mutassa a karjait.
Furcsamód a vele szemben lévő közeledett, fenyegető tekintete azonban mást árult el. Giles úgy tett, mintha egy belé szerelmes lány lenne előtte, nem is zavartatta magát. A nála alacsonyabb hajába túrt, majd csavargatni kezdte - merészség és ostobaság volt, amit tett, de megtette.
- Akkor menj a dolgodra, ne avatkozz másokéba. - Egyre inkább érezni lehetett az ingerültséget hangjában, s az, amiket hozzávágtak sorban elszaggatta az idegszálait. Igaza lehet abban, amit elmondott, de valahogy mégsem bízik az illetőben, bár lehet, hogy kéne.
- Nem kötök alkukat, ha a sors így akarja, akkor így lesz. - A többi válasz elől kitérve kezével elfordítva a lány fejét egy gyors puszit nyomott az arcára, majd a falnak nyomódott, ezzel beolvadva a sötétbe.
Soha nem gondolta volna, hogy így is végződhet a története. Az aurorok elkapják, a dementorok kiszívják belőle a lelket, s holtteste fog rohadni az Azkaban egyik cellájában. Nem, ez nem történhet így. Le kell buktatnia Voldemortot, de még nem tudja hogyan tegye. Ésszerűbb lett volna a jó oldalon harcolni ellene? Nem. Így nagyobb az esély a győzelemre. Hogy miért? A képlet egyszerű, ámde mégis veszélyes. Gilesnak megvan mindene ahhoz, hogy ki tudjon játszani másokat az észrevételük nélkül, hiú ábrándját követve arra gondolt, hogy képes lesz a Sötét Nagyurat ugyanígy átverni. Mi van akkor, ha lebukik? Meghal. És ha elkapják? Szintúgy. Már úgysem fordulhat vissza, végig kell játszania a játékot.
Hangtalanítva a lépteket pálcája segítségével még lehetősége akadhat megszökni, de ha itt hagyja a nőt...őt keveri bajba. Mit tegyen? Játssza el a hős szerepet, ami annyira nem illik rá?
Az aurorok itt vannak. Az osonások egyre közelebbinek tűnnek, a léptek elnémultak, azt a hitet keltve benne, hogy elmentek. Nem. Ő nem tartozik azokhoz, akiik megmentik a napot.
Derekánál megragadva a másikat közelebb húzódott hozzá, orrát összeérintve a másikéval lassú mozdulatokat téve, lélegzetét visszafojtva, kezét elrejtve úgy, hogy a másik ne lássa rászegezte a pálcát, majd gondolatában elordította magát.
~ Stupor! ~
Maga elé bámulva nem értette, miért csinálta ezt, hiszen ő a Cruciatus átokra gondolt...Miért különbözik ez a nő a többitől?
Ha eltér ettől a gondolattól be kell vallania, hogy néha tényleg hasznot lehet húzni a régebbi DS edzéseken megtanult varázsigékből. Furcsa, hiszen már akkor is tudta, hogy nem illik a jók közé, mégis beállt...
Az igazság bajnokai itt vannak, a macska tükörszeme villan. Mégis az elvetett gondolat lesz az, ami beteljesül?

Barátság.
Milyen szép szó is ez egyesek számára, akiket még nem ért nagyobb csalódás. De akik tudják mit jelent összeveszni valakivel és utána esélyt sem látni a kibékülésre, ezt a szót inkább hanyagolják vagy egyszerűen csak félnek használni. Giles nem tartozott ehhez a csapathoz. Bármennyiszer is csalódott a nevezett barátokban, mindig tovább tudott lépni, most miért ne próbálhatná meg? Könnyű ez, csak el kell terelni a figyelmet aztán már azt veszed észre, hogy teljesen más témáról beszélgetsz, azonban azzal nehéz számolni, hogy a két illető hasonlított egymásra, így ez a fajta "próbálkozás" már az elején kudarcba fulladt.
Azt viszont nem lehetett elfelejteni, hogy a jókedvet nem lehet párosítani a barátsággal. Akkor is lehet, hogyha épp a legjobb barátoddal fúrjátok egymást, hiszen a szüleid, a rokonok, vagy akár - mint most - egy idegen képes a szádra vigyort festeni.
Valószínűleg nem lehet a legmenőbbek egyike ez a férfi, hiszen olyan ágrólszakadt képpel vigyorog, mint egy bohóc - aminek a griffendéles nagyon nem örült, ugyanis fél tőlük. Félvérszobatársa egyszer a polcára rakta és amikor felkelt, majdnem szívbajt kapott tőle, azóta nem is próbálkozik még a szót sem kimondani, ahogyan nevezik ezeket a szörnyetegeket.
Az elég érdekesre és félreérthetőséggel teljes mondatra a vele szemben álló - nem, már nem térdel - furcsa arckifejezésén leolvasható volt, hogy rosszra gondol vagy nem bízik meg benne.
- Figyelj, végül is idegen vagyok számodra, de... - Mielőtt befejezhette volna mondandóját a magyarázkodásról, miszerint esze ágában sincs elvinni a pálcáját, egy másik vágta félbe. Felhúzott szemöldökkel tétovázott, de aztán megfogta és nézegetni kezdte. Sajátjához odarakva megmérte és kisebbnek találta, így hát tényleg nem színlelte ez a valaki azt, hogy ki is ő.
- Rendben, köszönöm. - Bólintott, majd a tulajdonosa kezébe csúsztatta a segédeszközt. Elég hülyén érezte magát, hiszen bemutatkozás helyett ő a másik tárgyát kérte el, mint valami tolvaj...nagyon amatőr tolvaj, ráadásul az "áldozat" szegény lehetett, hiszen a mondandójához hozzáfűzte a nincstelenség bizonyítékát.
~ Ezt a fickót még egy hajléktalan is kirabolná...Nem ártana talpra állnia, idáig látszik mennyire bizonytalanul áll a lábán. ~
- A nevem Giles. - Szólalt meg némi hallgatás után, majd a szeméhez tévedő tincset hátrasimította hajához, majd kezét a másik felé nyújtotta, de gyorsan el is kapta, jelezve, hogy van némi mondanivalója. - Ó, és az iménti kijelentést a pálcádról, vagyis ööö a másikról.... - Játszott rá a zavartságra, hátha ezzel belerántja egy hatalmas poénba a másikat. - Nos tudod vannak olyan perverz alakok akik errefelé járkálnak és mutogatják magukat, ráadásul te is ballonkabátban vagy...
Nézett az ég felé, ami most sötét színében elárasztotta a felhőket, de a skarlátvörös hollót ez sem zavarta. Végre ismét tudott önfeledten vigyorogni ezek után is. El is felejtette, hogy az iménti kézfogásnak indult gesztust visszavonta, így újból megpróbálkozott vele.
- Bocs, egy kicsit szórakozott vagyok. - Mikor előrelépett belerúgott bőröndjébe, s felidéződtek benne az elmúlt órák eseményei. Úgy tűnt korán festett jókedvet magára, hiszen agya még mindig szenvedést kívánt neki, ő viszont nem engedett ennek. Senki sem veheti el másoktól azt, ami örömöt ad neki, főleg ha az semmibe sem kerül, csak egy kis jó szándékba és tűrésbe.
- Na ne mondd, hogy másnak ez eddig nem jutott az eszébe! - Nézett bizonytalankodva a másikra, miközben nyaka zsibbadni kezdett. Nem túl előnyös egy nála magasabb fickóval úgy beszélgetni, hogy ő közben ül, úgyhogy másik bőröndjére mutatva biztatta, hogy foglaljon helyet.  
Mély levegőt véve próbált tökéletes választ keresni a kérdésre, de az igazság mégis jobb a hazugságnál és nem túl jó ötlet úgy elkezdeni egy ismeretséget, hogy az elején hazudsz az illetőnek, akkor az egész borul. Így hát úgy döntött, megpróbál terelni, hátha ezzel felhívja a figyelmét a másiknak, hogy nem szeretne róla beszélni.
- Hol dolgozol?
Kérdezte a normálistól is eltérő hangnemben a másikat, mintha olyan érdekes témáról beszélgetnek, amiben ő annyira jártas. Kezét összekulcsolva merengésbe kezdett, ami néha már öntudatlanul is jelentkezik nála. Vajon tényleg megéri egy ember miatt feladni a tanulmányait és elmenni a Roxfortból? Saját magát fogja kinevettetni ha ezt mások megtudják! Hiszen még annyi mindenki van, aki elfeledtetheti vele azt a fiút, azt a barátot...Nem mehet el.
A vonat egy szempillantás alatt megérkezett, s várt, mintha tudta volna, hogy rá kell várni. Mozdulatlanul nézte, majd egyre gyorsabban kezdett el dobolni a lábával, végül úgy felugrott, hogy a bőrönd hanyatt vágódott.
- Nem megyek sehová. - Szólt zord hangon, a másik kérdésére azonban ez a mondat is egy válasz lett volna, ő viszont a vonathoz beszélt. Mielőtt még a másik magára vehette volna fordult egyet vele szembe, s idegtől megfeszütl arcizmai most egy kicsit megnyugodtak, így ismét az a kedves, olykor szomorú beütésű arccal rendelkező fiú állt a másikkal szemben.
- Bocs, nem neked mondtam...És egyébként mehetünk, rajtam ne múljon. - Halvány mosollyal egyetemben megindult az ismeretlen ismerős felé, majd félvállról átölelte. Valószínűleg ha nem találkozik vele egy rossz döntést hoz meg. Kétszer megütve vállát el is engedte a másikat, majd bőröndjeit kézbe véve indulásra készen állt.

Bocs, meggondoltam magam...xD

Előzmény


A kívánt hatás elérése megtörtént, mikor Hannah annyira megijedt attól, amire készül, hogy mozdulni sem bírt. Belül, valahol a lelkében hangos kacarászás tört ki, de vajon mi lett volna, hogyha tényleg megcsókolja? Valószínűleg elkulloghatott volna a gyengélkedőre egy hatalmas kézlenyomattal az arcán, ami - valljuk be - eléggé viccesen hatott volna...de ez nem volt tervbe véve. Egy ilyen jó barátságot nem szabad megrontani csókokkal vagy bármi mással, ami talán többre utalhat annál. A fiú-lány barátságok több mint fele azzal köt ki, hogy a lány szerelmes lesz a fiúba, a fiú pedig - jobb esetben - ezt viszonozza, de volt már rá példa, hogy ez nem így történt. Még vele is.
- Hű, nem tudtam, hogy ennyire beindítalak! - Ült ki ravaszkás mosolya arcára, s viszonozta a puszit, ami egy kicsit arrébb csúszott az arcától, pontosabban a fülére, hiszen ha megmozdult volna annyi lett volna a meglepetésnek. Ugyan az arcán semmi sem látszódott, belül mégis mintha valaki sikítana. Nem a bosszútól, nem a gonoszságot...a meglepettségtől. Ennyire lazán kevesen tudják kezelni a humorát, ami olykor elég erősre szokott sikerülni. Még egy dolog, amit szerethet benne.
- Igyekszik az ember a másik kedvében járni. - Kuncogott még mindig azzal a nagy vigyorral az arcán, amely az előbb a nagy kacarászást okozta. Felhúzva szemöldökét, hegyes fogai a száj takarásában megvillantak. Persze nem véletlenül, az egész csak egy színjáték része lesz, amiben ő, a nagy vámpír megfosztja vérétől az ártatlan leányzót. - Én tulajdonképp most egyetlen egy dologra gondolok és az pedig a véred, ami a nyakadban csörgedezik... - Próbált minél elmebetegebb fejet vágni, pontosan olyat, ami elérheti azt a hatást, amire vágyik, amire szükség van a jókedv fokozásához.
Hangos nevetése talán még a griffendél toronyig is felhallatszott, amikor olyan szöveggel vágott vissza a lány, amire egyáltalán nem számított. Két kezét összecsapva nevetett, mint akinek most ment el az esze. Giles még sose talált ilyen kiváló "ellenfélre", mint ez a leány. Mostanában kevés embernek van ideje viccelődni, mindenki sodródik az árral és kevés az olyan ember, aki tudja, hol kell megállni. Na nem mintha ők ketten tudnák hol kell, de ők egészen máshol nem tudnak. A hülyeségben.
- Ó baby, ha befestjük a hajadat hidrogénszőkére, a pasik olvadni fognak mikor meglátnak és nem győzöd majd őket feltörölni a padlóról.
Mikor mondta a monológot, amely agyában megszületett két mardekáros ment el előttük lenéző pillantásokat vetve rájuk, ámde ez sem tudta elvenni a jókedvét, inkább csak még lazábbá tette. Az ilyenekkel nem szokott foglalkozni és szerencsére a jókedvét sem tudják elvenni. Nem, ahhoz egy olyan személy kell, akit ténylegesen utál, az pedig remélhetőleg nem készül itt megjelenni. Tanárok masíroztak jobbra balra, avagy Hagrid, aki a kertész munkát végezve kezdte nézni őket, majd mikor látta, hogy Giles észrevette integetett neki, amit persze a griffendéles viszonzott egy bökéssel egyetemben, ami Hannah oldalában talált célt.
Vicces vagy komoly téma? Úgy tűnik mindkettőről tökéletesen tudnak beszélgetni.
- Én nem bókolok, csak őszinte vagyok. Hidd el, ha csúnya lennél már nem beszélgetnék veled. - Fogta egy kicsit viccesebbre a helyzetet, hátha ez odatesz a másik fél önbizalmának. Fejét vakarva nem tudta, hogyan is közölje a lánnyal a hírt. Próbálta úgy vakarni a fejét, hogy közben tekintete kerülje a másikét, s ekkor elhadarta a szöveget, ami talán túlságosan is betegre sikeredett.
- Egyik éjjel felnézett a hálómba. - Majd a hatásszünetet várva nézett rá, s próbálta hatalmas vigyorát elrejteni, de abból csak egy eszméletlenül idétlen arckifejezés keletkezett. Szemét becsukva némán nevetni kezdett a maga hülyeségén, majd nekiindult a tényleges válasznak. - Griffendéles, ráadásul ő is ötödéves. Vele járok órákra.
Fejét csóválva elsöpörte a Draco Malfoyos témát, hiszen a véleménye már a nyelvén volt, de képtelen volt kimondani. Ahhoz túlságosan is el kellett volna mennie neki otthonról. Vajon az ő sajátos sötét titkát ki fogja felfedezni? Még egy hónap sincs hogy megtörtént, ő mégse bánja...Az az éjszaka felettébb jóra sikeredett. Talán ha eljő az alkalom, megemlíti ezt a kis "szösszenetet" neki, amit még senkinek sem.
- Megtiszteltetés, hölgyem. - Majd karját tartva a másiknak elindultak úgy, mintha esküvői meneten vennének részt. A távolba meredve vette csak észre, hogy a sétát, amit úgy gondolt megtesznek a domboldal körül hatalmasra sikeredett. Talán a túl sok nevetés volt az oka, hogy ennyire letértek az útról?
Leengedve saját karját elindult a tó felé, ahol egy fűzfa állt őrt, s néhány ágát a vízbe lógatta. Maga sem tudja miért, de ezeket a jelenségeket csak szeretni tudja.
- Gyönyörű. - Nézett rá Hannahra mosollyal arcán, s leült a víz felett lévő buckára, s lábát lógatni kezdte.

Ha valakitől félni kell, hát az Caline, amikor ideges. Az ágyon üldögélve elgondolkodott azon, vajon mennyi mindent nem tett még meg az életében, és hogy nem is fog tudni, ugyanis a húga tekintete nemsoká nekiszalad egy késsel és elvágja a nyakát. Talán túlzott volna vagy a másiknak fáj ennyire az igazság? Igaz, egy kicsit túlzott, de nem nagy mértékben, azt viszont figyelmen kívül hagyta, hogy a lánynak ő az egyetlen lelki támasza. A bűntudat gyenge szellője csapta meg arcát, ami beszélésre késztette.
- Na jóóóó... - Húzta el a mondatot addig, míg levegővel bírt tüdeje, majd beszívott egy újabb adagot és folytatta mondandóját. - Bocs.
Kék szemei most szürkébe öltöztek, s úgy néztek Calinere, mintha tömeges gyilkosságot követtek volna el. Pislogás nélkül meredt a másik íriszeibe, míg ki nem mondja a másik azt, amit Giles szeretne. De mégis, miért ő várjon? Ő az idősebb, neki kell lépnie! Nem is habozott tovább, felhúzva magát az ágyról megölelte egyetlen testvérét. Egy gyenge szorítás olykor többet ér minden szónál, hiszen ez egy fajtája annak, hogy kimutassuk a szeretetünket. Nem tudni az ajkaink mikor túloznak és mikor mondanak igazat, de a testbeszéd konkrétan közli veled a másik gondolatait, ami jó, de nem elég. A griffendéles számára nem. Húga érzékeny lélek, de ezt nem vette figyelembe, úgyhogy itt az idő egy kis magyarázkodásra, de előbb jön a megszokott és elmaradhatatlan csontropogtatás. Két kezével átölelte a másik derekát, majd úgy felemelte és pörgetni kezdte, úgy, ahogyan kiskorukban is csinálták mindig. A nagy éjenzés közepette kacarászás hangjai szűrődtek ki a szobából. Rég nem csinált már ilyet, de a régi szokásokat be kell pótolni, nemde?
- Caline. - Tudni kell, hogyha valamelyikőjük a másik keresztnevével kezdi a mondatot, ott vagy érzelemkitörésre számíthat a másik, avagy komoly dolgokról való beszédre. A veszekedés kizárva, akkor minden bizonnyal a férfiú már ordított volna, de nem tette, gyengéd hangnemmel válaszolt, bár nem kétség, belül a sakálhoz hasonlóan ordított. - Igen, jobb lenne! Akkor megkapnánk azt a tiszteletet, amit érdemlünk! A kárpótlást a sok szenvedés miatt! - A bújkáló szörnyeteg ott legbelül kiszabadulni látszott, de még épp időben fogta be a száját, hiszen a polcok remegni kezdtek, ami nem jó előjel, főleg, hogy az ő szobájában vannak és majd neki kell rendet raknia. Megrázta a fejét, majd két kezét felemelve maga elé tartotta és úgy próbálta megosztani gondolatait a másikkal.
- Harry csak egy kiszemelt fiú, akit azért vertek nagy dobra, mert a Főnix Rendjéhez tartoztak a szülei és hadd ne mondjam el, kivel szemben is küzdött a csipet csapat!
Testvére keze nyugtató hatást keltett benne, így idegrendszere is hamar nyugovóra tért. Továbbá rázni kezdte a fejét, annak jeléül, hogy nem lett volna szabad eluralkodnia rajta az idegessége, így ismét bocsánatot kell, hogy kérjen. Ezen a napon senki nem csodálhatja, hogy ennyire elveszti maga felett az önkontrollt, elvégre tökéletesen emlékszik minden apró részletre a történtekből, ámde mégse engedheti meg magának, hogy érzelmei kitörjenek belőle.
- Sajnálom.
Nem nézett rá, inkább a földet bámulta. A témaváltás szerencsés helyzet volt, itt kifújhatta a levegőt, s le is ülhetett a földre, könyvei mellé. Caline felemelt egy könyvet, mire bátyja szeme azonnal követni kezdte. Várt és várt...Majd egyszer csak kitépett egy lapot belőle!
- Te mi a jó eget csinálsz?! - Hirtelen térdre emelkedett és kikapta testvérének a kezéből a könyvet, ámde akkor már késő volt, a lap a lány kezébe maradt. Értetlenül nézett a másikra, majd meglepődve mondandóján visszaadta neki.
- Óóóó. Okos. Akkor kezdjünk hozzá. Az ágy alatti részleg a tiéd, az enyémek ezek. - Majd ráütött egyet a könyvkupacra és bele is fogott a tépdesésbe. Elképzelni sem tudott volna ennél jobb ötletet: Nincs annál nagyobb öröm, hogy kiélhesse bosszúvágyát a tankönyveken. Azok a sok elpazarolt idők, a szenvedések felettük...De ekkor megszaladt a keze és a borítót tépte le.

Szinte észre sem vette azt a dörömbölést, amit saját maga csinált kezével az asztalon, a többi diák szólt rá, hogy egy kicsit vegyen vissza az adrenalin szintjéből. Érthető okokból volt ideges, bár valakinek talán mégsem ennyire egyértelmű...Gilesnak tetszik Hermione.
Nagyon.
Amikor először meglátta, teljesen becsavarodott, ami a szerelemnek talán egy elvontabb változata, vagy csak ő ennyire "talpraesett"? Nem tudná memagyarázni azt, amit érez. Nem veszti el a fejét, nem járkál egy másik dimenzióban, csupán ügyetlen lesz ha egyáltalán a közelébe van ez a lány. Hogy ismeri-e? Nos, ez itt a bökkenő, lassan már két éve. Köszönni ha köszönnek egymásnak, de még nem sikerült odáig eljutni, hogy be is mutatkozzanak. A griffendéles fiúnak azonban ez nem akadály, nyomozni kezdett utána, és alighanem mindent megtudott róla, még olyasfajta pletykákat is, hogy ő már együtt van Ronald Weasleyvel. Fogalma sem volt róla, vajon mennyi igaz az elmondottakból és mennyi nem, de úgy tűnik eljött a pillanat a szembesítésre.
Szembesítés? Ez egy kicsit erős szó ahhoz képest, hogy még nem is beszélgettek és róla pedig fogadni merne, hogy semmit sem tud. Végül is már egy kukkolónak is lehetne őt nevezni, hiszen számtalanszor megakadt Hermionén a szeme és követte is őt, egészen addig, míg be nem ment egy olyan helyre, ahol Giles égszínkék szeme nem láthat át.
A szék alatta halkan recsegett, miközben lábát "rángatta". Nem direkt csinálja, ez amolyan rossz szokás, amit már befejezni sem tud, nemhogy önszántából elkezdeni, ez csak jön magától, mint a szerelem vagy a csók. A nyikorgás egyre gyakoribb és gyakoribb lett, mire sokan felmordultak a fiúra és ő megálljt parancsolt idegeinek.
~ Ha nem ez, akkor az asztaldobolás, választhatnak! ~
Alig két méterre tőle egy mardekáros fiú ordított rá, hogy fejezze be azt, amit csinál. Szó se róla, most az egyszer a zöldnek volt igaza: A könyvtárban olvasnak és rettentő dühítő tud lenni egy kis zaj is. Mielőtt még visszaszólhatott volna egy erős, de mégis halk hang szólalt meg. Lányé volt, akit a tömegből is ki tudna választani.
- Hermione! - Homlokát ráncolva, hitetlenkedve méricskélte egy darabig a vele szemben állót, mintha nem tudná felfogni, hogy tényleg hozzá szólt. Mielőtt a helyzet kínossá alakult volna, székéből feltápászkodva üdvözölte a leányzót egy biccentéssel. - Köszönöm, hogy eljöttél.
Órájára tekintett, amely csupán öt, már a hatodik perces késéssel mutatta a megbeszélt időpontot. A másik szemét pásztázva oldalra tolta a fejét, mintha ezt egy viccnek szeretné venni, de az nem ő lenne. Hermione eléggé komoly személyiség és ezzel Giles is tökéletesen tisztában van.
- Ugyan. - Szólt megbocsátó, könnyed hangnemmel, majd a szék felé mutatott, de még mielőtt megtörtént volna az elhelyezkedés, a másik fél kezéből kikapva a könyveket letette az asztalra pergamenje, pennája és tintája mellé. - Legközelebb majd én kések és kvittek leszünk.
~ Legközelebb? Honnan veszed, hogy ő még akar veled egyáltalán találkozni?! ~
Elfordulva a lánytól átgondolta a helyzetét. Még elfuthat, elvégre nem sokat tud róla, csak a nevét...Ami pont elég ahhoz, hogy mindenki tudja kiről is van szó. Egy mély levegőt véve fagyott mosollyal az arcán lependerült a székbe, s maga elé tolva a személyes tárgyait készen állt a "fakultációra".
- Hol kezdjük?

Véletlenek nem léteznek. Minden apró hiba eredményének van mondanivalója, amiből forrást meríthetsz, ha nem akarod újra elkövetni ugyanazokat a hibákat. Ha nem figyelsz oda, könnyen áldozatává válhatsz egy következő barátságnak, amely - talán a te hibádból -, de megint elfuserált lesz. Ha nem figyelünk arra mit követünk el, a hibák és félrelépések egyre csak halmozódnak, míg a végén a szakadék szélén találod magad, ahonnan csak saját magadat tudod felhúzni, más csak lökhet rajtad, vagy épp próbálhat visszahúzni, az eredmény ugyanaz: neked kell tudni a földre lépni az ugrás helyett, más támogathat, de nem segíthet.
Eddig is szívesen játszadozott vele a sors, miért pont most tenne kivételt? Giles egy olyasvalaki, akinek nem könnyű elhitetni bármit is, így gyanakodva fogadta a nemrég "elbukott" idegent is. Szó mi szó, a vigyor rögtön megjelent az arcán, hiszen nem minden nap esik el az ember a saját kabátjában. A felé nyújtott kéz hamar viszonzásra is került, nem szokása egy köszönetet elutasítani. Még mindig nem sikerült teljesen feldolgoznia azt a tényt, mennyire is hasonlít egymásra a két személy...De mi van akkor, hogyha Marcus direkt csinálja? Elvégre a hangját bárki meg tudja változtatni, ebből nem ítélhet. Az elkövetkező mondat, amely kicsúszott a férfi száján még biztosabbá tette azt a tényt, hogy bizony, az elgondolása valószínűleg igaz.
- Öcsi? Na, ezt gyorsan felejtsd el. - Az a balfék hollóhátas öcsizte mindig, nem szeretne emlékezni rá. Kezét elengedve kihangsúlyoztatta arcán is gyanakvását, s ölbe tett kézzel nézett farkasszemet a másikkal. Vajon hogyan bizonyosodhat meg arról, hogy a neve tényleg Julian és nem Marcus? Valószínűleg sehogy. Ha bármilyen kérdést is feltesz, a választ meg tudja hazudtolni, így maradnak a külső vonások. Magasságra pontosan megegyezik a két személy, azaz homlokig ér mindkettőnek - meg kell hagyni még csak 16 éves, de magasságával sosem volt teljesen elégedett. Ha arcát és öltözékét nézte, az is tökéletesen egybevágó volt a két személynél: mindkettő farmert és inget visel, ráadásul még a cipőjük is hasonlít a másikéra. Nincs mit tenni, ez a két személy tökéletes képmása egymásnak. Már csak egy valami igazolhatja azt a tényt, hogy ő nem a végzős hollóhátas: a varázspálcája.
- Szemügyre vehetném a varázspálcádat? - Saját tölgyfapálcáját előhúzva a férfi kabátja felé mutatott, rossz gondolatokkal megfűszerezett mosolyát ahogy csak tudta, elrejtette. Ha még ő maga is félreértette azt, amit mondott, mit várhat el a másik féltől? Még mielőtt Julian sikítva elszalad, gyorsan hozzátette. - Mármint azt, amivel varázsolsz...
Ha Giles emlékezete nem csal - remélhetőleg -, akkor Marcus pálcája tiszafából készült és mérete megegyezik a sajátjáéval. Miközben várakozott leült bőröndjének tetejére, s az elnyúló Roxfortot bámulta, amely most olyan távolinak tűnt neki. Minden élmény, amivel évei során gazdagodott itt szerezte, minden emléket és tapasztalatot, varázslatot...
Ahogyan meghallotta a beceneves témát, azonnal felkapta a fejét. Nem egyszer akadt már olyan alkalom, hogy ő talált ki másnak egy érdekesebbnél érdekesebb becenevet, de mégis tetszett az illetőnek, mert egyedinek számított - ellentétben az ő nevével, amit nem lehet máshogy mondani.
- Julian? Hmm, érdekes név... - Inkább nem mondta ki, hogy ezt a nevet eddig férfinak adva nem hallotta, úgyhogy tovább gondolkodott. - Ha levágjuk az első felét, akkor egy tökéleteset kapunk: Ian. - Íriszeivel a másikét pásztázva nézett egy darabig, majd elégedett mosollyal az arcán szóra nyílt szája. - Elég kreatív?

Ki gondolta volna, hogy ebből a kevésbé ártatlan küldetésből egy rémálom fog kikerekedni? A nők sikolyai dobhártyát szaggatóan visszhangzottak a fülében, kék szemei sarkából könnycseppek hajlottak a vállaira, amit zakója azonnal be is kezdett szívni. Mégis hogyan gondolhatta azt, hogy amit tett és amit még tenni fog, büntetlenül marad? Minden egyes hibáért, minden egyes baklövésért büntetés jár...Ha vége ennek az egésznek, hány évig fog szenvedni csak azért, mert ő egy nyugodt életet akart? Vagy már soha nem fog nyugalmat találni? Mi lesz akkor, hogyha a terve kudarcba fullad, vagy ha a rossz győzedelmeskedik a rossz fölött vagy...
Fejét felkapva egy macska hatalmas nyávogását hallotta a lábánál. Hiába nézett körbe, nem értette miért fújtat és szenved ennyire. Kezdte kényelmetlenül érezni magát, olyan volt ez az állat mint egy riasztó, ami leleplezte volna halálfaló kilétét. Talán a gondolat nem bizonyult ostobaságnak.
Hiába hátrált, a macska nem vette le róla a szemét és csak közelített és közelített, egészen addig, míg két lábra nem állt és egy ember alakja nem formálódott ki belőle. Egy varázslóé, ráadásul nem is idegené. Ő volt az a férfi, aki megpróbálta megtanítani az animágiára, ő volt az, aki felkarolta és megvédte, de tavaly végzett, így nem volt miért maradnia. Hirtelen nem értette hogyan került ide, így csontropogtató ölelést kezdeményezve nekirohant régen látott barátjának, ő viszont valami oknál fogva nem viszonozta.
Az egész világ megfagyni készült, minden összeroppanni. Simon jeges hangon szólalt meg, s sorolni kezdte tetteit. Mindent tudott róla. A nők meggyilkolását, azt, hogy mi is díszeleg a bal alkarján...Kezeivel megdörzsölte a szemét, s egyenesen Giles szemeibe nézett. Talán a griffendéles bizonyult túl jó szemolvasónak, de a fájdalom és a csalódottság tökéletesen tükröződött mindkettőben. Már épp vette volna a bátorságot, hogy elmondja mi miért is történik, mikor a másik csendre intette, s suttogva kiejtette a száján a félelemtől megperzselt szavakat: Jönnek az aurorok.
Arca hófehérré vált, tökéletes ellentéte zakója koromfekete színének. Mint ezután pár perccel megtudta, barátja is auror lett. A rend őrzője, ráadásul őt állították arra a halálfalóra, aki megölte a terhes nőket. Igen, a varázsvilágban minden sokkal gyorsabban történik, főleg ha Roxmorts utcája a helyszín. Eljött az idő. Mindennek vége. Életének megmaradt részét az Azkabanba fogja tölteni, ahol dementorok ezrei fognak a lelkéért sóvárogni. Ahogy becsukta a szemét látta maga előtt a jelenetet, ahogyan közelít, s szívni kezdi belőle az életet. Életében nem félt még ennyire, ahogyan hallotta a lépteket közeledni, a pálcák fényei egyre közelebb kerültek...S ekkor Simon megragadta a karját és futásra biztatta.
- De...miért? - Állt ott értetlen arccal, miközben próbált ésszerű magyarázatot találni erre a cselekedetre, de hiába gondolkodott annyit, csak egyetlen egy megoldást talált: ő még mindig a barátjának tartja. Suttogások zaja ütötte meg a fülét, ami az animágus szájából eredt.
- Szeretnék hinni benned, nem tudom ezzel neked mi a jó, majd megöl a kíváncsiság, de tudom hogy nem mondhatsz semmit. Remélem egyszer kiderül...Most menj! - Hallatszott az unszolás, a hangja remegett, pedig ő az a személy, aki utál gyengének látszódni. Nem bírta ki, hogy ne menjen oda és szorítsa meg a vállát, ha az ölelés túl sok is lenne, ennyi kellett mindkettőjüknek, és ezzel valahogy igazat is adott a másiknak. Mindent meg fog magyarázni, csak idő kell hozzá.
A rohanást követően, ami már menekülésbe torkollott egy nőbe ütközött, aki nem tűnt a legbarátságosabb "lénynek".  Szinte rögtön leordította a fejét, amire most Giles idegrendszerének egyáltalán nem volt semmi szüksége. Kelletlenül elmosolyodott, majd összekulcsolta kezeit. -Szórakoztató volt az a tény, hogy a mondata első felében titkolózik, aztán felhagy vele és beszámol a válasszal.
- Igen, semmi közöm hozzá. - Talán ha nem ilyen állapotban találkoztak volna, most elkezdene vele veszekedni, de egyáltalán nincs hozzá ereje. Arca megviselt lehetett, szinte látta maga előtt azt a fájdalmas arckifejezést, amit ő most sugározhat...És cseppet sem tetszett neki. Így hát megemberelte magát, vett egy mély levegőt, s a tényektől elkülönítve felháborodott hangnemben elkezdett kekeckedni. - Egyébként is, azt tegezek, akit akarok, nincs szükségem engedélyre.
Szó mi szó, meglepte a nő támadásra kész helyzete, így kénytelen volt ő is ugyanígy tenni, bár jóval lassabban, mint ahogyan a másik tette. Igaz, a külső nem minden, de ha szükség lenne rá még egy csókkal is le tudná fegyverezni, nem kell ahhoz pálca. Valójában ez a legnagyobb hibája a fiúnak, hogy sokakat néhol alábecsül, pedig nem kéne, másokat pedig hatalmasnak látja, pedig apró kis törpék.
- Aha...Szóval rajongsz a főbenjárókért. Ha szabadna... - Meghökkentette az elmondott történet, de ha ez mind igaz, egy halálfalóhoz van szerencséje. De mit keres egy másik errefelé? Voldemort utána küldött volna egy nőt, mert nem bízott abban, hogy meg tudja tenni? Pálcájával a nő karára pöccintett, majd szemeibe nézett. Vakítóan zöld szemei félelmetesek voltak, de nem eléggé ahhoz, hogy őt megijessze. Ha három évvel ezelőtt találkozik egy ilyesfélével halálra rémült volna, most már a meglepett arckifejezés az a maximum, amit ezek a szemek elérhetnek. Mi oka van félni? Ha Voldemortot megpróbálja kijátszani és kiderül, kínzások közepette fog meghalni. Ennél rosszabb úgy sem lehet.
- Akadt egy kis tennivalóm. - Tekintetét kerülve jelezte, nem óhajtott többről beszámolni. - És te...MAGA mit keres itt? - Fülei megfeszültek, a háta mögül, nem is olyan távol nesz hallatszott. Máris ideértek volna az aurorok?

Az ölelés, ami egy meleg fuvallatként szaladt át a testén felidéztette vele a múlt emlékeit, azokat, amelyekre olyan szívesen emlékszik vissza. Agyában szinte bombaként robbant be egy kép, ahol  Caline alig lehetett négy éves és a fiatal fiú, aki ott fogta a kezét felette, ő maga volt. Az akkori arca finom volt, nem látszott megviseltnek, csupán az öröm okozta szépség sugárzott róla...Szinte összehasonlíthatatlan volt a jelenbéli durva vonású, fekete táskával a szeme alatt rendelkező Gilesszal. Az akkori szende kisfiú mit sem sejthetett arról, mi fog történni hét év múlva. A vihar ugyanúgy mint akkor és most, a semmiből csapott le és ijesztette meg a gyerekeket. Egy jó vágású férfi robbant be a szobába és karolta fel mindkettőt, akire hamar rá is ismert a griffendéles. Marcus Lawrence, a barna hajú, kék szemű apa, aki kétségbeesetten szaladt az emeletre és rakta a hálószoba ágyába őket. Nyugtatásképp olvasott nekik egy kis mesét, mire a kislány seperc alatt el is aludt, azonban az ikertestvér ennél szemfülesebb volt és vévighallgatta a mesét. Egy bizonyos házról szólt, amit a jók laktak. Sok sok éven át minden rendben volt, de bizony eligérkezett a sötét időszak is. Az angyalok és démonok harca, ami nem kímélt senkit és semmit...Még két fiatal lelki világát sem.
Mielőtt még a végéhez ért volna, becsukta a könyvet, adott egy puszit a homlokára és indult ki a szobából feleségéhez.
A kép szertefoszlott, a kék szemek saját szobáját pillantották meg ismét. Zavartságát nem leplezve elengedte húgát, s pislogások közepette próbálta szavait értelmezni. Erre az éjszakára, amit most látott soha nem emlékezett, vajon miért pont most?
- Ne beszélj ennyire komolyan, megijesztesz. Hol van az a Caline, akinek be nem áll a szája az értelmetlen csacsogásoktól? - Ismét szólt a fentiek haragja, mire mindketten összerezzentek. Giles szája mosolyra görbült, mire összeütötte két tenyerét. - Hát itt vagy!
Valószínűleg nem a megfelelő alkalom arra, hogy viccelődjön, sőt, a legalkalmatlanabb, de ha a hangulat nem oldódik egész éjszaka itt fognak ülni a szobában, rettegve attól, vajon mikor törnek be ismét a halálfalók hozzájuk.
Benntartott levegőjét kifújva figyelemmel követte a másik mozzanatait, s kérlelően nézett rá, mintha szeretne valami gondolatot átküldeni a másiknak. Igen ám, nem pakolt be, ez az egyik gyengéje: A pakolás. Mindig segítséget kér a Roxfortban is, otthona sem számít kivételnek. Fogalma sincs, vajon mit rakjon be és mit ne, mik azok, amik kellenek majd ott és mik nem...Na jó, egyben biztos volt: A pennák, pergamenek és könyvek azok, amik a bőröndökben landolnak majd. Megvakarva nyakát egyértelmű jelzést adott a dolognak, mindig így kezdi ha valamit szeretne a másiktól. A földre bámulva lassacskán ismét a másikkal szemben találta magát, mikor felállt és a könyvkupacra ütött.
- Segíthetnél kiválogatni azokat, amik a mostani évben kellenek majd. - Tökéletes figyelemelterelés, ráadásul még haszna is válik belőle. Diadalmasan rajzolódik ki az elégedett vigyor arcára, mintha semmi baj nem lenne az életében...Mintha minden tökéletes lenne. Azonban Álomország lakói olyannyira fukarok, hogy csak órákra engedik be az arra tévedt vendégeket, s az újabb dörrenés újabb emlékképet hozott magával, mégpedig a legfájdalmasabbat: A halál képét. Az újság, amit Caline magával rántott az ágyra azt a férfiút mutatta, akinem fél a haláltól. Mégis miféle beteg elme az, aki képes ilyesmire? Nem, nem beteg...bátor.
- Ja, szegény... - Teljesen ironikusra sikeredett félmondata nyitott könyvként tárult húga kezéhez, egyértelművé vált jelzését adva arra, mennyire hidegen hagyja a dolog. Ámde a vihar előtti csend most állt csak be, s nemsokára belecsap egy erős villám ebbe a fiúba. - És minket ki fog sajnálni? Mintha mi nem menekültünk volna el a halálfalók ellen, mintha mi nem szenvedtünk volna annyi éven át a gyötrő emlékektől, mintha...! - Hangja elcsuklott, túlságosan is elragadtatta magát. Kezével hűteni kezdte az arcát, ami forróvá hevesedett az indulattól, majd miután kellőképpen megnyugodott, kitépte a Reggeli Prófétát a lány kezéből és elhajította az ajtóhoz.
- Szóval, térjünk vissza a könyvpakolásra. - Azzal törökülésben leült a földre és válogatni kezdte a könyveket.