Robert

Megilletődve néztem a nevető Robertre. Nem tudtam, hogy mi vicceset mondhattam. Talán az nevetette meg, hogy boszitanonc létemre muglik között akarok élni? Pedig ez annyira nem is rossz ötlet. Igaz, még változhatnak az elképzeléseim, de egyelőre inkább maradnék ennél a lehetőségnél. Elvégre nem garantálta senki, hogy bárhova is felvesznek…
Amint beszélgetőtársam mentegetőzött, nekem egy hatalmas kő esett le a szívemről. Örültem, hogy végre nem rajtam röhög valaki, mondjuk nem mintha olyan sokan tennék ezt. De akkor is… Furcsa, ha valaki csak úgy, minden ok nélkül el kezd nevetni, és én nem tudom, hogy mit sikerült már megint elrontanom.
- Semmi gond.
Mosolyodtam el, és közben azon gondolkodtam, hogy miért is váltott ki Robertből nevetést az a tény, hogy elképzelte magát mugli munka végzése közben. Bár igaz, az esetek többségében a varázslók és boszik elég ügyetlenül látják el azokat a teendőket, melyeket a muglik mindennap elvégeznek minden mágikus segítség nélkül.
- Hátööö… Azt hiszem, tanárnő szeretnék lenni. Normális, mezei tanárnő, akinek nem kell minden nap átkot feloldani az egyik diákjáról. Ha itt lennék tanár, valószínűleg előbb kerülne szerencsétlen gyerek a Szent Mungóba, mint a tanterembe.
Mondtam halkan kuncogva. Végül is a mugli tanároknak egyszerűbb az életük, hiszen nem kell a diákjaikra szórt átkokkal foglalkozni. Elég csak naponta néhányszor hangosan szólni a gyerekekre, hogy ne rohangáljanak a folyosón, ne nyomják egymás fejét a vécébe, meg hasonlók. Összességében egy boszinak elég vicces lenne ilyen munkát végezni. Valamiért egyszerűbb lenne, mintha a varázsvilágban helyezkednék el.
A nap egyre forróbban sütött, és már lassan úgy éreztem, hogy már az agyvizem is felforrt a forróságnak köszönhetően. Sose kedveltem a meleget, mindig beteg voltam tőle, de most a szökőkút közelében nem igazán éreztem. Valószínűleg a hűsítő víz miatt lehetett.
- Mit szólnál hozzá, ha kicsit árnyékosabb helyre mennénk? Én már kezdek kicsit hőgutát kapni.
Mondtam mosolyogva, s vártam a reakciót.

Robert

Figyelmesen hallgattam Robertet. Arról a hagyományról, amiről én is hallottam már, de úgy gondoltam, hogy inkább maradok a helyemen. Ki tudja, hogy miféle bajokat szednék össze, miközben a világot járom. Így is elég szerencsétlen vagyok néha, és elég sokszor képes vagyok felborulni még álltó helyemben is. Na meg nem csak nekem, de lehet, hogy másoknak is rossz lenne, ha kimozdulnék az országból. És nem csak ez … engem már attól is ki ráz a hideg, hogy egyáltalán csak úgy elmenjek, és elhagyjam az országot.
Látszott a hugrabugos srácon, hogy neki se tetszik az, ahogy a mugli származású varázsalókat nem mindenki tartja ugyan olyannak, mint bármelyik másik. Sose fogom teljes mértékben megérteni, hogy min is mehetnek keresztül, hiszen lényegében én is aranyvérű családból származok, még ha nem is igazán érdekel másokat. Nagyjából úgy viselkednek rajtam, mint egy szellemmel, egy kóbor lélekkel, aki csak lebeg egyik teremből a másikig. Valahogy… úgy érzem, teljesen keresztül néz rajtam mindenki, vagy ha nem is mindenki, akkor a legtöbb ember. Néha azért örülnék, ha legalább egy kicsit úgy foglalkoznának velem, mint a nem tisztavérű varázslókkal. Akkor legalább tudnám, hogy nem vagyok teljesen felesleges, és valaki foglalkozik velem.
Egyre mélyebben kezdtem belesüllyedni a gondolataimba, de azért még hallottam, ahogy Robert beszél, és valamit fel is fogtam belőle. Épp ennek sikerült visszarántania, hiszen épp egy kérdést szegezett felém.
- Igen, ötödéves vagyok.
Válaszoltam széles mosollyal. Már csak két, rövid évem van… És ez valahogy nyomasztóan hatott rám.
- Hát… még nem nagyon gondolkodtam rajta. Úgy gondoltam, hogy majd a szünetben neki esek néhány katalógusnak, hátha találok köztük valamit, ami érdekel is.
Mondtam kissé bizonytalanul, hiszen lényegében fogalmam se volt még, hogy mihez akarok kezdeni a suli után. Túl sok ötletem volt, és túl kevés dologhoz értettem. Egyszerűen képtelen voltam dönteni, hogy mit is akarok valójában az élettől. Pedig ez egy igen fontos döntés lenne, ami igazából megalapozza majd az egész életemet.
- Igazából... Elég sok ötletem van, ami talán bejönne, ha értenék is hozzá. Eddig a kedvenc, hogy otthon gubbasztok a szobámban, és kilószámra eszem a csokifagyit. Na meg a mugli munka se lenne egy utolsó ötlet, ha esetleg a varázsvilágban nem tudnék elhelyezkedni, ami elég valószínű, tekintve, hogy néha milyen kétbalkezes tudok lenni, minden téren.
Kezdtem el sorolni a lehetőségeimet, talán kissé hadarva. Néha szokásom túl sokat, és túl gyorsan beszélni, amit a beszélgető partnereim általában nem igazán díjaznak.

Robert

A dicséretre halványan elpirultam. Nem voltam hozzászokva az efféle megjegyzésekhez, elvégre a legtöbb ember szeret csak úgy simán keresztül nézni rajtam. Semmi érdekes nincs bennem, vagy legalábbis ők így gondolják.
Megértettem, hogy nem szeretne elmenni, és ezzel én is így voltam. Az rendben, hogy nekem csak egy nyarat kell otthon elviselnem, de ő már nem jön vissza, hogy a kastély falai között élje az életét, hacsak nem akar roxforti tanár lenni.
- Igen, azt hiszem, értem, miről beszélsz. A normális emberek el sem tudják képzelni, hogy milyen lehet így élni. Szó szerint varázslatos.
Mondtam mosolyogva. És lényegében igaz is… A mugliknak fogalmuk sincs, hogy milyen csodálatos életet élünk. Igaz, azért ennek is megvannak a maga hátrányai… Például minden varázslat balul sülhet el, és a hatása akár az ellenkezőjére is fordulhat.
- Én Afton Wyndham vagyok.
Mutatkoztam be én is széles vigyorral az arcomon.
- Egyébként… Gondolkoztál már azon, hogy mihez kezdesz suli után?
Kérdeztem kíváncsiskodva. Persze… tudom… aki kíváncsi, hamar megöregszik, na de akkor is… Lassan nekem is el kéne gondolkozni azon, hogy mihez is akarok majd kezdeni, ha befejezem a sulit. Már a gondolattól is belesajdul a szívem, hogy majd egyszer itt kell hagynom ezt a csodás helyet. Túlságosan is a szívemhez nőtt a sok labirintus, és menekülési útvonallal egyetemben.
- Persze nem muszáj válaszolnod, lényegében semmi közöm nincs hozzá, csak érdekel.
Kezdtem el mentegetőzve hadarni kissé, hiszen lényegében tényleg nincs hozzá közöm, hogy Robert hogy is folytatja tovább az életét. Sajnos viszont ez az egyik nagy problémám… Túlságosan is kíváncsi természetem van. Próbáltam már ellene küzdeni minden lehetséges eszközzel, de sajnos nem ment. Egyszerűen képtelen vagyok közömbös lenni néhány dologgal szemben. Talán ezért is töltöm újabban a szabadidőm nagy részét a könyvtárban... Egyszerűen kíváncsi vagyok arra, hogy miféle átok lehet képes elvenni egy boszorkánytól a varázserejét, és aztán meggátolni, hogy évekig ne is szülessen varázshasználó a családban.

Robert

Egyre jobban sikerül belemerülnöm a dúdolgatásba, és már szinte teljesen ki is zártam a külvilágot. Szinte fel se tűnt, amikor valaki leült a közelben, azonban megjegyzése azonnal visszarángatott a normálisak közé. Először kicsit sikerült rám a frászt hozni, de aztán szép lassacskán szívverésem kezdett visszatérni a normális tempójához. Cseppet sem tagadom, hogy könnyedén rám lehet ijeszteni bármilyen hirtelen dologgal. Néhány osztálytársam néha még rá is tesz egy lapáttal amúgy is ijedős természetemre, és sikerül nekik minden egyes nap úgy megrémíteni, hogy legszívesebben valami nagyon rosszat tennék velük. Bár eddig még nem igazán gondolkodtam rajta, hogy mi is lenne az a rossz…
- Ööö… Köszi. Anyukám szokta énekelni, és most valahogy eszembe jutott.
Mondtam kissé félénken, és csak most jöttem rá, hogy valószínűleg túl hangosra sikeredett a dúdolgatásom. Mondjuk nem csoda, ha egyszer teljesen bele feledkeztem… Lehet, hogy épp ezért került el mindenki nagyívben? De akkor miért nem szóltak, hogy vége a mai énekórának? Választ nem vártam volna senkitől, hiszen úgy is tudom már. Csak simán flúgosnak tartanak. Na azért nem olyan szinten, mint szerencsétlen Luna Lovegoodot… Odáig még nem szeretnék lesüllyedni.
- Te végzős vagy, ugye?
Kérdeztem úgy, hogy szinte teljesen biztos voltam a válaszban. Rémlett, hogy már néhányszor láttam a suliban, és talán már a nevét is hallottam. Sajnos azonban olyan csapni való a memóriám, hogy néha még arra se emlékszek, hogy épp minek indultam el egy bizonyos irányban. Ha jól rémlett hugrabugos, ami már csak a ruhájából is feltűnhetett. Hirtelen elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott, hogy még valamelyik nap Alyssáékkal azon poénkodtunk, hogy már csak egy hugrabugos hiányzik a csapatból. Érdekes, hogy végül mégis sikerült egybe belebotlanom. Még ma se igazán tudom elhinni, hogy sikerült összebarátkoznom egy alávaló mardekárossal, aki nem is olyan alávaló, mint amilyennek tűnik. Kezdem egyre inkább azt hinni, hogy a Mardekárt csak úgy elítélik, amiért onnan került ki a legtöbb Halálfaló, és amiért olyan volt a ház alapítója, amilyen. Attól, hogy egy - esetleg több - alma rohadt, nem kell az összesnek is annak lennie. Azt hittem, hogy legalább annyira meg vet majd Alyssa, mint a mugli születésűeket, hiszen lényegében köztük nevelkedtem, hála a családomat ért átoknak.

Robert

A szökőkút… Valamiért mindig sikerül szép emlékeket eszembe juttatnia. Nosztalgikusérzéssel tölt el. Emlékszem, hogy mindig eljártunk a szüleimmel a közeli parkba, hogy játszhassunk a kellemesen hűvös vízben. Igaz, eredetileg nem lett volna szabad, de mindig ügyeltünk, hogy senki olyan ne vegye észre, hogy épp rosszalkodunk.
Kint kellemes idő volt, ahhoz képest, hogy nyár van, bár még így is jól esett a finom, hűsítő víz. Legszívesebben szinte azonnal belevetettem volna magam, de nem volt semmi kedvem büntetőmunkát csinálni, ha esetleg elkapnak. Bár… igaz, hogy a kút inkább Roxforton kívül van, mint benne. De ki tudja… Néhány tanár elég sok mindent megtenne, hogy szórakozhasson egyet kedvenc diákján.
Az egyik padon üldögélve, dúdolgatva szórakoztam a vízzel. Valami régi altató lehetett. A szövegére már nem emlékeztem, csak a dallamra. Erre valamiért emlékeztem, bezzeg más, fontosabb dolgokat mindig elfelejtek... Megpróbáltam olyan halkan dúdolni, hogy lehetőleg csak én halljam, nehogy még jobban sültbolondnak lássanak. Az nem tett volna jót, az amúgy sem létező hírnevemnek. Attól függetlenül, hogy hírnevem még csak a majdnem-létező szintet verdeste, semmi kedvem nem volt haza menni. Kezdtem belerázódni a tanulásba, és már lassan lehettem volna stréber is, ha még tovább erőlködöm a tanulással. Anyámék nagy valószínűséggel majd körbeugrálnak, és minden részletet tudni akarnak majd, hogy milyen volt a suli. Kicsit fárasztó tud lenni, de hát végül is érthető, hiszen a szüleim… Lehet, hogy a többi előttem elhaladó gyerek is így van ezzel, és én igazán meg is tudom őket érteni. Fárasztóak a szülők…

Még mindig kicsit zavarban voltam, főleg mivel újdonsült barátaim kíváncsiak voltak egy titkomra. Jó… Rendben… azt nem mondom, hogy egyetlen egy sincs, de számuk igen elenyésző. Titkokból kevés van, viszont kellemetlen emlékből sok van, amit nem igazán szeretek mással megosztani. Valamiért rossz érzésem lesz tőle, akár hányszor is átfutnak az agyamon a mugli suliban töltött évek. Ott mindig én voltam a különc, akivel furábbnál furább dolgok történnek. Erre a gondolatra szinte azonnal hidegrázással felelt a testem, ami valószínűleg Fredynek és Alyssának is feltűnt. Igaz, ezzel talán el is árultam magam titkok terén… Bár ami azt illeti, egy szóval se mondtam, hogy nincs egy icipici titkom se.
Kissé bűnbánóan pislogtam két beszélgetőtársamra, akik látszólag csalódottak voltak, amiért nem regéltem el nekik egy titkomat a sok közül. Végül is volt abban igazság, amit mondtam… Ha elmondtam volna, már nem biztos, hogy titok maradt volna…
- Hehe. Szerintem aranyos, hogy a családod ilyen dolgokat is megoszt veled. Látszik, hogy azon erőlködnek, nehogy lemaradj a legkisebb, és legértéktelenebb dolgokról is.
Jegyeztem meg kuncogva. Kicsit emlékeztetett az én családomra, hiszen ők is hasonló levelet írnak minden egyes hónapban, egyfajta összefoglalóként. Érdekes, hogy a szülők mennyi sületlenséget képesek összehordani egy levélben. Néha már kicsit fárasztó, ahogy szinte napokra bontva írják le az eseményeket, de még is… valahogy mulattat, és érzem, hogy törődnek velem. Egyszerűen jó érzés… Nem csak az, hogy kapok tőlük levelet, hanem az is, hogy érzem a belőle áradó szeretetet és gondoskodást.
- Ööö… Hogy mit gondolok Harry Potterről?
Kérdeztem kissé meglepődve. Igazából fogalmam sincs, hogy mit kéne róla gondolnom. Nekem valahogy olyan, mint az összes többi diák a Roxfortban…
- Hát nem is tudom… Valahogy, nem tudok rá hősi megmentőként gondolni. Meg… nem tudom, de én az alatt a súly alatt, ami az ő vállát nyomja, valószínűleg összeroppannék, és már rég a Szent Mungóban nyomnám az ágyat a kattantak között.
Utolsó mondatom kissé mulattatott, hiszen ha nem is élnék akkora nyomás alatt, valószínűleg úgy is előbb utóbb ott kötnék ki, a dilisek között. A szüleim is mindig azt mondták, hogy nem vagyok teljesen komplett. És mi van, ha tényleg így is van?
- Oookééé… Szia!
Köszöntem el a kissé zaklatottnak tűnő Fredytől, aki épp futásnak eredt. Kissé meglepett a dolog, és néhány pillanatig figyeltem a távolodó hollóhátas fiút, majd halkan elnevettem magam.
- Hát, ez érdekes volt. Szegény úgy futott a lány elől, mintha tüzes vassal kergették volna.
Kuncogtam még mindig, majd felpattantam, s úgy döntöttem, hogy ideje lassan nekem is indulni. Néha azért nem ártana tanulni is, ha szeretném elvégezni a sulit. Igazából viszont semmi kedvem nem volt hozzá… Egy pillanatig némán álltam, majd megvillantottam egy újabb mosolyt, és elköszöntem a mardekáros Alyssától.
- Na jó, azt hiszem lassan én is megyek. És vigyázz… nehogy megskalpoljanak útközben azért, mert egy griffendélessel láttak.
Mondtam jókedvűen, majd vigyorogva indultam meg a kastély felé. Ki hitte volna, hogy ilyen érdekes lesz ez a nap? Nem hogy sikerült egy hollóháti sráccal összebarátkoznom, de még egy egész normális mardekáros lánnyal is összeakadtam. Látszólag ő nem olyan volt, mint a többi, így örültem volna, ha ő is egy lett volna a barátaim közül. Na nem mintha olyan sok lenne belőle…

Egész kellemesen elbeszélgettünk a sírkertnél, és még a kérdésemre is választ kaptam. Igaz, kissé meglepődtem, hogy Alyssa leginkább Malfoyt szeretné, hogy a nyakán lógna, de hát ízlések és pofonok… Nem igaz? A mardekáros lány kérdésén kicsit meglepődtem. A valami szaftos sztori mindig relatív. Kinek, mi a szaftos…
- Ööö… mégis mire gondoltál pontosan?
Kérdeztem kissé zavartan. Nem igazán volt fenékig tejfel az eddigi életem, főleg mivel évek óta én vagyok az egyetlen a családban, akinek varázsereje van… Ezzel kapcsolatban is lehetne sztorizgatni, na meg a mugli sulis bénázásaim is érdekesek voltak…
- Fredy! Ne mond, hogy nem hallottál még Draco Malfoyról!
Mondtam teljesen elhűlve. Mondjuk igaz, hogy nem is mardekáros, de attól még hallhatott róla.
- Azt mondják, hogy az apja halálfaló volt. Bár ha engem kérdeztek, akkor még most is az…
Válaszoltam végül én, kissé lehalkított hangon. Fogalmam sincs, hogy mitől félhettem, hiszen lényegében egy sírkertben voltunk, bár igaz, hogy a szellemek néha elég pletykásak tudnak lenni. Na meg… nem árt néha az óvatosság…
- Családi titok nincs, rossz élményből meg sok van. Ennyi elég lesz, Fredy? Mellesleg ha lenne is titok, és azt megosztanám veletek, már nem lenne titok, nem igaz?
Adtam meg válaszomat széles vigyorral a képemen, a hollóhátas srácnak. Lehet, hogy épp nem így szerette volna megkapni a választ? De végülis… ebből kiderül, hogy a családunk tagjai őszinték egymáshoz, és még a legnagyobb titkot is megosztják egymással.

~ . ~ Alyssa & Fredy ~ . ~

Sikeresen csatlakoztam a többiekhez, és így folytattuk utunkat. Fredy vezetett minket, és én készségesen követtem is. Nem érdekelt, hogy hova megyünk. Mondjuk azért akadt egy-két hely, ahova semmi pénzért be nem tettem volna a lábam, de hát kinek nincs olyan?
Alyssán és Fredyn rendesen látszott, hogy még most is mérgesek egymásról. Igaz, Alyssa mardekáros, így valószínűleg mindig hasonló kifejezéseket ölt arcára. Kissé zavart ez az egész, de úgy döntöttem, hogy mindenképp megoldom a helyzetet, és kibékítem kettőjüket. Talán az is lehet, hogy teljesen feleslegesen töröm az agyam ilyeneken, hiszen remélhetőleg úgyis megbékélnek egymással…
Egy kis séta után, ami olyan 10 perces lehetett, végre megérkeztünk arra a helyre, ahol nyugodtan lehet beszélgetni, és bátran szekírozhatjuk a másikat. Talán egyedül engem frusztrált kissé a helyszín, ugyanis nem máshol voltunk, mint a sírkert közelében. A hideg futkos végig a hátamon, ha a szellemekre gondolok. Jó… Félig fejnélküli Nick ő más… Őt szinte mindennap látom, na meg a többi szellemet is Roxfortban, de ha vadidegennel találkoznék össze, szinte biztos, hogy magam alá csinálnék… O.o
- Ööö… Az lehet, hogy te tudod, hogy ki az a „tudomki”, de mi nem tudjuk. Szóval ha elregéled, hogy ki is az, akkor talán mi is tudni fogjuk, és segíthetünk előle elbújni.
Mondtam barátságosan mosolyogva. Már engem is kezdett érdekelni, hogy kitől is fél Fredy jobban, mint magától, Voldemorttól, hiszen nem sok szörnyűbb dolog van nála. Már az is megfordult a fejemben, hogy egy túlságosan rámenős kiscsajról van szó, aki még csak meg se próbál leszállni Fredyről. Na, akkor aztán tényleg megérteném, ha rettegve futna előle. Viszont vicces ez az egész… Engem még sose rajongott körbe senki, és néha azért tényleg jó lenne. Nem mondom, hogy minden áldott nap, de azért hetente egyszer igazán jól esne egy-két rámenős fiúcska, akik próbálnak meghódítani, és legyeznék a hiúságomat. Érdekes lenne, annyi szent.
- Mellesleg Alyssa… Neked nincs olyan személy, akitől félsz, hogy rád akaszkodik, vagy szeretnéd, hogy rád akaszkodjon?
Kérdeztem tőle vigyorogva. Tudom, nem igazán tartozik rám, de akkor is… érdekelt, és kész. Nincs mese, meg fogom rá kapni a választ ha törik, ha szakad. Egyszer mindenképp kicsikarom belőle a választ… Viszont hogy én eláruljam, hogy ki tetszik, azt leshetik! Semmiképp se árulom el, hogy én kinek örülnék, ha kényeztetne…

Na jó… talán nem kellett volna Fredy védelmére kelni, mert még a végén rosszra gondolnak… Bármiben fogadtam volna, hogy mindketten kapásból rosszra gondolnak. Simán kinéztem volna Alyssából mert mardekáros, Fredyből meg egyszerűen azért, mert férfi… Kevés az olyan ember, aki képes meghódítani a szívem. Bár igaz, nem is sokan próbálkoztak még ezzel.
- Részemről is oké. Csak akkor előbb felszaladok ledobni a könyveket.
Mondtam, majd felemeltem az ölemben nyugvó könyvek halmazát. Kellemes lett volna ezekkel sétálgatni… Valószínűleg az is csoda lett volna, ha nem bukok fel egy-két kőben, miközben hurcolászom magam a kitudja milyen könyveket.
- Majd ott találkozunk.
Fordultam vissza a lépcső felé, és már trappoltam is fel rajta. Igaz, úgy terveztem, hogy az ebédlőben átlapozok legalább egy könyvet, de nem árt egy kis pihenés. Ráadásul a kutatási munka se szalad el, főleg mivel nem a sulihoz kell. Van rá jó néhány évem, hogy kiderítsek néhány dolgot a családomról ért átokról. Még szerencse, hogy nálam vége szakadt, és alkalmam van a kutatásra. Anyuék igazán bíznak abban, hogy találok erről valamit, és én is reménykedek benne. Bár eddig még nem sikerült semmit találnom…
Meglepően hamar érkeztem meg a griffendéles klubhelység bejáratához. Úgy tűnt, a lépcsőknek egyáltalán nincs kedvük velem szórakozni, vagy meg egyszerűen bambán sokkal könnyebben tájékozódok. Egyszer még mindenképp ki fogom próbálni ezt az „odanemfigyelős” sétálgatást, hátha valami érdekes helyen lyukadok ki. Talán még egy jók is rejtekhelyet is sikerül találnom.
Mély levegőt véve terültem szét ágyamon, miután sikeresen megszabadultam a felesleges súlyoktól. Szépen, nagyságrendben, toronyba rendezve állt az ágyikóm mellet a könyvhalmaz. Na igen… néha kissé bolond tudok lenni, ha szimmetriáról van szó… Amint sikerült kifújnom magam, feltápászkodtam az ágyról, és elindultam a többiekhez, a megbeszélt helyre. A lépcsők, mint az előbb, most is jól viselkedtek, ami kezdett egyre jobban kezdeni. Néha eléggé utáltam, ha a dolgok nem úgy történnek, ahogy szeretném. Főleg akkor, amikor épp van úti célom, és sietek is. Pár percnyi szorgos sétálgatás, és nézelődés után végül ismét sikerült velük összefutnom.

A meglepetések egyre gyakrabban értek. Nem hogy segített Alyssa, de még a kérdésemre is válaszolt. Igaz, nem túlságosan barátságos hangnemben, de hát mit várhat az ember egy mardekárostól… Bár már az is csoda volt, hogy egyáltalán segédkezet nyújtott, amikor elpottyantottam a könyveimet. Kitudja… Talán kezdenek megváltozni a mardekárosok, és nem próbálnak belekötni az emberbe ott, és akkor, amikor lehetőségük van rá. Ebből is látszik, hogy mennyire változnak az emberek. Még van remény…
- Izé… Biztos… Fogalmam sincs…
Makogtam kissé zavartam Fredy kérdésére. Mégis honnan tudhatnám azt, hogy melyikőjük volt a hibás a kis koccanásnál. Valószínűleg mindketten, hibásak voltak, legalábbis a hallottak alapján. Lassacskán kezdtem azon venni magam, hogy Fredytől jobban tartok, mint a mardekáros Alyssától. Ki hitte volna, hogy egyszer egy könyvmoly hollóháti fog majd megijeszteni. Mondjuk az is igaz, hogy a tudás iránti vágyuk ijeszt meg inkább, mintsem a viselkedésük. Valahogy mindig elriasztottak, ha sikerült összeakadnom velük. Lehet, hogy az is benne volt, hogy nem igazán szeretek tanulni, sőt… inkább állok szembe egy tucat dementorral, minthogy tanuljak. Na jó… lehet, hogy ez kicsit túlzás lenne… De akkor se vagyok hajlandó tanulni, maximum vizsgákra, de azokra is csak minimálisat. Elég csak néhányszor elolvasnom, és már máris megtanultam olyan szintre, hogy ne bukjak meg. Igen, nálam ez a cél… A mugli sulikban is nagyjából ez volt a helyzet, bár ott kissé eltért a rendszer.
- Egyébként Alyssa… Nem fognak fellógatni azért, mert velünk beszélgetsz?
Tettem fel újabb kérdésemet, hogy megtörjem a hármunk között beállt csendet. Tényleg érdekelt volna a többi Mardekár tag véleménye arról, hogy a házuk egyik tagja épp egy griffendéles, és egy holláháti diákkal társalog.
~ Kíváncsi lennék a reakciójukra, amikor megtudják… ~
Suhant át arcomon egy halvány mosoly, jelezve két beszélgetőtársamnak, hogy mókás gondolataim támadtak. Azonban mosolyom okának több oka is lehet, melyek nem feltétlenül egyeznek meg az eredeti okkal. Hirtelen egy másik gondolat futott át az agyamon. Mi van, ha mondjuk ki közösítik emiatt, vagy hasonlók…
- A könyvekre, és a tanulásra visszatérve… Attól, hogy Fredy a tanulásra asszociált a könyvekből, még nem biztos, hogy stréber. Na nem mintha a védelmére kelnék.
Mondtam a fiút védve, aki ránézésre igazából nem tűnt strébernek, bár ki tudja… Nem minden az, aminek látszik.

Kissé nagyot néztem, amikor láttam, hogy a mardekáros lány leguggol mellém, és a könyvkupacom tetejére helyezi az utolsó, még a földön unatkozó könyvemet. Sose gondoltam volna, hogy egy mardekáros képes ilyesmi tettekre is. Csodáltam, hogy nem röhögött ki a kétbalkezességem miatt. Talán pont nekünk sikerül megtörni a két ház közti örök viszályt. Na igen… nem lenne rossz… Mindenesetre kissé bambán egyenesedtem fel, és próbáltam nem elejteni ismételten a könyveket.
- Kösz… vagy mi…
Sandítottam kicsit az Alyssaként bemutatkozott lányra. Rendben, hogy „kedves” volt, de ez még cseppet sem jelenti azt, hogy nincsenek hátsószándékai. Elvégre mardekáros lenne, vagy mi… Végül bemutatkozott a hollóháti srác is, akinek kérdése egyáltalán nem lepett meg. Na igen, valószínűleg eléggé strébernek tűnhetek ezzel a halom könyvvel, főleg mivel köztudott, hogy utálok tanulni, és csak legvégső esetben veszek bármilyen tankönyvet is magamhoz. Talán épp ezért olyanok a jegyeim, amilyenek…
- Öhm… Mondhatjuk tanulásnak is, de inkább csak keresgélek.
Mondtam kissé zavarban. Igazából még magam se tudtam, hogy mit keresek, de azért reménykedtem, hogy ez nem is igazán érdekli őket. Legfeljebb kitalálok valami nem létező varázslatot, ami után kutatok. Talán még segítenének is, bár ki tudja… Lehet, hogy még barátságot is kötök egy mardekárossal, ami csak érdekesebbé tenné ezt az amúgy is dögunalmas napot.
- Mellesleg ti merre tartottatok, mielőtt sikerült találkoznotok?
Kérdeztem kíváncsiskodva, bár talán semmi közöm nincs hozzá, hogy épp merre mentek. Nem kötelesek az orromra kötni, bár nem biztos, hogy meg is fogom érteni, magamat ismerve.

Valahogy nem tudott érdekelni ebben a pillanatban, hogy visszaszóltak, hiszen számítani lehetett rá. Ilyenkor előszeretettel kötök bele másokba, teljesen tudatosan, és szítok veszekedést. Néhány gyenge ásítást elnyomva hallgattam a két veszekedő fél megjegyzését, és kérdését, majd egy pillanatnyi gondolkozás után, úgy véltem, hogy válaszolni is kéne.
- Először is, Afton Clover Wyndham vagyok, és ha jól sejtem, veletek egy évfolyamra járok. Már néhányszor láttalak titeket órán.
Válaszoltam elsőként a fiú válaszára. Mindig is sikerült ignorálnom a Mardekáros egyéneket, hát most se fogok másként tenni. Valami azonban mégis arra késztetett, hogy visszavágjak a lány hisztis viselkedésére. Jól van, hogy már előzőleg veszekedtek kettecskén, de ha velem semmi gondja, akkor hagyjon békén akkor is, ha én beszóltam.
- Másodszor pedig nincs jobb dolgom, ráadásul nem mehettem el mellettetek úgy, hogy ne jegyezzem meg ezt a kis apróságot.
Ásítottam egy nagyot, de azért megpróbáltam praclimat a szám elé pakolni, hogy azért még se tűnjek tirpáknak. Ennek mondjuk csak az lett a következménye, hogy szerencsésen elejtettem néhány könyvemet, amik hangos csattanással és koppanással jelezték, hogy földet értek. Halk morgás és szitkozódás közepette guggoltam le, hogy aztán összegyűjthessem elszórt könyveimet.
- Mellesleg ti kik vagytok? Mondjuk azt látom, hogy egy mardekároshoz, és egy hollóháti ötödéveshez van szerencsém, de a neveteket nem tudom.
Kérdeztem, miközben tornyoztam fel az ölembe a könyveket. Még ha hallottam volna róluk, akkor se biztos, hogy emlékeznék rájuk, mivel elég rossz a névmemóriám. Bár ami azt illeti, nem csak az…

Nagyokat ásítozva vánszorogtam le a trükkös lépcsőkön. Nem is lenne meglepetés, ha azt mondanám, hogy megint sikerült eltévednem, hála a folyton mozgó, és agyamra menő lépcsőknek. Szörnyű, hogy már ötöd éves vagyok, és még mindig tudnak meglepetést okozni a varázsvilág dolgai. Igen, tudom… Én is boszi lennék, vagy mi fene, de akkor is… Néha teljesen képtelen vagyok kiigazodni a mozgó és beszélő festmények rengetegében, valamit a folyton változó, szinte önálló életet élő kastélyban.
Kezdett kicsit unalmas lenni a mai nap, hiszen semmi érdekes nem történt egésznap, ami kissé dühített is. Pont ilyenkor jön rám az öt perc, és harapok minden egyes szóért, amit csak hozzám intéznek.
~ Eh… Semmi kedvem nincs bemászni órára… Utálom… ~
Morogtam magamban, miközben az utolsó lépcsőadag felé közeledtem. Már akkor hallottam, hogy valakik elég erőteljesen vitatkoznak, amit úgy gondoltam, hogy semmiképp se hagyhatok szó nélkül. Legalább egy csípős megjegyzés társaságában kéne elviharzanom mellettük, hogy legalább vegyék halkabbra a dolgot, vagy gyilkolják egymást odakint, ahol senkit se zavarnak.
- Halló! Nem lenne egyszerűbb, ha csendben nyírnátok ki egymást? Odakint!
Nyomtam meg kissé cseppet se barátságos megnyilvánulásom végét. Végül is az egyikük Mardekáros volt, a másik pedig egy Hollóhátas. Egyik se sokkal jobb a másiknál, bár igaz, hogy a Mardekárosok gátlástalanok, és eddig a legtöbb Halálfaló tőlük került ki…

Egy fárasztó nap után, úgy gondoltam, hogy ideje lenne egy kicsi megmozgatni a lábaimat, ezért elmentem szívni egy kis friss levegőt. Utamat egyenesen a tó felé vettem, ahol elég gyorsan találtam is egy nyugodt helyet, ahol kedvemre élvezhettem a júniusi napsütést. Leterítettem a magammal hozott pokrócot, majd ráültem, végül pedig kiterültem rajta. Mindig is szerettem magam a napon süttetni. Csukott szemmel élveztem, ahogy a nap, és a finom szél simogatja az arcom, közben pedig hallgattam a madarak csiripelését, mely enyhén szólva is altató hatású volt számomra, hiszen azonnal álomba is merültem.

- Hűűű… Mi ez a hely? Vattacukorország?
Néztem körbe a szivárvány összes színében pompázó helyen. Nem tévedhettem sokat a Vattacukorország megnevezéssel, hiszen szinte minden édességből volt. A fákon az alma jégcukorból volt, míg maga a fa törzse csokoládéból készült. Boldogan törtem le egy darabot a fa ágából, és mellé telepedve boldogan csócsáltam a finom édességet. Nagyon belemerülhettem a majszolásba, hiszen fel se tűnt, hogy egy kicsi valami lépett mellém, és a kezében lévő dologgal enyhén fejbe vágott.
- Áú, ez fájt!
Dörzsöltem meg a fejem, majd a kissé sajgó dísztökömet az apróság felé fordítottam. Meglepve vettem észre, hogy leginkább egy kutya, és egy madár keresztezésének eredménye lehet, hiszen volt szárnya, de azon kívül volt még neki hosszú, lelógó füle is, és hegyes fogai, aminek az hegyességét sajnos elég hamar megtapasztaltam, hiszen azonnal belém mélyesztette őket.

Nagyjából úgy sikerült felkelnem, mint egy bolond, akit épp most akarnak lekötözni az ágyára, hiszen folyamatosan kalimpáltam. Nem is csodáltam volna, ha a többiek, akik a környéken vannak, mind dilisnek néztek volna. De hát nem tehetek róla, hogy képes vagyok bárhol, bármikor elaludni, ha olyanok a körülmények. Mivel nem szerettem volna még egy ilyen édes rémálmot, ezért úgy gondoltam, hogy inkább felülök, és úgy élvezem tovább a júniusi időjárást.

          alapok

jelszó || "Csíny letudva!"
teljes név || Afton Clover Wyndham
becenév || Affy, Clo
nem || nő
születési hely, idő || Birmingham; 1980. július 23
kor || 17
faj || ember
vér || aranyvérű
évfolyam || 5.


          a múlt

Nos nem is igazán tudom, hogy hol is kezdjem. Talán az elején… az lenne a legjobb. Birminghamben születtem, 1980 nyarán. A szüleim nagyon örültek nekem, hiszen én voltam az első gyermekük. Sokáig próbálkoztak, de nem igazán akart nekik összejönni a babadolog. Végül csak sikerült nekik, nagy örömömre. Már 5 évesen elkezdtek tanítgatni kisebb varázslatokra, amiket több-kevesebb sikerrel meg is tudtam csinálni.
Az édesapám csak ritkán járt haza, mert a Mágiaügyi Minisztériumban dolgozott, csak édesanyám volt folyton mellettem. Apa nagy mugli mániájának köszönhetően az egész gyerekkoromat közöttük töltöttem. Mugli iskolába jártam, mugli barátaim voltak, sőt, még az első szerelmem is mugli volt. A barátaim úgy tudták, hogy apám egy céget vezet, és ezért nincs soha otthon. A varázslós dolgot nehéz volt eltitkolni, hiszen folyton szólnom kellett anyának, ha valakit hazavittem. Nem lett volna túl jó dolog, ha valaki véletlenül meglátta volna, hogy mit is művelünk mi otthon.
Egyik nap, mikor a közeli játszótérről tértem haza, anya egy levelet szorongatva állt a kapuban, fülig érő mosollyal. Már akkor tudtam, hogy megjött a levelem a leendő iskolámból. Talán sosem éreztem ennél nagyobb örömöt. Boldogan téptem fel a borítékot, és húztam elő belőle a gyöngybetűkkel, és zöld színnel írt levelet. Amint elolvastam a levelet, máris elkezdődött a lázas készülődés, és indultunk is az Abszol útra, hogy beszerezzük a szükséges dolgokat.

          iskolai évek

A boldogságtól ittasan rohangáltunk egyik üzletből a másikba, és vettük meg a ruhákat, könyveket és a többi hasonló dolgot. Épp az utolsó pillanatban, amikor már indultunk volna haza, eszembe jutott, hogy elfelejtettünk egyetlen egy dolgot. A talárt. Anyával egyenesen Madam Malkin Talárszabászata felé vettük az irányt.
- Jó napot, Madam Malkin. Egy talárt szeretnék a lányomnak. –
Lökött meg egy kicsit anya, amitől majdnem felbuktam. Madam Malkin egy dobogóra vezetett, majd levette a méreteimet. Néhány pillanat múlva már el is tűnt egy ajtó mögött. Időközben érkezett más is, egy fiú. Haja enyhén vöröses volt, mely az átlagostól kicsit hosszabb volt, szeme messziről feketének tetszett, ám ha közelebbről megvizsgálná bárki, látta volna, hogy eredetileg sötét barna.
- Ó, szia! Látom te is a Roxfortba készülsz. -
Köszönt mosolyogva, majd ő is felállt egy még üres emelvényre.
- Öhm… Igen. Idén leszek első éves. –
Válaszoltam kicsit bátortalanul, de ekkor megjelent Madam Malkin egy nagy halom fekete anyaggal, amit le is tett az egyik közeli székre, majd munkához is látott.
- Kérlek, ne mozogj. Nem szeretnélek megszúrni. –
Mondta kissé morogván. Éreztem is, hogy kicsit megszúrt, de inkább nem szóltam. Hagytam, had csinálja amit kell, és megpróbáltam nem mocorogni.
- Te melyik házba szeretnél kerülni?
Nézett rám a fiú kérdő tekintettel. Őszintén szólva ezen eddig még nem is igazán gondolkodtam. Mélyen elmerültem a gondolataimba annyira, hogy meg se hallottam, hogy Madam Malkin szólongat.
- Na, végeztünk is. Mehetsz utadra.
Nyújtotta át a vadonat új taláromat, majd egy jókedvű mosollyal kiléptem az üzlet ajtaján. Az Abszol útról azonnal haza indultunk. A vásárlást követő napokban alig bírtam magammal, és folyton csak az iskoláról tudtam beszélni. Folyton faggattam a szüleimet is, akik legtöbbször jókedvűen válaszoltak a néha kicsit ostoba kérdéseimre. Az indulás napján már nagyon be voltam zsongva, kapkodtam össze-vissza, és folyton elfelejtettem mindent. Még azt a néhány könyvet, amik az ágyam mellett pihentek, beledobáltam a táskába, amit boldogan rángattam le a lépcsőn… A vonatról leszállva egy óriási, és szőrös valakivel találkoztam, aki fekete és bozontos szakálla alól barátságosan mosolygott az érkező gyerekekre, köztük rám is. Szüleim már meséltek róla, így már tudtam, hogy Hagridnak hívják, és hogy azért ilyen nagy, mert félig óriás. Hagrid elkísért minket egészen a kastélyig. Utunk egy tavon keresztül vezetett, melyen kis csónakokon kellett áthaladnunk. A Hold gyönyörűen visszatükröződött a víz nyugodt felszínén. A kastélyba belépve azonnal egy nagy terembe léptünk, ahol öt asztal volt szépen elrendezve. Négy volt a házaké, egy pedig a tanári asztal volt. Ez utóbbihoz lettünk mi, első évesek terelve, ahol egy zöld ruhába öltözött nő várt minket egy kis háromlábú székkel, és egy régi, ütött kopott süveggel egyetemben. Miután elmagyarázta, hogy hogy is fog történni a beosztás, egy hosszú pergamenlapot vett elő, majd hangosan felolvasta róla az első nevet. A körülöttem lévők egyre csak fogytak és fogytak, majd végül engem szólítottak.
- Wyndham, Afton Clover! Kérlek fáradj fel, és ülj le a székre. –
Adta ki azonnal az utasításokat. Kicsit bátortalanul ültem le a székre, és vártam, hogy hova oszt be a Teszlek Süveg. Miután ez megtörtént, kicsit még idegesen lekászálódtam a székről, és elfoglaltam a helyem a számomra kiválasztott ház asztalánál. Innentől velük töltöttem minden napom. A tanárok senkit se kíméltek, mindenkit kegyetlenül büntettek, vagy épp jó szívűen megjutalmaztak. A diákok is egyre inkább rettegtek attól, ami ugyan ebben az évben elkezdte egymás után szedni áldozatait. Én magam is meg voltam rémülve, szüleim pedig folyamatosan küldték az aggódó leveleket, amikre kénytelen voltam megnyugtató választ küldeni, pedig a helyzetünk koránt sem volt az. Szüleim, és mindenki más megkönnyebbülve hallotta, mikor kiderült, hogy Harry Potter végzett a Baziliszkusszal. Legjobban viszont az tett boldoggá, hogy Gilderoy Lochart végre elhagyta az épület falai. Sosem kedveltem a bájgúnár, önfényező alakokat, így Lochart professzor se volt épp a szívem csücske.


Nyaram kellemesen töltöttem, ismét találkozhattam barátaimmal, azonban sajnálatomra nem mesélhettem el nekik, hogy mi történt velem az elmúlt tanévben. Pontosabban mesélhettem, csak épp a legizgalmasabb részeket kellett kiszedegetnem, mivel anya szerint nagy valószínűséggel a bolondok házában végezném én is, és az egész család. A nyár elmúltával egy újabb tanév kezdődött, és ismét betehettem lábaimat a kedvenc kastélyomba. Az újságok egyre csak egy bizonyos Sirius Blackről tudósítottak, és a szüleim ismét csak egyre idegesebbek lettek. A vonat nyugodtan döcögött Roxmorts felé, amikor hirtelen megállt, és minden elsötétedett. A kabin ajtaját egy fekete lepelbe burkolt csontos kéz nyitotta ki. Iszonyatosan féltem, hiszen fogalmam se volt, hogy mi folyik itt. Hirtelen régi, és rossz emlékek jelentek meg szemeim előtt. Mind közül a vezető szerepet az kedvenc nagypapám halálának emléke kapta. Aznap iszonyatosan sírtam, és sosem tudtam teljesen feldolgozni. Az első néhány hónapban vártam, hogy szelleme mikor tér vissza, de szomorúan vettem tudomásul, hogy őt már sosem látom viszont. A sötétben váratlanul egy ezüstösen fénylő lény tűnt fel, aki azonnal elkergette a dementort. Mindezek után elájultam és már csak akkor keltem fel, amikor már Roxmorts közelében voltunk. Úgy éreztem, hogy majd szétrobban a fejem, és ha bárki bármit is csinálna, azzal se tudna jobb kedvre deríteni. Az év olyan furcsán folytatódott, mint ahogy elkezdődött. Dumbledore igazgató úr nagy sajnálatára az iskola területén egyre több dementor kószált Cornelius Caramel utasítása miatt, hiszen úgy vélte, hogy Black mindenképp megkeresi Harry Pottert. Mindenki feszült volt a dementorok jelenlététől. Én az épületből se tettem ki a lábam egy percre se, hiszen semmi képpen sem akartam ismét szembetalálkozni egy dementorral, hogy aztán puszta véletlenségből megkapjam a dementorcsókot. Mivel az iskola területén gyorsan terjednek a hírek, így az a hír is gyorsan napvilágot látott, miszerint Harrynek sikerült elkergetnie néhány dementort. Csodálatom egyre inkább elkezdett nőni iránta, hiszen nagy teljesítmény, ha valaki ennyi idősen meg tud idézni egy patrónust.


A nyár folyamán mindenképp el szerettem volna jutni a Kviddics Világbajnokságra, de anya nem engedett, mivel az évvégim nem lett épp a legfényesebb, ezért a nyár nagy részét tanulással töltöttem. Nem örültem neki, egyáltalán, de ha nagy boszorkány akarok lenni, akkor kénytelen vagyok rendesen tanulni. A hírekből kiderült, hogy nagy szerencsém volt, amiért nem mentem a Világbajnokságra, hiszen Halálfalók támadták meg a jelenlévőket. Ez is csak azt bizonyítja, hogy Voldemort tényleg visszatért, hiszen az eddig visszahúzódó Halálfalók ismét megjelentek, ráadásul csoportosan. A nyár egyre csak telt, én pedig egyre jobban untam a nyári tanulást. Végre elérkezett a nyár vége, és következett az új tanév. Újabb év, újabb tanulók, és újabb nehézségek az iskolában. Elérkezett az az év, amikor megtartották a híres Trimágus Tusát. Ez alkalommal 4 versenyző volt, köztük Harry Potterrel. A szurkolás terén pártatlannak tekintettem magam, hiszen mind a négy versenyzőt tehetségesnek találtam, és úgy gondoltam, hogy bármelyikőjük képes lenne megszerezni a kupát. A harmadik, és egyben utolsó körben nagy veszteség érte a Hugrabugot, hiszen elvesztették Cedric Diggory-t, a házuk versenyzőjét. Harry Potter vele volt, amikor a tragédia történt, és azt állította, hogy Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén, ismét visszatért. Én valahogy mindig is sejtettem, hogy nem örökre tűnt el, és még valamikor viszont látjuk.


A nyár a megszokottól eltérően telt, hiszen szinte teljesen egyedül töltöttem, egyedül a barátaim voltak velem. Szüleim majdnem minden nap távol voltak, hiszen beléptek a Főnix Rendjébe, ahol sok munkát kaptak. Apa a Mágiaügyi Minisztériumban próbált információkat gyűjteni több-kevesebb sikerrel, míg anya a Rend főhadiszállásán segített néha Mrs. Weasleynek ellátni a tagokat. Én is szerettem volna tag lenni, viszont anyáék nem engedték, és a Rend szabályzata is tiltotta, hogy kiskorúak is belépjenek. A szüleimnek feltűnt, hogy egyre többször mondom meg a véleményemet, és ez tetszett nekik. Végre nem voltam olyan zárkózott, és magamba forduló, mint amilyen kicsi koromban. Nyitottabb voltam az új, ismeretlen dolgokra is, és szívesen belevágtam a nehezebb feladatokba is. A nyár egyre gyorsabban telt, míg végül el nem érkezett az utazás napja. Végre visszatérhettem a Roxfortba, ahol újra találkozhattam azokkal az osztálytársaimmal, akikkel a nyár folyamán nem láttuk egymást. Ebben az évben az iskola is új tanárt kapott, Dolores Umbridge személyében. Talán nem mondok nagy hülyeséget, ha azt mondom, hogy ezt a nőt a Roxfort összes diákja és tanára utálta, kivéve természetesen a Mardekárosokat, akik örömüket lelték abban, hogy a banya az összes osztályt egyformán gyötri. Az év egyre rosszabb és rosszabb lett, hiszen Umbridge átvette az iskola igazgatását is, és egyre több új szabályt hozott, melyek rosszabbak voltak, mint az előzőek, végül „királysága” megdőlni látszott, hiszen egyre nagyobb ellenállásba ütközött, ahova csak lépett. Harry, Hermionével és Ronnal megalapította Dumbledore Seregét, ahol mindenki együtt tudta gyakorolni a Sötét Varázslatok Kivédését, valamint a tagok megtanulhatták, vagy épp gyakorolhatták a patrónusuk megidézését. Én is szerettem volna csatlakozni, azonban a szüleim nem engedtél, mert úgy gondolták, hogy még túl fiatal vagyok az ilyenekhez, és mivel nem szerettem volna csalódást okozni számukra, ezért inkább nem jelentkeztem. Az év végre véget ért, és Umbridge is eltűnt. A hírek szerint összefutott néhány nem túl barátságos kentaurral a Tiltott Rengetegben, és kissé meg is zakkant ettől a találkozástól. Ha bárki is engem kérdezne: szerintem megérdemelte, amilyen gonosz banya.


Immár ötödik évesként koptatom a vén iskola vén padjait, és sajnálom, hogy hamarosan el kell hagynom, hiszen már csak ez, és két másik évem van hátra. Reménykedem, semmi nem jön közbe, és békésen befejezhetem az évet.

          jellem

Sokat változott kislánykora óta, hiszen abban az időben elég visszahúzódó, és félénk volt, ám most elég szókimondó, és nagyszájú lett. Szeret mindenkivel feleselni, de azért a tanárokkal szemben megpróbál tisztelettudó lenni, bár ez néha nem sikerül. Eléggé hirtelen haragú, és lányhoz képest eléggé agresszív is tud lenni. Szeret viccelődni, és legtöbbször még a leglehetetlenebb helyzetben is képes vicceket mesélni. Imádja a barátait, és értük bármit képes lenne megtenni. Néha előbújik a nem túl kicsi, de nem is túl nagy egója.

          apróságok

mindig ||

• evés
• alvás
• barátok
• állatok
• nagy séták
• család
• édesség

soha ||

• nagy és ronda bogarak
• egy nap étel nélkül
• barátok elvesztése
• házimunka
• elhízás

dementorok || Amikor elvesztette kedvenc nagypapáját
mumus || Egy óriási csótány
titkok || 5 éves korában végigszaladt az akkori macskájuk hátán a 0-ás géppel
rossz szokás || ha nagyon zavarban van, általában dadog. Ha ideges, akkor pedig rágja a hüvelykujján a körmöt.


          a család

apa || Allard Wyndham, 42, aranyvérű
anya || Annice Turner, 37, aranyvérű
testvérek ||  -
családi állapot || egyedülálló
állatok || Mike, egy 1,5 éves golden retriever


          külsőségek

magasság || 170 cm
tömeg || 54 kg
rassz || európai
szemszín || sötétbarna
hajszín || szintén sötétbarna
különleges ismertetőjel || -
kinézet || Szemei általában önbizalmat tükröznek, bár olykor elbizonytalanodik. Mosolya barátságos. Arcát sötét, hosszú haj keretezi, melyet leengedve hord.
egészségi állapot || eddig még nem találtak nála semmi rendellenességet


          a tudás

varázslói ismeretek || Nem szeret tanulni, de muszáj, ha jó boszorkány akar lenni, viszont semmiképp sem akar stréber lenni. Szereti az SVK-t, az Átváltoztatástant és az LLG-t. A Jóslástant jó murinak tartja, mivel úgy gondolja, hogy a tanár inkább szabadult a Marsról, mint egy varázslócsaládból. A repülésórákat egyszerűen imádja, mindene a repülés. Nem tartozik a kedvencei közé a Bűbájtan, az Asztronómia és a Bájitaltan.
mugli képzettségek || Mivel eddigi életét muglik között töltötte, elég sokat tud róluk. Tud karatézni, biciklizni, görkorcsolyázni és síelni.
pálca típusa || tizennégy hüvelyk, magyal, a magja főnixtoll
patrónus || egy aranyos kis borzocska ^^
animágus alak || egy fekete cica, sárga szemekkel

          szerepjáték-példa

Gyönyörű, holdfényes este volt a születésnapomon. A csillagok úgy ragyogtak, mint még soha, és én érdekes módon nem a csillagokat néztem a szüleimmel, miközben grilleztünk, hanem inkább elmentem a barátaimmal néhány órára sétálni. A szüleim olyat tettek, mint még soha. Elfelejtették a születésnapomat. El sem tudtam képzelni, hogy ez hogy történhetett, hiszen sosem felejtik el, mindig friss, epres palacsintával várnak reggelente, de ezúttal még csak otthon se voltak. Szomorúan kullogtam barátaim társaságában, és szinte alig szólaltam meg. Már folyamatosan nyaggattak, hogy legalább azt mondjam el, hogy mi bajom van. De úgy döntöttem, hogy inkább megtartom magamnak… Barátaim a séta után hazakísértek, majd ők is elindultak haza. A ház sötét volt, ahhoz képest, hogy korán értem haza. Amikor beléptem, egy lelket se találtam a házban, ezért úgy gondoltam, hogy kisétálok a kertbe. Amint kitettem a lábam, fények gyúltak, és egy hatalmas tömeg egyszerre ordította:
- BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT!
A boldogságtól szinte meg se tudtam szólalni, a barátok, és rokonok egyszerre rohantak le a különféle ajándékokkal. Kaptam egy üstnyi édességet, néhány plüssállatot, ruhadarabot, és pár jó tanácsot, hogy élhetem majd a későbbiekben boszorkányéveimet. Lassan lenyugodtak a vendégek, és a szüleim következtek. Anya egy hatalmas tortát, apa pedig egy dobozt hozott a kezében. A torta epres volt, mi más, hiszen szinte mindenki tudja, hogy oda vagyok mindenért, ami epres. Az apa által tartott dobozon viszont meglepődtem. Hirtelen halk nyüszítést, majd ugatást hallottam, amely a doboz felől jött. Egy kutyus bújt elő a dobozból, és kezdte el szaglászni a levegőt, majd nagy, és okos fejecskéjével felém fordult, és boldog csaholásba kezdett.
- Ő… az enyém? De hát miért?
Szaladtam a kiskutyához, majd kiemeltem a dobozból, és egy puszit nyomtam a szüleim arcára. A kutyus meglepetten forgatta a fejét az ölemben, valószínűleg nem sejtette, hogy ő valójában a szüleimtől kapott születésnapi ajándék. Igaz, az iskolába nem vihettem magammal, de otthon szinte minden percet vele töltöttem a nyáron, ám sajnálatomra a szünet végén el kellett válnunk, így a szüleimre hagytam a gondozását…