jelen

- Ugyan, semmi gond! - mentem fel a lelkifurdalás alól. - Már nyugodt szívvel tudok beszélni a történtekről. - mosolyodom el.
Ez természetesen korántsem igaz, még mindig végigfut rajtam a jeges borzongás, amikor a régi otthonom maradványira gondolok. Családom halálát már feldolgoztam ezalatt az egy év alatt, már mennyire fel lehet ezt dolgozni. Még mindig fáj, és azt hiszem örökké fájni is fog, de már nem úgy, mint régen. A háború alatt kevés időm volt gyászolni. Sokat gondoltam rájuk az erdőben ücsörögve, a védővarázslatok oltalma alatt, vagy álmatlan éjszakákon. De a bizalmatlanság, lankadatlan éberség és bizalmatlanság mellett kevés energiát tudtam fordítani bármi másra, csupán a túlélésre.
Willow visszaül mellém, és meglehetősen gondterhelt arccal néz rám. Nagyot sóhajt.
- Lizandra, én… nagyon sajnálom, ha bármely mondatommal esetleg félrevezettem magát. Nem áll szándékomban kikezdeni Önnel, viszont nagyon is jól érzem magam a társaságában.
Mintha egy elefántcsorda gyalogolt volna keresztül rajtam. Minden magabiztosságom szilánkokra törik szét, majd felgyullad és hamuvá ég. Mondhatni igen, szarul esik.
" Ön igazán gyönyörű... [...] nem tudom eldönteni, hogy a hölgy szebb, akivel táncolok, vagy a neve. De az biztos, hogy együtt minden szépséget felülmúlnak..." Blahhh...

Hirtelen nagyon kellemetlenül érzem magam ebben a székben. Egyenes háttal, elegánsan és kifinomultan ülök itt, a legjobb formámat hozva, nagyon is csinosan. És most mégis úgy érzem magam, mint egy krumpliszsák. Lehet az én egóm túl nagy? Hogy azt hittem egy kis smink és magassarkú és máris enyém bárki, akit akarok? Beképzelt liba lennék csak azért, mert egy férfi hajlandó volt eljegyezni engem? Sok bányarémet jegyeztek már el...
Zavartan megköszörülöm a torkomat, amit azonnal meg is bánok, és bele is vörösödöm a dologba. Csak remélni tudom, hogy az alkohol okozta pír elrejti a szégyenét.
Ahogy Willowra pillantok, rájövök, hogy valószínű nem is hallotta köhécselésemet, ugyanis végtelenül elmeredt valamiben. Követem tekintetének vonalát, és egyből kiszúrom, amit néz. Visszanézek rá, majd az órára, amit megbűvölve bámul pár pillanatig.
Szégyenérzetem elillan, helyét kíváncsiság veszi át.
- Mmmm, bizonyára én nem értékelem megfelelően az itteni tárgyak szépségét, de miért olyan különleges azaz óra, ami ennyire megragadta a tekintetét?
Szinte csillogott a szeme, ahogy ránézett, nem is tagadhatja. Valami antik csodaóra lehet, vagy netalántán személyes érzések fűzik hozzá őt?

Nyöszörgök.
Kitárom karjaim, nekiütköznek valaminek. Nyáladzom.
Hangok. Stressz.
Köhögök, morgok valamit. Úgy érzem sűrű köd száll elmémre. Mintha egyre és egyre messzebb lennék. Nem tudom mitől, csak egyre távolodok…
Villanás, méghozzá színes, azt már nem tudom megállapítani, milyen színes, túl messze vagyok már.
Hirtelen súlytalanná válok, és összeesek. Beverem a fejemet valami keménybe.
Fulladozni kezdek, nem kapok levegőt. Nem látok semmit. A hangok összemosódnak. Basszus-mély hangok. Segítség… Valaki mentsen meg! Nem lehet…
Próbálom kinyitni a szemeim, de már rég nem vagyok ura testemnek. Elvesztem.
Tudatlanság.

Kábultan kinyitom a szememet, de nem látok. Megvakultam. Te jó ég, megvakultam.
Tüdőm levegőhöz jut, és egyből elfog a pánik, hangosan kapkodok a levegőért, kezeimmel hadonászok, tapogatok ijedten, hol vagyok, és miért nem látok. Mi történt?! Miért fáj a fejem?
Borzasztó íze van a számnak. Miért nem látok, b*ssza meg?!
Hangosan lihegek, és próbálok felállni. Egy fal tövében vagyok, kint, a szabadban. Tenyerem emberi testet érintenek, pontosabban más tenyere érint meg engem, ahogy hadonászok. Megijedek, felrikkantok, és visszarántom a kezemet. Ugyanaz a hang, amit nemrégen hallottam. Valami kérdést tett fel nekem, de nem emlékszem, mit.
-    Ki vagy?!    – kérdezem ijedten, és hegyezem a fülemet, forgatom a fejemet, bár hasztalanul, ugyanis, nem látok semmit sem. –    Mit akarsz?!
Zavarodottság lesz úrrá rajtam, hirtelen azt sem tudom, fiú vagy-e vagy lány.
Úgy hadonászok a kezeimmel, mint valami sült bolond. Teljesen védtelen vagyok, és bár nem látszik, támadni akarok. Csakhogy képtelen vagyok testem koordinálására – ijedten kapkodom a fejemet neszek után, és próbálok kicsúszni a fal és az idegen közül, azaz onnan, ahová lelki szemeim teszik őt. Érzem egy ember közelségét, de ez nem azt a fiút, akit korábban, neki más illata volt.
Szívem vadul ver, és kétségbeesetten kattog az agyam, hogy hogyan tovább. Vagyis nem tovább, inkább vissza. Hol vagyok egyáltalán?! Milyen fiú illata rémlik nekem?
Pánikom nem segít a gondolkozásban.
Iskola. Kirándulás, Roxmorts! Igen, Három Seprű, és… és az a fiú… Mike! Igen, Mikenak hívták. Nagyon sokat beszélgettünk, erre emlékszem, a kviddicsról volt szó, és a Hárpiákról, amikor hozott nekem egy sört, mert lelökte az enyémet. És utána… utána már alig dereng valami. A hideg levegő, ahogy a szabadba bukok. Tenyerek a testemen. Több kép nem ugrik be, csak érzések kerítenek magukba. Rosszullét, bizonytalan léptek, zavarodottság. Rövidre zárom a nosztalgiát, és hirtelen valami fenyegetőt akarok mondani az idegennek, de nem jut eszembe semmi, amivel hatnék rá. Nincs semmi a kezemben. Vakon tapogatózok az utcán (?), és totál védtelen vagyok. Félek. Mit akart az a fiú? Ki volt ő igazából? El akart rabolni? Mégis miért engem? Tett valamit az italomba az a rohadék. Semmire nem emlékszem.
A fejembe fészkel egy szörnyű gondolat, és egyből arra koncentrálok, hogy mim fáj. Rájövök, hogy csak a fejem teteje fáj, semmi más. Szóval nem erőszakoltak meg. Ez jó hír. De nem látok a k*rva k*baszott életbe! Te jó ég, mi lesz velem… Mi történt? Vajon mennyi idő telt el a Három Seprű óta? Roxmortsban vagyok egyáltalán?
-    Hol vagyunk?     – kérdezem fenyegetően a semmibe. Lehet már nem is a varázslófaluban, de még a közelében sem vagyok. Próbálok hallgatózni, de nem hallok semmi érdemlegeset, ami elárulná, hol vagyok. Rohadt idegesítő, hogy azt sem tudom, hogy egy órája vagy két napja voltam a Seprűben. Mintha kómából ébredtem volna.

Régen nagyon szerettem a roxmortsi hétvégéket, a barátaimmal egyetlen kirándulást sem hagytunk ki. Mi sem volt jobb annál, mint kiszakadni abból a kastélyból, amelynek a kopottas falait az év háromnegyedében bámulod. Imádom a Roxfortot, fantasztikus hely, tele mágiával, de az ember egy idő után ezt is meg tudja unni. Ezért ezek a hétvégék mindenkinek egy nagy szusszanást jelent. Kiszakadni a stressz, kötelezettségek és szürke hétköznapokból. A helyzet annyiban változott az elmúlt évben, hogy megfogyatkozott azoknak a száma, akikkel szívesen elmennék, vagy ők eljönnének velem. A hétvége előtt sokat gondoltam Emmára. Azt kívántam, bárcsak megélhette volna, hogy Voldemortot legyőzi Potter. Mindig a „jót” képviselte a világban, bármilyen téren is. Úgy hallottam, hogy az a rohadék bátyját felmentették a dementorcsók alól, sőt még az Azkabanban sem kell leülnie büntetését. Nagy meglepetésemre Owen Redway és Sabrina Wilder is mellette tanúskodott, voltaképp ők mentették meg. Wilderről sok mindent hallottam, többek között azt is, hogy a Jegyet viselte, még ha nem is önszántából, így ezt a vonatkozást még megértem, de hogy Owent mi lelte, azt el nem tudom képzelni. Szóval igen, Emma lassan egy éve halott, a tetves Gray pedig szabadlábon lófrál. Hol az igazság?
Azon kapom magam, hogy egész roxmorti út alatt rajtuk morfondírozom. Nem csak rajtuk, sok más ember is eszembe jut, mint például Jennifer, Caleb, és a húgom Chloe. Borúsan elmélkedem, és már teljesen elfelejtem azt, hogy kikapcsolódni jöttem el a kirándulásra. Mert hiába nincs már olyan személy a Roxfortban, akivel megosztanám ezt (vagyis van, de ő gyűlöl), még mindig jó kedv töltött el, amikor megláttam a hirdetményt. Úgy gondoltam, üsse kavics, iszok egy vajsört a régi szép időkre, a jó kis Három Seprűben.


Megérkezünk a faluba, és sokan szétszélednek. Nem is gondolkozom, határozott léptekkel a ’Seprű felé veszem az irányt, és amint belépek, becsusszanok hátulra, egy boxba. Miután elfoglalom a helyemet, kikérek két vajsört, egy kevés gyömbérrel. Igen, kettőt, mert szeretem. Amúgy is jól bírom az alkoholt, két ilyen kis langyos lötty, nem fog megártani. Egy darabig fürkészem a diáktömeget, ami ellepte az egész kocsmát, mígnem leül mellém Hannah Witney. Egy kicsit beszélgetünk, magamban méltányolom, hogy megsajnálva leült mellém beszélgetni, felajánlom még érintetlen sörömet, de visszautasítja, és hamar visszasiet a barátaihoz. Kedvesen elköszönünk, én pedig tovább iszogatom magamban.
Meglepően jó kedvem lesz, de nem a sör miatt. gondolkozom, nézegetem az embereket, és átfuttatom magamban azt a rengeteg sztorit, amit a kastélyban rebesgetnek. Elképesztő, hogy mennyire „kicsi” ez a kastély. Úgy terjed itt a pletyka, mint a táltostűz.
-   Szia!    – a hangra egyből felnézek. Egy idősebb, de azért még fiatal fiú áll az asztal mellett.
-   Szia.    – köszönök vissza gyanakodva. Nem tűnt diákfélének.
-    Leülhetek?   - vonja fel szemöldökét.
Egy pillanatig elgondolkozom, aztán hamar elhatározásra jutok.
-   Miért is ne?    – vonom vállam. –   Foglalj helyet.
-   Köszönöm!   – villantja fel mosolyát, és leül nem pont velem szemben, kicsit közelebb hozzám, de nem annyira, hogy az zavaró legyen.
Végignézek rajta. Olyan húsz év körüli lehet. Teljesen átlagosan néz ki, keskeny száj, barna haj, barna szem. Beszélgetésbe elegyedünk. Igazam lesz, tényleg nem diák a Roxfortban, három éve végzett, szóval a korát is jól tippeltem. Kérdésemre elárulta, hogy csak a régi alsóbb éves barátait látogatta, de ők már visszamentek a kastélyba, holnap újratalálkoznak.
-   Jaj, most komolyan itt éjszakázol a Szobor szállóban?   – fintorodom el.
-    Miért? Egész elviselhető szobát adnak.    – beleiszik a sörébe. Az én első korsóm is kiürült már.
-    Hát nem tudom, én eddig csak rosszat hallottam róla. Bár igaz    – teszem hozzá. –    én magam még nem tapasztaltam.
-   Pedig igazán megnézhetnéd. Érdemes lenne, a kertje gyönyörű.    – elnevetem magam, de csak mert tudom, hogy micsoda kopár kis udvara van a szállónak.
-    Állítólag sok ott a kerti törpe. Igaz-e?   – kérdezem kíváncsian.
-   Igaz-e?    – néz nagy szemekkel. –    Ekkora kerti törpét láttam ma reggel!    – s miközben nagyokat gesztikulálva széttárja karját, hogy megmutassa, mégis mekkora törpét látott ma reggel, egy határozott mozdulattal lesöpri a korsómat az asztalról, ami nagy csörömpöléssel a földön ripityára törik, a sok sör belőle pedig szétloccsan. Ijedtemben megugrok.
-    Te jó ég!   – mondom hangosan. –   Ez tényleg nagy törpe.   – nevetek kicsit visszafogottabban, és sajnálkozva nézem a söröm ragacsos maradványát a padlón.
-   Merlinre, annyira sajnálom!    – szabadkozik, és kezeivel hülyén hadonászik, mintha nyúlni akarna valamiért. –   Hadd hívjalak meg!
-    Nem, dehogyis!   – ellenkezem.
-    De-de!    – erősködik. –    Ez a minimum. Tényleg, annyira sajnálom! Rád fröccsent?
Lenézek a ruhámra. –   Nem-nem, dehogy. Tényleg ne fáradj.
-   Dehogynem!   –  majd hirtelen feláll, és elmegy még egy vajsörért.
Igaz, gyömbért nem hoz bele, de azért jól esik a szívemnek, hogy nem ment kárba pénzem, így is meg tudom inni a második sörömet.
-   Proszit!    – mondjuk egyszerre, amikor koccintunk, és jól meghúzzuk a saját italunkat.
Tovább beszélgetünk, egész jól elmélyedünk a kviddics témában, amikor hirtelen elfog a rosszullét. Nem is hányinger, inkább fejfájás. Forogni kezd a világ. Uh, atya gatya! Mintha részeg lennék. A fiú, azt hiszem Mike a neve… aggódva néz rám. Mozog a szája, de hirtelen nem is hallom a hangját. Ijesztően megrázom a fejem, és az asztallapért nyúlok, de elvétem, így a levegőt markolom meg, majdnem eldőlök, de Mike mellém csúszik a boxban és elkap. Szédelgek.
Nagyon rosszul vagyok. Nehezek a végtagjaim, és úgy érzem, menten elájulok. Mi történik itt?
Valaki odaszól hozzánk. Válaszolni akarok, de csak morgás jön ki a számon.
Forog a világ.
Mike válaszol helyettem –     Jól van, csak kicsit sokat ivott, jobb lesz, ha felviszem a kastélyba!
Azzal felsegít, és elindulunk kifelé, a Seprűből, át a tömegen.
Nem, nem ittam sokat, csak két sör volt. Mike hazudott, nem tud felvinni a kastélyba.
Homályosan látok. Kint vagyunk az utcán.
Nem vagyok részeg…
Kiesnek a léptek. Érzem Mike kezét a derekamon, kezem a vállán van. Bugdácsolok, és össze akarok esni, de ő megtart. –    Ne aggódj, mindjárt ott vagyunk.    – mondja kedvesen.
El akarom lökni őt, de elsötétül a kép.
Felnézek. A falu vége felé haladunk, de befordulunk egy kis utcán. Megint sötétség.
Fény. Egy sikátorban vagyunk. Hova megyünk? Veszélyben vagyok. Segítségért kell, hogy kiáltsak. De hogyan? Valami hangot adok ki, de nem nevezhető beszédnek. Megmozdulok, habár nem tudom, hogyan és melyik végtagommal. Gyerünk Liz, kiálts, sikolts vagy valami.
Szédülök, és felnyitom szemeimet, de nem látok semmit. Azt hiszem megvakultam.

Következtetéseim tévesnek bizonyulnak. Willow, mintha csak hallotta volna gondolataimat, egyből cáfolja azokat. A fejemben most már igazán nagy káosz uralkodik, de szórakozásom érdekében kezdem figyelmen kívül hagyni ezeket a furcsa érzéseket, megmagyarázhatatlan kételyeket.
-    Majd talán később.   - mondom az ajánlatra -    Most szívesebben töltöm Önnel az időmet, kár lenne megszakítani ezt a csevejt.    - mosolyodom el halványan. Eszem ágában sincs a birtok tulajdonosának áradozni az épület szépségéről, ha ehelyett itt tölthetem az időmet ezzel az úriemberrel.

Willow előveszi pálcáját, és mellém bűvöl egy másik széket.
-    Dehogynem, köszönöm!   - mosolygok vidáman.
Leülök a bűvölt székre, ami - nem tagadom - jól esik. Kicsit újra a testemben érzem magam, de ettől függetlenül, nem tudom levenni szememet Willow mosolyáról. Látszólag ő is élvezi a társaságomat, hasonlóképp, mint én az övét. Ettől a bizonytalanságomból kifolyó feszengésem kicsit mérséklődik.
Üres poharamat leteszem az asztalra, és kicsit messzebb tolom magamtól, nehogy később leverjem.
–   Nos, ha van olyan hölgy, akit érdemes levenni a lábáról, akkor mindent megteszek érte, hogy ezt el is érjem.  
Izgalmam felcsap, és veszek egy mély, néma lélegzetet. Pár másodpercig csak nézzük egymást. S, amikor azt hiszem, hogy végre történik valami, feláll a székről és elsétál.
Nagy csalódás lesz rajtam úrrá, de még így sem hagyom, hogy letörje a kedvemet a dolog, így játékos tekintettel követem alakját az ablakhoz. Leveszi zakóját, mire újra végigmustrálom alakját.
-   Lizandra...    - nevem hallatán nagyot dobban a szívem, lassan keresztbe teszem lábaimat, és kényelmesen hátradőlök a karfás székben.
-   Igen?    - kérdezem ugyanolyan halkan, mint ő.
–    Jól érzi magát az estélyen?   - puff. Lelőttek.

Arcomról eltűnik az előző arckifejezés, és hirtelen zavarodottan pislogok, de ezt igyekszem gyorsan palástolni. Hát, erre a kérdésre valahogy nem számítottam. Lábaimat ismét egymás mellé helyezem, és kihúzom magam. Előző testhelyzetemet hirtelen kellemetlennek érzem.
Meglepettségemből hamar összeszedem magam.
-   Igen, remekül.  - mondom őszintén. -    Hogy őszinte legyek, már nagyon hiányzott egy ilyen esemény az életemből. Nagyon rég volt alkalmam szép ruhába öltözni, táncolni, és úgy egyáltalán jól érezni magam.    - vidámságom egy csapásra eltűnik, komolyság lesz rajtam úrrá. Pedig ezt el akartam kerülni. Nem tudom megállítani az emlékeket az előző évről, egyből beugranak. Az erdő, az éhezés, a feldúlt házunk és más szörnyűségek. Próbálok megálljt parancsolni nekik, de nehéz.
-    A családom egész tavaly júliusig nagy név volt, de inkább csak a humán- és segélyszervezetek között volt népszerű. Édesanyám a gyógyításban dolgozott, de inkább mint buzgó kutató, édesapám pedig sokat tevékenykedett a brit és nemzetközi kapcsolatok terén, az elszegényedett mágusok és muglik iránt pedig nagy öntudattal bírt, sokszor adományozott nagyobb összegeket, és próbált segíteni ott, ahol tudott.    - meleg szívvel emlékszem vissza apámra. Mondhatni szabadúszó jótevő volt. Remek politikus vált volna belőle, olyan ember, aki tényleg jobbá tette volna a világot, de a pálya korrupt, bürokratikus jellege miatt sose lépett volna erre az útra. -   A húgomból pedig nagyszerű mugliszakértő lett volna!   - visszagondolok az összes hóbortjára. Az egész család érdeklődött a mugli világ iránt, aranyvérűekhez kevésbé híven én is jártas vagyok egy-két dologban a másik társadalomban, de a húgom szinte megszállottjuk volt. Biztos voltam benne, hogy egyszer egy mugli férfihoz megy hozzá. -   Bár régi aranyvérű család voltunk, nem igazán vertük sosem nagy dobra, így nem lenne furcsa, ha nem lenne ismerős Önnek a Kenneth-név.  

Lott of people ápolgatja...

Lott of people

Lott of people

Lott of people

... nope. Az év legszarabb szóvicces győztese Maxwell Shafiq.
Köszönjük figyelmüket!

Elvarázsolódok a szobától, s mikor megtudom, hogy mi is a szoba rendeltetése még csodálatosabbá válik.
Meglepett elismeréssel nézek Willowra.
-   Ez roppant érdekes!   - hirtelen késztetést érzek, hogy hozzányúljak valamihez. Persze nem úgy, mint egy kisgyerek, aki kénye-kedvére tapogat végig mindent, hanem érezni akarom a mélybarna bútor érintését, ujjammal érezni akarom az egyik ketyegő óra mutatójának rezdülését a vékonyka üvegen. Lehet, hogy most abban a szobában állok, ahol egyszer majd az időutazásra találnak megoldást. Persze ez nevetségesen hangzik, és tudjuk, hogy léteznek időnyerők is, de valami komplexebb, hatalmasabb módszerre gondolok.
Ahogy Willow rendet rak egy csöppet, arra gondolok, hogy ha bele is olvasnék bármelyik jegyzetbe, valószínűleg nem sokat értenék belőle. De ezt már sosem tudom meg. Az ablakhoz sétál, én pedig figyelem alakját, tekintetem
domborúbb vidékre is téved, és a látottak elismeréseképpen huncut mosolyt eresztek el, amit ő nem lát, de attól még muszáj.
Kisvártatva követem őt, lassú lépteimet halk koppanások kísérik cipőm jóvoltából. Az órák ketyegésén kívül nem hallani mást. Furcsamód megnyugtató és csendesnek érzem a helyet, pedig korántsincs némaság. A bálból már semmit sem hallani, nem is gondolok rá, el is felejtem, hogy miért is jöttem ide. Willowra koncentrálok és a birtokra, ami... ó Merlinre, meseszép!

Bár az ablaknyílás széles, közel állok meg hozzá. A késő nyári szellő megcsapja arcomat, ami voltaképp nem is helytálló kifejezés. Inkább simogatja azt. Valami jó érzés száll meg a simogató érzés és a látvány összképe végett.
Ahogy magyarázza a kert elrendezését, amit nem igazán látni, ismét feltör az a kellemetlen érzés, de most az agyam valahogyan kiszabadul az alkohol ködéből, és egy pillanatra megáll gondolkozni. Hallottam a Leon nevet, még hozzá fél füllel, a megnyitónál. Nem igazán figyeltem, mással voltam elfoglalva, és csak félig hallottam bármit is a beszédből, látni pedig semmit nem láttam a tömegtől. Összerakosgatom a kirakókat, és erős felismerés nyíllal belém. Willow úgy ismeri ezt a házat, mint a tenyerét, szóval több mint valószínűnek tartom, hogy azzal a Leonnal egyetemben, ő is itt lakik. Tehát házigazda. Hirtelen zavarba jövök, habár még mindig nem tudom, miért. Elmém inkább visszatemetkezik a ködbe.
-   Megfelel-e? Fantasztikus ez a hely!   - sugárzik az arcom a csodálattól. -   Imádom a pavilonokat, olyan egyedülállóak és szépségesek! Egyszer szívesen megnézném ezt a birtokot napsütésben.    - mondom, miközben kitekintek a pislákoló fényben sötétellő kertre. Ahogy befejezem a mondatomat, hirtelen tarkón csapnám legszívesebben magamat, hiszen úgy hangzott a mondat, mintha meg akarnám hívatni magam ide a későbbiekben. Ej, Lizandra, gondolkodj!
Willow az ablaknál hagy, és visszaül az asztalnál árválkodó székre, majd belehörpint az italába. Ekkor tűnik fel kezemben a saját poharam, amiben maradt még egy kevés pezsgő. Egy pillanatra elbizonytalanodom, de gondolatban vállat vonva, megiszom a maradék kortyot. Réges-rég ittam utoljára alkoholt, így a hatása nem marad el.
Mélyet szippantok a friss levegőből, és a kertet kémlelem.
-    Tudja, mindig is irigy voltam az ilyen csodálatos kúriákra. Mesebeliek, szemkápráztatóak, és tele vannak titkokkal. Az én családom birtokában is állt egy hasonló birtok, de szüleim inkább az új és modern elven építettek új otthont. Sosem nehezteltem rájuk emiatt, viszont ilyenkor, amikor ilyen csodálatos élményben és látványban lehet részem, szívem fájón húz az ódon falakhoz.    - elmosolyodom, és megfordulok, háttal az ablaknak.
Csendben maradok, és érzékelni kezdem a helyzet intimségét. Az ismeretlen izgalma végig szívemben bujkál, illetve a gyomromban is a pillangók uralkodnak. Willowt kémlelem, majd lassú léptekkel mellé sétálok, és megállok az asztalnál, csípőmmel enyhén megtámasztom az asztalt. Poharamat leteszem a lapra, és a férfi arcát kezdem kémlelni, halvány mosollyal az arcomon.

Bár az imént még mérhetetlen magabiztosságot éreztem, most inamba szállt a bátorság. Nem csináltam még ilyet. Tizennyolc éves létemre, be kell látnom nem vagyok túl tapasztalt... A kapcsolatok terén igen. Hogy, hogyan kell bízn iegymásban, megoldani az esetleges problémákat, szeretni és szeretve lenni. De ez a helyzet... Teljesen amatőrnek és esetlennek érzem magam. Hopp, oda a magabiztosság.
A pillangók egyre vadabbul repkednek, de mégis érzem, hogy tennem kellene valamit. Az órák ketyegése hirtelen jelentőssé válnak. Tudom, hogy tennem kellene valamit, de képtelen vagyok rá. Akarom, de nem tudom megtenni a lépést, amit szeretnék.
-   Meg kell, hogy mondjam Willow   - kezdek bele könnyed hanggal, mintha nem lenne egekben a pulzusom. -  , Ön aztán tudja, hogy, hogyan kell levenni egy hölgyet a lábáról.  - ennyi, ennyi csúszott ki a számon, semmi több. Sokáig nézem őt, és úgy érzem menten elájulok. Hogy lehet valaki ennyire jóképű?

Nagyon kellemes volt olvasni az előtörténetedet, gördülékeny és összeszedett! Mielőtt nekikezdenél a játéknak, kérlek javíts ki valamit:
A 16 hüvelykes pálca nagyon hosszú. Egy hüvelyk ~2,6 cm, így a 41,6 cm-es pálca nem túl életszerű, gyakorlatilag nem túl praktikus és kényelmetlen (: Ezt légyszíves kicsit rövidítsd.
Viszont semmilyen más akadályt nem látok, így természetesen a karaktert

Hamarosan kapsz egy eligazító PM-et!
Sok szép jó játékot kívánok! (:
 

Imádok nő lenni. Ezt eddig egyszer sem éreztem életemben. Úgy néz ki, most érkezett el azaz idő, amikor végre úgy érezhetem, nő vagyok - és ez jó! Jamesszel nem randizgattunk, nem udvarolt, egyszer csak egymásba gabalyodtunk, onnantól pedig a gyermeteg szerelmetes viháncolás átlendült mély érzelmekké, onnan pedig végtelen fájdalomba és csalódásba. Ennyi az én szerelmi történetem, az én tündérmesém ennyit tudott nyújtani. Most pedig új fejezet nyílik a könyvben, és legszívesebben kitépném a korábbi lapokat, de nem lehet, az is a könyv része. Viszont lapozhatok egy üres lapra, amit teleírhatok izgalmas dolgokkal. Annyira izgalmas dolgokkal, mint amit Willow kínál. Finom udvariassága, és elegáns udvarlása ledönt a lábamról, nem tagadom. Ahogy a szemébe nézek koccintáskor, érzem, hogy valami teljes testemen végigszáguld. Mint a libabőr, csak épp nem libabőr nélkül. de az érzés ugyanaz. Egy halk, mély levegőt veszek, és egy húzással lehajtom a pezsgőt, mert az új helyzetet és a bennem felgyülemlett le nem adott energiát, valahogy kompenzálnom kell, le kell fojtanom, és úgy gondoltam ehhez az alkohol a legalkalmasabb módszer. Csakhogy a pezsgő buborékos, amit valamiért elfelejtettem az elmúlt két másodpercben, így az orromba száll, és a buborékok kellemetlenül csiklandozzák orromat. Apró fintorba torzul az arcom, majd észreveszem, hogy Willow pont ugyanígy tett.
-     Semmi gond.    – mondom, miközben próbálom elűzni a csiklandozós érzést, de magától is elmúlik hamar.
Poharainkra nézek, és szélesen elmosolyodom.
-    Úgy látom, mindkettőnknek szüksége volt erre a pohár italra!
Habár a csiklandozás eltűnik orromból, fejem hirtelen nehezebbnek tűnik, mint az imént, és tekintetem is elhomályosodik egy pillanatra. Igen, de hamar helyrerázom magam, és ajánlatot teszek egy csendesebb helyre.
-    Rendben!   – helyeslek, és belekarolok.
Ahogy a folyosókat szeljük, borzasztó fontosnak érzem magam. Tudom, szánalmas, de ebben a gyönyörű ruhában, egy ilyen férfi mellett, ebben a fantasztikus házban úgy érzem, mintha a helyemen lennék. Vagyis ez nem teljesen így van, ezt most elég furcsán gondoltam. Úgy értettem, hogy úgy érzem, most helyes, amit teszek. Ez jó, és ami jó, az jó! Hm. Remélem nem mondok semmi ilyesmi ostobaságot hangosan, mert akkor örökké átkozni fogom magam. Ó, Willow, lehet, hogy nem kellett volna az ötödik pezsgő? De hát én választottam buborékos italt, s a buborék, mint tudjuk arról híres, hogy a pohár aljáról a felszínre szökik. Ez a tulajdonsága megmarad, ha megisszuk a pezsgőt: hamar felkúszik fejünkbe, és olyan ribilliót csap, zavart kelt, amivel nem mindig tudunk megbirkózni, főleg, ha az ötödik buborékáradat támadja meg a fejet. Te jó ég, még jó, hogy ezt Willow nem hallja.
Séta közben arra gondolok, hogy Willow mennyire tisztában van a ház adottságaival, és kiválóan elkalauzol bárhová. Szöget üt valami a fejemben, és elfog az a kellemetlen érzés, ami nemrégiben szintén elfogott. Baljós érzésem támad, de ismételten elhessegetem, immáron sokkal könnyebben, mint ezelőtt.
Megérkezünk az erkélyhez, de mielőtt közelebb mehetnénk, megtorpanunk, ugyanis ahogy Willow is mondja: foglalt. A többit már nem hallom, mert egy rövid pillanat erejéig elszorul a torkom, gyomromba görcs áll, és ajkaimat összeszorítom. James hideg tekintetét csak egy leheletnyit láttam, de pontosan elég volt arra, hogy felforduljon a gyomrom. Bárkit szívesebben láttam volna ott, mint őt. Egyből elnézek, konkrétan az engem vezető férfira.
-    Nos, ha ennyire ismeri az épületet, bizonyára akad még valami a tarsolyában. Kíváncsian várom.    – mosolyodom el, mintha nem kerített volna magába egy borzasztó érzés.
Nem kell sokat andalogni, mire elérkezünk egy nem túl díszes, de annál szebb ajtóhoz. Belépünk rajta, s ahogy a félhomályban lévő szobában körülnézek, ismét elfog azaz izgalom, az a „libabőr”, ami korábban. Mélyen Willow szemébe nézek, és elengedem kezét.
Körbepillantok a szobában. Nem volt benne semmi furcsa, de mégis különlegesnek éreztem ezt a helyet. Könyvespolcok a falnál, látszólag rendezetlenség az asztalon, óráknak tűnő szétszerelt masinák, és jegyzetek.
-   Mi ez a hely?    – kérdezem halkan, mint akit elvarázsoltak.
Talán az alkohol is segédkezik furcsa viselkedésemben, talán csak az ismeretlen hozza ki belőlem ezeket a reakciókat. Egy ismeretlen férfi, egy ismeretlen helyen. Halkan veszek egy mély levegőt, és végignézek Willown. Te jó ég.

Köszönöm szépen a javításokat, remekül finomítottad és árnyaltad
Kean képességeit, köszönöm! Mivel megbeszéltük, hogy a legilimencia nem
gondolatolvasás, a szerepjáték-példád, maradjon csak fikció
Semmi kivetnivalót nem találok az előtörténetedben,
így az előtörténetet természetesen

Sok szép jó játékot kívánok! (:
És boldog karácsonyt!

Nagyon kiforrott jellemet alakítottál ki Keannek, és nagyon szép, kerek előtörténetet írtál, és egy is csinosítgatás után már mehetsz is játszani.

A legilimencia nagyon magas szintű mágia, hasonlóan az animágiához, sőt még a patrónusbűbájnál is sokkal komolyabb. Pontosan ezért kevés legilimentor van, ezért nagy kincsek, pont úgy, mint Kean. Értem, hogy nagy tehetség, és, hogy már gyermekkorában megmutatkozott a képesség, de ennek maximum a csírája mutatkozhatott. Kiforrott legilimentori képességekkel nem rendelkezhetett gyermekkorában. Ezt a képességet folyamatosan fejleszteni kell, gyakorolni és gyakorolni, ahhoz, hogy úgy tudja a mágus használni képességét, ahogy Kean gyermekkorában.
Ha valakin alkalmaznak legilimenciát, azt érzi az ember. Gondolj csak bele, amikor Piton Harry fejébe mászott bele, Harry micsoda jó, hát ha nem is kínokat élt át, de azért mondjuk úgy, hogy észrevette A legilimencia nem egyenlő a gondolatolvasás fogalmával. Gondolatokat nem tud olvasni a szó szoros értelmében, csupán az emberek terveit, vágyait, tetteit, emlékeit láthatja, képekben, színekben, érzésekben.
Remekül kiépítetted Kean életét, és hozzá a jellemét, ezért csupán azt kérem, hogy finomíts kicsit a kezdeti képességein. Elfogadom azt, hogy a roxforti évei vége felé elsajátította a legilimenciát, ami tegyük hozzá, így is szép teljesítmény. Az, hogy felnőtt korában kiváló legilimentor, pedig teljesen jó!
Lehet valamit félreértettem, de ha korábban tudtál a Roxfort támadási tervéről, és a Rend tagja voltál, számomra furcsa, hogy nem szóltál egy szót sem, csak az utolsó pillanatban. De lehet nekem nem világos és úgy értetted, hogy amint tudtál róla, szóltál

Egyébként nagyon szép, részletes előtörténet, élmény az ilyen kiforrott karakterek történetét olvasni, a családtörténet részletessége pedig szemet gyönyörködtető